2023. 02. 16.
.
Sam Dolgoff: The Cuban Revolution – A Critical Perspective[1]
(…)
A kubai forradalom jellege
Egy nem társadalmi forradalom
Az a Castro-barát baloldal által teremtett mítosz, hogy Kubában egy valódi társadalmi forradalom ment végbe, félreértések során alapul.
Ezek egyike, hogy végbemehet egy társadalmi forradalom egy kis, nem túl fejlett, 8 milliós szigeten, mely létfontosságú közszükségleti cikkek folyamatos importja miatt teljesen ki van szolgáltatva akár az USA-nak, akár a Szovjetuniónak. Szintén tévesen feltételezik, hogy ezek a nagyhatalmak nem fogják saját előnyükre kihasználni Kuba helyzetét. Ennek lehetetlenségéhez elegendő felidézni, hogyan tapsolt Castro a jótevője, a Szovjetunió Csehszlovákia elleni inváziójához, amely ugyanakkora bűntett volt, mint a chilei katonai puccs, amit Castro joggal ítélt el. Az az állítás pedig, hogy a kubai társadalmi forradalom győzhet hasonló latin-amerikai és máshol lezajló forradalmak nélkül, egyszerre naiv és felelőtlen.
Nacionalizáció vs szocializáció
A gazdaság és a szolgáltatások rendeleti úton, egy „forradalmi kormány” vagy Caudillo („vezér”) által történő nacionalizációját veszélyes illúzió összekeverni az igazi szocializmussal. A nacionalizáció és a hozzá hasonló eszközök alkalmazása általános módszer a „jólét” érdekében. Ezen elterjedt és sokszor mélyreható programok mind a demokratikus jóléti államok, mind a „jó” diktátorok részéről a forradalom ellenszereként szolgálnak, és semmi esetre sem egyenlők a szocializmussal.
Oroszország és Kuba: két forradalom összehasonlítása.
A kubai forradalom jellegére vonatkozó másik tévedést a legjobban talán az 1917-es orosz forradalom kezdeti szakaszának a kubai eseményekkel való összevetése világíthatja meg. Az orosz és a kubai forradalom közötti analógiák – ahogy az analógiák általában – nem vesznek figyelembe bizonyos döntő különbségeket.
A cárizmust LEGYŐZTE a paraszti és a proletár tömegek spontán felkelése egy hosszú és véres polgárháború után.
Kubában a Batista-rendszer tömegtámogatást élvező HARC NÉLKÜL BUKOTT MEG. Nem voltak parasztlázadások. Nem voltak általános sztrájkok. Theodor Draper (és sok más megfigyelő) meggyőzően érvel amellett, hogy mivel legalább „500 ezer mezőgazdasági munkás volt Kubában”, ezek nem képviselhették magukat tömegesen
„…egy gerillaseregben, amely soha nem haladta meg az ezer főt… Kubában semmi, az 1910-es Zapata által vezetett mexikói parasztforradalommal összevethető nem történt… nem volt országos parasztlázadás. A gerillaerők közvetlen környezetén kívül, a forradalmi tevékenység országos szinten nagyrészt a középosztályhoz kapcsolódott, a munkásosztály némi támogatásával, ám a munkásosztály szervezetei nélkül…” (Castroism: Theory and Practice; New York, 1965, pp. 74-75)
És ez még fontosabb, ha figyelembe vesszük, hogy a szakszervezetek tagsága a forradalom kezdetének 6 milliós lakosságából elérte az 1 MILLIÓT.
Oroszországban a tömegek társadalmi forradalmat hajtottak végre a bolsevik kormány megalakulása ELŐTT. Lenin a munkások és parasztok forradalmi eredményeinek legalizálásával és követeléseik hangoztatása által jutott hatalomra: „Minden hatalmat a szovjeteknek”, „földet a parasztoknak”, „gyárakat a munkásoknak” stb. Kubában Castro, támogatása elvesztésétől félve, gondosan kerülte a társadalmi forradalom platformját – feltételezve, hogy egyáltalán volt neki olyan. Lenintől eltérően ő azzal jutott hatalomra, hogy egy burzsoá-demokratikus programot fog végrehajtani.
A történelem szeszélyes tud lenni. Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy e két különböző forradalom hasonlóan végződött: mind Lenin, mind Castro elárulta saját forradalmát, totalitárius rendszert hozott létre, és felülről kormányzott.
A jól ismert anarchoszindikalista író és aktivista, Augustin Souchy, meggyőző összehasonlítást tett a spanyol forradalom (1936-1939) és a kubai forradalom között (melyek közül mindkettőnek szemtanúja volt):
„…miközben Spanyolországban a föld kisajátítását és a kollektívák szervezését maga a parasztság valósította meg alulról, addig Kubában a társadalmi-gazdasági változást nem a tömegek, hanem Castro és fegyvertársai kezdeményezték. Ez a különbség magyarázza a két forradalom eltérő fejlődését; Spanyolországban egy tömegforradalom ment végbe alulról, Kubában egy rendeleti úton végrehajtott felülről…” (Kuba. An Eyewitness Report, lásd később)
Mindez eszünkbe juttatja a kubai forradalom „apostolának”, José Martínak a szavait: „A gazda kicserélése nem tesz szabaddá.”
