2025. 11. 28.
MEGJEGYZÉSEK AZ IDENTITÁSPOLITIKÁRÓL
ELŐSZÓ – RÉSZEG HAJÓ
A PEK kollektíva – aminek a RH is a tagja –, nemrég 11 pontban foglalta össze az „identitáspolitikáról” kialakított álláspontját. A szöveget A Tett/Mérce is újraközölte. Most mi magunk is az újraközlés mellett döntöttünk, mivel úgy gondoljuk, hogy ezzel egyértelművé tesszük azt, hogy ez az álláspont egyben kommunista álláspont (is) – kommunista, legalább is ahogy azt a Részeg Hajó érti.
Pár kiegészítő megjegyzés a cikk elé:
A 11. pont leírja, hogy „az identitáspolitika teljes alkalmatlansága arra, hogy a kapitalizmus elleni harc eszmei kifejeződései és orientálói legyenek.” Ezt a gondolatot tovább fűzve arra is rávilágítanánk, hogy az identitáspolitika, mint ideológia (azaz spektakuláris teória), arra is alkalmatlan, hogy az adott emberek számára az egyébként reális elnyomásként megélt problémákat megoldja, holott ezeket papíron célként tűzte ki maga elé. A tőkés termelési módnak mindig is szüksége volt elnyomható, kizsákmányolható, megbélyegezhető osztályra, rétegekre – ez, értelem szerint az értéktöbblet-termelésből és annak rendszerszintű fenntartásából következik. Ezt feloldani részmegoldásokkal, és főként polgári emancipációval, demokratikus, jogi úton, vagyis a kapitalizmus lényegi fenntartásával nem lehet; a reform reformnak maradva, vagyis nem válva önmaga meghaladva tagadásává, kommunista forradalmi mozzanattá, nem eredményezhet mást, mint azt, hogy az egyenlőtlenséget egyenlőbben osszák el, hogy a, csoport helyett inkább b, csoport legyen elnyomva, hogy a Tőke&Állam adott társadalmi funkcióit, esetünkben az elnyomottakét, kizsákmányoltakét, kisemmizettekét más töltse be és e funkciók maradjanak meg így – azaz a progresszió legreakciósabb győzelmét.
Természetesen az adott kisebbség, másság stb. képviselője számára egyes polgári emancipatorikus (rész)eredmények elérése okozhatnak bizonyos szintű megelégedést, de ez őt csak jogi, polgári alanyként érintheti. Mint az adott kisebbségű, másságú ember, csak mint ezen polgári, jogi kategóriáknak, azaz a tőkés elválasztás egy formájának alávetett emberként létezhet. Lehet, hogy bizonyos jogi-jóléti kedvezményeket elért és elér, de az elválasztás, a fragmentálódás, ekképp az atomizáció tendenciája, egyben a tőkének és államnak tetsző újracsoportosítás lehetője és valója fennmarad. Vagyis a bérmunkásosztállyal[1], az anyagi javak legfőbb, megkerülhetetlen, egyben elnyomott, tőkealkatrészként kizsákmányolt termelőjével való (tudati) negligálása/szembenállása teljesen alkalmatlanná teszi arra, hogy eme osztály történelmi feladatát megértse, annak végrehajtásában részt vegyen. Azaz arra, hogy forradalmi proletariátussá válva, ennek nem uniformizáló és hierarchiába nem rendező egységében, lényegi harcban a régi, Tőke&Állam fenntartásáért újratermelt (mentális-tudati-hierarchizáló-abuzáló) mocsokkal, állandó törekvéssel a