2023. 02. 16.
Ez a „Péntek esti kísértetjárás” szervezésében 2022.01.22.-én tartott „A kommunizmus alapelvei (A Részeg Hajó kommunista újság tézisei alapján)” című előadás vázlata. Mivel nem lehet elégszer ismételnünk, mit is gondolunk kapitalizmusról, kommunizmusról és a kettő kapcsolatáról, ezért ezt az írást a Részeg Hajó újság 13. számában is közzé tesszük, bízva abban, hogy ismétlésünk még csak a tudás, nem pedig az unalom szülőjeként ismétlődik ismét.
Vázlat „A kommunizmus alapelvei (a Részeg Hajó kommunista újság tézisei alapján)” c. előadáshoz
.
Kommunizmus. Álomszép utópia. Hülye mese pronyók és élhetetlenek kábítására. Hippidoboskörök legfelsőbb foka. Zsidómétely lelki üdvök megrontásiér’. Ott az egész világ egy gyár és hivatal lészen. Pol Pot vasárnapja, mert minden napja hétfő. Kádár koponyális szakralitása. Vagy fordítva. Ésatöbbi.
De bármit is tudnak, bárhogy is fantáziálnak és hazudoznak róla, két dolgot biztosan jelent: társadalmat és mozgalmat.
E kettőről és a kettő viszonyáról a történelem során, ezen belül a tőke uralma alatt sokfélét mondtak, gondoltak. Így tehát itt és most következhetne egy szép történelmi áttekintés.
Vagy azért, hogy megnyugtassuk magunkat és másokat: azt kell gondolnunk és tennünk, mit korábban már tettek és gondoltak, és előbb-utóbb sikerülni fog, tehát nincs más dolgunk, mint emlékezni a régiekről.
Vagy azért, hogy csupán annyit mutassuk ki, hogy a kommunizmus eszmeisége, mozgalma, társadalomképe a tőke rendszerének fejlődésével, változásával, illetve az erre adott válaszok, a tőke dinamikái elleni harcok alakulásával fejlődik és alakul.
Jó sokat idézhetnénk a színre; a sokan mások mellett például öreg utópisztikusokat, jó adag forradalmi tendenciával vagy anélkül. Kollektivista anarchistákat az anarchoszindikalizmusig, meg az I.W.W.–ig az individualistákkal szemben. Mindenféle szocialistát, a maga idejében forradalminak számítót, vagy épp minden körülmények közt reakciós antikapitalistát. Marxista szociáldemokratákat aztán, olyanokat, akik beépülhettek, integrálódhattak a polgári államba, meg olyanokat, akiknek az adatott meg, hogy az egész államot elnyeljék, és a reformizmus (egyik) maximumaként, mint pártállam uralkodjanak a tőkén anélkül, hogy felszámolnák azt. És aztán ebből a világból is szép számmal mindenféle, egymást gyilkolászót is idevarázsolhatnánk. Vagy épp a szociáldemokráciából kinövő, sőt, azon túllépő tanácskommunistákat. Aztán a kapitalista állam és a szovjet típusú pártállam reformizmusainak (másik) csúcsteljesítményét, az őket meghaladva tagad(ni akar)ó 60-as, 70-es évek társadalmi felfordulásait, szituacionistáit, veszettjeit, az olasz operaismo-t meg azok leágazásait a teljes integrációig, vagy épp pusztulásig.
Mármost a vicc az, hogy az „emlékezzünk régiekről” nyugtatószert nem tartjuk célravezetőnek a kapitalizmus pozitív felszámolása, meghaladva tagadása szempontjából; és azt sem, ha csak annyit mondunk: változás volt-van-lesz, voltak régiek, lesznek újak.
Egyrészt, mert ama régiek is egy társadalmi-eszmei fejlődés termékei, és progressziójuk, korlátoltságaik, bukásuk oka történelmi-társadalmi dinamizmusokban, azok ki nem bontottságában, fejletlenségében, naiv álmokat lehetővé tevő korlátoltságaiban, a felszínes tagadások, mint kézenfekvő megoldások (még) ki nem ismertségében keresendőek – lásd például a tulajdon közösségibbé tételének kísérleteit a tulajdon megszüntetése helyett; vagy a reformizmus lehetőinek eltúlzását; vagy az áruviszony lényegi felszámolásának „elfelejtését”. Azaz ama „régiek” minden szándékolt, vagy épp szándéktalan befejezettségük és zártságuk ellenére (gyakran) megragadtak a történelmi folyamat felszínében, mivel annak lényege még nem bontakoz(ha)tott ki a maga teljességében; inkább a jelenség, mint a lényeg radikálisaiként, vagy épp pragmatistáiként érthették félre a tőke adta történelmi feladatot, illetve kényszerültek arra, hogy a történelem eljátssza velük a maga drámáját, és ne ők csinálják történelmüket; a kommunizmus tendenciáját bírhatták legfeljebb, és ezért nem nevezhetőek a kommunizmus eszmei-mozgalmi zárópecsétjének.
Másrészt abból, hogy a kommunizmus elmélete és gyakorlata történelmi-társadalmi dinamizmusok terméke, és nem készen az égből aláhulló, netán zseniális agyból előpattant teljesség, még nem következik, hogy ne tudhatnánk és rögzíthetnénk azt, hogy mi a kommunizmus lényege, tartalma, hogy miért is kellene tulajdonképp, minek a meghatározó meghatározottsága. Ha annyit mondanánk csak, hogy a tőke rendszerének dinamikáihoz kötött dinamika, úgy mondhatnánk azt is, hogy a tőke és társadalmának fejlődése, ekképp a kommunizmusról alkotott kép változása az örökkévalóig tarthat, anélkül, hogy az ekképp (is) örökkévalóvá tett tőkés társadalmat bármi komolyabb bántódás érné. Változás volt, változás van, változás lesz – ezen a tartalmatlan semmin kellene tehát elmélkednünk.
Mindezzel szemben azt merészeljük gondolni, hogy ama fejlődés, tévutak, katasztrófák, ezek kritikái, megértése ma már lehetővé teszi azt, hogy a kommunizmust ne keverjük össze az osztálytársadalom-restaurációval, a forradalmat a radikalizmussal, a potenciálisan/tendenciálisan létezőt a tendencia uralkodóvá válásával. Hogy ne gondoljuk azt, a cél szentesíti az eszközt, azaz a kommunista mozgalom bármilyen lehet; hogy bármilyen szervezeti, illetve pártforma megfelel, vagy épp a pártként szerveződés megtagadásával érhetjük el a legtöbbet; hogy bármilyen, azaz merőben polgári, hierarchikus, állami viszonyokat fenntartó-újratermelő mentalitás, önmagára reflektálni nem tudó vagy akaró, önkritikátlan személyiségszocializáció, tudatosságnak tetsző tudatlanság is alkalmas a kapitalizmus adta történelmi feladat végrehajtásához, a kommunizmus létrehozásához.
A zárópecséteknek is eljő az ideje.
Mi aránylag egyszerű körben gondolkodunk: a fennálló társadalmi-gazdasági alakulatnak, a kapitalizmusnak, a tőke rendszerének lényegi, kibékíthetetlen, növekvő, tőke által megoldhatatlan ellentmondásaiból következik a kommunizmus társadalmának szükségessége, milyensége, sőt, ama ellentmondások pozitív megoldása a kommunizmus, azaz általuk meghatározott, ami, mint cél, meghatározza az odavezető utat, a mozgalmat is egyben.