A forradalom latin-amerikai útja
A kubai forradalom sajátos jellege több tényezőre vezethető vissza. Noha nem egy mély társadalmi változásokat nem eredményező latin-amerikai „palotaforradalom” volt, de kétségkívül kapcsolódik a militarizmushoz és a latin-amerikai „caudillo” paternalizmusához. A „caudillismo” – jobb- vagy baloldali – Latin-Amerika krónikus betegsége már Simón Bolivar függetlenségi háborúja óta. Juan Perónt, Argentína „forradalmi caudillóját” „baloldali” katonatisztek helyezték a hatalomba, és „jobboldali” katonatisztek váltották le. Maurice Halperin felhívja a figyelmet, hogy
„…1968-ban Peruban és 1969-ben Bolíviában ugyanazon tábornokok sajátították ki a nagybirtokot, akik országaikban szétzúzták a Kuba által támogatott gerillamozgalmat…” (The Rise and Fall of Fidel Castro; University of California, 1972, p.118)
A kubai forradalom caudillója, Fidel Castro által vezetett forradalmi diktatúra azon törekvése, hogy militarizálja a kubai társadalmat, lényegében egy általános latin-amerikai mintát követ. Más latin-amerikai forradalmi „caudillókhoz” hasonlóan Castro is csak egy olyan programmal juthatott hatalomra, melynek célja a tömegek nélkülözhetetlen támogatásának megszerzése volt. Ezt Edwin Lieuwen a következőképp bizonyítja:
„…Chilében 1924-ben Carlos Ibanez őrnagy olyan katonai diktatúrát hozott létre, mely sikeresen ötvözte az autoriter vezetést a nagyobb szociális igazságra törekvő népi követelésekkel. 1936-ban egy radikális, bár rövid életű forradalom robbant ki fiatal katonatisztek vezetésével, akiket a társadalmi reformok és az autoriter nacionalizmus eszméi vezéreltek… Bolíviában radikális fiatal tisztek csoportja jutott hatalomra. David Toro őrnagy és German Busch ezredes egy szociális forradalmat célként kitűző rezsimet vezetett… ellátták… az elnyomottakat, és elkötelezték magukat, hogy egy új nemzetet építenek. Toro és Busch diktatórikus rendszerüket a tömegtámogatás megszerzésére alapozták.” (Arms and Politics in Latin America; New York, 1961, pp. 60, 62, 78, 79)
A hatalmat Peruban 1968-ban megszerző „forradalmi” katonai junta meghirdetett alapelvei minden „radikális” katonai rendszert jellemeznek:
„…Az állam végcélja a nemzet jóléte… a Fegyveres Erők az az eszköz, melyet az állam felhasznál politikája érvényesítéséhez, tehát… a közös prosperitás érdekében a Fegyveres Erők feladata a társadalmi jólét biztosítása, mely az állam végcélja…” (idézi Modes of Political Change in Latin America, ed. Paul Sigmund, New York, 1970. p. 201)
Dr. Carlos Delgado, a perui forradalmi kormány Tájékoztatási Irodájának vezetője, miután hangsúlyozta, hogy a forradalom rendeletileg, „felülről” kezdődött, azzal büszkélkedett, hogy a diktatúra „… az utóbbi négy és fél évben…” többet tett a nép helyzetének javításáért, mint ami a „Köztársaság egész korszakában” megvalósult:
„A Delgado által dicsőített forradalmat még a francia marxista gondolkodó, Henri Lefebre is a jelenkori történelem egyik legjelentősebb történelmi eseményeként üdvözölte…” (Lásd Reconstruir, kéthavi anarchista periódika, Buenos Aires, 1974. nov-dec)
Az állam és a militarizmus között elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn, ami az „államszocializmus” bármely fajtája számára nem csak hogy teljességgel megfeleltethető, hanem szintúgy szükségszerűen létezik. George Pendle (más megfigyelőkkel együtt) azt illetően, hogy Perón jóléti programja a népi tömegtámogatás megszerzése céljával kezdődött, arra a következtetésre jut, hogy
„…Perón Társadalombiztosítási Intézete… Argentínát Latin-Amerika egyik leghaladóbb országává változtatta… nem meglepő, hogy a munkások többsége hagyományos vezetőivel szemben Perónt részesítette előnyben… úgy érezték, Perón többet tett értük néhány év alatt, mint ami a Szocialista Pártnak évtizedek alatt sikerült…” (Argentina, Oxford University Press, London, 1965. pp. 97, 99)
„…Perón halálakor Havannában Fidel Castro háromnapos gyászt rendelt el, és kubai tisztviselők az eseményt egész Latin-Amerikát sújtó csapásként értékelték…”(New York Times, 1974. júl. 2)
Ez a cinikus nyilatkozat nem pusztán taktikai volt, hanem a Castro- és a Perón-rendszer közti párhuzam nyílt elismerése. Már 1961-ben nem hivatalos kapcsolat létesült Che Guevara és Ángel Borlenghi között, aki
„…Perón kormányának második embere és belügyminisztere volt nyolc évig… Che azt mondta Borlenghiek, hogy Perón kétségkívül Argentína politikai és gazdasági megreformálásának leghaladóbb képviselője… Che birtokában volt Perón egy levele, melyben csodálatát fejezte ki Castro és a kubai forradalom iránt, és Che felvetette, hogy ajánlják fel Perónnak azt a lehetőséget, hogy Havannában telepedhessen le…” (Halperin idézi Ricardo Rojo könyvéből, My Friend Che, ibid. pp. 329-330)
Herbert Matthews kiegészíti Rojo feltárásait:
„…Jorge Masetti argentin újságíró, aki 1958-ban érkezett a Sierra Maestrába, összebarátkozott Che Guevarával. A Sierra Maestrában képezték ki gerillaharcra és 1964-ben ölték meg Argentínában egy gerillahadjárat során… Masettiről tartják, hogy ő győzte meg Guevarát arról, hogy a perónizmus közel került az ő eszméihez. Hilda Gadea – Guevara első felesége – azt írta, hogy Ernesto Guevara számára Perón 1955 szeptemberi bukása nagy csapást jelentett. Che és Masetti… az észak-amerikai imperialistákat okolták…” (ibid, p. 258.)
