2023. 02. 16.
BESZÁMOLÓ A KURDISZTÁNI ELVTÁRSAK ÁLTAL SZERVEZETT TALÁLKOZÓRÓL
Részeg Hajó – Előszó
A jelenlegi és a közelmúltban Kurdisztán területén zajló események a jelentősen megnövekedett nemzetközi sajtónyilvánosság ellenére Magyarországon továbbra is jobbára ismeretlenek vagy csak felületesen és/vagy rosszul ismertek. Ehhez a polgári sajtó megszokott, s mondhatni természetes burzsoá retorikája, nacionalista és/vagy elitista szemléletmódja, illetve szelektív ténykezelése mellett az a körülmény is nagymértékben hozzájárul, hogy a Közel-Keleten (és szűkebben Kurdisztánban) lezajló események osztályharcos, proletárforradalmi vetülete és interpretációja nálunk lényegében ismeretlen, s kiváltképp igaz ez az ezen a területen élő (vagy onnan elmenekült/elüldözött), és valódi forradalmi tevékenységet folytató személyekre és csoportokra vonatkozóan. Míg magyar nyelven az iráni és iraki térségben az 1980-90-es években lezajlott események kommunista elemzése csupán az IKCS írásain[1] keresztül nyert publicitást, addig a „rojavai forradalom” történetéről, fejlődési ívéről, jelenlegi helyzetéről és arculatáról máig nem jelent meg semmiféle érdemi elemzés.[2] Mindezeket tekintetbe véve Magyarországon még egy olyasfajta optimista és idealizált Rojava-képről sem igen beszélhetünk, amely a nyugati mozgalmi körökben dívik (kivételt talán csak „A mi időnk” és a „Munkások Újságja Online” kritikátlan kurdpárti cikkei képeznek a poszt-sztálinista, szociáldemokrata körökből),[3] s melyet – mint téves és egyenesen káros forradalmi (helyesebben ellenforradalmi) romanticizmust – erőteljesen kritizálnak az alábbi szöveget összeállító kurd internacionalisták.
A magyarországi miliőre általában jellemző nacionalista szemléletmód és a radikális baloldali történelmi emlékezet, és még inkább a valós alternatívát jelentő kommunista program szinte teljes hiánya folytán a Kurdisztánban zajló események a kurd nacionalista-szeparatista törekvéseken túl semmiféle más konnotációval nem bírnak (és e hibás logika és gondolkodásmód korlátoltságánál fogva nem is bírhatnának). A történészek és más akadémikusok esetében is alapvetően polgári narratívákról beszélhetünk, amelyek abból kifolyólag, hogy nem a (forradalmi szempontból) megfelelő kérdéseket teszik fel, és nem a megfelelő (dialektikus, történelmi, gyakorlati materialista) elemzési módszereket használják, illetve – az alapvető különbségek meg nem értéséből fakadóan – görcsösen ragaszkodnak a hibás terminusok használatához, s az ezekben való (értelemszerűen hibás) gondolkodáshoz, nem képesek (illetve akarnak) rávilágítani az ezen események mögött megbúvó osztálydeterminizmusokra, és a forradalmi folyamatok valódi karakterére és jelentőségére.[4]
A kurd internacionalisták írása ilyenformán – minden esetleges hiányossága és gyengesége ellenére[5] – fénysugárként tűnik fel az éjszakában, s nem pusztán megfelelő terminológia alkalmazása révén igyekszik világosan látni és láttatni a helyzetet, de ezen túlmenően az anarchista és kommunista mozgalmak tapasztalatainak alapján, a történelmi fejlődés során kikristályosodott állam-, és kapitalizmusellenes proletárforradalmi alapelveknek megfelelően, helyesen világít rá a Rojavában zajló események valódi jellegére, valamint joggal kérdőjelezi meg a régió mozgalmainak valódi forradalmiságát, s ennek megfelelően magát a felkapott és töretlenül népszerű „rojavai forradalom” kifejezést. Itt nem pusztán arról van szó, hogy van néhány szakadár, akik nem értettek egyet a PKK, vagy más kurdisztáni szervezet egyik-másik rendelkezésével, s ezért bírálják azok politikáját. Éppen ellenkezőleg, kritikájukban olyan pontokat vesznek sorra, amelyek minden egykori, valódi proletárforradalomnak immanens módon részét képezték, forradalmi pártjainak vagy szervezeteinek egyértelműen szerepeltek a célkitűzései között, s amelyek ugyanakkor teljességgel hiányoznak, vagy legfeljebb csak a frázisok szintjén vannak jelen Rojavában, a PKK, a YPJ és más szerveződések célkitűzései, de főleg tettei között.
Ránk és saját mozgalmunkra nézve döntő fontosságú tanulsága az esetnek, hogy bárminek is nevezze magát, bármilyen jelképeket és jelszavakat használjon is egy személy, egy csoport, egy szervezet, egy párt vagy egy mozgalom, annak valódi karakterét sosem önmagukban ezek határozzák meg, hanem az, hogy ezek összességében mennyire állnak szinkronban az adott személy, csoport… permanens gyakorlati tevékenységével. Mert ennek hiányában bizony valóban csak „selyembe bújt majmokról” beszélhetünk – ahogy az internacionalisták beszámolója fogalmaz. Ehhez a ponthoz kapcsolódóan szintén kulcsfontosságú leszögezni, hogy politikai értelemben – a polgári forradalmak korának elmúltával (melyeket egyébként az idézőjelből ítélve a kurd internacionalisták vitatható módon nem ismernek el) – a forradalmi jelzőt következetesen csakis a proletariátus azon autentikus megmozdulásaira szabad használnunk, amelyek politikai téren az állam és intézményeinek felszámolását, gazdasági értelemben pedig a termelőeszközök, létfeltételek, termelők tulajdoni elválasztásainak megszüntetését hirdetik, illetve – minden sajátosságuk és különbözőségük ellenére – ezen célok realizálásán munkálkodnak.
Ilyen értelemben tehát a forradalom egyszerre mennyiségi és minőségi kérdés is. Mennyiségi, amennyiben nem egy szűk és tudatosan hatalomra törő csoport puszta államcsínyéről van szó, hanem tömegmozgalomról (amely tömegben persze természetszerűleg az öntudat különböző fokán álló és különböző szervezettségű csoportok vannak/lesznek). És minőségi, amennyiben nem pusztán a fennálló politikai és gazdasági kereteken belüli reformok elérésére törekszik, sem arra, hogy a politikai és gazdasági hatalom megragadása (tehát tulajdonképpen egyfajta elitcsere) révén maga lássa el ennek a hatalomnak a lényegéből fakadó (elnyomó, kizsákmányoló, stb.) funkcióit, hanem ezen struktúrák meghaladva tagadásán, a kommunista társadalom létrehozásán fáradozik.
Kurdisztánban azonban – noha a proletár-önszerveződés tényét, illetve egyes személyek és csoportok őszinte radikalizmusát nem kívánjuk vitatni sőt, azokat kifejezetten nagyra értékeljük – ennek tükrében nem beszélhetünk valódi, kommunista programot képviselő, ez alapján és ennek megvalósításáért tevékenykedő proletárforradalomról. Ennek a ténynek az elfogadása nem érzelmi kérdés (elvégre mi is annak örülnénk leginkább, ha Rojavától Mexikóig és Délkelet-Ázsiáig mindenütt felütné fejét a világforradalom), hanem józan belátás eredménye, amely nem negatív töltetű prekoncepcióinkon vagy szándékoltan előre elutasító, a „kákán is csomót kereső” attitűdünkön alapul, hanem a körülöttünk zajló események minél pontosabb analízisén, deklarált programokból és valós cselekedetekből kikövetkeztethető tendenciák jellegének feltárásán és helyes értékelésén nyugszik. Elméleti és gyakorlati mozgalmi tevékenységünket ezen elveknek alárendelten végezzük, és a jövőben is erre fogunk törekedni.
Beszámoló a kurdisztáni internacionalista elvtársak által szervezett találkozóról
Erre a találkozóra 2016 májusában került sor Franciaországban négy „országból” származó, s magukat csak kurd internacionalistáknak megnevező személyek kezdeményezésére, és Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Argentínából és Mexikóból való elvtársak vettek rajta részt. A találkozó főleg kurd és részben perzsa és arab nyelven zajlott. Ez a körülmény – saját gyengeségünkkel kiegészülve – csak most, 2016 szeptemberében tette lehetővé számunkra, hogy ennek a dokumentumnak (vázlatnak) kiadjuk európai nyelveken (angolul, franciául és spanyolul) készült verzióit is, habár néhány elvtárs kezdettől fogva publikált kivonatokat és részleges verziókat. Emiatt megkértük őket, hogy segítsenek nekünk kibővíteni ezt a dokumentumot, és azt világnyelveken is ismertté tenni. Elnézést és megértést kérünk az írásban előforduló ismétlésekért és hibákért, amelyek mindegyik verzióban előfordulnak. Nem vagyunk professzionális fordítók, és nem is rendelkezünk ilyenekkel.
