2025. 10. 13.
PÁR SZÓ A GÁZAI ÖVEZETBEN ZAJLÓ HÁBORÚ KAPCSÁN – PÉNTEK ESTI KÍSÉRTETJÁRÁS (VITAINDÍTÓ)
I.
Gáza és Ciszjordánia gazdasági tekintetben nem egyéb, mint Izrael perifériája. A palesztin gazdaság belső szervezete, külkapcsolatai, a palesztin munkaerő helyzete – minderre közvetve vagy közvetlenül erős befolyással rendelkezik az izraeli gazdaság és állam.
A palesztin területeket elvben kontrolláló politikai intézmény, a Palesztin Nemzeti Hatóság az 1990-es évek derekán jött létre az Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet által megkötött „Oslói megállapodások” nyomán. Ennek a kvázi-állami struktúrának a befolyása és önállósága azonban rendkívül korlátozott. A Gázai övezet felett már rég elveszítette a kontrollt: mióta 2007-ben Gáza a Hamasz vezetése alá került, itt választásokat sem tartottak. Ciszjordánia területe három „területtípusra” (A, B és C) van felosztva, ezek közül csak az A területen érvényesül teljes mértékben a PNH joghatósága. A B területen, amely Ciszjordánia területének 22%-át teszi ki, a „biztonsági ellenőrzést” közösen gyakorolja Izrael és a PNH, a C területen pedig, amely Ciszjordánia területének 60%-át foglalja el, a PNH csupán a palesztin lakosságot érintő oktatási és egészségügyi szolgáltatásokat irányítja, az összes egyéb jogkör az izraeli állami szervek kezében van. Mindehhez hozzájárul, hogy a PNH számára az izraeli állam szedi be az adót és a vámokat, amelynek továbbítását így bármikor fel is függesztheti, csődközeli helyzetbe hozva a PNH-t. Ez a 2023. október 7-i Izrael elleni Hamasz-támadást követően meg is történt. Azóta rendszeressé vált, hogy a PNH által működtetett intézmények dolgozói jelentős késéssel vagy egyáltalán nem kapják meg a bérüket.
Palesztinának nincs saját valutája, a forgalomban főként izraeli sékelt, jordániai dénárt, amerikai dollárt és eurót hasznának. A mindennapos bolti forgalomban a sékelé a vezető szerep. Emellett Palesztina gazdasága jelentős mértékben az izraeli gazdaság kiszolgálására irányul. „Intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy elejét vegyék a palesztin konkurenciának, és helyette az olyan alvállalkozásokat bátorítsák, amelyek hasznot hajtanak az izraeli termelőknek. Egyes iparágak – például a cementgyártás, a textilipar és a gépjárműjavítás – így közvetlenül kapcsolódott az izraeli gazdasághoz. Hasonlóképpen az Izrael által igényelt vagy európai exportra szánt termények fokozatosan kiszorították azokat a sokrétűbb növénykultúrákat, amelyeket a helyi vagy a regionális piacra termeltek. Így viszont a palesztin népesség fogyasztási igényeinek kielégítése erőteljesen függeni kezdett az Izraelből érkező importtól. (…) 1972 és 2017 között Izraelbe irányult a teljes palesztin export 79%-a, és innen érkezett a palesztin import 81%-a” – írja Taher Labadi közgazdász.
A háború kitörése előtt az izraeli cégek közvetlenül is nagy tömegben alkalmaztak palesztin munkaerőt. A ciszjordániai és gázai munkások alkalmazása a tőke számára rendkívül előnyös volt: béreik 25-50%-kal elmaradtak az izraeli munkásokétól, munkavállalásuk engedélyhez volt kötve, amelyet az izraeli katonai adminisztráció adott ki. Az engedélyek megszerzésének feltétele volt, hogy a munkás és egész családja tartózkodjon a szakszervezetbe való belépéstől és a megszállással kapcsolatos politikai aktivizmustól. Ehhez járult még, hogy palesztinok foglalkoztatása esetén a munkavédelmi előírásokat könnyen semmibe lehet venni, amiről árulkodik a munkahelyi balesetek kiugró száma a palesztin munkásokat foglalkoztató építőipari cégeknél. Nem meglepő ezért, hogy a háború az izraeli gazdaság egyes szektoraiban is súlyos recessziót idézett elő: az építőipar közel harmadával esett vissza a háború első két hónapja során, a mezőgazdasági termelés szintén erősen csökkent. Ezek azok az ágazatok, amelyek sok palesztin munkást foglalkoztattak.
