2023. 02. 16.
Lefelé. Haszon. Lefelé. Remény.
.
„Az a véleményem, hogy egy jelentős és mély európai gazdasági válság előtt állunk… Van egy általános versenyképességi problémája az európai gazdaságnak. Ráadásul egy átállással, technológiai átállással próbálkozik Európa, ki akarta már a háborútól függetlenül is kapcsolni a gazdasági rendszeréből az úgynevezett fosszilis energiaforrásokat… Jöttek a szankciók, azok még meglökték az energia árát, és az energiaválság el fog vezetni majd egy gazdasági válsághoz nem sokára, hanem néhány héten vagy hónapon belül. Ezt nekünk majd ki kell valahogy cseleznünk… Olyasmi is megtörténhet, amire nem számítottunk, hogy bizonyos alapvető élelmiszerekből akár hiány is felléphet.”
(Orbán Viktor 2022.04.01., Kossuth rádió, a választások előtt 2 nappal.)[1]
„Nem akarok pánikot kelteni, de az látszik, hogy bármikor lecsaphat nálunk is egy argentin-típusú válság… Orbán pedig soha nem tudott válságot kezelni, ő csak hatalompolitikával foglalkozott. Nyomatékosítva: szerintem ebben a válságidőszakban az ellenzéknek semmilyen döntésben nem szabad részt vennie. Ez Orbánék sara, egyék meg ők.”
(Inotai András 2022. 04. 05. Hírklikk.)[2]
„Szép”
(Mr. Wilfordnak, az emberiség maradékát óvó és veszejtő Snowpiercer-vonat Legfőbbjének az utolsó megjegyzése, amikor élete művének megmentéséről és folytatásáról szőtt terve a vonat teljes pusztulásához járult hozzá.)[3]
*
Válságból válságba válságokon keresztül: ez az örökké (fenn)tartható kapitalizmus polgári ideológiája, amit a tőkés részigazsággá nyomorított és spektakularizált „harc az élet” filozófiája legitimál. Azt mondják ezzel: a harc csak a tőke és az állam részeként folytatható és folytatandó, fenntartva a tőkét és az államot; válságból válság lesz, harcból harc, de ez a természet rendje, és így örök eme örökkévaló. Vagyis ez a történet kört formáz, hol mindig csak elölről kezdődik minden, hol a forma változik, a tartalom (immár) szent állandó, és így már történelem sincs, csak az, hogy elölről, újra; és fájnia kell, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz, másképp nem is lehet – hát tűrj, mert csak túlélés van az élet lehetője nélkül.
Persze azt már nem teszik hozzá a jobbnál is jobbak, hogy ha ilyen az élet, akkor csak a halál forradalma lehet valós – mert csak úgy lehet kiszállni az életnek láttatott „válságból válság, mi válsággá lesz” ketrecharcból.
Arra meg gondolni se tudnak, vagy csak nem mernek tán, hogy az egész hamis, mert nem egyszerűen válság van, amit válsággal oldanak meg. Hanem ezek a tőke válságai, ami a tőke dinamizmusából következőleg egyre súlyosabbaknak és tőkés módon megoldhatatlanoknak kell lenniük. A válság „megúszása” úgy, hogy a társadalom lényegében nem változik, lehetetlen; e társadalomban a válság megoldása, el-, vagy áthárítása maga a válság elmélyítése szükségképp.
Ám a válság nem csak kétségbe ejtő pusztulás. Új lehetőket szabadít fel a régiek pusztításával, és az új lehetők aztán lehetnek még pusztítóbbak is a régieknél; de a kérdés az, hogy a válság milyen történelmi szituációban, milyen hamistudati dinamizmusok közepette tör ki, és ezeket a dinamizmusokat hogyan módosítja, gyorsítja, vagy épp fullasztja le, esetünkben a tőkés viszonyok konkrét meghatározottságaiban.
A válság nem csak megingathatja a hatalmon lévőt: meg is erősítheti. És mint új lehetők felszabadítója a válság reményt adhat annak is, aki az egész rendszert eltörölné; és annak is, aki csak egy újabb hatalmas akar lenni a sorban.
Ha az utóbbit nézzük: megnyugtató látni, hogy a demokrácia, nyugat, ésatöbbi polgári reménye nem vész el, csak átalakul. Most épp negatív formává: nem szép összefogás és annak derűs építkezése révén, hanem a válság pusztítása által valósulna meg.