Carmela Mesa Lago az államszocializmus és a militarizmus közötti kapcsolatot illető megfigyelését Castro lelkesen üdvözli:
“…a perui társadalmi forradalom, mivel egy haladó katonai csoport játszotta a forradalmi szerepet…” (Kuba az 1970-es években. University of New Mexico Press, 1975, p. 11.)
Egy interjúban Castro hangsúlyozta, hogy a társadalmi forradalom összeegyeztethető egy katonai diktatúrával, nem csak Peruban, hanem Portugáliában és Panamában is:
„…[Amikor a katonai junta Peruban] átvette a hatalmat… első rendelkezésük egy olyan agrárreform volt, ami SOKKAL RADIKÁLISABB, mint az az agrárreform, amit mi Kubában elkezdtünk. Sokkal alacsonyabb volt a földmaximum határa; kooperatívákat és mezőgazdasági közösségeket szerveztek… Más területeken is cselekedtek – az oktatás, társadalmi fejlesztés és az iparosítás mezején… Szintén példát kell látnunk Portugáliában, ahol a katonák döntő szerepet játszottak a politikai változásban… és a saját útjukon keresnek megoldásokat… és ott van Peru és Panama … ahol a katonák a forradalom katalizátoraiként léptek fel.” (Castrót idézi Frank és Kirby Jones, With Fidel, New York, 1975, pp. 195-196.)
A bizonyítékok alátámasztják Donald Druze következtetését, mely szerint
”…a »modern« caudillók programjai a centralizmus és a nemzeti szocializmus annyi jellegzetességét testesítik meg, hogy szinte elkerülhetetlenül kommunizmusba torkollnak…” (Latin America: An Interpretive History; New York, 1972, p. 570.)
Ahogy Latin-Amerikában mindenhol, úgy Kubában is virágzik a militarizmus. Castro militarista projektje sokkal nagyszabásúbb, mint elődjéé, Batistáé. 1959 tavaszán, néhány hónappal a forradalom január 1-jei győzelme után az önmagát a forradalom „Legfőbb Vezetőjének” és a fegyveres erők főparancsnokának kinevező Castro azt ígérte, hogy a hadsereg létszámát megfelezi és végül fel is oszlatja, népi milíciákkal és rendőrséggel helyettesítve azt. „Csak legutolsósorban vagyok katona” – mondta Castro – „a mi országunkban nincsenek tábornokok és ezredesek…”
Batista hadseregének megsemmisülése után Castro egy év leforgása alatt Kubát egy, Latin-Amerika legütőképesebb fegyveres erejével rendelkező, teljesen militarizált állammá tette. Kuba mára átvette a konvencionális hadseregek hierarchikus rendszerét. A kubai hadsereg semmilyen lényeges szempontból nem különbözik a „kapitalista” vagy a „szocialista” imperialista hatalmak fegyveres erőitől.
„Kommunizmus” a la Castro
A kommunistákhoz való viszonyukat illetően Theodore Draper figyelemreméltó párhuzamot állapít meg Batista és Castro politikája között:
„…Batista a kommunisták támogatását többek között a hivatalos szakszervezet, a Confederación de Trabajadores de Cuba (CTC) létrehozásának engedélyezésével hálálta meg, ami Lazaro Pena főtitkár vezetése alá került. 1961-ben Castro a kommunisták támogatását többek között Lazaro Penának a CTC főtitkári posztjára való visszahelyezésével fizette meg…” (ibid. p. 204)
Ha elfogadjuk, hogy Castro áttért a „kommunizmusra”, akkor az ő kommunizmusa a sztálinizmus latin-amerikai verzióját testesíti meg: a totális személyi diktatúrát. De a „caudillók” alapvetően nem ideológusok. Ők mindenekelőtt politikai kalandorok. Hatalomvágyuk nem etikai meggondolásokból származik, ahogy ők állítják. Ebben az értelemben semmilyen lényeges különbség nincs a kapitalista és a „forradalmi szocialista államok” között. Minden diktátor egy politikai párt homlokzata mögé rejti igazi arcát, olyan célokat hirdetve képmutatóan, amelyek feltehetően népszerűek a tömegek körében. Castro azért lett „kommunista”, mert úgy vélte, hatalma megtartása érdekében meg kell szilárdítania jó kapcsolatait megmentőivel, a „szocialista” országokkal (a korábbi ellenségekkel), továbbá Batista korábbi szövetségeseivel, a domesztikált „kommunistákkal”. E cél érdekében Castro Franco Spanyolországával és a Vatikánnal is felvette a kapcsolatot. A Közel-Kelet konfliktusaiban habozás nélkül a – kisemmizett alattvalóikon uralkodó – arab olajsejkek mellé állt, ahogy Csehszlovákia szovjet megszállásához is hozzájárult.
