2023. 02. 16.
.
Amadeo Bordiga: Auschwitz avagy a nagy alibi
A „Reich kristályéjszakájának” 40. évfordulója ezekben a napokban újból alkalmat nyújtott a jobboldali, centrumban álló és baloldali antifasisztáknak arra, hogy bebizonyítsák: a fajgyűlölet – és főképpen az antiszemitizmus – számukra nagy alibiként szolgál. Legszívesebben ilyen zászló alatt lovagolnak ki a harctérre, és egyúttal ez az utolsó menedékük a vitákban. Ki bírna a megsemmisítőtábor és a gázkamra érvének ellenállni? Ki nem némul el a hatmillió meggyilkolt zsidó előtt? Kit nem borzongat meg a nácik szadizmusa? És mégis, itt az antifasiszták egyik legszemérmetlenebb misztifikációjával van dolgunk, melyet le kell lepleznünk.
A német burzsoáziának és kispolgárságnak, kezdve az állami, párt-, szakszervezeti és egyházi főnökökkel, megint sikerült számos nyugaton és keleten rendezett tüntetésen a nácizmust felelőssé tennie az legutóbbi világháborúban megölt ötvenmillió ember, köztük hatmillió zsidó haláláért. Ez a beállítás, amely tipikusan polgári, megfelel az állítólagos kommunisták bölcsességének: a fasiszták voltak a háború okai. Mivel a polgári és reformista ideológusok vonakodnak attól, hogy a világot rendszeresen feldúló
megrázkódtatások és válságok eredetét magában a kapitalista rendszerben ismerjék fel, megkísérelnek mindig mindent az emberek gonoszságával megmagyarázni. Tehát azt látjuk, hogy a fasiszta és antifasiszta ideológusok alapjában véve ugyanazt állítják: az emberek gondolatai, eszméi, akarata határozzák meg a társadalmi fejlődés alakulását. Mindezen ideológiákkal szemben, melyeket mi polgáriként határozunk meg, mert a kapitalizmus védelmére törekszenek, ahogyan minden múltbeli, mai és jövőbeli „idealistával” szemben is, a marxizmus bebizonyította, hogy ez éppen megfordítva van: a társadalom anyagi viszonyai azok, melyek meghatározzák az ideológiák képződését. Ez a marxizmus alapköve, és ebből látnunk kell, hogy állítólagos marxistáink ezt is feladták, midőn az eszmék világában mindent elmozdítottak: végeredményben számukra a gyarmatosítás, az imperializmus és a kapitalizmus maguk is csak szellemi állapotok.
Ezzel az emberiség minden szenvedését gonosztevőkre vezetik vissza, akiket bűnösöknek nyilvánítanak a nyomorúságért, az elnyomásért és a háborúért.
Ellenben a marxizmus bebizonyította, hogy a nyomorúságot, az elnyomást, a háborút és a rombolást távolról sem az alattomos önkény termeli, hanem a kapitalizmus „normális” menetéhez tartoznak. Ez természetesen az imperialista korszak háborúira is áll. De mivel témánkhoz éppen a rombolás tartozik, ezt a kérdést egy kicsit közelebbről meg kell vizsgálnunk.
Még mikor elismerik, hogy az imperialista háború alapjaiként érdekkonfliktusok szolgálnak, a burzsoák és a reformisták még akkor is nagyon messze vannak attól, hogy bármit is megértsenek a kapitalizmusból. Ez megnyilatkozik arra való képtelenségükben, hogy megértsék a rombolások jelentőségét. Valamennyien azon a véleményen vannak, hogy a háború célja a győzelem, és az embereknek és anyagi értékeknek az ellenséges táborban folyó megsemmisítésében csupán egy eszközt látnak ennek a célnak az elérésére. Ez odáig megy, hogy egyes naiv emberek azt javasolták, hogy a következő háborút egész egyszerűen altatószerekkel folytassák!
Ezzel teljesen ellentétben kijelentjük, hogy a háború fő célja pontosan a pusztítás. Az imperialista vetélkedések, melyek megmutatják a háború közvetlen okát, maguk is csupán a mindig tovább növekvő túltermelés következményei. Hogy ellene hasson a profitráta tendenciális esésének, a kapitalizmus arra kényszerül, hogy mindig többet és gyorsabban termeljen; a mindig többet termelés kényszere és a termékek értékesítésének lehetetlensége között feszülő ellentmondásból keletkezik a válság. A háború a válság kapitalista megoldása: a létesítmények, termelési eszközök és termelőerők masszív lerombolása által a termelés azután ismét magasba lendülhet; ugyanakkor a masszív emberpusztítás orvosolja a periodikus „túlnépesedést”, melyet a túltermelés okoz. Csak egy nyárspolgári álmodozó képzelheti azt, hogy az imperialista konfliktusok éppolyan jól rendezhetők volnának egy tekepartival vagy egy kerekasztalnál, és hogy a kolosszális rombolások és embermilliók halála egyesek makacsságának vagy mások gonoszságának és kapzsiságának tulajdonítható.
Marx már 1844-ben szemére vetette a polgári közgazdászoknak, hogy a kapzsiság megmagyarázása helyett azt az ember veleszületett tulajdonságának tekintették, és megmutatta, hogy a kapzsiak miért kapzsiak. Egyébként a marxizmus már ugyanabban az évben felfedte a „túlnépesedés” okát: „Az emberek iránti kereslet szükségszerűen szabályozza az emberek termelését, mint minden más áruét.” – írja Marx. „Ha a kínálat sokkal nagyobb, mint a kereslet, akkor a munkások egy része koldussorba vagy éhhalálba hull.” (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. 7. o.) És Engels a maga részéről: „A népesség csak ott túlságosan nagy, ahol egyáltalában a termelőerő túlságosan nagy.” (MEM I. 516. o.); a túlnépesedés „megmutatta, hogy a magántulajdon az emberből végeredményben árut csinált, amelynek termelése vagy megsemmisítése szintén csupán a kereslettől függ; hogy a konkurencia rendszere ennélfogva embermilliókat mészárolt le és mészárol le ma is”. (MEM I. 518. o.). A legutolsó imperialista háború, amely távolról sem cáfolta meg a marxizmust és nem igazolta annak „megújítását”, bebizonyította elemzésünk helyességét.
