DOSZTOJEVSZKIJRŐL

 

DOSZTOJEVSZKIJRŐL

 

Már előre látjuk, ahogy a magyarországi akcionista (akció az akcióért), a „cselekedj! dobj egy lájkot a forradalomért!”  közeg leszólja eme cikk tartalmát, mondván, hogy mi köze van valami orosz vallásos szédült évszázados irományainak a kenyér árához,  a társadalmi változásokhoz, a nagybetűs forradalomhoz, egyáltalán a jelenhez. Ahol egy melóst-migránst-munkanélkülit hol érdekelne Rosszkornyifog, meg a többi bonyolult lelkizése, hiszen megvan neki a maga baja, a maga élete, a maga érdeklődési köre – itt és most. De mi is van most? kérdezhetnénk vissza a tisztelt vulgárforradalmároktól, ha merőben tapasztalati úton nem tudnánk: ők nagyszerűbbek annál, mintsem ily csip-csup gondolatokra meg vitákra herdálják el roppant forradalmi energiáikat – azaz nyugalmukat s békéjüket…

 

 

A mai kor az ellenforradalom tobzódásának kora: a modern kori kapitalizmus bérmunkásosztályának és más alávetettjeinek érdeklődési köre, saját életének megoldási képletei, azok realizálódásai az elszigetelt egyének álmegoldásai, illetve ideiglenes megoldásai. Amelyek nem tárják fel a  bajok gyökereit, és ennek megfelelően, mint adott kereten belüli túlélési idomulások nem biztosíthatnak se valódi életet, se annak reményét – a kereteken túl, azok meghaladva tagadásával. És a kapitalizmus zártságában  maradva maga a túlélés is kétséges; vagy te eszed meg őket, vagy ők téged, de a győztes az utolsó, s éhen hal.  Ahhoz, hogy túllépjünk ezen, az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek  (hamis)tudatában kell változásnak történnie. Hogy ez megtörténhessen, meg kell ismerni az objektív valóságot, ennek  sajátos ellentmondásokként működését, s működésüknek következtében létrejöhető-létrejövő hamis tudatok létét. Ismerni kell a  kórt, hogy legyőzhessük; ehhez pedig fel kell tudni tenni a megfelelő kérdéseket! Ezen kérdések léte, mondhatnánk, hogy adottak, hisz mindannyian ebben a világban élünk. Ugyanakkor mégsem tevődnek fel, vagy csak marginálisan; ezen kérdések nemlétéhez nagyban hozzájárul az a kulturális hegemónia, amit korunk kapitalizmusa teremtett meg. Világos: az objektív társadalmi-gazdasági tényezőknek meghatározó elsődlegessége van; ám e  meghatározottság mozzanataként az ideológiai-kulturális tényezőknek is meghatározó, visszaható-fenntartó  szerepük van…

 

Dosztojevszkij a világirodalom egyik legnagyobb írója. Ez egy ismert közhely. Ibsen kérdéseket tett fel, Csehov a megfelelő kérdéseket tette fel. Világirodalommá válni csak igen keveseknek sikerült (a teljesség igénye nélkül Homérosz, Dante, Cervantes, Goethe, Tolsztoj, Thomas Mann…). Ám  Dosztojevszkij irodalma nem „csak” világirodalom¹ volt és nem is „csak” a megfelelő kérdéseket tette fel. Hanem ezen túl  képes volt arra, hogy a polifónikus² regény megalkotásával eljuttassa a XIX. század irodalmát ahhoz a pontig, ahonnan már csak egy lépés lett volna eljutni ama meghaladva tagadásig. De mind a kor, mind a környezet, mind saját személyisége nem csak előidézte e lehetőt, hanem meg is akadályozta őt abban, hogy e minőségi változással járó „kis” lépést megtegye; így zseniális lehetőségként csak kísértette ama végkifejletet… 

 

