JAMES C. SCOTT – AZ ELLENÁLLÁS HÉTKÖZNAPI FORMÁI

A politikai konfliktusokról szóló beszámolók többnyire csak a nyílt politikai tevékenység leírásából, illetve elemzéséből állnak. Így van ez, származzék bár a beszámoló történésztől, politológustól, újságírótól, politikustól vagy egy népi mozgalom vezetőjétől.

A legfigyelemreméltóbb konfliktuselemzések közül néhány kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy megmagyarázza, milyen körülmények között folyamodtak a konfliktusban érintett csoportok ilyen vagy olyan jellegű nyílt politikai tevékenységhez. Így aztán központi helyet kapott az a kérdés, hogy egyes csoportok bizonyos körülmények között miért alkalmazzák inkább a politikai tevékenység erőszakos formáit – például lázadás, felkelés, forradalmi megmozdulások – a kevésbé erőszakos formák: a petíció, gyűlés, békés felvonulás, tiltakozó szavazás, sztrájk vagy bojkott helyett. Az alapos történelmi összehasonlítások eredményeképpen a társadalomtudósok kezdik átlátni, hogyan vesznek részt a különböző társadalmi struktúrák, államrendszerek, kulturális értékek és történelmi gyakorlatok a politikai tevékenység formálásában.

E tendenciák kétségbevonhatatlanul nagy előrelépést jelentettek, ám egy kártékonyan beszűkült és szegényes politikai látásmód miatt egyszersmind végzetes kompromisszumokba kényszerültek. Van a politikai tevékenységnek egy – az alábbiakban tárgyalandó – hatalmas területe, amelyet rendszeresen figyelmen kívül hagynak. A mellőzést részben az okozza, hogy nem tartozik egyértelműen a „politika” fogalom megszokott értelmezésébe, részben pedig az, hogy nem tekinthető közös megnyilvánulásnak a kollektív tevékenység szokványos értelmezése szerint. Az alábbiakban azt az érvelést szeretném kibontakoztatni, hogy az alávetett csoportok politikája nagy részben az „ellenállás hétköznapi formáinak” kategóriájába esik, hogy ezeket a tevékenységeket a leghatározottabban politikainak kell tekinteni, hogy ezek igenis a kollektív tevékenység formáját képezik, és így bármely olyan beszámoló, amely figyelmen kívül hagyja őket, gyakran azokról a legalapvetőbb eszközökről nem vesz tudomást, amelyek által az alacsonyabb társadalmi osztályok politikai érdekeiket érvényre juttatják. Tanulmányomban ezeknek az állításoknak a megszilárdítására és kibontakoztatására törekszem.

Az ellenállás brechti és svejki formáira gondolok, amelyek a viszonylagosan hatalom nélkülinek mondható csoportok kis arzenáljának szerves részét képezik. Olyan megnyilvánulások sorolhatóak ide, mint munkalassítás, színlelés, álengedelmesség, tettetett tudatlanság, dezertálás, csórogatás, csempészés, vadorzás, gyújtogatás, rágalmazás, szabotázs, orvtámadás, illetve gyilkosság, névtelen fenyegetés, és így tovább. Ezek, a többségükben teljesen prózai módszerek az osztályharc szokványos eszközei. Ezekhez nyúlnak először átlagos történelmi körülmények között, amikor a nyílt szembeszállás lehetetlen vagy halálos veszéllyel járna. Ha egy társadalmi osztály tagjai széles körben alkalmazzák ezeket a technikákat az elittel vagy az állammal szemben, ez az esetek egyszeri előfordulásának banalitását messzemenően meghaladó következményekkel járhat. Egy osztályviszonyokról szóló beszámoló nem lehet helytálló, ha ennek fontosságát nem méri fel. Nagyon is érthető azonban, hogy a fenti technikák az osztályviszonyokat tárgyaló beszámolók többségéből kiszorultak, vagy marginális pozícióba kényszerültek. Végül is nagy részüknek az a célja, hogy ne vonja magára a figyelmet, illetve kerülje a leleplezést. Mind az elit, mind a társadalomtudósok paradox módon éppenhogy bátorítják az ilyenfajta ellenállást azáltal, hogy figyelmüket elsősorban az ellenállás olyan formáira összpontosítják, amelyek nyíltan fenyegetik a hatalmon lévőket, azaz a társadalmi mozgalmakra, szakadár vagy forradalmi csoportokra, illetve a nyilvánosan szervezett politikai ellenállás egyéb formáira. Természetesen sokkal valószínűbb, hogy ez utóbbi csoportok után maradnak fenn az írásos nyomok – kiáltványok, jegyzőkönyvek, tagnévsorok, újságcikkek és rendőrségi jelentések –, amelyek számukra a történelmi feljegyzésben konkrét helyet biztosítanak.

Hasznos lehet, ha mindjárt itt különbséget teszünk az osztályellenállás hétköznapi formái és a parasztság, illetve más alávetett csoportok histográfiájában domináló politikai konfliktus jellemzőbb formái között. Erre a megkülönböztetésre a legegyszerűbben úgy világíthatunk rá, hogy az ellenállás különféle formáit párokban szembeállítjuk. Minden párban az első a hétköznapi ellenállás lesz a szó általam használt értelmében, a második pedig egy azonos célkitűzéssel rendelkező, közvetlenebb, nyíltabb szembenállás.

Az első szférába tartozik tehát az a csendes, fokozatos folyamat, ahogyan az illegálisan betelepülő parasztok, illetve a vadorzók ültetvényekre és állami kézben levő erdős területekre tolakodtak be; a másodikba pedig a földtulajdonok nyilvános birtokbavétele, amely nyílt szembeszállást jelent a tulajdonviszonyokkal. Mindkét megmozdulás a föld tulajdonlásának újrarendezését célozza meg, az előbbi a hallgatólagos, de facto tulajdonszerzést, míg az utóbbi a szerzés formális, de jure elismerését. Az elsőbe sorolhatjuk a sorozatos katonai dezertálást, a másodikba pedig a tisztek eltávolítását vagy leváltását követelő, nyílt katonai zendülést. Az elsőre lesz példa a közvagyon magántulajdonban lévő magtárak megdézsmálása, a másodikra a piac vagy a gabonaraktár nyílt elfoglalása, mely az élelmiszerkészletek újraelosztását célozza.

A szembeállításokból kitűnik, hogy a hétköznapi ellenállási formák nem kívánják magukra vonni a figyelmet. Az ilyen technikák viszonylag biztonságosak, gyakran alapvető anyagi javak megszerzésével kecsegtetnek, és csak kismértékű vagy egyáltalán semmiféle formális koordinációt nem igényelnek, formális szervezetekről nem is szólva – annak ellenére, hogy céljuk elérése érdekében jellemzően az ellenállás figyelemre méltó, népi kultúrájára hagyatkoznak. Az összehasonlított párok mindegyikében hasonló a célkitűzés. Mind a betelepülők, mind a földfoglalók a földtulajdon használatát kívánják elérni; ahogy a dezertőrök is és a felkelők is egyaránt egy költséges hadműveletnek vagy háborúnak akarnak véget vetni. Az ellenállás hétköznapi formáinak viszonylagos biztonsága – amely valóban csak viszonylagos – abból ered, hogy az akciók maguk aránylag kis léptékűek. A betelepülők kis csoportokban szivárognak be a földekre, gyakran éjszaka, hogy ne vonják magukra a figyelmet, a dezertőrök pedig valószínűleg észrevétlenül surrannak el, ha megfelelő alkalom kínálkozik.

Ezek az apró események akár észrevétlenül is maradhatnak, elkövetőjük legtöbbször észrevétlennek is tervezi őket. Összeadódva azonban e kis események szinte titokzatos módon egy nagy eseményhez vezetnek: katonák híján egyszer csak harcképtelenné válik a hadsereg, a vonakodó munkaerő csődbe juttatja a vállalkozást, a gyújtogatások és zaklatások a földbirtokos nemességet vidékről a városba kergetik, hatalmas, állami tulajdonban lévő földterületeket birtokolnak el teljes egészében a betelepülők, vagy az állam adókövetelései fokozatosan érvényüket vesztik a fizetés elmulasztása miatt.

Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az ellenállás hétköznapi formái és a politikai konfliktusai nyíltabb megnyilvánulásai közötti különbség mindössze a bölcs taktikában rejlik. Az állami tulajdonú földre magát jogosultnak érző paraszt választhatja inkább a csendes betelepülést a nyílt, erőszakos földfoglalás helyett, mivel tudja, hogy ez utóbbi nagy valószínűséggel fegyveres megtorlással, vérontással járna. Ha viszont a politikai helyzetből adódóan egy nyíltabb földfoglalás hasonlóképpen biztonságos lehet, mint például Zimbabwe esetében, ez az erőszakos földfoglaláshoz közelebb álló forma válik valószínűvé. Természetesen, helyzetüknél fogva a parasztok és más alávetett csoportok számára nagyarányú, kollektív megmozdulások általában nehézségeket jelentenének, többek között földrajzi szétszórtságuk, etnikai és nyelvi különbségeik, valamint a szervezésben való járatlanságuk miatt. De az is valószínű, hogy az ellenállási technikák terén mutatott preferenciák az életükre nehezedő állandó felügyelet tudatából, a kényszerítéstől való reális félelmükből, vagy egy korábbi, óvatosságra intő tapasztalatból erednek.

Ha ugyanazt az eredményt – igaz, jóval lassabban, ám sokkal kisebb kockázattal – a hétköznapi ellenállás eszközeivel is el lehet érni (és ez gyakran van így), akkor nyilvánvalóan ez lesz az ésszerűbb megoldás. Amerikában, a polgárháború előtt a déli államokban a rabszolgafelkelések minden esetben végzetes kimenetelűek voltak. E szemszögből nézve a rabszolgák hosszabb távú preferenciája a szökés, a fosztogatás, a munkalassítás és az álengedelmesség iránt nagymértékben a taktikai bölcsességnek tudható be.

A szkeptikus talán elfogadja az eddigi érvelést, és mégis azt állítja, hogy az ellenállás hétköznapi formái nem tartoznak az osztályharc leírásához, mivel egyéni és nem osztálystratégiákról van szó, amelyek az egyén, nem pedig az osztály javát szolgálják. Az első állítás könnyen cáfolható. Kimutatható, hogy a hétköznapi ellenállás legtöbb formája nem tartható fenn az ellenálló osztályon belül működő, meglehetősen magas szintű, hallgatólagos együttműködés nélkül. Ez későbbi példákban szembeötlően látszik majd A második állítás igaz ugyan, ám az ellenállás hétköznapi formáiból eredő személyes haszon – feltéve, hogy nem az osztály más tagjainak hátrányából származik ^[1] – aligha lehet akadálya annak, hogy ezeket a formákat az osztálykonfliktus megnyilvánulásának tekintsük. Végül is az ellenállás hétköznapi formáival többnyire éppen a felsőbb osztályok és/vagy az állam részéről tapasztalható jogtalan eltulajdonítások kivédésére törekszenek. Ha az ellenállás egyáltalán sikeres, természetesen az ellenálló anyagi hasznával jár. A szűkös erőforrások fölötti rendelkezés kérdése nyilvánvalóan mindig az osztálykonfliktusok gyújtópontjában áll. Ha csak egy-két vadorzóról, gyújtogatóról vagy dezertőrről van szó, akcióik nem nyomnak túl sokat a latban az osztálykonfliktus szempontjából. Amint azonban kellőképpen általánossá válnak ezek a tevékenységek ahhoz, hogy ellenállási mintát kínáljanak, kiderül, hogy milyen fontos szerepük van az osztálykonfliktus szempontjából.

Vegyük szemügyre az alábbi definíciót, mely az eltulajdonítás folyamatát helyezi a középpontba: alsóbb osztályok ellenállásának tekinthető a parasztok körében az osztály tagjai által elkövetett bármely olyan cselekedet, amely vagy a felsőbb osztályok (földesúr, állam, géptulajdonosok, bankár) által az adott osztályra kényszerített követelések (bérleti díj, adó, hódolat) enyhítését vagy megtagadását szándékozik elérni, vagy a felsőbb osztályokkal szemben saját követeléseik (munka, föld, segély, megbecsülés) előremozdítását célozza meg.

A definícióhoz három vonatkozásban fűzök megjegyzést.

Először is nem köti ki, hogy az ellenállás kollektív tevékenység. Pedig az ellenállás hétköznapi formáiban valamilyen szintű együttműködés mindenképpen egyértelmű, hiszen még a rabszolga is csak társai cinkos hallgatása révén kerülheti el a leleplezést, ha el-elcsen dolgokat, vagy kihúzza magát a munka alól. Ugyanez áll természetesen a vadorzóra is, aki úgy gondolja, hogy neki és a hozzá hasonlóknak joga van a halhoz, vadhoz vagy a közeli erdőben föllelhető tűzifához. Mindegyikük sikere egy minimális szintű csoportösszetartáson múlik.