Emlékeztetnünk kellett minderre ahhoz, hogy foglalkozhassunk a zsidók megsemmisítésének kérdésével. Mert ez a megsemmisítés nem egy tetszés szerinti időben ment végbe, hanem a válság és az imperialista háború kellős közepén. Tehát ezen az óriási megsemmisítési vállalkozáson belül kell azt megmagyaráznunk. Ezáltal lesz a kérdés helyesen megvilágítva. Többé nem a nácik „pusztító nihilizmusát” kell megmagyaráznunk, hanem azt, miért összpontosult ez a megsemmisítés részben a zsidókra. Itt a nácik és az antifasiszták megint csak egyek: a zsidókkal szembeni tömeggyilkosságot a fajgyűlölet, a zsidógyűlölet, egy szabad és vad „szenvedély” okozta! Mi, marxisták azonban tudjuk, hogy nincs szabad társadalmi szenvedély, és hogy semmi sem annyira meghatározott, mint éppen ezek a nagy, kollektív gyűlöletkitörések. Az imperialista korszak antiszemitizmusának vizsgálata ezt újból megerősíti nekünk.
Szándékosan beszélünk az imperialista éra antiszemitizmusáról, mivel, noha az „idealisták” minden fajtája, a náciktól egészen a „zsidóság” teoretikusaiig, azt állítja, hogy a zsidógyűlölet mindig és mindenütt ugyanaz, mi tudjuk, hogy ez nem így van. A mai korszak antiszemitizmusa a feudalizmus-korabelitől alapvetően eltér. Nem áll módunkban, hogy a zsidók történelmét, melyet a marxizmus pontosan megmagyarázott, itt újból kifejtsük. Tudjuk, hogy a feudális társadalomban miért maradt fenn a zsidó mint olyan; tudjuk, hogy az erős burzsoáziák (Amerika, Anglia, Franciaország), melyek korán képesek voltak politikai forradalmukat győzedelmesen megvalósítani, szinte teljesen asszimilálták zsidóikat, és hogy a gyengék erre képtelenek voltak. Nem a zsidó mint olyan túlélését kell itt megmagyaráznunk, hanem az imperialista korszak antiszemitizmusát. És ez nem nehéz, mihelyt nem a zsidók vagy az antiszemiták „lényegén” tűnődünk, hanem társadalmi helyüket kutatjuk fel.
Engels azt írta 1890-ben, hogy az antiszemitizmus „nem egyéb, mint középkori, hanyatló társadalmi rétegek reakciója a modern társadalommal szemben, amely lényegileg tőkésekből és bérmunkásokból áll”. (MEM 22, 46. o.) Történelmük folytán a zsidók ma főképpen a középosztályban találhatók. Ezt az osztályt azonban a tőkekoncentráció feltartóztathatatlan előrehaladása halálra ítéli. Itt van az új antiszemitizmus forrása is. A két háború közti időszak Németországában ez a tendencia extrém módon kiéleződik. Az első világháború és az 1918-1923-as évek forradalmi kitörései által megrendített és a proletariátus rohamai által még egyre fenyegetett német kapitalizmusra lidércnyomásként nehezedik a háború utáni krízis. Miközben a győzelmes, erősebb burzsoáziákat (USA, Anglia, Franciaország) a háború kevésbé sújtotta, és a háborús gazdaságnak a békésre való átállítását relatíve könnyen átvészelték, a német kapitalizmus kaotikus gazdasági hanyatlást szenvedett el. És mint minden válságban, mely a kis- és közepes vállalkozások egy részének kiküszöbölése révén a tőke magasabb koncentrációjához vezet, nem utolsósorban a középosztály volt az, amelyet a válság leginkább veszélyeztetett. A helyzet itt olyan volt, hogy a tönkrement, csődbe jutott és eladósodott kispolgárok egyáltalán nem zuhanhattak le a proletariátus sorába, hiszen az maga is súlyosan szenvedett a munkanélküliségtől (7 millió munkanélküli a válság tetőpontján): ezért közvetlenül a koldussorba zuhantak és éhhalálra ítéltettek, mihelyt elfogytak tartalékaik. Erre a borzalmas fenyegetésre tekintettel „fedezték fel” a kispolgárok az antiszemitizmust. Ezt nem annyira azért tették, amit a metafizikusok állítanak, hogy megmagyarázzák maguknak szerencsétlenségüket, hanem hogy megpróbálják megvédeni magukat tőle azáltal, hogy a fenyegetettséget csoportjaik egyikére összpontosítják.
A roppant gazdasági nyomás alatt, tekintettel a megsemmisülés veszélyére, mely tagjai mindegyikének életét bizonytalanná tette, de még általános és diffúz volt, a középosztály feláldozta egyik részét abban a reményben, hogy ezzel a másik rész életét megvédi és bebiztosítja. Az antiszemitizmus éppoly kevéssé származik egy „machiavellista tervből”, mint amennyire „belső romlottságból”. Közvetlen következménye a gazdasági kényszerhelyzetnek. Ahelyett, hogy a zsidók kiirtásának elsőszámú oka lenne, a zsidógyűlölet csupán kifejeződése annak a kívánságnak, hogy a megsemmisítést rájuk összpontosítsák és korlátozzák.
Néha megesik, hogy még a munkások is rasszizmusba esnek, amikor tömegesen fenyegeti őket a munkanélküliség, és megkísérlik azt egy részcsoportra, olaszokra, lengyelekre, törökökre vagy más „vendégmunkásokra”, arabokra, négerekre stb. koncentrálni. De a proletariátussal ez csak a legrosszabb demoralizáltság pillanataiban esik meg, és nem marad meg tartósan. Mihelyt a proletariátus ismét felveszi aharcot, világosan és konkrétan látja, hol rejtőzik ellenfele. A proletariátus egységes osztály, melynek történelmi távlata és küldetése van.
