HENK CANNE MEIJER – AZ ÚJ MUNKÁSMOZGALOM LÉTREJÖTTE

2023. 02. 16.

 

HENK CANNE MEIJER: AZ ÚJ MUNKÁSMOZGALOM LÉTREJÖTTE

 

Tehetetlenség

A munkásmozgalom nagyon zavaros képet mutat. Rengeteg szervezet és irányzat harcol egymás ellen, míg az uralkodó osztály újra és újra lesújt az éhezés ostorával a széles néptömegekre. És a munkások táborában minden egyes ostorcsapással nő a káosz. Az egység apostolai könyörögnek a munkásoknak, hogy vessenek véget a testvérviszálynak és közösen vegyék fel a harcot a tulajdonos osztály ellen. Ezek a legcsekélyebb mértékben sem fogják föl a szituációt. Úgy gondolják, hogy a munkásosztály megosztottsága miatt erőtlen, míg valójában az egyre jelentősebbé váló tehetetlenség okozza ezt az állandóan növekvő szétforgácsolódást. A birtokos osztály minden egyes ostorcsapással megmutatja a munkástömegeknek, hogy az utóbbi 50 év fáradtságos, önfeláldozó harcaiban felépített munkásmozgalom a tőke ellen használhatatlan fegyvernek bizonyult. A régi munkásmozgalom – H. Gorter szavaival élve – annyit ér, mint a papírtőr az acélvértezet ellen.

Miként történhetett meg az, hogy a régi munkásmozgalom nem nőtt fel a tőkés osztályhoz? Mi okozza a régi mozgalom tehetetlenségét? Ebben az összefüggésben először két okra mutatunk rá. Elsősorban is a régi mozgalom teljes egészében arra irányult, hogy a kapitalizmuson belül lépésről lépésre javítsa az életkörülményeket. Ez azért vált végzetessé, mivel javulásról szó sem lehet akkor, ha a tőke nem hoz elég profitot, márpedig ez krízis idején általános jelenség. Így a tehetetlenség nem a munkásmozgalom gyengeségéből adódik, hanem abból a “természet-adta” törvényből, hogy a semmiből nem jöhet létre valami. A másik ok egészen más dologból ered; méghozzá a tőke óriási erejéből.

Ez nem mindig volt így. Korábban a tőkések sokkal kisebb mértékben voltak megszerveződve. Ebből fakadóan a munkások képesek voltak kicsikarni bizonyos kedvezményeket a vállalkozóktól, ha letették az üzemekben a munkát. Így szinte mindig kis csoportocskák álltak harcban egymással és ezért váltak a szakszervezetek és szakmai egyesületek ezen mozgalmak kijelölt vezetőivé. Még ha az ilyen akciókban közel sem volt minden munkás szakszervezeti tag, akkor is törvényszerűnek ismerték el a szakszervezetek vezető szerepét. A “munkások mozgalma”, vagyis a szervezettek, szervezetlenek, keresztények stb. sztrájkjai alávetették magukat a “szervezett munkásmozgalom” vezetésének. Így a “munkások mozgalma” egybeesett a “munkásmozgalommal”.

De az idő folyamán a helyzet megváltozott. A vállalkozók vállalkozói szövetségekbe tömörültek, a kisüzemek nagyüzemekké váltak és ezek még nagyobb gazdasági szervezetekké – szindikátusokká, trösztökké, kartellekké és monopóliumokká alakultak. A tőke ezáltal olyan erős blokkot hozott létre, hogy a munkások egyes szakmákra korlátozódó sztrájkjai hatástalanok maradtak velük szemben. A szakszervezetek arra törekedtek, hogy elkerüljék a sztrájkokat; feladatukat egyre inkább abban látták, hogy tárgyalásokat folytassanak és együttműködjenek azokkal a vállalkozói szövetségekkel, amelyek végük “munkaközösségeket” hoztak létre. Ezt az utat kellett járniuk, hiszen a szakmákon alapuló régi harci módszerrel már nem tudtak mit kezdeni.