Másrészről – és itt fogas kérdéssel lesz dolgunk – a definícióban szándékoltságról van szó. A fenti megfogalmazás helyt ad annak a tény megállapításnak, hogy sok szándékolt ellenállási akció egyszer csak együttes működésbe lép, és teljességgel váratlan következményekhez vezet.

Végül pedig a definíció az osztályalapú ellenállás elengedhetetlen összetevőjeként ismeri el azt, amit szimbolikus vagy ideologikus ellenállásnak nevezhetünk (például: pletyka, rágalmazás, lealacsonyító címkék visszautasítása, hódolat megtagadása).

Tágabb értelemben a fenti definíció felismeri – ahogy véleményem szerint minden meggyőző definíciónak fel kell ismernie – azt a szerepet, amelyet a paraszti ellenállás bármely valószerű definíciójában az anyagi önérdeknek játszania kell. Ez is azt a tényt erősíti meg, hogy az osztályharc elsősorban és mindenekelőtt nem más, mint a munka, a vagyon a termelés és az adóterhek felosztásáért folytatott küzdelem. A fogyasztás ebből a szempontból egyszerre célja és eredménye mind az ellenállásnak, mind az ellenállás leverésének (lásd Utsa Patnaik, 1979; 398–399. o.). Az apró gabonalopások vagy a szérűskert megdézsmálása egy bizonyos szemszögből esetleg csak triviális „megküzdési” mechanizmusoknak látszanak; ám az osztályviszonyok tágabb perspektívájában központi kérdéssé válik az, hogy a termés ténylegesen hogyan oszlik meg.

2. VÁLTOZATOS GYAKORLAT, EGYSÉGES CÉL

Szinte végtelen azoknak a különféle praktikáknak a száma, amelyek az ellenállás hétköznapi formáit reprezentálják. A kívülálló számára talán túlságosan is nagyvonalúnak tűnik, hogy mindezeket egy címszó alatt emlegetjük. Ez a változatosság azonban nem más, mint a különféle eltulajdonítási módozatok széles skálájának tükörképe; az eltulajdonítás mindegyik formájához valószínűleg hozzárendelhetünk egy vagy több hétköznapi ellenállási formát, amely az adott eltulajdonítás meghiúsítására törekszik. Ezeknek a technikának pedig az ad bizonyos egységet, hogy kivétel nélkül mindegyik csendben, lepel alatt, névtelenül és gyakran az ellenállás deklarált igénye nélkül igyekszik szembeszegülni a kényszerítő erővel és nyilvános hatalommal rendelkező felsőbb osztálybeliek követeléseivel.

Illusztrálandó ezt az egységet, az alábbiakban a hétköznapi ellenállás négy formájának elemzése következik. Az elemzés segítségünkre lesz abban, hogy pontosabb képet kapjunk az ilyen jellegű ellenállásnak kedvező körülményekről, az ellenállás várható eredményeiről, különféle álcáiról, a szükséges együttműködésről, valamint a korlátairól. A példákat egyrészt reprezentatív változatosságuk miatt választottuk, másreszt azért, mert alkalmasak a jelenségnek magának az elemzésére.

A vadorzás

Durván két évszázadon át, 1650 és 1850 között szinte bizonyosra vehetően a vadorzás volt a legnépszerűbb bűnözési forma Angliában. Bár vadorzáson rendszerint valaki más vad-, hal-, esetleg tűzifatulajdonának „ellopását” értjük, a kifejezés valójában sokkal szélesebb tevékenységet takar. A parasztok, munkások és kisbirtokosok azzal rövidítették meg a nemességet vagy a királyi birtokot, hogy tőzeget, hangát, nádfedélnek vagy világításra való sást, rőzsét, agyagot, követ, meszet, szenet csentek, vagy a legelőn a saját állataikat legeltették, gyógyfüveket szedtek, vagy megművelték a földet.

A vadorzás tárgya és mennyisége az elorozható források hozzáférhetőségének megfelelően változott, aszerint például, hogy milyen mértékű volt a paraszti lakosság elnyomása, milyen cikkekben szenvedtek szükséget, mekkora volt a lefülelés kockázata és adott esetben a büntetés mértéke, illetve a helyi közösséget éltető hagyományok szerint (lásd erről Thompson, 1975 a, b; Brewer és Styles, 1980). A nagybirtokosok és a korona számára a probléma olyannyira égetővé vált, hogy a 18. században drákói törvényeket hoztak, amelyek értelmében a vadorzóknak halálbüntetéssel kellett számolniuk. Egész pontosan már az is főbenjáró bűnnek számított, ha valakit fekete álcában kaptak rajta az erdőben (innen a „Black” Act [Fekete törvény] kifejezés), feltételezve, hogy minden ilyen öltözetű személy vadorzó.

A mi szempontunkból a vadorzás legfontosabb mozzanata az, hogy maga a tevékenység a falusi lakosság hagyományos túlélési rutinjának részét képezte, és a szokásjogokhoz tartozott. A vadorzás bűncselekményként való elkönyvelése ezért inkább a tulajdonviszonyokat meghatározó törvényben idézett elő változást, nem pedig az emberek viselkedésében. Az állam és a jogrend lesz az, amely ezeket a túlélési rutinokat hirtelen az ellenállás hétköznapi formáivá változtatja. A folyamat azóta természetesen minden gyarmati társadalomban megismétlődik, ahol az állam az erdőket kormánytulajdonnak minősítette, majd ezt egy egész sor rendelet és tisztviselő hatályba léptetésével, illetve hivatalba helyezésével nyomatékosította. Valószínűtlen, hogy a környékbeli lakosság elfogadta volna azt a logikát, amely szerint hasznosítatlan természeti tájakat és természeti kincseket egyszer csak állami tulajdonnak lehet kikiáltani, és ezt követően önként felhagyott volna hagyományos gyakorlatával. Az ilyen állam-gyártotta „bűncselekményre” Michel Foucault hívja fel a figyelmet a forradalom utáni francia történelem kapcsán: „A forradalmat a maga céljaira kihasználó polgárság által létrejött új földbirtokosi rezsim ellen bontakozott ki a paraszti törvénysértés… a 19. század elején a munka törvényes kizsákmányolásának új rendszere ellen bontakoztak ki a munkások törvénysértései: a vad géptörések… s a leghétköznapibbak, mint például a munkamegtakarítás, a munkahely elhagyása, csavargás, a befejezett munka nyersanyagával, mennyiségével vagy minőségével való csalás” (Foucault, 1990; 374 o.).

A hétköznapi ellenállási formák átfogó történetében a vadorzás kétségkívül alapvető jelentőséggel bírna. Az erdő (más esetekben ugar vagy közlegelő) igénylők versengésének tárgyát képező természeti kincs, és ez részben magyarázatul szolgál. Hasonlítsuk össze például, hogy mennyivel könnyebb dolog egy hatalmas erdőből tűzifát csenni, mint egy jól őrzött, központi raktárból gabonát lopni. Bármely földrajzilag ennyire szétszórt forrás vagy fogyasztási cikk szinte megoldhatatlan problémák elé állítja a büntetővégrehajtást. Nem valószínű, hogy sokat számítanának a vadorzás megakadályozásának szempontjából az erdő és vadőrök, ha egyszer a vadorzásnak oly nagyszámú lehetséges helyszíne és elkövetője van. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha egy erdő– vagy vadőr mégis összeakad egy vadorzóval, létszámban valószínűleg alulmarad. E. P. Thompson leírása szerint a fenyegetések, verések, gyújtogatások, és alkalmanként egy-egy vadőr meggyilkolása gyakran elriasztotta az őröket a tevékenységüktől.

A végrehajtás nehézségei azonban nem írhatók teljes mértékben a földrajzi és demográfiai tényezők számlájára; legalább annyira közrejátszott bennük a vadorzók lakóközösségének hallgatólagos összejátszása és alkalmanként aktív együttműködése is. Gondoljunk csak bele, milyen nehézségekkel találnák szemben magukat a vadorzók, ha a helyi lakosok aktív ellenszenvvel viseltetnének irányukban, és hajlandóak lennének ellenük tanúskodni a bíróságon. A vadorzás mint a visszatulajdonítás szisztematikus mintája egyszerűen elképzelhetetlen lenne támogató, de legalábbis toleráns normatív konszenzus nélkül. Máskülönben könnyen nyakon csípnék a vétkeseket. Rendkívül nehéz azonban világosan meghatározni, hogy az ilyen összhangnak vagy együttműködésnek milyen megjelenési formái vannak. Thompson szerint, valóban elképzelhető, hogy az erdőkben tanyázó titkos, vadorzó testvériségek vagy szövetségek hagyománya évszázadokon át többé-kevésbé változatlan formában maradt meg (Thompson, 1975b; 58. o.). Ebben a megállapításban az a lényeges, hogy egy ilyesfajta összhang jellemzően csak egy informális, falusi társaskapcsolat-hálózatban érhető el, és amennyiben a „szövetség” kialakult, tagjainak minden okuk megvan rá – és gyakran az eszközeik is megvannak hozzá –, hogy létezését eltitkolják a hatóságok és a történészek elől.

Az adófizetés megtagadása a parasztok körében

Ha a hétköznapi ellenállás vadorzásban való megnyilvánulását úgy könyveljük el, mint az új tulajdonviszonyokkal szemben az anyagi forrásokra támasztott hagyományos igény deklarálására tett kísérletet, akkor az adófizetés megtagadása még inkább önvédelmi erőfeszítés az eltulajdonítás egy közvetlen formájának megszüntetésére, illetve minimalizálására. A malajziai parasztság sikeres ellenállása az államilag elrendelt iszlám tizeddel (zakat) szemben jó megközelítést kínál a normatív összejátszás fontosságának, a félrevezetés szerepének, az állam természetének, és a hosszú távú elemzés jelentőségének vizsgálatához.^[2]

Maga az iszlám tized, keresztény és zsidó elődjeihez hasonlóan, a teljes terményhozam egy tizede, amelyet természetben kell beszolgáltatni az iszlám jótékonyság és oktatás előremozdítása céljából, 1960–ig a tized beszolgáltatása teljes mértékben helyi és önkéntes jellegű volt; azóta a tartományi hatóságok központosították az adminisztrációt, és rendelkeztek a hektárok és a terméshozam nyilvántartásáról, hogy a begyűjtést kivitelezhetővé tegyék. Azokban a falvakban, ahol kutatásokat végeztem, az új tized olyan vehemens és egybehangzó tiltakozást váltott ki, hogy aránylag könnyű volt megismerkedni a különböző kibúvási technikákkal. Alapvetően négyféléről van szó. Egyes földművelők, különösen a kisbirtokosok és a földbérlők egyszerűen nem hagyják, hogy megművelt földterületeiket nyilvántartásba vegyék. Mások kevesebb hektárt és/vagy terméshozamot vallanak be, és adott esetben azt is megkockáztatják, hogy még e hamis nyilatkozathoz képest is kevesebb rizst adnak le. Végül pedig, a leadott gabona általában a lehető legrosszabb minőségű – vagy a nedvesség tette tönkre, vagy kicsírázott, vagy szalmával, kavicsokkal keverik össze, így a felhasználható, kiőrölt gabona sokkal kevesebb, mint amennyi névleges súlya alapján várható lenne.

Ennek az ellenállásnak a ki nem mondott eredményei lenyűgözőek. Egy helyi, de valószínűleg reprezentatív minta alapján kiderült, hogy az államnak ténylegesen beszolgáltatott gabona átlagosan kevesebb mint egyötöd része a törvény által előírt tíz százaléknak. A legfigyelemreméltóbb azonban a küzdelem részvevőit övező általános hallgatás. A tized ellen nem lázadnak föl, nem tüntetnek ellene, nem nyújtanak be petíciót, nem kerül sor erőszakos konfrontációra és egyáltalán semmiféle tiltakozásra. Miért is protestálnának, ha jóval csendesebb eszközökkel ugyanazt az eredményt érhetik el a lehető legkevesebb kockázat árán? Hacsak valakinek eszébe nem jut összehasonlítani a tényleges terméshozamot a beszolgáltatott tized mennyiségével, az ellenállás nyilvánosan láthatatlan marad, az ellenálló számára ugyanis biztonságosabb névlegesen meghagyni és csupán a gyakorlatban szétbomlasztani a tizedrendszert. Ezt a tevékenységet talán nem nevezhetjük kollektív vagy társadalmi megmozdulásnak, mégis jelentős eredményeket ért el anélkül, hogy az államnak világosan észlelhető célpontot szolgáltatott volna. Nincs betiltható szervezet, nincsenek előállítható vagy megvásárolható konspirátorok vagy bíróság elé hurcolható felkelők – csak a parasztok ezreinek általános egyet nem értése működik.