Az igazi forradalom még nem történt meg
Albert Camus szerint:
„…A huszadik század legfontosabb eseménye az volt, hogy a forradalmi mozgalom elhagyta a szabadság eszméjét, hogy a liberter szocializmus erejét vesztette az önkényuralmi és militarista szocializmussal szemben. Ezzel kialudt egy reménysugár a világban, amit az üresség érzése váltott fel mindazokban, akik szabadságra vágynak…”(Se áldozatok se hóhérok)
Az, hogy Castrónak vajon sikerül-e megteremteni a kubai szocializmus sajátos válfaját, relatíve nem jelentős kérdés. Még ha Castro nem is állna kapcsolatban a kommunista mozgalommal, személyes hatalomvágya akkor is elkerülhetetlenül egy „önálló” totalitárius rendszer létrejötte felé vezetne. Ami döntő, az az, hogy a kubai forradalom az elvetélt 1917-es orosz forradalom modellje által kijelölt úton halad. Ez a modell az állam ellenforradalmát jelenti.
(…)
A kubai forradalom: anarchista szemtanúk beszámolói
A kubai forradalom: Augustin Souchy közvetlen riportja
Augustin Souchy egy veterán német anarchoszindikalista. A Németország Szabad Munkásainak Uniója/Szakszervezete (Freie Arbeiter Union Deutschlands – FAUD) küldötte 1921-ben Moszkvában, a Vörös Szakszervezeti Internacionálé Kongresszusán (amit az oroszországi Kommunista Párt szervezett azzal a céllal, hogy a nemzetközi munkásmozgalmat ellenőrzése alá vonja). A spanyol polgárháború és forradalom alatt (1936-1939) az International Information Bureau megbízottja volt többek közt a CNT mellé rendelve. Souchy közvetlenül figyelhette meg a vidéki liberter kollektívákat és a városi szocializálást, és széles körben írt a tárgyról. A kollektivizálás, a kooperációk és az agrárszerveződés más problémáinak kiemelkedő szaktekintélye.
Franco győzelme után, a második világháború kirobbanásakor Souchy franciaországi emigrációban élt. 1942-ben Mexikóba távozott, és az évek során sokat utazott Latin-Amerikában, Izraelben stb., hogy közvetlenül tanulmányozhassa a fejlődő országok vidékének kollektivizálási tapasztalatait.
1960-ban Souchy Kubába utazott, hogy közvetlen információhoz jusson a kubai forradalomról és a Castro-kormányzat földreformjáról. Habár jelentése sok szempontból kedvező volt, a hatóságok nem tolerálták nyílt, habár segítő kritikáját. Souchy megfigyeléseinek kinyomtatását betiltották, és magának Souchynak is távoznia kellett Kubából, hogy elkerülje a letartóztatást. Cikkeit pamfletként adta ki a kéthavi rendszerességű liberter Reconstruir (Testimonial sobre la Revolución Cubana; Buenos Aires, December 1960)
Ez a pamflet két részből áll. Az első rész Souchy általános értékelése a kubai forradalomról. Leírja, hogy Castro folyamatos tolódása egy kifejlett totalitárius rendszer felé kezdettől látható volt. Miközben elismeri a forradalom kezdeti pozitív hatásait, Souchy megfigyelései kifejezik aggodalmait a kubai forradalom autoriter deformálódását illetően. A második rész különböző paraszti és állami kollektívákban tett látogatásairól szóló riportokból áll, tömör kritikáját adva a Castro-féle földreform katasztrofális következményeinek. Mivel az említett földreformot tartják a rendszer legnagyobb eredményének, Souchy elemzése kiemelt jelentőséggel bír.
Első rész: A forradalom általános értékelése
A kubai forradalom sokkal több volt, mint egy egyszerű politikai kormányváltás. A forradalom egy hatalmas gazdasági-társadalmi változást indított el, ami bizonyos mértékig összevethető azzal, ami 1936. július 19. után [a polgárháború kezdete] Spanyolországban vette kezdetét. Mindazonáltal vannak fontos különbségek. Míg a spanyol forradalom, mind a fennálló rend elleni harc, mind az új rend alkotásának periódusában a munkások és parasztok tömegeinek a műve volt, a kubai forradalmat önjelölt forradalmárok kisebbsége vitte előre… A két forradalom jellegének eltérése ezen különbségekre vezethető vissza.
Kubában a régi hivatásos hadsereget munkások és parasztok milíciája helyettesítette [ez a helyzet mára megszűnt]. A forradalom a tömegek gazdasági nyomorának és kulturális elmaradottságának felszámolására törekedett, kisajátítva a nagyvállalatokat.
Spanyolországban a tömegek szervezték a kollektívákat. Kubában az állam hozta létre és ellenőrizte ezeket. Kubában, akárcsak Spanyolországban, csökkentek a városokban a bérleti díjak, de a vidéki tulajdont érintő változásokban volt egy nagy különbség… Míg Spanyolországban a föld kisajátítása és a kollektívák megszervezése maguknak a parasztoknak a műve volt, Kubában a társadalmi-gazdasági változásokat nem a nép, hanem Castro és fegyvertársai kezdeményezték. Ez a különbség az, ami a két forradalom eltérő fejlődését magyarázza: a spanyol egy alulról induló tömegforradalom, a kubai egy felülről, rendeletileg irányított forradalom volt – lásd agrárreform, stb.
