KARL PLÄTTNER ÉLETE ÉS A NÉMETORSZÁGI FORRADALMI ESEMÉNYEK – 2. RÉSZ

 

KARL PLÄTTNER ÉLETE ÉS A NÉMETORSZÁGI FORRADALMI ESEMÉNYEK – 2. RÉSZ

 

KARL PLÄTTNER (1893-1945)    

Karl Robert Plättner, 1893. január 3-án a Mansfeld bányavidéki Operade faluban született. Apja, David Friedrich Plättner 20 éves bányamunkás, anyja Friderica fiúk születésénél 24 éves volt. Plättner gyerekkoráról nem sokat tudunk, ő maga se szívesen beszélt róla. Plättnernak később még 6 testvére lett. Nagyon nagy szegénységben éltek, de ennek ellenére szülei nem voltak mozgalmárok. Sőt, apja kifejezetten a hierarchizált nevelés híve volt, a gyerekeket többször fenyegették azzal, hogy majd elviszi őket a rendőr. Apja a későbbiek során se értett egyet Plättner nézeteivel.  A család aszerint, hogy hol találtak munkát, többször költözni kényszerült. Badebornban, majd Tháléban laktak.

Plättner 1907-ben fejezte be a népi iskolát és a kohászati iskolába jelentkezett. Ez fontos lépés volt, mivel a kohászok nagyon tudatos osztályharcosok hírében állottak. Szinte mindegyik kohász a Német Fémmunkások Szövetségének volt a tagja. A sztrájkok mindennaposak voltak. Plättner ekkor kezdte el olvasni az SPD újságjait, de ami ennél sokkal lényegesebb ekkor kezdte el olvasni Marx és Engels műveit is.

Csatlakozott az “Egység” (Einheit) nevű munkás sportkörhöz és tagja lett a “Munkásifjúság” nevet viselő olvasókörnek is. Bekapcsolódott a fiatal munkások szervezésébe. 1908-ban került először börtönbe, ahol 15 napot ült sértegetés miatt.

1901-ben az iskola után, mintegy két évig vándormunkásként tengette életét, a Ruhr-vidéken, majd Észak-Németországban dolgozott. Vándorlásának minden egyes állomásán kapcsolatba lépett a helyi SPD ifjúsági szervezetével. A szorosabb együttműködést a Hamburg-Altónai Ifjúsági Szervezettel folytatott. 1912-ben Hamburgba költözött. Itt egy hajóépítési gyárban dolgozott. Belépett az SPD-be, ahol nemsokára a hamburgi SPD legfőbb csoportjának, a tartományi szervezetnek tagjai közé választották, ezenkívül még a Fémmunkás Szövetség bizalmi embere volt. Fő érdeklődése az ifjúság szervezkedése volt. 1913. nyarától a Hamburg-Altónai Ifjúsági szövetség (1909-ben alakult) egyik alcsoportjának vezetője, majd Hamburg III. Kerületének SPD képviselője lett.

Hamburg már a XIX. század 70-es éveitől 1914-ig a munkásmozgalom és főleg a radikális proletár mozgalom egyik fellegvára volt, de azért itt is a reformista erők voltak a befolyásosabb tényezők. Bár Plättner nem igen írt a pártvitákról, de fontos adatnak tűnik, hogy az ifjúsági mozgalom vezetői mind a párt baloldalához tartoztak. A párt baloldalának fő ideológusai Laufenberg ¹¹ és Fröchlich ¹² intenzíven foglalkoztak az ifjúsági szervezetekkel, rengeteg előadást, agitációs körutat tartottak.

 

PLÄTTNER A HÁBORÚ ALATT

Plättner a háború első pillanatától kezdve békepártiakhoz csatlakozott. De a hamburgi pártvezetés a pártvonalat követve soviniszta hangot ütött meg. Plättner később augusztus 4-ét a szociáldemokrácia legszégyenteljesebb napjának tartotta, “ahol rengeteg szocialista lett árulóvá”.

Az ifjúsági szervezet tagságának többsége antimilitarista lett. A hamburgi pártvezetőség ezért többször felelősségre vonta őket.

1914. augusztus 3-án Hamburgban a II. és a III. kerületi ifjúság háborúellenes demonstrációt tartott.

Ezután a hamburgi pártvezetőség beleegyezett abba, hogy az ifjúsági szervezetben sorozásokat tartsanak.

Plättnert szeptember 2-án a magdeburgi gyalogsághoz sorozták be, októberben már a nyugati fronton volt. 1915. őszén eltalálták a kezét, három ujja lebénult. Ennek köszönhette, hogy decemberben leszerelték.

1916. tavaszán az Általános Betegkasszánál volt segédíró.

Plättner újra vezetőségi szerepet vállalt az Ifjúsági Szövetségben, de most már sokkal radikálisabb hangot ütött meg. A SPD-ben a háborúpártiak és a háború ellenzői között felerősödtek a konfliktusok, de még mindig a háborúpártiak voltak a befolyásosabb tényezők. Ez azért is lehetséges volt, mert a radikálisabb elemeket egyszerűen besorozták, és kiküldték az első vonalba. A háború ellenzői főleg az ifjúsági szervezetekben tudtak eredményeket elérni, akikre nagy hatással voltak Luxemburg és Liebknecht röplapjai, amelyeket a kevés példányszám miatt kézzel kezdték másolni. Az ifjúsági szervezetek egyre inkább arra törekedtek, hogy saját vezetőségeket hozzanak létre.

1916. március 3-án az  SPD vezetősége elhatározta, hogy beszünteti a hamburgi ifjúsági szervezet tevékenységét. Ez óriási felháborodást váltott ki. Március 17-én az ellenzéki ifjak megalapították a Hamburg-Altónai Szabad Ifjúsági Szervezetet. A szervezethez szinte az összes régi tag csatlakozott. Újságjuknak a “Proletár Ifjúság” (Proletarier Jugend) címet adták.  Augusztus 18-án a szervezet egy háborúellenes demonstrációt tartott. Az  SPD folytatta elnyomó politikáját, és az üres fenyegetőzések után, végül feloszlatták ezt a szervezetet is. Elkezdődtek az illegalitás napjai. Plättner csak ekkor került újra előtérbe. Ő lett a “Proletár Ifjúság” egyik kiadója és terjesztője, és 1917-től szerkesztője. Plättner fedőneve “Hűséges szerető” volt, 1917. szeptemberétől elkezdték körözni.

A szervezet próbálta kidolgozni az illegalitásban való tevékenység lehetőségeit. Ennek érdekében tanulmányozták a munkásmozgalom “szocialista törvény” (1878-90) ¹³ alatti szervezkedési formáit, pl. több csoportból vándor egyesületeket hoztak létre. Plättner lakása lett az illegális tevékenység központja, megpróbáltak a birodalom egész területén kapcsolatokat keresni, és ezen kívül háborúellenes akciókat szerveztek. 

1916. júniusában Jénában tartottak egy az egész birodalomra kiterjedő illegális ifjúsági konferenciát, ahol Suszter Központ fedőnéven, létrehozták az ellenzéki ifjúság központját. A Suszter a Spartakus csoport ¹⁴ befolyása alatt volt. Plättner szerint ez a központ túl keveset tett az “antimilitarista mobilizálásért”, ezért 1917. március 4-re Hannoverbe összehívta az Észak-nyugat Németországi Ellenzéki Ifjúsági Konferenciát. A képviselőknek adott egy röplapot, amelyben azt követelte, hogy a Suszter helyett egy másik KP-t hozzanak létre. Azért, hogy a radikális szocialisták között szervezeti egység jöjjön létre. Hasonlóan, mint Brémában Knief ¹⁵ (akivel 1916. óta kapcsolatban volt) ő is egy új a tömegakciók talaján álló munkáspárt létrehozását követelte. A spartakistákkal ellentétben nem csatlakoztak az USPD-hez. Plättner ekkoriban kezdett szorosan együttműködni későbbi barátjával, a hannoveri ifjúsági mozgalom egyik radikális tagjával, Karl Beckerrel. A rendőrség időben értesült a konferenciáról, és még a röplap megbeszélése előtt feloszlatta.

1917. március közepén érkeztek meg az első hírek az oroszországi felkelésről. Az események jelszóként hatottak. Kiadtak egy röplapot “Vörös rettenet” címmel, amelyben üdvözölték oroszországi testvéreiket, és felszólították a németországi proletárokat az internacionalista cselekedetre.

1917. április 8-9-én Berlinben birodalmi konferenciát tartottak a baloldaliak. A konferencián heves összetűzések voltak a spartakisták és a “baloldali radikálisok” között. Nőtt a “baloldaliak” befolyása. Plättnert és Beckert beválasztották egy kiadói bizottságba, ahol újra ki kellett dolgozni a “hannoveri irányvonalat”. A konferencia elhatározta, hogy a “brémai baloldal” lapjának, az Arbeiterpolitiknak ¹⁶ a nyomdájában kiadott “Szocialista Ifjúsági Közlöny” (Mitteilungsblatt für die sozialistische Jugendbewegung), a mozgalom központi sajtója legyen. Plättner ekkor feladta állását, hogy csak a politikával tudjon foglalkozni.

Április végére elkészítették az új irányvonal kidolgozását. Amelyben követelték, hogy az ifjúság “energikusan vegyen részt az általános osztályharcban és a tömegsztrájkokban. Legsürgetőbb kötelességünk a harc mai formáját, a tömegsztrájkokat előmozdítani. Az egész szervezetnek e cél érdekében kell működni. A szervezet az osztályharc egy eszköze a harci szervezet. Semmit nem figyelembe vevő osztályharcot kell vívni mindenkor, még akkor is, ha ez súlyos áldozatokat is követel.”

1917. májusában az irányvonalat az egész országban vitára bocsátották. Plättner és Becker városról-városra utaztak, hogy irányvonalnak híveket szerezzenek, de akciójuk nem mindenhol talált helyeslésre. Például május 20-án a hamburgi szervezet gyűlésén többen is ellene fordultak, azt mondták, hogy 14-18 éves gyerekek nem elég érettek egy ilyen akcióra (katonának, ágyútölteléknek viszont már érettek voltak?). Ennek ellenére a hamburgi többség elfogadta az irányvonalat, de egy kitételük volt, az autonómiára való törekvés. Ezzel azt akarták elérni, hogy a szervezetet ne kössék egy újonnan létrejövő, még oly radikális párthoz. Plättner ezzel nem érthetett egyet, és egy cikkben élesen megtámadta ezt a törekvést.