A hallgatólagos összhang, amely ezt az ellenállást élteti, egy, szinte kitapintható „közhangulaton” múlik, a hozzáférhető kibúvási technikák és a gazdasági érdekek osztatlanul közös tudásán. Az ilyenfajta ellenállást azonban nem elég pusztán a gazdasági érdekek szempontjából vizsgálni. Egyrészt a parasztságnak sok és alapos oka van arra, hogy kivonja magát a tized kötelezettsége alól. Szembeszökő igazságtalanságok találhatók ugyanis a tized megállapításában (például: a nem rizst, hanem másfajta gabonát termesztőket, a nem földművelő birtokosokat, az üzletembereket, a hivatalnokokat és a jómódú kínaiakat nem érinti a tized), behajtásában (szabálytalanságok a mérésben és a jóváírásban) és mindenekfelett az újraelosztásában (soha egyetlen zsák gabona sem került vissza a faluba a szegények megsegítésére). A szkeptikus az ilyesfajta érvelést talán afféle okoskodásnak tekinti, amely arra szolgál, hogy meggyőző elvekkel palástolja a nyilvánvalóan haszonleső számítgatásokat. Ha csakugyan erről lenne szó, nehezen találnánk magyarázatot arra, hogy a falu legtöbb lakója miért adományoz önkéntesen „magántizedet” a szegény rokonoknak, szomszédoknak, vallási tanítóknak és aratómunkásoknak. Más szóval, meggyőző bizonyítékunk van arra, hogy az egyén nem igazán egyedül magának kaparintja meg a gabonát – ezt éppolyan rossz szemmel néznék, mint az állami eltulajdonítás igazságtalanságát. Ugyanaz az igazságosság kérdésében való konszenzus készteti a parasztok többségét arra, hogy tizedet osszon szét a falusi lakosság, illetve a tágabb család körében, amely a hivatalos tizeddel szembeni ellenállást is élteti.

A tizeddel szembeni, vagy bármely más, hasonló jellegű ellenállás a hatalmi viszonyoktól függ. A jelen kontextusban biztosra vehető, hogy a hatóságok sokkal több hasznot húzhatnának a tizedből, ha az esetek ezreinek mind eltökélten utánajárnának, ha az engedetlenséget keményebben büntetnék, és nagyobb létszámú végrehajtó személyzetet vetnének be. Lehet, hogy nem lenne nyereséges pénzügyi intézkedés, de kivitelezhető lenne. Mégsem teszik meg, ugyanis az uralkodó párt választási küzdelmet folytat a muszlim szavazatokért, és úgy ítéli, hogy a sok vidéki szavazó elriasztásával járó politikai veszteséget nem engedheti meg magának. A kormány dilemmájának két aspektusát érdemes kiemelni. Először is: a hivatalos tizeddel való szembeszállást kezdetben az tette lehetővé, hogy a parasztság hallgatólagosan a saját politikai súlyát használta fel, annak tudatában, hogy a kormány habozni fog, mielőtt lépéseket tenne ellenük. Hasonló okokra vezethető vissza, hogy az olyan rendszerekben, amelyek valamilyen módon a parasztság aktív támogatásától függnek, a parasztok nem fizetnek adót, vagy elmulasztják a mezőgazdasági kölcsönök törlesztését. Az ellenállás másik, kissé ironikus aspektusa az, hogy amint szokványos gyakorlattá válik, megteremti a saját elvárásait arra vonatkozólag, hogy mi engedhető meg, és mi nem. Mihelyst ez megtörténik, annak az uralmi rendszernek, amely ezt követően arra a döntésre jut, hogy kikényszeríti a rendelkezések tényleges betartását, politikailag és adminisztratív szempontból egyaránt magas árat kell fizetnie. A hétköznapi ellenállók biztonsága nagy számukban rejlik, a sikeres ellenállás pedig saját magának állít emlékművet.

Az ellenállás fentebb leírt fajtáját évszázadokon keresztül lehet űzni egy olyan uralmi rendszer alatt, amely egyszer a hatóságoknak, másszor a parasztságnak kedvez. Így például, Franciaországban a parasztok ellenállása a katolikus tizeddel szemben, melyet csak a forradalom után töröltek el, több mint három évszázadon keresztül váltogatta a különféle ellenállási technikákat (Scott, 1987). A források tanulmányozói megdöbbentek a parasztok technikáin, kitartásán és az ellenállás hosszú távú sikeren. Bár a tizeddel szemben olykor előfordultak sztrájkok, felkelések, és tudunk petíciókról is, nyilvánvaló, hogy a megkerülés rejtettebb formái bírtak a legnagyobb jelentőséggel a tized tényleges behajtásának teljesíthető arányokra történő visszaszorításában. A bizonyítékokat vizsgáló LeRoy Ladurie és Gay azt tanácsolják a történészeknek, hogy „tanulmányozzák a katasztrófával szembesülő parasztok zsenialitását, majd magyarázzák meg, miért maradt a tized évszázadokon keresztül még éppen tolerálható szinten” (Ladurie, 1982; 27. o.).

Marc Bloch a hétköznapi ellenállási formák jelentőségét vizsgálva ugyanehhez az esethez nyúlt, majd kiterjesztette a mezőgazdasági osztályviszonyok általános történetére. Bloch arra törekedett, hogy figyelmünket az archívumokban parádézó felkelésekről inkább az osztályharc nem látványos formái felé terelje. Így írt erről: „A szinte kivétel nélkül leverésre ítélt és legtöbbször mészárlásba torkolló nagy lázadások egészében véve túlságosan szervezetlenek voltak ahhoz, hogy bármiféle tartós eredményt érhessenek el. A vidéki közösségek makacsul kitartó, türelmes, néma harca többre jutott a hosszú évek alatt, mint ezek a hirtelen fellángolások (Bloch 1970; 170. o.)^[3]

Dezertálás

A vadorzásról és a tized beszolgáltatásának megkerüléséről szóló beszámolók azt sugallják, hogy az ellenállás hétköznapi formái kisszerűek, és olyan pillanatnyi előnyök és lehetőségek határozzák meg őket, amelyeknek csak csekély hatásuk lehet a hatalmi viszonyrendszer egészére. Pedig az akciók, amelyek önmagukban triviálisnak tűnnek, távolról sem triviális következményekhez vezethetnek, ha összességükben szemléljük őket. Államközpontú, történelmi szemszögből nézve számos kormányzati rendszer válságát megsürgetheti az, ha a kritikus szintet meghaladja a hétköznapi ellenállási formák felhalmozódott hatása. Ez talán a hadseregből történő dezertálások esetében a legszembeötlőbb.

Armstead Robinson alapos bizonyítása szerint a hétköznapi ellenállás kulcsszerepet játszott a déli államok szövetségének összeomlásában az amerikai polgárháború alatt (Armstead L. Robinson: Bitter Fruits of Bondage: Slavery’s Demise and the Collapse of the Confederacy: 1861-65; 5. és 8. fejezet). A szegény, dombvidéki, fehér kisbirtokosok – akiknek amúgy is kevéssé állt érdekükben a rabszolgarendszer védelme, és akiket felbujtott, hogy a törvény számos ültetvényes fiát felmentette a bevonulás alól, ugyanakkor meg akarták menteni a családjukat az éhínséggel fenyegető 1862-es válságtól – tömegesen hagyták el a Konföderációs Hadsereget. Robinson becslései szerint összesen mintegy kétszázötvenezren tagadták meg a bevonulást, illetve dezertáltak – ez a szám a konföderációs államokba tartozó, az Egyesült Hadseregben ténylegesen szolgáló fehérek számának ötszöröse. Lee antietami és kelet tennessee-i vereségében döntő szerepet játszott az, hogy megtagadták a részvételt abban, amit ők „a gazdagok háborújának, ám a szegények harcának” neveztek. „Hadseregünk elolvadt, mint a hó, elsősorban a dezertálások miatt” – jegyzi meg egy déli pap (Robinson; 8. fejezet). A hadsereg sorainak fogyatkozásával párhuzamosan tetőzött a munkamegtagadás, az engedetlenség és a szökések száma a rabszolgák körében, ez pedig megfosztotta a konföderációt a háború sikeres folytatásához elengedhetetlenül szükséges élelmiszerkészletektől és bevételektől. Sem a dezertálások, sem a rabszolgák munkamegtagadása és szökése nem lett volna kivitelezhető egyfajta konszenzus nélkül, amely megakadályozta a hatóságokat abban, hogy véget vessenek ezeknek a folyamatoknak. Ezek a „zendülő” cselekedetek nem egy lázadás részét képezték; nem voltak szervezettek, és nem álltak senkinek az irányítása alatt – összegződő hatásuk mégis halálos csapás volt, talán sokkal végzetesebb, mint amilyen bármiféle monumentális, nyílt, lázító megmozdulás lett volna.

Számtalan hasonló esettel találkozunk. Hogyan lehetne megmagyarázni például a cári hadsereg összeomlását és a bolsevikok azt követő győzelmét anélkül, hogy kellő súllyal mérlegelnénk a frontról történő dezertálásokat 1917 nyarán, valamint az ezt kísérő – szervezetlen – vidéki földfoglalásokat? A sorkatonák között aligha akadt olyan – vagy ha igen, csak nagyon kevés –, aki forradalmat akart volna csinálni; mégis, éppen ennek a folyamatnak a felgyorsításához járultak hozzá (Marc Ferro: The Russian Soldier in 1917: Undisciplined, Patriotic, and Revolutionary; 483-512. o.). R. C. Cobb beszámolója a forradalom utáni és a császárság első éveiben tapasztalható dezertálásokról és a bevonulás megtagadásáról Franciaországban ugyancsak meggyázően bizonyitja a hétköznapi ellenállás uraimi rendszereket megdöntő szerepét (Cobb 1970; 96–97. o.).

A katonai dezertálás kérdésétől teljesen függetlenül, történészeknek javukra válhatna, ha foglalkoznának a jelentéktelen adómulasztások hosszú távú szerepével: azzal a szereppel, amelyet a gyakran radikális politikai változásokat megelőlegező „állami költségvetési válság” előidézésében töltenek be. Itt megint csak jelentéktelen elkövetők ezreinek önérdekeket szolgáló, kisstílű cselekedeteiről van szó, melyek – szándékolatlanul – megfoszthatnak egy uralmi rendszert az uralkodó koalíció fenntartásához szükséges anyagi eszközöktől, és képtelenné tehetik ellenségei leverésére. Forradalom híján aligha kételkedhetünk abban, hogy a nagymértékű paraszti engedetlenség gyakran felelős a harmadik világ agrárpolitikájának főbb változásaiért.

Ellenállás a mezőgazdaságban az államszocializmussal szemben

A társadalomban uralkodó tulajdonviszonyok lényegében meghatározzák, hogy az anyagi javak elosztásáért folytatott küzdelem milyen politikai formát ölt. A földmagántulajdont lehetővé tévő liberális rendszerben a küzdelem jellemzően a közvetlen termelőket – a kisgazdálkodókat, a munkásokat vagy a bérlőket – állítja szembe azokkal, akiknek a termelés egyéb tényezői vannak a birtokukban (földbirtokosok, pénzemberek, bankok stb.). Ha a konfliktus az állam ellen irányul, az többnyire az adó- vagy pénzügyi politikát célozza, kiélezett helyzetben pedig a földtulajdon elosztását. Ezzel szemben az államszocializmusban az árucikkek árára vonatkozó alapvető döntések, a mezőgazdasági beruházások, a hitelek, a termelési ütemterv és – a kollektivizálásban – a munkanap és a munkabér az állami politika közvetlen problémái. Azok a konfliktusok, amelyeket a magánszektor problémáinak tekinthettünk, azaz nem érintették az államot közvetlenül, az államszocializmusban az állammal való közvetlen összeütközésekké válnak. A paraszt az állammal mint munkaadóval, felvásárlóval, ellátóval, pénzkölcsönzővel, munkavezetővel, gazdasági főnökkel és adóbehajtóval szembesül.

