2023. 02. 16.
Marcelo “Liberato” Salinas:
Egy doboz hamu, az állam, és a következő kubai forradalom[1]
I.
Kuba Fidel Castro nélkül. Megtörtént, amit mind a hívők, mind az ellenségek évek óta vártak. Minden odafigyelés nélkül érezhető az a társadalmi csend, melynek semmi köze a tehetetlen államgépezet hivatalos gyászához. A hivatalos szóvivők ragaszkodnak hozzá, hogy ez a csend a tömegek megrendülésének kifejeződése. A Castro-ellenesek azt hajtogatják, hogy a némaság azon megtorlástól való félelem újabb bizonyítéka, mely azokra várna, akik a hivatalos gyász közepette legszívesebben ünnepelnének.
De nem a megrendülés, és nem is az elfojtott öröm a valódi oka annak, ami most Kubában érezhető. A szomszédokkal, barátokkal, családtagokkal és egyszerű emberekkel folytatott beszélgetéseinkben biztosak voltunk abban, hogy Fidel Castro halála óriási jelentőséggel bír Kuba, a világ és az úgynevezett Egyetemes Történelem számára, ugyanakkor kevés gyakorlati következménnyel járó hír kilátástalan napi életünkben, amit, mint mindenhol máshol, a bérmunka igájában töltünk.
De örvendeni valónk sincs, figyelembe véve azt a bizonytalanságot, amit Fidel Castro maga után hagyott a testvérével, aki eddigi 10 év kormányzása során sokat enyhített az autoriter nyomáson azért, hogy a rendszer lényege ne változzon, megteremtve a feltételeket ahhoz, hogy egy szintén Holguínból származó másik tábornok-elnök szavai újra aktuálissá váljanak: „…kétféle szocializmus létezik. Az egyik anarchiát jelent, a másik egy kormány határozott vezetését….Meg akarjuk tanítani a népet arra, hogy a munka és a tőke egyaránt szükséges, és együtt kell működniük. El akarjuk temetni a működésképtelen utópista ideákat, melyekben a nép hisz.”
A szocializmus e fajtája sokkal hosszabb múltra nyúlik vissza Kubában, mint ahogy azt a Castro család hívei láttatják. Ahogy a fentebbi, tőle származó bekezdésből világosan ki is derül, a korábbi diktátor, Fulgencio Batista alapvetően hozzájárult a sziget államszocializmusához, és amit ha nem veszünk figyelembe, nem fogjuk tudni pontosan meghatározni Fidel Castro szerepét Kuba történetében.
2017. november 20-án lesz 80 éve annak, hogy Fulgencio Batista először élt a tömegmozgósítás eszközével, melyhez felhasználta az akkori Munkaügyi Minisztériumot, amely biztosította legalább a havannai közalkalmazottak kötelező részvételét; továbbá a hadsereget, mely erőszakkal lefoglalt vonatok, teherautók, villamosok és autók segítségével lehetővé tette 60-80 ezer ember mozgósítását a La Tropical stadionba, hogy az előző diktátor hároméves terve megvalósuljon.
Batista volt a kezdeményezője annak, ami később a tömegek folyamatos, kizárólagos állami érdekeket szolgáló mozgósításává fejlődött, és amelyet fél évszázadon keresztül Fidel Castro felülmúlhatatlan ügyességgel irányított. Ami 1937-ben a Munkaügyi Minisztérium és a Nemzeti Hadsereg tétova autoriter kezdeményezése volt, 1959 után napi gyakorlattá vált, ami napjainkban is kiterjed az ország minden intézményére és lakosára.
A Fulgencio Batista által kezdeményezett folyamat, amit Fidel Castro örökölt és tökéletesített, utóbbi halálával nyíltan megnyitotta az utat ahhoz, hogy örökösei újra felfedezzék mind Batista – számukra meglepően aktuális – eredeti politikai gondolkodását, mind saját Comandantéjuk hozzájárulását ahhoz, ami kettejük közös célja volt: a totális nemzetállami ellenőrzést Kuba felett.
Ha Fulgencio Batistának nem is volt bátorsága, ambíciója, vagy történelmi lehetősége arra, hogy a jenki hegemóniával szakítva végrehajtsa a nemzetállam teljes helyreállítását, Fidel Castrónak megvolt mind a hatalmas vakmerősége, mind a történelmi lehetősége arra, hogy nyílt kihívást intézzen az USA Kuba feletti hegemóniája ellen. Az e kolosszális célból merített erővel és machiavellisztikus tehetségével sikerült megteremtenie azt, ami Batista számára puszta demagógia volt: egy szocializmust a kormány határozott vezetésével, ami képes volt az elmúlt fél évszázad legnagyobb megrázkódtatásait is túlélni, és ami a kubai államot egy olyan hatalmas gépezetté tette, mely szerint – ahogy 2008. május elsején elhangzott – „a szocializmus egyenlő a nemzeti szuverenitással”, vagyis… nemzetiszocializmussal.
