2023. 02. 16.
.
Első rész[1]
I.
Kényelmes és megnyugtató lenne, de nem gondolhatunk arra, hogy titkos világkormányok, mindenható és mindentudó összeesküvések állnának a COVID-19 járvány és a koronavírus mögött, hogy a kapitalista társadalmi termék fogalma alatt a világösszeesküvés-termék vulgaritását és korlátoltságát értsük. Sajnos ennél rohadtabb az ügy. Rohadtabb, mert a mindenható és mindentudó összeesküvés azt jelentené: a negatív, a kellemetlen, a tönkretevő, a tömeggyilkos, ésatöbbi folyamatokat le is lehetne állítani, vagy irányítani például úgy, hogy az összeesküvéseket le vagy épp megfizetik, hogy eme mindenhatóak és mindentudóak más aljasságokra, vagy épp nagyszerűségekre esküdjenek össze; hogy, mondjuk csak a szomszéd tehene dögöljön meg, vagy épp a szomszéd. És ha van olyan csoport, ami mindenható és mindentudó, akkor-ugyebár-esetleg e csoportba be is lehet valahogy kerülni; uralva minimum a szomszédokat/teheneket.
A gond sajna az, hogy a káosz és pusztulás e társadalomban nem uralt és nem irányított. Nem is eredendő, egyszer elkövetett „bűn” máig tartó hatása és (világ)uralma. Hanem – eredő.
II.
Mármost a tőkés rend (világ)összeesküvés-elméleteinek lényege, tartalma az Istenben való hit, az imával és áldozattal való manipulálhatóság kapitalista társadalmi továbbfejlesztése és/vagy új verzióként fenntartása; azaz a kiszolgáltatottság legfejlettebb társadalmának, illetve társadalmiságának szintetikus ópiumával állunk szemben. Aminek a „titkos” összetevője nem más, mint a tőke meghaladva tagadásának perspektívája – vagy ennek reményének – híján kényszerű, ám naiv óhaj, hogy úgy lehessen megszerezni a saját életünk feletti uralmat, hogy az azt felkínáló, ám egyben lehetetlenné tevő kapitalista (osztály)társadalmiság fennmaradjon. Tőke-vallás, kapitalista vallási ópiát ez, maga a rendszer, mint vallás jelentkezik itt a rendszer fejlődésével és túlfejlődésével, azaz a világ tőkerendszerbe való beolvasztottságával. Nem pedig az archaikus – és „természetes” – „nép ópiuma”[2] esetéről van szó, korábbi, természet adta daraboltságokból álló társadalmak, önmagukba-önmagukért zárt közösségek korlátoltságainak termékéről, ami aztán az egész világot elnyelő és hierarchikusan uniformizáló tőkés rendszerhez csatoltként szolgál(t) a fennálló rendszer elviselésére némi „ellenzéki” lehetőkkel (is), lásd például a katolicizmuson belül a felszabadulási teológiát. De hát a vallás is társadalmi termék, és a kapitalizmus nem csak átveszi régebbi korok és (korlátolt, „természet adta”) társadalmak vallásait némi fazonírozással. Hanem újabbakat is termel és teremt. Például önmagából.
A kapitalista nemzetközi osztálytársadalmiság efféle fenntartása, az abban való gondolkodás látszatra kizsákmányolónál és kizsákmányoltnál, alárendelőnél és alávetettnél ugyanaz; a kapitalista ópiát bárkit rabul ejthet. Ám a különböző léthelyzetek eme „közössége” szintúgy az „egyek vagyunk” illúziója, maga az ópiát és delíriuma. Mivel különböző léthelyzetek különböző lehetői fedik többé-kevésbé egymást, ám különböző továbblépési lehetőkkel és kényszerekkel; mint ahogy 40 fokos testhőmérséklet végső stádiumú vérráktól, vagy háromnapos láztól, meg napszúrástól is lehet.
A tőkés osztály a léthelyzetének teljesen megfelelve, és ezáltal korlátolva saját uralmát kívánja fenntartani önmagának – például eme ópiát révén –, mint jobbat és biztosabbat a nyomorúságnál, általa teremtett/fenntartott aljanép-szolgaságnál, meg veszélyes, „hová vezetne ez?” társadalmi felfordulásoknál; és így van alárendelve a tőke meghatározottságainak. Ő az a (nagy)termelő és terjesztő, aki egyben a leg(el)veszettebb anyaghasználó.