Hogy az egyszerűt bonyolítsuk kissé, néhány megjegyzést tennénk a kapitalizmus kapcsán.
1, Az ember az evolúció során alkalmassá lett arra, hogy mint társadalmi lény öntudattal bírjon, önmagát és a mindenséget felfogva tudatosan hozza létre, alakítsa, termelje létfeltételeit, termelőeszközeit, ezekhez és egymáshoz való társadalmi viszonyait, azaz önmagát így. Jóval több genetikai vagy elektronikus programok alapján működő automatánál: amit létre kíván hozni, az gondolatként, tervezetként már létezhető és létező számára; a megvalósítás tudatos tett, reflektálás és alkalmazás adott körülmények közt, és adott esetben a körülmények változtatása, létrehozása tudatosan. Maga a létrehozott, legyen az ember által termelt, vagy a természet vak, öntudatlan folyamatai által létrejött felhasználása, termelő folyamattá változtatása – ez már maga emberi tett – más minőségű tehát: más lehetőkkel, perspektívákkal, dimenziókkal bíró, mert öntudattal alkotott. Ezért például új (áru)értéket is csak eleven emberi munkaerő tud létrehozni momentán: a világ legfejlettebb szoftverével ellátott automatája is csak az emberi tevékenység kiterjesztője, „meghosszabbítása”, mivel automatánk saját létfeltételeit, azok körülményeit, önmaga újratermelését, a mindehhez szükséges változva-változtatásokat, az önmagára és a mindenségre való reflektálásokat (még) nem tudja megteremteni, végrehajtani öntudatlanságából következőleg.
2, Az ember többet tud termelni annál, mint amennyit elfogyaszt a termelés során. A társadalmi formációk különbözősége annak a kérdése is, hogy e többlet milyen viszonyok közt, milyen formában kerül megtermelésre, illetve ki és hogyan sajátít(hat)ja azt el. De mennyiség kérdése is: elég-e ama többlet ahhoz, hogy kizsákmányolókat tartsanak el belőle egyáltalán – vagy oly nagy, hogy képtelenség tulajdonolni, monopolizálni. Azaz a bőségéből, adott esetben korlátlanságából következőleg nem válhat kizsákmányolás mozzanatává.
Ha e többlet tulajdonolható, és a termelője ellen sajátítják el a termelőt függő viszonyban tartandó, akkor kizsákmányolásról beszélünk. Szemben e többlet olyan felhasználásával, ami a termelője függése ellen hat, lásd pl. a tőke ellenes sztrájkolók számára biztosított adományt, a közvetlenül tőkévé nem levő segélyt, a szolidaritás mozzanataként átadott munkamennyiségeket.
3, Ha az anyagi javak árukként, azaz másik tárgyban, dologban kifejezett és képzett, „tárgyiasított” társadalmilag szükséges munkaidőkként, áruértékként lesznek társadalmivá, és a társadalom áruértékek kísértetiességévé, tárgyaivá és fantomjaivá, hol az életben maradás feltétele áruérték, pénz stb. tulajdonlása a többiekkel szemben és a többiből akár, akkor a terméktöbblet többletértékké, illetve tőkefelhalmozás alkatrészeként értéktöbbletté lehet és lesz.
4, A tőke különös társadalmi viszony. Emberek történelmileg létrejött egymáshoz való viszonya, ami magukat az embereket is meghatározza, minősíti; ahol az emberi erőkifejtések, tevékenységek tárgyiasulása munkává, társadalmilag szükséges munkaidőkké, értékké lesznek; és utóbbi, azaz az értékké lett holt munka felhasználása történik úgy, hogy hozzá képest idegen munkamennyiségből létrejött értékkel szaporodjon.
Az áruviszony nem válhat(ott) uralkodóvá anélkül, hogy ne vált volna saját továbbfejlődésének az alávetettjévé, a tőke mozzanatává. Nem a piacgazdaság vált uralkodóvá, és mintegy mellékesen, afféle gonosz vírusként jelent meg ott a tőke, és lett uralkodó végül, amit akár így ki is lehetne küszöbölni, a „tiszta”, vagy épp „szociális” piacgazdaságot fenntartandó. Az árutermelésnek elég volt a tőke termelésének lehetőjéig és valójáig jutnia, ami korántsem jelentette azt, hogy az egész társadalom árutermelővé és áruvá vált volna; aztán a tőke fejlődése jut(hat)ott odáig, hogy piacivá és áruvá tegyen mindent, amit csak bír, a termeléstől a közvetlen termelőig, a szükségletekig, stb. Ha a társadalmi fejlődés odáig jutott, hogy piacgazdaságként jellemezhető, akkor az szükségképp a tőke gazdasága lesz, mert a tőke nem más, mint az áruviszony teljessé tétele és teljessé válása; azaz a társadalommal szemben az egyéni felhalmozásra kényszerítő létbiztonság bizonytalanságának, és ekképp és egyben az antitársadalmiságnak a maximuma, legtársadalmibb formája.
5, Mindez a tulajdoni elválasztások világaként, méghozzá az áruérték-tulajdonként történhet és történik; és ahogy az áruviszony uralkodóvá válása tőkeként történhetett, úgy e tulajdonforma is a tőke tulajdoni elválasztásaként válhatott uralkodóvá. Azaz a korábbi tulajdoni formák társadalmain át, a természet adta elválasztottságoktól a konkrét személyhez (király, nemesség, arisztokrácia), csoporthoz, törzshöz stb. kötöttségek, a személyi függőségek tulajdonformáit meghaladva a személytelenség társadalmának lényegében/tartalmában személytelen tulajdonformájáig. Minden és mindenki áruértékké oldott; és eme univerzalitás azt jelenti, hogy a tulajdoni elválasztás, lényegét tekintve ennél társadalmibb már nem lehet, azaz a tőke társadalma a tulajdon világának legtársadalmabbika. Az áruérték, ebből a szempontból nem más, mint eme tulajdoni elválasztás összekötése. Vagyis önmagába záródó kör alakult ki: a tulajdoni elválasztás megszerzésének és megtartásának feltétele eme elválasztás összekötésének a birtoklása és fordítva. Ez az univerzalitás a termelőerők bizonyos fejlettségi fokán jelentkezett, a termelőerők bizonyos fejlettségét jelenti, és az egész világ egyetlen társadalmiságba, annak ellentmondásaiba, a tőke világrendszerébe való továbbfejlődés és kényszerítés lehetőjét és valóját hordozta-hordozza magában. Vagyis azt, hogy immár a (tőkés) gazdaság az uralkodó, mint eme társadalmiságnak szükségszerű következménye és megvalósítója; hogy a gazdaság – szemben a különböző prekapitalista „részleges” társadalmiságokkal – nem csak egy rész, ami az egészet összetartó, így magát a gazdaságot is fenntartó, számára nélkülözhetetlen, vele minimum egyenrangú gazdaságon kívüli kényszereknek a gyökere. A tulajdoni elválasztottság megszerzésének és megtartásának legfőbb feltétele immár nem a tulajdoni elválasztáson túli, nem is „gazdaságon kívüli”, nem természetadta, nem törzshöz stb. tartozás, vagy nemesi, konkrét névre/családra/földre stb. szóló kutyabőr. A gazdaságon kívüli kényszer is a tőke termelésének alávetett: a feudálisnak tetsző személyi függésekként, dzsentroid/autoriter stb. módon szerveződő rablóbandák – lásd pl. Fidesz – is e személytelen, az áruérték, tőke stb. birtoklásával ezek birtoklásáért alakulnak ki, alkalmazhatnak gazdaságon kívüli kényszert tőkéjüket növelendő, vagy a tőke életképtelenjeiként bomlanak fel; e személytelenségnek épp megszemélyesítői, e személytelenségnek vannak alárendelve minden személyes gőg és mindenhatóként tetszelgés ellenére.