Csak hát ez egy kapitalista osztálytársadalom. Így tehát az első kérdés ez: ki dominál az osztályharcban? A proletariátus vagy a burzsoázia? Egyáltalán: a proletariátus megjelenik-e valamennyire is proletariátusként? Azaz megjelent-e, megjelenhet-e itt és most társadalomalakító erőként is a forradalmi osztályöntudat, vagy legalább is annak tendenciája?
Ha nem, akkor a történelem a kapitalizmus kottájából fog játszani. Vagyis az lesz a kérdés, hogy a „válság” mennyire a transznacionális monopolkapitalizmus gazdasági válsága, illetve mennyiben a „helyi”, oligarchakapitalista leányvállalatáé, centralizátoré – s utóbbinál (is) az, hogy elkerülhető balesetről, vagy elháríthatatlan katasztrófáról van szó?
Mármost a „Magyarország” nevű oligarchakapitalista leányvállalat maga a transznacionális monopolkapitalizmus válságának megoldása (volt) adott helyen és időben, ekképp elmélyítője is egyben; sajátos rezsiköltségei vannak, amik helyi válságokká vadulhatnak. De pont azért lehet ez így, mert a transznacionális monopolkapitalizmus nemzetközi hálózataiban adott helyen és időben ez volt a tőkefelhalmozás fenntartásának a tőke és az állam szempontjából legoptimálisabb módja a tőkefelhamozást bénító tőkés zűrzavarral szemben. Ha ezek a rezsiköltségek nem fenntarthatóak, az elsőre helyi problémának tűnhet, adott „politikai elit” (Orbán Nemzeti Inc.) ostoba túlköltekezésének. Ám csak ekképp lehetett fenntartani azt az oligarchakapitalista csoportot, ami magát a tőkefelhalmozást nagyobb megrázkódtatások nélkül fenntartotta a transznacionális monopolkapitalizmus világrendszerében. Így és ennyiben ez is magának a transznacionális kapitalizmusnak a válsága. És a gond is itt van. Ha csak a 0.01fő/négyzetkilométer nagysággal és jelentőséggel és lehetővel jellemezhető proletár mozgalom van, úgy továbbra is a tőke szükségletei, az oligarchakapitalista centralizáció követelményei dominálnak. Ha a mostani Fidesz a válság hatására rokkan, az nem jelenti azt, hogy maga a Fidesz bukik. Két dologra emlékezzünk: az egyik az, hogy az MSZP nevű egyezkedős-konszolidálós-tárgyalásos úton osztogató és fosztogató demokratikus-prefidesz oligarchakapitalista párt kétszer váltott miniszterelnököt, másodszorra egy súlyos tőkés világválság (2009) közepette. A másik, amit meg kell értenünk, az az, hogy a rendszer centralizációs kényszere és következményei a válság hatására nem szűnnek meg, hanem erősödnek; a monopolkapitalizmustól sem volt visszatérés a szabad versenyes időszakhoz a válságok és háborúk hatására, hanem csak továbblépni lehetett a szabad rablásnak tetsző monopolista újrafelosztásokhoz, meg azok világháborúihoz. Errefelé a tőkefelhalmozás félperiférikus jellege, valamint az államnak a magán-tőkefelhalmozásban betöltött központi szerepe a tőkehiányból, erősebb tőkéknek, azok államainak való alávetettségből következik, nem beszélve arról, hogy a szovjet típusú „állami minden” szétlopásából jött létre az egész, a proletár osztályharc gyengesége, lebénultsága mellett. Így ama (magán)tőkés centralizációs kényszer az állam centralizációs kényszerévé lesz, s az azt ural(ni akar)ó politikai szervezeté, kapitalista párté, annak összes, adott esetben önpusztító következményével együtt. A helyzet Fideszt követel(t) és valósít(ott) meg; ha igaz, hogy a válság hatására „semmi sem maradhat a régiben”, ám a konkrét lehetőket figyelembe véve mégis mindennek a régiben kell maradnia, akkor vagy új szervezetnek kell ezt a helyet betöltenie Fidesz 2.0-ként, vagy a Fideszt kell személyi jellegű reformokkal megújítani.