Az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek pedig – például a bérmunkás osztály, aki a tőketermelés első számú gyanúsítottja és áldozata – léthelyzetük egyik mozzanatának felelnek „csak” meg eme kábítószer világában elmerülve, méghozzá annak, hogy ők is a tőkés rendszer termékei, ám a tőkének és annak urainak kizsákmányoltjaként, alávetettjeként fenntartói. Ez egyrészt bizonyos, rendszeren belüli „pozitív” tendenciákkal kecsegtethet, bizonyos társadalmi mobilitással, az élhető, emberarcú, szociális stb. kapitalizmus mítoszaival – már ha a tőke adott történelmi szituációban (még) ezt lehetővé teszi, illetve osztályharccal kiverték belőle. Másrészt, ha a rendszeren belül egyre kevésbé van remény a társadalmi mobilitásra, emberarcú, „megéri” kizsákmányoltságra, és rendszeren kívül, és legfőképp túl nincs látható vagy remélt perspektíva, akkor marad az, hogy a fennállót kell elviselni. Elviselni pedig itt azt jelenti, hogy olyan lehetőket és valókat képzelnek el a rendszer, vagy épp az azt (kényszerűen) újratermelő önmaguk sajátjának, amik nem is engednek meg mást, mint azt, hogy a rendszeren belül tartassék eleven és holt; és, mivel örökké kellene a rendszeren belül tartani őket, azaz maga a rendszer is örökkévalónak gondolt, ama lehetők és valók rímelhetnek legfeljebb a valóra, féligazságokból lett teljes hazugságokként. De minél élhetetlenebb a rendszer önmaga okán is – nem csak azért, mert egy másik rendszert veszünk mértékül: most azt nézzük, hogy eszmeileg-elméletileg sem tudnak másik rendszerben gondolkodni ténylegesen, nem hogy cselekedni érte, önmagukért így –, annál inkább szükség van arra a naiv reményre, hogy a saját életük feletti uralom még így is visszaszerezhető; vagy arra a megnyugtató érzésre, hogy pusztulásuk nem egyszerű és oktalan baleset, illetve nem is szükségszerű következménye az általuk is minimum a tőkének tetsző életmóddal, gondolkodással, mentalitással, antiszolidaritással jóváhagyott rendszernek. Hanem gonosz összeesküvés bűne, amin ők, mint áldozatok, erkölcsileg magasabbrendűvé jogosítottként elégtételt is vehetnének akár. És ebből kifolyólag úgy, tennénk hozzá, hogy minden marad a régiben, hogy konkurenciaharcossá bódulva és vadítva osztályharcot vívnak: a tőkéét, önmaguk ellenében. Mert hát e szövődménynek meglehetősen arisztokratikus, hosszú neve van: erkölcsi magasságokká emelt és végtelenített gazdaságon kívüli kényszer kényszeres óhaja – ha már a gazdaságon belüliek, mint szükségszerűségek és szükségességek, nem lettek felismerve: nem a kommunizmus perspektívájából szemlélik a jelen nyomorát.[3] Nem akarják a tőke rendszerének történelmileg, gazdaságin alapuló társadalmi, gazdaságit generáló társadalmi ellentmondásait, válságait lényegében megoldani, meghaladva tagadni. Hanem újabbakkal tetézni csak, felszínnel uralni és konzerválni a lényegi ellentéteket a mindent széttépő robbanásig. De akár tetszik, akár nem, csak két út van: a kommunizmus társadalmi méretekben aktív és cselekvő, anyagi erővé levő teóriája – vagy a tőke vallásának köz-, és önpusztító aktivitása.
III.
Mindennek az alapja a kapitalista nemzetközi osztálytársadalmiság. Vagyis az, ami sajátos univerzalitásként szabadította fel az önmagukba zárt közösségek, falvak korlátoltságok, konkrét személyi függőségek, a személyhez kötött születési előjogok egyeddé, szolgává, jobbággyá nyomorító viszonyai alól a világot. De olyan univerzalitásként, ami nem csak elnyelte a világot. Hanem ami új függőségi, vagy a régi függőségek előfeltételévé és új tartalmává, okává és céljává változtatta és egységesítette a világot: mindent s mindenkit, elevent s holtat, minden különöst áruvá, áruértékké, dolgokban, tárgyakban kifejezett, újratermelésükhöz társadalmilag szükséges munkaidőkké, így dolgokká és tárgyakká, ezek viszonyaivá és gondolatvilágaivá oldva. Nyersen fogalmazva: nem maga a konkrét személy az érdekes immár. Hanem az, hogy mennyi áruérték felett rendelkezik, vagy ennek önálló dologi formájával, mérőjével, kifejeződésével, azaz pénzzel. Amit, legalább is elméletileg, bárki birtokolhat.
Ám ez az egyenlőség sajátos egyenlőtlenség révén lehet és lett uralkodó a világon, és szükségképp minőségi egyenlőtlenségekhez vezet. Egyrészt egyenlő mércét alkalmazni különböző emberekre egyenlőtlenséget szül. A gyengébb, vagy ügyetlenebb, vagy elmaradottabb/rosszabb eszközzel termelő kevesebb munkaterméket tud létrehozni adott idő alatt, mint szerencsésebb, okosabb, brutálisabb, fejlettebb, termelékenyebb eszközökkel bíró stb. társa; így ő kevesebb áruértékkel fog rendelkezni, el fog szegényedni és a gazdagok áru-szolgájává fog válni. Másrészt az árutermelés dominanciája, ahol az áruviszony nyújtotta „létbiztonság”, az áruviszony személyiségszocializációja a minél több áruérték felhalmozására, tulajdonlására kényszeríti az abban lévőket, azt jelenti, hogy minden tőkésíthető, tőkésített és tőkésítendő – ami nem, azt e rendszer, mint számára nem létezőt pusztulásra ítéli –, mivel maga a tőke nem más, mint olyan áruérték, amit úgy használ fel tulajdonosa, hogy az hozzá képest idegen, áruértékké levő munkamennyiséggel szaporodjon. Szükségképp emberi munka kizsákmányolása révén, mivel az emberi munka, mint e viszonyok közt és e viszonyokat fenntartó tudatos tett hozhat vagy hozathat létre egyáltalán célirányosan, célt elképzelve és azt megvalósítva újat – adott társadalmi viszonyok közt adott társadalmi viszonyoknak megfelelőt, azokat fenntartót és újratermelőt –, és ezért új (áru)értéket is csak emberi munka hozhat létre.[4] Emiatt az áruérték univerzalitása a tőke univerzalitását tételezi, az árutermelés dominanciája és a tőketermelés dominanciája egymást gerjesztik és kapitalizmust, annak világtársadalmát, mindent elnyelő társadalmiságát termelnek ki, a tőke árudominanciáját, ami szükségképp az osztálytársadalmiság daraboltsága, elidegenítése és elidegenedettsége egyben. Míg e társadalom minden egyéni-egyedit általánosá, áruértékké old és „szabadít”, ezt úgy teszi, hogy a tőke tulajdonosait a kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeiből tartja fenn, ezzel az egyesüléssel elkülönítve, alárendelve és szembefordítva őket a tőke uraitól; és ezen belül, mint áruérték tulajdonosok, akik áruértékek termelésével és elsajátításával maradhatnak fenn, szükségképp konkurálniuk kell egymással. Eme különös univerzalitás az uniformizáció egy sajátos formája: mindenki tulajdonos, méghozzá áruértékként áruértékeknek – ha más egyébé nem is, akkor a munkaerejéé; azt adja, vagy veszik el a legrosszabb esetben örökbe (lásd a rabszolgaság modern formáit) –, s mindenki áruértéket cserélő/felhalmozó; így tőkealkatrész legfeljebb vagy tőketulajdonos, és e követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy életben lehessen maradni e rendben. Szürkeség, mi színesnek hittet, de valójában csak mozgalmas ürességet teremt: puszták szürke porviharait.