Mi egy elvtársi csoport vagyunk Kurdisztán különböző részeiről, akik internacionalistaként határozzák meg önmagukat. Többségünket mint dezertőröket és/vagy bomlasztókat üldöztek, többünket be is börtönöztek. Kettőnket leszámítva, akik közvetlenül Kurdisztánból érkeztek jelen találkozóra, mindannyian Európában élünk száműzetésben. A tőke elleni küzdelemben találkoztunk, és ma már egy maroknyi internacionalista vagyunk, akik folytatják a küzdelmet. Az árral szemben mi minden lehetséges módon igyekszünk leleplezni azt a látványos és megtévesztő képet, amely nemzetközileg kialakult a „rojavai forradalomról”, és amely valójában káros a régióban és az egész világban zajló valódi autonóm proletárküzdelmekre nézve.
Szemben azzal a hatalmas nemzetközi nyilvánossággal, amelyet az önmagát „rojavai forradalomként” hirdető entitás mindenhol élvez, az első dolog, amit nemzetközileg is ismertté akarunk tenni az az, hogy ami jelenleg történik, teljes ellentétben áll azzal, ami a múltban a régió valódi kapitalizmusellenes küzdelmeivel kapcsolatban zajlott. Osztályunk minden korábbi fontos és autonóm küzdelme Nyugaton szisztematikusan rejtve maradt, és mi esélyt sem kaptunk arra, hogy megismertessük a világgal azt a küzdelmet, ami a kurdisztáni régióban zajlott. Most minden nyilvánosságra kerül. Mindez nem véletlen: azelőtt azért hallgatták el a küzdelmet, mert forradalmi és proletár volt; mert ellentmondott annak, amit a nemzetközi kapitalizmus az abban a régióban történtekről mondott. Ily módon sikerült elkerülniük egy nemzetközi ragályt, és a küzdelmet izolálni és likvidálni tudták. Most mindez nyilvánosságra kerül, mert az a reformista, burzsoá és imperialista program, ami megvalósult, azt akarja elhitetni velünk, hogy ez valójában a „forradalmi küzdelem” propagandája. Azonban mindkettő csupán a valódi forradalmi küzdelem izolálására és a proletárautonómia felszámolására szolgál.
Mindez ellentétben áll azzal, ami jelenleg Rojavában zajlik, ahol záporozik a „forradalom” népfrontosodásának és populizmusának nemzetközi támogatása. A múltban a forradalmi proletariátus autonómiájának szintjei nagyon fontosak voltak.
Az alábbiakban bemutatjuk a múlt néhány olyan elemét, amely tartalmazott forradalmi küzdelmet, miközben Nyugaton – a helyi hatalmak segédkezésével – ezt szisztematikusan elhallgatták.
* Nyugaton az Iránban történt valódi forradalmi felkelést mindig is elhallgatták (vagy jelentőségét elbagatellizálták). A felkelést, amely megbuktatta a sahot (1978/79),[6] és aztán megakadályozta a nyugati imperialista hatalmak által végrehajtani próbált különböző visszarendeződési kísérleteket. Ebben az időszakban a régió proletariátusa egyértelműen szemben állt az iráni burzsoáziával és ezzel párhuzamosan harcolt a jenki-európai és az orosz imperializmusok ellen. Természetesen nem részesültek semmiféle támogatásban, és információt sem kaptak arról, hogy mi történik: a domináns kultúrára jellemző módon és az információ birodalmi kontrolljával mindent elfojtottak a „demokráciáért vívott küzdelemben”.
* Az Irán és Irak közötti imperialista háború[7] alatti forradalmi defetizmust szintén elhallgatták, amely háborúellenes frontbarátkozások és általános dezertálások formájában állt szemben, és kérdőjelezte meg egyszerre az összes régióban tevékenykedő katonai hatalmat. Emlékszünk rá, hogy a Szaddám Huszein állama által végrehajtott legszörnyűbb bombázások nem Irán, s nem is az USA ellen történtek, hanem saját csapatai ellen, azaz az egész régió proletariátusa ellen.[8] Az, hogy sok ezer, különböző országokból való szervezett dezertálót üldöztek, Nyugaton teljesen rejtve maradt. Ami jobban aggasztja a tőke világállamát, az pontosan az, hogy minden ország proletariátusa dezertál a frontokról, felszámolja a frontvonalakat, és egyesül a régióban zajló imperialista háború ellen.
* Ugyanez történt az 1991-es iraki proletárfelkeléskor[9] (Délen és Északon egyaránt), amely az egész országra kiterjedt, a fele országban megsemmisítve Szaddám Huszein elnyomó erőit, annak ellenére, hogy az imperializmus támogatta azokat. A proletárküzdelem nemzetközi izolációja nagyon fontos volt, mert lehetővé tette az imperialista hatalmaknak, hogy az ENSZ vezetése alatt egyetlen koalícióban egyesüljenek, és tömegpusztító fegyvereket[10] vessenek be, melyek segítségével véget vetettek a küzdelemnek. Minden ENSZ-misszió nyilvánvalóan elnyomó, és azért a némi élelemért cserében, amit adnak, megkövetelik a fegyverek beszolgáltatását és a menekült-koncentrációs táborok nemzeti/imperialista fegyelmének elfogadását.
Nyugaton is ismertté akarjuk tenni, hogy minden ilyen esetben a proletariátus forradalmi mozgalmai megkezdték a termelőeszközök magántulajdonának megkérdőjelezését; kinyilvánították, hogy szükség van a bérmunka rendszerének szétzúzására, és szembeszálltak az állammal, az elnyomással, s annak érinthetetlenségével. Ezekben az esetekben sanyargatóival szemben a lakosság maga hajtotta végre az ítéletet az utcákon, és kivégezte a katonákat, akik évtizedeken keresztül szervezték és irányították emberi lények kínzását és lemészárlását. Azok a proletárszervezetek, amelyek a felkeléseket és a háború elleni küzdelmet vezették, felhagytak a polgári baloldal és a kurd nacionalisták korlátolt és reformista jelszavaival, és a kommunista forradalomnak és minden állam eltörlésének szükségességét hirdették… E folyamat egésze alatt az osztályellentét kulcsa a nacionalizmus és az internacionalizmus közötti ellentét volt. A proletárfelkeléssel szemben a kurd nacionalista erők Kurdisztán-szerte szövetségre léptek az imperialista erőkkel. A rend helyreállítása mindenütt még több háborúval, mészárlással és a különböző kurd vallási vagy nacionalista erők hatalomra kerülésével járt együtt.
Ezek a küzdelmek ismeretlenek voltak és/vagy mint jelentéktelen mozgalmakat feketítették be őket, melyeket a kétségbeesés okozott, vagy csak egyszerűen diszkvalifikálták és „éhséglázadásoknak” címkézték őket. Nyugaton rendszerint elfordultak ezektől a küzdelmektől, és ha valaki szót is ejtett róluk, az csak arra szolgált, hogy elítélje „az embereket, akik egymással harcolnak, hogy szétoszthassák maguk között a nemzetközi segélyeket”. Azokat az internacionalista szervezeteket Amerikában és Európában, amelyek szolidaritásukat fejezték ki a mi harcunkkal, két kezünkön meg lehetne számolni. A régióból származó osztálytudatos és forradalmi anyagokat ténylegesen cenzúrázták: a nyugati és zsidó-keresztény eszmék azt az álláspontot képviselték, hogy egyedül Nyugaton lehetséges feltűnnie egy osztálytudatos és forradalmi proletariátusnak.
Ekkoriban a proletariátus Iránban, Irakban, egész Kurdisztánban, stb. nem csak hogy megkérdőjelezte a tőke diktatúráját ebben a régióban, de keményen ellenszegült a háborúnak, a tőkének, a magántulajdonnak, a nacionalizmusnak, stb., amelyeket a nyugati imperialista erők sóztak a nyakukba a Nyugaton győzelmet aratott kapitalizmus mintájára. Másrészt most, hogy a „rojavai forradalmat” támogató feminista és anarchista hívek mindenütt elszaporodtak, említés sem történik a magántulajdon elleni harcról, és elnézőek azokkal az imperialista erőkkel szemben, amelyek mindig is elnyomtak minket (ennyire „forradalmi” az ő propagandájuk).