Tekintve, hogy a politikai tanulmányok általában államcentrikusak, aligha meglepő, hogy az ellenállás hétköznapi formái az ilyen uralmi rendszerekben ennnyire elterjedtnek tűnnek. Ez részben azzal az optikai csalódással magyarázható, amelyet az állam teremtett meg azáltal, hogy fölvette a termelési eszközök és az anyagi javak fölötti közvetlen rendelkező szerepét. A magyarázat másik fele azonban távolról sem illúzió. Ha néha javít is valamit az általános jóléten, az államszocializmus változatlan célja mégiscsak az, hogy visszaszorítsa egy korábban petite bourgeoisie-nak titulált társadalmi réteg autonómiáját. Az autonómia elvesztése már önmagában heves ellenállás forrása lett. Az állami gazdaságok és a kollektívák gyakran megbontják a termelés és fogyasztás közvetlen kapcsolatát, amely a középosztálybeli termelési viszonyok jellemzője volt, és ez az ellenállásnak megint csak új terepet kínál. A kisbirtokos paraszt számára a termelés visszaesése valószínűleg az élelemfogyasztásban is érezteti a hatását, míg a termelőszövetkezeti munkás esetében a munkabefektetés csökkenése nem feltétlenül mutatkozik meg közvetlenül a fogyasztásban. Végül pedig annak, hogy a mindennapi ellenállás miért olyan általános a mezőgazdaság államszocialista formáiban, az az egyik legfőbb oka, hogy az ilyen jellegű rendszerek nem nagyon adnak teret a tiltakozás egyéb formáinak. A kényszerítőeszközök közvetlen birtokában az állam többnyire megakadályozza a nyílt tiltakozást, kivéve a végső elszántság eseteit, a mezőgazdasági dolgozók érdekeit képviselni hivatott formális testületek pedig – esetenként változó mértékben – a felsőbb hatóságok utasításainak közvetítőiként működnek.^[4]

Hosszú távon és gyakran önmagukra nézve tragikus áron, az ellenállás hétköznapi formái olyan anyagi válságot idézhetnek elő, amely a politikai módszerek megváltoztatásához vezethet. Az 1978 elején, Teng Hsziao-ping hatalomra jutásakor bevezetett erőteljes gazdasági reformok megfelelő példát szolgáltatnak erre. A kollektívák feloszlatását, a „családi felelősség rendszerének” bevezetését, a kiskereskedelem és a piacok ösztönzését tekinthetjük egyfelől racionális, a fejlődést távlati reformokkal előmozdítani kívánó, központi határozatnak. Ez a nézőpont nem teljesen hibás, de teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a paraszti ellenállás hétköznapi formái már több mint két évtizede jelentősen közrejátszottak ennek a politikai változásnak a kikényszerítésében.^[5] Úgy tűnik, hogy a Nagy Ugrás időszakát jellemző, a jelenlegi becslések szerint mintegy 10–20 millió emberéletet követelő éhezést követően – amelynek okai a politikai módszerekben keresendők – az elkeseredett parasztság, gyakran a helyi káderek segítségével, újfent megerősítette ellenállását a fenyegető, kiszámíthatatlan eseményekkel szemben. Egész sor különféle stratégiát alkalmaztak, beleértve a földtulajdon „kisebbítését” a hivatalos bejelentéskor, a termelési ütemterv és a terméshozam adatainak meghamisítását, a lopások és a selejtes gabona arányainak eltúlzását, az illegális begyűjtéseket, a gabona helyi felhalmozását, és így tovább. Ráadásul, mivel a dolgozó munkanapja a kollektívának volt alárendelve, és munkáját – az árak megállapításával és a beszolgáltatás szabályozásával – keményen megadóztatták, az ellenállás és a túlélés jelentős eszközévé vált az, hogy „visszatulajdonították” a kollektívától az időt gazdasági magántevékenység céljára. A legtöbb ilyen stratégia arra törekedett, hogy minimalizálja a helyi brigád, illetve kommuna által a felsőbb hatóságoknak beszolgáltatandó gabona mennyiségét. A hamis adatszolgáltatást a hivatalos bejelentésben és az egyéb technikákat gyakran a helyi munkavezetők és káderek is támogatták, akik már túl voltak a kitűzött célok teljesítésének keserű leckéjén. „Ha a csapatvezető túl őszinte jelentést tett a jövedelmünkről a brigádnak, akkor az évenkénti utasítás szerint még többet kellett volna leadnunk. És ez, persze, kevesebb jövedelmet jelentett volna a munkacsapat tagjainak. Így hát a csapatvezető azt mondta nekik, amit kellett; a valós helyzetet nem hozta a tudomásukra.”^[6]

A kínai parasztok célja azzal, hogy a hatóságok előtt letagadták a gabonát, önmaguk fenntartása, a túlélés volt. Ezeknek az apró tetteknek az összegződése viszont azzal a következménnyel járt, hogy 1978-ra holtpontra jutott az államot és a vidéki termelőket összekötő begyűjtési folyamat. A népességnövekedés és az alacsony begyűjtési áraknak köszönhetően satnya terméshozam a fejenkénti fogyasztás stagnálásához, illetve visszaeséséhez vezetett. A termelés újjászervezése nélkül az állam csak a teljes ellehetetlenülés kockázata mellett fektethetett volna több pénzt az iparba, illetve az adminisztrációba. A helyi és olykor a tartományi hatóságok hallgatólagosan támogatták az ellenállást egyrészt a helyi termelés újraélesztése, másrészt a fogyasztási szükségletek védelme érdekében. Az 1978–as reformok többsége nem volt más, mint olyan tevékenységek ex post facto legalizálása, amelyeket a parasztok és a helyi káderek mindaddig csendben űztek. Bár célkitűzéseik ritkán mentek túl azon, hogy „a lehető legkevésbé hátrányos módon illeszkedjenek a rendszerbe”, kitartásuk nagyban hozzájárult a gazdaságpolitika hirtelen irányváltásához, amelynek történelmi jelentősége a mai napig érezhető.^[7]

A vidéki lakosság jó részének ilyen jellegű, hallgatólagos összejátszása a beavatkozó szocialista állammal szemben nem csak Kínára korlátozódik. Például, amikor a magyar parasztok a 40-es évek végén és az 50-es évek elején a létfenntartásukat fenyegető mértékű terménybeszolgáltatással szemben megvédték az érdekeiket, kerültek mindenféle közvetlen konfrontációt (István Rév: The Advantages of Being Atomized. How Hungarians Coped with Collectivization, 1987). Bár a földművelés saját kisbirtokukon folyt (vagy formálisan független szövetkezetekben), a kötelező beszolgáltatás rendszere de facto jobbágysággal sújtotta őket: meghatározták, hogy mit termeljenek, hogy mennyit kell beszolgáltatniuk, és azért milyen árat kapnak. Az egyik stratégia, amellyel könnyíthettek terheiken, a megművelt földterület „kisebbítése” volt. Akárhányszor valamilyen jogi ügymenet merült fel a földdel kapcsolatban (öröklés, szövetkezetté alakítás, „kulákoktól” való elkobzás), egy darabka föld annak rendje és módja szerint, titokzatos körülmények között eltűnt; úgy becsülték, hogy 1954-re mintegy 526 500 hektárnyi, művelésre alkalmas földterület vált ezúton kámforrá – ami éppen annyi, mint az ország egyik legnagyobb megyéjének megművelt összterülete (Rév, 1987; 338. o.). Lehetetlen volt utánajárni. Az állam elől rejtett termelés feketepiaca rohamos ütemben növekedett. Hamisították a születési anyakönyveket, hogy a helyi lakosság egyre több tagja legyen 65 év feletti, ezzel ugyanis csökkent az egy főre jutó beszolgáltatandó mennyiség. A helyi hatóságok támogatták az ilyen kibúvókat, mert a helyi kötelezettség bármilyen csökkentése megkönnyítette számukra az előírt tervek teljesítését. Adminisztratív megoldásokkal elsinkófálták a haszonállatokat is.

A kulákok a kisbirtokos parasztokra ruházták át az állataikat, a kisbirtokos parasztok pedig a városi rokonaikra. Különleges technikákkal a kútba rejtették a juhokat, éjszaka, mécsvilágnál vágtak disznót, titokban fejtek tehenet, az ágy alatt pedig csirkét, sőt disznót tartottak (Rév, 1987; 342. o.).

Ezeknek az alulról jövő, védekező stratégiáknak az összefonódása a beszolgáltatások hanyatlását eredményezte. 1954–re, amely a begyűjtések legkudarcosabb évének bizonyult, úgy tűnt, hogy semmilyen módon nem lehet többet kisajtolni az egyre elszántabb és engedetlenebb parasztságból. Rév megjegyzi, hogy nem egészen helytálló az a nézet, miszerint a parasztság buktatta meg a kormányt 1956-ban, de azt nyugodtan állíthatjuk, hogy az 1954 utáni liberalizáció elsősorban a paraszti ellenállás eredménye. Szerinte a Magyarországon – és ha már itt tartunk, általában Közép-Európában – ezt követően életbe léptetett gazdasági és szociális reformok tulajdonképpen alig jelentettek többet, mint hogy szakavatott reformerek az ellenállásban már működő gyakorlatot az új politika köntösébe öltöztetve legalizálták (Rév, 1987; 344–345. o.). Szembeötlőek a párhuzamok Kínával. Újra csak azt mondhatjuk el, hogy mindezt nem a nyílt politikai ellenállás vívta ki, hanem sokkal inkább a mezőgazdaságban élők millióinak felgyülemlett cselekedetei. Bár nem volt köztük titkos konspiráció, tudták, hogy nincsenek egyedül. Hasonlóan a többi közép-európai ország parasztságához, közös, évszázados ellenállási hagyománnyal rendelkeztek, és tudták, hogy minél kiterjedtebb az ellenállás, annál inkább csökken az egyes ellenálló kockázata. Mindezzel együtt nagy árat fizettek; 1953-ra a bebörtönzött, illetve internáló táborokba zárt parasztok száma meghaladta a falvak összlakosságának 20 százalékát (Rév, 1987; 342. o.).

Nincs azonban semmi biztosíték arra, hogy az ellenállás hétköznapi formái és az általuk alkalomadtán előidézett begyűjtési válság feltétlenül állami engedményekhez vezet. Ez a Szovjetunió történelmében mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. 1921-ben a parasztság a lenini állammal szemben már kiharcolt egy keserű és drágán megszerzett nyugalmi állapotot, amelyet a NEP korszak liberalizációja követett. 1929–30-ra az árurejtegetés, a magánúton történő eladások (például a beszolgáltatásra rekvirált gabonáé) vagy saját termékeik és jószágaik megsemmisítése révén a földművelők eljuttatták a sztálini államot egy hasonló beszolgáltatási holtpontra. Ők maguk az éhenhalás küszöbén álltak. Ez alkalommal Sztálin azzal reagált, hogy teljes kollektivizálást rendelt el. Az ezt követő éhínség, a deportálások és a kivégzések – konzervatív becslések szerint – tízmillió életet követeltek.^[8] Amikor Solohov a fenyegető éhínségről írt, és a kollektivizálás brutalitását panaszolta, Sztálin a következő szarkasztikus választ adta a parasztság által gyakorolt „csendes” ellenállás megnyilvánulásaira vonatkozóan: „Az érem másik oldala pedig az, hogy az ön körzetében (és nem csak ott egyedül) a nagyra becsült gabonatermesztők „olasz sztrájkot” (szabotázst!) folytattak, és nem átallották a munkásokat és a Vörös Hadsereget kenyér nélkül hagyni. Hogy ez a szabotázs békés és látszólag ártalmatlan (vérontás nélküli), nem változtat azon a tényen, hogy a nagyra becsült gabonatermesztők lényegében »csendes« háborút indítottak a szovjet hatalom ellen. Háborút az éhínség révén, kedves Solohov elvtárs!” (Conquest, 1986; 232. o.)^[9]

A hatóságok kihasználták a szovjet állam teljes hatalmát, városi pártkádereket küldtek a kollektivizálás ellenőrzésére (a parasztok érdekeiért síkra szálló káderek közül sokat lecseréltek), azokat, akik ellenálltak a kollektivizálásnak, kivégezték vagy munkatáborokba deportálták, a gabonát elvették, tekintet nélkül arra, hogy ez mennyiben veszélyeztette a helyiek életét – és győzedelmeskedtek. Mindez erősen romboló hatással volt a termelésre, amelynek azonban most az eddiginél jóval nagyobb részét tartotta kézben a szovjet állam, ahogy kézben tartotta a termelők életét is. Bár az „éhínség” szó nyilvános használata szigorúan tilos ebben az időszakban, egy szókimondó tisztviselő nyilvánvalóvá tette, hogy milyen háborúról van is szó: „Könyörtelen harc folyik a parasztság és a rezsimünk között. Életre-halálra szóló harc. Ez az év a mi erőnk és az ő tűrőképességük próbája volt Éhínség kellett ahhoz, hogy megtudják, ki itt az úr. Milliók életébe került, de a termelőszövetkezeti rendszer most már megmarad. Megnyertük a háborút.^[10]