Fidel Castro nem csak „A Forradalomnak”, hanem valami olyasminek is az atyja volt, amit sok millió követője még nem tud egyértelműen meghatározni, de ami kétségkívül a jóléti állam Kubához igazított sztálinista változata volt, egy olyan forma, melyet a sziget sajátos elhelyezkedése és a hidegháborús háttér tett lehetővé. Az, hogy a Szovjetunió privilegizált szövetségese volt a térségben, kivételes forrásokat biztosított a kubai állam számára ahhoz, hogy a neokoloniális kapitalizmus kárvallottjai javát szolgálva egyéb alapvető vívmányok mellett megalapozza híres oktatási és egészségügyi-rendszerét, a teljes foglalkoztatást, valamint a tömeges urbanizációt, ami megkülönböztette Kubát a térség többi országától.
Mint mindenhol, ahol ez a politikai modell megvalósult, javult az addig mellőzött rétegek életszínvonala, de emellett és ezzel párhuzamosan az állami intézmények is példátlanul megerősödtek, mely két folyamat a kubai jóléti állam igazi apoteózisához vezetett.
Fidel Castro a Szovjetunióval való kivételes kapcsolatból származó forrásokat ugyanakkor arra is használta, hogy a kubai államot a nemzetközi politika fontos részvevőjévé tegye: Afrika és Ázsia dekolonizációjának, a latin-amerikai forradalmi mozgalmaknak a támogatásával Kubát a Szovjetunióhoz közvetlenül nem kapcsolódó szocialista tendenciák aktív központjává tette.
A szovjet tömb megszűnése után Fidel Castro és hatalmas nemzetközi presztízse segítette egy anti-neoliberális latin-amerikai mozgalom fellendülését, mely a régió több fontos országában kormányra is került, és ezzel a kubai állam részéről kezdetét vette a kubai orvosok és egészségügyi szolgáltatások példa nélkül álló exportja, ami a nélkülözhetetlen kubai orvosokat a szomszédos Haititől Pakisztán himalájai területeiig eljuttatta.
Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ezek a Fidel Castro által Kubából támogatott antikolonialista és anti-neoliberális mozgalmak másfél évtized leforgása alatt politikai és morális válságba zuhantak Dél-Afrikában, Angolában, Algériában, ahogy később Venezuelában, Brazíliában és Argentínában, és ezen krízis felé halad jelenleg Nicaragua, Ecuador, Bolívia, El Salvador és Vietnam is. Továbbá a kubai orvosok Harmadik Világba való küldésének addig ismeretlen és valóban felemelő programja mára pusztán a kubai államot vezető fidelista burzsoázia egy bevételi forrásává vált.
II.
A legfőbb vezető halála azokban a pillanatokban történt, amikor az 1959-1960-ban újjászületett kubai államgépezet válságát a magas beruházási költségek és a társadalmi ellenőrzés egyidejűsége fenntarthatatlanná teszi, de az elpártolások ellenére továbbra is magas népi támogatottsággal rendelkezik. Ezt a kivételes és egyben kedvező helyzetet használja ki a kubai elit a hidegháború és Fidel Castro kubai jóléti modelljének a lebontására, ahogy Raúl Castro tábornok-elnök mondta: „sietség, de szünet nélkül”. A célból árusítják ki darabonként az országot, hogy fenntartsák az államot, azért szövetkeznek a nagy pénzügyi korporációkkal, hogy refinanszírozzák az adósságukat, és ezért nem tesznek egyetlen lépést sem afelé, hogy a propaganda absztrakcióiban létező szocializáció a döntéshozatal, a kollektívák és az egyén szintjén a tényleges megvalósulás felé mutasson, a napi életben való kommunizálódás, és a bürokrata és parazita állam eltűnése felé.
A kubai államkapitalizmus effajta tökéletesítése és racionalizálása céljából Fidel Castro örökösei két alapvető eszközzel rendelkeznek, melyeket egyaránt Fulgencio Batista teremtett: a CTC (Central de los Trabajadores de Cuba – Kubai Munkások Központja), a Batista-féle katonai-politikai elit és a kubai sztálinisták által 1939-ben teremtett szakszervezet, amely napjainkban is biztosítja a kubai államnak és az egymást váltó kormányoknak a teljes ellenőrzését a kubai munkásmozgalom felett.