tényleges egyenlőségre, forradalmi proletár szolidaritással a másik elismerésére, a tőke és állam önmagukon való túlfejlődésének, növekvő működésképtelenségének meghaladva tagadásával, kommunista társadalmi-termelési viszonyok létrehozásával önmaga tényleges és lényegi felszabadítására. Ő azt hiszi, hogy „csak” vagy épp elsősorban nő, férfi, LMBTQ, fekete, fehér, etc., és nem ennek vagy annak, adott történelmi feladattal és lehetőkkel bíró osztálynak a nő, férfi, LMBTQ, fekete, fehér, etc. tagja; a kapitalizmus társadalmi meghatározottságai helyett önmaga meghatározottságaiban létező, aki a fennállóból teremtett magának egy tőkének tetsző álomvilágot. Ezzel e jó buboréklakó, a Tőke&Állam őt is elnyomó, személytelen viszonyainak különös címkékkel fantomnak maradó fantomizáltja[2] az ettől igencsak valós, Tőke&Állam-világ igényeit elégíti ki, annak fenntartásához járul hozzá, a legócskább konkurenciaharcokban, dominanciát szülő öncélúságok dominanciájában, ezeknek torz és eltorzító személyiségszocializációiban győzve és pusztulva szükségképp.[3]
Az identitáspolitika úgy érhet el célt a tőke társadalmán belül, ha kifejezi, megfogalmazza magát, politikai, jogi célokat tűz ki maga elé – szükségképp leválasztva, elkülönítve magát a proletár harctól. Ezzel bezárult a kör. Az identitáspolitikának elemi érdeke fenntartani az „identitást” szemben az osztállyal, annak Tőke&Állam elleni harcával, mindennek meghaladva tagadásával, annak emancipációjával. Elemi érdeke, hogy az elválasztás, így maga a Tőke&Állam viszonyainak megfelelő, szükségképp hierarchiává levő megkülönböztetés, aztán e megkülönböztetésen belüli szektaszerű uniformizáció, annak hamis egysége, tovább-atomizációja, tehát az elnyomatás, kizsákmányolás, stb. fennmaradjon – különben az identitáspolitika identitását vesztené. A cél és az eszköz kibékíthetetlen ellentmondása – felszabadulás a kirekesztés, a kapitalista/állami viszonyok személyiségszocializációja, mindennek hierarchiája alól, és mindennek újratermelése – szükségképp olyan tudati-mentális működést követel, ami a valósat nem foghatja fel valósan. Nem véletlen tehát, hogy az identitáspolitikában feloldódott egyén elveszti autonóm voltát, jobban mondva generálója, egyben alárendeltje lesz kvázi vallási képzetnek[4], amelyben kikezdhetetlennek és megtámadhatatlannak vélt hitté változnak az adott identitáspolitikai tételek, s így alávetettjét az igaz kiválasztott szerepébe üresíti. Ez aztán abban mutatkozik meg, ahogy az identitáspolitika képviselői (nem) vitatkoznak, ahogy egy kritikát agyonhallgatnak, vagy épp funkcionális analfabétizmus-szerűen (félre)értelmeznek és az alternatív valójukba emelve a kedvükre átalakított/cenzúrázott/lényegtelenített kritikát, mint egy laboratóriumban kreált és nyomorított teremtményt, jól legyőzik. Csak hát a kapitalizmus marad és követeli a magáét. A buboréklakókkal szemben is, egyre kegyetlenebbül.
