RÉSZEG HAJÓ 6. SZÁM; BESZÁMOLÓ A KURDISZTÁNI ELVTÁRSAK ÁLTAL SZERVEZETT TALÁLKOZÓRÓL

2023. 02. 16.

 

BESZÁMOLÓ A KURDISZTÁNI ELVTÁRSAK ÁLTAL SZERVEZETT TALÁLKOZÓRÓL

 

Részeg Hajó – Előszó

 

A jelenlegi és a közelmúltban Kurdisztán területén zajló események a jelentősen megnövekedett nemzetközi sajtónyilvánosság ellenére Magyarországon továbbra is jobbára ismeretlenek vagy csak felületesen és/vagy rosszul ismertek. Ehhez a polgári sajtó megszokott, s mondhatni természetes burzsoá retorikája, nacionalista és/vagy elitista szemléletmódja, illetve szelektív ténykezelése mellett az a körülmény is nagymértékben hozzájárul, hogy a Közel-Keleten (és szűkebben Kurdisztánban) lezajló események osztályharcos, proletárforradalmi vetülete és interpretációja nálunk lényegében ismeretlen, s kiváltképp igaz ez az ezen a területen élő (vagy onnan elmenekült/elüldözött), és valódi forradalmi tevékenységet folytató személyekre és csoportokra vonatkozóan. Míg magyar nyelven az iráni és iraki térségben az 1980-90-es években lezajlott események kommunista elemzése csupán az IKCS írásain[1] keresztül nyert publicitást, addig a „rojavai forradalom” történetéről, fejlődési ívéről, jelenlegi helyzetéről és arculatáról máig nem jelent meg semmiféle érdemi elemzés.[2] Mindezeket tekintetbe véve Magyarországon még egy olyasfajta optimista és idealizált Rojava-képről sem igen beszélhetünk, amely a nyugati mozgalmi körökben dívik (kivételt talán csak „A mi időnk” és a „Munkások Újságja Online” kritikátlan kurdpárti cikkei képeznek a poszt-sztálinista, szociáldemokrata körökből),[3] s melyet – mint téves és egyenesen káros forradalmi (helyesebben ellenforradalmi) romanticizmust – erőteljesen kritizálnak az alábbi szöveget összeállító kurd internacionalisták.

irak-91-j.jpg

A magyarországi miliőre általában jellemző nacionalista szemléletmód és a radikális baloldali történelmi emlékezet, és még inkább a valós alternatívát jelentő kommunista program szinte teljes hiánya folytán a Kurdisztánban zajló események a kurd nacionalista-szeparatista törekvéseken túl semmiféle más konnotációval nem bírnak (és e hibás logika és gondolkodásmód korlátoltságánál fogva nem is bírhatnának). A történészek és más akadémikusok esetében is alapvetően polgári narratívákról beszélhetünk, amelyek abból kifolyólag, hogy nem a (forradalmi szempontból) megfelelő kérdéseket teszik fel, és nem a megfelelő (dialektikus, történelmi, gyakorlati materialista) elemzési módszereket használják, illetve – az alapvető különbségek meg nem értéséből fakadóan – görcsösen ragaszkodnak a hibás terminusok használatához, s az ezekben való (értelemszerűen hibás) gondolkodáshoz, nem képesek (illetve akarnak) rávilágítani az ezen események mögött megbúvó osztálydeterminizmusokra, és a forradalmi folyamatok valódi karakterére és jelentőségére.[4]

A kurd internacionalisták írása ilyenformán minden esetleges hiányossága és gyengesége ellenére[5] fénysugárként tűnik fel az éjszakában, s nem pusztán megfelelő terminológia alkalmazása révén igyekszik világosan látni és láttatni a helyzetet, de ezen túlmenően az anarchista és kommunista mozgalmak tapasztalatainak alapján, a történelmi fejlődés során kikristályosodott állam-, és kapitalizmusellenes proletárforradalmi alapelveknek megfelelően, helyesen világít rá a Rojavában zajló események valódi jellegére, valamint joggal kérdőjelezi meg a régió mozgalmainak valódi forradalmiságát, s ennek megfelelően magát a felkapott és töretlenül népszerű „rojavai forradalom” kifejezést. Itt nem pusztán arról van szó, hogy van néhány szakadár, akik nem értettek egyet a PKK, vagy más kurdisztáni szervezet egyik-másik rendelkezésével, s ezért bírálják azok politikáját. Éppen ellenkezőleg, kritikájukban olyan pontokat vesznek sorra, amelyek minden egykori, valódi proletárforradalomnak immanens módon részét képezték, forradalmi pártjainak vagy szervezeteinek egyértelműen szerepeltek a célkitűzései között, s amelyek ugyanakkor teljességgel hiányoznak, vagy legfeljebb csak a frázisok szintjén vannak jelen Rojavában, a PKK, a YPJ és más szerveződések célkitűzései, de főleg tettei között.