Az elmúlt évtizedekben a palesztin munkások egy részét ázsiai országokból (Srí Lanka, India, Thaiföld, Fülöp-szigetek stb.) érkező vendégmunkásokkal kezdték el kiváltani, de az alacsony bérek ellenére ez a megoldás mégsem volt tökéletes a tőke számára, mert a napi szinten ingázó palesztin munkásokkal ellentétben a vendégmunkásoknak mégiscsak kellett lakhatást és alapvető infrastruktúrát biztosítani. A ciszjordániai (és csekélyebb részben a gázai) munkaerő alkalmazása ezért újfent jelentős méreteket öltött. A háború kitörése előtt kb. 150.000 ciszjordániai dolgozott legálisan Izraelben vagy a Ciszjordániában létesített zsidó telepeken. A háború kitörésével ők azonnal elvesztették az állásukat. Egy 2024 májusában kiadott világbanki jelentés ezen felül kb. 350.000 új munkanélküliről ír Ciszjordániában és Gázában, tehát összesen félmillióan maradtak munka nélkül 2023. október 7. nyomán. Történt mindez úgy, hogy a kb. 5 és fél milliós teljes lakosság körében eleve magas volt a munkanélküliség, főleg Gázában, ahol már a háború előtt 64%-ra tették a szegénységi küszöb alatt élők arányát.
II.
Felmerül a kérdés, hogy ha a palesztin munkaerő kizsákmányolása ennyire jövedelmező üzlet, akkor miért igyekszik ilyen vehemenciával az izraeli kormány levágni ezt az aranytojást tojó tyúkot? Úgy tűnik, az okok többrétűek, és megértésükhöz tekintetbe kell vennünk a helyi, regionális és globális tőkés érdekkonfliktusokat.
A palesztin munkaerő ugyan olcsó, de alkalmazása politikai és ideológiai nehézségekkel jár. A cionista mozgalom már Izrael létrejötte előtt is arra törekedett, hogy az arabok tulajdonában lévő földek felvásárlásával párhuzamosan „zsidó munkával” váltsa ki az „arab munkát”. Ebben a folyamatban készek voltak erőszakot alkalmazni mind az arab munkásokkal, mind az őket alkalmazó zsidó vállalkozókkal szemben. A Matzpen szocialista csoport három militánsa, Haim Hanegbi, Moshe Machover és Akiva Orr 1971-es tanulmányukban („Az izraeli társadalom osztálytermészete”) azt írták, hogy a cionista mozgalomnak úgy sikerült megvalósítania államalapító projektjét, hogy eközben még a burzsoáziára is rá tudták kényszeríteni a maguk játékszabályait. Ennek egyik alapvető okát abban látták, hogy a helyi gazdaság növekedésének fő forrása nem a helyben megtermelt értéktöbblet, hanem a külföldről kapott támogatások voltak, amelyek közvetlenül a cionista szervezeti struktúrákhoz folytak be.
Hanegbi, Machover és Orr részletesen vizsgálják azokat a tényezőket is, amelyek alapvető szerepet játszanak az izraeli „osztálybéke” fenntartásában: „Amikor Marx azt a híres kijelentését tette, hogy «nem lehet szabad az a nép, amely egy másik népet elnyom», akkor ezt nem pusztán morális ítéletként fogalmazta meg. Arra is gondolt, hogy egy olyan társadalomban, amelynek urai elnyomnak egy másik népet, a kizsákmányolt osztály – amennyiben nem fordul szembe aktívan ezzel az elnyomással – okvetlenül cinkossá válik abban. Még ha ez az osztály közvetlenül nem is nyer semmit ebből az elnyomásból, fogékonnyá válik arra az illúzióra, hogy közösek az érdekei saját uraival az elnyomás fenntartásában. Egy ilyen osztály arra hajlik, hogy urai uszályában kullogjon, ahelyett, hogy megpróbálná megdönteni uralmukat. (…) Az izraeli társadalom kontextusában ez annyit jelent, hogy amíg a cionizmus politikailag és ideológiailag domináns helyzetben van e társadalmon belül, és a politika elfogadott keretrendszerét alkotja, a legcsekélyebb esély sincs arra, hogy az izraeli munkásosztály forradalmi osztállyá váljon. (…) Az izraeli munkások a nemzettel szembeni lojalitást szinte mindig elébe helyezik az osztályukkal szembeni lojalitásnak. (…) Az izraeli munkásosztály leginkább kizsákmányolt rétegeinek nagy része Ázsiából vagy Afrikából érkezett bevándorló. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az osztályok közötti hasadásnak ez a megkétszerezése etnikai hasadások révén kiélezheti az osztálykonfliktusokat az izraeli társadalmon belül. Voltak ebbe az irányba mutató tendenciák. Azonban az etnikai faktor főként az ellenkező irányban hatott az elmúlt 20 év folyamán. (…) a gyarmatosító izraeli társadalom jelen kontextusában a keleti munkások olyan csoportot alkotnak, amely az USA-beli «fehér szegényeknek» vagy az algériai feketelábúaknak feleltethető meg. Ezek a csoportok zokon veszik, ha az arabokkal, a feketékkel vagy bármiféle bennszülöttekkel azonosítják őket, akiket e telepesek «alacsonyabb rendűeknek» tartanak. A válaszuk az, hogy az establishment legsovinisztább, legrasszistább és legdiszkriminatívabb elemeivel tartanak; a félfasiszta Herut párt támogatóinak többsége Ázsiából és Afrikából érkezett zsidó bevándorló…”
A tanulmány megjelenése óta eltelt fél évszázad során természetesen számos változás ment végbe. Az 1980-as évektől kezdve Izraelben is elkezdődtek a neoliberális reformok, amelyek során az állami struktúrák vagyonát jelentős részben privatizálták, a tőkemozgás szabályozását fellazították. Ennek ellenére jelenleg is többen arról számolnak be, hogy korreláció van a társadalmi hierarchiában betöltött pozíció és a bőrszín/származás között. A legfőbb változás e téren az, hogy az egykori Szovjetunió tagországaiból érkező bevándorlók is megjelentek a munkaerőpiacon, és többségük a munkásosztály alsó rétegeinek sorait gyarapítja. A cikkben említett politikai tendencia azonban megmaradt: a Kelet-Európából érkezettek jelentős része a szélsőjobboldal bázisát gyarapítja. Hanegbi, Machover és Orr szerint az izraeli társadalom „belső egységét egy külső ellenséggel szembeni konfliktus révén tartják fenn”.
A jelenlegi izraeli kormány egy szélsőjobboldali koalíció, amelynek háborús politikáját az agresszív nacionalizmus mellett (amelyet olyan figurák képviselnek, mint Bezalel Szmotrics pénzügyminiszter és Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter, mindketten ciszjordániai telepesek) merőben személyes érdekek is motiválják: Benjamin Netanjahu számára létkérdés a kormány fennmaradása, mert egy előrehozott választás jó eséllyel nem csak a politikai bukást jelentené számára, hanem korrupciós ügyei miatt alighanem a börtönt is.
A háborúért azonban komoly árat kell fizetni. Noha 2021-ben 6,8%-kal, 2022-en pedig 4,8%-kal nőtt az izraeli gazdaság, 2023 utolsó negyedévében már komoly visszaesés volt. Becslések szerint az idén 60.000 izraeli vállalat lesz kénytelen bezárni, főként a munkaerőhiány vagy az ellátási láncok megszakadása miatt. Az Izraeli Bank becslése szerint a háború költségei 2025-re elérik a 67 milliárd dollárt. Az USA 14,5 milliárdos hadisegélyt küld Izraelnek, de a különbözetet vagy költségvetési lefaragással, vagy hitelfelvételekkel kell előteremtenie az izraeli kormánynak.
A hadiipar viszont jól járt. A háború kezdete óta ugrásszerűen megnövekedtek Izrael katonai kiadásai, bár ezek már a háború előtt is hatalmasak voltak. 2023-ban Izrael 27,5 milliárd dollárt költött katonai célokra, ez a megelőző évhez képest 24%-os növekedést jelent. Összehasonlításképpen a térség néhány másik hatalmának adatai: Törökország katonai kiadásai 2023-ban 15,8 milliárd dollárt, Iráné 10,3 milliárd dollárt tettek ki.
III.
A háború azonban nem vezethető le pusztán az Izraelben és Palesztinában zajló folyamatok dinamikájából. A jelenlegi konfliktus összefügg a tőkés világrendszer válságával, és a globális és regionális nagyhatalmi rivalizálásba illeszkedik.
Izraelnek a gázai Hamasszal és a libanoni Hezbollahhal való konfliktusa egyúttal proxyháború is az USA és Irán között. Sokan a 2023. október 7-i Hamasz-támadást is úgy értelmezték, mint Irán kísérletét arra, hogy megakassza Izrael és az arab országok közeledési folyamatát (2020-as „Ábrahám-egyezmények” az Egyesült Arab Emirátusokkal és Bahreinnel stb.).