Az identitáspolitika módszertana azonban nem csak az identitáspolitikáé. Általánosabb annál; a szerves egész önkényesen, látszatok alapján való feldarabolása, a jelenség szintjén való megmaradás és így a lényeg elfedése/elfelejtése más (polgári vagy szükségképp polgárivá levő) politikáknál is tetten érhető. A szétszakítás, minden dolgot egymás számára csak külsődlegessé tenni, kizárni azt, hogy maguk a dolgok lényegileg ellentmondással léteznek, illetve a dolgok egymással el nem választható ellentmondásosság egységét is képzik; magát az ellentmondás egységét szétszakítani, és minden ellentmondást csak önmagában álló dolgok alkalmi, azaz tulajdonképp szabadon választható szembekerüléseként látni és láttatni – mindez oda vezet, hogy a kapitalizmust, a kommunizmust, a bérmunkásosztályt, az államot önmagában nézni, ahogy a jelent is jövő és múlt nélkül, és utóbbi kettőt is, mint bárhonnan és bármiből levő bármivé lehetőt, és ekképp a célt és az eszközt is önálló entitásokként kezelni. Azaz nem úgy mint meghatározott meghatározókat, mint szerves egész mozzanatait, esetünkben történelmileg-társadalmilag létrejött szükségszerűségek és szükségességek mozzanatait. Hanem kedv, óhaj, korlátolt-személyes érdekek önkényességével szentesíteni és kárhoztatni, politizálni és taktikázni, a „csak legyen valami”, vagy épp a fennálló renddel kompatibilis elvontságok nevében (például a lényegi egyenlőség óhajával magában a tőke osztálytársadalmában) ötletelni és cselekedni, aminek akarva-akaratlanul a fennálló fenntartása a vége. Lásd: „anarchistaként” belépni egy kormányba, mondván, az állami struktúrák népi-kollektívvá alakíthatóak; államhívőként, az „állam bármilyen osztálydiktatúra eszközeként használható” hitével (radikális) szociáldemokrataként, bolsevikként „kommunistának” hívni magunkat, amit a többi öntudatlan/öntudatos kapitalizmus fenntartó-reformátor-restaurátor egyetértőleg ismétel és propagál, a Tőke és az Állam hasznára és üdvére; „anarchistaként”/„kommunistaként” azt gondolni, hogy a fennálló rend felszámolható az áru, társadalmilag szükséges munkaidők hierarchiává, tulajdonná, tőkévé levő egyenlőtlenné tevő egyenlőségével, uniformizációjával; „anarchistának” mondani azt, hogy X tőkés frakció részeként, vele lényegileg szemben nem állóként harcolni Y tőkés frakcióval szemben, lásd a tőkék egymás közötti háborújában való korlátolt-ellenforradalmi részvételt, a lövészárok-„anarchizmust”, vagy épp eme „reálpolitika” „kommunistának” hazudott megfelelőit; egyáltalán: kapitalizmus-helyetti és kapitalizmuson-túli(nak gondolt) utópiákhoz keresni és használni a jelent csak újratermelni képes eszközöket roppant szabadossággal, stb., stb.
Mindez ellen szólunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy:
– a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva-tagadása.
– a kapitalizmus nem egy örökké fejlődhető rendszer, aminek csak a természeti korlátok szabnak határt, hanem saját történelmi-társadalmi ellentmondásai gyötrik és pusztítják: akkor is jövőtlen, önmagát túlélt rendszer lenne, ha a természeti környezet „harmonizálna” a tőke torz végtelenével és vice versa.
– a kapitalizmus társadalmisága, nemzetközisége, termelékenysége, a tőkéhez nyomorított de termelőereje a tulajdon, áruérték, hierarchia stb. osztályképző termelési viszonyai közt már rombolóerőkké lettek; magukra hagyva, „nem tudva, csak csinálva” technikai-civilizációs-társadalmi összeomlást, a társadalmiság visszafejlődését, szétszakadozottságát, a történelem elölről kezdését termelhetik csak ki.
– a kapitalizmus lényegi, mélyülő, növekvő működésképtelenségét okozó, kapitalizmus által meg nem oldható ellentmondásai határozzák meg a kommunizmus szükségességét és milyenségét: a társadalmiság, termelékenység (munkával egyre kevésbé mérhetőség, a többlettermék a tulajdoni elválasztáshoz képest túl nagy volta stb.) ezen fokán az emberiség fennmaradáshoz és továbblépéséhez szükséges nemzetközi társadalmasítást, a nem munka-áruviszonyokként termelést; az egyéni felhalmozás „létbiztonságának” uniformizált-egyed társadalmával szemben a társadalmi létbiztonság egyéneinek viszonyait, a szabad személyiségfejlődés társadalmát, ennek megfelelő termelőerő-továbbfejlesztést, az ehhez kellő öntudatosságot, mentalitást, a lényegi egyenlőség szolidaritását minden Tőke&Állam-restaurátor elkülönítés, hierarchia, tulajdon, munka, áruérték/árufetisizmus szerves(sé lehető és szükségképp levő) egészével szemben.