Ám e hierarchikusságban, ahol és ahogy az egyenlőség csak jogként, részlegesen, és az is csak elméletileg létező, úgy a létbiztonság illúzió: mindenki áruként árukkal élhet és gazdagodhat, de a gazdagabbak egyenlőbbek az egyenlőknél, s őket gazdagítják tovább, és nekik lehetetlenné (kell) tenniük mások életét és gazdagodását ezért. Azon belül, hogy a kapitalizmus torz, „pénzből pénz a pénzért” végtelenével (tovább) korlátolt véges lehetők elosztását jelenti, ami meg azt, hogy az efféle gazdagodás mások elszegényítésével jár, pazarlással, ami másutt szükségképp hiányt szül. Olyan társadalomban, ahol a társadalommal szemben, a gazdagabbal, hatalmasabbal vagy épp a szegényebbel, nyomorultabbal szemben a magán-egyéni felhalmozással lehet csak védelmet szerezni, túlélni, vagy épp adott pozíciót, rangot fenntartani, ott arra kényszerít e társadalmi viszonyrendszer, hogy a többiből a többivel szemben halmozzanak fel. Ez az egymást korlátolt végtelenre kényszerítő versengés világa, az áruérték s dologi formája, a pénz végtelenéért való küzdelem világa, mivel ezen viszonyok közt, ez a társadalmiság így ad létbiztonságot; s létbizonytalanságot egyben, mert a korlátolt végtelen által tovább szűkített véges lehetők közt kell a végtelen nagyság tulajdonlását kísérteni. A végtelen kicsivé atomizáltak az általuk (is) végtelen naggyá tett világot nem uralhatják másképp, mint hit által; a valóságos uralomhoz nem-tulajdoni társadalmiság kell. A tőke-vallás nem egyszerűen tudatlanság, hanem a tőkés viszonyok sajátos kifejeződése, e viszonyok közti emberi élet követelménye, mivel az állandó széteséssel, daraboltsággal, egésznek tetsző részek, partikularitások uralmával és alávetettségével, osztály-, és konkurenciaharcaival, mindennek pusztító kiszámíthatatlanságával fejlődés, pusztulás, újratermelés totalitása és társadalmisága ez. Ezért a saját életünk feletti uralom lehetetlensége, és ennek, teljesen e rendszeren belül maradva, más lehető híján fantasztikus-képtelen formákban való megvalósítása: a megvalósíthatatlanság teljessé tétele. Mivel a saját életünk feletti uralom is társadalmat, de társadalmat egyenlőképpen és tudatosan alkotó egyéneket tételez, ezeknek, mint egymással lényegileg szemben nem állóknak osztályt, osztályuralmat, konkurenciaharcot, hierarchiát nem képző szervezhetőségét és szervezettségét, a társadalmi szolidaritás létbiztonságát a magán-egyéni felhalmozás létbizonytalanságával szemben.[5] Nem pedig a társadalmiságnak, társadalmi együttműködésnek a tulajdonlás, tőke, piac, állam viszonyaiból következően kiszolgáltatottsággá válását, feldaraboltként, egymással szembefordítottként korlátolt egésszé tett acsarkodó részeket. Amik önmagukban akár az eszelősségig tervezettek, túlhatalmat bíróak lehetnek; de csak azért, hogy úrrá próbáljanak lenni azon, ami belőlük áll, ám úgy, hogy általuk bomlik, lényegüknek megfelelően ellenségessé lesz, és így sohasem lehetnek teljesen azzá: az egészen.[6]
IV.
A tőke-vallás, termelési viszonyok adta (osztály)lét-meghatározottságoknak megfelelő hangszereléssel és kifutásokkal, de a tőke rendszerének korlátolt, részleges, torz végtelenét látja-láttatja a teljesség végtelenének. Rendszerét, annak lényegét nem gondolja adott természeti-genetikai lehetőkkel bíró faj történelmi-társadalmi termékének, társadalmának ellentmondásait, léthelyzeteit személyiségszocializációként, tudatként, hamistudatként, ezek cselekedeteiként alakulónak; azaz nem gondolja magukat az embereket és azok viszonyait a természetiből társadalmivá, történelmivé, utóbbiaknak „dominánssá”, már természetit is meghatározóvá levőknek, azaz másból levő mássá alakulónak.
A „teljesség végtelene” két végletként állhat elő ez esetben. Az egyik torz, részleges történelmiségként, ama teljességgé fejlődésként. A másik eleve dermedtséget tételez, az időét: csak most van, azon kívül semmi.
Az első verzió is két formában valósulhat meg. Azzal, hogy a tőke rendszerét az emberi lényeg legtökéletesebb kifejeződésének, ösztönök stb. kiteljesedésének látja-láttatja, vagy „klasszikus”-vallási vagy a tudomány-vallási formát ölt. Azaz vagy úgy, hogy más, „archaikus” vallások „plagizálásával”, integrálásával, a tőke-hit formájává változtatásukkal természet-felettinek a megvalósulásaként, az emberi lényeg, tudat, akarat, tett eme természetfelettire való átruházásával isteninek, ördöginek ésatöbbinek gondolja a fennállót, illetve a benne lejátszódó folyamatokat. Vagyis a rendszert lényegében ember által meg nem másíthatónak hiszi, és ekképp adottnak véve a játékteret, játszik: pl. az USA-ban a helyi, istenfélő dolgos népet a túl sok adóval terhelő, azt istentelenségekre herdáló központi-szövetségi államot az Antikrisztus ügynökének látják[7]; a társadalmi, és az általa fenntartott, illetve létrehozott természetnek való kiszolgáltatottság ellen a városkában a jó hívek kiragasztgatják a jó vezető hirdetményét: Sátánnak ott tartózkodnia tilos[8]; esetleg kevésbé felvilágosult esetekben és helyeken neo-boszorkányégetések elkövetésével teszik biztosabbá a bizonytalant, vagyis: lényegében meg nem támadható abszolúttá. Legalább is a maguk számára.