Éppen ezért elkészítettük a következő pontokat, hogy ismertessünk néhány vitathatatlan tényt:
* Ezelőtt soha senki nem beszélt ilyen sokat egy „FORRADALOMRÓL” a régióban, és pláne nem a proletariátus valódi „forradalmáról”, amely megtámadta a magántulajdont és döntötte a tőkét.
* A „rojavai forradalom” a „spanyol polgárháborút” veszi mintául; de nem a proletariátus ott és akkor vívott forradalmi harcát, hanem éppen ellenkezőleg, úgy adoptálja, mintha az a Spanyol Köztársaság programja lenne. Emlékeznünk kell rá, hogy Spanyolországban a köztársaság ellenzett mindent, ami „a forradalom” volt, s a valóságban a proletariátust ellenforradalmi keretek közé szorította, és a legnagyobb kerékkötője volt az ő harcának: a köztársaság mindig elnyomta a proletariátus küzdelmeit. Abban az időben a világ leninista-sztálinistái néhány „anarchistával” és „feministával” karöltve feladták osztály-hovatartozásukat, és integrálódtak a populizmusba. Ez idő tájt azok, akik csatlakoztak ezekhez a szövetségekhez, egy frontként léptek fel a forradalom ellen, az imperialista háború medrébe terelve a proletariátus ellenállását. Amit a republikánus és a leninista burzsoázia tett, az a proletárküzdelem kiherélése, a munkások birkaként való tömeges vágóhídra küldése volt az imperialista háború burzsoá érdekeiért. A kizsákmányolás elleni küzdelem helyett ágyútöltelék lett belőlük.
* Nemzetközi küzdelem helyett nemzeti szűklátókörűség. Miközben a történelmi mozgalmak Iránban és Irakban (részben a kurd régióban!) internacionalistáknak nyilvánították magukat, és harcoltak a világforradalomért, Rojavában ma a meghatározó vonal proklamálja a „szocializmust egy régióban” (vagy minden szövetségi régióban), a nacionalizmus és a sztálinizmus („szocializmus egy országban”) felé kacsingatva, amely a rojavai államban hatalmon levő pártok kulcskomponense.
*A termelőeszközök magántulajdonának megtámadása helyett használják a burzsoázia és demokráciájának minden klasszikus követelését: az anti-imperializmust, a feminizmust, az ökológiát, az egalitarianizmust, stb.; vagyis a domináns nyugati ideológiát, ugyanazt, ami az egész világon dívik.
* A feminizmus mindenütt – köszönhetően a nemzetközi propagandának – a rojavai feminizmus és különösen a YPJ[11] támogatására toboroz, amely maga is az állam részeként működik. Rá akarunk világítani, hogy ennek a feminizmusnak semmi köze sincs a proletár nők és férfiak tőke elleni küzdelméhez. Épp ellenkezőleg, ez egy olyan osztályközi, militarista és imperialista feminizmus, amit a sztálinizmus mindig is magasba emelt, s amely a tömegek mozgósításával az államokat szolgálja, és amely azt keresi, hogyan lehetséges a nőket egy nemzeti sorba terelni. Ugyanolyan feminizmus ez, mint amilyen elterjedt az Egyesült Államok hadseregében, ahol a női utánpótlásról a feminista szervezetek gondoskodnak, s ennek köszönhetően vannak női tábornokaink, női kínvallatóink.
Konkrétan a feminizmus a hadsereggel vagy jobban mondva az állami manipulációval való kollaborációját kell megemlítenünk, ami „a nemek háborújaként” ismert, s amely a jogok „egyenlőségét” hirdetve, nők millióit arra sarkallja, hogy csatlakozzanak a fegyveres erőkhöz. Például azt a történelmi veszteséget, amelyet az Egyesült Államok hadserege Vietnam után elszenvedett (a háború több mint egymillió újoncot követelt) a hadsereg Clinton idején azzal pótolta, hogy tömegesen bevonta a nőket, a feketéket és a latinókat. Ez a tömeges utánpótlás az egyenlő demokratikus jogok politikájának alkalmazása révén volt lehetséges, amely kiegészült az antirasszista, feminista és „hispán” szervezetek munkájával, amelyek toborzóügynökségekként funkcionáltak… Az osztályközi feminizmus partikuláris ügye jelképes volt (éppúgy, mint az állítólagos antirasszizmusé): néhány kivételtől eltekintve az USA-beli feminista szervezetek az állami és imperialista folyamatok részeseivé váltak. Ezek a szervezetek elég korruptak voltak még ahhoz is, hogy ne emeljenek szót azok miatt a nőkkel szembeni erőszakos cselekmények miatt, amelyeket (férfi)kollégáik követtek el ellenük a hadseregben. A birodalmi feminizmus évtizedeken keresztül arra utasította őket, hogy fogják be a szájukat!
* A pénz, a kereskedelem, a munka, stb. elleni harc helyett a magántulajdon bármiféle megkérdőjelezése tilos.
* Ebben a „forradalomban”, akárcsak a Rojavában domináns pártokon belül, nincsen harc az állam ellen, ellenben egy alternatív (konföderatív) vagy párhuzamos állam védelme zajlik, amely működteti a kapitalizmust. Az, hogy az állam konföderációként mutatja be magát, nem változtat semmit sem a dolgon!
* Habár játszanak a szavakkal, szörfözve a „proletariátus és/vagy a nép” régióban zajló „hősi harcán” (a lakosságnak nincs más választása, minthogy megvívja a háborút, és ez az ellenállása példaértékű!), ők újjászervezték a burzsoá államot, és úgy mutatják be azt, mintha nem is állam lenne. Magyarázhatják nekünk a gyakorlati különbséget! Ami az „anarchistákat” illeti, figyelmükbe ajánljuk azt, hogy más anarchisták, még a híresebbek is, mint Souchy, már megmutatták nekünk ugyanezt a történelmi hazugságot: ezek szerint az „anarchisták” szerint Izraelt valójában nem is lehetett államnak tekinteni, sőt az felülkerekedett az összes államon! És manapság láthatjuk azt, ez hogyan is néz ki!
* A proletariátus helyzete – hasonlóan a közelmúltban Iránban és Irakban kialakult helyzethez – válságos, de míg azokban a történelmi küzdelmekben a proletár osztályöntudat dominált, Rojavában egy tisztán burzsoá alternatíva bontakozott ki.
* A proletariátus helyzete szörnyűséges, s bár úgy tűnik, győzött, megannyi áldozatot kell fizetnie cserében. A megszorítások brutális rendszere szakadt a nyakába. A forradalom nevében többet dolgoztatják és „önkéntes” közreműködést kérnek tőle. Ez az a módszer, amit a sztálinista államok használtak.
* Az egész rendszer kulcsa a magántulajdon. A „forradalomról” való beszéd csak a kizsákmányolás mértékének fokozását szolgája, miközben ugyanebben az időben a magántulajdon bárminemű megkérdőjelezését (és bármiféle tüntetést vagy sztrájkmozgalmat) minden alkalommal elnyomtak az úgynevezett „forradalom” nevében.
* A hadsereget orosz és még annál is több amerikai és európai tiszt képezte ki, ami a konföderációs államot szükségszerűen a világ imperialista érdekellentéteinek tűzvonalába állítja.
* Kétségtelen, hogy az USA úgy tekint erre a „forradalomra”, mint egy számára kedvező viszályra a régióban, és a viszony a Pentagon és a „forradalom” között fokozatosan javul.[12] Ezen a ponton azzal találkozunk, hogy a birodalmi hatalmaknak van egy állandó szervezete, és sok hasonló diplomáciai szervezete. Ezek mind egy vagy több nyugati nagykövetség létesítésére irányulnak.
* Rojavában a domináns párt a PYD – egy párt, amely valójában a PKK[13] fiatalabb testvére – Török Kurdisztán sztálinista pártja. E párt és ideológiája lehetővé tette az állam újjászervezését minden téren, még ha ez anarchista frazeológiát használva történt is.
Ami a PKK-t illeti, szeretnénk hangsúlyozni; az a tény, hogy a párt Törökországban bebörtönzött történelmi vezére, Öcalan,[14] pártolta Bookchin „anarchista” eszméit, nem változtat semmit sem ennek a pártnak a reakciós karakterén, mindösszesen azt jelzi, hogy a sztálinizmus válsága olyan hatalmas volt, hogy minden téren egy szabadabb jellegű megjelenést kényszerített ki… De ez ugyanaz a dolog, „amikor a majom selyembe öltözik…”! „Annak ellenére, hogy anarchistának tűnik”, a sztálinista PKK megmaradt sztálinistának: bár az államformát nem a sztálinista centralizmus jellemzi (az többé-kevésbé anarchista, többé-kevésbé föderatív vagy konföderatív), az „önkéntes” kényszermunka rendszere, a koncentrációs táborok, a kényszermunka kiépítése, stb. megegyeznek.[15] Ez az, amit a PKK-t jobban ismerő, Törökországból származó internacionalista militánsok kritizálnak.