A régi mottó: „A munkásosztály felszabadítása magának a munkásosztálynak a műve kell, hogy legyen” továbbra is érvényes. A kubai forradalom csak a nép részvételével győzhet, és csak ha a forradalmi szellem minden társadalmi csoportot áthat. Centralizálós tendenciák, melyek veszélyesek lehetnek a szabadságra, minden forradalomban léteznek. A kevesek kezében összpontosuló centralizált hatalom legbiztosabb ellenszere a népi tömegek kezdeményezése és cselekvése. Kubában a Sierra Maestra forradalmár harcosai erős fegyveres erőt hoztak létre, és így ők, s nem a „hivatásos” katonák lettek azok, akik „átmenetileg” kormányt alakítottak.
Az új rezsim a népi lelkesedés, és a hősi harcosok iránti csodálat hullámán jutott hatalomra… De a lelkesedés jön és megy. Az érzelmek szeszélyesek. A – bármilyen heroikus – múltra épült hatalom nem lehet egy állandó kormányzat szilárd bázisa. És ha az események folyamán, ahogy mindig is, egyes elégedetlen társadalmi csoportok fenyegetnék vagy kérdőjeleznék meg a rendszert, akkor a vezetés, a „de facto” kormány, hogy hivatalban maradhasson és végigvihesse programját, a nyílt erőszak fenyegetéséhez fog folyamodni. E helyzet elkerülhetetlen következménye az a forradalmi terror, melynek Robespierre és Sztálin a klasszikus képviselői…
Kuba forradalmi kormánya hatalmas erőfeszítéseket tesz arra, hogy létezését mélyreható és népszerű gazdasági és társadalmi változások törvénybe iktatása által legitimálja és igazolja. Ilyen a régi, korrupt adminisztráció felszámolása, az új miniszterek fizetésének a felére csökkentése, a lakbér, a telefon és az áram díjának radikális csökkentése, új, higiénikus házak építése a tömegek számára, közstrandok és üdülőközpontok létesítése, és végül, mindezek megkoronázásaként az agrártörvény, melyet mind a kubai nép, mind az egész világ lelkesen tapsolt meg…
De a ragyogó forradalmi tavaszban [Souchy ezt még a téli viharok előtt írta – S.D.] van néhány sötét felhő és árnyék: a sajtó cenzúrája, a rádió és a tévé egyoldalú vezetése, az új külpolitika, mely az országot gyakorlatilag a vörös imperializmus igájába hajtja, és az állam által uralt gazdaság szervezete, amit a tömegek természetesen nem néznek jó szemmel [az állami propaganda ellenére sem]. Elég szóba állni bármelyik kubaival, a fővárosban vagy vidéken, hogy a növekvő elégedetlenség és kiábrándulás nyíltan láthatóvá váljon. Rengeteg munkás, sok ezer olyan ember, aki a szabadságért harcolt, most szemben áll a kormánnyal és politikájával…
A kubai forradalom a nép számára nagy szociális eredményeket vívott ki, méghozzá a többi latin-amerikai országhoz képest példátlan sebességgel. De mindez nem magának a népnek a műve volt. Az olyan diktátorok, mint Mussolini, Perón, Pérez Jiménez (és még hányan mások!), zsarnokságuk igazolása és nevük dicsőítése céljából szintén építettek lakásokat a szegényeknek, stb. (pl. közmunkák Oroszországban).
Az INRA [Agrárreform Nemzeti Intézménye] által végrehajtott gazdasági-társadalmi agrárforradalom igazán figyelemreméltó. A privilegizált törvényi helyzete által védett INRA a leghatalmasabb állami monopólium nem csak a mezőgazdaságban, hanem gyakorlatilag a gazdaság egészét tekintve is. Az INRA Kuba első számú trösztje.
Második rész: Meglátogatjuk az új vidéki kooperatívákat
Moncada
A Sierrába vezető út nem könnyű. Néhány helyen majdnem felborult a dzsipünk, ami levont valamennyit a dús trópusi flórával ellátott hegyek és völgyek gyönyörű panorámájának látványából. Egy csoport paraszt éppen malangát aratott, és megtudtuk, hogy a helyi kooperatívához tartoznak.
„Eldöntöttük, hogy kollektívan fogunk dolgozni.” jelentette ki az egyik paraszt. „Együtt dolgozni sokkal könnyebb, mint egyedül. Régen azért dolgoztunk, mert éhesek voltunk, de most azért, mert örömet okoz. Mindenen egyenlően osztozunk, és nagyon jók az eredményeink.” Boldogan mosolygott.
Elkísértek minket Nicolas Pacheo kunyhójába. Szívélyes felesége, igazi kubai vendégszeretettel, kávét szolgált fel. A szerény paraszt nem sok magyarázatot tudott adni a kooperatíva szervezetét illetően, a többi paraszt pedig még ennyit se. További információkért meg kellett várnunk az őrmester érkezését, aki az INRA helyi képviselője volt.
Az őrmester végül megérkezett. A kooperatívákról nem tett említést, csak a főnökeitől, az INRA magasabb rangú vezetőitől kapott parancsokról beszélt. Semmilyen új adattal nem szolgált, csak azt ismételgette, amit már tudtunk. Noha hiányzott a pozitív, építő információ, megjegyzései negatív szempontból mégis érdekesek voltak. Kuba az egyetlen latin-amerikai ország, ahol az agrárkorporációkat katonák vezetik.