Ránk és saját mozgalmunkra nézve döntő fontosságú tanulsága az esetnek, hogy bárminek is nevezze magát, bármilyen jelképeket és jelszavakat használjon is egy személy, egy csoport, egy szervezet, egy párt vagy egy mozgalom, annak valódi karakterét sosem önmagukban ezek határozzák meg, hanem az, hogy ezek összességében mennyire állnak szinkronban az adott személy, csoport… permanens gyakorlati tevékenységével. Mert ennek hiányában bizony valóban csak „selyembe bújt majmokról” beszélhetünk – ahogy az internacionalisták beszámolója fogalmaz. Ehhez a ponthoz kapcsolódóan szintén kulcsfontosságú leszögezni, hogy politikai értelemben – a polgári forradalmak korának elmúltával (melyeket egyébként az idézőjelből ítélve a kurd internacionalisták vitatható módon nem ismernek el) – a forradalmi jelzőt következetesen csakis a proletariátus azon autentikus megmozdulásaira szabad használnunk, amelyek politikai téren az állam és intézményeinek felszámolását, gazdasági értelemben pedig a termelőeszközök, létfeltételek, termelők tulajdoni elválasztásainak megszüntetését hirdetik, illetve – minden sajátosságuk és különbözőségük ellenére – ezen célok realizálásán munkálkodnak.

halabja-drawing-osman-ahmed.jpg
Oszman Ahmed: az Anfal-hadművelet

Ilyen értelemben tehát a forradalom egyszerre mennyiségi és minőségi kérdés is. Mennyiségi, amennyiben nem egy szűk és tudatosan hatalomra törő csoport puszta államcsínyéről van szó, hanem tömegmozgalomról (amely tömegben persze természetszerűleg az öntudat különböző fokán álló és különböző szervezettségű csoportok vannak/lesznek). És minőségi, amennyiben nem pusztán a fennálló politikai és gazdasági kereteken belüli reformok elérésére törekszik, sem arra, hogy a politikai és gazdasági hatalom megragadása (tehát tulajdonképpen egyfajta elitcsere) révén maga lássa el ennek a hatalomnak a lényegéből fakadó (elnyomó, kizsákmányoló, stb.) funkcióit, hanem ezen struktúrák meghaladva tagadásán, a kommunista társadalom létrehozásán fáradozik.

Kurdisztánban azonban – noha a proletár-önszerveződés tényét, illetve egyes személyek és csoportok őszinte radikalizmusát nem kívánjuk vitatni sőt, azokat kifejezetten nagyra értékeljük – ennek tükrében nem beszélhetünk valódi, kommunista programot képviselő, ez alapján és ennek megvalósításáért tevékenykedő proletárforradalomról. Ennek a ténynek az elfogadása nem érzelmi kérdés (elvégre mi is annak örülnénk leginkább, ha Rojavától Mexikóig és Délkelet-Ázsiáig mindenütt felütné fejét a világforradalom), hanem józan belátás eredménye, amely nem negatív töltetű prekoncepcióinkon vagy szándékoltan előre elutasító, a „kákán is csomót kereső” attitűdünkön alapul, hanem a körülöttünk zajló események minél pontosabb analízisén, deklarált programokból és valós cselekedetekből kikövetkeztethető tendenciák jellegének feltárásán és helyes értékelésén nyugszik. Elméleti és gyakorlati mozgalmi tevékenységünket ezen elveknek alárendelten végezzük, és a jövőben is erre fogunk törekedni.

teheran-1979-j.jpg
Teherán, 1979

 

Beszámoló a kurdisztáni internacionalista elvtársak által szervezett találkozóról

 

Erre a találkozóra 2016 májusában került sor Franciaországban négy „országból” származó, s magukat csak kurd internacionalistáknak megnevező személyek kezdeményezésére, és Franciaországból, Németországból, Olaszországból, Argentínából és Mexikóból való elvtársak vettek rajta részt. A találkozó főleg kurd és részben perzsa és arab nyelven zajlott. Ez a körülmény – saját gyengeségünkkel kiegészülve – csak most, 2016 szeptemberében tette lehetővé számunkra, hogy ennek a dokumentumnak (vázlatnak) kiadjuk európai nyelveken (angolul, franciául és spanyolul) készült verzióit is, habár néhány elvtárs kezdettől fogva publikált kivonatokat és részleges verziókat. Emiatt megkértük őket, hogy segítsenek nekünk kibővíteni ezt a dokumentumot, és azt világnyelveken is ismertté tenni. Elnézést és megértést kérünk az írásban előforduló ismétlésekért és hibákért, amelyek mindegyik verzióban előfordulnak. Nem vagyunk professzionális fordítók, és nem is rendelkezünk ilyenekkel.