Ezzel szemben a középosztály egy kilátások nélküli és ítéletét elnyert osztály. Arra is ítéltetett ezzel, hogy semmit se legyen képes megérteni, és képtelen harcolni; a malomban, amely felőrli, csak maga körül csapkodhat vakon. A rasszizmus nem szellemi zavarodottság, a rasszizmus a kispolgári reakció a nagytőke nyomására és továbbra is az marad.
A „rassznak”, azaz annak a csoportnak a kiválasztása, melyre megpróbálja a megsemmisítést koncentrálni, természetesen a körülményektől függ. Németországban a zsidók teljesítették a „szükséges feltételeket”, és az egyetlenek voltak, akik teljesítették azokat. Csaknem valamennyien középosztálybeliek voltak, és a középosztályban ők voltak az egyetlen kellőképpen azonosítható csoport. A kispolgárság rájuk háríthatta a katasztrófát. Okvetlenül szükséges volt, hogy ez az azonosítás ne járjon nehézséggel. Pontosan meg kellett tudni határozni, kit kell megsemmisíteni és kit kell megkímélni. Ezért a megkeresztelt nagyszülők nevetségesen szánalmas számolgatása, amely nyíltan ellentmond a vérségi és fajelméletnek, és amely már önmagában elegendő lenne, hogy bebizonyítsa ezek tarthatatlanságát. De logikáról van itt a legkevésbé szó. A demokrata, aki csupán a rasszizmus képtelenségét és aljasságát hangsúlyozza, itt – mint általában – elmegy a valódi kérdés mellett.
A tőkétől szorongatva a német kispolgárok tehát a zsidókat dobták oda a farkasoknak, hogy ezzel könnyítsék szánjukat és megmeneküljenek. Mint mondtuk, ez nem tudatosan történt; de ez volt zsidógyűlöletük és megelégedésük jelentése, mikor bezárták és kirabolták a zsidó üzleteket. Azt lehetne mondani, hogy a nagytőke elégedetten összedörzsölte a kezeit: a középosztály beleegyezett saját maga egy részének likvidálásába; még pontosabban, a kispolgárok készek voltak maguk végrehajtani ezt a likvidálást. De a tőke ilyen „megszemélyesítése” csupán egy hibás kép: a kapitalista burzsoázia éppoly kevéssé tudja, mint a kispolgárok, hogy mit csinál valójában. A tőke közvetlenül a gazdasági kényszernek van alávetve, és a legkisebb ellenállás irányába mozog.
A proletariátus a maga részéről ebben a történetben nem vett részt közvetlenül. A német proletariátust leverték, és magától értetődően a zsidók kiirtása csak az ő veresége után következhetett be. De azok a társadalmi erők, melyek e megsemmisítés felé hajtottak, már a proletariátus veresége előtt léteztek. Utána tudtak „megvalósulni”, hiszen ekkor a kapitalizmusnak szabad útja lett.
Aztán a dolog a zsidók gazdasági likvidálásával kezdődött: Kisajátítás minden lehetséges formában, kizárás a szabad szakmákból, a közigazgatásból stb. Fokozatosan megfosztották a zsidókat minden létalaptól; azokból a tartalékokból éltek, amelyeket meg tudtak menteni. A háború kitöréséig a nácik zsidókkal szembeni politikája két szóban rejlett: zsidók kifelé! Mindent megtettek, hogy előmozdítsák a zsidók kivándorlását (még a Palesztinába való illegális kivándorlás támogatásával is!). De miközben a nácik meg akartak szabadulni a zsidóktól, akikkel semmit sem tudtak kezdeni, miközben a zsidók a maguk részéről semmi másra nem vágytak, mint eljönni Németországból, aközben sehol sem akarták őket beengedni. És ennek az a magyarázata: senki sem engedhette be őket, mert egy ország sem volt képes arra, hogy több millió tönkretett kispolgárt befogadjon, és életlehetőségeket kínáljon nekik. Csak kisszámú zsidó tudott kivándorolni. A legtöbbnek maradnia kellett, a saját és a nácik akarata ellenére. Ők úgyszólván a levegőben lebegtek.
Az imperialista háborúval a helyzet mennyiségi és egyúttal minőségi szempontból is kiéleződött. Mennyiségileg, mert a német kapitalizmus, amely ahhoz, hogy saját kezében koncentrálja az európai tőkét, a középosztály lebontására kényszerült, a zsidók likvidálását még egész Közép- és Kelet-Európára is kiterjesztette. Az antiszemitizmus bevált és lendületben volt. Ez egyébként megfelelt a közép- és kelet-európai országokban honos antiszemitizmusnak, habár ez komplexebb volt (a feudális és imperialista antiszemitizmus förtelmes zagyvaléka, melyet itt nem vizsgálhatunk közelebbről). A helyzet egyúttal minőségileg is kiéleződött. A háború miatt az életkörülmények sokkal nehezebbekké váltak; a zsidók tartalékai olvadtak, és ez gyorsabb vagy lassabb éhhalálra kárhoztatta őket.
„Normális” időkben és mikor egy kis mennyiségről van szó, a kapitalizmus hagyhatja magukban elhullani azokat az embereket, akiket kitaszít a termelési folyamatból. De a háború közepén és embermilliók esetén ez nem lehetséges: egy ilyen káosz mindent megbénítana. A kapitalizmusnak meg kellett szerveznie halálukat.