– az így meghatározott kommunizmus követeli és határozza meg a nem állammá, hanem társadalommá lévő pártot, a kommunista társadalom megteremtésének, a Tőke&Állam társadalmiságát, szervezettségét meghaladva tagadó, nem önálló darabokra federalizált/ideologizált/államosított szervezetét és szervezettségét, a kommunista öntudat, mentalitás, napi gyakorlat, cselekvés fejlesztését, sokszorozását, expanzióját, egyben a külső-belső ellenforradalmi tendenciák megfékezését. A Tőke&Állam társadalmi erejével szembeni erő, ami csak az öntudatosság, a kritika és önkritika útján konszenzusra törekvéssel szervezetten, a tényleges egyenlőség, annak emancipációja révén lehet az, ami; de nem lehet kvázi vallási szekta/populista meddőhányó, se bolsevik-szocdem osztálytársadalom-restaurációs, se polgári párt, nem lehet az egészen uralkodni akaró, attól hierarchikusan elkülönülő rész, pártforma.
– az átmenet időszakában a Tőke&Állam diktatúrájával szemben nem lehet demokratikus hierarchiák állam és tőkerestaurátor viszonyait és személyiségszocializációit állítani. Hanem csak a proletárdiktatúra állammá nem lehető konszenzusos viszonyait; az átmenet pedig nem csak a Tőke&Állam megrögzött támogatóival, vagy a régi világ mentalitásaival, tudatformáival, korlátoltságaival szembeni harcot jelenti, hanem a tőkeviszonyok meghatározottságában e viszonyokhoz, a kapitalizmushoz képest túl, a kommunizmushoz képest szükségképp alulfejlesztett termelőerők a kommunizmus fennmaradásához kellő szintre való fejlesztését, mivel végső soron ama alulfejlettség okozza mind a restaurációt, mind a proletárdiktatúra szükségességét.
– a kommunizmus, mint meghatározott cél meghatározza eszközeit és lehetőit, a jelen stratégiáit, taktikáit, ezek rugalmasságát és merevségét. Szerves egésszel szemben szerves egész; így az identitáspolitika önmagába zártságával, annak a fennállóval való szerves egészével szemben nem az önmagában álló bérmunkásosztály, önmagában-önmagáért való osztályharc, önmagában lévő, kapitalizmuson-túli/helyetti világ áll, vagyis a fennálló rend rendetlenségének a fenntartása. Hanem a forradalmi proletariátussá levő bérmunkásosztály kommunizmusért folytatandó osztályharca, annak emancipációja, egyenlősége, a kommunizmus társadalmiságához szükséges nem-uniformizáló, így sem hierarchizáló egységén belüli különbözőségek, sokszínűségek egyenlősége, a felismert szükségszerűség szabadsága, ennek konkretizálása és konkrétumai. Ekképp hajtható csak végre a kommunizmus történelmi feladata; és a történelmi feladat végrehajtásával lehet valódi egyenlőség és emancipáció.
PÉNTEK ESTI KÍSÉRTETJÁRÁS – MEGJEGYZÉSEK AZ IDENTITÁSPOLITIKÁRÓL
- Az „identitáspolitika” fogalmát az amerikai Combahee River Collective, egy fekete nőkből (részben leszbikusokból) álló amerikai baloldali feminista csoport vezette be 1977-ben közzétett kiáltványában. A csoport politikai öndefiníciójáról a kiáltvány egyebek mellett a következőket mondja: „Politikánk legáltalánosabb kinyilvánítása a jelen korszakban az, hogy aktívan elköteleződtünk a faji, szexuális, heteroszexuális és osztályelnyomás elleni harc mellett, és különös feladatunknak tekintjük az integrált elemzés és gyakorlat kimunkálását, amely azon a tényen alapszik, hogy az elnyomás fő rendszerei egymással összefonódnak. Ezen elnyomások szintézise alkotja a mi életkörülményeinket. (…) Felismerjük, hogy minden elnyomott nép felszabadítása megköveteli a kapitalizmus és az imperializmus, valamint a patriarchátus politikai-gazdasági rendszereinek lerombolását. Szocialisták vagyunk, minthogy úgy véljük, hogy a munkát a munkát végzők és a termékeket létrehozók kollektív javára kell megszervezni, nem pedig a főnökök nyeresége érdekében. Az anyagi javakat egyenlően kell elosztani azok között, akik ezeket a javakat létrehozzák. Arról azonban nem vagyunk meggyőződve, hogy felszabadulásunkat szavatolhatná egy olyan szocialista forradalom, amely ugyanakkor nem feminista és antirasszista forradalom is.”