Dosztojevszkij (1821-1881) a XIX. századi abszolutikus cári Oroszországban élte le életét, amely birodalom épp a kapitalizmusba való átmenetiség mindennapjait élte meg. Nem kívánunk most hosszasan értekezni eme történelmi helyzetről, hisz egyrészt eléggé közismert dologról van szó, másrészt magyarul igen bőséges és színvonalas feldolgozások találhatóak eme témában. Nem kívánunk kimerítő Dosztojevszkij monográfiát írni, illetve a témában mindent átfogó elemzést sem szeretnénk nyújtani. Mivel ezt nálunk sokkal szakavatottabb emberek megtették már, és tették ezt úgy, hogy mi nemigen találunk bennük kivetni valót (elsősorban Lukács György, Bahtyin és Fehér Ferenc írásaira gondolunk). Mi csak fel szeretnénk most itt eleveníteni azokat a gondolatokat, amelyek szerintünk Dosztojevszkijt a kommunisták számára mindmáig rendkívül érdekessé tehetik: kísérletet teszünk arra, hogy kimutassuk, miben is állt ama „kísértés”. 

 

„…Dosztojevszkij világa a kapitalizmus szellemének legtisztább és legigazabb kifejezése. Azok a világok, azok a különféle síkok – társadalmiak, kulturálisak és ideológiaiak –, amelyek Dosztojevszkij munkásságában egymással megütköznek, korábban szervesen zártak, megszilárdultak, és ebben az elkülönültségükben belsőleg tisztázottak voltak. Lényegi érintkezéseiknek és kölcsönös egymásba hatolásuknak ekkor még nem volt reális, anyagi szférája. A kapitalizmus azonban megsemmisítette e világok elszigeteltségét, szétrobbantotta e szociális szférák zártságát és belső ideológiai önállóságát. A tőkés rendszer mindent nivelláló tendenciája, amely semmiféle más megoszlást nem hagyott meg az emberek között, mint a proletárra és a tőkésre való megosztottságot, ezeket a világokat változékony, ellentmondásos egységükben szembeállította és összefonta egymással. Ezek a világok individuális arculatukat, amelyet századok alakítottak ilyenné, ugyan még nem vesztették el, viszont már beérni sem tudták teljesen magukkal. Vak együttélésüknek, nyugodt és magabiztos kölcsönös egymás-tagadásuknak vége szakadt, és kölcsönös ellentmondásosságuk, egyszersmind kölcsönös összefüggésük teljes világossággal a felszínre bukkant. A tőkés világrendnek és a kapitalizmus tudatának ez az ellentmondásos egysége ott remeg minden atomban, semmit nem hagy a maga elkülönültségében megállapodni, ugyanakkor megakadályozza azt is, hogy az ellentmondások között valamiféle feloldás létrejöjjön. Dosztojevszkij munkásságában épp e képlékeny világ szellemisége kapta meg legteljesebb kifejezését.  

 

»Dosztojevszkij óriási hatása korunkban, valamint e hatás homályos, megfoghatatlan jellege, természete legalapvetőbb vonásában találja egyedüli magyarázatát és igazolását: Dosztojevszkij a kapitalista kor emberének leghatározottabb, legkövetkezetesebb és legkérlelhetetlenebb költője. Munkássága nem gyászinduló, hanem a most megszülető s a kapitalizmus tüzes leheletében fogant új világ bölcsődala – Otto Kaus«” (Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái).

 

Lukács Dosztojevszkijt  „a modern kapitalista nagyváros első és legkiválóbb” írójának nevezi, ugyanakkor Dosztojevszkij nem  kedveli a leírásokat, nem él a Dickens-i technikákkal. Nem ugyanazon okok tették a kapitalizmus kitűnő megfigyelőjévé, mint a realizmus számtalan képviselőjét (pl. Balzac), ő nem a tőkés működést és annak visszásságait írta le, hanem leírta az embert a kapitalizmusban, és annak részekre szakadását és eldologiasodását.

 

 