1917. július 8-9-én Halléban rendezték meg az Országos Szocialista Ifjúsági Konferenciát. Az ország egész területéről több mint 32 képviselő jelent meg, a Suszter bojkottálta a konferenciát. Plättner ezt a bojkottot egy körlevélben támadta meg, amelyben a Suszter tettét a “tehetetlenség politikájának” nevezte. A konferencián is az “irányvonal” volt a fő téma, ahol azt el is fogadták. A hamburgiak javaslatára hozzá tették azt a kitételt, hogy szervezeti függetlenség megmarad. A konferencia megerősíttette bizalmában a háromtagú berlini kiadóbizottságot, és azt az új feladatott bízta rá, hogy az új központi bizottság véglegesítéséig akcióbizottságként működjön. Határozatot hoztak arról, miszerint a nemzetközi ifjúsági napot 1917. szeptember 2-át munkáselégedetlenséggel fogják ünnepelni, ezt még kiegészítették azzal, hogy szeptember 3-ra általános tüntető sztrájkot kell hirdetni. 1917. júliusában Becker és Plättner “Friedrich Adler politikai nézetei” címen adott ki egy brosúrát. Az előszóban elhatárolódtak az individualista politikai terror eszközétől ¹⁷, ennek ellenére szimpátiájukat fejezték ki Adlerrel szemben. A kiadvány tartalmazta az Adler elleni per jegyzőkönyvét. A 20 000-es példányszámból “csak” 8000-et tudtak kiszórni, mivel a többit lefoglalták. Ebben az időben több röplapot is kiadtak, amit az ifjúság köreiben terjesztettek. Például:

“Meddig még?

Már három éve tombol a világháború. Európa véres csatamezein proletár hullák rothadnak. Több milliót tettek nyomorékká, több ezren siratják szeretteiket. Otthon anyák és asszonyok rohadnak el, gyerekek és öregek éheznek. Meddig még? Meddig még? Van egy olyan erő, amely mindezt erős csapásokkal darabokra tudja törni, el tudja pusztítani. Csak meg kell mozdulni, és az urakon máris remegő félelem lesz úrrá! Néhány napon belül véget tud vetni az éhezésnek, a könnyeknek, a gyilkosságoknak, a vérnek. Ti, munkások, a ti vállaitokon nyugszik az uraitok, elnyomóitok, kínzóitok, és gyilkosaitok összes hatalma. Ha három napig nem lőttök és nem dobtok több gránátot, akkor a háborúnak vége lesz, és a ti hatalmatok kezdődik el! Keletről már jön a proletárforradalom vörös áradata. Német munkások, orosz testvéreitek várnak rátok, számítanak rátok! Csak várnak és várnak! Meddig még? Július 8-án és 9-én a Szocialista Ifjúsági Mozgalom Birodalmi Konferenciáján elhatározták, hogy felveszik a harcot a háború, a kormány és az imperializmus ellen. Egyhangúlag a tömegakciók taktikája mellett kötelezték el magukat. Tömegsztrájkok, éhséglázadások kiterjesztése és támogatása, a hadseregen belül végzett antimilitarista propaganda által akarják a kapitalizmus fellegvárát megtámadni. Német proletár ifjúság! Lépj előre a harc mezején! Vess el minden aggályoskodást! Tettre fel! Lépj a becsület mezejére! A ti és a nemzetközi proletariátus becsületének mezejére! Ti vagytok a jövő! Ti vagytok az erő! Eljött az órátok! Vegyétek már észre, hogy ütött az óra! Ne tétovázzatok! Harcra fel!”

1917. augusztus elején az Átmeneti Akcióbizottság Jénában ülésezett, azért, hogy a tervezett háborúellenes akciókat előkészítse. Megvitatták egy röplap szövegét, amelyben a szeptember 2-3-i akciókra hívtak fel. A röplapot 40 000-es példányszámban akarták terjeszteni. Ezután Becker Drezdában ment, hogy részt vegyen a röplaposztás szervezésében. Plättner pedig újra agitációs útra indult, hogy széles akcióegységet hozzon létre. Ez sok helyen nem volt sikeres. A Nagy Berlini Ellenzéki Ifjúsági Gyűlésen Plättnert hűvösen fogadták, mivel a Gyűlés az akcióban csak akkor vett volna részt, ha abban a spartakisták is részt vállalnak. Plättner ezt nem fogadta el. Plättnert provokatőrnek minősítették.

Hamburgban is elutasításra talált, itt egyenesen őrültnek titulálták. Plättner felszólította elvtársai kis csoportját, hogy külön gyűlésen lépjenek fel.

Hasonló elutasításra találtak az ország más részeiben is. Egyesekben már az is felvetődött, hogy lefújják az akciót, de Plättner és Becker úgy vélte, hogy az akciók majd magukkal ránthatják az ingadozókat. A rendőrség leleplezte az akciót. Mintegy 30 000 röplapot bevont (ezek között volt olyan is, amelyet nem Plättnerék készítettek), és széles körű letartóztatási hullámba kezdett. A rendőrség Plättnert tartotta a mozgalom “lelkének”, így mindenképp el akarták kapni. Plättner viszonylag jól értett a bujkálási technikákhoz és “csak” szeptember 15-én tudták elkapni, de addigra már a mozgalom “vezetőinek” nagy részét letartóztatták. A késői letartóztatás ellenére a legnagyobb hibát ő követte el, a letartóztatásakor nála volt több társának a neve, és rejtekhelyének címe. Szeptember 20-án Beckert is letartóztatták.

 

PLÄTTNER A FORRADALOMBAN

Plättner és társai a novemberi felkelés során szabadultak ki, ezután Beckerrel egyből Drezdába mentek. Abba a Drezdába, amelyet november 8-án ért el a forradalmi hullám szele. Ezen a napon a kaszárnyákat elhagyták a katonák, és kiszabadították a foglyokat a börtönökből. November 9-én a legnagyobb gyárak munkásai leálltak a munkával, majd délután elfoglalták a város központját. Ellenállásba nem ütköztek. A közigazgatás az az USPD és a “baloldali radikálisok” által vezetett tanács kezébe került. A drezdai tanácsmozgalom egyik vezetője Otto Rühle volt, aki szorosan együttműködött Plättnerrel és Beckerrel. Köréjük csoportosultak azok a radikális fiatalok, akikkel aztán létrehozták az  IKD-t. A szervezet november közepétől “Der Kommunist” címen heti lapot adott ki, amelyben főleg a szocialista forradalom mellett agitáltak.

A SPD és szakszervezetek a proletárok után rohanva kénytelenek voltak szerepet vállalni a munkástanácsok létrehozásában és működtetésében. November 10-én az USPD elfogadta az SPD együttműködési ajánlatát. Az egyesült tanács első kiáltványában az ország biztonságának megtartása mellett állt ki. A munkások által leszerelt karhatalom visszakapta fegyvereit.

November 13-án tanácsgyűlést tartottak, ahol összecsaptak az USPD, SPD és az IKD képviselői. A gyűlésen Becker és Plättner is felszólalt.  Becker azt javasolta, hogy küldjenek szolidaritási üdvözletet az oroszországi forradalmároknak, Plättner pedig Vörös Gárda létrehozását, a gyári munkások felfegyverzését követelte.

A javaslatokat elvetették.

November 16-án az IKD kilépett a tanácsból. Rühle ezt ekképp kommentálta: “A forradalomról nap, mint nap kiderül, hogy ez inkább csak a polgári kormány által akart és előkészített félrevezetési próbálkozás. Abból a célból, hogy a tőkés társadalmat megmentsék a pusztulástól”.

Plättner következő hetekben zajló életéről nem sokat tudunk, valószínűleg Thaléba ment a szüleihez. Ebben a faluban is megpróbálta megakadályozni, hogy a helyi tanács követelését, miszerint a munkások tegyék le a fegyvert. Ez a próbálkozása is sikertelen lett.

 A proletárok egy jelentős része letette a fegyvert, a Vörös Gárda nem jött létre. A visszarendeződés megkezdődött. December közepén az SPD vezette kormány a volt császári hadsereg segítségével úrrá tudott lenni a helyzeten.

December végén Plättner Beckerrel az IKD helyi csoportját képviselve részt vett a KPD alapító kongresszusán, ahol a “baloldali” álláspont volt többségben. A fő vitapont a választásokon való részvétel volt. A Spartakus vezetősége a részvétel mellett érvelt. Végül is a választásokon való részvételt elutasították.

“Az utca élő politikáját kell feléleszteni. Nem szabad a mozgalmat begyöpösíteni azzal, hogy a munkásnak szavazócédulát adunk a kezébe. Képesek vagyunk arra, hogy a hatalmat magunkhoz vegyük” (O. Rühle).

Plättner ezekben a vitákban nem vett részt. Becker viszont üdvözölte, az IKD programpontjának érvényesülését és a spartakistákkal való egyesülést.

Plättner csak egyetlen egyszer szólalt fel a kongresszus végén. Figyelmeztetett arra, hogy az Adler brosúra még 20 pfennigért kapható.

1918 január elején Berlinben újabb felkelés robbant ki, amelyet a történelem tévesen “Spartakus felkelésnek” nevezett el. Az ok az volt, hogy leváltották az USPD-s rendőrfőnököt, ezt a munkások provokációnak vették. Az USPD a KPD és a Revolutionare Obleute január 5-re közös demonstrációra hívott fel. A tüntetésből hamar fegyveres felkelés lett. Egy csoport fegyveres elfoglalta a “Vorwarts” nyomdáját és más kiadókat is. Este létrehoztak egy forradalmi bizottságot, amely az Ebert-Scheideman kormány megdöntésére hívott fel.

Az SPD egy kis idő elteltével hozzá látott a rendrakáshoz. Január 11-én a potsdami regiment megrohamozta az újság negyedet. Noske vezetésével bevonultak a szabadcsapatok…

Plättner részt vett a harcikban, de erről nem sokat tudunk, a megtorlást sikerült valahogy megúsznia.

A berlini események hírei Brémába is eljutottak.  A “brémaiak” a “Spartakus felkelésben” a forradalom újra fellendülését látták. 1919. január 9-én az IKD tagsági gyűlésén a proletárforradalom folytatása mellett érveltek, kijelentették, hogy a proletárok harcát minden eszközzel támogatni kell, létre kell hozni a Tanácsköztársaságot. Ehhez a döntéshez a tömegek támogatásának megtartásának érdekében az USPD is csatlakozott (Brémában az USPD baloldala volt a munkástanács legerősebb frakciója). Január 10-én a munkások bevonultak a belvárosba, és a városháza előtt kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A Népbiztosok Tanácsa első proklamációjában rendkívüli állapotot hírtett ki. Plättner és Becker Brémába utaztak, ahol a régi jó barátok és elvtársak meleg szívvel fogadták őket. Plättner a Munkás és Katonatanács tagja lett, és ő lett a brémai KPD észak- nyugati kerületének elnöke is. Nem tudni biztosan, hogy Plättner részt vett-e a Tanácsköztársaság kikiáltásában. Neve először 11-én tűnt fel, amikor a szakszervezetek képviselőivel közli, hogy irodáikat kisajátítják, illetve azokat bármilyen célra felhasználhatják. Ezzel azt akarta elérni, hogy a munkások lépjenek ki a szakszervezetekből, és saját üzemi szervezeteket hozzanak létre. A KPD forradalmi gyűlésén és a brémai üzemekben eldöntötték, hogy táviratot küldenek a birodalmi kormánynak, amelyben az áll, hogy a brémai gyárosok és a központi kormány képviselői közül túszokat ejtenek, és minden egyes Berlinben megölt proletárért közülük hármat ölnek meg. Ez a terv már korábban is felmerült a kommunista mozgalomban, a hamburgi Frölich már a KPD alakuló kongresszusán felvetette: “Ez egy olyan terror, amit keresztül kell vinnünk, egészen addig, amíg ilyen erőteljes eszközökre vagyunk kényszerítve.”