- Tegyük egyelőre félre azt a kérdést, hogyan ítéljük meg a Combahee River Collective szocializmus-képét, és koncentráljunk arra kérdésre, amely a vitaest témája szempontjából központi jelentőségű: az „elnyomott kisebbségek” mozgalmai és a munkásmozgalom közötti viszony problémájára. Az „identitáspolitikát” gyakran tálalják úgy, mint a túlságosan „szűk”, csupán a tőke-munka antagonizmusát szem előtt tartó – marxi és nem marxi – társadalomkritikák horizontjának kiszélesítését abból a célból, hogy utóbbi magába foglalja mindazoknak az „elnyomó struktúráknak” a bírálatát, amelyek a polgári társadalomban jelen vannak: férfidominancia a családban, a fehérek dominanciája a színesbőrűek felett, a nem-heteroszexuális viszonyok hátrányos megkülönböztetése a jogrendben stb. A tradicionális munkásmozgalomról pedig gyakran állítják, hogy alapvetően férficentrikus volt, a társadalom elnyomott kisebbségeinek kérdéskörét pedig jobb esetben közönnyel szemlélte, rosszabb esetben pedig osztozott a többség előítéleteiben.
- A hagyományos munkásmozgalom „korlátoltsága” bizonyára számos példával alátámasztható. Ez azonban nem perdöntő, ugyanis az ellenkezője mellett éppúgy lehet bizonyítékokat felhozni. Maradva az USA-nál: Tény, hogy a XX. század eleji amerikai reformista szakszervezeti mozgalom (American Federation of Labor) elzárkózott a színesbőrűek és a nők szervezésétől (ha szavakban nem is, ténylegesen akadályozta ezeket). Az ázsiai bevándorlókkal szemben kifejezetten rasszista álláspontot képviselt. Ám ugyanebben az időszakban a radikális Industrial Workers of the World rendkívül aktív volt a bevándorló, színesbőrű és nőnemű munkások osztályharcának szervezése terén. Vezető militánsai között számos nőt találunk: Elizabeth Gurley Flinnt, „Mother Jones”-ot, az oroszországi zsidó bevándorló Matilda Robbinst, a színesbőrű Lucy Parsonst és másokat. A korszak radikális amerikai munkásmozgalmának kiemelkedő nőalakjai közé tartozott a szintén oroszországi zsidó származású Emma Goldman és a leszbikus Marie Equi is. Ezek a militánsok nem pusztán nem diszkrimináltak (pozitívan vagy negatívan) a munkások között azok neme, származása vagy bőrszíne szerint, de felismerték azokat a specifikus problémákat is, amelyekkel a munkások egyik vagy másik csoportja szembesült.
- Az „elnyomott kisebbségek” problémáját nem kellett a XX. század végén felfedezni, mert ezt a problémát az állítólag „szűklátókörű” hagyományos munkásmozgalom radikális szárnya már régen felismerte. Ami megváltozott, az a probléma elhelyezése a társadalomkritika egészében, és ezzel szoros összefüggésben: megoldásának módja és eszközei. Az IWW és a hasonló osztályharcos szervezetek számára az átfogó, lényegi probléma maga a tőkés termelési mód volt. Számukra a társadalmi forradalom célja nem „a javak egyenlő elosztása” volt, hanem a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése, amelynek révén a kizsákmányolás leküzdhető. Ezáltal történik meg a társadalmi hierarchiák és alá-fölérendeltségi viszonyok felszámolása. A termelőeszközök társadalmasítását, a társadalom nevében és számára való kisajátítását azok a tömegek hajthatják végre, amelyek ebben érdekeltek – ezért a fehérbőrű munkás éppúgy rászorul a feketebőrűre, ahogy a feketebőrű a fehérbőrűre, a férfi a nőre éppúgy, mint a nő a férfira stb. A radikális munkásmozgalom számára a forradalomhoz a munkások egyesülésén át vezet az út (lásd a Kommunista Kiáltvány híres zárómondatát), nem azért, mert a kisebbségekkel szembeni tolerancia olyan szép és felvilágosult gondolat, hanem azért, mert a munkások kollektív fellépése nélkül a tőke uralmát nem lehet megdönteni.