A kapitalizmus létrejöttével az ember már nem tartozik a természet kozmikus rendjébe, és „saját” terébe vonult vissza. Ez a visszavonulás egy sajátságos korspeciális racionalitáshoz jut el. „A felvilágosult világban a mitológia átment a profanitásba. A démonoktól és fogalmi leszármazottaiktól alaposan megtisztított lét a maga puszta természetességében ugyanolyan titokzatos jelleget ölt, mint amilyet a régi világ a démonoknak tulajdonított. A brutális tényekre hivatkozva ma éppoly bizonyosan megváltoztathatatlanként szentesítik a társadalmi jogtalanságot, amelyből pedig e brutális tények származnak, mint ahogy az orvos-varázsló is szent és sérthetetlen volt, isteneinek védelmét élvezve. Az uralomért az emberek nemcsak az uralt objektumoktól való elidegenedéssel fizetnek: a szellem eldologiasodosával együtt az emberek közötti viszonyok, valamint minden egyes ember önmagához való viszonya is megbabonázottá lesz. Az ember azoknak a konvencionális reagálásoknak és működésmódoknak a csomópontjává zsugorodik össze, amelyeket praktikusan elvárnak tőle.” (Adorno – Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája). Érdekes módon nagyon sok balos, ha Dosztojevszkijről pozitívat akar mondani, akkor elsősorban a fiatal Gogol hatása alatt író, a Petrasevszkij-kör utópista szocialista (Fourier) Dosztojevszkijére gondol. Nem feledve ezen korszak Dosztojevszkijének nagyszerűségét, ki kell jelentenünk, hogy a lényeges és valóban megújító gondolatok a száműzetésből visszatért (vallásos) Dosztojevszkijhez kötődnek. A mi szempontunkból nem elsősorban azért, mert ekkor írta meg nagy regényeit, hanem azért amiért ezeket a nagy regényeket megírta. Az 1864-ben megjelent „Feljegyzések az egérlyukból” című írásától kezdve (melyben még észrevehető a gogoli hatás) a kapitalizmusról két fő gondolati sík bontakozik ki: 1, „Hát miféle saját akaratról lehet szó, ha egyszer a táblázatig, meg a számtanig jutunk, ha csakis a kétszer kettő négy lesz érvényben? Kétszer kettő az én akaratom nélkül is négy. Hát ilyen az önálló akarat?” Azaz: „egyes ember önmagához való viszonya is megbabonázottá lesz”. 2, „»Eszmém« lényege, ereje épp abban rejlik, hogy a pénz az egyetlen út, amely még a senkit is az első helyre emeli. Talán nem is vagyok éppen senki, de tudom például a tükörből, hogy külsőm ártalmamra van, mert arcom köznapi. De legyek csak gazdag, mint Rothschild – ki törődik akkor a külsőmmel? Elég, ha füttyentek, és száz meg száz nő repül hozzám, kínálja szépségét. Szentül hiszem, hogy a végén a nők maguk is szépnek látnak, ráadásul teljesen őszintén. Tegyük fel, eszes vagyok. De legyek bár olyan okos, hogy – amint mondani szokás – hétaraszos a homlokom, a társaságban feltétlenül akad valaki, akinek a homloka nyolcaraszos, és végem van. Ha ellenben Rothschild vagyok, mit számít az a nyolcaraszos bölcs? Szóhoz sem jut mellettem! Tegyük fel, szellemes vagyok; de ott van mellettem Talleyrand, Piron, és elhomályosít. Legyek csak Rothschild – hol marad Piron, sőt bízvást állíthatom, hol marad Talleyrand? A pénz, igaz, zsarnoki hatalom, de ugyanakkor legmagasabb fokú egyenlőség is, ebből származik ereje. A pénz kiegyenlít minden egyenlőtlenséget.” (A kamasz).  Azaz: „Az ember azoknak a konvencionális reagálásoknak és működésmódoknak a csomópontjává zsugorodik össze, amelyeket praktikusan elvárnak tőle.” Fehér Ferenc írja: Dosztojevszkij „valamennyi nagy regénye fölé mottónak odaírható az a tömör mondat, amely a Gazdaság-filozófiai kéziratokban áll: »A pénzben, a mind az anyag természetével szembeni, mind a magántulajdonos személyiségével szembeni teljes közömbösségében, az elidegenült dolognak az ember feletti teljes uralma került megjelenésre.«” (Fehér Ferenc: Az antinómiák költője).