6, A tőke uralkodóvá, kapitalizmussá válása a tőke termelővé válása, az, hogy nem pusztán a másutt-másképp megtermelt javakon „outsiderként” élősködik, és rendelődik alá ekképp mások termelésének. A tőke uralkodóvá válásához „más” által nem uralt termelőeszközök kellenek, illetve, és legfőképp az ezeket létrehozó eleven munkaerő létfeltételektől, és az azokat termelhető eszközöktől való szabadsága, elválasztása kell. Azaz olyan tömegek kellenek a tőke szabadságához, kiteljesedéséhez, akik szabadságuk révén rá vannak kényszerítve arra, hogy a tőke tulajdonában lévő termelőeszközökkel tőkét termeljenek önmaguk ellen, s az ezért kapott jövedelmük, bérük stb. mértékében hozzáférjenek a tőke által uralt létfeltételekhez, újra meg újra a tőke hasznáért és hatalmáért, saját szabad szolgaságukért.
7, Ha a tőkefelhalmozás uralkodóvá munkaerő bérlésével, a bérmunka által létrehozott többlettermék értéktöbbletként elsajátításával, kizsákmányolásával lett és lesz, akkor a kapitalizmus alapvető viszonya a tőke-bérmunka viszony. Az a különös egység, ami az áruérték összekötés tulajdoni elválasztásaként fennáll, a tőke termelésének tőke-bérmunka viszonyánál, e kizsákmányoló-kizsákmányolt viszonyban is tetten érhető: a tőke bérmunkává, a bérmunka tőkévé lesz. Ha ezt a dialektikus egységet, mint nem külsődlegesek ellentétét, hanem egységet, mi belső ellentétből áll, belső ellentétként képződik, osztályellentétnek hívjuk, akkor ebből egyrészt az következik, hogy a tőke társadalmisága a kizsákmányolás és osztályellentét legtársadalmibb fokát hozta létre ama különös egységgel – mint ahogy a tulajdon eseténél –, másrészt meg az, hogy mivel a tőke uralja a társadalmat, e kizsákmányolási forma, a tőkévé levő bérmunka értéktöbblet termelése önmagától elidegenítve, önmaga ellenében központi – de nem feltétlenül egyedüli. Ha vannak/maradtak más formái is a kizsákmányolásának, akkor azok a tőkéhez kényszerűen kapcsolódóak, sőt, neki alárendeltek; illetve ezek a formák a fentiekből következőleg nem osztályképzőek. Ám ebből nem következik az, hogy a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek azon tömegeit, akiket nem közvetlenül a tőke-bérmunka viszonyban nyomorítanak meg nap mint nap, kizárjuk a történelemből; hogy kellemetes önkénnyel a világot, mintegy a fajelmélet módszertanát ismételve a forradalom árjáira, a felejtőbe való másodrendűekre, meg a születetten mindent rontó, mindent tudó, ekképp ármánykodó ellenforradalmiakra, a kiirtandókra osszuk. Fordítva, pont az a lényeg, hogy rámutassunk: egyrészt a bérmunkásnak se kellő pauperek, vagy a tőke által kiszipolyozott kisárutermelők a kapitalizmus részei, felszabadulásuk a kapitalizmus meghaladva tagadásához kötött, és ebből a szempontból, mint nem kizsákmányolók a proletáriátus részének tekinthetőek, illetve ezt megértve azzá kell válniuk. Mivel minden különbségükön túl ellentéteik csak a kapitalizmus szempontjából, a kapitalizmuson belül gondolkodva, kapitalista konkurenciaharcként el nem simíthatóak, lényegiek – ám a kommunizmus szempontjából féken tarthatóak, illetve megszűnőek. Másrészt így érthető meg az is, hogy nem az a lényeges kérdés, hogy ki kezdi a forradalmat. Hanem az, hogy a tőkét kizsákmányoltként önmaga ellen termelő bérmunkásság forradalmivá lesz-e? Vagy marad az önmaga ellen tőkét termelő szintjén, akinek haszna és hatalma ennyi – ám több, mondjuk a tőke termeléséből kiszorítottaknál, a pauperizáltak tömegeinél –, és így, e rendszert fenntartó konkurenciaharcnál többre nem képesként a tőke osztályharcát vívja önmaga, a bérmunka ellenében. Illetve az a lényeges kérdés, hogy hogyan lehet a bérmunkásosztályt ténylegesen bekapcsolni más társadalmi rétegek kezdte forradalmi mozgalmakba; vagy épp fordítva, rá kell mutatni arra, hogy a bérmunkásosztály forradalmi harcát ki kell terjeszteni a proletariátus más rétegeire is. A tőke a bérmunkásosztály munkája nélkül, az őáltala működtetett termelőeszközök nélkül semmi. De a bérmunkásosztály semmi marad, ha hagyja, hogy más, nem-tőkés termelőket, vagy a tőkés rendszer által kisemmizettek tömegeit az ellenforradalom használja fel önmaguk, a bérmunkásosztály és a forradalom ellen. És eleve: az osztályelmélet, mint írva volt, nem lehet a fajelmélet második kiadása. Nem a „vér” megmásíthatatlan meghatározottságait, misztikus-genetikai alapon keletkező társadalmi funkciókat, ezek képezte társadalmat látunk és gondolunk valónak. Hanem (tőkés) társadalmi viszonyok meghatározta, ekképp adott működésekre kényszerített, ám változható embereket látunk, kik megváltoztathatják társadalmi viszonyaikat. Például a tőkések esetében személyekként, saját létükkel szemben elárulhatják „saját” osztályukat, és ezt csak üdvözölni tudjuk – ám ne felejtsük: osztályuk nem lehet forradalmivá, nem számolhatja fel a kapitalizmust.
*
Amikor azt mondjuk, hogy a kapitalizmus a tulajdon, kizsákmányolás, a társadalmival szemben az egyéni felhalmozás adta létbiztonság bizonytalanságának legtársadalmibb formáját hozza létre, akkor azt is mondjuk, hogy mindezekkel lényegében tovább lépni nem lehet; hogy ha a fennálló renddel valami baj van, akkor vagy vissza kell lépni, a társadalmiság korábbi időszakába, és mindebből következőleg elölről kezdeni az egész rémálmot; vagy tovább kell lépni, mindezeket meghaladva-tagadva. Persze egy kérdés még maradt: ugyan miért is kellene tovább lépnünk? Mi is a baj a tőke társadalmával?
Erre a forradalmi-anarcho-baloldali-kommunista-ésatöbbi oldalon legalább kétféle választ lehet adni.