Irán a maga regionális befolyásának növelésére egy jelentős szövetségi hálózatot épített fel (ezt az iráni állami propaganda „az ellenállás tengelyének” nevezi), amely különböző országokban működő katonai-politikai és egyúttal üzleti szerveződésekből áll. Maga a Hamasz is részben egy nagyszabású üzleti vállalkozás, ahol a vezetőknek különféle céges érdekeltségeik vannak több országban.
Irán évente 70-100 millió dollárra becsült támogatást nyújt a Hamasznak. Nagyon érdekes, hogy a Hamasz eközben sok-sok éve pénzügyi és egyéb segítséget (pl. vezetői számára menedéket) kap Katartól is, méghozzá az USA és Izrael kormányának jóváhagyásával. Itt feltehetőleg egyszerre mutatkozik meg az a szándék, hogy pénzzel csábítsák el a Hamaszt Irántól, illetve Netanjahu nem is titkolt törekvése, hogy fokozza a szakadást a PNH által irányított Ciszjordánia és a Hamasz vezette Gáza között.
Évi többszázmillió dollárra teszik azokat a pénzeket, amelyeket Irán a Hezbollahnak juttat, amely jóformán „államként az államban” működik Libanonban. Ezenkívül Irán támogatja a szíriai kormányt, különböző síita milíciákat Irakban, valamint fegyverrel látja el a jemeni húszi lázadókat, akik megbénítják a Vörös-tengeren zajló kereskedelmet.
Irán esetében külön ki kell emelni, hogy miközben az ajatollah-rezsim nagyhatalmi ambíciókat dédelget, maga az ország egy lőporos hordó. Szinte minden évben tömegtiltakozások robbannak ki sztrájkokkal, utcai demonstrációkkal és összecsapásokkal. Ezeket a megmozdulásokat rendszerint brutális megtorlások kísérik, a rezsim belpolitikai engedmények helyett nemzetközi befolyásának növelésével igyekszik úrrá lenni a válságon.
Hozzászokhattunk, hogy a közel-keleti válságokban mindig komoly szerepet kap az olaj. Úgy tűnik, hogy ezúttal sincs másként, bár erről viszonylag keveset írnak. Az ukrajnai háború átrendezte a nemzetközi szénhidrogén-piacot, a „zöld átállásról” pedig egyelőre sokkal többet beszélnek, mint amennyi ténylegesen történik. Izrael számára a fűtőanyag egyébként is állandó problémát jelent, mivel az ország a fogyasztásához képest kevés szénhidrogént termel ki, így importra szorul. Azonban a századforduló óta végzett geológiai feltárások megmutatták, hogy a térség rendelkezik saját kőolaj- és földgázkészletekkel, amelyek összértékét egy 2019-es ENSZ-jelentés 528 milliárd dollárra becsüli. Viszont e készletek jelentős része a Gáza melletti partközeli vizek alatt és Ciszjordániában található, és a tőke nézőpontjából szinte könyörög a háborúért.
IV.
A fent említettek eléggé sötét perspektívákat festenek elénk. De bizonyos optimizmusra mégis lehet okunk, ha nem a jelenre, akkor legalább a nem túl távoli jövőre nézve. Az izraeli establishment tartalékai kimerülőben vannak, és hosszabb távon nem fogja tudni a fenntartani a „nemzeti egység” látszatát. Ilan Pappé izraeli történész szerint a felbomlás már elkezdődött: „A Hamasz október 7-i támadása egy öreg épületet ért földrengéshez hasonlítható. A repedések már korábban elkezdtek megmutatkozni, de immár egészen az alapokig láthatóvá váltak.” Ez látszólag kezére játszhat a Palesztin Nemzeti Hatóságnak és a Hamasznak. De aligha fog, mivel éppen az izraeli establishment jelentette e szervezetek létének és prosperitásának egyik zálogát. Az iráni rezsim, bár eddig mindig úrrá tudott lenni a tiltakozásokon, az azokat kiváltó társadalmi ellentmondásokat nem volt képes enyhíteni. A korrupt közel-keleti rezsimek összeomlása belátható közelségben van. Ha a társadalmak méhében munkáló elégedetlenség képes lesz szervezett formát ölteni, akkor van rá esély, hogy a térségben felemelkedik egy határokat átszelő, internacionalista, emancipatorikus társadalmi mozgalom.