1939-ben a Kommunista Párt egyik aktivistája, Lázaro Peña – aki később a „munkásosztály kapitánya” néven lett ismert – volt Batista megbízottja, és ugyanő ugyanezt a megbízást 1960-ban Fidel Castrótól is megkapta. Elég ideje volt ahhoz, hogy opportunisták egész iskoláját nevelje ki, olyanokat, mint Pedro Ross vagy Salvador Valdés Mesa, akik egész életükben Batista és Fidel Castro örökségét, a kormányzati fegyelem alatt álló szocializmus ügyét szolgálták.
Az 1939. áprilisi Társadalomvédelmi Törvény, mely a Batista-féle fasiszta szellemiség egyik alapja, egy másik örökség, ami Fidel Castro alatt más néven továbbélt és szinte végtelenül megerősödött. Életbe lépése kezdetétől arra szolgált, hogy szabályozza a politikai bűntettekért járó halálbüntetést, a katonai bíróságok főszerepét, és az általános jogi elnyomást; az érdekes módon mind a diktatúra hívei, mind az ellenzői által elfeledett Társadalomvédelmi Törvényt formálisan sem az 1940-es, sem az 1976-os és sem az 1992-es alkotmány nem írta felül, vagyis jelenleg is hatályos a kubai sztálinizmust a jövőben bukással fenyegethető társadalmi mozgalmakkal szemben.
Annyi tönkretett „ellenség”, annyi demoralizáló kínzás, annyi kivégzés, száműzetés, börtön, annyi gyújtó beszéd, annyi gőg és türelmetlenség után csendes cinizmussal egyre világosabbá teszik, hogy Batista vegytiszta szellemisége alapvetően hozzájárul ahhoz, amit a kubai állam vezetői a kubai szocialista modell megvalósításának neveznek.
III.
A Batista politikai rendőrsége által korábban elhallgattatott El Libertario anarchista lapjában a napjainkban már ismeretlen Antonio Ladrian már 1959. január 10-én felhívta a figyelmet ezekre az összefüggésekre:
„Győzött Július 26 fidelista mozgalma. Győzött az eszméje? Mi az az eszme? A szabadság, vagy felszólító módban a felszabadulás. Mi alól? A Batista-rendszer igája alól. A Batista rendszer alapja az erőszak, az elnyomás, a despotizmus, a kényszer, a kínzás, az önkény és a bilincs volt. Centralizmus, korrupció és talpnyalás. …Amíg Batista megdöntött rendszerének ezen alapjaiból akár egy is fennáll, nem biztos Fidel Castro forradalmának a győzelme.”
Az erőszakot és a rendőri kínzást leszámítva, melyek az utóbbi években kevésbé vannak szem előtt, minden más fent említett jelenség nem csak hogy megmaradt 1959 után, hanem még tovább is fejlődtek egészen napjainkig, s már 1960 májusában az lett az eredményük, hogy magát Ladriánt és az El Libertariót működtető társait újra bebörtönözte a politikai rendőrség, mely ezúttal a „forradalmi” névre hallgatott.
Az önkény, a despotizmus, a bilincs, a centralizmus, a korrupció és a talpnyalás Kubában ma még Fulgencio Batista megdöntött rendszerének korszakát is felülmúlja. Antonio Ladrián elvtársunknak ezen, idők viharában eltűnt észrevétele Kuba napi életének alapjává vált, Fidel Castro temetésének jelen pillanatát is beleértve.
Néhány barátomat, akik Fidel Castro temetésekor Artemisa városának parkjában ültek, a rendőrség és az állambiztonság tagjai küldték el onnan azzal, hogy „ez a pillanat nem alkalmas a parkban való ücsörgésre és beszélgetésre”. November 28-án civil ruhás rendőrök lezárták a havannai ösztöndíjas egyetemistáknak a szobájuk felé vezető átjárót azzal, hogy „el kell menniük a Forradalom Terére, vagy az utcán kell lenniük, amíg az esemény véget nem ér”. November 29-én délben a fővárosi tömegközlekedés teljes leállítása is azt szolgálta, hogy a tömegek este 7-ig az utcán legyenek. A sporttevékenység megtiltása a nagy sugárutakkal szomszédos zöldterületeken, az 1500 peso bírság (3 havi fizetés) kiszabása azokra, akik a gyász alatt közterületen alkoholt isznak… mind világosan mutatja az úgynevezett szocializmust védelmező szervek napi gyakorlatát.