Plättner január 13-án kérelmezte, hogy a munkástanács támogassa a bizalmiaknak ezt a határozatát. Érvelését még azzal is alátámasztotta, hogy ezzel az intézkedéssel meg tudják akadályozni a proletárok további lemészárlását. Alfred Hencke (USPD) a brémai tanács elnöke, kételkedett a berlini mészárlások hírének hitelességében, így Plättner javaslatát “apolitikusnak” és “felelőtlenek” titulálta. A józan politikai észre és a humanizmusra hivatkozva a tanács nagy többségbe elvetette a javaslatot. A felszólalók közül egyedül csak Plättner egyik elvtársa, Buchholdz állt ki Plättner mellett. Plättner kérelmével a KPD-el is ellentétbe került. A január 16-án tartott KPD gyűlésen újra felszólalt Plättner és Buchholdz, de javaslatukat még Becker is elutasította, mondván, hogy a kormánynak csak ürügyet szolgáltatnak arra, hogy csapatokat küldenek Brémába. Plättner és Becker először vesztek össze, ekkortól kezdett külön válni a két mozgalmár életútja.

Becker “elfelejtette”, hogy a burzsoáziának akár ürüggyel, vagy kreált ürüggyel, akár ürügy nélkül is fel kell számolnia a proletár mozgalmakat. A brémai harcokat egyelőre nem követte a többi város proletariátusa, így izolált felkelés maradt. Ez a vesztét okozta. Január 16-án a bankok minden hitelt megtagadtak a tanácshatalomtól. A népi megbízottak tárgyalni “kényszerültek” velük. Január 18-án véget értek a tárgyalások. A brémai tanácsköztársaság vereséget szenvedett, utolsó intézkedése az volt, hogy kiírta a választásokat. A döntéssel sok proletár, így a kommunisták se értettek egyet. Plättner már 13-án azt követelte, hogy a munkás és katonatanácsot és a helyőrséget meg kell tisztítani,”mert abban nem a proletárforradalom munkásai, hanem az ellenforradalom katonái ülnek.”

Január 20-án felfegyverzett proletárok elfoglalták a középületeket és a kisebb bankokat. Egy csapat a kaszárnyába vonult, ahol a fegyvereket szereztek. Az akció egyik “szervezője” Karl Jörn népi iskolai tanár volt, aki december végén érkezett Brémába, ahol azonnal radikális hangot ütött meg. Plättnerről nem tudjuk, hogy részt vett ezen az eseményekben, (amely egyébként a brémai KPD vezetőség tudta nélkül zajlott), de egyetértett azzal, és bár sikertelenül, de megpróbálta meggyőzni a KPD-t, hogy támogassa az akciót. Plättner január 21-én brémai városi “parancsnoka” lett Azt hitte, hogy így nagyobb teret tud adni a proletár felkelésnek. A KPD vezetősége elhatárolta magát, kijelentette, hogy óvva intenek az ilyen radikális gondolkodástól, és el kell nyomni a fegyelmezetlen akciókat.

Időközben Noske elhatározta, hogy rendet teremt. A rendteremtésre Lüttwitz tábornokot bízta meg, akinek szabadcsapatával január végéig kellett a város alá vonulnia. Lüttwitz minden tárgyalási javaslatot elvetett és február 4-én bevonult a városba. Ekkor a proletárok heves ellenállásba kezdtek, de végül is a túlerőben lévő kormánycsapatok leverték az ellenállást. A harcok során 29 proletár és 26 kormánykatona halt meg. A tanácskormány helyére egy átmeneti SPD kormány lépett, aki azonnal rendkívüli állapotot hirdetett. Elkezdődtek a letartóztatások és az üldözések, betiltották a KPD újságokat.

Plättnernak és néhány munkászászlóalj tagnak sikerült megszöknie.

Plättner csak jó pár héttel az események után hallatott újra magáról. Február végén Berlinben egy, a brémai KPD-nek írt körlevéllel tűnt fel. Ebben sajnálattal írta, hogy a forradalom Németországban vereséget szenvedett. Ennek oka szerinte az volt, hogy a forradalom kezdete óta a KPD-be sok olyan tag került, akik nem voltak tudatosak. Ezeket “novemberi kommunistáknak” nevezte el, elhatárolta őket a tudatos elemektől, akik már korábban is harcoltak és mindig elősegítették a forradalmat. A körlevél végén a harc folytatására hívott fel: “Nyomulnunk kell, dühöngenünk kell, és mindig csak dühöngenünk kell. Ez a legalapvetőbb sajátosságunk.”

 

ILLEGALITÁS, VÁNDORLÁS

Plättner újra illegalitásban élt, és a tevékenységet még lázasabban folytatta. Egy brosúrát akart írni a Tanácsköztársaság összeomlásáról, de ennek elkészülte bizonytalan volt, mivel állandó lakhelyváltásra, menekülésre kényszerült. 1919 február végén Berlinben tűnt fel.

Március 3-án a Nagy Berlini Munkástanács gyűlése 4-re általános sztrájkot hirdetett. Erre a kormány rendkívüli állapotot léptetett életbe, Noske újra szabad kezet kapott. 4-én a szabadcsapatok vonultak be Berlinbe, és rálőttek a fegyvertelen munkásokra. A munkások azonnal fegyvert fogtak, a harcok két hétig tartottak. Március 9-én a hadsereg egy álhírt kezdett el terjeszteni, miszerint a spartakisták Lichtenbergenben (egy városrész) 60 rendőrt és más foglyokat is kivégeztek. Este Noske kiadta a parancsot, hogy minden embert, akinél fegyvert látnak azonnali hatállyal lőjenek agyon. Noske pribékjei vérengzésének 1200-an estek áldozatul.

Plättnerről az a hír járta, hogy megölték, de végül is sikerült megszöknie, és a következő hónapokban vándoragitátorként járta Közép-Németországot.

Fél éves tapasztalatait egy brosúrában foglalta össze, “Proletár Forradalmi Röpiratok I. Szám” címen terjesztették. “Már 6 hónapja megy a forradalom. De a szocialista állam, a szocialista kormány egyik kezével kegyesen osztogatja a politikai szabadságjogokat, a másik kezével agyonlövi a proletárforradalom valódi szabadságért küzdő harcosait, azokat, akik a legrosszabb időkben is a vérüket ontották a szabadság ideáért.” A brosúrában élesen támadta Noskét és az USPD vezetőit. Feltette a kérdést: “Miért vesztett a forradalom? Mert a tömegek még mindig láncokban vannak, és még mindig azokon csüngnek, akik hazudtak nekik, elárulták őket. Mert a forradalmat nem a tőkés üzemekbe vitték be, hanem engedték, hogy a nemzetgyűlés holtvágányára helyezzék.” Ebben az időben adta közre véleményét a parlamentarizmusról és a tanácsrendszerről. A weimari parlamentet “nemzeti színháznak” tartotta, amelynek feladata a polgári tulajdon védelme. A parlamentarizmust teljes egészében elvetette, és a proletariátus felszabadulását csakis a tanácsok uralma által látta biztosítva. “Csak a tiszta, hamisítatlan tanácsrendszer, amely nem tűr meg egyetlen polgári parlamentet sem képes megmenteni minket.” Ezzel a véleményével nem csak a SPD-t hanem az USPD-t is megtámadta, akik a parlamentáris rendszert össze akarta kötni a tanácsrendszerrel. Plättner tudta, hogy a tanácsuralom nem valami szép idea, és hogy az csakis az illúziók nélküli és erőszakos osztályharc árán vívható ki. Éppen ezért kijelentette, hogy a proletariátus felszabadításához és a tanácshatalom létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges a proletariátus felfegyverkezése és a Vörös Gárda felállítása. Követelte a rendőrség feloszlatását, forradalmi bíróság felállítását, a bankok és üzemek szocializálását, a földbirtokok kisajátítását. Plättner hitte, hogy a forradalom már csak napok kérdése. Felszólított, hogy a proletariátus vegyen példát az oroszországi eseményekből, és hogy ne higgyenek azt ottani eseményekről szóló rémmeséknek.

“Harcunk, ha másképp nem megy, hullák hegyein fog zajlani. Ezen hullák alatt van eltemetve az emberiség, ki kell onnan szabadítani.” A KPD 1919 augusztusában Magdeburgban adta ki Plättner “A társadalmi forradalom alapja és megszervezése” című írását. Ebben Plättner az erőszak fontosságát hangsúlyozta ki, éles hangon támadta meg a szakszervezeteket, amit az osztályharc iskolája helyet inkább az ellenforradalom bázisának tartott. Kijelentette, hogy a szakszervezeteket nem lehet belülről bomlasztani, hanem kívülről kell elpusztítani. A brosúra végén kedveskedő hangnemben jelentette ki, hogy a weimari parlamentet fel kell robbantani és a “parlamenti hősöket” fel kell akasztani. E programpontok terjesztése érdekében agitációs útra indult.

1919 április közepén Ascherslebenben a KPD helyi csoport gyűlésén beszéde után, proletárok megrohanták a börtönt, majd miután annak bevétele sikertelen lett, megtámadták a rendőrséget. Időközben kifosztották a raktárakat és feltörték a fegyverraktárt. Végül is, ezt a kis lázadást is sikerült a karhatalomnak megfékeznie. Plättner ezúttal is kereket tudott oldani. Először Thaleba majd Lipcsébe utazott, ahol sok barátja volt. A lipcsei elvtársak jól konspiráltak, és az őrült hajsza “csak” szeptember 22-én érte el célját, amikor is Plättnert Halleban letartóztatták. Még ez év decemberében kiugrott egy mozgó vonatból és megszökött a fogságból.

A fogság ideje alatt, a KPD-ben éles viták zajlottak, majd pártszakadás történt. 1919. októberének végén a II. (Heidelbergi) kongresszuson a Levi-féle pártvezetés kötelezővé tette a választásokon való részvétel és a szakszervezeteken belüli harcot. Ezekkel a reformista döntésekkel a kommunisták nem érthettek egyet, egyértelművé vált a pártszakadás, amelynek során a KPD tagságának több mint a felét elvesztette. Észak-nyugat Németországban, Berlinben, Hannoverben, Brémában, Hamburgban, Drezdában stb. a kivált kommunista “ellenzék” vette át az irányítást.

Plättner természetesen volt elvtársaival tartott, szökése után Magdeburgban a kiszakadni látszó kommunisták tevékenységében vállalt agitációs szerepet. Az agitáció eredményes volt, és jó néhányan elhagyták a KPD vezetőséget. 1920 februárjában a III. kongresszuson vált formálissá a pártszakadás. A történészek szerint a volt “ellenzék” eredetileg nem akart pártot alapítani, de a Kapp-puccs alatt a KPD vezetősége elképesztő mértékű passzivitást mutatott, és így a radikális szárny tág teret kapott a cselekvésre. 1920. április 4-5-én a volt kommunista “ellenzék” 38 000 taggal megalapította a KAPD-t. Ez a szám júliusra 80 000-re növekedett. Az új párt parlament és szakszervezet ellenes állásponton volt, kijelentette, hogy a szakszervezetek helyére forradalmi üzemi bizottságoknak kell lépniük. 1920 februárjától az üzemi bizottságok fő szerve az AAU-D ¹⁸ lett. “Az uniónak feladatait a KAPD-val szoros egyetértésben kell megoldania, az üzemekben lévő káderek válnak a párt mozgatható fegyverévé és az üzemek a párt táptalajává.”