Mindazonáltal nem azonnal ölte meg őket. Először kiemelte őket a forgalomból, átcsoportosította, koncentrálta őket. Nehéz munkára kényszerítette és alultáplálta, azaz halálosan kizsigerelte őket. A tőke régi módszere, munkával meggyilkolni az embereket. Marx már 1844-ben azt írta: „Az ipari háború” (a szövegben a háború ipari harcot, konkurenciát jelent – ICP) „hogy eredményesen folytathassák, nagyszámú hadseregeket kíván, amelyeket egyazon pontra halmozhat fel és bőségesen megtizedelhet”. (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. 17. o.) Ameddig ezek az emberek még éltek, maguknak kellett megfizetni életük költségeit, és egyúttal haláluk költségeit is. Értéktöbbletet kellett termelniük, amíg csak képesek voltak rá. Mert a kapitalizmus magát az általa elítélt embereknek a meggyilkolását is csak akkor hajthatja végre, ha az profitot hoz. Általánosságban így történik ez háborúban is.
De az ember szívós. Valódi csontvázakká válva még mindig nem hullottak el elég gyorsan. Le kellett mészárolni őket: azokat, akik nem tudtak többet dolgozni, aztán azokat, akikre nem volt többet szükség, mert munkaerejük a háború kedvezőtlen alakulása miatt nem talált több alkalmazást.
A német kapitalizmus persze csak kedvetlenül szánta el magát a közönséges gyilkosságra. Nem morális aggályok miatt, hanem mert ez semmit sem jövedelmezett. Így jött létre Joel Brand megbízatása, melyet megemlítünk itt, mert világosan felfedi a világkapitalizmus felelősségét. Joel Brand a magyar zsidók földalatti szervezetének egyik vezetője volt. Ez a szervezet titkos szállásokkal, illegális kivándorlással, SS-ek megvesztegetésével és minden lehetséges eszközzel próbálta menteni a zsidókat. Az SS-Judenkommando megtűrte az ilyesféle szervezeteket megvesztegetések miatt, és mert megpróbálta lehetőség szerint cinkosként felhasználni őket a zsidók összegyűjtésének és kiválogatásának műveleteinél.
1944 áprilisában Brandot beidézte a budapesti SS-Judenkommando: Eichmann, az SS zsidórészlegének vezetője akart vele beszélni. És Eichmann, Himmler hozzájárulásával, megbízta őt, hogy kezdjen tárgyalásokba a nyugati hatalmakkal egymillió zsidó eladásáról. Az SS 10 000 teherautót követelt értük, kész volt azonban mindenféle kufárkodásra, mind a csereáruk fajtájával, mind mennyiségével kapcsolatban. Hogy hangsúlyozza ajánlatuk komolyságát, indítványozta, hogy 100 000 zsidót rögtön az egyezség megkötése után kiszállít. Komoly üzlet volt.
Az ajánlat ott volt, de kereslet sajnos nem volt: nemcsak a zsidók, hanem maga az SS is bedőlt a szövetségesek „humanitárius” propagandájának! Mert a szövetségesek nem akarták az egymillió zsidót, sem 10 000 teherautóért, sem 5 000-ért, még ingyen sem.
Brand kudarcainak részleteibe itt nem bocsátkozhatunk bele. Törökországon keresztül a Közel-Keletre utazott, egyik angol fogházból a másikba ment. A szövetségesek nem akarták komolyan venni az ügyet, és mindent megtettek, hogy Brandot rossz hírbe hozzák és beléfojtsák a szót. Végül Brand Kairóban találkozott a brit Közel-Kelet-ügyi államminiszterrel, Lord Moyne-nal. Könyörgött neki, legalább egy írásos beleegyezést adjon át, akár azzal a szándékkal, hogy nem fogja betartani: hiszen ez megmentett volna 100 000 emberéletet!
„– És mennyi lenne összesen?
– Eichmann egymillióról beszélt.
– Hát hogy képzeli ezt, Mister Brand? Mit csináljak ezzel az egymillió zsidóval? Hova vigyem őket? Ki veszi fel ezeket az embereket? […]
– Ha nincs helyünk a bolygón… – mondta Brand kétségbeesetten – akkor a mieinknek nem marad más hátra, mint a gázba menni.”
Az SS nem értette meg ezt azonnal, olyannyira hitt a nyugatiak „idealizmusában”! Brand kudarca után és a tömeggyilkosság közepén még próbálkozott azzal, hogy zsidókat adjon el a Jointnak (Joint American Jews Comitee) azáltal, hogy még egy 1 700 zsidóból álló „előleget” is szállított Svájcba. De rajtuk kívül senkinek sem volt sürgős megkötni ezt az üzletet.
Joel Brand megértette ezt, vagy majdnem megértette. Látta, hogyan állnak a dolgok, de azt nem, miért. Nem a bolygó volt az, ahol nem volt több hely, hanem a kapitalista társadalom.
És nem azért nem volt hely a zsidók számára, mert zsidók, hanem mert kitaszították őket a termelési folyamatból, mert haszontalanok voltak a termelés számára.
Lord Moyne-ot két zsidó terrorista megölte, és Brand később megtudta, hogy gyakran kifejezte részvétét a zsidók tragikus sorsa miatt: „A politikát, amelyet folytatnia kellett, a lélektelen londoni adminisztráció diktálta” – mondta Brand. De Brand nem értette meg, hogy ez az adminisztráció csupán a tőke adminisztrációja, és éppen a tőke az, ami embertelen. A tőke nem tudott mit kezdeni ezekkel az emberekkel. Magával a kevés túlélővel, azokkal a „displaced person”-okkal, akiknek nem találtak új helyet, velük sem tudott mit kezdeni.
A zsidó túlélőknek végül sikerült új helyet teremteniük. Erőszakkal és a nemzetközi konjunktúrának hála megalapították Izrael államot. De még ez is megkövetelte, hogy más népességeket „displace”-eljenek: azóta palesztinok százezrei tengetik a tőke számára terhes életüket a menekülttáborokban.
Láttuk, hogyan ítélt halálra embermilliókat a kapitalizmus azáltal, hogy kitaszította őket a termelési folyamatból. Láttuk, hogyan ölte meg őket, és emellett hogyan csikarta ki belőlük a lehető legnagyobb értéktöbbletet. Most még látnunk kell, hogyan folytatja kihasználásukat még haláluk után is, hogyan használja ki még a halálukat magát is.