A másik forma a vallási elrendeltetéssel analóg módon természeti-genetikai lehetők parancsolattá dogmatizálásval és vulgarizálásával áll elő. Azzal például, hogy „tulajdonszerzési ösztönként” értékelődik az, hogy az embernek eleve a természettel társadalmi lényként anyagcserét kell folytatnia, és ennek eszközeivel kell rendelkeznie. Vagy azzal, hogy merőben kapitalisztikusnak értékelődik az, hogy az ember teljesítményt számára pozitív eredményekért fejt ki önként. Vagyis ekképp önző lesz, tulajdonfüggő, és ezt külső kényszerek hatására és fenntartásukkal lehet csak „egészségessé” és társadalmivá tenni a káoszt elkerülendő, tehát: a tulajdont, államot, tőkét örökkön-örökké fenn kell tartani, a „rossz, de a rosszabbnál jobb” okán minimum. Holott a külső kényszer és tulajdonlás hierarchiái nem csak, hogy konkrétabbak, történelmiebbek az általános teljesítmény-eredmény követelménynél. Hanem, mint társadalmi-történelmi képződmények, magával a követelménnyel kerülnek szembe. Pont az a gond, hogy a kapitalizmus önzősége valójában tömegek kikényszerített önzetlenségén alapul: többletmunkájukat értéktöbbletként át kell adniuk a tőke tulajdonosainak, egyre kevesebb pozitív eredményt érve el egyre nagyobb teljesítmény befektetése mellett. Ezzel szemben a kommunizmus társadalmisága nem egyszerűen naiv önzetlenségen alapul. Hanem azon, hogy adott eszközök használata, adott termelőerők fejlettsége a kommunizmus társadalmiságával, nem uniformizáló, egyenlőtlenséget nem teremtő egyenlőségével adhatja a legtöbbet, a kommunizmus viszonyai felelnek meg immár a leginkább a teljesítmény-eredmény követelményeinek. A kapitalista társadalmi környezetben vizsgált embert nem lehet függetleníteni a kapitalista környezettől; ezt pedig nem lehet leszűkíteni a tőkének tetsző viselkedésre és azt mondani, mindez genetikailag kódolt. A kapitalizmus elleni társadalmi kísérletek így megérthetetlenekké és szükségtelenné lesznek, holott maga a kapitalizmus követeli önmagával szemben a kommunizmus társadalmát az emberiség fennmaradásáért. Ha így nézzük, azt kell mondanunk: pont, hogy a kapitalista rendszer hat az emberi ösztönök ellen immár. De a tőke-vallás tudományos formája, azaz a tudomány tőke-vallássá változtatása a tőke mindenkivel szembeni önzésének apologetikája; a feje tetejére álló valóságot feje tetejére állított nézőpontból ideologizálja „nyilvánvalóvá”, „normálissá”, ezzel a földön két lábon járóvá. A társadalmi viszonyokat, azok személyiségszocializációit, történelmiségét egyszerű formává, okozattá, másodlagossá és mellékessé változtatja; ezáltal öntudatlanul szintetikussá rontott, hamis, de „természetivé” konzerválja az emberiséget minden társadalmiság és azok eszközeinek ellenére, illetve azokkal együtt.
Ezekkel szemben a második verzió, a tőke-vallás másik véglete a pillanat végtelene és örökkévalója. Ekkor is maguk a viszonyok meghatározottságai, sőt, tulajdonképp maguk a viszonyok számolódnak fel eme szemléletben a történelmiség teljes eltüntetésével: a tőkefelhalmozás konkurenciaharcából fakadó „azonnal, mindent” követelményének (tudatlanul) megfelelve – amit az „élj a mának” felszólításával tálal és tesz örökzöld trendivé – a jelent teljessé és végtelenné tágítja, önmagán kívül másféle múltat és másféle jövőt tagadva a múlt és a jövő tagadásával. „Ez van” mondják hű követői; és ha a „van” az „ez”-t támadná meg akaratuk ellenére, akkor még mindig menekülhetnek a tőke-vallás más formáihoz, nekik tetsző és őket fenntartó abszurd és idétlen társadalom-kívüliségekhez, felettiségekhez. Vagy önmagukhoz épp, ki- és beteljesítve a „self-made” kapitalista embertípus fejlődését a tőkerendszer túlfejlődésével a legabszurdabb és legöncélúbb irracionalitással bíró, a „faj” helyett az egyed-felsőbbrendűség felsőbbrendű egyedéig, akinek oka, indoka, érve mindössze ennyi: csak.
V.
Így, vagy úgy, de e vallás a tőkés lényegének ellenségeit vagy a nemlétbe száműzi, vagy, ha kiderül, hogy az általa „nemlét”-nek gondolt igencsak létezőt jelent, és ellenséges kísérteteket köp ki magából, akkor ezeket, mint jövőtlenül naivakat, de veszélyeseket, végső soron kiirtandó bolondoknak, bajkeverőknek mondja; ha pedig világos célokkal és tettekkel bíró társadalmi mozgalmakká válva többek lesznek kísérteteknél, bolondoknál és bajkeverőknél, akkor mindezeket ördöginek, mindentudó-mindenható összeesküvéseknek látja-láttatja. És megpróbálja beintegrálni, teljesen a saját képmására alakítani őket, hiszen az ellenfelei sem lehetnek mások; és ha az ellenfelei gyengék, vagy tényleg már eleve hasonlatosak őhozzá, a tőke rendszeréhez, akkor, mint kellőképp őtőle el nem szigetelteket beépülve-beépíti, kihasználja, korrumpálja, semlegesíti, „opportunizálja”. De ha ténylegesen még, vagy már nem tudja beintegrálni őket, akkor is a „mindent szabad” jogával bíró győzedelmesnek hiheti magát velük szemben: önmaga isteni mivoltával, fel nem számolhatóságának, örökkévalóságának, mindenhatóságának hitével az ő szempontjából őt látszat szerint támadó, azaz őt akarva-akaratlanul elméletileg-ideológiailag igazoló-fenntartó összeesküvésekké változtatva ellenségeit, amik ezzel őt igazolják: lényegében azok is ő, mivel és ezért más és másképp nem lehet.[9] Mindezért a tőke-vallás, önmagára és valóságára ténylegesen reflektálni nem tud, eleve adottnak és (immár) statikusnak látva valóságának lényegét számba nem veendőnek gondolja, kihagyja a számításból, illetve vak vele szemben, és ezért valódi különbözőségeket és azonosságokat, kritikát és önkritikát nem ismer. A tőke-vallás, mint önmagába zárt tébolyodott, vitaképtelen.[10]
VI.