De a tőke és a munka között létrejött “munkaközösségeknek” hosszútávon csak az lehetett a következménye, hogy a munkások életszínvonala a tőkés érdekek áldozatául esett. És mivel a szakszervezeti vezetők, a szakszervezetek tényleges tulajdonosaiként, abszolút képtelenek voltak a tőke hatalmával valami egyenértékű dolgot szembeállítani, mindenbe bele kellett egyezniük. Igaz, hogy a munkások nem zavartatták magukat a “munkaközösségek” szerződései ill. megállapodásai miatt, és vadsztrájkokkal maguk is felvették a harcot, mégis biztos volt a vereség. Ennek oka ugyanis abban keresendő, hogy a szakmai csoportok túl gyengék voltak a tőke legyőzéséhez.

A tőke ellen csakis akkor beszélhetünk bármiféle fellépésről, ha a sztrájkolók megpróbálják áttörni korlátaikat, vagyis a szakmai frontot; ha kiterjesztik a mozgalmat – figyelmen kívül hagyva a szakmai és helyi határokat -, és az egész munkásosztályt bevonják harcukba. Csak úgy gyakorolhatnak hatalmat, ha a “szakmai” frontból “osztályfrontot” hoznak létre

 

Az “önmagában” és az “önmagáért” levő osztály

Az eljövendő fejlődés során fog létrejönni az osztályegység. Másként fogalmazva: a munkások a jövőben fognak ténylegesen ráébredni – körülményeik hatására – saját kötöttségükre, osztályként létező öntudatukra. Mert ha úgy nézzük a dolgokat, amilyenek valójában, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a munkások mindenképpen egy osztályt alkotnak a tőkével szemben; a tulajdonosok számára sem kérdéses, hogy a munkásokat totális osztályként kezeljék-e. A munkások ily módon alkotnak osztályt, mint olyat, egy “önmagában” levő osztályt. De ennek ők még nincsenek tudatában, még nem hatolt beléjük elég mélyen, hogy nekik – mint osztálynak – közös érdekeik és feladataik vannak. Még nem jött létre az “önmagáért” levő osztály. Igaz, hogy az osztály-összetartozásnak egy bizonyos érzete már jelen van, de ezt még beárnyékolja az egy csoporthoz való tartozás érzése; úgy vélik, szorosabban kötődnek a szakmai csoportokhoz, mint az osztályhoz általában.

A forradalmi munkások hajlamosak arra, hogy az egész osztályról feltételezzék: hasonlítanak a forradalmi töredékhez. Amikor a gyűléseken saját felfogásukat fogalmazzák meg, akkor az a következő módon történik: a munkásosztály ezt és ezt akarja, ezen és ezen az állásponton van, ezt és ezt mondja. De valójában a munkásosztály nem mond semmit, nem tesz semmit, és nem képvisel semmilyen álláspontot. Nem áll semmi előtt és nincs semmi ellen. Aktív osztályként nem létezik. Olyan, mint bármely halott dolog, tehát passzív. Élő, aktív lénnyé majd csak akkor válik, ha mozgásba lendül és öntudatára ébred.

Persze az “önmagában” és “önmagáért” levő osztály közt nincs teljes és áthidalhatatlan ellentét. Joggal mondhatjuk, hogy a munkásosztály többször lépett föl az elmúlt években “önmagáért” levő osztályként, hogy a munkásosztály tényleg gondolt és mondott valamit, és hogy ténylegesen képviselt egy álláspontot. Így nyilvánult meg az osztálytudat a parlamentáris időszakban a demokratikus jogokért és társadalmi javításokért folyó harcban; aktívan mutatkozott meg a tömeggyűlések, demonstrációk és politikai sztrájkok alkalmával (pl. tömegsztrájk az általános választójogért Belgiumban, véres tüntetések a háromosztályos választójog ellen Poroszországban stb.)