Először a szövetséges tábor imperialistái arra használták őket, hogy igazolják háborújukat és győzelmük után a legyőzöttekkel szembeni aljas bánásmódot. Rávetették magukat a lágerekre és a holttestekre! Mindenütt körbemutogatták a borzalmas képeket és kiabáltak: „Nézzétek, micsoda gazemberek voltak a nácik! Mennyire igazunk volt, mikor harcoltunk velük! És mennyire igazunk van most, hogy megkeserítjük az életüket!”
Emlékezzünk az imperializmus számtalan bűntettére; emlékezzünk pl. arra, hogy éppen 1945. május 8-án, amikor Franciaországban Thorez, az egykori FKP-vezető szétkukorékolta a fasizmus feletti győzelmet, 145 000 algériait, akik az imperializmus elleni antikolonialista mozgalom avantgardját alkották, lemészároltak azzal az ürüggyel, hogy ők fasiszta provokátorok; gondoljunk a világkapitalizmus felelősségére mindezen vérfürdőkben – émelygés fog el akkor minket a győzelmes imperialista blokk aljas cinizmusától és álszent önelégültségétől!
Egyidejűleg vetette rá magát minden derék antifasiszta demokrata a zsidók holttesteire. És lobogtatják ezeket a képeket a proletariátus szeme előtt. Magától értetődik, hogy nem azért teszik ezt, hogy megmutassák a kapitalizmus ocsmányságát! Ellenkezőleg, azt próbálják megmutatni, milyen szép a másik tábor igaz demokráciája és igaz haladása, milyen kellemes az élet a megújított kapitalista társadalomban! A kapitalista halál borzalma előtt a proletariátusnak el kell felednie a kapitalista élet borzalmát, és hogy a kettő egymással elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Az SS-orvosok kísérletei előtt el kell felejteni, hogy a kapitalizmus nagy léptékben kísérletezik alkohollal, rákkeltő termékekkel, a „demokratikus” atombombák sugárzásával stb. Megmutatják az emberbőrből készült lámpaburákat, hogy elfelejtsük, hogy a kapitalizmus élő emberekből, az ő munkaerejükből készít lámpaburát. A haj- és aranyfog-hegyek előtt, a halott emberek áruvá vált testei előtt el kell feledni, hogy a kapitalizmus magát az emberi életet, a munkát tette áruvá. Itt van minden szerencsétlenség forrása. Mikor ezt a tőke áldozatainak tetemei mögé akarják rejteni, mikor ezeket a holttesteket a tőke védelmére használják, ez valójában a legförtelmesebb módja a végsőkig való kihasználásuknak.
* * *
Amadeo Bordiga (1889-1970)
1889-ben Resinában született. 1910-ben csatlakozik az Olasz Szocialista Párt baloldalához. Tagja lesz az ifjúsági tagozatnak. Miután Nápolyban kiszakadt a helyi szekcióból, létrehozta a Karl Marx Szocialista Kört. Még ebben az évben a szocialista konferencia idején harcolt a Tasca-féle irányzat ellen. Szilárd ellenfele volt a háborúnak, 1914 után pedig fokozatosan antiparlamentarista álláspontra helyezkedik. A háború alatt Bordiga a Camera del Lavoro szakszervezeti központban dolgozik Nápolyban. 1917-ben részt vesz az intranzigens szocialista frakció megalapításában. 1918 decemberében döntően hozzájárul az Il Soviet kiadásához, ami a hamarosan az antiparlamentarista frakciónak, az OSZP baloldali frakciójának az orgánuma lesz. Bordiga az olasz baloldali irányzat küldötte 1920-ban; a Komintern II. kongresszusán kardoskodott a 21-ik felvételi pont mellett, amely kizárta az összes olyan pártot, amely nem volt hajlandó alávetni magát a Komintern valamennyi központi határozatának – és ezáltal a reformizmus szabad utat nyert… Bordiga még saját antiparlamentarizmusából is hajlandó volt engedni puszta pártfegyelembõl – itt is kiütközik bolsevizmusa, vagyis ellenforradalmisága. Ellenséges volt Gramsci és a l’Ordine Nuovo álláspontjával szemben, de 1920-ban együttműködött velük, hogy megalapítsák az OKP-t.
1921 januárjában a szocialista párt szakadása után, a livornói kongresszuson létrejött az Olaszországi Kommunista Párt, amelynek egyik vezetője lett. Az 1922-es római kongresszus téziseit ő írja Terraccinivel közösen. 1922-től Bordiga ellenezte a Komintern egységfrontját, és később az antifasizmust is. Ellenezte, hogy a Serrati-féle vonalat beengedjék a pártba, mindazonáltal tartotta magát a Komintern-beli fegyelemhez. 1923-ban a fasiszta kormány letartóztatta, s ez alatt az idő alatt a bordigista irányzatot felváltotta a pártvezetésben a Gramsci- és Togliatti-féle irányvonal, ami Zinovjevnek, a Komintern akkori vezetőjének volt alárendelve. Bár a Komintern eltávolította a pártvezetésből, baloldali irányzata a párton belül többséggel bír egészen az 1926-os lyoni kongresszusig, ahol kisebbségbe került. Szembekerülve Gramsci és Togliatti jobboldali irányvonalával, Bordiga 1925-ben csatlakozik a Megegyezési Bizottsághoz, amelyet Damen, Fortichiari, Perrone stb. alapítottak. A lyoni kongresszus után – ahol a baloldal nevében harcot folytatott a lyoni tézisek ismertetésével – Moszkvában, a Komintern VI. kibővített végrehajtó bizottsági plénumán szembekerül Sztálinnal. 1926 februárjában kapcsolatba kerül Trockijjal. Korschnak írott, hírhedtté vált levelében elutasította az új kommunista pártok és Internacionálé létrehozását. 1926 elején bebörtönzik, Ustica, majd Ponza szigetére száműzik Gramscival együtt, akivel politikai nézeteltéréseik ellenére barátok maradnak. 1929-ben kerül szabadlábra. 1930 márciusában trockizmus vádjával kizárják az OKP-ből. Ezután szakmájának él, és elutasít minden kapcsolatot az emigrációban működő olasz frakcióval. Csak néhány régi elvtársával tart fenn közelebbi kapcsolatot, de a Nápoly környéki munkások körében továbbra is nagy tekintélye van. A rendőrség olykor kihallgatja, de sikeresen átvészeli a fasiszta rendszert.