Már korán kirobbantak az első viták, amelynek során két fő irányzat alakult ki. Az egyik a Laufenberg féle nemzeti bolsevik álláspont volt, amely nem jelentett mást, mint azt, hogy a proletároknak Szovjet-Oroszországgal vállvetve forradalmi “népi” háborút kellene vívnia az antant ellen; ez a harc nem zárta ki az újabb “burgfriedent” a proletárok és a burzsujok között.

Másrészt létrejött egy jóval erősebb, a politikai párt szükségszerűségét tagadó nézet, amely az egység szervezetet képviselte. Ennek az irányzatnak fő ideológusa Otto Rühle volt, központja a Kelet Szászországi Gazdasági Területre esett.

Plättner természetesen tagja lett a KAPD-nak, elvetette a nemzeti-bolsevik eszméket, de Rühle vonalát se követte. Sőt, írt egy felettébb vitatott brosúrát “Rühle az ellenforradalom szolgálatában” címmel (1920 második felében jelent meg). Ebben elhatárolta magát a párt szükségességét tagadó ideológiától. Kifejtette, hogy azok tevékenysége dezorganizációhoz vezet. A forradalmi párt szükségességét hirdette, amely “célt” és “irányt” ad a harcoknak. “Hogyan tudna a proletariátus diktatúrát létrehozni, hogyan teremtené meg a kommunista (propaganda) munkát, hogyha a párt, vagyis a harcoló proletariátus élcsapata nem teremti meg azt a lehetőséget, hogy ezeket a dolgokat megszervezze.”

Az AAU-ban nem látott alternatívát, “mert a munkások üzemi módon való szervezett összefogása nem helyettesítheti a forradalmi osztályharcról való egységes felfogást, amely a proletariátus egységének előfeltétele.” Az is vitaponttá vált, hogy a KAPD hogyan viszonyuljon a bolsevikokhoz és a Kominternhez. 1920 júliusában Rühlének már a Komintern II. kongresszusa óta nem voltak illúziói, és ellenszegült az ott előterjesztett 21 pont felvételi feltételeinek, mivel ezek a bolsevik példát egyfajta sémának tartották és Nyugat-Európa szerte ezt akarták elfogadtatni. “Konkrétan ez a séma ezt mondja nekünk, hogy fent vannak a vezetők lent a tömeg. Fönt a tekintélyelvűség, bürokratizmus, személyi kultusz, vezetői diktatúra és a parancsok. Lent a birkaszerű engedelmesség, alárendeltség, vigyázban állás, egy sokszoros boncság. Egy felsőfokú KPD centralizálás.” Plättner, mint oly sok kommunista komoly illúziókat táplált a bolsevikokkal szemben. Rühle rendkívül fontos felismerését beteges individualizmusnak bélyegezte, és az orosz proletariátus megbélyegzése helyett tetteket követelt. Követelte a pártvonal végrehajtását, mindemellett érdekes, hogy a Kominternhez való teljes csatlakozást nem pártolta, és csak szimpatizáló tagságot javasolt. 1920 október végén Rühlét és az unionista tendencia képviselőit kizárták a pártból.

Plättner a KAPD egyik legaktívabb funkcionáriusa lett. Összekötötte a helyi és tartományi önállóság elvét a központi hálózat által szükséges összefogással, ahol a szálak oda-vissza futnak, és nem egyoldalúan parancsuralmiak. Állandóan úton volt, nem csak a pártszervezkedés érdekében, hanem azért is, hogy agitáljon, és hogy minél több lázadásra bírja a proletárokat.

1920 június elejétől Suszter néven tartózkodott Magdeburgban, ahol a KAPD helyi csoportját vezette. Ezenkívül fontos tagja volt a szász-anhelti pártszervezetnek, a Kommunista Vészharangnak (Die Kommunistiche Strumnlocke).

Június közepén a rendőrség lefoglalta a KAPD iratait, és ezek alapján hatalmas üldözési hullám indult. Plättner továbbra is bujkálni kényszerült Lipcsében majd Brémában tűnt fel. Feladata továbbra is a KAPD szervezése volt. Brémában különösen nehéz feltételek várták, miután március végén a helyi ex-KPD ellenzék visszatért a KPD-be. Plättner először Berlinbe ment KAPD által kiadott brosúrákért, és utána megkezdte az agitálást. Szeptember elejére 100 taggal sikerült létre hozni a brémai KAPD szervezetet. Szeptember 17-én megalakult a helyi vezetőség, és lezajlott az első nyilvános gyűlés. Ennek nem volt nagy visszhangja. A brémai szervezet létszáma fokozatosan csökkent és megszervezésük eléggé reménytelen feladatnak látszott. Eközben folyamatosan menekülnie kellett. Agitált és menekült, menekült és agitált, bejárta a brémai, kieli, hamburgi, berlini és lipcsei körzeteket. Január 26-án elkapták egy lipcsei hotelban, de bizonyíték hiányában 31-én elengedték.

 

MÁRCIUSI AKCIÓ

Halle-Merseburg, Szászország dél-keleti része kommunista fellegvárnak számított. Ez főleg azzal volt összefüggésben, hogy a XX. század elején hagyományos réz és barnaszén bányászat felfejlődött, és így rengeteg munkás koncentrálódott itt, akiket a háború után igen nehezen tudtak rávenni a szakszervezeti harc szabályaira. Így a szörnyű munkafeltételek ellen inkább spontán militáns akciókkal léptek fel. Már 1918 óta fegyverben álltak a proletárok. 1917 után ez a terület lett az USPD fellegvára, az SPD tagok mintegy 99%-ka csatlakozott hozzá. Később az USPD baloldalának és a KPD egyesülése után létrejövő új pártnak, a VKPD-nek lett a legnagyobb tagsága. A proletárok radikális megmozdulásai mind gyakoribbá váltak, és ez igen csak szálka volt a vállalkozók és a SPD kormány szemében. Eleinte egyre több felszólítás érkezett, hogy vessenek véget a tarthatatlan állapotoknak. Mindeközben nőtt a vadsztrájkok és a proletár kisajátítások száma. Csak a merseburgi Leuna Művekben 25 000 proletár állt fegyverben, akik közül kb. 10 000-en AAU tagok voltak. Max Hölz és csapatai dinamitmerényletekkel tartotta rettegésben Lipcse, Drezda és Falkenstein burzsoáziáját.

Ekkor Hörsing (SPD), szászországi miniszterelnök konferenciát hívatott össze Magdeburgba. A konferencián válsághelyzetről tanácskoztak a helyi polgármesterek. Döntés született arról, hogy kiküldenek néhány század védelmi rendőrséget Hettstedtbe és Eislebenbe.

1921. március 13-án a VKPD sikertelen robbantási kísérletet hajtott végre a berlini győzelmi oszlopok ellen. Verbertben és Köthenben kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

A rendőrség kiterjesztette akcióit a Halle-Magdeburg térségre is. Március 16-án a helyi SPD-s vezető bejelentette, hogy erős rendőri felügyeletet állít fel. Március 19-én megkezdődött a nehéz fegyverzetű rendőrség bevonulása. Ez nem jelentett mást, mint házkutatásokat, letartóztatásokat stb. Az akció célja a későbbi bolsevik történészekkel ellentétben nem pusztán az volt, hogy egy nagyobb méretű és szervezetlen felkelést provokáljanak, hanem, hogy leverjék a már zajló lázadásokat és csökkentsék a kommunista befolyást.

A Márciusi Akcióban nagy szerepe volt a VKPD vezetőségének is. Még februárban egy, a Kominternnel folytatott éles vita során Levit leváltották a párt éléről, és helyére a párt baloldalának vezetői Brandler és Thalheimer kerültek. Március elején a Komintern Végrehajtó Bizottsága három küldöttet küldött Berlinbe, akik kötelezték az új vezetést az offenzív stratégiára. Ez a stratégia közelebb hozta egymáshoz a KAPD-t és a VKPD-t, amely végül is alapját képezte a Márciusi Akcióban való közös fellépésnek. Gyorsan megmutatkozott, hogy a VKPD mennyire nem készült fel erre az akcióra: egyrészt nem volt felfegyverkezve, másrészt a tagok jó része nem is akart benne részt venni. A KAPD ezen a területen lévő 3200 tagja nagy harci készséget mutatott. “Mozduljatok, késsel vagy fegyverrel, foggal és ököllel, mert a sorsunk a tét!”-írták egy felhívásukban.

Plättner is régóta várt már erre az alkalomra. Március 19-én Lipcséből Halléba utazott, ahol az egyik KAPD gyűlésen a fegyveres felkelésre szólított fel. Március 20-án a KAPD kerületi képviselőit konferenciára hívták, itt Plättnert beválasztották a harci vezetőségbe. Feladata az volt, hogy a VKPD kerületi vezetőségével előkészüljenek a közös harcra. De már az első megbeszéléseken különbségek mutatkoztak. Míg Plättner és elvtársai az azonnali cselekvést sürgették, addig a VKPD funkcionáriusai az események lelassítása mellett foglaltak állást. Plättner attól félt, hogy lekésik a megfelelő pillanatot, és hogy képet kapjon a mansfeldi terület helyzetéről, elutazott Hettstedtbe. Nagy meglepetésére még minden nyugodt volt, és csak 21-én kezdtek el mozgolódni a proletárok. Ekkor a VKPD egy felhívásában felkelésre szólított fel, amit Plättner is támogatott, ő is írt egy hasonló röplapot. Mikor Halléba visszatért azt láthatta, hogy a Leuna Művek munkásai is csatlakoztak a mansfeldi sztrájkmozgalomhoz.  Mivel a hallei VKPD még mindig vonakodott, ezért a KAPD úgy döntött, hogy “egyedül” kezdi meg a harcot. Egy röplapban általános sztrájkra hívott fel, felszólította a munkásokat, hogy foglalják el az üzemeket, és fegyverezzék le és kényszerítsék visszavonulásra a védelmi rendőrséget. “Valósítsák meg a proletárdiktatúrát!” Az első harcok Drezdában, Lipcsében, Freibergben, Planenben zajlottak le. A Leuna Művekben kiosztották a fegyvereket, 17 proletár századot állítottak fel. Összeszereltek egy páncélvonatot, és ezzel védelmezték a környéket.  Hamburgban tízezren léptek sztrájkba, húszezres tüntetést rendeztek. A munkanélküliek elfoglaltak egy hajógyárat.