A kapitalizmus, mint totalitás tehát nem azt jelenti, hogy bárki mindenható lehetne, és ebből következőleg mindentudó. Azaz, mint uralkodó és uralkodásra „hivatott” felismerhetné nem csak a rendszer általános működését maradéktalanul – erről később –, hanem az összes tett összes következményét. Létre lehet hozni összeesküvéseket, bírhatnak ezek az „átlagember” számára mérhetetlen nagyságú hatalommal. Meg lehet lökni egy követ a lejtőn, amitől látszat szerint összeomlik a világgazdaság X százaléka. Ám mindez csak társadalmilag létrejött lehetők kiaknázása lehet; nem lehet minden követ meglökni a lejtőn, és nem dőlhet össze bármikor ettől a világgazdaság – ha meg összedőlt, akkor jóval nagyobb és uralhatatlanabb hatalomnak alávetetten jutott idáig: önmagának például. Amellett ebben a társadalomban, mint írva volt, a tervezés, így mindenható/mindentudó összeesküvések is lehetetlenek; mint a tőke viszonyaiból következőleg egésszé tett részek, nem uralhatják ténylegesen a magán-, illetve osztályérdekekkel, konkurenciaharcokkal egyesülő és bomló egészet. A világösszeesküvés a tőke isteni mivoltáról szóló mese, a tőke-vallás teljessé válása.
Mindez azt is jelenti, hogy eleve nem lehetnek mindentudóak az összeesküvések; a tőkét, tulajdont, árut, mint alapfeltételt fenntartani akaróak meg pláne nem.
Egyrészt az a gond, hogy eleve nem lehet teljesen kiszámítani azt, hogy egyik vagy másik rész hogy reagál adott eseményekre, hatásokra, hogy képez egészet. De itt nem az elvontból képzett elvonttal van dolgunk, hanem a tőkeviszony közt lévőkről, általuk meghatározottakról. E viszonyok közt levésből az következik, hogy nem reagálhatnak bárhogy a tőkeviszony, e viszonyok közt zajló történelmi folyamatok meghatározottságából következőleg. Pont az a gond, hogy mint tőkeviszony meghatározta, tőkeviszonyt tagadóan vagy igenlően, de képzően reagálnak. Azt tehát tudhatjuk, hogy mi mozgatja az adott részeket. Viszont az egymással való kölcsönhatásuk jellemzője pontosan a mozgatóerejükből, a magán-egyéni felhalmozásból, konkurenciaharcból, osztályharcból, a rendszer fenntartásából és tagadásából stb. fakadóan az egymással való, kibékíthetetlen, könyörtelen harc és annak kiszámíthatatlansága. Ráadásul a reagálás maga is folyamat, ami más folyamatokra hat, amik ekképp módosulva visszahatnak rá; így hiába mérhető fel – ha felmérhető egyáltalán adott, önmagába szakított, így egésszé tett rész által – a „nulladik”, meg az első lépés, a következményei és visszahatások már annál kevésbé e rendszerben. Az első probléma tehát az, hogy túl sok a változó a képletben, amik maguk is változnak az események dinamizmusában. Ez pedig tudás, illetve annak hiánya.
A konkrét folyamatoknak, mint a konkrétumok mozzanataiból állóknak a fel nem mérhetősége tehát a tulajdon, tőke, áru világának belső lényege. Ám itt sem felejtendő el az, hogy: tőkeviszony meghatározottsága. Azaz: a kérdés az, hogy a tőke rendszeréből van-e nézve a tőke rendszere. Mert ekkor, mint egésszé tett résszé korlátoltak, egésszé tett részeket látnak; másban, másként gondolkodás híján csak feloldhatatlan/elkent ellentmondásokat legfeljebb. Így nem csak az a gond, hogy túl sok a változó. Hanem az is, hogy eleve fel sem mérhetőekké lesznek az ilyen tudattal bíró számára. Tőke-hályoggal a szemen – és erről még később bővebben szót ejtünk – pont hogy alkalmatlanná válik az ember a mindentudó-mindenható világösszeesküvés létrehozására, uralmára.
Vagy ama feloldhatatlan ellentmondásokhoz következetesen viszonyulva megoldásuk álláspontjáig jut; ily módon túl és felülemelkedve a tőke világán a kapitalizmus meghaladva tagadásának álláspontjáig, és onnan, azaz a kommunista perspektívából szemléli a fennállót. Utóbbi esetben a folyamatok s kifutásaiknak a lényegeit és lehetőit a valósnak megfelelő elvontság szintjén, az „értelmes elvonatkoztatás” (Marx) szintjén – azaz nem alternatív valóságot létrehozó leegyszerűsítés: vulgárissá elvonatkoztatással –, megérthetőek és megmondhatóak.
VII.