- A Combahee River Collective nem a tőke kreálmánya volt. Nem, ezt a csoportot – és számos más hasonló szervezetet – a saját emancipációjukért küzdeni akaró munkások/munkásnők (illetve általában: proletarizált, életfeltételeik fölötti ellenőrzéstől megfosztott emberek) hozták létre, akik az „identitáspolitikát” látták járható útnak ahhoz, hogy társadalmi-politikai hatóerőhöz jussanak. Semmi okunk rá, hogy emancipatorikus szándékaikban kételkedjünk. De ettől még nem kell elfogadnunk sem az általuk képviselt társadalomkritikát, sem az arra épülő politikai stratégiát. Kritikájukban a tőkeviszony bírálata immár nem az átfogó mozzanat, hanem pusztán egy a sorban a rasszimus, szexizmus, patriarchátus mellett. Stratégiájukban ennek megfelelően egymás mellett, egyazon szinten szerepel az antikapitalizmus, az antirasszizmus és a feminizmus. Honnan ered ez az ideológiai eltolódás? Nem gondoljuk, hogy ennek személyes okai lennének. Az ideológia megváltozását azok az anyagi változások idézték elő, amelyek magában a társadalomban mentek végbe.
- A XX. század második felében a szovjet-amerikai hidegháború, a „fogyasztói társadalom” és a „jóléti állam” a forradalmi munkásmozgalom szinte teljes felszámolásához vezetett mind a keleti, mind a nyugati blokkban. A reformista munkásmozgalom részleges sikerei (a munkások anyagi életfeltételeinek javulása és létbiztonságának növekedése), illetve a szovjet és kelet-európai „létező szocializmus” kevéssé vonzó valósága együttesen súlyosabb csapást mérték a munkásmozgalom radikális szárnyára, mint a megelőző korszak nyílt repressziói. A radikális tömegszervezetek helyén csupán aprócska csoportok törmeléke maradt. A politikai eljelentéktelenedés pedig a világnézet terén sem maradhatott hatás nélkül: az átfogó perspektíva eltűnt, a kritika éppúgy fragmentálódott, mint annak hordozói.
- A XX. század utolsó évtizedeiben elkezdődött változások – a keleti blokk összeomlása, a nyugati dezindusztrializáció, a szociális állam leépítése, a bérmunka „prekarizálódása” – fokozatosan felszámolják a tőke és a reformista munkásmozgalom közötti osztálykompromisszum alapjait. Különös módon azonban ez mindmáig nem a forradalmi munkásmozgalom újjászületéséhez vezetett, hanem sokkal inkább ahhoz, hogy még a reformista szervezetek is széthullanak és erejüket vesztik. Ebben egyebek mellett az is szerepet játszik, hogy a tőke eredményesen hasznosítja azokat az ideológiai formákat, amelyekben a munkásosztály fragmentáltsága, atomizációja kifejeződést nyert. Ezek a formák jól kooptálhatók a tőke új eszmei arzenáljába, mert éppen azokat a széthúzó tendenciákat szentesítik, amelyre a tőkének a dominanciához szüksége van. Az egyik ilyen forma az identitáspolitika.