A  VKPD csak március 24-én csatlakozott a sztrájkhoz. Tény, hogy országszerte 300 000-en léptek sztrájkba, de az is tény, hogy a sztrájkmozgalom Hamburgon és Rajna-Vesztfálián kívül máshol nem igen talált visszhangra. Az egész felkelés során a KAPD és a VKPD kapcsolatát bizalmatlanság  jellemezte. A KAPD tagjai azt hitték, hogy akcióik a VKPD nélkül nem találnak tömeges támogatásra, bedőltek a VKPD forradalmi felhívásainak. A KAPD számtalan célzott szabotázsakciót, bombatámadást, és egyéb akciót szervezett. A bombatámadások szándéka az volt, hogy a védelmi rendőrséget harcra kényszerítsék, és ebből kifolyólag a munkásokat is aktivizálják. Érdekes módon, március 24-én egy proletár megjelenése még nagyobb megmozdulásokra ösztökélte a munkásokat. Ez a kommunista proletár Max Hölz volt. Hölz a proletárok körében nagyon nagy népszerűségnek örvendett. A burzsujok elleni támadásai, mint egyfajta “modern kori Robin Hood” tettei híresültek el. A közép-németországi általános sztrájk hírére Hölz azonnal a mansfeldi területre utazott, ahova március 21-én érkezett meg. Egy nappal később a hettstedti, mansfeldi és eislebeni gyűléseken tartott beszédet. Egy több mint 2500 főből álló proletár hadsereget “vezetett”, amely partizán módszerekkel harcolt. Március 23-ka után Eislebenben és környékén több nagy csatában vett részt, és társaival egy kis időre a rendőrséget visszavonulásra kényszeríttették. Március 24-én kihirdették a rendkívüli állapotot, amely után még több rendőrszázad vonult a területre. Március 25-én elkezdték a lázadás főbb pontjait felszámolni. Ezt hihetetlen mértékű brutalitással hajtották végre. Napirenden voltak a statáriális kivégzések. Hölz és elvtársai március 28-án megkíséreltek egyesülni a Leuna Művek lázadóival, de ez sikertelen maradt. A csapatot április 1-én verték végleg szét. Hölzöt két hét múlva Berlinben tartóztatták le. Bár Hölz csapatai voltak a legjelentősebbek, de azért Plättner se tétlenkedett. Plättner egy kis csapatnak volt a “vezetője”, Ammerfeldben, ahol önálló harci centrumot akartak létrehozni. Azt később Plättner is bevallotta, hogy a kevés fegyver, az elégtelen koordináció, és az ellenség túlereje miatt ez sikertelen maradt.

A felkelés már csak azért sem lehetett eredményes mivel a munkásság jelentős része nem vett benne részt, és inkább vidékre menekült. A felkelők maximum csak passzív szimpátiában részesülhetek, de az aktív támogatás elmaradt. Plättner, hogy más területeket is bevonjon a harcokba március 23-án Lipcsébe utazott. De ez a kísérlete is elbukott.

Március 28-án olyan esemény történt, amely kezdete volt annak a teljesen más harci taktikának, amit Plättner a következőkben dolgozott ki. Plättner és társai kirabolták az ammerfeldi Buckau vegyi üzemet.  A rabolt javakról Hölz aláírású elismervényt állítottak ki. Ebben az időben Hölz nevében fosztogatni elterjedt dolog volt, mivel a kisajátítók úgy vélték, hogy már maga a név is félelmet kelt a burzsoáziában. Hozzá kell tenni, hogy Hölz ennek nemigen örült, és később perében számtalan olyan tettet akartak a nyakába varrni, amiről nem is tudott. Az eset pikantériája az volt, hogy még ugyanaznap Hölz is ki akarta rabolni a gyárat, de mikor megtudta, hogy azt már a nevében megtették lemondott tervéről.

Plättner és társai 29-én, miután összecsaptak a túlerőben lévő rendőrséggel a Leuna Művekbe menekült, mivel azt hallották, hogy ott egy 12 000-es Vörös Hadsereg sáncolta el magát. A hír nem volt igaz. Március 30-án a rendőrök betörtek az üzembe, és 34 proletárt megöltek 1500-at pedig letartóztattak.

 Plättnerék még idejében felismerték, hogy a további ellenállásnak nincs értelme, így el tudtak menekülni.

Az akció után a munkások csalódtak a VKPD-ben, tagjainak több mint felét elvesztette. Levi egy brosúrában az akciót “az eddigi történelem legnagyobb bakunyinista puccsának”  nevezte ¹⁹. Plättner a bolsevikokkal teljesen ellentétes következtetéseket vont le. Az 1923-as védőbeszédében feltette a kérdést: “Mit tanít nekünk a Márciusi Akció?” Válasz: “Azt tanítja nekünk, hogy bár forradalmárok vannak, de forradalmi pártok nincsenek.” Eldöntötte, hogy szakít a KAPD-vel. “Nem maradt más hátra, mint a pártbürokrácia utolsó maradványait, mint az utolsó gátakat ledönteni. Méghozzá az egyetlen eszközzel, ami szóba jöhet: olyan csoportokat kell létrehozni, amelyek kivitelezik azt, amit elméletileg a fejükbe sulykoltak”.

 

SZERVEZETT BANDAHARC

Plättner a Márciusi Akció után Lipcsében majd Berlinben tűnt fel. A KAPD központ egyik ülésén – amelyen Hölz is részt vett – számot kellett adnia arról, hogy miért tevékenykedett Hölz nevében. A KAPD vezetőségét nem is annyira a harci események, hanem a kisajátított pénz önkényes felhasználása érdekelte. Plättner rá akarták bírni arra, hogy a pénzt adja le a pártkasszába…

“Számunkra nem maradt más hátra, mint a vörös terror minden formájában. Individuális akciókat kell tovább vinni minden eszközzel. Addig folytatni, hogy a burzsoázia soha többé ne érezze magát biztonságban.”

Plättner jelentős részvételével átalakították a KAPD illegális harci vezetőségét. Öt taggal létrejött egy legfelsőbb Harci Tanács. Plättner mint a tanács egyik tagja felelős volt az anyagbeszerzésért, a rablási tevékenységekért és a fegyverszerzésért. A tanács, mint azt a márciusi felkelés után kialakított irányvonalban lefektették, kijelentette, hogy figyelmét kizárólagosan a lázító tevékenységnek fogja szentelni pl. “a támogatási és harci csoportokhoz szükséges pénzeszközök megszerzése forradalmi úton.” A tanács bár még formálisan a KAPD része volt, de már megmutatkoztak a szakadás jelei. Ezt elősegítette az is, hogy Plättnert kizárták a KAPD lipcsei csoportjából. Természetesen a március 28-án megkezdett expropriációs akciókat folyatni akarták, de már nem akarták Hölz nevét felhasználni. Plättner az alapprogramot egy újabb brosúrában fektette le: “A szervezett vörös terror és a kommunista parádé hadseregek, avagy szervezett bandaharc a polgárháborúban”.

Az írás hangvétele maróan gúnyos volt, visszanyúlt egy régi “népi” tradicionális formához, amelyben az őket üldöző hatóságokat fikázzák. “Ezt a brosúrát ingyen lehet terjeszteni, mivel bankszámláink nem merültek ki. És, hogy ne is merüljenek ki, erről gondoskodik a forradalmi munkásság.” Az előszóban a Kommunista Kiáltvány szavait idézte, majd megállapította, hogy ez a társadalom a gazdasági felépítése miatt szét fog rohadni, de nem tagadta, hogy jelenleg stagnál a forradalmi fejődés. Fő mondanivalója a “forradalmi pártokról” szólt. “Gyávának” titulálta a VKPD-t és kijelentette, hogy ne higgyék, hogy “parádé demonstrációkkal” segítik az oroszországi forradalmat. A KAPD-t se kímélte, szerinte annak forradalmi felhívásait nem követték tettek.

“Ha nincsenek fegyvereitek, vannak gyufáitok, repítsétek levegőbe a kapitalisták fellegvárait! Szerezzetek gyufákat és gyújtsátok fel a tulajdonosok villáit! Szerezzetek dinamitot, és ne hagyjatok kőt kövön, mert ezt a világot már nem lehet megmenteni!”

Plättner a márciusi felkelés után nem számított több nagyobb méretű felkelésre, ezért törvénytelen akciókkal akarta a burzsoáziát permanens harcra kényszeríteni. “Legjobb, hogyha a polgári társadalmat támadjuk. Azáltal, hogy minden órában nyugtalanságot szítunk. Megpróbáljuk aláásni a társadalom alapját és a polgárok rémálmát polgárháborúban szervezzük meg. Egy illegális harci szervezetet kell teremteni, amely törvénytelenségeket követ el. Egy eszközt kell adni az osztálytudatos proletariátusnak, amely ért a bomba, a vegyszerek használatához, amely a dinamitot nap, mint nap használja.” Követelték, hogy a munkások a munkáspártok korrumpálódott befolyásától teljesen szakadjanak el, és tevékenységüket helyezzék át a szervezett bandaharc területére. Elsőként – hirdették – szisztematikus kisajátító akciókat kell végrehajtani. “Burzsujok forrásaihoz megyünk. Ezek a bankok és üzemek, minden nyomorunk forrásai. Ott takarító munkát kell végeznünk. Bár csak segítségünkre lenne ebben a munkásság!”

Plättner ebben az időben olvasta az újra kiadott Johann Most írást, a Forradalmi Haditudományt, amelynek hatására még élesebben kihangsúlyozta a vörös terror szükségességét.

A brosúrát 20 000 példányban nyomtatták ki és 1921 októberétől kezdve terjesztették.

Berlin a Márciusi Akció után a menekültek gyűjtőhelyévé vált. 1921 nyarán az illegalitásban lévő kommunisták közül kerültek ki a Plättner-csoport tagjai, amelyet a későbbiek folyamán Plättner bandának is neveztek.

Tagok voltak többek között: Karl Meissner, Paul Töpfer, Alfred Menzel, Walter Hölzel, Friedrich Lewandewski, Friedrich Fischer, Oscar Jandke, Karl Hess, Friedrich Karl Richter, Karl Reimann, Otto Giesecke, Otto Neitzel, Martha Ebert.  ²⁰

A csoport nem egy zárt elit volt: törekedett arra, hogy mind szélesebb körben propagálják a “szervezet bandaharc” programját, és arra is, hogy a programnak megfelelő vitákon keresztül új tagok kerüljenek közéjük. Erre már csak azért is szükség volt, hogy a letartóztatott elvtársakat pótolják. A rabló hadjáratokon a résztvevőket váltogatták, de a csoport magja mintegy 15 főből állt. A csoport “vezetője” Plättner volt, a csoport a brosúrában lefektetettek alapján a rabló akciókat politikai tettnek tartotta.