 

Dosztojevszkij nézetei természetesen nem voltak előzmény nélkül (Hegel, Schiller, Kierkegaard stb.), azt se mondhatnánk, hogy  eme kérdésekkel a korabeli Oroszországban csak ő szembesült volna. A szlavofil – nyugatos vitában a szlavofilek meglátják az új társadalmi rend visszáságait, és szinte teljes azonosságot mutatnak Dosztojevszkij kritikáival. Az más kérdés, hogy a szlavofil szentháromság (pravoszlávia, egyeduralom, népiesség) konzervatív utópiája elsősorban orosz, nacionalista nagyhatalmi érdekeket képviselt. Dosztojevszkij nem volt ilyen értelemben nacionalista, szlavofilizmusa (amennyiben ez hívható annak) szintézisként jelent meg, minőségileg túllépett a szűk aktuálpolitikai kereteken, és messianisztikus megváltást hirdetett az emberiség számára. A szlavofilekkel ellentétben, akik elsősorban a haladó nemesség képviselőiként a múltba néztek Dosztojevszkij jóval dinamikusabb, ízig-vérig korának embere, a modern kor írója volt. Ugyanakkor mint a szlavofil hagyomány örököse, mint vallásos ember mindvégig a moralitás szóhasználatával él. Adorno az ember felett mind inkább eluralkodó racionalitás győzelmét a felvilágosodás korára teszi, Dosztojevszkij megelőlegezve e logikát az ősellenséget a francia forradalomban látja meg, rámutatott arra, hogy a humanizmus³ túlhaladottá vált. A polgári haladás, a racionalista humanizmus az emberfeletti emberben levetkőzte az embert. Megalkotta az emberistent, amelyben már semmi nem maradt meg az emberből; a kapitalizmus uralmának kiterjedésével a neki tetsző racionalista ember uralkodóvá vált.

 

A  polgári szabadság effajta zsarnoksága vezette rá Dosztojevszkijt, hogy megalkossa a kapitalizmus kritikájának egyik legmélyebb irodalmi megjelenítését. Elsősorban ezt nem szociológusként tette, nem az embert körülvevő társadalmát írta meg direkten, szereplőinek többségéről nem is igen tudjuk, hogy milyen társadalmi pozíciót foglal el, vagy ha tudjuk, akkor egész egyszerűen ez nem válik lényegessé. Azt tudjuk meg, hogy mit tesz az emberrel a partikularitás, eldologiasodás, elmagányosodás, a pénz, a közösség teljes hiánya (ami talán rosszabb annak kiüresedése). Megmutatja e társadalom embereinek léleksíkját (Lukács). Hősei egy része tobzódik e létben, kihasználja a lehetőségeket, vannak, aki csak elviselik, vannak, akik szenvednek ettől és vannak hősök, akik lázadnak ellene. De szinte mind kivétel nélkül megfogalmazzák közösség nélküliségüket, és ki-ki sajátos közösségi vágyait. Ezek az artikulációk eszmékké válnak – a cselekmény a környezettel egyetemben másodlagos –, ambivalens létükben folyamatosan egymásnak feszülnek. Ezért hívja Fehér Dosztojevszkijt az antinómiák költőjének, aki megalkotta az eszmeregényt. Ám ki kell emelnünk azt, hogy Dosztojevszkij (késői) írásait nem egyszerűen az eszmeregény, a polifonikusság stb. teszi naggyá. Hanem a kapitalizmus helyetti haladás (de nem meghaladva tagadás – legfeljebb ennek megnyomorított, illetve megelőző) eszméinek a hatása, „fertőzése”. Ezen eszmék, lehetséges kifutásaik, hatásaik az adott kor, s az adott hely termékei, eredményei, mint ahogy az irodalmi formák lehetséges változásai is azok. Nem pusztán arról van szó, hogy maga a kapitalizmus adott idejében és helyén a maga letagadhatatlan tisztaságában mutatja fejlődésének visszásságait. Hanem pont arról, hogy ezt lényegileg fel is kell fogni. A tények leírása ehhez kevés. A tények sajátos formái a folyamatoknak, mint tartalmaknak; folyamatok, lényegek jelenség-mozzanatai tehát. A felszín leírása helyett megragadni a lényeget  annyit tesz, hogy olyan érzékkel kell rendelkezni, ami  csak bizonyos perspektívák sajátja. Elsajátítani a lényeget azt jelenti, múltjáról, jelenéről, jövőjéről legalább is sejtéseim vannak, össze tudom vetni, hasonlítani más folyamatokkal, melyek így válnak egyáltalán megkülönböztethetővé; s mivel meg tudtam különböztetni őket, így érthetem az adott folyamat lényegét. Igazán úgy tudok elmerülni benne, hogy felülemelkedek rajta. S ehhez kell a fentebb említett „fertőzés” adott időben s helyen; már amennyiben a történelmi folyamatok e lehetőt biztosítják.