Komolyabb politikai tevékenységét 1944-ben folytatja a Szocialisták és Kommunisták Baloldali Frakciója vezetőjeként. Alfa és Orso álnéven sokat publikált az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) lapjában, amely pártot többek között Damen és Bruno Maffi alapította 1943-ban (egyes források szerint 1942-ben). Ezek az olasz balosok elutasították a népfrontot és az ellenállási mozgalmat, internacionalista alapon az osztályharcot hirdették az imperialista háborúban. Bordiga 1949-ig nem volt a párt tagja, mivel korainak tartotta a párt létrehozását. (Egyes források szerint soha nem lépett be Damen pártjába.) Maffival és Perronéval együtt nyílt konfliktusba kerül Damennal, ami a PCInt 1952-es szakadásához vezet. A Bordiga-féle irányzat egy ideig szintén Internacionalista Kommunista Pártnak nevezi magát, majd Nemzetközi Kommunista Pártnak. A párt az Il Programma Comunista (Olaszország) és a Programme Communiste (Franciaország) c. lapok körül jött létre, és Bordiga döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy ez az áramlat egyfajta neoleninizmus felé haladt. Mikor Bordiga a Szovjetuniót támadta írásaiban, akkor voltaképpen a sztálinizmust támadta, és az „új kapitalista szerveződés” részeként határozta meg azt. Mindvégig kiállt a lenini vívmányok mellett, ha olykor kritizálta is azokat. („Úgy érezte, a Kommunista Internacionálé tévedett, de ettől még kommunistának tartotta azt.” – jegyzi meg J. Barrot.)
Bordiga most már egy új Kommunista Internacionálé létrehozása mellett volt, így a „megváltozott” helyzetben felülbírálta korábbi álláspontját. Mozgalmi tevékenysége mindinkább áttevődött az elméleti munkára. 1968-ban még „odaszólt” a szerinte „reformista” diákmozgalmaknak, és teljesen ortodox leninistává vált öregkorára. 1970-ben Nápoly közelében halt meg. Nagy területre kiterjedő elméleti munkásságát az utána létező bordigista frakciók népszerűsítik, melyek ezernyi „szektára” szakadtak, és így követik az Olasz Bal „nemes tradícióit”.
Jegyzetek a szövegről
Bordiga itt közreadott írása először 1960-ban jelent meg a Nemzetközi Kommunista Párt (ICP) francia nyelvű lapjában, a Programme Communiste-ben. Mi itt egy későbbi szövegváltozatot közlünk, amely 1974-ben jelent meg, és csak jelentéktelen részletekben különbözik az eredetitől.
A mű közlése ma sem kevésbé aktuális, mint korábban. A burzsoázia fasiszta és antifasiszta szárnya ma is éppen úgy tobzódik saját nyálában, mint amitől Bordigát már 1960-ban is „émelygés fogta el”. A cikk egyik érdeme, hogy kimutatja: a fiatal kommunista Marx és Engels hogyan lőtte szét már 1844-ben a száz évvel későbbi a burzsoá értelmiség „marxista” részének antifasiszta hadállásait. Bordiga „legjobb oldalát” ismerjük meg, amikor azt ábrázolja, hogyan lesz a burzsoázia számára a munkásvérből értéktöbblet. Másrészt azonban Bordiga össztevékenysége antikommunista, leninista korlátait soha nem tudta átlépni, és amiképpen Lukácstól Trockijig sok bolsevik tanyázott ideig-óráig a „radikalizmus szigetén”, így Bordiga is megpihent egy-egy kikötőjében a radikalizmusnak. De mint tudjuk, a következetlen bolsevik típusú radikalizmus önmagában nem jelent pozitívumokat, sőt, sokak számára megtévesztő, éppen mert radikális felhangja „forradalmi látszatot kölcsönöz neki”. Bordiga vehemens „antiparlamentarizmusa”, „demokráciaellenessége” – figyelembe véve azt, hogy a szerző mindvégig az uralkodó osztály balszárnyán helyezkedik el – valójában keveset ér, és mi éppen e kevés adalékok egyikét adjuk közre. Felismerései és olykor radikális magatartása ellenére tevékenysége – a szolgalelkűek, önmegtagadók és alávetettségben élő bolsevikok sajátja. Bolsevizmusukra nincs mentség, és nincsen „ha” (ez a bizonyos „ha” csak akkor merülne fel, „ha” Bordiga szakított volna a bolsevizmussal – csakhogy ő egész életére frigyre lépett a „vörös burzsoáziával”). S annak ellenére, hogy némely bolsevik hozzájárult írói tevékenységével is az osztályharcok minél tisztább megítéléséhez, nem szívesen támasztjuk alá az osztályharcot szolgáló mondanivalónkat egy bolsevik mozgalmár szövegével sem, és még ha idézünk is tőlük, minden alkalommal rá kell mutatnunk, hogy kivel és mivel van dolgunk. Ez a cikke mindezek ellenére tartalmilag helytálló, és nem ütközik ki rajta a szerző hovatartozása – ugyanakkor a burzsoá öntömjénezés közepette minden ilyen cikk önmagáért beszél. (Megjegyezzük, hogy van olyan mozgalmár, aki szerint a cikket nem is Bordiga, hanem egyik elvtársa írta.) Nem véletlen, hogy korunk egyik osztályharcos csoportjának, a Revolution Timesnak az imperialista háborúk ellen írt brosúrája is főként erre az írásra épít.