Az első akciót 1921. június 3-án gondos előkészítés után hajtották végre. Plättner hetekig megfigyelte a deubeni (Drezda melletti kisváros) Deutsche Bank fiókot. Június 2-án este a banda tagjai több szakaszban indultak el Berlinből Drezdába. Plättner, Hölzel és az egy alkalomra hozzájuk csapódott sofőr Drezdában kibéreltek egy autót, és a bankhoz mentek, ahol már várták őket a társaik. Hét ember bement a bankba, egy pedig az ajtó előtt őrt állt, egy meg a telefonkábeleket vágta el. Bent megkötözték az alkalmazottakat, és a bank vezetőjét felszólították, hogy nyissa ki a trezort, ahonnan aztán 249 000 márkát vittek el. Az egész akció 15 percig tartott. A menekülő rablók egy erdőben szétváltak. Az akció sikeresnek bizonyult. A rendőrség már sejtetette, hogy Plättner áll az ügy mögött, de egyelőre ismeretlen tettesekre 10 000 márkás “vérdíjat” tűzött ki. Június 17-én letartóztatták Plättner feleségét, aki bevallotta, hogy részt vett a rablásban, de Plättnert nem árulta el. A rendőrség figyelni kezdte Plättner lakását, ahol megtalálták az ő és Gertrúd levelezését, ebből is megtudtak néhány információt. Június 20-án Neitzelt tartóztatták le és még egy társukat. A három “elvtársat” októberben ítélték el 2, 3 és 4 évre. Augusztus 24-25-én éjszaka a banda 9 tagja a hemstedti postát akarta kirabolni, de ez nem sikerült. Október 13-án Töpfer ötlete alapján annak volt munkahelyét, a bruckdorfi bányaüzemi kasszáját fosztották meg a benne lévő javaktól. Innen 80 000 márka béralapot és 20 000 márka bevételt vittek el. A bányászok passzívan szemlélték, hogy hogyan rámolják ki főnöküket. Az akció után terjeszteni kezdtek egy röplapot “Háborús tudósítás Halle-Bruckdorfból” címmel:

“Forradalmi Proletariátushoz!

Október 13-án csütörtökön Bruckdorfban egy direkt akció során a legkíméletlenebb erőszak útján 101 530 márkát tulajdonítottunk el. A különféle hangvételű újságok, szemtelen rablótámadásról fröcsögnek. A szociáldemokrata Keljfeljancsik majd megdöglenek az acsarkodástól, és sebesre üvöltik a torkukat. A munkások minden véres tanúság ellenére, azonban még ma sem akarják megérteni, hogy utunk az egyetlen út, amely a proletár forradalomhoz vezet, és amelyet szisztematikusan kell végig járnunk, és módszeresen kell kidolgoznunk. Nem hagyhatjuk, hogy ezen az úton bárki is megtévesszen minket.” A röplap ezen bevezetés után további rablásokat helyezett kilátásba, mivel a rabolt összeg nem elég, hogy “a proletárforradalom politikai menekültjeinek seregét eltartsa”. Felszólítanak “hogy szerveződjenek minden formában polgárok vörös rémálmának”. Aláírás: Proletár Főhadiszállás 1921 október, a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Akciós Tanácsa. A röplapot Halléban és környékén terjesztették.

A rendőrség október 25-én kiadta a körözést Plättner ellen. Ugyanekkor a berlini sajtóban a róla szóló cikkekben “Kolhaas Mihálynak” nevezték el, a rendőrséget tétlenséggel vádolták. De ez nem volt igaz. A rendőrség aktívan nyomozott. A banda mobilitása megnehezítette a nyomozást. Október végén egy brandenburgi gazdag földbirtokost raboltak ki. Ezt az akciót komolyabb viták után hajtották végre, mivel a csoport egyes tagjai azt hangsúlyozták, hogy akcióikat eredetileg csak a tőkés rend intézményeinek megtámadásaira tervezték el, és nem egyes emberek ellen. Ám főleg Plättner hatására az akciót végrehajtották. Október 30-én 20 000 márkát vittek el. 1922. január 14-én egy Drezda melletti Siemens gyárból 220 000 márkát zsákmányoltak. A gyár környékén plakátokat ragasztottak ki. “Sokkal szélsőségesebben kell megszervezni a bandaharcot a polgárháborúban, sokkal gyakrabban kell a tőkésállam forrásait megtámadni, a rablásoknak mindennapos dologgá kell válniuk. Mi… a lázadók, akik határozott lépésekkel érjük el a célunkat, tudjuk, hogy ma még csak a munkásosztály kis rétege ért meg bennünket, de mégsem hagyjuk magunkat eltántorítani. Mégis tovább fogunk rabolni, fosztogatni, gyújtogatni, uszítani mindaddig, míg a kapitalista rabló banditák korhadt épületét, a ma még uralkodók hatalmát meg nem semmisítjük… Bárhogy becsméreljenek minket a negédes tintanyalók, bármilyen filmeket is csináljanak rólunk, bárhogy is acsarkodjanak a szociáldemokrata sajtó bohócai, akárhogy dugják össze a fejüket a szenzációra éhes bélférgek, bárhogy is próbál az élősödök hada aljassággal és ostobasággal vádolni minket: minden aljasság és rágalom, minden hátráltató erő, minden megbízhatatlanságon, minden szolgalelkűségen és gyávaságon alapuló firkálmánya a magukat kommunistának nevező munkásoknak, akár az egész világ ördögökkel lehet is tele, akaratunk erejéből, az újra és újra fellobbanó példáról mindez visszapattan. Kenyér után kiált az emberiség, ezért ne támogassuk a rend erőit. Segítsetek és álljatok ki az expropriáció mellett. Az idő szava az, hogy harcoljatok a tulajdonosi osztály ellen.” Aláírás: Vörös Hadsereg Akció Irodája, Forradalmi Törvényszék Erőszak Osztaga.

Ellentétben a röplapok erőszakos hangvételével, a fegyvereket csak ijesztgetésre használták. “Nem akartunk emberre lőni, ellenkezőleg, abban egyeztünk meg, hogy inkább menekülünk, minthogy nagy energiákat felemésztő ellenállással próbálkozzunk” (Karl Meissner).

A rabolt pénzeket úgy osztották el, hogy hetenként 300 márkát kaptak, a többit a csoport fejlesztésére és más menekültek megsegítésére használták. Plättner, hogy elejét vegye a személyes meggazdagodás vádjainak, minden kiadásról könyvelést vezetett.

1921 novemberében megkezdődtek a letartóztatások. November 1-én letartóztatták Hesst, december 2-án Lewandowskit, aki pár napi rendőrségi vallató munka után összetört, és minden bevallott. Így megtudtak minden nevet és címet. Neki azt ígérték, hogy bizalmasan kezelik azt, hogy ő adta az információkat. December 8-a körül rajtaütöttek egy berlini összejövetelükön, ahol hat tagot letartóztattak. Plättner ekkor még meg tudott szökni. Ez után újabb tagokat, próbáltak “toborozni”, ezért Plättner “Toborzás a Vörös Terrornak” címmel újabb röplapot írt. Ez nem járt sikerrel. Még a “baloldali” kommunisták is elfordultak tőle. Január 10-én letartóztatták Töpfert, február 3-án végül Plättnert és Meissnert is elkapták egy hallei étteremben. Február 17-én Fischert épp egy akció tervezése közben kapták el. Ő volt a “belső kör” utolsó szabadon lévő tagja. Még két évig voltak próbálkozások a szervezett bandaháború folytatására, az utolsó csoportot 1924-ben verték szét.

 

THE END

A letartóztatás során és azt követően Plättnert többször megverték. Plättner életveszélyben volt, ezért kérte az illetékeseket, hogy vigyék át Lipcsébe.  Kérelmét visszautasították, mivel tettét egyszerű rablótámadásnak tartották, és így az nem tartozott a birodalmi bíróságra. “Szándékom az volt, hogy a polgári állam létét a nagy tőkésvállalatok ellen intézett rablótámadásokkal aláássam. Tetteim tehát első sorban az állam, mint olyan ellen irányultak, és nem pedig az egyes személyek megkárosítására.” Plättner a per alatt mindvégig tetteinek politikai aktusát próbálta meg kihangsúlyozni. Kijelentette, hogy az egyéni terrorakciókkal a csoport az osztályharc egy magasabb formáját akarta előkészíteni. Ügyvédje egy KPD tag volt, akit Hegewischnek hívtak. Hegewisch csodálattal nézett fel a Plättner csoportra. Így barátság alakult ki közte és Plättner között. Ezért Hegewisch szembe került a KPD fő irányvonalával. A párt állandóan támadta Plättnert, és a forradalmi akciókat, ezért kilépett. A forradalmi akciók megvédésének érdekében a Kominternhez fordult, de nem kapott választ. Hegewisch az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott, teljesen összeomlott.

A KPD és egyéb baloldali csoportok újságjai elítélték csoportot, tetteiket, “gyerekesnek” nevezték, de mint “eltévedt testvérekkel” szemben azért szolidaritást fejeztek ki. A nyomozás 1922 nyarára zárult le. A per kezdetén a KPD élesen elhatárolódott Plättnertől, de voltak elvtársak akik, szolidaritási akciókkal próbálták támogatni. A per napján a következő közlemény jelent meg: “Ti nyomorult lumpenek, ti hóhérlegények! Ki adott jogot rá, hogy becsületes, nemes emberek felett ítélkezzetek? Jól jegyezzétek meg abban a pillanatban, ahogy Plättner elvtársunkat és a többi elvtársat elítélitek, aláírtátok a halálos ítéleteteket, amit mi egész biztosan lelkiismeretesen végre fogunk hajtani! Aláírás: Vörös Terror Titkos Törvényszéke.

Éljen a Világforradalom!”

A tárgyalás egyik napján ezt a graffitit olvashatták a bíróság épületének falán: “Robbantsátok fel a bíróság épületét!”

Plättner védőbeszéde 18 órás volt. Röviden a következőket mondta el: először a börtönviszonyokról beszélt. Majd Marx idézetekkel a szociális forradalomról általában, majd az 1918 óta tartó forradalomról. Megpróbálta megindokolni, hogy miért a birodalmi bíróságra, és nem a Halleire tartozik az ügye. Ezek után elmondta hánytatott életét, és a forradalomba való részvételét. Elutasította azt a vádat, hogy egoisták lettek volna szándékai. A többi vádlott is határozottan lépett fel. Így az államügyész államellenes tettnek minősítette cselekedeteiket.

1923 nyarán újabb lázadásokra került sor, a forradalom kérdése újra proletárok érdeklődésének középpontjába került. Plättner minderről tudomást szerzet a börtönben, és újfent írni kezdett. “Vörös terror, Plättner csoportjának világa, szerveződése és a tett propagandája” címmel írt egy brosúrát, amelyet még a per kezdete előtt szeretett volna megjelentetni. Úgy gondolta, hogy ez nagy hatással lesz a perre. A kiadásban számított a KAPD és az AAU segítségére. Végül is a kiadás nem jött össze.

A birodalmi per Lipcsében 1923. november 15-én kezdődött el. November 30-án mondták ki az ítéletet a csoport tagjai 6 hónaptól 10 évig tartó börtönt kaptak. Plättnert 10 évre ítélték el.