* A dolog imperialisták közötti oldalát nézve, a PKK azzal, hogy összegubancolta az imperialisták közötti gombolyagot, súlyosbította a rojavai lakosság helyzetét. Egyrészt, mivel a PKK rojavai befolyását rossz szemmel nézi a Török Állam, amely ezt a pártot a legrosszabb terrorista csoportként tartja számon[16] (hovatovább ez a tény kikerülhetetlenül elvezet az amerikai-török viszony[17] megromlásához). Másrészt, mert a burzsoá és a sztálini ideológia az egész lakosság számára az alacsonyabb bérért végzett munka gyakorlatában konkretizálódik, amely a sztálinizmust mindig is jellemezte.
* A rojavai állam és a fegyveres erők éppannyira hierarchikus módon lettek megszervezve, mint a sztálini Oroszországban, de egy anarchista maszkkal takarva, ami pontos másolata a törökországi PKK által kifejlesztett ideológiának.
* A burzsoá „forradalmakat” utánozva, proklamálják a vallásszabadságot, de valójában minden vallás és etnikai-vallási szeparáció cinkosa a társadalmi kontroll apparátusainak, és széthúzó, zsarnoki, moralizáló és elnyomó szerepet tölt be.[18]
* A valóságban a sztálinista és feminista katonai és politikai struktúrákat egyidejűleg a kurd nacionalizmus támogatja, melynek keretében himnuszokat és zászlókat használnak a városokban, a kerületekben, az iskolákban, stb. Emiatt a kurdok a lakosság többsége számára úgy tűnnek fel, mint egy domináns és elnyomó etnikai kisebbség, amely jelenség a proletariátus érdekegységének szörnyű pusztulását eredményezi.
* Visszatérve ahhoz, ami a legáltalánosabb az állítólagos rojavai forradalomban, számunkra fontosnak tűnik elmondani, hogy ez egy divatos alternatívát jelent, amely nagyon jól passzol a kapitalizmushoz és a világimperializmushoz: ez az egyetlen „forradalom” a történelemben, amely magát győztesnek, anarchistának, alternatívnak, feministának, ökológiainak, stb. mutatja be anélkül, hogy keresztül ment volna az osztályharcon és az elnyomók, a pénz és általában a kapitalista társadalmi viszonyok elleni konzekvens erőszakos pusztításon.
* Éppen ezért reménysugarat jelent a világ minden burzsoá társadalma és minden imperialista állama számára.
Kurdisztán internacionalistái
Franciaország, Párizs, 2016. május
(A fordítás forrása:https://materialesxlaemancipacion.espivblogs.net/2017/01/22/informe-de-una-reunion-organizada-por-companeros-internacionalistas-originarios-del-kurdistan/)
[1] Az Internationalist Communist Group (ICG) vagy magyarul Internacionalista Kommunista Csoport (IKCS) központi újságjának, a magyar nyelven is megjelenő Kommunizmusnak 2003-ban kiadott 7. száma szinte teljes egészében az Irakban lezajlott forradalmi eseményekkel foglalkozott. Az alábbiakban közreadott kurdisztáni elvtársak beszámolójának megértéséhez és helyesebb értékeléséhez mindenképp érdemes ezeket a szövegeket elolvasni, feldolgozni. http://gci-icg.org/hungarian/kommunizmus7.htm
[2] Bár üdítő kivételként mindenképpen megemlíthető az Anarchista-Kommunista Aktivisták 2015 márciusában tartott Társadalmi harcok Rojavában című előadása (lásd a „Részeg hajó – Korunk anarchista, kommunista dokumentumaiból” állományát – külön felhívnánk a figyelmet az írás végén megadott irodalomra, amely a kortárs kommunista értelmezéseket sorolja fel tételesen!); illetve az Eszmélet folyóirat bizonyos tanulmányait (pl. Raphael Lebrujah: Forradalmi helyzet Szíria-Kurdisztánban. In: eszmélet 109. szám /2016. ősz/, 64-82. o. http://eszmelet.hu/wp-content/uploads/2016/09/eszmelet109-nyomdai.1-115.pdf
[3] http://www.amiidonk.hu/?s=rojava ; http://muon.hu/?s=rojava
[4] Jó példa erre Rostoványi Zsolt A Közel-Kelet története 1918-1991 című monográfiája, amely bár rengeteg fontos és számunkra is hasznosítható adatot közöl, de képtelen szakítani azzal a hibás fogalomhasználattal, amely a kommunizmust a bolsevizmussal (marxista-leninizmus) azonosítja, s ezáltal olyan botrányos és téves megállapításokat tesz, mint például a következő: „Az iráni iszlám forradalom éles imperializmus-, illetve Nyugat-ellenessége, radikális forradalmi retorikája – párosulva a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalásával és az ott dolgozók túszul ejtésével – határozott „rokon vonásokat” mutat a kommunizmussal”.
Rostoványi Zsolt: A Közel-Kelet története 1918-1991. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 203-204. o.
[5] Az egyébként nagy jelentőségű és hatásos szöveget jelentősen gyengíti az az IKCS-tól származtatható ideológiai leegyszerűsítés, amely a tőke lényegét nem különböző formákban látja megvalósulónak, hanem magát a lényeget, a tartalmat teszi formává. S megszüntetve így az azonosságon belüli, az azonosság által meghatározott különbségeket, le is szűkíti az egészet egy fekete-fehér lapossággá. Például: azon kifejezések használatával, hogy „birodalom”, „világállam”, „világimperializmus” a kurd internacionalisták azt akarják kifejezni, hogy a tőke minden szempontból egységes, homogén tömb. Vagyis a tőkék és államok egymás közti, történelmileg alakuló konkurenciaharcait, viszonyait vagy figyelmen kívül hagyják, vagy az osztályharcot leplező burzsoá szemfényvesztésként mutatják be. Az egy dolog, hogy így maga a történelem szűnik meg a kommunizmus történelmi-társadalmi szükségességével együtt, s végeredményben nem marad más, mint a nem változó elnyomás és ellene az egyszer sikeres felkelés, melynek összes oka ennyi volt, van és lesz: csak. Nagyobb gond az, hogy e vulgaritás helytelen gyakorlati-taktikai döntéseket eredményezhet. A burzsoázia e képletben szükségesképpen „világösszeesküvés-tudatossá” emelkedik, mivel az ideológiák, kapitalista frakciók, a tőkés konkurenciaharcban porló és kikristályosodó katonai-politikai-gazdasági-stb. tömbök csak a proletariátus félrevezetését, befogását szolgálják. A proletariátus pedig eleve forradalmivá magasztosul, kinek minden tette a kommunizmust szolgálja… míg a burzsoá frakciók valamelyike be nem fogja és alá nem rendeli saját céljainak. Nem kérdés, hogy a tőkés konkurenciaharc feltételezi az osztályharcot is, mivel például a bérmunkásosztály által megtermelt értéktöbblet felosztásáért gyilkolásszák oly lelkesen egymást a tőkék és az államok hierarchikus tömbjei, szövetségei. Ehhez a proletariátusnak is asszisztálnia kell: például az államok, tőkék hadseregeinek a katonáiként. De legfőképp úgy, hogy önmaguk ellen tőkét termelnek, s nem a tőke ellen csinálnak forradalmat. Vagyis a kapitalizmus, a fenntarthatatlan fenntartásához meg kell akadályozni azt, hogy olyan hamistudati tendenciák jelentkezzenek az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek gondolatvilágában, amelyek a tőke működését akadályozó tetté, majd a tőke elleni nyílt támadássá változhatnak. De pont az a lényeg, hogy egy folyamatról van szó, amit a történelmileg-társadalmilag kialakult (s folyamatosan alakuló) hamistudati tendenciák és azok tettként realizálódása, majd mindezeknek visszahatása a (hamis)tudatra jellemez, nem pedig egy eleve forradalmiságról, amit az egyarcú és sokmaszkú, és eredendően gonoszok befognak és megsemmisítenek. A burzsoáziára pedig nem a „mindentudás” a jellemző, hanem osztály-léthelyzetének „nem tudva, de csinálva” korlátoltsága. Korlátolt részérdekeit fogja fel, ezek győzelméért alkot akár összeesküvéseket is anélkül, hogy a saját rendszerét, e rendszer működésének következményeit a maga totalitásában megértené, illetve megérthetné. S legfőképpen uralhatná. A kommunistákban ő nem olyasvalakiket lát, akik a kapitalizmus kibékíthetetlen, növekvő ellentmondásait, s az ezek következtében súlyosbodó működésképtelenséget új rendszerrel, meghaladva tagadással kívánják megoldani. Hanem jó esetben is naiv, ám végeredményben veszélyes bajkeverőket, a zűrzavar fokozóit. Ha mindezt nem értjük meg, ha leszűkítjük a történelmi-társadalmi valóságot ama fekete-fehér vulgaritásra, akkor nem fogjuk tudni megmagyarázni a mindenkori osztálytársadalmi teóriák, vallások, ideológiák jelentős szerepét, hatását, amit azok az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek tudatában kiváltanak és kiválthatnak. E hibás logikát követve az elnyomottak, kizsákmányoltak, kisemmizettek minden tette közönséges lopások, esztelen utcai tombolások és gyilkosságok korlátolt összevisszaságaként tűnik fel. Vagy épp fordítva, válogatás nélkül bármely zavargás (például a futball-huliganizmus) forradalmi-kommunista tettnek fog minősülni. Mindez pedig anélkül történik, hogy az ilyen eseményekben részt vevők tudati irányultságát, politikai akaratát figyelembe vették volna. Ebben az esetben viszont a folyamatokba való bekapcsolódás is lehetetlenné vagy épp kontraproduktívvá válik. Egy szélsőjobboldali zavargás forradalminak lesz minősítve (lásd például csehországi elvtársak értékelését a 2006-os budapesti zavargásokról), és az abban való részvétel jutalmaként rendőr és tüntető egységfrontra lép ellenünk, aljasságaikat ránk hárítják, feladnak minket stb.; vagy épp egy fosztogatással kezdődő proletárfelkelés hamistudati fejlődéséhez nem illeszkednek megfelelően az adott csoport, szervezet jelszavai, röplapjai, újságjai, tettei. Vagy azért, mert képtelenek a kommunista irányelveket azok megsértése nélkül az adott helyzethez hangszerelni, vagy azért, mert feladva azokat, népszerűség-hajhászásba, ellenforradalmi kompromisszumokba fullasztják az egész folyamatot. S így nem a lázadás lesz szervezett és továbbfejlődő, hanem a szervezet fejlődik vissza a marginalitásba, a tömeg pedig vagy atomizálódik, vagy fölös vérveszteséggel hozza létre azt, amit a kommunista szerveződésnek kellet volna jóval kisebb áldozatok árán megvalósítania.