A győzelem e hivatalos deklarációja azt hivatott hangsúlyozni, hogy a hatalommal való közvetlen konfrontáció majdnem mindig az állam javára dől el, amely a könnyen mobilizálható és összpontosítható kényszerítő erővel rendelkezik. Ennek, az állami eltulajdonításért folytatott kifárasztásos háborúnak a hosszabb távú történelmi szemlélete azonban egy kevésbé egyértelmű értékelésnek nyithat teret. Mai termelőszövetkezeti dolgozók úgy reagálnak az állami szektorban keresett minimálbérükre, hogy nem dolgoznak, letagadják a termelést, melléktevékenységeket folytatnak – gyakran állami tulajdonú földön –, illetve a munkaerőt a saját parcellájukon veszik igénybe. Megint csak elmondható, hogy a termelők magas árat fizetnek ezért az ellenállásért. Saját földjükön egy második munkanapot teljesítenek, amely csak elenyésző mértékben térül meg, és amely „rendkívüli mértékben kiszipolyozza a gyerekeket, az időseket és a fogyatékosokat”.^[11] A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy egy középosztály próbálja újrateremteni önmagát, de oly mértékben korlátozott feltételek mellett, hogy az eredmény inkább emlékeztet arra az önsanyargatásra, amelyet Hammondék írnak le az angol takácsok, vagy Csajanov az orosz kézműves/lentermelő parasztok jóval korábbi helyzete kapcsán. Ennek az ellenállásnak a hatásai Gorbacsovot egy szakadatlanul gyengülő állami gazdasági szektor termelési mutatóinak formájában érik el. Ez azonban nem alakulhatna így a kistisztviselők hallgatólagos vagy aktív összejátszása nélkül, beleértve a legkülönfélébb alkalmazottakat, irodistákat, sofőröket, agronómusokat, a művezetőket és technikusokat, akik ritkán állnak ellen annak a kísértésnek, hogy az állami hatalomból nekik jutott kis szeletkét magántulajdonként ne használják. A termelők nem együttműködése nap mint nap munkaerejük állami kisajátítása ellen voksol, de önmagában képtelen arra, hogy kikényszerítse a mezőgazdaság kevésbé kizsákmányoló jellegű újjászervezését. Amit a termelők mégis megtehetnek, az annyi, hogy meghatározzák, mivel nem hajlandóak aktívan együttműködni, és mihez nem járulnak hozzá termelőerejükkel.

3. KIBÚVÁS A NYILVÁNTARTÁS ALÓL

Azt a véleményt próbálom itt megerősíteni, amely szerint a történetírás az osztályharcnak erősen államcentrikus irányban torzított képét adja. Elsősorban azok az események tarthatnak számot figyelemre, amelyek felé az állam, az uralkodó osztályok, és az értelmiség figyelme fordul. Így például egy kismértékű és kudarcba fúlt felkelés az osztályviszonyokra gyakorolt hatásához képest túl nagy jelentőségűvé válik, olyan tetteket viszont, mint a szökés, a szabotázs vagy a lopás, amelyek adott esetben jóval nagyobb hatásúak lehetnek, nyilvánosság híján szinte észre sem veszik. A kisebb zendülésnek vagy az elfojtott rabszolgafelkelésnek lehet szimbolikus jelentősége erőszakos mivolta és forradalmi célkitűzései miatt, de a leginkább alávetett osztályok számára a történelem e ritka epizódjai kevésbé fontosak, mint a mindennapjaikat meghatározó, csendes és szakadatlan gerillaháború.

Az ellenállás hétköznapi formái ritkán kerülnek címoldalra. De ahogy apró korallpolipok milliói akarva-akaratlanul korallszigetté állnak össze, az engedetlenség és kibúvás ezer és ezer apró megnyilvánulása is megteremti a maga gazdasági és politikai korallzátonyát. És valahányszor csak megfeneklik az állam hajója – hogy az előbbi hasonlatnál maradjunk – egy-egy ilyen zátonyon, a figyelem, jellemző módon, magára a hajótörésre irányul, és nem a tettek mérhetetlen felhalmozódására, amely azt előidézi.^[12] Rendkívül ritka, hogy az ilyen tettek elkövetői fel akarnák hívni magukra a figyelmet. Biztonságuk névtelenségükben rejlik. A parasztok annyiban sikeresek apró hadicseleik végrehajtásában, amennyiben ki tudnak maradni az archívumokból. Ez persze nem azt jelenti, hogy ellenállásuk nem hagy nyomot; sokkal inkább azt, hogy nyomaikat úgy kell előcsalogatnia a feljegyzésekből még a történésznek is, aki pedig tudja, mit keres. Az, hogy megváltozott egy-egy körzetben az elszállított gabona mennyisége, az állatállomány titokzatos megfogyatkozása, hibás sorozási kvóta, demográfiai eltolódások, melyek menekülésre utalhatnak, a hatóságok és földbirtokosok panaszai a növekvő számú munkamegtagadásról és/vagy lopásról mind-mind a politikai tevékenység egy kulcsfontosságú színterére utalhat, ahol a szembenálló osztályok létfontosságú területeket veszthetnek vagy nyerhetnek. A bizonyítékok legnagyobb valószínűséggel még itt is inkább az ellenállás szintjeiben tapasztalható jelentősebb változásokat jelzik, nem pedig a lassan őrlő, háttélben zajló ellenállást, amely többnyire észrevétlen marad.

Hasonlóképpen ritkán fordul elő, hogy az állami tisztviselők nyilvánosságra akarnak hozni a hétköznapi ellenállás mögött meghúzódó engedetlenséget. Ha ezt tennék, azzal elismernék, hogy politikájuk népszerűtlen, és nem utolsósorban közszemlére tennék vidéki tekintélyük ingatagságát – a legtöbb szuverén államak egyik sem áll érdekében. A cselekedeteknek maguknak a jellege és a szembenálló felek saját érdekükből eredő némasága így egyfajta cinkos hallgatásban talál szövetségre, amely aztán végképp azt eredményezi, hogy a hétköznapi ellenállás formái kiiktatódnak a hivatalos feljegyzésekből.

Ez az anonimitás járult hozzá annak a korábbi nézetnek a kialakításához, miszerint a parasztság olyan társadalmi osztály, amely a szánalmas passzivitás és a hirtelen, erőszakos és hiábavaló dühkitörések között ingadozik. Természetesen igaz, hogy a parasztságnak a „nyilvánosság színpadán” tanúsított viselkedése nyugalmas időszakokban az alárendeltség, a félelem és az óvatosság jegyeit viseli magán. Hirtelen fellázadásai viszont csakugyan a vak düh ösztönös reakcióinak tűnnek. Ami a „normális” passzivitás leírásából hiányzik, az a lassú, csendes küzdelem a termés, a bérleti díj, a munka és az adó körül, amelyben az alávetettség és az ostobaság gyakran csupán póz – elengedhetetlen taktikai eszköz. Az engedelmesség és hódolat nyilvánossága általában a felét teszi ki annak a kettős életnek, amelyet W. E. B. DuBois meglátása szerint minden alávetett csoport kénytelen volt folytatni: „Egy ilyen keltős gondolkodással, kettős kötelességekkel terhelt kettős élet dupla munkát és kettős ideálokat szül, a gondolkodást pedig tettetésre vagy lázadásra, képmutatásra vagy radikalizmusra készteti.” (W.E.B. DuBois: On the Faith of the Fathers, 1969; 221-222 o.).

A nyílt konfliktus „kirobbanásai”, amelyek jellemző módon dominálnak a hivatalos feljegyzésekben, gyakran azt is jelzik, hogy az osztályharc normális és rejtett formái hiányoznak, vagy – a másik lehetőség szerint – éppenhogy olyan jól működnek, hogy politikai válságot idéztek elő. Az ilyen, gyakran halálos kockázattal járó, nyílt hadüzenet általában egy más területen már régóta tartó küzdelem után következik be.

4. AMI ELLENÁLLÁSNAK SZÁMÍT

Tagadhatjuk, ahogy tagadjuk is, hogy ne lennének figyelemre méltóak azok a tevékenységek, amelyeket a hétköznapi ellenállás címszó alá sorolunk. A velünk ellentétes nézetet vallók számára olyan triviális megküzdési mechanizmusokat képviselnek, amelyek vagy nem politikai, vagy legjobb esetben is csak prepolitikai jellegű formái az önsegítésnek. Ez véleményem szerint alapvetően Eric Hobsbawm, Eugene Genovese és mások álláspontja.^[13]

Az a nézet, amely ellenzi, hogy az ellenállás hétköznapi formái központibb helyet kapjanak az osztályharc elemzésében, azon az állításon alapul, hogy ezek a tevékenységek marginálisak, mivel 1. szervezetlenek, rendszertelenek és egyéniek; 2. opportunisták és önérdekűek; 3. nem járnak forradalmi következményekkel, és/vagy 4. szándékukban, illetve logikájukban kiegyeznek az uralmi struktúrával. Az e típusú érvelés azt sugallja, hogy az „igazi ellenállás” szervezett, elméletileg megalapozott és forradalmi következményekkel jár.

Az opportunizmus, illetve az önérdekűség kérdését már korábban tárgyaltuk. Elegendő annyit felidézni, hogy amennyiben az osztályuralom egyenlő a szisztematikus eltulajdonítás folyamatával, akkor mindazon lépések, amelyek ez ellen az eltulajdonítás ellen irányulnak, az ellenállás egyfajta megnyilvánulásai. Az osztályharc minden formája szükségképpen összekapcsolja az önös érdekű anyagi szükségleteket és a konfliktust.

Az ellenállás hétköznapi formáinak indíttatásait és következményeit tekintve bizonyosan elmondhatjuk, hogy az „ellenállók” ritkán szándékoznak forradalmat csinálni, és akcióik nem jelentenek nyílt kihívást a fennálló hatalmi viszonyokkal szemben. Az is meggyőzően kimutatható azonban, hogy még a forradalmi megmozdulásokban részt vevő parasztokat, sőt proletárokat is csak ritkán motiválják forradalmi célkitűzések, ha előfordul ez egyáltalán.^[14] Más szóval, a forradalmi tetteket általában olyan átlagemberek viszik véghez, akiknek nincsenek forradalmi céljaik. Ezen túlmenően viszont az olyan akciók, mint a tolvajlás, dezertálás, vadorzás és a munkalassítás csakugyan magukban hordozzák a fennálló hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodást, már csak annál a ténynél fogva is, hogy kerülik a nyílt összeütközést. Ennek az állásfoglalásnak van némi érdeme. Azt jelenti például, hogy a vadorzó, titkos tevékenysége folytán felismerte a jogrendi normát. E tekintetben a vadorzót ellentétbe állíthatjuk, mondjuk, a forradalmi elsajátítás esetével, amikor is a tulajdont az igazság nevében nyíltan ragadják el. Ha azonban ezzel az érveléssel elvetjük a vadorzást, teljes mértékben figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a hatalmi viszonyok nélkülözhetetlen szerepet játszanak az alávetett osztályok számára nyitva álló ellenállási formák kikényszerítésében. A nyílt összeütközéssel járó halálos kockázat lényegében számos ellenállási formát eleve kizárhat. Ha a küzdelemnek csak a nyílt, deklarált formáit nevezzük „ellenállásnak”, akkor az általunk mérlegelt többi forma a hozzáférhető választási lehetőségeket meghatározó elnyomás szintmérője. Nem egyszer fordult elő, hogy a parasztságot a nyílt, szervezett, radikális tevékenységtől egyik pillanatról a másikra brutálisan visszaszorították a kisszerű ellenállás szórványos megnyilvánulásaihoz. Az ilyen esetekben nem a parasztság célkitűzései, hanem az uralom hatékonysága változott meg.