Mi egy elvtársi csoport vagyunk Kurdisztán különböző részeiről, akik internacionalistaként határozzák meg önmagukat. Többségünket mint dezertőröket és/vagy bomlasztókat üldöztek, többünket be is börtönöztek. Kettőnket leszámítva, akik közvetlenül Kurdisztánból érkeztek jelen találkozóra, mindannyian Európában élünk száműzetésben. A tőke elleni küzdelemben találkoztunk, és ma már egy maroknyi internacionalista vagyunk, akik folytatják a küzdelmet. Az árral szemben mi minden lehetséges módon igyekszünk leleplezni azt a látványos és megtévesztő képet, amely nemzetközileg kialakult a „rojavai forradalomról”, és amely valójában káros a régióban és az egész világban zajló valódi autonóm proletárküzdelmekre nézve.

kurdisztan-terkep-j.jpg

Szemben azzal a hatalmas nemzetközi nyilvánossággal, amelyet az önmagát „rojavai forradalomként” hirdető entitás mindenhol élvez, az első dolog, amit nemzetközileg is ismertté akarunk tenni az az, hogy ami jelenleg történik, teljes ellentétben áll azzal, ami a múltban a régió valódi kapitalizmusellenes küzdelmeivel kapcsolatban zajlott. Osztályunk minden korábbi fontos és autonóm küzdelme Nyugaton szisztematikusan rejtve maradt, és mi esélyt sem kaptunk arra, hogy megismertessük a világgal azt a küzdelmet, ami a kurdisztáni régióban zajlott. Most minden nyilvánosságra kerül. Mindez nem véletlen: azelőtt azért hallgatták el a küzdelmet, mert forradalmi és proletár volt; mert ellentmondott annak, amit a nemzetközi kapitalizmus az abban a régióban történtekről mondott. Ily módon sikerült elkerülniük egy nemzetközi ragályt, és a küzdelmet izolálni és likvidálni tudták. Most mindez nyilvánosságra kerül, mert az a reformista, burzsoá és imperialista program, ami megvalósult, azt akarja elhitetni velünk, hogy ez valójában a „forradalmi küzdelem” propagandája. Azonban mindkettő csupán a valódi forradalmi küzdelem izolálására és a proletárautonómia felszámolására szolgál.

Mindez ellentétben áll azzal, ami jelenleg Rojavában zajlik, ahol záporozik a „forradalom” népfrontosodásának és populizmusának nemzetközi támogatása. A múltban a forradalmi proletariátus autonómiájának szintjei nagyon fontosak voltak.

Az alábbiakban bemutatjuk a múlt néhány olyan elemét, amely tartalmazott forradalmi küzdelmet, miközben Nyugaton – a helyi hatalmak segédkezésével – ezt szisztematikusan elhallgatták.

teheran-1979.jpg
Teherán, 1979

* Nyugaton az Iránban történt valódi forradalmi felkelést mindig is elhallgatták (vagy jelentőségét elbagatellizálták). A felkelést, amely megbuktatta a sahot (1978/79),[6] és aztán megakadályozta a nyugati imperialista hatalmak által végrehajtani próbált különböző visszarendeződési kísérleteket. Ebben az időszakban a régió proletariátusa egyértelműen szemben állt az iráni burzsoáziával és ezzel párhuzamosan harcolt a jenki-európai és az orosz imperializmusok ellen. Természetesen nem részesültek semmiféle támogatásban, és információt sem kaptak arról, hogy mi történik: a domináns kultúrára jellemző módon és az információ birodalmi kontrolljával mindent elfojtottak a „demokráciáért vívott küzdelemben”.

* Az Irán és Irak közötti imperialista háború[7] alatti forradalmi defetizmust szintén elhallgatták, amely háborúellenes frontbarátkozások és általános dezertálások formájában állt szemben, és kérdőjelezte meg egyszerre az összes régióban tevékenykedő katonai hatalmat. Emlékszünk rá, hogy a Szaddám Huszein állama által végrehajtott legszörnyűbb bombázások nem Irán, s nem is az USA ellen történtek, hanem saját csapatai ellen, azaz az egész régió proletariátusa ellen.[8] Az, hogy sok ezer, különböző országokból való szervezett dezertálót üldöztek, Nyugaton teljesen rejtve maradt. Ami jobban aggasztja a tőke világállamát, az pontosan az, hogy minden ország proletariátusa dezertál a frontokról, felszámolja a frontvonalakat, és egyesül a régióban zajló imperialista háború ellen.