Mi történik? A tőke által a tőkéért úgy, ahogy, de fejlesztett termelőerők társadalmisága, nemzetközisége, termelékenysége és maga a tőkeviszony növekvő, kibékíthetetlen ellentmondása a rendszer növekvő működésképtelenségéhez, annak káoszához és nyomorúságaihoz vezet. Tőkés módra úgy oldják ama ellentmondásból fakadó válságokat, hogy magát az okát nem tudják megszüntetni, sőt, az okot kényszerűen fenntartva megoldásaik elmélyítik a válságokat: végső soron, a tőkefelhalmozásban közvetlen rövidzárlatot okozó megoldásokon túl, egyben utóbbiakat téve egyre inkább lehetővé és szükségessé – lásd a vissza nem fizethető hitelekből fogyasztás termelését – újabb termelőerő-fejlesztést hoznak létre a tőkés-tulajdoni viszonyokkal szemben. Még társadalmibbat és nemzetközibbet: a monopolisztikuság korát és uralmát, ahol a (tőkés) egyéni felhalmozás követelte (tőkés) egyéni döntés és irányítás maga tőkés önállósággá, a kontrollálhatatlan kontrollálhatatlanjaiként önálló vállalatokká, intézményekké, igazgatótanácsokká és azok személytelen apparátusaivá, gépezetekké lesz, annak összes következményével. Külső, társadalmi kontroll híján – nagyobbak a piacnál, az államnál – önmagukba zártan egymást hajtják, monopolisztikus konkurenciaharcuk révén a monopolisztikus uralom profitjáért a profitot pusztító túltermeléssé; illetve a termelés teljes lebénulása-lebénítása mellett a maradékok feletti korlátlan, de összességében ezért szintúgy profitot pusztító uralomhoz, munkaerő-túltermelés, szerkezeti munkanélküliség pauperizációja, a fizetőképes kereslet elégtelenné tétele mellett hiánycikk-kereskedelem fenntartásához, árfelhajtásból nyerészkedéshez, tőzsdei spekulációk szédelgéséhez jutva. Mindehhez pedig a harmadik parancsolat szintúgy kényszerű betartása járul, a még termelékenyebb parancsolata. Azaz munkaalapú viszonyként a többivel szemben a többiből kizsákmányolás fokozása, ami, a profit követelményeiből és a fizetőképes kereslet végességéből következőleg magát a munkát és az eleven munkaerőt takarítja meg, kapcsolja ki a termelésből, a munkabér-letörés lehetőin túl az olcsóbb – ha olcsóbb – és kiszámíthatóbb géppel; így a kizsákmányolás fokozása annak tagadásának tendenciáját hordozza. Ekképp mind a tulajdoni elválasztást, mind az áruérték összekötést, ezért kizsákmányolás tagadásának tendenciáját erősítik: rendszerük fenntartása növekvő működésképtelenséggel jár. Így vagy a tőkeviszonyt kell a tőkével, annak haszonélvezőivel és hű idiótáival szemben meghaladva tagadni. Úgy, hogy a termelőerők ne legyenek és ne lehessenek rombolóerők. Mint a tőke, a tulajdon stb. viszonyai közt és értük fejlesztettek a tulajdoni elválasztást és áruviszonyt egyre inkább tagadóakat, társadalmasítani kell őket, és ennek megfelelő tervezéssel elosztani/fejleszteni az erőforrásokat, termelést, termékeket – nem pedig helyi, de társadalmibb tulajdonná: pl. államivá tenni –, tényleges társadalmi egyenlőség és szervezettség osztálynélküli létbiztonságát, a világmindenségbe a lehető legsokoldalúbban továbblépő, a teljes végtelen szabad személyiségfejlődését megteremtendő. Ami ezt fenntartó termelőerő-továbbfejlesztést fog követelni, mivel a kapitalizmus termelőerő fejlesztése a tőkét szolgálja, hierarchikus munkafolyamatokként, munkamegosztásokként, ezért és ezt termelő eszközökként, ágazati elkülönülésekként, elidegenedettségekként jött létre, ezeket teremti és tartja fenn – de egyre inkább a kapitalizmus ellenében. A kapitalizmushoz túl fejlettek, s mint a tőke meghatározottságában lévők, a kommunizmushoz szükségképp alulfejlesztettek; az új viszonyok szabadsága kell ahhoz, hogy az új viszonyok, mentalitás, tudatosság, szervezhetőség termelőerő-fejlődés potenciálján túl a tudásfelhalmozás, a technika stb. is meghaladva tagadják a magán-egyéni felhalmozást gerjesztő, és létbiztonságot ki nem elégíthető tulajdon, áru, munka, azt újratermelő hierarchia, mentalitás, tudat korlátolt világát.
Vagy a tőkerendszer marad és saját fejlettségéből következőleg pusztítva pusztul. Ami vagy civilizációs katasztrófába torkoll és szerencsés esetben akár több évszázados disztópikus-roncs kapitalista kitérővé lesz; és további szerencsével, meg azért, mert az emberiségnek a létbiztonságát a nyomorúság extrém fokának az állandósítsa nem biztosíthatja – ami egyébként a különböző visszafejlesztő/nem növekedés, primitivizmus-elméletek megvalósulása és kritikája is (lenne) egyben –, eljut ugyanide, a tőkés, tulajdoni, hierarchikus stb., de társadalmiság fokára, ahol most tart. Vagy, kevésbé szerencsés esetben, teljesen kipusztítja a „saját”, „nem tudva, csak csinálva” rendszere. Mindent előröl kezdeni vagy kipusztulni – ez a tőkének tetsző választás.
Mindennek konkrétumait a konkrétumokból fakadó szükségszerűségek alakítják általuk meghatározott véletleneken, azok konkrétumain át. Vagyis: hogy hogyan lesz konkrétan, az most nem tudható. De ez így nem maradhat, mert az tudható általános-irányelvi szinten: mi lehet és minek kell lennie, milyen tartalminak kell megfelelni tendenciálisan és ténylegesen. Emberek történelmi-társadalmi meghatározottságokban történő cselekedetei történelmi-társadalmi feladatokat állítanak az emberek elé; és e feladatok keresik és találják meg a maguk embereit. Ám a végrehajtás sikeressége a tudatosság, a valós perspektívák ismeretének függvénye; különben az a történelmi feladat kerül előtérbe, ami jóval kevesebb elvárást támaszt emberei felé: a nem tudva, csak csinálva pusztulás feladatát.