Az egyik a történelmi-társadalmi folyamatokat, okokat történelmen és társadalmon kívülre helyezi, akarva-akaratlanul. Ez sokféleképp elérhető. Például úgy, hogy a kapitalizmus változtatásának okát lényegében önmagába zárt érzelmi-morális-filozófiai (kizsákmányolni nem szép dolog, a nyomor szörnyű, legyünk humánusak, mindenkinek jobb lesz úgy, igazi boldogság csak így érhető el, ésatöbbi) síkon találják meg, vagy épp merőben antropológiai-genetikai okot mondanak, az ember társas lény mivoltára, a tulajdon, áruviszony stb. gerjesztette elidegenedés természetellenes voltára apellálva. Vagyis az emberi lényeggel szembeninek gondolva a hierarchiát, az egyenlőségnek, az egyenlők együttműködésének, vagy a szabadságnak a hiányát – azt mondva ezzel, hogy a „társas” a teremtés által adatott szent állandó, és nem különböző társadalmiságokat megengedő, azok által alakuló-alakító; illetve azt, hogy az ember eleve jó, nem pedig számos lehetővel bíró, amit a jó-rossz ellentétpárral leírni megint csak történelmietlen-társadalmiatlan dolog, mintegy mellékesen. Aztán. Ide sorolandó az az elképzelés is, amelyik pusztán az osztályharcból magyarázza a kapitalizmuson túli-helyetti, mondjuk a kommunizmus szükségességét; amelyik az osztályharcot tulajdonképp elválasztja okaitól, a történelmi-társadalmi viszonyoktól, azaz nem a társadalom lényegi ellentmondásainak megnyilvánulásaként értelmezi az osztályharcot. Hanem önmagába zárként, végső soron ki tudja miért létezőnek, és aztán, adott esetben ki tudja miért megszűnőnek mondja, és ehhez kapcsolódóan a kapitalizmus felszámolásának oka, miértje, mikéntje is efféle szeszéllyé változik számára. Vagy épp az az elképzelés, amelyik a kapitalizmus ellentmondásait szakítja önmagukba, statikus képpé merevítve a dolgot – csak ellentmondás van, nem pedig egy különös történelmi dinamizmus ellentmondásokként létezése és önmaga által önmagát, és mindenkit ezzel pusztítása; a tőkének csak felhalmozása és annak aljasságai vannak, nem pedig a legtársadalmibb antitársadalmisága, annak növekvő működésképtelensége annak összes következményével –, amivel szemben egyszerű tagadásként, mínusz egyes szorzással egy statikus kommunizmusképet állít. Ahol a viszonyok tulajdonképp nem változnának lényegében, hanem csak formájában; nem a burzsoázia uralkodna, hanem a proletariátus, helycserés támadásként; minden más, a termelőeszközök, technológiák, városok, falvak stb. akár a régiek is maradhatnak. Végső soron ugyanide kell eljutnia minden vulgáris elképzelésnek a kapitalizmusról, kommunizmusról, minden történelmi-társadalmi folyamatra való hivatkozás ellenére. Mivel maga a hivatkozás a szerves egészet önmagába zárt: képtelenbe nyitott darabokká szaggató; ekképp hamis, történelmietlen, meghatározottságokat tagadó: önkénnyel pótló, történelem és társadalom kívülibe torzítóvá lesz.
A másik válasz – amit az RH képvisel – azt mondja, hogy a tőke, mint történelmileg létrejött különös társadalmiság, mint különös dinamizmus különös ellentmondásokként létezése és önmaga által önmagát, és mindenkit ezzel pusztítása határozza meg a kapitalizmus meghaladva tagadásának szükségességét, miértjét, mikéntjét, az osztályharcot, annak perspektíváit; az ekképp meghatározott kommunizmus társadalmi-gazdasági alakulatát, mint a tőke ellentmondásait meghaladva tagadó dinamizmust történelmileg szükségessé tett meghatározónak tételezi, nem pedig önmagában állónak, bármikor, bármiként létrehozható bárminek; ama meghatározottság szerint, mint tartalomnak keres adott körülmények közt megfelelő szervezeti formát, alakít mentalitást, mozgalmat, mindennek megértését, eszerinti cselekvést gondol tudatosságnak, eszerint keres, használ és utasít el eszközöket. „Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célja és történelmi cselekvése saját élethelyzetében csakúgy mint a mai polgári társadalom egész szervezetében érzékletesen és megmásíthatatlanul ki van jelölve.” (Karl Marx: A szent család. MEM 2. 34-35. o.)
A tőke dinamizmusa, mint termelőerőinek fejlődése saját alapjainak megtagadása egyben, anélkül, hogy fel tudná számolni azokat: az áruérték tulajdoni elválasztásának, és a tulajdon áruérték összekötésének megtagadásának növekvő tendenciája azaz.
A tőke által a tulajdoni elválasztás mozzanatának tagadása – és, mint később mondva lesz, az árérték összekötés mozzanatáé is –, mint a kapitalizmus növekvő működésképtelenségének oka és megnyilvánulása a monopolizáció fejlődéseként történik. Méghozzá a tőkék egymáshoz, piacaikhoz stb. való szabadversenyes viszonyulástól a monopolisztikus kapitalizmus különös korszakáig, annak fejlődéséig jutva. Azaz attól, hogy még csak a bérmunkával szemben képeznek a tőkék monopóliumot – ám a piacaikat, az értékesülésük folyamatát stb. nem ural(hat)va képezik azokat. Így a piacaiknak alárendelten, általuk: egymás által teljesen kiszámíthatatlan helyzeteket teremtve egymásnak vak erőkként harcolnak egymással, és ekképp szorítják ki, falják fel az erősebbek, szerencsésebbek a gyengébbeket, azaz a tőkék „szabadversenyes” centralizációja és koncentrációja által. Addig, hogy ők uralhatják és uralják piacaikat, ők manipulálják azokat, és nem fordítva; hogy a termelő folyamat korábbi daraboltsága egy-egy monopolisztikus tőke részévé lesz, és ennyiben és így a termelőfolyamat társadalmasítását hozzák létre a piac társadalmivá tevésével szemben, létrehozva a piaci szabályozás katasztrófavezérlésének kikapcsolásával a monopolisztikusság katasztrófatermelését – de először szabadversenyes szervezettségben. Ahol önmagukra hagyva jutnak a végletekig: az egész társdalom által finanszírozott és kontrollálatlan, esztelen túltermelésig és annak az egész társadalmat magával rántó összeomlásáig jutva. Illetve az alultermelés egész társadalmat feleslegessé tevő, pusztító tőkés hiánygazdaságáig, a monopolisztikusság adta lehetők kihasználásával, a monopolárakkal való sarcolással, valamint a financializáció, a spekuláció szerencsejátékaival stb., azaz a nagy haszonnal a semmi termeléséig jutva, ami a nagy hasznot és a tőke hitét az emberi munka nélküli, végtelen nagyságú áruértékben is megkérdőjelezi előbb-utóbb – lásd az 1929-es válságot. Ám ameddig csak a piacaiknál társadalmibbak a monopolisztikus tőkék, és nem az államnál, a piac „szervezését” átveheti az utóbbi, és állammonopolista kapitalizmusként szervezheti a tőke továbbfejlődését. Náci típusú, a saját (vagy azzá tett) társadalmának felfalásával ideig-óráig működtethető tőkés halálgazdaságokon, meg „New Deal” típusú korlátolt, és rövid úton csődbe jutó jólétiségeken, aztán a világháború, és az újjáépítés adta tőkés lehetők hasznából reformista osztályharcokkal kikényszerített jóléti államokon túl a monopolisztikus tőkék államnál is társadalmibbá: nemzetközibbé válásáig. Vagyis a transznacionális monopolkapitalizmusig – burzsoábeszélül: neoliberalizmusig –, ahol az állam, olyan fokú nemzetköziséget nem bírhatva, mint a tőke, a transznacionális tőkék ingóságaként csak kiszolgálhatja a tőkefelhalmozást, anélkül, hogy szervezhetné azt; a monopolisztkus tőkék globális zártságban való elszabadulásáig tehát. A tulajdon tőkés társadalmasításának végéig: nagy haszonnal az egész társadalmat és társadalmiságot pusztító, fékezhetetlen túl- és alultermelésig, ami magát a nagy hasznot is elpusztítja előbb-utóbb.