Plättner több börtönt is megjárt volt Lipcsében, Cottbusban (itt volt Max Hölz is), Berlinben, Luckauban. A börtönévek során folyamatosan lázadozott, mindenre agresszívan reagált, éhségsztrájkokat tartott. Lázadásaival a veréseken kívül sikerült némi kedvezményeket is kivívnia: könyveket kapott, napilapokat járathatott, meglátogathatta Gertrúd stb. Elméje egyre kevésbé bírta a megterhelést, nem tudott koncentrálni, pihenni. Pszichiátriára hordozták, nyugtatókat kapott. 1926-ban kiadott egy nyilatkozatott a KPD-nek, amelyben elhatárolódott a szervezett bandaharc koncepciójától. Indoka az volt, hogy az nem alkalmas arra, hogy tömeges szimpátia mozgalmat indítson el, sőt elrettenti a munkástömegeket. Mindenkit, aki ezzel akart még próbálkozni “romantikus bűnözőnek” nevezett. 1926-27-ben több volt bandatag amnesztiát kapott. Plättner, Töpfler, Jandke és Hölzel nem kapott. Hölzel kivételével mindegyikük elhatárolódott korábbi tetteitől. Hölzel viszont kijelentette, hogy semmit sem bánt meg és még mindig kommunistának tartja magát, újra szökéssel próbálkozott, de elkapták, 1928-ban Plättner és többi volt bandatag is amnesztiában részesült.

Plättner 35 éves volt mikor kikerült a börtönből. Németországban ekkor hatalmas volt a munkanélküliség, így az idősödni látszó, rossz hírű és háborús sebesült Plättner nem igen kapott munkát. Gertrúd, a felesége időközben titkárnő lett és az ő fizetéséből éltek. Plättner továbbra is politizálni akart és kereste az elképzeléseinek megfelelő helyet. A KAPD már elveszítette tömegbázisát, így oda nem akart menni. Belépett a KPD-be, de egy pár hónap múlva kilépett belőle és belépett az 1928. áprilisában alakult Lenin-szövetségbe ²¹ , amely elvetette a sztálinizációt. Mivel a szövetség sem nyert meg magának tömegeket (a birodalmi választásokon csupán csak 80 000 szavazatot kapott), ezért vissza szándékozott térni a KPD-be. Tárgyalásokba kezdett a KB-al a belépésről. A KPD-ben ennek nem mindenki örült, de végül is, miután hősünk biztosította a pártot elvhűségéről, felvették a pártba. Plättner ekkor már elvetette korábbi nézeteit és teljesen alárendelte magát az addig oly annyira gyűlölt párthatalomnak. Párton belül kihelyezett agitációs munkát végzett, kisebb-nagyobb sikerrel írt egy pár brosúrát a börtönélményekről, amelyekben többek között a rabok szexuális elnyomorításával is foglalkozott. Néha egy-egy előadásán még előjött a régi hév és felszólította hallgatóságát, hogy “gyújtsátok fel a börtönöket, nyissátok meg a cellákat, szabadítsátok ki a foglyokat!!” De mindinkább eltávolodott a radikális politikától, sőt magától a politizálástól is.

1933-ban a Hitler hatalomra jutása után, mint minden kommunistának folyamatos üldöztetésekben volt része. Többször letartóztatták, zaklatták, megverték stb.. Miután szétverték a KPD-t Plättner anyagi helyzete jelentősen romlott, napról napra élt. 1939. szeptember 1-én végleg letartóztatták. Először Buchenwaldba szállították, ekkor ott még a politikai foglyok voltak többségben. A háború folyamán ez megváltozott és egyre több lett a lengyel, orosz stb. hadifogoly. A lágerban főleg építői és bányamunkát végeztettek vele.

A német foglyok között a KPD-s mozgalmárok voltak többségben és ők voltak a legjobban megszervezve. Két frakció alakult ki: a régi, még nem sztálinista párttagokból, és az ifjú elvhű sztálinistákból. Köztük éles ellentét húzódott. Plättner egyik félhez sem csatlakozott, éppen ezért (főleg a sztálinista vezetőség) “rendzavarónak” tartották. A hierarchia vezetői megragadták az alkalmat, és Plättnert egy sokkal brutálisabb megsemmisítő lágerbe, Lublinba helyeztették át. Ide 1944. februárjában került épp az egyik legvéresebb tömeggyilkosság közepébe. Ezt az akciót a nácik “betakarítási ünnepnek” nevezték el, kb. 17-18 000 embert öltek meg. 1944. tavaszán közeledett a szovjet hadsereg, ennek hírére a rabokat átrakták Auschwitzba, ahol felszólították őket, hogy csatlakozzanak a Wehrmachthoz. Ezt Plättner elutasította. 1944. végén, miután ehhez a lágerhez is közel kerültek a szovjet csapatok, a foglyokat még tovább, Mauthausenbe szállították. Plättner ekkor már nagyon gyenge volt. Ezt a nácik fokozták még egy utolsó rémtettel. A Mauthausen melletti Melk táborból a rabokat a menekülő nácik futásra kényszerítve szállították át a 70 kilométerre lévő Ebessee-i táborba. Az út során rengetegen haltak meg. A táborban további bányamunkára akarták kényszeríteni őket, de megtagadták a munkát. 1945. májusában az amerikai csapatok elérték Mauthausent, a nácik elmenekültek. A rabok kiszabadultak, Plättner és egy barátja nem tudta kivárni az US csapatokat és elindultak. Stoppal majd gyalog meneteltek (az egyik sofőr egy menekülő Wermacht tiszt volt). Végül is a teljesen legyengült, többször elájuló Plättner valahogy bekerült a freising-i kórházba, ahol 1945. június 4-én halt meg.

—

11. Heinrich Laufenberg (Karl Erler) (1872-1932), baloldali publicista. 1904-07 a “Düsseldorfer Volkszeitung” című SPD lap szerkesztője.  Az “I. Világháború” idején internacionalista állásponton volt. 1918 novemberi forradalmi napok után belépett a KPD-be. 1920 tavaszán tagja és egyik vezetője lett a KAPD-nek, ahol a nemzeti-bolsevik irányzat fő ideológusaként jelent meg. A KAPD-ből még 1920-ban kizárták.

12. Paul Frölich (1884-1953) kezdetben az SPD tagja. 1914-16. között a “Bremer Bürgerzeitung” majd 1916-18 között az “Arbeiterpolitik” egyik kiadója. 1918-ban a “Die Rote Fahne” egyik alapítója, majd a KPD tagja. A KPD-ben a kommunista ellenzék soraiban harcolt.

13. Szocialistaellenes (Kivételes) törvény: 1878-ban Bismarck és a németországi burzsoázia korlátozta a munkásosztály és a munkásmozgalmi szervezetek jogait. Célja – a burzsoá, idealista elv alapján – az volt, hogy meggátolja a szocialista és osztályharcos szervezkedéseket. Természetesen ezek nem szüntették be tevékenységüket, csupán illegalitásba vonultak, és így még ellenőrizhetetlenebbé váltak. Németország Szocialista Munkáspártjának vezetői is illegalitásba vonultak, illetve emigráltak. A párt Bebel és W. Liebknechttel az élén csak még tovább erősödött. 1890-ben a Reichtag hatályon kívül helyezte a törvényt.

14. Spartakus Szövetség az SPD baloldali elemei (pl. Luxemburg, K. Liebknecht, O. Rühle, F. Mehring, C . Zetkin stb.) 1915. tavaszán létrehozták az Internacionálé csoportot, amely 1916. január 1-én vette fel a Spartakus csoport nevet, ők adták ki a Spartakus leveleket; ezek a politikai levelek az imperialista háború, az SPD vezetősége és a kormány elleni íródtak. A csoport, miután egyre kiterjedtebb lett 1918. november 11-én vette fel a Spartakus Szövetség nevet. 1917-ben,  továbbra is feladva a szervezeti önállóságot, csatlakozott az SPD-ből kiszakadt centristák csoportjához, az USPD-hez . Az 1918 őszén zajló forradalmi megmozdulásokban fontos (de nem kizárólagosan) szervezeti erő volt. 1918. december 29-i konferencián, több más szervezettel együtt elhatározták, hogy egyesülnek, és létrehozzák a KPD-t, amely január 1-én jött létre. A KPD 1920 decemberéig neve mellett viselte a Spartakus elnevezést.

15. Johann Knief (1880-1919) kezdetben a SPD tagja, annak baloldalához tartozott. A Brémai Baloldal, majd később az IKD meghatározó alakja. 1916-tól az “Arbeitepolitik” című lap egyik kiadója, 1918-19 között a “Der Kommunist” főszerkesztője. Támadja a Spartakus Szövetséget, amiért az USPD-hez csatlakozott, önálló kommunista szervezet létrehozása mellett szállt síkra. Következetes forradalmár, elutasítja a burzsoá állam minden intézményét (parlament, szakszervezet), a proletárdiktatúra szószólója. 1919-ben a brémai tanácsköztársaság népi megbízottjai tanácsának tagja. 1919-ben betegségben halt meg.

16. “Arbeiterpolitik”, a háború alatti németországi  kommunista mozgalom egyik legjelentősebb, hetente megjelenő újságja. Az első szám 1916. június 24-én jelent meg.  Szerkesztője és kiadója a brémai Johann Knief volt. Tömegbázisa és anyagi támogatói hajógyári munkások voltak. Az újságot Hermann Strum nyomdájában nyomtatták. Az “Arbeiterpolitik” cikkei 1916-tól kezdve a háborúellenesség mellett két fő alapgondolatot tükröztek. Egyrészt elvetették a parlamenti harcot és közvetlenül a szocialista forradalommért való harc mellett álltak ki. Másrészt a Spartakus-csoport vezetőségével ellentétben sürgették a szociáldemokráciától való szervezeti elkülönülést. Az újság kapcsolatai folytán részt vett a nemzetközi vitákban, így Luxemburg és Lenin nemzeti önrendelkezésről szóló vitájában is, ahol Luxemburg álláspontját sem tartotta egyértelműen internacionalistának. 1917-es cikkei többnyire az oroszországi eseményeket elemezték, és arról cikkeztek még, hogy a radikálisok csatlakozzanak az USPD-hez. Hangsúlyozták, hogy a proletár mozgalom nem szakadhat szét pártra és szakszervezetekre. Ebben az időbe az újság egyik legfőbb publicistája Karl Radek volt, de többek között megjelentek az újságban Pannekoek, Roland-Holst, a tesznyák Sztojan Minev, Lenin, Zinovjev és más “baloldali radikálisok” cikkei is. 1918-ban jelentős változás állt be az újság életében. Január 30-án letartóztatták Knief-et, Radek pedig Oroszországba ment. Bár szolidaritásukat fejezték ki az oroszországi bolsevikokkal, de közel sem értettek velük egyet. Élesen támadták a breszt-litovszki békét, hangsúlyozták, hogy a tőkésekkel nem lehet egyezséget találni, az internacionalista harc szellemében támadták meg “a szocializmus egy országban” koncepciót. A novemberi forradalmi napok alatt az események elemzése mellett a spartakistákat kritizálták, mivel úgy ítélték, hogy a Szövetség túlzottan saját szervezetéhez akarja centralizálni a proletárokat. Ebben az időben (november 23.) a már korábban elkülönült kommunisták (az “baloldali radikálisok”) megalakítják az IKD-t szervezetét. Az újságba írt cikkek közül a KPD megalakulása után főleg Pannekoek Karl  Horner álnéven írt elemző írásai voltak jelentősebbek. Az újság a brémai tanácsköztársaság bukása után szűnt meg.