[1] Mivel többen jelezték azt, hogy az RH cikkeihez túl hosszúak a jegyzetek, ezért a mostani cikk-hálózathoz azt a megjegyzést fűzzük segítségül, hogy a „hosszú”, cikk a cikkben jegyzetek elolvasását a törzsszöveg elolvasása után is meg lehet tenni. Mivel ezek – legalább is szándék szerint – kiegészítések, adott, a törzsszöveg által érintett problémák kibontásai, feldolgozásai, le és elágazások, esetlegesen új törzsszöveg(kezdet)ek, nem pedig magának a törzsszövegnek az elengedhetetlen, ám más formájú részei, nem a törzsszöveghez szükséges, de azt zavaróan megszakító kitérők. S értelem szerint a rövid megjegyzésekre, illetve hivatkozásokra ugyanez áll.
*
Az írás összes url hivatkozásáról való letöltések ideje: 2020. 03.-09.
(Részeg Hajó megjegyzés – a továbbiakban RH megj.)
[2] Vö.: Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. 378-391 o. (RH megj.)
[3] Lásd például azt a kedélyességet, amikor a tőke növekvő működésképtelenségét a „kapzsiság” következményének látják, amit lelki emelkedettséggel, erkölcsre való apellálással, imával, és más effélékkel próbálják „gyógyítani”, kapitalista válságokat elhárítandó. Vagyis úgy gondolják, hogy a tőkés viszonyok, azok kibékíthetetlen ellentmondásait és következményeiket, követelményeiket, mindennek igencsak valós személyiségszocializációit „külsőleg” használatos kenőccsel el lehet kenni; így a rendszerrel lényegében nincs, illetve nem is lehet baj. És, amikor rájuk dől a világ, akkor természetesen nem az lesz a megoldás, hogy a tőkés rendszert megértve az ok, a tőkés rendszer lényege ellen cselekedni. Hanem az, hogy – más lehető nem lévén számukra: az őrület definíciójának tébolyodottan megfelelve – további imák és még intenzívebb (és álszentebb) lelki emelkedettségek követelése és művelése a (privatizált) erkölcsrendészet ügyészi-inkvizíciós jogkörrel való ellátásáig. Ezzel pedig olyan, amilyen, de lelki emelkedettségük e világ megvetése helyett eljut a tőke-vallás önépítő és önfenntartó irracionalitásáig, és annak álszenteskedő formájává züllik és süllyed. (RH megj.)
[4] Vö.: MEM 23. A tőke I. 3. 5. 1. Munkafolyamat 168-169. o.; illetve MEM 42. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. [Az elidegenült munka]. 88-89. o. (RH megj.)
[5] Pontosan ezért a kommunista harc nem egyszerűen osztályharc, nem egyszerűen a tőkévé levő bérmunka és bérmunkává levő tőke dialektikus egységben levő ellentétének harca a végtelenségig, vagy épp a „jó oldal” győzelméig a rossz felett. Utóbbiak az osztályharc polgári elismerései, felfogásai és fenntartásai csak. A polgárin túllépő kommunista nézet viszont az, hogy a tőke-bérmunka osztályharca, mint dialektikus ellentét a meghaladva tagadásig kell fejlődnie, az a megoldása, azaz: kommunista harccá kell lennie. De nem egyszerűen önmagában állóan, önmaga okán; mert ez az ellentét mint a kapitalizmus ellentéteinek kifejeződéseként dialektikus ellentét, aminek a kapitalizmus meghaladva tagadásává kell válnia. Ez azt jelenti, hogy a bérmunka-tőke osztályellentétének, mint meghatározó, uralkodó viszonynak – e viszony nélkül a tőke uralma, így a kapitalizmus lehetetlen volna – a kapitalista társadalom elleni kommunista harccá kell változnia. Ahogy a tőkével szembeni különböző harcok úgy, ahogy, de a bérmunkásosztály harcához csatlakoznak, erőterébe kerülnek, harcává válnak akarva-akaratlanul a tőke-bérmunka viszony központiságából következőleg, úgy mindezek harcai csak tudatos kommunista harcként, tudatos kommunista harcot folytató proletariátusként nyerhetnek végső értelmet. Ebből következik, hogy a proletariátus „több” az osztálynál. De nem pusztán azért, mert nem-osztályviszonyt képző elnyomatás, kizsákmányolás, alávetés kisemmizettjeit is magába foglalja. Hanem – és épp ezért foglalhat magába többet a bérmunkásosztálynál, miközben eredete a bérmunkásosztály – mert a kommunista perspektíva megvalósítójaként sajátos ívet jelent: az osztálytól az osztályviszonyok meghaladva tagadójáig a tőke rendszerének meghaladva tagadásával. Utóbbi perspektíva és annak tudatossága, lehetősége, ténnyé levő tendenciája nélkül a bérmunkásosztály, illetve a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávettek „egyéb” rétegei csak léthelyeztük azon mozzanatát tarthatják fenn, ami a tőke fenntartása egyben; ekkor harcuk konkurenciaharccá, ez pedig szükségképp a tőke osztályharcává lesz a bérmunka ellenében. S mindezért a kommunista mozgalmak szervezete, a kommunista társadalommá levő Kommunista Párt nem lehet polgári-szociáldemokrata párt a maga részlegességeivel, tőke-kompatibilitásaival, hierarchiáival, állammá levésével. Mint ahogy a kommunizmus sem a proletárok által uralt elidegenedett és elidegenítő munka, azaz a tőke restaurációjának társadalma a la Szovjetunió; a kommunizmus társadalma pont hogy a munka meghaladva tagadásának kell lennie. Azaz olyan viszonyok közti emberi tevékenységeké, amelyek a társadalmasítás létrehozásához, fenntartásához, a fennmaradásához szükséges eszközök megteremtéséhez szükséges szabad személyiségfejlődés mozzanatai. Utóbbi pedig magát ama tevékenységet, termelőerő-fejlődést stb. teszi lehetővé, tartja fenn, s aminek erősödő tendenciáját a kapitalista viszonyok közti kommunista proletár harcoknak is hordozniuk kell (RH megj.).