Mert az áruérték se jár jobban a tőke termelőerőinek fejlődésével. Marx erről így ír a „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai” I.-s kötetében (Ellentmondás a polgári termelés alapzata /értékmérő/ és maga a fejlődés között): „Az eleven munka cseréje tárgyiasultra, azaz a társadalmi munkának a tőke és bérmunka ellentétének formájában való tételezése – a végső fejlődése az értékviszonynak és az értéken nyugvó termelésnek. Előfeltétele most és továbbra is – a közvetlen munkaidő tömege, az alkalmazott munka mennyisége, mint a gazdagság termelésének a döntő tényezője. De abban a mértékben, ahogy a nagyipar kifejlődik, a valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a hatóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technológia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre alkalmazásától függ… A valóságos gazdagság éppen – és ezt a nagyipar felfedi – az alkalmazott munkaidő és terméke közti roppant aránytalanságban nyilatkozik meg, valamint éppúgy a tiszta elvonatkoztatásra redukált munka és az általa felügyelt termelési folyamat hatalma közti minőségi aránytalanságban. A munka többé nem annyira a termelési folyamatba bezártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz… A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne. Ebben az átváltozásban nem a közvetlen munka, amelyet az ember maga végez, nem is az idő, amelyet dolgozik, hanem a saját általános termelőerejének elsajátítása, az, hogy megérti a természetet és uralkodik felette társadalomtestként való létezése révén – egyszóval a társadalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaerő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben. Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképp nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek. A tömeg többletmunkája nem feltétele többé az általános gazdagság fejlődésének, éppúgy nem, mint a kevesek munkátlansága az emberi fej általános erői fejlődésének. Ezzel a csereértéken nyugvó fejlődés összeomlik és maga a közvetlen anyagi termelési folyamat leveti a szűkösség és ellentétesség formáját… Egyfelől tehát a tőke a tudomány és a természet, valamint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől ezeket az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munkaidővel akarja mérni, és azok közé a korlátok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket, mint értéket fenntartsák. A termelőerők és a társadalmi vonatkozások – mindkettő a társadalmi egyén fejlődésének különböző oldala – a tőke számára csak mint eszközök jelennek meg, és az ő számára csak eszközök is, hogy a maga korlátolt alapzatáról kiindulva termeljen. Valójában ezek azonban az anyagi feltételek ahhoz, hogy ezt az alapzatot a levegőbe röpítsék.”
A végeredmény tehát nem más, mint a társadalmiság, nemzetköziség, monopolisztikusság, mint a tulajdoni elválasztás fejlődése a tulajdoni elválasztás ellen; a tőke termelékenységének növekedése, mint a saját éltető elemének, az eleven munkaerőnek a kikapcsolása, az áruértékként áruértékért termelés egyre kevésbé lehetséges volta; azaz a tőke saját viszonyain való túlfejlődésének válságai, és azok mozgásformái: a reálszféra válságaira adott tőkés válaszok, a spekuláció elharapózása, ellenőrizhetetlensége és a reálszféra spekulációtól való függése, a visszafizethetetlen adósságokból fenntartott tőkefelhalmozás, a jövő jelenként való felélése. Háború a háborúért, mint a hitelből finanszírozott katonai-ipari komplexumok hitelképességének és szükségességének indoka; és háborúk, mint a konkurenciaharc különös formái, de újra és egyre inkább a leghatalmasabb tőkék és államok közti nyílt konfliktusként, világháborúként. Az eldobhatók, a felesleg tömegek (pauperizáció) és felesleg területek, holt vidékek és országok egyre ijesztőbb nagysága, és így a kérdés megváltozása a „hogyan integráljunk?”-ról a „kit szegregáljunk?”-ra; s mivel éhínséget, népirtást, polgárháborút, meg oligarchakapitalista rablógyilkosságokat nem lehet kerekasztal-tárgyalásokkal menedzselni, ezért a kapitalizmus alkonyán szükségképp át kell változnia a tőke demokratikus diktatúrájának a tőke nyílt, demokratikus-deficit diktatúrájává. A transznacionális tőkék és ingóságaik, államaik a maradékok maradékává tett világon örökké élnének, és nagy marakodva hinnék hasznos idiótáikkal egyetemben: a kapitalizmus a saját jogán örökké fenntartható. Csak a népességszaporulattal és a környezeti katasztrófákkal lehet baj – és tőkésíti azokat is, lásd a háborúkkal folytatott tömeggyilkosságokat, vagy a zöld kapitalizmus spekulációit, a CO2 kvóták piacát – egészen a tőke-vallás azon eszelősségéig, hogy hit az emberi munka nélkül keletkező új áruértékben, s ennek végtelen mivoltában, örökké tőkésíthetőségében, a végtelen hitelből örökké finanszírozható tőkés gazdaságokban. Az ember-nélküli tőke emberei, és örökké tartó karneváli szüret a privatizált haláltábor állami rámpáin – míg a semmi termelésének profán következményeként összeomlik az egész, posztkapitalista barbársággá.
Vagy proletár osztályharcot szítva kommunizmussá. Mert mindezzel viszont az is meg van adva, hogy mi a történelmi feladat: társadalmasítás a tulajdon, az áruviszony, mindezek következményei és feltételei ellen, mindezeket meghaladva tagadandó. A kommunizmus ennyiben objektíve létező, vagy legalább is objektív lehető, méghozzá szükségesség – ahhoz, hogy az emberiség eddig elért társadalmi-történelmi eredményei, termelőerői ne rombolóerőkként végezzenek vele. Ám a kapitalizmus viszonyai közt a kommunizmus nem jelenhet meg úgy, mint mondjuk a feudalizmus viszonyai közt a tőke viszonya, a kommunista forradalom nem bírhatja a polgári forradalmak felemásságát, elmélete nem rímelhet csak a valóra: a kommunista társadalom első megjelenési formájaként totalitásra törő igazságnak kell lennie, mint ahogy a kapitalizmus totalitását meghaladva tagadó kommunista társadalom totalitása is az.