Konkrétan a kurdisztáni események kapcsán pedig nem nyer magyarázatot az, hogy a szocdem Rojava mégis hogyan lehetne sikeres az adott proletariátus támogatása nélkül. Reméljük, azt a kurd internacionalisták se gondolják komolyan, hogy a rojavai eseményekben csak burzsujok vesznek részt. Így tehát nem nyer magyarázatot az, hogy a proletariátus ebben a szituációban miért (és mennyire) bír olyan hamistudati orientációkkal és tettekkel, amelyek a fennállót csak fenntartva támadják. Beszámolójukban a kurd internacionalistáknak fel kellett volna tárniuk, hogy a „rojavai forradalom” milyen „progressziót” képvisel az addigi tőkés valósággal szemben (és hogy mennyi igazság és torzítás van abban, ahogy az „anarchisták” magasztalják), továbbá hogy ez a „progresszió” progresszivitása által miként veri szét a valódi proletárforradalmi tudatot és kezdeményezéseket. És legfőképpen: mit is lehetne ez ellen tenni. De ha az elmélet nem a valóságra reagál valóságosan, hanem valóságot pótló fantasztikumokat teremt – akkor válaszaink végeredményben helytelenek, s a bukásunk biztos lesz.
[6] „Mohamed Reza Pahlavi sah [aki az Angol-Iráni Olajvállalatot államosító elődjét megbuktató CIA-akciónak köszönhetően került trónra – a szerk.] rendkívül ellentmondásos modernizációs programot valósított meg. A „fehér forradalom” felülről végrehajtott, a kapitalizáció folyamatát felgyorsítani hivatott reformprogram volt. A sah példátlanul rövid idő alatt modern, iparilag fejlett „nyugati” államot kívánt létrehozni. Nem elégedett meg azzal, hogy Irán a „harmadik világ” vezető nagyhatalma legyen, a hetvenes évek közepén tett kijelentései szerint Irán az évszázad végére egyike lesz a világ hat legfejlettebb ipari országának. Eközben azonban nem volt tekintettel az ország hagyományaira – a modernizáció kifejezetten nyugati minták alapján ment végbe –, s támadást indított a vallási vezetés ellen, így próbálta meg csökkenteni az iszlám szerepét a mindennapi életben. Titkosrendőrsége, a SAVAK könyörtelenül fellépett bármiféle ellenzéki megnyilvánulással szemben.
A program aránytalanságai komoly gazdasági és társadalmi feszültségeket okoztak, s a mind autokratikusabbá váló vezetés elnyomó intézkedései még a korábban a modernizációt támogató rétegek közül is sokakat szembefordítottak a sah rendszerével. A hetvenes évek második felében mind gyakoribbá váltak a sah-ellenes megmozdulások, amelyeket a rendszer fegyveres ereje egyre brutálisabban vert le. 1978 végén több százezres, majd milliós tömegtüntetésekre került sor Teheránban, s a fegyveres erők sortüzeinek százak estek áldozatául. Miután a hadsereg soraiból is sokan átálltak a tüntetők közé, s a kormány immáron képtelennek bizonyult a helyzet kezelésére, a sah 1979. január 16-án elhagyta Iránt (egy évvel később Egyiptomban elhunyt).” Rostoványi Zsolt: A Közel-Kelet története 1918-1991. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 196. o.
Rostoványi könyvében polgári módon, tényszerűen összefoglalja az eseményeket. Mi azért szeretnénk ennél egy picivel több adalékkal szolgálni, hogy ne csak a tényeket ismerjük, hanem a folyamatot is lássuk. Az iráni munkásmozgalom komoly történelmi hagyományokkal rendelkezik (lásd például az 1917-es Gilani Kommün esetét), amelyben a klasszikus reformista, bolsevik áramlatok mellett jelentős erőt képviseltek az anarchista, kommunista mozgalmak is. Az orosz, később szovjet (munkásmozgalmi) befolyás hol pozitívan, hol negatívan, de mindig erőteljes befolyással bírt. Az olajipari fellegvár, Khuzesztán tartomány munkásai mindig is az iráni proletariátus „élcsapata” voltak (1946-ban itt zajlott le a Közel-Kelet mindmáig legnagyobb sztrájkja). 1963-ban kitört egy „népfelkelés”, amelyet a sah akkor még sikeresen vérbe tudott fojtani. A sah ekkor döbbent rá, hogy uralmának stabilizálásához nem lesz elég a terror, muszáj lesz valamilyen szinten modernizálni az országot. Ekkor vette kezdetét az úgynevezett „fehér forradalom”. A mezőgazdaság kapitalista modernizációja 1,2 millió „parasztot” tett földönfutóvá, akik aztán a nagyvárosokban igyekeztek embertelen körülmények között életben maradni. Az iparosítás nyaktörő tempóban haladt előre, és szörnyű létbizonytalanságot okozott. A forradalmi helyzetnek kedvezett az ipari munkások számának gyors növekedése is. Az 1970-es évekre Teherán utcáin mindennapossá váltak a sztrájkok, zavargások. Teheránban már 1977-ben is ötvenezer proletár állta el azoknak a buldózereknek az útját, amelyek a város nyomornegyedeit akarták ledózerolni, ám az általános sztrájk csak 1978 januárjában vette kezdetét néhány tüntető teológus-hallgató lelövése után. Ez történetesen a síita hagyományban szent helynek számító Qom városában történt. Az ifjú hittudósoknak nem nagyon tetszett mindaz, amit a kormánypropaganda Khomeiniről összeírt. A helyzet a nyári hónapokban eszkalálódott, ahogy egyre több ágazat csatlakozott a sztrájkhoz: a textilipar, a szerszámgépipar, a papíripar és legfőképpen az olajipar. A követelések immár egyre kevésbé a fizetésemelésekről és egyre inkább valamiféle rendszerváltásról, a sah távozásáról szóltak. A legnagyobb csapást természetszerűleg az olajipar leállása okozta. Khuzesztán tartományban a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére korlátozták a kitermelést, amire a rezsim dühében háromezer tüntető lemészárlásával válaszolt Teheránban. Ám ettől a sztrájk csak tovább bővült. A vasúti dolgozók visszautasították a katonák és a fegyverek szállítását. A vámosok szinte semmit nem engedtek be az országba, végül pedig már a katonák is egyre gyakrabban tagadták meg a parancsot. A rezsim 1979 februárjában megbukott. A munkásmozgalom legfőbb szervezetei a szakszervezetek és a spontán módon kialakult organizációk mellett a következők voltak: a Szovjetunió befolyása alatt tévelygő sztálinista párt, amely végül (talán szovjet nyomásra) nem vállalta fel a vezető szerepet, nem tört hatalomra és beállt a klérus által követelt „Demokratikus Iszlám Köztársaság” mögé; a Fedain nevű, az iráni sztálinista párthoz közeli, ám annál mindenképpen baloldalibb gerilla-mozgalom, amely a korábbi évek kudarcai után 1979. február 10-én végül is legyőzte az uralkodó „halhatatlan” testőrségét; valamint a klérus nélküli Iszlám köztársaságot követelő Népi Mudzsahedinek. A sztálinistákkal ellentétben azonban ezek az egyéb csoportok túl kicsik és szervezetlenek voltak ahhoz, hogy a forradalomnak irányt adhassanak az erős iszlámista ellenszéllel szemben. A radikális politikai iszlám felemelkedéséért leginkább a térség baloldali pártjaiban és szakszervezeteiben is végbemenő poszt-sztálinista, reformista politika volt a felelős. Ezek a