Felmerül azonban egy további probléma is, amely a szervezett tevékenység korlátozott fogalmi meghatározásából ered. Még ha a hétköznapi ellenállás többnyire egyéni akciókban nyilvánul is meg, nem állíthatjuk, hogy ezek ne lennének egymással összhangban. A kooperáció nagyrészt formális, bürokratikus környezetből származtatott fogalma nem sokat segít a kisközösségek tevékenységeinek megértésében. E kisközösségek együttműködése a sűrű, informális társaskapcsolat-hálózaton és a külső követelésekkel szembeni ellenállás gazdag, történelmileg mélyen gyökerező szubkultúráján alapul. Nem túlzás például, ha azt állítjuk, hogy a paraszti „kis hagyomány” népi kultúrája nagyrészt éppen a korábban leírt, kibúvó jellegű ellenállási formák legitimációjából, sőt ünnepléséből áll. A paraszti szubkultúra ilyen vagy olyan módon (például: banditákról, szélhámosokról, paraszti hősökről szóló mesékkel, vallási mítoszokkal, a hatóságok farsangi paródiájával) a tettetés, a vadorzás, a tolvajlás, az adó vagy a besorozás alól való kibúvás stb. jóváhagyását mozdítja elő. Bár a népi kultúra semmilyen formális értelemben nem tekinthető együttműködésnek, gyakran ér el olyan „közhangulatot”, amelyhez más, intézményesítettebb közösségekben propagandatevékenységre lenne szükség. A paraszttársadalmak egyik szembeötlő jellemzője, hogy milyen nagy mértékben hangolják össze komplex tevékenységek egész sorát – a munkacserétől kezdve a lakodalmi előkészületekig, rítusokig – az egyetértés és gyakorlat hálózatai. Ugyanez a helyzet a bojkott, az adó alóli kibúvási technikák, a kényszerű terménybeszolgáltatás és a földesurak meglopását övező cinkos hallgatás esetében is. Nem alakítanak formális szervezeteket, mivel nincs rájuk szükség; mégis nagymértékű együttműködés tapasztalható, amely arra hívja fel a figyelmünket, hogy ami itt végbemegy, az semmiképpen sem pusztán ötletszerű, egyéni akciózgatás. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a parasztság történelmi tapasztalata azért részesítette előnyben a társadalmi cselekvés ilyen formáit, mert ezek a külső megfigyelés és ellenőrzés számára rejtve maradtak.^[15]

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy a hétköznapi ellenállás nem pusztán a parasztság monopóliuma. Ha azokat az eljárásokat elemeznénk, amelyekhez a földbirtokos folyamodik annak érdekében, hogy elkerülje egy meghirdetett földreform saját birtokán esedékes végrehajtását – például címeket osztogat, tisztviselőket veszteget meg, vagy megváltoztatja a termelési rendet –, a jól ismert sémát fedeznénk fel bennük. Érdemes itt megjegyezni, hogy miként a parasztságnál, a hétköznapi ellenállás ezúttal is a nagyobb formális hatalommal rendelkező fél – példánkban: az állam – ellen irányul. Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy az efféle ellenállás lényegében mindig olyan stratégia, amelyet a gyengébb fél a nyilvános hatalom gyakorlásában domináló, intézményi vagy osztályellenfél követeléseinek keresztezése érdekében alkalmaz.

Egy ilyen, sok mindenre kiterjedt definíciót számos ponton érhet kritika. Kifogásolható például, hogy a kifejezés miért nem csak a társadalmi rétegződés legalsó osztályaira vonatkozik. Ez az ellenvetés önmagában nem sokat nyom a latban, hiszen egy ilyen analitikus fogalom elméletileg bármely olyan viselkedésformára vonatkoztatandó, amely megfelel a definíció kritériumainak. Van azonban két komolyabb ellenvetés is. Az első az, hogy a társadalmi rétegződésben magasabb helyet elfoglaló osztályok általában számos más politikai eszközzel is rendelkeznek ahhoz, hogy befolyást gyakoroljanak az elitre, illetve a tisztviselőkre. A liberális demokrácia közép- és felsőbb osztályai tehát számos különféle csatornán befolyásolhatják a hatalmat, beleértve a politikai kampányt, a lobbizást és a jogi támogatottságot. A történelem folyamán a parasztságnak és más alávetett osztályoknak a lázadást leszámítva általában nem állt rendelkezésére más lehetőség, mint a hétköznapi ellenállás. A második probléma az ellenállás mögött megbúvó szándék kérdése. A definíció eleve egy olyan helyzetet feltételez, amelyben azok, akik a mindennapi ellenálláshoz folyamodnak, igazságtalannak találják azt a követelést, illetve kényszerítést, amellyel szembeszegülnek, ennek ellenére a megtorlástól való félelem visszatántorítja őket attól, hogy nyíltan, dekraláltan tiltakozzanak az adott igazságtalanság ellen. Ez az igazságtalanságérzet vezet az ellenállók között kialakuló hallgatólagos együttműködéshez. Természetesen nehezen bukkanhatunk a szándék bizonyítékaira egy olyan esetben, amikor épp a szándékok elrejtésének erős motivációjáról van szó. Ám, ha a kérdés egyaránt érint egy, szisztematikus, bevett ellenállási mintát, olyan népi kultúrába ágyazva, amelyben az igazság és a düh ellenállást szító fogalmakként szerepelnek, valamint egy minden más stratégiát kizárni látszó hatalmi viszonyrendszert, akkor majdnem bizonyos, hogy kielégíti a definíciót.^[16]

5. ALÁVETETTSÉG ÉS POLITIKAI SZÍNLELÉS

A düh és agresszió kordában tartása – meglehetősen nyilvánvaló okokból kifolyólag – jelentős részét képezi az alávetett csoportokban fölnevelkedők szocializációjának. Az alávetett csoportok történelmében a mindennapi politika túlnyomó részben a színlelés politikája, amelynek során az ellenállásnak mind a szimbólumait, mind a gyakorlati részét leplezni kell. A nyílt sértegetés helyébe a pletyka, a gúnynevek használata és a jóhír tönkretétele lép; a közvetlen fizikai támadás helyett szabotázshoz folyamodnak, gyújtogatnak, és álruhás személyek fenyegetőznek éjnek idején (például Captain Swing, a Rebecca Felkelők, Les Demoiselles); munkamegtagadás helyett hanyagsággal lassítják a munkát, és selejtet termelnek; adó elleni lázadás vagy felkelés helyett kibújnak alóla, és eltitkolják adataikat.

A politikai küzdelem mindezen formái épp a hódolat, az engedelmesség és a lojalitás nyilvános szférájának felszíne alatt zajlanak. A nyilvános kihívást nem kockáztatják meg, a közvetlen konfrontációra nem vállalkoznak. Tagadhatatlan, hogy ezek a harci formák olyan konfliktushelyzetekben a legjellemzőbbek, ahol a hatósági irányítás és ellenőrzés a legproblematikusabb. Az állam számára sokkal egyszerűbb, hogy fogyasztási adót vessen ki a fő kikötővárosba importáruként érkező luxusjárművekre, mint hogy gabonacsempészekre vadásszon a határokon, vagy jövedelmi adót szedjen be a parasztságtól.

Az ellenállás hétköznapi formáinak előnye nem csupán abban rejlik, hogy leleplezésüknek kisebb a valószínűsége. Legalább annyira rejlik abban a tényben is, hogy általában lappangva terjedő stratégiákról van szó, amelyeket kiválóan rá lehet hangolni arra az ellenállásra, amellyel szembe találják magukat, és mivel nincsenek formális követeléseik, csak tagadni kell, s nyitva áll az út a visszavonulásra. Egészen más a helyzetük azoknak a földműves bérlőknek, akik a földbirtokosnak fizetendő bérükkel hátralékban vannak, mint azoknak, akiknek ugyanannyi hátralékuk van, de kijelentették, hogy nem is fizetik meg, mivel a föld jog szerint őket illeti. Az állami hatóságok és az uralkodó elit természetesen gyorsabban és erélyesebben reagálnak az olyan nyílt kihívásra, amely pozíciójukat veszélyeztetni látszik. Ennélfogva az alávetett csoportok lehetőleg a ki nem nyilvánított eltulajdonítás területén igyekeznek kifejteni ellenállásukat. Stratégiáik a maximális veszteséget minimalizálják. Az illegális betelepülők például – hacsak nincs politikai támogatójuk – általában inkább kivonulnak az állami, illetve magánkézben lévő területekről, ha erőszakba ütköznek, és csak később szivárognak vissza, szép csendben. Ami a szándéknyilvánítás és a szervezett követelések terén hiányzik a hétköznapi ellenállásból, az a szüntelen nyomás eltűrésének képességében, illetve az ellenállók biztonságában és névtelenségében térül meg.

A normális ellenállás talán legszembeötlőbb jellemzője – mind szimbolikus, mind kézzelfogható értelemben – az alávetett csoportok széles körű álcahasználata. Az álcázásnak két fő típusa van, számtalan köztes lehetőséggel. Az első és legáltalánosabb az ellenálló kilétének álcázása vagy az anonimitás. A vadorzó, a tolvaj, a dezertőr, illetve az adó alól kibúvó személy abban reménykedik, hogy tette észrevétlen marad, vagy nem törődnek vele. Hasonlóképpen névtelenek – már csak a fogalom definíciójánál fogva is – a rémhírterjesztők és a pletykálkodók; nyilvánvaló pletykagyártó nincs, csak buzgó házalók és terjesztők tucatjai vannak. Az álca használata gyakran nem csak metaforikusan, hanem szó szerint értendő. Európában a parasztok, illetve a korai munkásosztály tiltakozásai számtalan olyan példával szolgálnak, amikor egy kollektív akció során az üzenet világos volt, a közvetítő kilétét viszont álca fedte. Az 1830-as években zajló „Captain Swing” zavargásokban szokványos volt, hogy a mezőgazdasági munkások éjszaka fáklyákkal és álruhában érkeztek, hogy széttörjék a cséplőgépeket. Ebben a tiltakozásban minden egészen különleges volt, kivéve a tiltakozók személyi (nem osztálybeli) azonosságát. Az alsóbb osztályoknak az a tradíciója, hogy álruhában feljebbvalóik szemébe vágják a keserű igazságot, fellelhető, természetesen határozottan intézményesített formában a karneválban és a népi kultúra egész sor más rítusában.

De a parasztok és más alávetett csoportok szimbolikus ellenállása nagymértékben a visszájára fordította ezt a sémát. Az álcázott közvetítő által szállított világos üzenet helyett, egyértelműen beazonosítható közvetítő vitt zavaros értelmű üzenetet. A paraszti és rabszolgakultúra számos népmeséje esik ebbe a kategóriába. Az ilyen csoportok körében rendkívül népszerű szélhámos figurákban (például Till Eulenspiegel [Thyl Ulenspiegel], nyuszi testvér, a malajziai kultúra egér-szarvasa) egyrészt az agresszió álcázott formáját látják, másrészt rejtett stratégiai tanácsot fedeznek fel. Mivel azonban álca fedi őket, nem kínálnak a hatóságoknak nyilvánvaló alkalmat a megtorlásra. Az ótestamentum felszabadítás és igazság témáit hangsúlyozó rabszolga spirituálék, vagy az úgynevezett „feje tetejére állított világ” ábrázolások (például olyan fafaragás, amelyen a szolga ül a lovon, a lovat pedig az ura vezeti) is értelmezhetők ebben az összefüggésben. És az is mindig szokványos volt a parasztok között, hogy amikor az elitet vagy a hatóságokat fenyegették, fenyegetéseiket eufemizmusok formájában tálalták. Így például a kora tizennyolcadik századi Franciaországban a vagyonos gazdálkodókat vagy az arisztokrata földbirtokosokat fenyegető gyújtogató közismert fordulatokat használt a szövegében: „A vörös kakas fog ébreszteni! Meggyújtom a pipádat”, „Elküldöm hozzád a vörös ruhás embert, aki majd mindent lerombol” (Abbiateci, 1978; 158. o.). Az üzenet értelme természetesen teljesen nyilvánvaló volt, de az eufemizmus használata hagyott kiskaput a visszakozásra.

Veszélyes körülmények között az ellenállás számos formáját eleve zavarosnak, kétértelműnek, félrevezetőnek szánják, hogy ne lehessen közvetlen, nyílt kihívásként értelmezni, és ennélfogva éppolyan közvetlen és nyílt megtorlással válaszolni rájuk. Épp ezért tanulságos lenne felállítani az alávetett osztályok politikai álcázásának elméletét. A különféle álcasémák és a hozzájuk rendelhető uralmi formák elemzése hozzájárulhatna annak megértéséhez, hogy mi történik a „hanggal” (a kifejezés Albert Hirschmann használta értelmében), a metaforákkal; a tiszta beszéddel a motyogás és mormogás révén, illetve a nyílt konfrontációval a rejtett engedetlenség vagy ellenszegülés révén. A mindennapi ellenállás e rövid ismertetése aligha teszi lehetővé a politikai álcák elméletének kifejtését, de az alábbi csoportosítás igyekszik felvázolni a kérdésfeltevés egyik lehetséges irányvonalát.