Van azonban a cikknek gyenge oldala is, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Bordiga „kispolgárság”- illetve „középosztály”-terminusát hibásnak tartjuk, mert a szerző – ez esetben szándéka ellenére – hozzájárul az osztályhatárok elmosásához. A kispolgárság értelmes lehet, mint szociológiai
kategória (a burzsoá hamis tudat termékeként, amit aztán az ellenforradalmi baloldaliak oly gyakran használtak az anarchisták legyűrésére), de a kommunista-anarchista harc számára a fogalom értelmetlen. A zsidó „kispolgárok” között éppúgy voltak burzsoák, mint proletárok – és a kommunisták számára a holocaustban az utóbbiak elpusztítása, vagyis a proletárgyilkosság a legfontosabb tényező. Ettől még helytálló és fontos Bordiga azon megállapítása, hogy a második világháború vérfürdője a tőkés válság „megoldásának” módja volt, amiben jelentős szerep jutott a kistőkék „kisöprésének” – a holocaustot is ez helyezi keretbe. De az osztályfront ott húzódott nem csak az összes hadsereg tisztjei és közlegényei között, hanem a zsidó származású gyári munkás, szatócs és kishivatalnok, illetve a korábbi nagykereskedő és bankár között is. Erre Bordigának jobban fel kellett volna hívnia a figyelmet.
A demokrácia „adományai”
A hajdanán is undorító marxista, ma liberális okoskodó archaikus torzó, Heller Ágnes szerint : „A holocaust maga az abszolút értelmetlenség, nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni. Nem volt célja, nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eredménye. Visszatekintve sem lehetett integrálni a történelembe.” A proletár gettósorsot vallásos misztikával akarja Heller legalizálni. Történelmietlenné illetve történelem felettivé formálja az osztályharc eme fontos részét, és nacionalizálja a zsidó származású proletariátus szenvedését. Ne hozakodjunk elő holmi idióta statisztikával, egyértelmű, hogy az áldozatok javarésze a munkásosztályhoz tartozott, másrészt az minket hidegen hagy, hogy a különféle burzsoá táborok miként irtották ki egymást. Heller a cionista fasizmusnak megfelelően értékel, amely szerint Auschwitz a kiválasztott nép szenvedése – ami egyedi és megismételhetetlen. Burzsoá firkászok külön hadserege szerveződött arra, hogy megírják a történelem misztériumát, amelynek címe: A Holocaust felfoghatatlansága. Az egyik holocaust-kutató burzsoá történész felháborodásában kifakad, amikor arról firkál, hogy az egyik szemtanú, a lengyel író Tadeusz Borowski „nem értette meg a holocaust egyediségét” – mivel ábrázolni merészeli a lengyel, orosz és más, nem zsidó származású proletárok szenvedését. Sőt, ennél lényegesen tovább megy Borowski. „Nálunk, Auschwitzban” c. novellájában leírja, miként hajt hasznot a „kölcsönadott” munkaerő a német tőkéseknek. A történet persze közismert; ez a korszak egyes kapitalisták számára az igazán nyereséges időszak – az anyagi extázis gyönyöre, kapitalista bacchanália.
„Gyárakban és bányákban dolgozunk. Emberfeletti munkát végzünk, amelyből valaki hallatlan hasznot húz. Elgondolkoztató a helybéli Lenz vállalat története. Ez a vállalat építette nekünk a tábort, a barakokkat, a csarnokokat, a raktárakat, a bunkerokat, a kéményeket. A tábor rabokat kölcsönzött a vállalatnak, az SS adta az anyagot. A többmilliós számla benyújtásakor azonban nemcsak Auschwitz, hanem maga Berlin is rémülten kapott a fejéhez. Uraim, ez lehetetlen, mondták; önök túl sokat, önök ennyi és ennyi milliót kerestek az üzleten. Kérem, válaszolta a vállalat, itt vannak a számlák. Na igen, mondta Berlin, de ennyit képtelenek vagyunk kifizetni. Akkor a felét, javasolta a hazafiúi érzelmektől fűtött vállalat. Harminc százalékot alkudott még Berlin, s ennél aztán meg is maradtak. Ettől kezdve a Lenz vállalat számláit kissé megkurtítják. De a Lenznek ezért nem fáj a feje: mint minden német vállalat, növeli a tőkéjét. Auschwitz-cal nagy üzletet csinált, és nyugodtan várja a háború végét. Akárcsak a Wagner és a Continental Csatornázási Művek, a Richter hűtőgépgyár, a Siemens elektromos készülékgyár, a tégla- és cementgyárak, a vas- és faalkatrészek szállítói. Továbbá a hatalmas Union autógyár, az ócskavas-feldolgozó DAW, valamint a myslowicei, janinai és jaworzói bányák tulajdonosai. Aki túléli közülünk ezt a háborút, majd visszaköveteli e munka egyenértékét. Nem pénzt, nem árut, hanem a verejtékes, véres emberi munkát.”
Feingold szerint „Auschwitz bizonyos értelemben nem volt egyéb, mint a modern gyárrendszer evilági kiterjesztése. Ugyan nem árut termelt – nyersanyagul emberi lények szolgáltak, a végtermék pedig a halál volt (a termelési volument nap mint nap gondosan rávezették a statisztikai összesítések görbéire). A kémények, a modern gyáripar jelképei, égő emberi hús csípős füstjét okádták. A modern Európa imponálóan megszervezett vasúthálózata újfajta nyersanyagot szállított a gyárakba.”