- A sikeres felhasználás érdekében persze az ideológiákat alá kell vetni bizonyos korrekcióknak. Ki kell lúgozni a bennük még meglévő felforgató, rendszerellenes mozzanatokat. Látszólag paradox módon retorikailag nem feltétlenül száműzik a kezelésbe vett ideológiákból az „antikapitalizmust”. Enélkül ugyanis az ideológia nem tölthetné be a neki szánt funkciót: hogy hatástalanítsa a rendszerre potenciálisan veszélyes csoportokat, hogy ellehetetlenítse egy radikális és tömeges munkásmozgalom kialakulását. A tőkés „agytrösztök” által alaposan megdolgozott identitáspolitika új kiadása ezért akár minden korábbi kritikánál radikálisabbnak kíván mutatkozni: állandóan hangsúlyozza, hogy szemben áll mindenfajta „elnyomással”, mindenfajta „hierarchiával”, mindenfajta „privilégiummal”. (Az „elnyomásellenesség” különös módon remekül megfér a nyelvi cenzúrával és az előírt „politikai korrektségtől” eltérők stigmatizálásával.) Minthogy szinte mindenki „privilegizált” valamilyen téren, más téren pedig „elnyomott”, ezért a tőkés rendszer elleni kollektív fellépés helyébe a munkásosztályt alkotó egyének, csoportok, rétegek közötti feszültségek kiéleződése lép. A „fehérbőrű” munkás előnyben van a „színesbőrűvel” szemben, a férfi a nővel szemben, a tanult a képzetlennel szemben stb. Innen nézve a főnök és az alkalmazott ellentéte is csupán egynek tűnik ebben a sorban.
- A munkások napról napra szembesülnek azzal, hogy a tőkéssel szembeni antagonizmusuk valahogy mégiscsak más természetű, mint a munkások különféle csoportjai közötti feszültségek, és hogy a puszta önvédelemhez is kollektív fellépésre, valamiféle egységre van szükség. Az identitáspolitika válasza erre az úgynevezett „szivárványkoalíció”, a látszategység, azaz a közös fellépésnek egy olyan formája, amelyben a résztvevők közötti eszmei elkülönülés és lappangó szembenállás fennmarad, és amely éppen ezért remekül irányítható és kontrollálható felülről, a vezérkar politikai céljainak megfelelően.
- Minthogy az identitáspolitika nem ad valódi választ a munkásokat mint munkásokat foglalkoztató egzisztenciális problémákra, ugyanakkor pszichológiai nyomás alá helyezi őket mint ilyen vagy olyan módon „privilegizáltakat” (például mert „férfi”, „fehér” vagy „heteroszexuális”), ezért a munkások egy része a kifejezetten reakciós ideológiák felé fordul. Az „identitáspolitika” híveinek felfogásában ez annyit tesz: lám csak lám, a hímsoviniszta, rasszista, homofób fehér munkások a maguk neme, rassza, szexuális orientációja által biztosított előnyöket választják a szolidaritás helyett. A reakciós ideológiák munkások közötti térnyerésében azonban sokkal inkább az fejeződik ki – negatív formában –, hogy ezek a munkások ösztönösen felismerték, illetve megtapasztalták: az állítólag őket képviselő, „progresszív” mozgalmak és ezek vezérkara ténylegesen a tőke oldalán és velük szemben áll. A tőke „progresszív” szárnyának lelepleződéséből azonban a tőke reakciós szárnya húz hasznot.
- A munkásosztály tömegeinek beállása a tőke szélsőjobboldala mögé: ebben mindennél jobban kifejeződik az állítólag „progresszív” kortárs ideológiák, köztük az identitáspolitika teljes alkalmatlansága arra, hogy a kapitalizmus elleni harc eszmei kifejeződései és orientálói legyenek. Itt a gyakorlatban mutatkozik meg, mire is jók ezek az ideológiák: a bérmunkások atomizált állapotának fenntartására és elmélyítésére, a radikális mozgalmak megbénítására és leszerelésére. Aki a forradalmi mozgalom újjáépítésén akar munkálkodni, annak eszmei téren első feladatai közé tartozik, hogy lerázza magáról az identitáspolitika és a hasonló pszeudo-radikális, polgári-liberális ideológiák koloncát.
[1] Vö.: Részeg Hajó 1. szám; Kik azok a proletárok? (RH megj.)