Ha a katona orosz egyenruhát viselt volna, tökéletesen az lett volna a benyomásunk, hogy egy szovhoz vezetőjével beszélünk. A tulajdonképpeni falun kívüli csoportos munkát leszámítva az volt az érzésünk, hogy egy teljesen személytelen, mindenre kiterjedő gépezet standard rutinműködését látjuk szerte az országban, melynek jelszava: „A kenyér fontosabb, mint a szabadság.”
De nem felejthetjük el, hogy kétféle szabadság létezik. A nemzeti, ami egy nemzet autonómiájára vonatkozik, és a személyi, ami sokkal fontosabb. Brutálisan elnyomott országokban, amelyekben gyakori az erőszakos felfordulás, és kevés vagy semennyi tapasztalattal nem rendelkeznek a nemzeti szuverenitásról, az első, a nemzeti autonómia fontosabb a másodiknál, a személyi szabadságnál. Kuba ezek közé tartozik. Kenyér van már, de aprólékos megfigyeléseink alapján kijelenthetjük, hogy a személyi szabadság adagolása is kezdetét vette. [Souchy, természetesen, mindezt azelőtt írta, hogy a forradalmi kormány katasztrofális gazdaságpolitikájának következményei éreztették volna hatásukat. Ez akut hiánnyal és olyan élelmiszerek fejadagrendszerével járt, melyekben az ország korábban mindig is bővelkedett.]
Bayamo és Manzanillo között
Amikor a Sierra Maestra lázadói Batista diktatúrája ellen harcoltak, Bayamo mezővárosa egyik utánpótlási központjuk volt. A termékeny völgyben elterülő Bayamo, ami a gazdag mezőgazdasági régió kereskedelmi központja, ma az INRA egyik lokális székhelye. A legtöbb föld viszonylag jómódú tulajdonosok kezén van, de az INRA kooperatívái gyors ütemben jönnek létre. A régió 8 kooperatívája 11858 hektáron terül el (1 hektár kb 2½ acre), ahol 2700 mezőgazdasági munkás dolgozik.
A vezető adminisztrátor, Carbonell úr, egy energikus fiatalember, aki lelkesedik a forradalomért. A hadsereg kibogozhatatlanul összefonódik az INRA hálózatával. A hadsereget nélkülözhetetlennek tartják e gigászi és komplex szervezet megfelelő működése számára. A katonák segítenek házakat építeni, és sok más hasznos munkát is ellátnak, de mint minden hadseregben, sok időt pazarolnak felesleges, vagy egyenesen káros dolgokra.
Van egy jól felszerelt létesítmény is a mezőgazdasági géppark javítására. A különböző INRA központok összehívtak egy gyűlést, hogy intézkedjenek a felszerelés bővítéséről, ami mezőgazdasági gépek gyártását is magában foglalná. A munkások mellett a gyűlésen részvett a regionális INRA vezető, két jogász és két katonatiszt is.
A gyűlésen bemutatták az INRA tervét az ipari kooperatívák szervezéséről. Amikor a munkások a bérről érdeklődtek, a menedzser azt válaszolta, hogy a bérek kérdése másodlagos, az elsődleges Kuba gyors iparosítása, és hogy áldozatokat kell hozni a forradalom érdekében. A munkások nyíltan kifejezték, hogy a terv nem nyerte el a tetszésüket. Végül a feldühödött igazgató félretette a törvényt: a munkások beleegyezésével, vagy anélkül, de a „kooperatíva” tervezete végre lesz hajtva. A jogászok kidolgozták a szükséges dokumentumokat, és a kooperatíva hivatalosan is létrejött.
A kooperatíva a Vasfüggöny mögötti „szocialista országok” állami vállalatait követi. A Gazdasági Minisztérium fogja szervezni a termelést és az elosztást, és szintén ő fogja vezetni az összes nacionalizált vállalatot. A munkások pedig – ha a „forradalmi” vezetőség megengedi – korlátozott részt vállalhatnak a vezetésből. A munkások helyzete többé-kevésbé ugyanaz lesz, mint a magánvállalatoknál.
A Manzanillo cipőgyár államosítása
Manzanillóban a halfeldolgozó üzemek mellett sok kis, elavult műhely működik, melyek a helyi piacra gyártanak cipőket. A bérek korábban alacsonyak voltak, és nagyon kevés volt a jómódú munkáltató.
A forradalom után konfliktusok robbantak ki, amikor a munkások bérminimumok, társadalombiztosítás és egyéb juttatások bevezetését követelték. A forradalom megérkezett a cipőiparba. A munkáltatók önként lemondtak tulajdonukról, és vállalták, hogy egyenlő feltételek mellett együtt fognak dolgozni korábbi alkalmazottaikkal. A kis műhelyek a Manzanillo Cipőgyártó Kollektíva részeivé váltak.
Egy negyed évszázaddal korábban, a spanyolországi forradalom során Spanyolországban hasonló kollektívák jöttek létre. Katalóniában, Levantében és Kasztíliában az elszigetelt, kollektivizált műhelyek szocializált iparrá szervezték magukat. Ezen fejlődés a régi liberter tradíción alapult, mely a spanyol forradalom sajátos karakterét biztosította.