Ez a leírás megegyezik a Bordiga által kimondott fontos észrevétellel: a háború célja a pusztítás volt, a „túltermelés következménye”. Zygmunt Baumann Holocaust-könyvében felidézi Marek Edelmann, a varsói gettólázadás egyik vezetője emlékezését a gettó osztálytársadalmáról:
„A teljes elszigeteltségnek, a „kinti” sajtó embargójának és a külvilággal való kapcsolatok teljes fölszámolásának megvolt a maga speciális funkciója, és ez aztán a várakozásnak megfelelő hatást gyakorolta a zsidó népességre. Minden, ami a fal másik oldalán történt, fokozatosan egyre távolabbi, elmosódottabb, idegenebb lett. Csak az számított, ami itt és most, ma, a közvetlen környezetedben történik, ezek voltak a legfontosabb ügyek, melyekre az átlagos gettólakó minden figyelmét összpontosította. Egyetlen dolog számított csak: életben maradni. Hogy mit is jelent „élni”, azt ki-ki körülményeitől és anyagi forrásaitól függően, a maga módján értelmezte. Az élet a kényelmet jelentette a háború előtti idők tehetős osztályainak, a hivalkodó gazdagságot a Gestapo elvetemült kollaboránsainak vagy a csempészetből élőknek, a munkások és munkanélküliek megszámlálhatatlan tömegének pedig, mely a szegénykonyha híg levesén és komiszkenyéren tengődött, a mindennapi éhezést jelentette. Ehhez az „élethez” aztán a maga módján mindenki rögeszmésen ragaszkodik. A gazdagok a mindennapi kényelemben és azokban az örömökben látják az élet célját, melyeknek a lármás és állandóan zsúfolt kávéházakban, éjszakai klubokban és tánctermekben szegődnek nyomába. A nincstelenek a tünékeny boldogságot a szemétkosárban talált penészes krumpliban vagy egy darab kenyérben hajszolják, melyet egy járókelő lök kolduló kezükbe, meg akarnak feledkezni az éhségről, ha csak egy röpke pillanatra is. De ez az éhség napról napra nő, kicsordul a túlzsúfolt lakásokból az utcára, lehetetlen szemet hunyni a szörnyen fölpuffadt testek, a mocskos rongyokba takart fekélyes és gennyes végtagok látványa fölött, melyeken keléseket és sebeket hagynak a fagyási sérülések meg az alultápláltság. Az éhezés a kolduló gyerekek és a nyomorgó öregek hangjával szólal meg… A szegénység olyan méreteket öltött, hogy az emberek nap mint nap éhen haltak az utcákon. Minden hajnalban temetkezési vállalkozók gyűjtötték össze a tucatszámra az utcán heverő holttesteket, melyeket újságpapírral takartak le, amit kődarabokkal rögzítettek. Egyesek az utcán estek össze, mások otthon, de a család meztelenre vetkőztette őket (a ruhát megpróbálták eladni, pénzzé tenni), és kilökte a járdára, hogy a zsidótanácsnak kelljen fizetnie a temetést. Egymást követik az utcákon a meztelen hullákkal telepakolt lovas szekerek… Mindeközben dühöng a gettóban a tífusz… minden kórházi osztályra 150 beteget zsúfolnak be, ketten, néha hárman is fekszenek egy-egy ágyban, de sokaknak még így is csak a padlón jut hely. Ötszáz holtestet préselnek egy sírgödörbe, mégis százak hevernek temetetlenül, és a temető undorító, émelyítő szagot araszt… A zsidó létnek ezt a tragédiáját a németek megpróbálták a rend és tekintély dekórumaival díszíteni. A hatalmat az első pillanattól fogva hivatalosan a Zsidótanács gyakorolta. A rend fönntartása egyenruhás zsidó rendőrséget állítottak fel. Ezek az intézmények, melyek elvileg a normalitás valamiféle látszatát kellett volna hogy kölcsönözzék a gettóéletnek, valójában a kiterjedt és mélyre szivárgó korrupció és erkölcstelenség melegágya volt.”
Edelman írásának idézete csak megerősíti, hogy a haláltáborok falain túl is a burzsoá haláltáborok voltak gettó néven, ahogyan Baumann fogalmazza:
„A gettóban az osztályokat elválasztó távolság akkora volt, amekkora az életet és a halált választja el. Életben maradni – ez egyszerűen azt jelentette, hogy az ember behunyja a szemét, hogy ne kelljen látnia mások nyomorát ás gyötrelmeit. Elsőként a szegények haltak meg. Tömegesen… Az osztálykülönbségek, melyeknek galádsága már akkor is elborzasztó volt, amikor csupán a kenyérhez és fedélhez jutás lehetősége forgott kockán, közvetlenül gyilkossá lettek, amint arról lett szó, ki úszhatja meg a kivégzést. Ekkorra aki szegény volt, már túlságosan legyöngült és elerőtlenedett ahhoz, hogy képes legyen ellenállni, vagy bármi módon védeni próbálja az életét.”
A burzsoá fenomének (mindegy, hogy jobb- vagy baloldali) fő kritériuma: a zsidóság általános kálváriája zajlott le (kétségkívül aratott a fajgyűlölet), a valóságban azonban az osztályhatárok bárminemű összemosása ellen maradnak a nyers tény-csontvázak: proletáráldozatok milliói! Ez még akkor is igaz, ha a férgeséből (vagyis a burzsoázia soraiból) is szedte áldozatait a háború, hisz ez is természetes. Történetünket fűzhetnénk tovább a végtelenségig, a tömegsírok eltüntetésétől a holocausttagadásig – felidézhetnénk a költőket, akik bibliai borzalmakat varázsolnak fantáziánkba, és esztétikai élménnyé ködösítik a kapitalizmus eme „lírai megnyilatkozásait”. És kisvártatva eljött a kegyelet, e nemes burzsoá szajha, hogy az utókor piacán beszedje a vámot; Schindler listája, Kertész objektivizált siralomvölgye, Polanski Zongoristája és számtalan mocskos hamisítás – mind azt a célt szolgálja, hogy nacionalizálja, humanizálja és az osztályhatárok összemosásával osztályok felettivé tegye a szenvedést – és a munkásosztály szenvedéseinek tőkésítéséből további nyereséget remél.
Barikád Kollektíva
2004 augusztusa