A kommunizmus nem azért kell, mert a kizsákmányolás, tulajdon és áruviszonyok keltette elidegenedés nem szép dolgok, morálisan felháborítóak, filozófiailag meg konstruálható egy szebb és boldogabb világ. Ha valaki bizonyítani tudja, hogy a tulajdoni elválasztásnak, az egyéni felhalmozás a társadalommal szemben adta „létbiztonságának”, a hierarchiának stb. lehet fejlettebb formája, mint a tőke-áru tulajdon és társadalma, akkor azt bizonyítaná: a kommunizmus még nincs történelmileg napirenden. De úgy tűnik: pont az a baj a tulajdonnal, egyéni felhalmozás adta létbiztonsággal, kizsákmányolással, hogy így már nem működtethető tovább a társadalom. A történelem szeméttelepére, meg a múzeumba valóak ezek a dolgok, a rokka és a bronzbalta mellé – vagy újra meg újra elölről kell kezdeni az egész rémálmot.
Mindebből következőleg a kapitalizmus meghatározta kommunizmus perspektívájából, mint meghatározott meghatározó szempontjából kell szemlélnünk a jelent. S az elvontság adott szintjén – a konkrétabb helytelen eredményekre: utópisztikusságra, az pedig helytelen stratégiát és taktikát tételezve opportunizmushoz, restaurációhoz vezetne – a következőket mondhatjuk:
A kommunizmus létrehozása lényegében az egész emberiség érdeke. Ám a kapitalizmus viszonyai lehetetlenné teszik eme érdek általános emberi képviseletét. A kapitalizmus alól való felszabadulás viszont legfőképp a proletariátus érdeke; így amikor a proletariátus kommunista forradalmat hajt végre, vagy annak tendenciájával bíróan cselekszik, nem a többi társadalmi réteg/osztály által bagatellizálható részként „csak” saját részérdekekért cselekszik. Mivel részérdeke egyben általános érdek; a többi rész, más társadalmi réteg/osztály érdeke pedig nem csak ez ellen ható, hanem általános érdekkel nem bírható.
A társadalmasítás végrehajtása a szabad személyiségfejlődés dinamikáját feltételezi, a társadalmasítás pedig, mint napi aktív gyakorlat a szabad személyiségfejlődést teljesíti ki. A proletariátus, mint az osztálytól annak meghaladva tagadásáig tartó ív egyben ennek tudati kezdetét jelenti; a szabad személyiségfejlődés proletár (osztály)tudatként kezdődik. Rabszolgák, akik rabszolgák akarnak maradni, nem hozhatnak létre mást, mint új rabszolgaságot, az állam, a tulajdon, az áru és végül a tőke parancsnokságát fenntartva-restaurálva.
A létbiztonságot egyéni felhalmozással biztosító és elvevő áru-tulajdonviszonyok óhatatlanul az elidegenedés, atomizáció, antiszolidaritás személyiségszocializációját hozzák létre. A kommunizmus viszont csak mindezek meghaladva tagadásával hozható létre; és csak az tarthatja fenn mindezek meghaladva tagadását. Így minden mozgalom, ami a szolidaritást, annak mentalitását erősíti akarva, vagy épp akaratlanul a tőkével szemben, progresszívnek tekinthető, és támogatandó – úgy és annyiban, hogy abból a kommunizmus mozgalma jöjjön létre, nem pedig annak feloldódása a reformizmusban, hogy a kommunista perspektíva ne mosódjon el, ne kompromittálódjon. A reformista sztrájkharcok például a tőkével való kollektivisztikus és konkrét, méghozzá magát a tőke termelését támadó összetűzésként lehetnek a kommunista forradalmisághoz szükséges szolidaritás nulladik lépcsőfokai – ám azt is tudni kell, hogy a reformizmust reformizmusnak hagyva óhatatlanul azt jelenti, hogy a szolidaritás ereje rendszerfenntartó erőként önmaga karikatúrájává züllik, a reformizmus pedig a szolidaritás létrehozásának nulladik lépcsőfokából a tőke ötödik hadoszlopává lesz. A reformizmusról való teljes leválás módját, idejét a konkrét szituáció határozza meg – ám a reformizmusnak engedményt nem ad(hat)ó kommunizmus céljainak megfelelően. Pont az a lényeg, hogy a kommunista teória azért nem engedhet teret a opportunista-utópisztikus, polgári-demokratikus, osztálytársadalom-restaurációs ésatöbbi, ésatöbbi fertőzéseknek, elméleteknek, attitűdöknek, mert maga a kommunista társadalom a tőkésnek a meghaladva tagadása, nem pedig reformja, egyrészt. Másrészt mert a „rugalmassá tett” elmélet nem „megfelelően rugalmas” taktikát határoz meg, hanem bármilyet: a valódi kisebbik rossz politikája helyett, a mennyiségi különbség helyett minőségit, a másik és mindenféle rosszat, azaz polgári, vagy épp osztálytársadalom restaurációs politikát megengedve a tőke hasznának és hatalmának fenntartásáért.
A kommunisták nem hiszik azt, hogy a világforradalom, mint a kommunista társadalom felépítésének elengedhetetlen feltétele csak egy pillanat műve lesz, hogy a kapitalista világ az átmenetet, a proletariátus öntudatát, a termelési feltételeket stb. tekintve ugyanazt, egyenlőképp tudja biztosítani. Nem hiszik, mivel a kapitalizmus önmagán belül is hierarchikus rendszer, illetve, mert a kommunista mozgalom más-más helyeken más-más történelmi múlttal, helyi lehetőséggel rendelkezhet, s így a fejlettségben, forradalomra való tényleges képességben is nagy eltérések jelentkezhetnek. Vagyis a világforradalom nem az egyszerre jegyében, hanem az egymásra hatva, illetve egymás utániság jegyében, folyamatként valósul meg. Ez esetben viszont óhatatlanul felmerül annak látszata, hogy a nem egyszerre, nem minden kapitalista csoport megtámadásával a kommunista mozgalom más kapitalista csoportokat segít a konkurencia kiiktatásával. Pláne, hogy a kommunista mozgalom nem fejlődhet szociáldemokrata-bolsevik módon, vagyis nemzeti pártokként s a nemzeti pártokat hierarchikusan „nemzetköziesítő” csúcsszervvé, ilyen vagy olyan internacionálévá. Eme daraboltsággal, a nemzeti pártok s nemzeti pártokból lett csúcsszerv álnemzetköziségével szemben a forradalmi proletár tudat s mozgalmának fejlődése az elkülönült csoportoktól az egységes irányelvek és program centralizálta, egymással egymásért kapcsolatban s egységben levő mozzanatok nemzetközi hálózatáig, a pártig ível. Így a helyi elmaradottság nem rögzülhet az önmagába zárt s zárkózó helyi csoport vagy a nemzeti párt formájában; illetve egy távoli csúcsvezetés nem próbálhatja meg felülírni a maga voluntarista módján s kedvére a helyi sajátosságokat, erőltetett kalandor akciókkal elherdálni a helyi erőket. Vagyis a kommunista mozgalom, annak csoportjai, pártja elkülönül minden államtól, kapitalista csoporttól; nemzeti-nemzetiségi daraboltság s hierarchiák helyett nemzetközi proletár egységet hirdet.