Uralmi forma:

1, Anyagi uralom (a termény, az adó eltulajdonítása)

2, A státus megtagadása (megalázás, privilégiumok megvonása, a [személyes] méltóság megsértése)

3, Ideológiai uralom (a rabszolgaság, szolgaság, kasztok, privilégiumok igazolása az uralkodó csoportok által)

Álcázott ellenállás formái:

1/a, Az ellenállás hétköznapi formái (pl. vadorzás, betelepülés, dezertálás, kötelességek alól való kibúvás, munkalassítás)

1/b, Álcázott ellenállók nyílt szembeszegülése (pl. álarcos eltulajdonítások, karnevál)

2, „Hidden transcript”, rejtett szövegkönyv [„nem hivatalos” világ érdek-, gondolat- s képzeletköre, mentalitása, kultúrája, ennek hatalommal, hivatalossal szembeni rejtettsége, elrejtése, illetve pl. áttételes kifejezése adott esetben „határok feszegetése” céljából, infrapolitikai mozzanat, stb.], vagy düh, agresszió, a [személyes] méltóság diskurzusa (pl. az agresszió rítusai, bosszútörténetek, autonóm társadalmi tér létrehozása a [személyes] méltóság kinyilvánítására)

3, A szakadárok szubkultúrájának kifejlesztése (pl. millenáris vallás, rabszolgák „rejtekei”, néphit, a társadalmi banditizmusról és osztályhősökről szóló mítoszok.)

6. GESZTUSOK, ELLENÁLLÁS ÉS FELKELÉS

Ha jobban meg akarjuk érteni az ellenállás hétköznapi formáinak összefüggéseit és funkcióit, segítségünkre lehet, ha politikai gesztusokkal vetjük őket össze. A vadorzó, aki a leleplezés elkerülését reméli, célját azzal is előmozdíthatja, hogy nyilvánosan behódol, és odaadást mutat azok iránt, akiknek tulajdoni igényeit titokban éppen megfúrni igyekszik. Az ellenállás gyakorlati megnyilvánulásait tehát gyakran kíséri az ellenállást kiváltó viszonyok helyeslése a nyilvános diskurzusban – hogy a gyakorlatban annál inkább aláássák őket. Ha a hétköznapi ellenállás megnyilvánulását észrevétlennek szánják – tehát jelzést akarnak küldeni –, mint a gyújtogatás vagy a szabotázs esetében, akkor az ellenállók különös gondot fordítanak arra, hogy kilétüket titokban tartsák, gyakran a nyilvános konformitás látszata mögött.

Szembeállíthatjuk ezt a mintát olyan ellenállási aktusokkal, amelyekben a hangsúly éppen fordított. Ha a hétköznapi ellenállás inkább a kivitelezésre koncentrál, mint a szimbolikus konfrontációra, akkor az ezzel szembeállítható megnyilvánulások a kivitelben lennének gyengébbek, és a szimbolikus oldalt hangsúlyoznák.^[17] Egy-két példa segítségével élesebben kiütközik a kontraszthatás. A spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak antiklerikális támogatói templomokat és katedrálisokat szálltak meg a célból, hogy kiássák a kriptákban eltemetett papok, püspökök, bíborosok és apácák maradványait (Bruce Lincoln: Revolutionary Exhumations in Spain, July 1935, 1985; 241-260. o.). A kiásott maradványokat aztán szétszórták a templom lépcsőin, hogy láthassa a lakosság is – leginkább persze a köztársaság ellenségei. Nehéz lenne elképzelni az antiklerikális szimbolika ennél erőteljesebb, a megvetés és a nyilvános megszentségtelenítés ennél szélsőségesebb megnyilvánulását. A spanyol jobboldal erről az eseményről a mai napig is a baloldali barbarizmus iskolapéldájaként emlékezik meg, és nyilvánosan is így idézi fel. Ebben a spanyolországi forradalmi exhumálásban az a figyelemre méltó, hogy súrolja a pusztán szimbolikus akció határait. Nem osztottak újra semmiféle tulajdont, senkit nem gyilkoltak meg, és és a katonai erők egyensúlyát sem bontották meg látható módon. A cél leginkább az volt, hogy az elkövetők nyilvánosan megmutassák, közszemlére tegyék a spanyol egyház, annak szimbólumai és hősei iránt érzett mélységes megvetésüket. Hadüzenetként – szimbolikus értelemben véve – a forradalmi exhumálás az ellenállási formák kontinuumának ellenkező végén helyezkedik el, mint a „kisstílű” s rejtőzködő vadorzás.^[18]

A politikai konfliktus hatalmas területe tartozik a nyilvános, szimbolikus konfrontáció ugyanezen fajtájába. A politikai mártírok emlékére viselt fekete karszalagot, az éhségsztrájkokat, hogy a különféle ellenkultúra-csoportok által előidézett kulturális konfrontációkat ne is említsük – mind a fennálló szimbolikus rend diszkurzív tagadásának szánták. Mint ilyenek megbuknak, ha nem kapnak figyelmet. Ha a hétköznapi ellenállás az elsajátításáért folytatott küzdelem álcázott formáit testesíti meg, akkor a forradalmi exhumálások az uralkodó diskurzus szimbólumaival szembeni konfrontáció nyilvános és nyílt formáit képviselik. A megnyilvánulás mindkét formája a politikai konfliktus szerves részét képezi.

A „hétköznapi ellenállók” legtöbbje leginkább egy törvény ellenlábasának tekinthető, akik úgy ítélik meg, hogy azt sokkal kényelmesebb megkerülniük, vagy valamiféle megvesztegetéssel kijátszaniuk, mint megváltoztatniuk. A parasztság esetében természetesen az állam és annak törvényei általában hozzáférhetetlenek, önkényesek és idegenek. A tulajdonjogok, vagy mondjuk a polgári jogok szerkezetét megváltoztatni hivatott nyilvános, közösségi akció eszméje nagyrészt a tanult középosztály és az értelmiség köreire korlátozódik.

Ha figyelmünket a hétköznapi ellenállás szimbolikus rejtőzködésének stratégiai okaira irányítjuk, fény derülhet arra is, hogyan változnak a politikai akció formái. Először is tagadhatatlan, hagy a hétköznapi ellenállás kevéssé veszélyezteti a nyilvános hatalmi viszonyokat, pontosan azért, mert nem bonyolódik az eseményekbe ezen a szinten. Ha az illegális betelepülők a magán- vagy állami kézben lévő földeket nyilvánosan szállnák meg, és deklarálnák használati jogukat annak megfelelően, ahogy jogosnak látják, lényegében azt mondanák ki, hogy ők nem illegális betelepülők, és ilyenformán nyíltan szembeszállnának a tulajdonviszonyokkal. Ez már erőteljesebben fenyegetné a politikai hatalmat, és pontosan ez az, amihez a diggerek is folyamodtak az angol forradalom idején, amikor a hatalmi egyensúly átmenetileg lehetővé tette számukra, hogy nyíltan cselekedjenek. A hétköznapi ellenállás tehát azáltal, hogy nem száll nyíltan szembe a törvény, a szokások, az udvariasság, a tiszteletadás, a lojalitás stb. uralkodó normáival, meghagyja a nyilvánosság feletti irányítást az uralkodó réteg kezében. Míg egy normatív renddel való együttműködés minden aktusa diszkurzívan megerősíti azt a rendet, az ellenszegülés minden nyilvános megmutatkozása (például ülve maradni a nemzeti himnusz alatt az Egyesült Államokban) pedig fenyegetést jelent az adott normára nézve, addig a hétköznapi ellenállás érintetlenül hagyja az uralkodó szimbólumrendszereket.^[19]

Ha azonban a hatalmi viszonyok érezhetően az alávetett csoportok szempontjából kedvező irányba tolódnak el, a hétköznapi ellenállás közvetten és nyílt politikai kihívássá, a rejtett vagy álcázott szimbolikus elszakadás pedig a dominancia nyilvános elvetésévé válhat. Az ezópusi nyelvezet a közvetlen szidalmazásnak engedhet utat, az ellenállás hétköznapi formái pedíg a nyílt, kollektív szembeszegülésnek.

Visszatekintve, számos nagy felkelés és forradalom előtörténetét írhatnánk újra a fenti irányvonalak mentén. Ahogy a politikai helyzet olyan új lehetőségeket teremt, amelyek korábban utópisztikusnak tűntek, a csendes ellenállási minta mind szimbolikus, mind materiális értelemben hirtelen általánossá, erőteljessé és nyílttá válik. Azok a francia parasztok, akik 1789-ben kastélyokat és apátságokat gyújtottak fel, feltehetően 1788-ban sem voltak királyuknak és uraiknak feltétlen hívei. Az új ellenállási formákat lehetővé tévő hatalmi eltolódások gyakran az általunk vizsgált területen kívül gyökereznek, például egy világszerte érvényesülő kereskedelmi hanyatlásban, egy elvesztett háborúban vagy valami hasonlóban, de az is elképzelhető, hogy magából az ellenállási folyamatból, és az általa életre hívott ellenreakcióból származnak. Balzac, nyilvánvaló rosszallása ellenére, a vadorzás és a harácsolás tiszteletben tartásával ábrázolja a folyamatot: „Ne gondoljuk egyébként, hogy Tonsard, a felesége, a gyerekei vagy az élemedett anyja valaha is nyíltan beismerte volna, hacsak négyszemközt is: »Lopásból élünk, mégpedig ügyesen.« Apránként szoktak rá a lopásra. A száraz rőzse közé a család előbb csak néhány zöld gallyat tett, majd megszokásból és biztos büntetlenségük tudatában (ha büntetéstől félnek, nem követték volna el azokat a dolgokat, amelyeket majd előadunk) húsz év alatt odáig merészkedtek, hogy nemcsak a tüzelőfát hordták haza, mindazt összelopkodták, ami háztartásukhoz kellett. Így vált lassanként szokásjoggá a tehénlegeltetéssel, tallázással és böngészéssel elkövetett visszaélés. S mikor már a család és a többi semmirekellője belekóstolt a környék szegényei által kiharcolt négy, rablással felérő engedménybe, könnyű belátni, hogy a parasztok sem mondhattak le merészségüknél magasabb erők beavatkozása nélkül e könnyebbségekről” (Balzac: Parasztok 1964; 47-48. o.).

Hozzá kell tennünk, hogy Balzac megfigyelése szerint számos ilyen új „jogot” a parasztok hoztak létre, akik a forradalomból és az azt követő politikai vákuumból húztak hasznot. Tekinthetjük úgy is, hogy az ellenállás hétköznapi formái állandó nyomást gyakorolnak, kipuhatolják az ellenfél védelmének gyenge pontjait, és próbálgatják az ellenállás határait. A vadorzás esetében például feltehetőleg régóta tartó feszültség van a vadorzók és a vadőrök között. De ha mondjuk kiderül, hogy az utóbbi hónapokban sokkal ritkábban büntetik vagy akadályozzák meg a nyúllopást, a vadorzás mértéke és az elkövetők száma valószínűleg oly mértékben felduzzad, hogy a nyúllopás szokásának, sőt jogának meghonosodásával kell számolni.^[20] Ugyanakkor számtalan olyan esemény lehet, amely arra készteti a vadorzókat, hogy többet kockáztassanak – például rossz termés, emelkedő húsárak, magasabb adó –, így vakmerőségük és számuk idővel meghaladja a vadászati törvények végrehajtóinak kapacitását. A számában megnövekedett és egész közösségekben általánossá váló vadorzás odáig vezethet Balzac észrevétele szerint, hogy a régi egyensúly visszaállítása érdekében a korlátozás új szintjei válnak szükségessé.^[21] Kissé talán egyszerűnek tűnik, de érzékletes, ha erre a jelenségre a helyenként erős, helyenként viszont meggyengült (mozgatható) támfalnak feszülő, változó nyomású víz metaforáját alkalmazzuk.

Hasonló szemlélettel közelíthetünk a szimbolikus szembeszegüléshez. A rabszolgák, jobbágyok, földbérlők és munkások a nyilvánosság előtt nagyjából azt mondják, amit jobbágytartóik, rabszolgatartóik, földesuraik és főnökeik elvárnak tőlük. Mégis, mindez valószínűleg inkább a „rejtett szövegkönyve” annak, amit az alávetett csoportok valójában gondolnak, és amit a rabszolganegyedben elhangzó beszélgetéseikből, leplezett kulturális megnyilvánulásaikból (népmesék, karnevál) ki lehet szűrni. A „rejtett szövegkönyv” megjelenését itt úgy képzelhetjük el, mint annak folyamatos próbáját, hogy mi engedhető meg a nyilvánosság előtt, és mi nem. Tegyük fel, hogy egy különösen elszánt, a kockázatvállalásig felbőszült, óvatlan alattvaló olyasmit mond, ami éppen súrolja, vagy át is hágja a határvonalat. Ha nem fenyítik vagy büntetik meg, a többiek, okulva a példából, szintén megkockáztatják a határvonal áthágását, és ezáltal egy új, de facto határvonal alakul ki, amely mostantól megszabja, hogy milyen kijelentések és gesztusok engedhetők meg. Egy forradalom esetében valószínűleg zabolátlan dühvel, a teljes „rejtett szövegkönyv” szóban és tettekben nyílt megnyilvánulásával találkozunk. Nem valószínű, hogy az ilyen akciók tartalmát külső agitátorokra, ideológiájukra vagy akár egy forradalmi folyamat által előidézett aspirációkra hivatkozva magyarázhatnánk. A forradalmi megnyilvánulásokat feltehetően az ellenállás gyakorlatai és rejtett diskurzusa jelzik előre. Mindenekelőtt azok a feltételek változtak meg, amelyek korábban korlátozták az ilyen megnyilvánulásoknak és érzéseknek a nyilvános kifejezését.