Sajnos a manzanillói munkások ilyen jellegű népi kezdeményezését gyorsan eltaposták. A Kommunista Párt manzanillói szekciója a szabad kooperatívák ellen fordult, mivel ezek szemben álltak autoriter céljaival. Így azt javasolta, hogy az INRA orosz modell alapján olvassza magába az önkéntesen kollektivizált műhelyeket. Az INRA bürokratái lelkesen magukévá tették az ötletet, és átvették a kollektivizált cipőgyártást.
A kooperatíva ilyen típusú elpusztítása nem egy elszigetelt példa arra, hogy egy mozgalmat, mely a magántulajdon ellen fordulva szabad kooperációk alapításával indult, végül lenyel az INRA állami szerve, ami jelzi azt a folyamatosan gyorsuló folyamatot, mely a tévesen szocializmusnak nevezett orosz államkapitalizmus felé mutat.
A Primavera rizskollektíva
Kuba nagy mennyiségű rizst fogyaszt. A kereslet kielégítéséhez nagy mennyiségű rizst kell importálni. A Kuba rizsből való önellátására törekvő kampány részeként az INRA új területeket vont be a rizstermesztésbe, megszervezve a Primavera rizstermesztő kooperatívát. A több száz „tag” kétszemélyes ágyakkal és nagy közös ebédlővel ellátott barakkokban van összezsúfolva. Az új felszereléssel való dicsekvés közben az igazgató elragadtatva magyarázta, hogyan fogja a kooperatíva a minőség fejlesztésével javítani a termelékenységet.
A fejlesztések kétségkívül növelni fogják a termelést. A világ más részein is folynak hasonló projektek megközelítőleg hasonló körülmények és folyamatok között: a munkások ott is barakkokban élnek, és a vállalat nagy közös étkezdéjében esznek. Az egyetlen újdonsága ennek a félig militarizált munkahadseregnek a „kooperatíva” név: ami egy olyan dolognak a leírására szolgál, amit egyetlen igazi kooperatíva sem fogadna el.
Meglátogattam egy általános iskolát. Gyerekek masíroznak énekelve: Un-dos-tres-cuatro-Fi-del-Castro. A büszke igazgató így kiáltott: „Nézd! A forradalom eljövendő harcosai! És ez a szépen felújított iskola valaha egy öreg, régi laktanya volt.” Sajnos az igazgató nem vette észre, milyen kevés dolog változott valójában; hogy a régi katonai szellem még mindig jelen van.
A Hermanos Saenz kooperatíva
Amikor a Szovjetunió miniszterhelyettese, Mikojan meglátogatta Kubát, Castro, hogy lenyűgözze őt a forradalom eredményeivel, megmutatta neki a Hermanos Saenz kooperatívát, mint az új Kuba büszkeségét. A Pinar del Río tartománybeli Hermanos Saenz kooperatíva két, 15 és 19 éves testvér után kapta a nevét, akiket Batista hóhérai kínoztak és öltek meg.
A kooperatívát az INRA szervezte meg és építette fel. Az INRA fedezte az építkezést és biztosítja a működtetési költségeket. A komplexum 120 elegáns vidéki házból áll a dohánymunkások és családjuk részére. Egy tipikus házban három hálószoba, egy ebédlő, fürdőszoba és egy teljesen felszerelt konyha található. Az épületek „funkcionálisak”, de a tetők túl alacsonyak, a régi paraszti „bohio”-k jobban szellőznek. Ettől eltekintve a forradalmi kormány dicséretet érdemel azért, hogy eltüntette a régi viskókat.
A dolgozók nem fizetnek mindezért, és bérlevonás sincs. Az építési és fenntartási költségeket nem az egyén, hanem a kollektíva állja a dohányiparból származó haszonból. A Hermano Saenz talán 6-10 év alatt fogja visszafizetni tartozását az INRA-nak. Más helyeken, ahol a munkások saját házat szeretnének, 15-20 évig kellene havi törlesztő részletet fizetniük.
A kollektíva büszkesége a nagyszerű, új iskola, tágas kertekkel és játszóterekkel, egy előadóval, egy nagy étkezővel és teljesen felszerelt konyhákkal, ahol tápláló ételeket készítenek a gyerekek számára.
San Vicente
Azon a napon, amikor Castro felavatta a Hermanos Saenz kooperatíva új iskoláját, egy húsz parasztból álló csoport petícióban folyamodott hozzá, hogy segítsen nekik kooperatívát alapítani és új házakat építeni. A parasztok kisbérlők voltak, akiknek annak idején a termés kétharmadát be kellett szolgáltatnia a nagybirtokosnak. Nem volt pénzük, nem voltak gépeik se műtrágyájuk. Castro megígérte, hogy az INRA azonnal megkezdi egy kooperatíva-falu felépítését San Vicente 20 parasztcsaládja számára. A forradalmi hadseregnek és maguknak a parasztoknak a munkájával az építkezés rekordidő, mindössze két hónap alatt befejeződött. A kooperatívában a parasztok egyénként sem tulajdonnal, sem mezőgazdasági gépekkel nem rendelkeznek. A kooperatíván belül parcelláik vannak. A kooperatívát (akárcsak a vidéki gazdaság egészét) nem a parasztok, hanem az INRA vezeti a nemzeti terv alapján. A „kooperatíva” gyakorlatilag bérre épül, melyeket „kölcsön” álnéven [fizetés az építésért, karbantartásért és felszerelésért] fizet a parasztoknak a de facto munkáltatójuk, az INRA.