A párt szükségességét, a részekké, darabokká, hierarchiákká stb. nem különülés szerveződését pont a társadalmasítással meghaladva tagadás követeli (azt meg a kapitalizmus fejlődése és túlfejlődése) a kapitalizmus atomizáló, széthúzó, önmagához nyomorító hatásai, a történelmi fejlődés különbözőségei stb. miatt. És bár a pártnak el kell különülnie az ellenforradalomtól, legyen az tudatos vagy naiv, nem különülhet el hierarchikusan a proletariátustól. Hanem azt párttá kell változtatnia, s a kapitalizmus megdöntésével társadalommá kell válnia. Már ezért is ügyelnie kell arra, hogy a kapitalizmus hatásai pl. a demokrácia, mint szavazások többség-kisebbség döntési mechanizmusai, azaz hierarchia és tulajdon restaurátorok/fenntartók, illetve bolsevik módszerek, viszonyok, mentalitások (pl. katonai centralizáció) ne válhassanak benne uralkodóvá. Szemben a konszenzus, a különbözőségek egyenlőtlenséggé, uralommá nem változtatásának módszereivel, mentalitásaival. Ha ez a harc sikertelen, úgy a „külső” ellenforradalommal folytatott harc is azzá lesz. Pláne, hogy amint a pártnak lehetősége van a termelési viszonyok kommunista viszonyokká változtatására, és az „új viszonyok – a kapitalizmustól örökölt termelőerők” ellentmondásos bázisán az ellenforradalom letörésére, vagyis a proletárdiktatúrára, a negatív tendenciák felerősödnek. Ama ellentmondásosság újratermeli az ellenforradalmi mentalitásokat (pl. munka-ágazati megosztás öröksége kontra egyenlőség; tevékenységet a társadalmasítás ellenére munkává és szabadidővé nyomorító gyáripar; a természet és emberpusztító technológiák kényszerű továbbműködtetése); így nem csak a külső, még kapitalista területekkel folyhat a harc, hanem a belső ellenforradalommal is: e helyzet proletárdiktatúrát követel. És ez utóbbi szintén ellenforradalom forrása lehet: a hatalom, az elnyomatás, az erőszak problematikája bolsevizálhatja/atomizálhatja a forradalmi proletariátust, a pártot a képmutatás és hazudozás rothadásától a teljes pusztulásig. És mindez így is marad, míg az új viszonyokat pusztán a kapitalizmus termelőerőinek bázisa követeli meg és fogja vissza; míg az új lehetőségek közt nem fejlesztették ki az új termelőeszközöket, míg a tudás felhalmozásának folyamata ennek megfelelő szintet nem ért el. Ha létrejött eme új termelőerő-bázis az egész világon, ha a szabad személyiségfejlődés szükségletei maradéktalanul kielégíthetőek, ha az ellenforradalom így lehetetlenné válik, akkor a párt társadalommá lesz, a gazdaságon kívüli kényszer s diktatúra értelmetlenné, a kommunizmus társadalma pedig lezárja az emberiség előtörténetét.
Nagyon fontos megérteni, hogy a kapitalizmus által a kapitalizmus viszonyaihoz mérten túlfejlesztett termelőerők a társadalmasítással krónikusan alulfejlesztettek lesznek, mivel tőkefelhalmozásként tőkefelhalmozásért jöttek létre; azaz így túlon túl munkaközpontúakká, emberi és természeti erőforrások herdálóivá, alacsony termelékenységűekké lesznek. Társadalmasítás mozzanataként magánelsajátításokká darabolhatják a társadalmasítottság egészét; például a gyárak hierarchikus-munkamegosztásos, illetve egyáltalán munka-szabadidő kettőségén, elidegenedettségen stb. alapuló termelési szervezetét társadalmasítással csak ideig-óráig lehet nem hierarchikus működéssé tenni. Szak-segédmunka (tevékenység) különbségét, vagy a kulcsiparok (pl. szállítás) elitisztikussá tehető pozícióit a kommunizmus megvalósításának reménye nem semlegesítheti örökké. A kommunizmushoz olyan termelőerők, és azok eszközei, tudása kell, ami csak az új viszonyok közt jöhetnek létre. Így a „régi” termelőerők csak bázisa, lépcsőfoka lehetnek az újnak; s addig a régi szemetet, az elidegenedettséget, elitisztikusságot, minden társadalmasítás s tevékenységre való törekvés ellenére a munkát, a keveset és a nincset, és ellenük az egyéni felhalmozást a többivel szemben a többiből, és végül mindennek rögzítését, a tulajdont is újratermelő eszközök, tetszik vagy sem.
A proletárdiktatúra, a kommunista mozgalom társadalom levésének sajátos fázisa tehát nem csak a régi világ ellenforradalmáraival számol le és – kész. Nem. Legfőbb feladata az új termelőerő-bázis megteremtése; és addig mind a régi, mind az újjáéledő ellenforradalmi tendenciákat, mozgásokat gazdaságon kívüli kényszerrel kell felszámolnia – ha kell agitációval, ha kell, fegyverrel. De ha létrejött az új termelőerő bázis az egész világon, ha megszüntette a termelőerő-termelési viszony ellentmondását és így az ellenforradalmiság lehetőjét végleg, akkor ő maga is, a diktatórikusság problematikájával és annak összes, a kommunizmus folyamatára negatív tendenciájával együtt megszűnik: a kommunista mozgalom „önjáró”, kommunista társadalmi-gazdasági alakulattá lesz, a tőke korlátolt, torz végtelene helyett a világmindenségbe lényegében e mindenséget hordozó, továbbfejlődő dinamizmus.
Értelem szerint ezek az elkülönülések – mozgalom, konspiráció, proletárdiktatúra, gazdaságon kívüli kényszer alkalmazása – nem lehetnek hierarchikusak, tulajdoni jellegűek, elitisztikusak. Nem lehet gőgös elitté konspirálódni, lenézve a tudatlanságot és fenntartani így; és nem lehet az érték sajátos egyenlőségével összekapcsolni termelési mozzanatokat, mert 1 társadalmilag szükséges munka(!)órát különböző feltételek közt különböző erőkifejtéssel teljesítenek (jobb-rosszabb föld, elavult-legmodernebb technika, erősek és gyengék stb.), és így az elszegényedés és meggazdagodás, kizsákmányoltak és kizsákmányolók világa jön létre, ami tulajdoni elválasztás rögzítettséget követelne, a tulajdoni elválasztás pedig a fentebb leírtakat termeli újra szükségképp. Nem feladat az ellenforradalmiságot ellenforradalminak hagyni: öntudatlan, lényegében önmagára reflektálni nem tudó, önmagát kívülről nem látó, önkritikátlan, ekképp társadalmiságban gondolkodni nem képes egyednek hagyva, parancsok végrehajtójává, tányérnyaló rabszolgává törni. Hanem, ha lehet, a kommunizmus értelméről és szükségességéről, az ehhez kellő mentalitásokról, tudatosságról, és legfőképp mindennek pozitív napi gyakorlatával oktatni és felvilágosítani kell, azzal, hogy lehet és lesz másképp, hogy nem csak a barbarizmus és annak rövid távú haszna a megoldás – ám annak fényében, hogy ha bebizonyosodik, hogy csak a régi módon akar élni és gondolkodni, akkor magára vessen, sem úr, sem szolga közöttünk nem lesz, hanem csak felejtendő epizód.