szervezetek az akkortájt még viszonylag sikeres, ám a proletariátus szemében mindinkább hiteltelenebb szekuláris nacionalistákat majmolva szintén inkább ideológiájuk etnicista jellegét próbálták kidomborítani. Az iszlámizmushoz képest azonban még a sah rendszere is kifejezetten progresszív volt. A síita papokat ugyanis nem a szociális igazságtalanságok tették a rendszer halálos ellenségévé, hanem konkrétan a földreform. A legnagyobb földbirtokos a középkori Európához hasonlóan itt is az egyház volt – valamint az egyetlen olyan szervezet is, amely a saját álláspontját adhatta át közvetlenül az elégedetlen emberek tömegeinek, legalább tízezer mecsetben, legalább kilencvenezer mullahon keresztül, akik később Khomeini beszédeit is szívesen olvasták fel a nagyrészt írástudatlan falusi népnek. Az olvasgatásnál persze jelentősebb volt, hogy a mecsetekben alamizsnát is osztottak és szociális munkát végeztek. Ez néhány papot őszintén a baloldali eszmék befogadására motivált. Még az urbánus és világias olajmunkások közt is sokan azonosították az iszlám köztársaság vízióját a „szocialista népuralom” és az igazságosság ígéretével. A proletárok ennek ellenére mégsem bíztak egészen vakon az egyházban: sok helyen elfoglalták az üzemeket és ott tanácsokat (surákat) szerveztek. A korábban már említett Khuzesztán tartomány olajmunkásainak bizottsága még egy közleményt is kiadott arról, hogy ha a munkásságnak nem lesz szava a politikai döntésekben, akkor nem lesz Iránban demokratikus köztársaság sem. A bizottságok képviselőket küldtek a teheráni Munkások Házába, ahol közösen szervezték a tüntetéseket május elsejére, ám ezen kívül nem sok mindent tudtak országos szinten megszervezni. Ehhez még a sztálinista párt is hozzájárult azzal, hogy a munkástanácsok működését kifejezetten ellenezte. Pedig a nagyvárosok szegényebb kerületeiben még szomszédsági tanácsokat is szerveztek, amelyek például élelmet vittek ki az időseknek és a betegeknek. Iszfahánban 1980-ra már a város lakosságának 70%-a tagja volt valamilyen surának. Néhol még szállodákat és luxusvillákat is elfoglaltak, hogy ott surákat létesítsenek. Határozott programja, koncepciója és szervezeti modellje azonban csak a militáns papságnak volt. Ezért tudta végül Khomeini az Iszlám Köztársaság Pártjának élén átvenni az irányítást. Ez még csak egy ideiglenes kormány volt, mivel az új iszlámista alkotmányt csak októberre sikerült összerakni és népszavazással elfogadtatni. Februárban a sah utolsó kormánya még nem mondott le hivatalosan, noha a valódi hatalom már az ajatollah kezében volt. Utóbbit ekkor még a sztálinisták is támogatták az új rezsim kiépítésében. Khomeini két nappal később már a surák feloszlatását foglalta rendeletbe, ám ezt akkor még nem nagyon hangoztatta. A forradalom győzelme után közvetlenül az emberek még erőteljesen hittek abban, hogy az ország vezetése végre a munkásosztályé lesz, úgyhogy neki is inkább radikálisan baloldali és anti-imperialista szólamokkal kellett operálnia. Kezdetben még számos engedményt és szívességet „tett” a munkásmozgalomnak, hogy cserébe minél hamarabb szétzúzhassa azt. Ingyenes lett a tömegközlekedés és az orvosi ellátás, az élelmiszerekre pedig állami szubvenciókat vezettek be. Az ominózus fejkendő-törvényt (minden nőnek kötelező a fejkendő, fátyol viselése akkor is, ha külföldi állampolgár) márciusban fogadta el a parlament, akkor még heves tiltakozások közepette. Ezeket Khomeini – elődje hibáiból tanulva – még nem fojtotta vérbe, hanem inkább ellentüntetéseket szervezett a fejkendő „védelmében”. Áprilisban tartottak egy népszavazást is, amelyen a hivatalos adatok szerint 99%-kal győzött az iszlám köztársaság megalapításának állítólagos szándéka…
[7] „A rendkívül expanzív iráni iszlám forradalom – és annak fennen hirdetett »exportja« – komoly aggodalmat váltott ki az Öböl monarchiái körében, de mindenekelőtt az Iránnal szomszédos Irakban. Az iraki vezetés – tekintettel a sahhal fennállt, nem kifejezetten jó kapcsolatára – eleinte rokonszenvvel teli várakozással figyelte az iráni fejleményeket. Miután azonban nyilvánvalóvá vált a radikális síita erők felülkerekedése, az iraki vezetésen a fenyegetettség- és sebezhetőség-érzet lett úrrá. Szaddám Huszein úgy döntött, ő teszi meg az első lépést.
1980 szeptemberében Irak megtámadta Iránt, ezzel kezdetét vette a két ország csaknem egy évtizeden át tartó háborúja. Mindkét ország már hosszú ideje regionális középhatalmi ambíciókat dédelgetett, megpróbálta megszerezni az ellenőrzést az Arab (Perzsa-)öböl felett. Erre az iszlám forradalom győzelméig Iránnak mutatkozott nagyobb esélye, a forradalom győzelmét követően viszont Irak úgy vélte, a belső küzdelmek által szétzilált Irán szinte teljesen demoralizálódott fegyveres erejével nem képes nagyobb ellenállás kifejtésére.
A háború közvetlen kiváltó oka egy »egyszerű« határvita volt. (…)
Iraknak azonban más motivációi is voltak, amikor Iránt megtámadta: (1) saját regionális vezető pozíciójának egyértelművé tétele; (2) a „megelőző csapásmérés”, hiszen az iráni vezetők közül többen is nyíltan felszólítottak az iraki vezetés megdöntésére, Khomeini Szaddám Huszeint és a Baasz pártot az iszlám ellenségeinek nyilvánította, akik „támadják az iszlámot és a Koránt”; (3) a mind jobban radikalizálódó Irán expanziójának – mindenekelőtt az iraki síitákra és kurdokra gyakorolt befolyásának – a megállítása.
Szaddám Huszein úgy vélte, Irán mindent megtesz az iraki rendszer destabilizálása és megdöntése érdekében. Irak elejét kívánta venni Irán további hegemonisztikus törekvéseinek, saját szempontjainak megfelelően átrajzolva a térség erőviszonyait, s megdönteni Khomeini rendszerét, mielőtt az még stabilizálódhatna. Mindebben számíthatott mind az iráni populista, forradalmi iszlámtól tartó Öböl menti monarchiák, mind az Egyesült Államok támogatására. (…)
Hamar kiderült azonban, hogy elszámította magát. Villámháborúra számított, s ehelyett a 20. század leghosszabb hagyományos háborúját indította meg, amely százezrek életébe és sok száz milliárd dollárba került. Az iraki haditechnika fölényét ugyanis az irániak számbeli fölénye ellensúlyozta. Az iraki egységek kezdetben mélyen behatoltak iráni területekre, azonban az irániak hamarosan kiszorították őket. A morál, a forradalom védelmének ügye sokkal erőteljesebb tényezőnek bizonyult, mint amire Irak számított, ráadásul az Irán délnyugati részén élő – egyébként már elirániasodott – arab etnikumú Khuzisztán (Arabisztán) lakossága nem támogatta az iraki behatolókat. (Ugyanígy az iraki arab síitákban is felülkerekedett az iraki nacionalizmus: lojálisak maradtak Irakhoz, és nem álltak át az iráni síiták oldalára.)”