17. F. Adler egy osztrák szocdem volt, aki a “világháború” ellen tiltakozva 1916. októberében agyonlőtte Stürgkh grófot, az osztrák miniszterelnököt. Adlert először halálra, majd 18 évi börtönbüntetésre ítélték

18. Allgemeine Arbeiter Union Deutshlands – Einheitsorganisation  (AAUD-E, Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet). 1920 februári kongresszusán országos szervezetté vált az AAUD (Általános Munkás Unió), a független parlament- és szakszervezet-ellenes szervezet, amelynek 1920 decemberére már 300 000 ragja volt. A szervezet szoros kapcsolatban volt a KAPD-vel. Már júniusban kivált egy kelet szászországi csoport az AAUD központi szervezetéből és végül 1920 decemberében Rühle vezetésével létrejött az AAUD-E. Az új szervezet központja Szászország volt. Ez a szervezet ellenezte a gyárszervezetektől különálló politikai pártot. Kritikájuk fő pontjai: a párt működése a centralista államapparátus működéshez kötődnek. Egy forradalomban csődöt fog mondani mivel technikai feltételei nem megfelelőek. Másrészt a felülről-lefelé szerveződés megcsonkítja a párttagok tevékenységét, és a munkások érdekeivel szemben az apparátus érdekei fognak dominálni. Ami pedig a pártokra nézve igaz az még nagyobb mértékben igaz a szakszervezetekre, amelyek ellenforradalmi tevékenységét megmutatták a közelmúlt eseményei. A szakszervezet nem lehet a forradalom eszköze, mivel léte a tőkés piaci mechanizmusokhoz van kötve. Ezért értelmetlen lenne azt belülről megreformálni. Az AAUD-E olyan harci szervezet, amelyet tagjainak közös, elszánt harci ereje tart össze, nem pedig a formális szervezeti keretek. Ez a szervezet egyben az új társadalom építő szerve is, tehát a régi társadalomban épül az új társadalom alapstruktúrája. Gorter annak alapján vetette el az üzemi szervezeteket, hogy sokszor kis előnyökért küzdenek, de legfontosabbnak azt tartotta, hogy a federációs elvek alapján a szervezet nem forradalmi elemekkel is gyarapodhat.

A bérharcok ellenében a forradalmi jellegű proletárharcokat támogatták, de aktívan részt vettek a sztrájkokban, amit mind radikálisabbá akartak változtatni. A sztrájkok során direkt akciókat hajtottak végre pl. újságkiadók ellen, és sosem vettek részt a burzsujokkal való tárgyalásokban. 1921 márciusában csökkent a gyári szervezetek befolyása. Az AAUD-E nem támogatta a Márciusi Akciót, mert úgy vélték, hogy ennek a felkelésnek az a célja, hogy elterelje a figyelmet a kronsdtadti bolsevik-ellenes proletárfelkelésről. 1922-ben szakadások történtek az AAUD-E-ben, és a 30-as évek elejére a szervezetnek már csak pár száz tagja maradt.

19. Paul Levi: A puccsizmus ellen.  1921. május. Erre a cikkre többek között Hermann Gorter is válaszolt “Dr. Levi útja a VKPD útja” címmel. Ebben bemutatja, hogy Levi brossúrája kritikát gyakorol a Komintern és a VKPD felett, de kritikája lényegében nem ezeket a pártokat támadja, hanem egy proletár akciót. Egy olyan proletár akciót, amely eleve védelemre szorult. A proletariátusnak mindenképpen harcolnia kellett, még ha a harcot csak a proletariátus egy kisebbsége vette is fel. Nincs tehát szó semmiféle “offenzív taktikáról”, és ebből adódóan a két párt (KAPD, VKPD) együttműködése is csak a védekezés miatt vált szükségessé. Levi brosúráját elsősorban azért támadta meg, mert a bolsevik módon nem látta meg a mozgalom dinamikáját, vagyis azt, hogy pl. a Márciusi Akció nem pártok rendezvénye volt, hanem a proletár osztály harca. Levi ekkor hű marad önmagához, szociáldemokrata voltához és a pártot hibáztatja. Mégpedig azon oknál fogva, hogy a párt így elvesztheti parlamenti helyeit, illetve miért nem a parlamentben lép fel radikálisan.

20. Karl Meissner (1879-?) szászországi szegény munkás családból származott. A népi iskola után kovácsnak tanult. 1898-1901 huszárként szolgált. A katonaélet mély gyűlöletet ébresztett benne a militarizmus iránt. Ezután az ammendorfi ipari területen dolgozott. 18 évesen lépett be az SPD-be, amelyben 1914-ben óriásit csalódott. 1918-ig a fronton volt. Hazatérése után USPD, majd KPD tag lett. A pártszakadás után az egész ammendorfi csoport a KAPD-hez csatlakozott, Meissner lett a párt egyik helyi vezetője. A Kapp-puccs alatt az Ammendorfi Katonai Védelmi Szervezetet vezette. A Márciusi Akcióban hírvivőként tevékenykedett. 16 éves fiát kivégezték a rendőrök. Plättner-al Berlinben vette fel a kapcsolatot, de már korábban is ismerte annak “bandaháborús” koncepcióját.

Paul Töpfer (1890-?) egy Halle melletti kis városban, Bruckdorfban született. Már nagyon fiatalon SPD tag lett. 1911-től tengerész lett, a háború alatt Wilhemshavenban szolgált. 1918 novemberétől szülővárosában bányászként dolgozott. Először USPD majd KPD tag lett. A Márciusi Akció alatt a bányában KPD és KAPD tagokból álló akcióbizottság alakult. Töpfler ennek lett a tagja. Ekkor még “csak” elbocsátották. A felkelés után Lipcsébe majd innen már Plättnerral Berlinbe menekült. “A Márciusi Akció nem sikerült, de pénzre van szükségünk, hogy a menekülteket és családjaikat támogassuk, pereket folytassunk, védőket fogadjunk… Ezért arra az elhatározásra jutottunk, hogy erőszakos kisajátítások útján szerezzük meg a pénzt.”

Alfred Menzel (1884-?), szerelő. 1914-ben a gyalogságba vonultatták be, a harcok folyamán háromszor súlyosan megsebesült. A háború után Halléban kapott munkát. Az USPD-hez, majd a hallei munkások többségével a KPD-hez csatlakozott. A Márciusi Akció alatt polgári újságok elleni merényletekben vett részt. A felkelés leverése után bujdosni kényszerült. Érdekes, hogy az akció előtt elutasította a kisajátításokat, de a felkelés és a saját nyomorúságos helyzete megváltoztatta véleményét. A csoporthoz csak később csatlakozott.

Walter Hölzel (1899-?). A népi iskola elvégzése után betanított segédmunkásként dolgozott. Később építészetet kezdett tanulni, de tanulmányait nem fejezte be. A háború alatt az ellenzéki fiatalok illegális akcióiban vett részt. 1917-ben besorozták, de ezt megtagadta, így bevitték. A hadseregből néhány hét múlva dezertált, és Hollandiába menekült. A forradalom kitörésekor Drezdába tért vissza. USPD tag lett, de hamar kilépett. A Kapp-puccs idején a drezdai fegyveres védelmi harcokban vett részt. Ezután csatlakozott a KPD fegyveres harci szervezetéhez. Plättnert a Márciusi Akció után ismerte meg és csatlakozott csoportjához.

Friedrich Lewandewski (1875-?) árvaként nőtt fel. A népi iskola után építő munkás lett. A háború elején a fegyvergyárban dolgozott, de hamar behívták. 1898. óta SPD majd KPD később KAPD tag lett. A KAPD Munkanélküli Tanácsának tagja volt. Ebben az időben nem kapott állást. A márciusi akció alatt Berlinből Haléba rendelték, két fia is vele ment. A harcok során letartóztatták négy hét börtönt kapott. Kiszabadulása után nem sokkal jelentkezett a csoporthoz.

Friedrich Fischer (1887-?) lakatos. 1907-től tagja a berlini SPD-nek. 1912-től a spandaui SPD vezetője, Liebknecht egyik segítője. A háború alatt a spartakista több üzem szakszervezeti bizalmija volt. Később ő is a KAPD Munkanélküli Tanácsának tagja lett, a tüntetések egyik szervezője. A Márciusi Akció alatt azt hitte, hogy ez a harc lesz az utolsó és győz a proletárforradalom. “Ha engem rablónak bélyegeznek, úgy ne vessenek meg, mert ami rablóvá tett az a társadalom, amely kitaszít minket az életből, és éhhalálra ítél.”

Oscar Jandke (1875-?) építőmunkás. 1914. előtt SPD tag volt. A háború alatt hegesztő volt egy speciális csapatnál, a hajókat kellet víz alatt megjavítani. A forradalmi hullám napjaiban egy ideig gépmunkás, majd munkanélküli. Először KPD tag, majd a KAPD Munkanélküli Tanácsának tagja lett.

Karl Hess (1876-?) fémmunkás. Szociáldemokrata elhivatottságú családból származott. Berlinben született és ott is dolgozott. 1909-10 között Oroszországban is élt. 1914-ben behívták, a nyugati fronton szolgált. 1917-től újra Berlinben volt, ahol egy ellenzéki munkáscsoporthoz csatlakozott. Revolutionare Obelute tag volt. Belépett az USPD-be, majd KPD tag lett, ahol bizalmi munkát végzett. Plättnert a Hölz per folyamán a bírósági épület előtt ismerte meg.

Friedrich Karl Richter az eislebeni fegyveres osztagot vezette a Márciusi Akció alatt.

Karl Reimann szintén részt vett a Márciusi Akcióban.

Otto Giesecke masiniszta volt. A Márciusi Akció alatt a szénbányász akcióbizottság tagja volt.

Otto Neitzel 19 éves munkanélküli könyvkereskedősegéd volt. Korábban a lipcsei kommunista ifjúság mozgalmaiban tevékenykedett.

Martha Ebert egyike volt a csoport nő tagjainak, akik jelentős feladatokat kaptak. Az akciók során ők terelték el a figyelmet és biztosították a terepet. De például Plättnernak nők voltak a “testőrei” is. Martha apja KAPD tag volt. Szép, csendes, aranyos kislánynak tartották, és ezt könnyen ki tudta használni az akciók során. 1919 márciusában csatlakozott a Szabad Szocialista Ifjúsághoz, majd a kommunista ifjúsági csoporthoz. A Márciusi Akció után a foglyokat gondozta. 1921-ben Halléból Berlinbe ment, ahol véletlenül találkozott Plättnerral. A csoportban ő volt a hírvivő és a pénzt is ő őrizte.

21. Leninbund: a sztálinizálodó KPD-ból kivált ellenzékiek egy csoportja. Vezetői Urbahn és Wedding. Nézeteiket leginkább trockistának lehetne mondani.

Forrás: http://www.oocities.org/sztrajk/platner.htm