 

Ama irodalmi forma tehát nem automatikusan, végzetszerűen nyújtja a valóság helyes vagy helyest közelítő leírását. Más formában is lehetséges ez. Természetesen a forma adott időben s helyen úgy működhet, mint vasmag a tekercsben: megsokszorozza a hatást, megkönnyíti a lényeg feltárását. Ám élni e lehetővel – ehhez az adott kor, annak ellentmondásai, a lényeget (legalább valamelyest) értő eszméi, s olyan embere kellett, aki mindennek eredőjét íróként képviselhette. S Dosztojevszkij, mint a kapitalizmus helyetti, bár pravoszlavizált, de haladás eszmeiségét valló nem csak betölthette e szerepet; be is töltötte azt.

 

Dosztojevszkij hősei beszédein keresztül bemutatja korának létkérdéseit, filozófiai-ideológiai nézeteit, mégis írásainak középpontjába a társadalmi változás, a forradalom került; s így ő volt az, aki mindenekelőtt kikutatta a 19. századi oroszországi forradalmi mozgalmának rejtett mélységeit. Másrészt Dosztojevszkij mesebeli, utópikus cárizmusa sajátos formát mutat. A 60-as években, lapjában, a Vremjában azt fejtegette, hogy két választás van: vagy az obscsina és a cár, vagy a köztársaság és kapitalizmus. Az obscsina⁴ volt az, amely hidat képezett a szlavofilek és a nyugatosok között (Herzen). Ezek a sajátos népi közösségek ilyen-olyan reménnyel kecsegtették koruk reformátorait. A fiatal Dosztojevszkijt is az obscsina, illetve Fourier „szériális társadalma” vezette a 40-es évek utópistái köré. Ugyanakkor már ekkor elvetette a mechanikus materializmust és a haszonelvűséget, amelyet aztán Csernisevszkij az érdek-koncepciójában⁵ fejlesztett tovább. Dosztojevszkij nagy fordulata a szibériai száműzetésben történt meg, ahol nem pusztán végérvényesen szakított a forradalmi körökkel, hanem a népbe vetett azon hite is megdőlt, miszerint a nép mindig jó, ő a tiszta forrás. A száműzetés során rájött arra, hogy az ember a túlélésért mindent megszokik, és az adott helyzetben próbál létezni. Ez felmérve látta meg a nép önzését, kisstílűségét, érdekelvűségét. Ennek irodalmi dokumentuma a „Feljegyzések a holtak házából”. Dosztojevszkij ezen látásmódot összekötötte a fentebb leírt racionalizmus elvével, és rámutatott arra, hogy a kapitalizmus és a szocializmus (amit ő annak gondolt) egy tőről fakad. Azaz a dolgok eluralkodását az ember felett, az emberisten birodalmát. Ezen gondolat mentén jutott el „A Nagy Inkvizítor”-ban leírtakig.⁶ A szabadság önakarattá változik, az önakarat kényszerré. Az emberi boldogság kedvéért (kenyér) lemondunk az ember szellemének szabadságáról. A forradalom pedig ennek a nevében fog véresen lezajlani, amely olyan evilági hatalmat hoz majd létre, amely az egyformaság egyenlőségén alapszik („A hegyeket egyformára gyalulni…”), olyan egyenlőségen, amely végül is egyes személyek diktatúrájához vezet.

 