[2] Akár a „nemzeti” kérdéseknél; Vö.: Részeg Hajó 13. szám; Felvezető: Az úgynevezett ukrán-orosz háborúról, illetve Részeg Hajó 14. szám; Interjú egy gázai ellenzéki aktivistával – Részeg Hajó utószó. Ez egyébként egy sajátos fetisizmus (a la árufetisizmus): a tőke személytelen viszonyainak, az elnyomó funkciójának olyan hamistudati betöl(te)tése, megszemélyesítése, ahol a megszemélyesülés különös jegyei lesznek az elnyomatás oka és maga az elnyomatás ama megszemélyesülésnek az okozata így – szemben a valósággal, hogy az elnyomatás funkcióját betöltő felel meg különös formában a tartalomnak, vagyis az oknak, és ama megszemélyesülés különös formája az okozat. Ekképp a viszony helyett, az ok helyett csak a megszemélyesüléssel, az okozattal, a tartalom helyett a formával lehet csak harcolni. Nem a tőke elnyomatása valósul meg különös (egyben csereszabatos) formákban, amik ellen úgy kell harcolni, hogy az a tartalom, az ok ellen hasson, hogy az ok, a tőkeviszony tényleges felszámolásának mozzanata legyen. Hanem az elnyomó neme, bőrszíne, vallása, nemzetisége, szexualitása, ilyen vagy olyan tájegységről való származása lesz az elnyomás oka. Eme hamistudat szükségképp fantommá tesz: egyrészt az efféle tudattal bíró önmagát is így tételezi, vagyis ahogy nincs és nem lehet – ám a tőke társadalmában élve, ahol a fennállót öntudatlanul nem lehet felszámolni (a proletár és polgári forradalmak különbözősége!), ahol e viszony tartalmát öntudatlan formaként nem támadhatja meg, csak alárendelődve megfelelhet neki, s a tőke társadalmát, annak eszelősségeit egyéniség helyetti egyedként, mintha-akarattal bíró mintha személyiségként, nem tudva csak csinálva fenntartja; másrészt, mint szükségképp részeredmények végtelen sorára nyomorított, vagyis az eredménytelenség miatt kiég előbb-utóbb. (RH megj.)
[3] Ennek egyik látványos kifejeződése például a feministák és a transzneműek között zajló nemzetközi vita, amely már-már a fasizmus dicső napjaira emlékeztet, olyan lélekemelő elmélkedéseket generálva, hogy egy #kapitalizmus nemszeretlek rendezvényen hányféle nemi identitásnak kell toalettet biztosítani, hogy – látszat szerint – ne legyen belőle életre szóló konfliktus. Ezt a kellemetes konkurenciaharcot, ami a (másikkal szembeni) identitások képzése és megerősítése egyben, fel lehetne oldani talán úgy, hogy egyszemélyes wc-k állnak rendelkezésre érkezési sorrend, szükség és nem identitás szerint, elkerülendő a „csak feketéknek”, „csak fehéreknek” fenntartottság második, „felvilágosultabb” kiadását; a különbözőségek találkozásának lehetőjét pedig esetünkben kiterjeszteni a kevésbé intim kézmosásra, már ha egészségügyi stb. szempontból ez lehetséges. Egyáltalán: a másikkal folytatott érdemi kommunikációval, a másikat nem ellenségnek, leuralandó-kizárandó-elnémítandó zavaró tényezőnek, hanem a másikat egyenlő félnek tekintve, a kapitalizmus meghaladva tagadásához elengedhetetlen szolidaritással viszonyulva egymáshoz a probléma megoldható, anélkül, hogy ebből a roppant „lényegi” kérdésből traumafüggők új lökete keletkezzék. Már ha valóban nem szeretik a kapitalizmust; mert, mint fentebb írva volt, az identitás megerősítése a másikkal szemben esete egyben szerelem a kapitalizmus és annak hierarchiája, a másik feletti uralom iránt. (RH megj.)
[4] A szintetikus ópiát(ok)ról tőke-vallás(ok)ról: Részeg Hajó 12. szám; …-Vírus-Összeesküvés-Vallás-… (RH megj.)
Önálló brosúraként:
AZ IDENTITÁSPOLITIKÁRÓL (PEK – RH; RH 14. szám; nyomtatáshoz szerkesztve; PDF)