[6] Persze a monopoltőkés viszonyok a világösszeesküvéseknek könnyebben biztosíthatnak legalább is elméleti alapot, mint a szabadversenyes szervezetlenség. Ezzel kapcsolatban lásd a függeléket. (RH megj.)
[7] Vö.: Slavoj Zizek: A kettős zsarolás ellen. Menekültek, terror és egyéb gondok felebarátainkkal. Oriold és Társai kiadó. E könyvvel kapcsolatos írásunk: Részeg Hajó 9. szám – TGM és a 220. tézis találkozása a boncasztalon, avagy megjegyzések Slavoj Zizek „A kettős zsarolás ellen” c. könyvéhez. (RH megj.)
[8] Inglish; Florida, USA. (RH megj.)
[9] Lásd az I. Internacionáléhoz, illetve bérmunkásharcokhoz való korabeli polgári-burzsoá viszonyulást. Ami közönséges külföldi ármánynak, összeesküvésnek gondolta a „helyi” osztályharcok fellángolását és nemzetközivé válását, nem pedig a lényegében és ezért (előbb-utóbb) kiterjedtségében, szervezettségében nemzetközi társadalmi viszonyok szükségszerű és elháríthatatlan következményeként értékelte a dolgot. Azaz adminisztratív úton végleg felszámolhatónak gondolta a tőke-bérmunka, tőkeviszony – általa és ellenükre fejlesztett termelőerők történelmi-társadalmi ellentmondását, objektíve létező lehetőit, például kommunista mozgalommá fejlődését. Vö.: Karl Marx: A Főtanács beszámolója a Nemzetközi Munkásszövetség IV. kongresszusának. MEM 16. 359.-371.o., illetve uő.: A genfi építőipari szakmák munkásainak kizárása. MEM 16. 419.-420. o. (RH megj.)
[10] Így tehát itt nem az ún. fakenews-gyártásáig jutható „rémhír”-terjesztésről van szó. Ez az ív – akár a tőke-vallás csúcs-dogmájának napi gyakorlása, azaz a különböző világösszeesküvések feltárása és sulykolása, ennek újabb löketeivel és delíriumával teremtve meg, szerezve vissza az élet feletti, valójában látszólagos uralmat, vagy legalább is annak tőkés reményét – szintén a tőke, tulajdon, piac hálózat-szerűségével analóg módon terjedhet, és ugyanebből következőleg monopolizálódhat kevesek által sokak számára. De maga a (rém)hír terjesztése általánosabb; azt a tőke-vallás tagadói is művelhetik. Sőt, kényszerűen művelniük kell, anélkül, hogy eljutnának a proletariátust bódító fakenews gyártásáig. Mivel a „hivatalos” álláspont szükségképp tőke- és állambarátként az igazságnak csak tendenciális hordozója lehet; és a hivataloson kívüli álláspont szükségképp a rémhír kategóriájává fog kriminalizálódni. A tőke-vallás hívei és hírei azonban másfélék: nem vevőek bármilyen (rém)hírre, bármennyire is „alternatív” forrásból és módon származzanak azok.
Mármost a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávettettek tömegeinek e vallással való fertőzöttsége azt jelenti, hogy a valóság, a kommunizmus szükségessége, az egymással való és kommunizmussá lehető-levő szolidaritás követelményei nem érthetőek meg és nem fogadhatóak el pusztán azzal, hogy bebizonyítjuk elméletileg: ennek így kell lennie, mert 2X2=4. De ellenvallásként sem lehet, mivel az vagy lelepleződik (nem kommunisták maguk véletlenül?) vagy az ellenvallás képviselője is prédikátorrá lesz, szervezete egyházzá, és a valós folyamatoktól, illetve a kommunizmus irányelveitől lényegileg, napi gyakorlatban elszakadva a tőke „kisebbik rossz” politikájának lesz kiszolgáltatva. Vagyis a kommunista elmélet csak akkor szabadíthatja fel a tőke-vallás gondolatvilága, mentalitása alól e tömegeket, ha egyrészt maga a tőke rendszere válik egyre kevésbé fenntarthatóvá és élhetetlenné, reménytelenné, azaz a tőke legitimációja, minden abszurd és vallásos jelleg ellenére egyre negatívabbá, a „nincs más” okával, és/vagy fegyveres erővel és terrorral fenntartottá lesz. Vagyis maga a hamistudati fejlődés nyitott lesz arra, hogy több legyen tőkelegitimációnál, hamistudatnál; illetve a kommunista elmélet s mozgalom cselekvőként létezik már, tenni is képes valamit e tömegekért – méghozzá úgy, ami a további radikalizálódást segíti elő, tehát mondjuk nem önkormányzati képviselőként az államot és tőkét legitimálóan –, és mint a hülye számára is nyilvánvalóan cselekvő, ezen az alapon agitálhat. Ez óhatatlanul azt jelenti, hogy mint fejlődő mozgalom reformista működésekkel kerül kapcsolatba, illetve használja őket kapuként, kapocsként. Ez egyrészt azt követeli meg, hogy a kommunista szervezet ne oldódhasson fel különböző reformista szereveződésekben; azt tehát, hogy elmélete, céljai önmaga számára is világosak legyenek, és minimum ennyiben el tudjon különülni a reformizmustól. Másrészt azt, hogy úgy és annyiban vegyen részt reformista működésekben, hogy nem csak, hogy ne oldódjon fel azokban, hanem a reformista szerveződéseket radikalizálja, azok legyenek kommunistává. Azt, hogy kivel, mennyiben, hogyan lehet és kell együttműködni ez ügyben, azt a kommunista irányelveken túl a történelmi helyzet mondja meg. Ám, ha az eredmény nem lehet más adott szituációban, mint az, hogy a kommunista szervezet, vagy maguk a kommunisták kompromittálódnak, opportunizálódnak, lesznek csak néhány szó és mantra erejéig kommunisták, azaz a reformizmus hasznos idiótáivá válnak, akkor jobb kimaradniuk a dologból, elismerve: még nincs itt az idő.(RH. megj.)