A kommunizmus történelmi feladatát nem lehet bolsevik működésként meg államként végrehajtani. Az osztálytársadalom-restaurációvá válás veszélye, pláne proletárdiktatúraként fennáll, de ezt nem kerülhetjük el úgy, hogy eleve azzá válunk, és konzerváljuk a fennálló rendet, de úgy sem, hogy minden szervezettséget és annak diktatúráját a tőke diktatúrája ellen elutasítunk. Nem leszünk jó áldozatok a gyilkosok bálján. A kapitalizmus széthúzó, dezorganizáló különbözőségei, az öntudatra ébredtség és ébredés más és más helyzete, fejlettsége, az ellenforradalom szervezettsége a kommunisták szervezettségét követeli. E szerveződésben konszenzussal kell dönteni, az álláspontok megegyezésére kell törekedni, nem pedig a szavazás többség-kisebbség hierarchiát képző mechanizmusaival és ítéleteivel a tulajdonként elválasztottság restaurációjáig fenntartani és fokozni a nézeteltéréseket. Hogy aztán a konszenzussal döntésből kinőhet-e demokratikus többség-kisebbség hierarchiája és diktatúrája, vagy a konszenzus révén megbízott irányítók gyors döntéseinek köszönhető mondjuk egy bolsevik fegyveres restauráció elhárítása – a történelem konkrét folyamatában dől majd el. Ám a kapitalizmus követelte társadalmasítás, mint szerves egész mozzanata szabad személyiségfejlődést, annak mentalistását, tudatosságát követeli, mindennek szükségleteit kielégítendő kell megvalósítani, és mint hierarchiát, elitizmust, elidegenedést elutasító személyiségeknek kell létrehozniuk az ennek megfelelő szervezettséget, tudást, termelőerő bázist, és így kell fenntartaniuk a társadalmasítást és e szerves egész fejlődését. Erre szerveződünk.
Azt mondjuk, hogy a társadalmasítás végrehajtásához és fenntartásához a proletariátus szolgasággal és parancsnoklással szembeni öntudatra ébredése, a szabad személyiségfejlődés egyéneinek társulása, társadalmi szervezetté válása elengedhetetlenül szükséges; de a társadalmasítottság, a szabad személyiségfejlődés új viszonyai nekik megfelelő új, társadalmibb, nem hierarchián meg elkülönülésen alapuló, és a szabad személyiségfejlődésnek megfelelő termelékenységgel és társadalmisággal bíró, illetve azt fenntartó-fejlesztő termelőeszközöket, pl. a gyáripar meghaladva tagadását – és nem egyszerű lerombolását – követelik meg. Azt mondjuk, hogy a gyárat és a földet el kell foglalnia a proletariátusnak, de nem zárkózhatnak el árucsereberélő munkástanácsokként egymástól, árut, értéket, tőkét, azaz kapitalizmust termelve; de nem is rendeződhetnek kvázi állami hierarchiává, ahol a csúcsvezetés parancsaival s hatalom felhalmozásával szemben egyéni felhalmozással, majd árucsereberével, kapitalizmussal, a múlt elölről kezdésével védekeznek. Arra kell tehát törekedni, hogy pl. a gyárak és a föld tanácsai első („minimum”) lépésként a termelési láncolatban, a közvetlenül egymásra utaltságban egymással tárgyalva és tervezve, tanácsaikban egymásnak helyet adva konszenzussal döntsenek, kizárandó a tulajdoni elválasztás, az érték s árucsere szerves egészét. E társadalmivá egyesüléshez, társadalmasításhoz valóban szükséges a forradalmi proletariátus szervezete, mely lényegénél fogva univerzálisabb egy munkástanácsnál. A forradalom – folyamat; s egyrészt nem minden proletár fog azonnal kommunista álláspontra helyezkedni, másrészt nem lehet az erőket szétforgácsolni, pláne a szükségképp szervezettel, a tőkével, állammal szemben. De a forradalmi szervezet csak akkor hívható kommunista pártnak, ha elkülönülése nem hierarchikus, hanem az öntudatra ébresztéssel-ébredéssel megszűnő; ha nem elitté, állammá szerveződik és parancsol a folyamatok felett, hanem konszenzussal döntőként, kritikusan s önkritikusan cselekvőként, többség-kisebbség hierarchiáit, döntési mechanizmusait, mentalitásait tagadva maga lesz a folyamat; ha a tanácsok kommunista tagságuk révén párttá lehetnek, és az világtársadalommá lesz. Persze, mindez nem nélkülözheti a gazdaságon kívüli kényszerek alkalmazását, a proletárdiktatúrát. És itt megjegyeznénk a fanyalgók kedvéért: már a gyár elfoglalása is az; és nevetséges dolog azt képzelni, hogy amíg az új viszonyok, mentalitások a régi világ eszközeivel termelik újjá önmagukat, pl. a gyáriparral, annak termelési hierarchiáival, addig ők maguk, pusztán az új világ reményével telve örökkön örökké maradéktalanul és háborítatlanul fejlődhetnek és fennmaradhatnak. S a proletariátus diktatúrája, ami értelem szerint nem lehet állami, elitisztikus, önmagában is a restauráció forrása lehet: a párt társadalommá levésének e fázisa minden önkritikusság ellenére (anélkül meg pláne) elitizmussá, bolsevizmussá, egyéni felhalmozássá, régi világ szemetjévé nyomorodhat. De ahogy nem várható el a kapitalizmustól, hogy a kommunizmus világát előállítsa, mivel termelőerőit a tőke meghatározottságában fejleszti és korlátozza akár, úgy a probléma elkerülése sem vezet megoldáshoz. A különböző kommunák, progresszív mozgások, a proletariátus a paupertől a mérnökig vagy kommunista mozgalomként foglalják el a tőkétől az egész társadalmát, termelőeszközeit, vállalják fel a továbblépés ellentmondásosságát, nehézségeit, a világgal s önmagukkal való harcot – vagy a kapitalizmus gondoskodik arról, hogy romhalmazának primitivizmusában fejlődjenek. Vissza, ugyanide.
Jó néhány (szélső)baloldali számára a munkásellenőrzés már a kapitalizmus felszámolásával egyenlő. Holott az csak a meglévő viszonyokon belül maradás; nem több annál, mint hogy a termelőeszköz tulajdonosát ellenőrizzék, a tőkeviszony szükségszerűségeit és kényszereit továbbra is fenntartsák; nem több tehát egy új(abb) könyvelő megjelenésénél a régi kuplerájban. De az is elégtelen a kapitalizmus termelőerői és termelési viszonyai közötti – a rendszer növekvő működésképtelenségét, káoszát okozó – ellentmondások pozitív megoldásához, meghaladva tagadásához, ha a munkásság önmagát igazgatja az üzemen belül; ez még mindig fenntartja az üzemek közötti tulajdoni elválasztást. Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; s a tulajdoni elválasztást szükségképp újratermelő áruérték-összekötést pedig úgy, hogy a termelés, elosztás stb. arányait nem az áruérték elvontságában, egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségében kell meghatározni és tervezni e hálózatban, hanem konkrétan, in natura kell nézni az erőforrásokat, a termelés lehetőit, azok szükségleteit, kielégítésük módját, feltételeit, a szabad személyiségfejlődés dinamikáját, szükségleteit kielégítendő (pl. 1 tonna acélt ennyi és ennyi ember termeli meg ennyi és ennyi idő alatt adott technológiával; a szükségletük annyi és annyi mennyiségű élelem, ruha, villamosenergia, ház, orvos stb.; s azok szükségleteihez adott termelési láncban kell amannyi emberi erőforrás, eszköz és így tovább; az 1 tonna acélhoz kell ennyi és ennyi szén, vas, tonnakilométer stb. stb.). A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk. A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő-bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik – s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.
.
(2022. 05. 31.)