A gond ott van, hogy a 2022-es ún. ellenzék vagy micsoda, erre a centralizációra képtelen; a Fidesz pedig jelenleg csak a jó, „proletártalanított” tömeget tudja azzal kordában tartani, hozzá némi krumplikörettel, hogy lehet rosszabb is. A tőke oligarchái, hogy, hogy nem, de jóval több eszközzel rendelkeznek – tőke, tartalék, állami-magán, vagy épp magán-állami hadseregek, kapcsolatok –, és e léthelyzetüknek megfelelően mindehhez megfelelő mentalitással, burzsoá „eltaposlak” (hamis)tudattal kell bírniuk és bírnak is. Azaz nem a „mezei csicskák”, vagy épp a „városi pronyók” kisebbrendűségi érzéseivel szállnak be a buliba. Pláne, hogy utóbbiak a minden hatalmast és urat gyűlölő, társadalmi proletár (kommunista) önszerveződés napi – és sikeres – tevékenységeinek, tapasztalatainak, győzelmeinek a hiányától lesznek az uraik számára oly kedvesek, azaz győzelemre alkalmatlan lúzerek, félelmet nem keltőek, s ez a tőke oligarcháinak magabiztosságát táplálja. Amit utóbbiak az egymás közt vívott harcokban is felhasználnak, kíméletlenül és kegyetlenül követelve a jussukat a másikkal, sőt, bárkivel szemben; ha nem kapják – és a válság hatására csak kevesebben kaphatják közülük –, akkor a Zórbán deleje és tartalékba elrakott gyémántjai, pénze, vagy épp az MNB felhizlalt aranytartaléka által sem fékezhető konkurenciaharcuk egészen egy „csendes” (mondjuk a 90-es évek végi alvilág újrafelosztásos robbangatásait idéző, vagy tán csöppet azon is túli) polgárháborúig vadulhat. Ez szükségképp tömegnyomorral, illetve annak elmélyítésével jár; de pontosan azért, mert a belföldi kommunistoid mozgalom valós reményt és erőt nem képvisel(het) – lásd atomizáció![4] –, de a külföldi sem bír itt is látható-elgondokodtató potenciállal, ezért fasisztoid bandaháborúk és riadt „kishülyék” nevetséges, vagy épp véres örvényléséig juthat az egész.
Persze egy elitista, ekképp liberális(nak is tetsző) remény most is akad: ahogy 2009-ben Magyarországot tulajdonképp „protektori” ellenőrzés, gyámság alá helyezték a (németországi, ésatöbbi) erősebb tőkék és államok – lásd Bajnai Gordon EU-t –, mivel a helyi oligarchakapitalista uralkodó osztály képtelen volt fenntartani a tőkés rendet, és végrehajtani annak adott tőkéscsoportokat is pusztító válságkezelését, ezért, ha elszabadulna errefelé a pokol egy kicsinyt, akkor keresnének ama erősebb, külföldi, EU-csúcs tőkék és államok egy újabb Bajnai Gordont, bár nagy valószínűséggel korántsem oly kéket és liberálisat mint korábban. Ha úgy alakul, akkor a Fideszben, hogy annak szervezetét használva konszolidálják az egyébként tőkés módon konszolidálhatatlant; azaz külföldi, nyugati, liberális, ésatöbbi segítséggel reformálnák a Fideszt (ideig-óráig) fenntartható szélsőjobboldali fékké, külföldi tőkés ellensúlyokkal magának a tőkének az érdekében. Pláne, hogy ama „helyi” válság és összeroppanás világpolitikai dimenzióval is bírhat: az ún. orosz-ukrán háború és világfelosztósdiban a tőkés zűrzavart nem csak megfékezni akarhatják a legerősebb tőkék és államok. Hanem az egymás közti konkurenciaharcban kiteljesíteni is, már ha a konkurenciát az pusztítja jobban; nem csak a háború lehet „proxy”, nem csak társadalmi mozgalmak lehetnek „proxyk”, hanem a válságok és káoszteremtések, illetve azok elmélyítése is.[5] Mindez pedig még inkább a tőkés, azaz konkrét helyen és időben oligarchakapitalista centralizációt (is) követel azon tőkéktől és államoktól, akik az efféle „leszakítósdiban” nem érdekeltek – esetünkben például az EU roppant felvilágosult, liberális, demokratikus, ésatöbbi csúcstőkéitől, államaitól „bel-” és „külföldön” egyaránt. Vagyis a tőke nyíltabb diktatúráját. És a jó „tömeg”, látván a zűrzavart és pusztulást, ám nem látva a tőkén túl más valós, „meghalni érte érdemes” perspektívát, inkább lesz neoorbánista, mint harcos proletár, kommunista.