halabja-painting-osman-ahmed.jpg
Oszman Ahmed: az Anfal-hadművelet

* Ugyanez történt az 1991-es iraki proletárfelkeléskor[9] (Délen és Északon egyaránt), amely az egész országra kiterjedt, a fele országban megsemmisítve Szaddám Huszein elnyomó erőit, annak ellenére, hogy az imperializmus támogatta azokat. A proletárküzdelem nemzetközi izolációja nagyon fontos volt, mert lehetővé tette az imperialista hatalmaknak, hogy az ENSZ vezetése alatt egyetlen koalícióban egyesüljenek, és tömegpusztító fegyvereket[10] vessenek be, melyek segítségével véget vetettek a küzdelemnek. Minden ENSZ-misszió nyilvánvalóan elnyomó, és azért a némi élelemért cserében, amit adnak, megkövetelik a fegyverek beszolgáltatását és a menekült-koncentrációs táborok nemzeti/imperialista fegyelmének elfogadását.

Nyugaton is ismertté akarjuk tenni, hogy minden ilyen esetben a proletariátus forradalmi mozgalmai megkezdték a termelőeszközök magántulajdonának megkérdőjelezését; kinyilvánították, hogy szükség van a bérmunka rendszerének szétzúzására, és szembeszálltak az állammal, az elnyomással, s annak érinthetetlenségével. Ezekben az esetekben sanyargatóival szemben a lakosság maga hajtotta végre az ítéletet az utcákon, és kivégezte a katonákat, akik évtizedeken keresztül szervezték és irányították emberi lények kínzását és lemészárlását. Azok a proletárszervezetek, amelyek a felkeléseket és a háború elleni küzdelmet vezették, felhagytak a polgári baloldal és a kurd nacionalisták korlátolt és reformista jelszavaival, és a kommunista forradalomnak és minden állam eltörlésének szükségességét hirdették… E folyamat egésze alatt az osztályellentét kulcsa a nacionalizmus és az internacionalizmus közötti ellentét volt. A proletárfelkeléssel szemben a kurd nacionalista erők Kurdisztán-szerte szövetségre léptek az imperialista erőkkel. A rend helyreállítása mindenütt még több háborúval, mészárlással és a különböző kurd vallási vagy nacionalista erők hatalomra kerülésével járt együtt.

ocalan-kult.jpg
Öcalan-kultusz

Ezek a küzdelmek ismeretlenek voltak és/vagy mint jelentéktelen mozgalmakat feketítették be őket, melyeket a kétségbeesés okozott, vagy csak egyszerűen diszkvalifikálták és „éhséglázadásoknak” címkézték őket. Nyugaton rendszerint elfordultak ezektől a küzdelmektől, és ha valaki szót is ejtett róluk, az csak arra szolgált, hogy elítélje „az embereket, akik egymással harcolnak, hogy szétoszthassák maguk között a nemzetközi segélyeket”. Azokat az internacionalista szervezeteket Amerikában és Európában, amelyek szolidaritásukat fejezték ki a mi harcunkkal, két kezünkön meg lehetne számolni. A régióból származó osztálytudatos és forradalmi anyagokat ténylegesen cenzúrázták: a nyugati és zsidó-keresztény eszmék azt az álláspontot képviselték, hogy egyedül Nyugaton lehetséges feltűnnie egy osztálytudatos és forradalmi proletariátusnak.

Ekkoriban a proletariátus Iránban, Irakban, egész Kurdisztánban, stb. nem csak hogy megkérdőjelezte a tőke diktatúráját ebben a régióban, de keményen ellenszegült a háborúnak, a tőkének, a magántulajdonnak, a nacionalizmusnak, stb., amelyeket a nyugati imperialista erők sóztak a nyakukba a Nyugaton győzelmet aratott kapitalizmus mintájára. Másrészt most, hogy a „rojavai forradalmat” támogató feminista és anarchista hívek mindenütt elszaporodtak, említés sem történik a magántulajdon elleni harcról, és elnézőek azokkal az imperialista erőkkel szemben, amelyek mindig is elnyomtak minket (ennyire „forradalmi” az ő propagandájuk). 

Éppen ezért elkészítettük a következő pontokat, hogy ismertessünk néhány vitathatatlan tényt:

* Ezelőtt soha senki nem beszélt ilyen sokat egy „FORRADALOMRÓL” a régióban, és pláne nem a proletariátus valódi „forradalmáról”, amely megtámadta a magántulajdont és döntötte a tőkét.