Fidel Castro Amerika egyik legmagasabb szintű oktatásával, egészségügyi rendszerével és várható élettartalmával rendelkező országát hagyta hátra számunkra, azonban mindezt az államgépezet stabil működési érdekei által áthatva, a jenki imperializmus és lakájai elleni harc nevében. Ezen cél megvalósítása egy olyan társadalmat teremtett, mely egy állandó migrációs krízissel küzd, és a demográfiai összeomlás küszöbén áll. Mindebben a jenki imperializmus is döntő szerepet játszott, de ugyanakkorát az is, hogy a Fidel Castro által vezetett proletariátus feletti diktatúra Kubát „bérrabszolgák olyan országává tette… akik azért könyörögnek, hogy a világ bármely más részén lehessenek bérrabszolgák”, megvalósítva az exanarchista Carlos Baliño 1897-es szörnyű látomását a Hamis Prófécia című írásában.
A bérrabszolgák ezen serege, mely valaha a forradalom népe volt, a morális és anyagi lezüllés előrehaladott szintjén állt, amikor Fidel Castro 2000. májusában kinyilatkoztatta utolsó koncepcióját a forradalomról – amit a gyászszertartáson is idéztek – amikor többek közt kijelentette: „A Forradalom mindannak a megváltoztatása, aminek meg kell változnia”.
.50 évvel ezelőtt feltételezhető volt, hogy ezen definíció kihagyott alanya az akkori forradalmi nép volt; 2000-ben ennek a mondatnak a kihagyott alanya maga Fidel Castro volt, vezetői képességeivel és ideológiai-rendőri apparátusával. Ezek ebben az évben már nem is szégyellték, hogy a forradalmi népet kihagyták magának a forradalomnak a definíciójából, tisztában lévén azzal, hogy már megfosztották az önálló gondolkodás és döntéshozatal képességétől, és ezért már nem alkalmas arra, hogy egy hasonló mondat alanya legyen; arra pedig, hogy saját sorsának alanya, még kevésbé.
A hivatalos gyász hosszú napjai során hallható volt egy gyakori szlogen: „Én vagyok Fidel!”, ami jól mutatja e kollektív megcsonkítást. És a fotók, zászlók, poszterek végtelen tengerében, amit a tévé közvetített Santiago De Cubából, látható volt egy nő egy táblával, amin ez állt: „Én vagyok Fidel! Adj parancsot!”. A hasonló nyelvtani és egzisztenciális zavar folyamatosan növekszik annak a népnek a gondolkodásában, amely most szembesült azzal a sokkoló élménnyel, hogy Kuba történelmének legkiemelkedőbb alakja egy marék hamuvá vált, és hogy meg kell tanulnia a Comandante parancsai nélkül élnie. És ezen az úton felfedezheti, hogy nem egy másik comandante, és nem parancsok kellenek neki, hanem kevesebb morális aljasság és nyomor, valamint több testvériség, önszerveződés, közösségépítő képzelet odalent, hogy megtörjék annak a fidelista, parazita és bürokrata burzsoázia szellemiségét és képviselőit, amely a kapitalizmus felépítésén és régi nyomorának visszahozatalán dolgozik az orrunk előtt, és úgy tesz, mintha sírna, miközben valójában ujjong.
Mindaz, ami ennek megtanulását elősegíti, közvetlen lépés a következő kubai forradalom felé. Minden, ami akadályozza, az ellenforradalmat fogja segíteni. A fidelizmus, mint Kubán belüli és kívüli baloldali áramlat további sorsa pontos kifejeződése lesz annak, hogy az autoriter, állami baloldal hová züllött a világban; és szükségképp újra napirendre tűzi annak kiötlését, hogy hogyan „húzzuk ki a fennálló társadalmi rend alapjait és helyettesítsük anélkül, hogy összedőlne a ház”, ahogy José Martí írta 1890 januárjában „a gyengéd és sugárzó Bakunyin” ötletére reagálva.
***
[1] A szöveg eredetije a http://rojoynegro.info/articulo/ideas/una-caja-cenizas-el-estado-la-pr%C3%B3xima-revoluci%C3%B3n-cuba címen található. A cikkek nem teljes egészében tükrözik a Részeg Hajó álláspontját. A közlés okairól, illetve az írások kritikáját lásd „Bevezető – Kapitalizmus, Castro, Katasztrófa” című cikkünkben.
(2017.08.08.)