Ezen végül is bevált jóslatában Dosztojevszkij Bakunyinhoz került közel. Erről írt két regényében „Az Ördögök”-ben és a „Karamazov testvérek”-ben. De Dosztojevszkij többi műve is e téma körül mozgott. Verszilov utópiájában („A kamasz”) az emberek azért bújnak egymáshoz, mert „szeretik” egymást, és szertefoszlott Isten és a halhatatlanság ideája. „A kamasz”-ban megeleveníti a racionalista szeretetet, azt a érzelmi torzót, amely az elveszett Isten után már csak az érdekazonosság adta rettenetben válhat „szeretetté”. Dosztojevszkij a szintézist Krisztusban találja meg. „Ama harmónia, paradicsom, jólét által, amelyhez az ember a szabadság és a szenvedés árán jut el, vagyis az Isten országa által, ahová mindenki bejut, aki valamikor élt és szenvedett” (Bergyajev: Dosztojevszkij világszemlélete). Avagy az Istenemberben. Megint másképp a földi mennyország eljövetelében! Eretneksége⁷ az eldologiasított modern társadalomban lép fel, részben ezért nevezik őt vallásos ateistának is. Dosztojevszkij a racionalitás kapitalista valóságát eleve elvetette, s eme racionalitás talaján látta a szocializmus ügyét is; a visszásságokat észrevéve a számára igaz eszmét egyetlen, mindent totálisan és globálisan átfogó, ám misztikus koncepcióban találta meg. Ugyanakkor megfigyelései részben helytállóak voltak, a liberális kapitalizmusról remek észrevételeket tesz.

 

De korának munkásmozgalma is tévúton járt: e munkásmozgalom ténylegesen úgy gondolta, hogy a kapitalizmus kapitalizmussá redukáló szükségletei mentén kell kivívnia a szabadságot; úgy gondolta, hogy ő maga a megváltó osztály, amelyet alapvetően elnyomottnak, mártírnak, tisztának tartott, s így elegendő az uralkodó osztályt elzavarni ahhoz, hogy létrejöjjön egy  gyökeresen más, felszabadult világ. Nos, tudjuk, hogy e koncepció mind bakunyinista útja (lásd bonok rendszere, mint a csereérték felszámolására tett kísérlet csereértékkel, illetve a társadalom széttörése milliónyi kantonná,  kisközösséggé, vagyis a tulajdoni elválasztás fenntartása végül), mind a marxista-szociáldemokrata útja (állami tulajdon s alávettetség hierarchiáinak, s az egyéni felhalmozások önvédelmeinek bomló egysége a társadalmasítás szabad személyiségfejlődésének felszabadulása helyett) csődbe jutott. De tudjuk azt is, hogy a cél nem a primitív túlélés szűken vett szükségleteinek a kielégítése, hiszen az csak állati létet jelentene, s újratermelné az egész régi szemetet a kapitalizmussal bezárólag. A cél mindennek a meghaladása, a szabad személyiségfejlődés kommunizmusa, az emberiség továbblépése. Nincs megváltó osztály, hanem egy olyan osztály létezik, amely szervezett harca által elsöpri az osztálytársadalmat, ezzel felszámolja magát is. Ezen tettet pedig nem pusztán előre legyártott koncepciók mentén hajtja végre, hanem a kapitalizmus meghaladva tagadásának szükségességének tudatos felfogása mentén. Dosztojevszkij felismeri a polgári, merev racionalitás embertelen mivoltát, evvel a felismeréssel, illetve ennek a felismerésnek sajátos kifejezésével (polifónia) sok regényíró kortársától elszakadt. Ám a polgári rend s irodalom alapvető ellentmondásait nem tudta megoldani, így idealisztikus megoldásokat ad (vallás). Nem ismerte fel, ahogy  korának munkásmozgalma sem azt, hogy a cél a teljes ember (mi így fogalmaztuk: cél a szabad személyiségfejlődés) s  annak  szükségletei; és mindez  nem megvalósíthatóak a termelési viszonyok, társadalom stb. totális megváltoztatása nélkül. Eme változások pedig nem előre legyártott idealista vagy materialista ideák, utópiák agyszüleménye. A változtatásra a kapitalizmus társadalmasodottsága adta ellentmondások teremtik meg a lehetőséget. De a kapitalizmus növekvő működésképtelensége a technikai-civilizációs színvonal valójának és lehetőinek pusztítását jelenti; így ahhoz, hogy az emberiség a jelenlegi technikai-civilizációs színvonalat fenntartsa, új rendszert kell létrehoznia, a régivel szemben s a régi által meghatározottan. Ami viszont a fennálló technikai-civilizációs szinten való továbblépést jelenti. Így tehát a jelen mindennapjaiból semmi sem maradhat: vagy tovább kell lépni; vagy visszahullani, s eljutni 500 vagy 1000 év után ugyanide. Mindez szükségszerű. A kapitalizmus felszámolása csak a kommunizmus által lehetséges, minden más megoldás álmegoldás. Dosztojevszkij felismerése partikuláris, nem ismeri fel, hogy a történelmi, társadalmi mozgások egészet alkotnak, ezért nem érti meg, hogy adott társadalmi körülmények között, a szükségletek egy másik termelési módban (kommunizmus) a társadalmasított termelőerők által megvalósítandó s követelt szabad személyiség fejlődésének szükségletei. Szerves egész tehát, ami egy másik szerves egésszel áll szemben. Dosztojevszkij vélt „szükségletei” az osztálytársadalmat fenntartóak-restaurálóak; hatalmuk, mentalitásaik ennek megfelelőek (az alávetés egyenlősdiéjétől az egyenlőtlenségek alávetettségéig); és itt, ha az egyik mozzanat, pl szükségletek,  mentalitások vagy a termelés-elosztás viszonyai ellentmondásba kerülnek a többivel, akkor mintegy automatikusan hozzá(juk) nyomorodnak, s minden marad a régiben – e totalitás növekvő működésképtelenségében. A kommunizmus mozgalmában/társadalmában viszont nem a kommunizmushoz szervesülnek, zárkóznak fel, hanem azt bomlasztják szét. Dosztojevszkij polifóniája, antinómiája a polgári irodalom (egyik) csúcsteljesítménye, annyira, hogy szinte már nehéz is a „polgári” jelzővel illetnünk. Mégis ki kell mondanunk, hogy antinómiájának meghaladására van szükség. Tehát így a végére  megidézzük az ördöggel kritizálható és kritizálandó ördögöt, vagyis Marxot, aki  nem „választ” érdekelev és szeretetelv között, hanem kérdésfeltevésével túllép a polgári társadalomnak mind materialista, mind pedig idealista megoldásain. Mivel szerinte éppen az egymástól független, egoisztikus egyének léte teszi szükségessé az önmegtagadást a törvényben és a jogban (Marx számára pedig az egoisztikus egyén a közösségtől elkülönült egyén), s ezért nem prédikálnak a kommunisták morált:

 

„A kommunizmus a mi szentünk számára azért tisztára felfoghatatlan, mert a kommunisták sem az egoizmust az önfeláldozással, sem az önfeláldozást az egoizmussal szemben nem akarják érvényre juttatni, és nem fogják fel elméletileg ezt az ellentétet sem ebben a kedélyes, sem abban a dagályos, ideológiai formájában, hanem kimutatják anyagi szülőhelyét, ezzel pedig az ellentét magától eltűnik. A kommunisták egyáltalában nem prédikálnak morált… Nem állítják az emberek elé a morális követelményt: Szeressétek egymást, ne legyetek egoisták stb.; ellenkezőleg, nagyon jól tudják, hogy az egoizmus éppúgy, mint az önfeláldozás, éppen az egyének érvényesülésének meghatározott körülmények között szükségszerű formája.”   (Marx: Német ideológia MEM 3, Budapest 1960. 231.o.)

 

 

1. „Minden világirodalom az emberré válás világtörténeti folyamatának visszatükrözése, és ennek segítségével egyszersmind az emberré válásért vívott harc aktív részese. Világirodalmivá írók és művek tehát elsősorban nem írástechnikai újításaik révén válnak, hanem annak az írói éleslátásnak, annak a költői víziónak a következtében, amellyel válaszokat adnak koruk feladta nagy kérdésekre, meglátva és ábrázolva azt, miképp torzítják el az ember emberi mivoltát, miként képes az ember azokra választ adni, hogyan őrzi meg vagy veszti el válasza során valódi emberségét. Természetesen minden kérdést és minden választ nem valami elvont »kor« vált ki, hanem az író számára közvetlenül adott nemzet és osztály, annak jelene, múltja és perspektívája, a benne működő közvetlen és általános társadalmi áramlatok. Nincsen nagy író, aki a közvetlenség eme talajáról le akarna és le tudna szakadni. De világirodalmi jelenséggé csak az az író válhatik, aki – megőrizve a közvetlen talaj sajátosságait – képes azt költőileg úgy általánosítani, hogy összefüggésük az egész emberiség fejlődésével kapcsolatos termékeny megrendülést, valódi katarzist kiváltó erővé válhassék más nemzetek, más korok fiai számára is.” (Lukács György: Világirodalom I. kötet – Előszó)