Vezetőm, egy szakállas forradalmár, Álvarez Costa kapitány, az INRA tartományi képviselője, sok információval látott el a kerülete kooperatíváiról. Úgy fest, hogy a kubai kooperatívákban a parasztok feláldozták az önállóságukat a gazdasági biztonságért cserébe. Habár a kooperatívában dolgozó paraszt gazdasági helyzete jobb, mint korábban, egy szabad társulás tagjánál viszont mindenképpen alsóbbrendűbb, főleg morális szempontból. „Fennáll annak a veszélye – kérdeztem a vezetőmet –, hogy ez a helyzet egy veszélyes dilemmához vezet: kenyér szabadság nélkül, vagy szabadság kenyér nélkül?”
A kapitány, elismerve, hogy ez lehetséges, ezt felelte: ” Forradalmunk a Fidel Castro által megfogalmazott koncepciókon alapul. Ha kooperatívákat építünk, azok nyerteseinek el kell fogadniuk a szerződésben kikötött feltételeket. A tartományunkban több száz különböző kooperatíva van. Vannak, amelyek a terményeiket az INRA-nak adják el, mások a piacon, stb… A kooperatívákat általában közvetlenül az INRA irányítja. Mindazonáltal a mi kerületünkben, Moncada faluban kollektív, önálló munka folyik, javaslom, nézze meg, hogyan működik.”
Az iskolaváros: Camilo Cienfuegos
Az oktatás területén a castróista rezsim különösen büszke arra, amit legnagyobb sikerének tart: a Ciudad Escolarra, ami egy hatalmas komplexum a forradalom hőse, Camilo Cienfuegos után elnevezve. A létesítményt a Sierra Maestra, Castro híres bázisa tövében építik. A világ megdöbbentésére kitalált grandiózus projektet már akkor kigondolták, amikor Batista hadserege még Castro gerilláira vadászott.
Habár az építkezés csak néhány hónapja kezdődött, sok épület már készen áll. A projekt valóban egyedülálló. 22 ezer, többnyire a Sierra Maestra parasztcsaládjaiból származó 6-18 éves fiúnak és lánynak fog helyet biztosítani. A komplexum 42 épületből fog állni, mindegyik 500 tanulóra tervezve, ebédlőket, osztálytermeket, 4 sportpályát, mozi termet és uszodát is beleértve. A főkonyha 22000 gyermeket fog ellátni.
A projektet a kormány fogja finanszírozni, és az INRA fogja felépíteni. 9 ezer hektárt [kb. 22240 acre] szánnak rizs, malanga, bab és egyéb zöldségek termesztésére, valamint marha- és csirketenyésztésre, stb. Maguk a tanulók fognak dolgozni, és az egész hatalmas terület mezőgazdasági iskolaként fog működni. A várakozások szerint a termékek állami segítség nélkül is fedezni fogják a tanulók oktatását és ellátását. Vagyis 22000 fiatal fog élni a saját munkájából.
Az egyik hivatalnok így dicsekedett: „Ez lesz a világ valaha felépült legnagyobb oktatási projektje,” Azonban jó néhány magasan képzett oktató kételyeinek adott hangot a tervezet oktatási értékét illetően. Egy jól ismert tanár, akivel interjút készítettem, a következőket mondta: „…nevelési szempontból egy ekkora méretű oktatási központ létesítése teljes őrültség. Sokkal jobb lett volna a Sierra Maestra minden egyes falvába egy-egy iskolát építeni, ami helyi kulturális központ lehetne, valamint hasznosabb lenne egy külön mezőgazdasági szakiskolát létesíteni a tartomány központjában.”
A veterán tanár véleménye megalapozott. A családtól és az otthontól való elválasztás 22 ezer gyermeket foszt meg az érzelmi és mentális egészségük számára nélkülözhetetlen anyai szeretettől. A régi és új generációk közti szoros kapcsolat meggyengül, és talán helyrehozhatatlan károkat fog elszenvedni. Az egész szisztéma hibás és kifacsart koncepciókon alapul. Az oktatás célja nem egyszerűen a technikai tudás megszerzése, hanem a fiatalságnak a felnőttek világába való bevezetése. A társadalmi életben az időset a fiataltól nem mesterségesen elválasztani kellene, hanem inkább a kölcsönhatásokat, az összeolvadásukat, az egymás közti személyes és társadalmi kötelékeiket erősíteni, ami lehetővé tenné az idősebb és fiatalabb generációk koedukációját.
A hagyomány és a modern tudomány egyaránt arra tanít minket, hogy a családi élet és a gyerekek nevelése egy szereteten és kölcsönös megértésen alapuló egységet kell, hogy képezzen.
Camilo Cienfuegos iskolavárosa egy modern kiadású spártai katonai táborra emlékeztet; nem pedig az ókori Athén tanulóinak szabad közösségeire.
[1] A szöveg eredetije itt olvasható: https://libcom.org/history/cuban-revolution-critical-perspective-sam-dolgoff . „A kubai forradalom: Augustin Souchy közvetlen riportja” c. rész a Sam Dolgoff könyv része, nem pedig önálló cikk. A cikkek nem teljes egészében tükrözik a Részeg Hajó álláspontját. A közlés okairól, illetve az írások kritikáját lásd „Bevezető – Kapitalizmus, Castro, Katasztrófa” című cikkünkben.
(2017. 08. 08.)