Rostoványi Zsolt: A Közel-Kelet története 1918-1991. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 200-201. o.
„Az óriási meglévő iráni modern fegyverarzenál miatt az angolok, a franciák és a németek – korábban a szovjetek is – az irakiakat látták el modern fegyverekkel. Izrael ekkor még kevésbé tartott az iszlám világszerepléstől, mint az egységes arab összefogástól. Mivel az arab összefogás élén Irak szerepében látta a nagy veszélyt saját térségében, így a háttérből inkább az irániakat támogatta, és óriási világhálózatát is erre a támogatásra használta fel. (Például a német titkosszolgálat tudtával, ám az ottani parlamenti erők tudta és engedélye nélkül német bázisokon képezték ki izraeli szakértők az irániakat az Irak elleni akciókra a 1980-as évek első felében.) Az amerikaiak komoly dilemmában voltak, mert nemzetközi téren hagyományosan az izraeli érdekek és álláspontok mentén léptek és lépnek fel évtizedek óta. Ez a tendencia, valamint a Reagannek nyújtott (…) iráni választási segítség az elnökválasztási véghajrában is Irán felé tolta az amerikai vezetést. Ám befolyásos amerikai stratégák Irán Irak feletti győzelmével a térség egypólusos hatalmi szerkezetének kialakulását látták létrejönni, és amikor az események 1982 körül az iráni győzelmet kezdték valószínűsíteni, az Egyesült Államok egyre intenzívebben beszállt az irakiak segítésébe. Ebbe belefért az is, hogy noha minden nemzetközi egyezmény tiltja a vegyi fegyverek alkalmazását – és jelentek meg ekkorra már információk arról, hogy Szaddám Huszein iraki alakulatai bevetnek mérges gázokat a hadműveletek során –, az amerikai vegyi konszernek vegyi fegyvereket kezdtek titokban eladni Iraknak, többek között antraxot nagy tömegben.”
Poszt-pozitivizmus (jegyzet a BME-ÜTI Nemzetközi politikaelmélet c. kurzusához) 29. o.
„A háború második fele egyúttal »tankerháborúvá« is vált. Miután Irak iráni olajkikötőket támadott, a háborús övezet kiterjedt a vízi utakra is, nemcsak olajszállító, hanem civil hajók is áldozatául estek a támadásoknak. 1987-ben az ENSZ Biztonsági Tanács 598. számú határozata haladéktalanul tűzszünetre szólította fel a feleket, amit Irak azonnal, Irán 1988 júliusában elfogadott. 1988 augusztusában életbe lépett a tűzszünet, s véget ért a háború. Egyik fél sem érte el fő célját, a másik fél kormányának a megdöntését. 1990-ben Irak beleegyezett az algíri egyezmény helyreállításába, amit egy évtizeddel korábban maga mondott fel.”
Rostoványi Zsolt: A Közel-Kelet története 1918-1991. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 201-202. o.
[8] „A háború során az iraki vezetés több ízben is bevetett vegyi fegyvereket az iráni csapatok ellen. 1988 márciusában Halabdzsa kurdok lakta település lakói – vagyis saját országának állampolgárai – ellen alkalmazott az iraki hadsereg vegyi fegyvert, kiirtva a falu mintegy ötezer fős lakosságát. Ez az akció a részét képezte az iraki kurdok ellen indított nagyszabású úgynevezett Anfal-hadműveletnek, amely mintegy hatvan iraki kurd település ellen irányult.”
Rostoványi Zsolt: A Közel-Kelet története 1918-1991. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. 202. o.
Az áldozatok számáról a mai napig vita van, de a legmértéktartóbb becslések szerint is az Anfal-hadművelet legalább 50 ezer civil áldozattal járt együtt, de vannak, akik ezt a számot 100 és 200 ezer fő közé teszik.
[9] 1991. Januárban az amerikai hadsereg, Anglia és a „Szövetségesek” támogatásával [az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával – a szerk.] megindítja a „Sivatagi Vihar” hadműveletet, amely támadás Irak és a Kuvaitban lévő iraki csapatok ellen. [Az amerikai hadsereg légi fölényére támaszkodva, a legmodernebb komputerizált rakétavezérléssel rendelkezve, a koalíció néhány hét alatt felszámolja az irakiak minden ellenállását. – a szerk.] A hadműveletek során a Szövetségesek mindössze 131 katonát veszítenek (sokat közülük baráti tűzben), a 250000 irakival szemben. Az amerikaiak – Norman Schwarzkopf nyilvános kijelentése ellenére – fegyvertelen, önmagukat feltétel nélkül megadó iraki sorkatonákra és civilekre támadnak, miközben Kuvaitból visszavonulnak. A háború befejezése előtti napon a bászrai országúton civileket és fegyvertelen katonákat mészárolnak le – ahogyan egy jókedvű pilóta nevezte „kacsavadászatban”. Sok civilt ölnek meg a bagdadi Amirija bunkernél, amely emberek százait védi addig, ameddig direkt be nem célozzák két rakétával.
Februárban és márciusban az egész országra kiterjedő kormányellenes proletárfelkelések zajlanak. Az elsőként Délen kirobbanó zendülések példáját követik a kurd területeken. Rendőrőrsök, katonai helyőrségek, kormányépületek dőlnek le és válnak fáklyává. A boltokat kifosztják. Az élelmiszereket szétosztják. Északon Szulejmániában a lázadók megtámadják a börtönöket és kiszabadítják a rabokat, aztán megrohamozzák a titkosrendőrség főhadiszállását, ahol korábban sokakat megöltek és megkínoztak. A baathista tiszteket és titkosrendőröket megölték. Néhány területen önszerveződő munkástanácsok (sura) vették a kezükbe a dolgok „irányítását”. Saját rádióállomást, elsősegélyhelyeket, véradóállomásokat és a kormánycsapatokkal szembeszállni képes milíciát állítottak fel. Bagdadban a háború alatt a katonák tömegesen dezertálnak a központi laktanyából, azokat a tiszteket, akik megpróbálják ebben megakadályozni őket, lelövik. A város két kerületében Al Sourahban és Al Sho’elaban a dezertőrök és támogatóik kezébe kerül a közvetlen ellenőrzés. A déli lázadások leverése után (amit a szövetségesek bászrai országúti akciói megkönnyítenek) a kormányerők Kurdisztánra koncentrálnak. Áprilisban visszafoglalják Szulejmániát, de a lakosok a hegyekbe menekülnek.
A nyugati média a lázadásokat északon a kurd nacionalisták, délen pedig a síiták felkeléseként tünteti fel, ami azonban a valóságban a proletártömegek felkelése volt. A legfontosabb kurd pártok (a KDP és a KHU) szemben a lázadások radikális irányvonalával, megpróbálják lerombolni a sura-mozgalmat, és közvetlenül a lázadások után bejelentik, hogy Szaddámmal egy új megegyezésről tárgyalnak.”
Internacionalista Kommunista Csoport (IKCs): Az ismeretlen lázadás. Fegyveres felkelés és munkástanácsok Irakban, 1991. In: Kommunizmus. 7. szám (2003. december)
http://gci-icg.org/hungarian/kommunizmus7.htm#kronologiaja
[10] Ez valószínűleg félreértés, nem minden tömegeket pusztító fegyver tömegpusztító fegyver.
[11] A YPJ (Nők Védelmi Egységei) egy tisztán nőkből álló kurd katonai szerveződés (bár arab tagjai is vannak), melyet 2012-ben a YPG (a hasonló jellegű, csak épp férfiakat tömörítő milícia) női brigádjaként hívtak életre. Mind a YPJ, mind a YPG a szíriai PYD (Demokratikus Egységpárt) fegyveres szárnya, amely Rojavában de facto a hatalmat gyakorolja. A YPJ hivatalosan 18 és 40 év közötti női önkénteseket tömörít, akiknek a száma 2016 novemberében elérte a 20 ezer főt. A helyi közösségek támogatása mellett jelentős katonai támogatásban részesültek Iraki Kurdisztán és az Egyesült Államok részéről. Ideológiai téren a YPJ egyértelműen Öcalan és a PKK elveit képviseli. A szervezet emellett feminista nézeteket hirdet, de – mint arra a beszámoló is rámutat – ez inkább a nők egyenlő katonai részvételében mutatkozik meg, és nem a hagyományos patriarchális társadalmi keretek szétzúzásában, amely miatt törekvésük nem pusztán az USA-beli feminizmushoz teszi őket hasonlatossá, de akár Asszad vagy az Iszlám Állam által bevetett női katonai egységekhez is.