Hivatkozott irodalom:

Abbiateci, Andre (1978): Arsonists in 18th Century France: An Essay in the Tipology of Crime. Elborg Fotster ford, In Deviants and the Abandoned in French Society: Selections fron: the Annales: Economies, Societés, Civilizations, IV. kötet. Robert Forster és Orest Ranum szerk. Baltimore, Johns Hopkins.

Balzac, Honoré de (1964): Emberi színjáték: Parasztok. Budapest, Magyar Helikon.

Bloch, Marc (1970): French Rural History.: An Essay on its Basic Characteristics. Janet Sondheimer ford. Berkeley, University of California Press.

Brewer, John and John Styles (szerk ) (1980): An Ungovernable People: The English and Their Law in the 17th and 18th Centuries. New Brunswick, Rutgers University Press.

Cobb, R.C. (1974): The Police and the People: French Popular Protest, 1789-1820. Oxford, Clarendon Press.

Conquest, Robert (1986): The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivizantion and the Terror-Famine. New York, University Press.

DuBois, W.E.B. (1469): On the Faith of the Fathers, In IhtBois: The Souls of Black Folks, 210-225. New York, New American Library.

Ferro, Marc (1971): The Russian Soldier in 1917: Undisciplined, Patriotic, and Revolutíonary. 1n Slavic Review, 30 (3) (Szeptember), 483-512.

Foucault, Michel (1990 [1975J]): Felügyelet és büntetés. A börtön története, Társadalomtudományi Könyvtár. Budapest, Gondolat Kiadó

Hobsbawm, Eric (1973): Peasants and Politics. In Journal of Peasant Studies 1.

Hyden, Croran (1980): Beyond Ujamaa in Tanzania. London, Heinernan.

Kelliher, Daniel (1985): Peasant-State Relations in China During Rural Reforms: 1978-1984. Ph.D. disszertáció, Yale University.

Ladurie, Emanuel LeRoy (1982): Tithe and Agrarian History from the 14th Century to the 19th Century: An Essay in Comparative History Susan Burke ford. Cambridge, Cambridge University Press.

Lewin, Mose (1985): The Making of the Sovief System. New York, Pantheon.

Lincoln, Bruce (1985): Revolutionary Exhumations in Spain, July 1936. In Comparative Studies in Society and Histor), 27(2) (Április), 241-260.

Patnaik, Utsa (1979): Neo Populism and Marxism: The Cayanovian View of the Agrarian Question and its Fundamental Fallacy. In Journal of Peasant Sfudies, 6(4).

Reddy, William Nl. (1977): The Textile Trade and the Langauge of tbe Crowd of Rouelt, 1725-1871. In Past and Present, 74 (Február), 62-89.

Rév István (1987): The Advantages of Being Atomized: How Hungarian Peasants Coped with ColIectívizatíon. In Dissent (Nyár): 335-349.

Robinson, Armstead L.: Bitter Fraits of Bondage: Slavery’s Demise and the Collapse of the Confederacy 1861-65. New Haven, Yale University Press.

Scott, James C. (1985): Weapons of the Weak. Everyday Forms of Peasant Resistance. New Haven, Yale University Press.

Scott, James C. (1987): Resistance Without Protest and Without Organization: Peasant Opposition the Islamic Zakat and the Christian Tithe. In Comparative Studies in Society in History, 29(3) (Július), 412-436.

Shue, Vivienne (1987): The Reach of the Staie: A Comparative Historical Approach to the Modernization of Local Government in China. Sianford University Press.

Thompson, E. P (1975a): Poaching and the Crame Laws in Cannock Chase. In Albion’s Fatal Fee: Crime and Society in Eighteens Century England. Douglas Hay et al. szerk., 189-253. London.

Thompson, E. E (1975b): Yhigs and Hunters; The Origin of the Black Act New York: Pantheon.

Timofeev, Lev (álnév) (1985): Soviet Peasanis (Or the Peasants Art of Starving). Jean Alexander és Alexander Zaslavsky ford. Szerkesztette és a bevezetést írta Atmando Pitassio és Victor Zaslavsky. New York, Telas Press.

White, Christine Pelzer (1984): The Role of Collective Agriaalture in Rural Development: The Vietnam Case. 3592. sz. kutatási beszámoló, Institute of Development Studies, University of Stusex.

Forrás:

Replika 23-24. szám.

https://rauli.cbs.dk/index.php/cjas/article/download/1765/1785/

A szerző jegyzetei:

^[1] E világon minden azon múlik, hogy kit érint hátrányosan az elsajátítás. Az a szegény paraszt, aki újabb barázdák felszántásával földjét egy másik paraszt kárára toldja meg, vagy titokban a szomszéd gabonáját aratja le, a szomszéd rovására teremti meg saját túlélésének feltételeit. Ugyanez a helyzet a részes aratóval, aki a részes aratás jogát úgy szerzi meg, hogy vetélytársait felüllicitálja, és több termés átadására tesz ígéretet. Az osztályellenállás hétköznapi formáihoz, a definíció értelmében, hozzátartozik az a szándék, hogy az anyagi javak megoszlásának egyensúlyát az alávetett csoport tagjainak a javára billentik.

^[2] Részletesebb elemzést lásd Scott (1987)

^[3] Figyeljük meg, hogy Bloch kimondatlanul ugyan, de bizonyos értelemben szervezettebbnek tartotta a „türelmes, csendes küzdelmet” a nagy lázadásoknál.

^[4] Az alább tárgyalt esetekben marxista pártokkal is foglalkozunk, amelyeknek határozott elképzeléseik vannak a parasztság és a proletariátus forradalmi szövetségének szerepéről. Ahogy Lenin megjegyzi: „A kispolgári birtokosok hajlandóak segíteni nekünk, proletároknak, a földbirtokos nemesség és a kapitalisták kiűzésében. De azután elválnak útjaink.”

^[5] Lásd Kelliher (1984), akinek érvelését nagymértékben fölhasználom. További párhuzamokat lásd Hyden (1980) és White (1984).

^[6] Részlet egy interjúból (Shue 1987; 175 o.), amely egy volt munkacsapat-vezetővel készült, aki Hongkongba emigrált.

^[7] A kifejezés Eric Hobsbamwtól származik (1973. 7)

^[8] Lásd különösen Conquest (1986) elemzését az ukrajnai emberáldozatokról.

^[9] A „kuláktalanítással” szembeni paraszti ellenállásról, a kényszerrekvirálásról és a kollektivizálásokrbl lásd még Lewin átgondolt megítéléseit (Lewin, 1985).

^[10] M. M. Katyejevics. Idézi Conquest (1986; 261 o.). Kiemelések tőlem.

^[11] Lásd Tyimofejev (álnév) közelmúltban lefordított szamizdat kéziratának figyelemre méltó leírásait (Tyimofejev 1985; 80 o.).

^[12] A nyilvánosság előtti bűnbakkeresést természetesen gyakran alkalmazzák arra, hogy fölülkerekedjenek az ilyen kudarcokon. Az azonban már ritkább, hogy a bűnbakkeresés olyan rengeteg embert érintsen, mint a „hajót zátonyra juttatók” vagy a „kulákok” esetében a húszas évek végén és a harmincas évek elején a Szovjetunióban, vagy a „kulákok” esetében Magyarországon a kollektivizálás éveiben.

^[13] Ezzel az állásponttal a szemben azonban részletesebben kifejtem az érveimet a Weapons of the Weak… című könyvem (Scott, 1985) 7. fejezetében. Ezért itt csak néhány sematikus megjegyzésre szorítkozom.

^[14] Tagadhatatlanul fontos kivételt képeznek – a legfontosabbat – a millenáris mozgalmak, amelyeknek forradalmi célkitűzéseik voltak. Az érvelés részletesebb kifejtését lásd Scott, 1985; 7. fejezet.

^[15] Egyébként ez az állítás nem csak a parasztságra érvényes. Ebben a témában lásd William Reddy kiváló cikkét (1977), amelyben azzal érvel, hogy a tömeg viselkedésében éppen a szervezettség hiánya volt az, ami felhatalmazást adott nekik, és a tömeg a spontaneitást annak tudatában értékelte és használta föl, hogy ez a leghatékonyabb és legkevésbé költséges eszköze a tiltakozásnak. A kulturális összhang olyan fejlett volt, hogy – mint állítja – akár a legapróbb sérelem is egy egész tömeget kovácsolt össze bármiféle tervezés vagy szervezés nélkül, a formális vezetésről nem is beszélve.

^[16] Nehéz lenne, bár talán nem lehetetlen, hogy a középosztály adókkal szembeni ellenállása ugyanezeknek a feltételeknek megfeleljen.

^[17] Magától értetődik, hogy a szimbolikus aktusok jelentős gyakorlati következményekkel járhatnak, és fordítva.

^[18] A polgárháború során valójában a köztársaságiak kezén lévő területeken több ezer klerikálist gyilkoltak meg – vagy a felbőszült tömegeknek este áldozatul, vagy köztársaságellenes tevékenységük miatt végezték ki őket.

^[19] Az erkölcsi normák tekintetében a nyilvános megerősítés vagy megtagadás fontossága felértékelődik. Vegyük például az egyház által megszentelt házasság általános normáját, mint a családi élet legitim alapját. Majd vessük össze a nem megszentelt, széles körben elterjedt, ám nyilvános eseményként nem deklarált élettársi viszony mintáját egy, a megszentelt házasság ellen irányuló társadalmi mozgalommal, amely nyíltan elveti magát a normát. Ez utóbbi nyilvánvalóan sokkal közvetlenebb fenyegetést jelent a normára nézve, az előbbi viszont széles körű elterjedtségénél fogva végül is megkérdőjelezheti a normát.

^[20] E. P. Thompson a hampshire-i erdőkben folyó vadorzásról szóló írásában arról számol be, hogy amikor Peter Mews püspök, akit bérlőihez azok vitatott jogai miatt különösen feszült viszony fűzött, meghalt, a bérlők az új püspök hivatalba lépéséig tartó rövidke szabadságukat teljes mértékben a saját hasznukra fordították. „A bérlők, úgy tűnik, alaposan megrohamozták a fa- és szarvasállományt…” (Thompson 1975b; 123. o.).

^[21] A felgyülemlő engedetlenség általam leírt folyamata a társadalmi cselekvés egy olyan formája, amely minden, sebességkorlátozással szembesülő autóvezető számára jól ismert. Ha a hivatalosan megengedett sebesség ötvenöt mérföld óránként, senki nem gondolja, hogy az ötvenhat mérföldes óránkénti sebesség miatt megbüntetik. Akkor viszont mi a helyzet, ha ötvenhéttel, ötvennyolccal, hatvannal vagy hatvanöttel megyünk? Képzeljük el, hogy a tapasztalatok alapján a vezetők tudják, hogy hatvannal még „simán megússzák”. Valószínű tehát, hogy a forgalom ennyivel fog haladni; a rendőrség tehát elkaphatna mindenkit, így aztán ezeknek az informális normáknak inkább már csak a legelvetemültebb megszegőivel foglalkoznak Ha a hatvan mérfölddel haladás gyakorlata egyszer meghonosodott, a folyamat nem áll meg. Egy-két (rettenthetetlen, rohanó, jómódú?) sofőr mindig próbára teszi a határokat, és új, „megtűrt” informális korlátok kialakulása válik esedékessé. Természetesen valószínű reakciókkal kell számolni: az állam vagy kitolja a sebességkorlátokat, nehogy az informális előírások nevetség tárgyává váljanak, vagy megduplázza a büntetést. Mint minden társadalmi cselekedetnek, az ilyesféléknek is reflexívebbeknek kell lenniük ahhoz, hogy pontosabbak legyenek. Felmerülhet az a kérdés, hogy egy okos államnak, mindezek tudatában, nem ötvenöt mérföld per órában kellene meghatároznia a megengedett sebességet, ha a forgalom tényleges haladását durván hatvanöt mérföld per órára tervezi. Ez így elfogadható lenne, de nem kellőképpen reflexív, mivel egy ilyen állam számításai az engedetlenség feltételezésén alapulnak, ami viszont tényleges, régebbi ellenállási minták következtében alakult ki.