A rojavai (Szír Kurdisztán) társadalmi harcokról (Anarchista-Kommunista Aktivisták előadása, 2015. március), https://en.wikipedia.org/wiki/Women’s_Protection_Units
[12] Bár ez Trump hatalomra kerülésével elképzelhető, hogy változni fog.
[13] A PKK (Kurd Munkáspárt) egy 1978-ban alapított, eredetileg deklaráltan sztálinista párt volt, amely egyúttal a kurd nemzeti függetlenséget is zászlajára tűzte, s amely csak a Keleti Blokk felbomlása után – a számára kedvezőtlen irányban megváltozott körülmények közepette – kezdett el elvi síkon a Murray Bookchin által képviselt liberter municipializmus felé orientálódni (mindez azonban végső soron puszta szavakban merült ki, lényegét tekintve a PKK továbbra is sztálinista pártnak tekinthető). A PKK tevékenységét a kezdeti időszaktól fogva a fegyveres terrorizmus és a gerilla-hadviselés jellemezte, melyet hivatalosan a Török Állam ellen folytattak a kurdok egyenlő jogaiért és önrendelkezéséért. A párt karakteréről sokat elmond, hogy a kifejezetten politikai vagy katonai célpontok ellen irányuló támadások mellett rengeteg szándékoltan civil áldozatokat követelő akciót is végrehajtottak, melynek keretében újságkihordókat (csak mert kézbesítették a török országos napilapokat), tanárokat (csak mert török nyelvet oktattak az iskolákban), turistákat vagy épp mecsetszolgákat gyilkoltak meg brutális módon. De a párt fegyvereseinek kegyetlensége és bosszúálló természete testet öltött az ellenük toborzott faluőrök egész családjának kiirtásában, illetve megannyi iskola és kórház lerombolásában. Ezen akcióikat semmiféle forradalmi szándék nem igazolhatja (pláne hogy a PKK valójában még híján is volt/van ennek). A párt megítélését tovább rontja azon tények ismerete, miszerint a PKK bevételeinek jelentős részét drogkereskedelemből szerezte, valamint, hogy fegyveres alakulataiba gyakran erőszakkal és akaratuk ellenére kényszeríttek be embereket, köztük sok 18 éven alulit is.
A rojavai (Szír Kurdisztán) társadalmi harcokról (Anarchista-Kommunista Aktivisták előadása, 2015. március), Flesch István: A Török Köztársaság története. Corvina, Budapest, 2007. 125-127. o.
[14] Abdullah Öcalan 1948-ban született szegény családban. Földmérő szakiskolát végzett, majd jogot tanult az isztambuli és politológiát az ankarai egyetemen. Egy politikai kiáltvány szerkesztése miatt, „kurdpárti tevékenység” vádjával 1972-ben héthónapos fegyházbüntetésre ítélték. Ekkor vált hivatásos forradalmárrá, aki egész további életét a kurd függetlenségi mozgalomnak szentelte. Ő vált az 1978-ban megalapított PKK vezérévé és emblematikus figurájává, s az évek során egyfajta személyi kultusz alakult ki körülötte az őt támogató kurdok körében. Nézeteit a kezdetektől fogva a nacionalizmus és a sztálinizmus/maoizmus valamiféle egyvelege jellemezte, ugyanakkor – főleg későbbi bebörtönzését követően és büntetőpere alkalmával – kiváltképp hajlamosnak bizonyult elvi kompromisszumok megkötésére, lényegében bármelyik oldallal. Ily módon nem meglepő, hogy a PKK politikájában – a Keleti Blokk összeomlását követően – beálló, s látszólag anarchista orientációjú irányváltás is sokkal inkább taktikai jellegű volt részéről, mintsem őszinte pálfordulás. Öcalan ideológiai zavarosságát csak tetézte, hogy mozgalma célkitűzéseit is opportunista módon váltogatta az önálló kurd nemzetállam létrehozásának tervétől kezdve a kurd autonómia kivívásának gondolatáig. Talán nem lényegtelen annak kiemelése sem, hogy Öcalannal nem „csupán” eszmei-politikai téren nincs minden rendben, hanem személye általában véve is visszataszító és vállalhatatlan egy valódi anarchista-kommunista mozgalmár számára. Itt főképp tekintélyelvűségét és az ezzel párosuló brutalitását kell megemlítenünk (például a PKK alapítókongresszusának 22 tagja közül 12-t – mivel azok nem értettek egyet vele – Öcalan árulónak bélyegzett, s közülük 7-et később el is tetetett láb alól, de általában véve mindig is az emberi életekkel való felelőtlen játszadozás jellemezte őt).
A rojavai (Szír Kurdisztán) társadalmi harcokról (Anarchista-Kommunista Aktivisták előadása, 2015. március), Flesch István: A Török Köztársaság története. Corvina, Budapest, 2007. 125-128. o.
[15] A kurd internacionalisták ezen állítását megerősítő semmilyen egyéb forrásról nincs tudomásunk, így nem tudhatjuk, hogy ezek a vádak mennyiben felelnek meg a valóságnak. Elképzelhető, hogy koncentrációs táborok alatt valójában a hadifoglyok elhelyezésére szolgáló gyűjtőtáborokat kell érteni, de az sem zárható ki, hogy szándékos ferdítésről van szó, amelynek célja, hogy a PKK-t még rosszabb színben tüntesse fel.
[16] „Különösen az 1990-es években, Clinton idején a török kormány állami terrort folytatott, főként a kurdok, vagyis a lakosság majdnem egy negyede ellen. Akkoriban valódi háborút folytattak ellenük. Mostanra azonban [a 2000-es évek első feléről van szó – a szerk.] még rosszabb lett a helyzet. Amikor nemrég ott jártam, a kurd emberjogi biztosság köztiszteletnek örvendő vezetője, Osman Baydemir (akit mellesleg igen nagyra tart az amerikai követség is) azt mondta, hogy a becslések már hárommillió menekültről és ötvenezer halottról szólnak. (…) Ha néhány gyereken olyan ruha van, amelyek, ha ezek a gyerekek egymás mellé állnak, a kurd nemzeti színeket adják ki, akkor fennáll a veszélye, hogy a dolgot bűncselekménynek minősítik. Amíg ott voltam, egy újságírót azért tartóztattak le, majd csuktak börtönbe, mert kurd dalt hallgatott a rádióján. A rádióállomást bezárták. (…) Egy kiadót bíróság elé állítottak, mert kiadta értekezéseim egy gyűjteményét, s abban volt körülbelül három mondat egy tipikus emberjogi jelentésből, a kurdok elleni török elnyomásról. Az ügyet elég nagy nemzetközi figyelem kísérte, úgyhogy a kiadót felmentették. De most hasonló ügyben folyik ellene eljárás. És ez így megy továbbra is.”
Noam Chomsky: Hatalom és terror. Előadások és interjúk 9/11 után. Független Média Kiadó, 2005. 67-69. o.
[17] „Törökország természetesen mindig is az egyik legfőbb kedvezményezettje volt az amerikai katonai segélyezésnek. Stratégiailag fontos helyen fekszik, egyebek közt a Szovjetunió és a Közel-Kelet szomszédságában, így aztán a hidegháború időszakában mindvégig állandó és magas szintű amerikai katonai segélyezésben részesült. 1984-ben ez megváltozott. A katonai segélyezés szintje megugrott. Az Egyesült Államok csupán Clinton éveiben négyszer annyi katonai segélyt nyújtott Törökországnak, mint 1984-ig az egész hidegháborús időszakban. És az 1997-es csúcs-esztendőben a segélyek mértéke magasabb volt, mint 1984-ig az egész hidegháborús időszakban. Hatalmas összegekről van szó. A török fegyveres erők fegyverzetének nyolcvan százalékát az USA adta, és nem pisztolyokat, hanem vadászgépeket és tankokat, katonai tanácsadókat és hasonlókat. (…) S mi az amerikai reakció a török állami terrorra? Igen nagyra értékelik. Így például az amerikai külügyminisztérium 2000-ben – miután sikeresen véget ért a terrorkampány, ha úgy tetszik – kiadta a terrorról szóló évi jelentését, s abban külön kiemelte Törökországot, mint »pozitív példát« a terrorellenes harcban.”
Noam Chomsky: Hatalom és terror. Előadások és interjúk 9/11 után. Független Média Kiadó, 2005. 67. 70. o.
[18] Ettől függetlenül Rojavában a vallásszabadság de facto is létezik.
2017.02.10.