Ha így nézzük, úgy tűnhet, mintha osztályunk visszafejlődött volna, ill. hogy az osztálytudat nincs jelen. De ez nem így van. Még egy osztály is csak az elérhető feladatok felé képes irányítani céljait, olyan feladatok felé, melyeknek megvalósítása erejétől telik. Ami az egyes emberre különösképpen igaz, az érvényesül ebben az értelemben az egész osztály esetében is. Egy munkás pl. nem is gondolhat arra, hogy szabadsága ideje alatt külföldre utazzék, méghozzá azért, mert hiányoznak ehhez az eszközei. “Céljait” csakis az elérhetőség határain belül helyezheti el. Így van ez a munkásosztállyal is. Ha a munkásság nagy része akcióba lép, akkor a mozgalom nem azzal a céllal kezdődik, hogy a kapitalizmust megdöntsék és létrehozzák a kommunista gazdasági életet, ugyanis ők nagyon jól tudják, hogy ez messze túlhaladja jelenlegi osztályerőinket. A munkásosztály nem azért cselekszik, hogy ezt vagy azt a teóriát valóra váltsa, hanem hogy ezt vagy azt az elviselhetetlenné vált visszás állapotot megszüntesse. Így csak olyan korlátozott célokat állíthat maga elé, amelyek megmaradnak az osztályerők keretén belül. Amikor az amszterdami munkások az 1934-es lázongások alkalmával nem mentek tovább annál, hogy a rendőrséget kiűzzék saját városrészükből, abban nem az osztálytudat hiánya volt a vétkes, hanem az erőhiány, ezért nem volt lehetséges a továbblépés. Ha ezt a mozgalmat nagyobb sztrájkok támogatták volna, akkor a cél is kibővült volna. A nagyobb erők további célokat hoznak a felszínre. A cél sosem valami előre meghatározott dolog, nem egy kijelölt út, amelyen az eseményeknek törvényszerűen haladni kell, hanem a cél az erőkkel együtt növi ki magát. Így a harcban az erő növekedésének egyik funkciója.

A tömegek harci eszközeiről ugyanez mondható el. A tömegek nem választhatják meg szabadon harci eszközeiket, ezeket is kötik az osztály erőviszonyai. A munkások erejének növekedésével az alkalmazandó eszközök tára is növekszik. Az erő, az eszköz és a cél kölcsönös viszonyban állnak és ebben az értelemben elválaszthatatlanul összefonódnak egymással.

Az erő, cél és eszköz egységét minden kérdésnél feltétlenül szem előtt kell tartani. A jelenlegi helyzetben ezzel magyarázható a munkásosztály látszólagos visszalépése, az osztálytudat nélküli állapotba való látszólagos visszaesése, és visszafejlődése az “önmagáért” levő osztályból az “önmagában” levő osztályba. A passzivitásba való süllyedést, a látszólagos végtelen türelmet, amivel minden elnyomást és kizsákmányolást viselnek, csak az eddig alkalmazott osztályharcos eszközök elégtelenségével lehet magyarázni, valamint azzal, hogy az osztályerők még nem nőttek fel más eszközök alkalmazásához. Még nem képesek a munkástömegek számára égetően fontos kérdéseket megoldani, ezért jelenleg “céljuk” sincs. De ez még nem jelent visszaesést az osztálytudat nélküli állapotba, ez az új alapokra épülő, új erő létrejöttének előkészületi fázisa, hogy a későbbiekben képesek legyenek megoldani a problémákat. A munkásosztály reménytelen zavarodottsága, megosztottsága és a régi munkásmozgalom összeomlása valójában csak egy újabb ugrás előkészítése az osztályerők kibontakozása felé. És ezzel a munkásosztály újra “önmagáért” levő osztállyá válik.

A munkások az eljövendő fejlődési szakaszban az “önmagában” levő osztályból “önmagáért” levővé fognak válni. Nem a forradalmárok propagandájának köszönhetően, hanem az élet kemény tapasztalatainak hatására. A birtokos osztály a jövőben egyre közvetlenebbül és a tömegek számára látványosabb módon fogja átváltoztatni az államhatalmat kizsákmányoló apparátussá. Emellett a munkások legártatlanabb ellenállása is közvetlenül az államot támadó harc formájában jelenik meg, és az állam úgy fog ellenük fellépni, mintha valódi forradalmárok, osztálytudatos munkások lennének. Amikor a zendülő matrózok a De Zeven Provinciën elnevezésű páncélos hajó fedélzetén naivitásukban nevetve nézték a repülő közeledését, egy elhullajtott bomba mindjárt világossá tette számukra, hogy az uralkodó osztály ilyen esetekben nem érti a tréfát. És amikor az amszterdami Jordaan városrész lakóit egy, a munkanélküli segély eltörlése ellen folytatott ártalmatlan kis demonstráción tankokkal és gépfegyverekkel rohanták le, akkor nem úgy bántak velük, mint a munkások egy olyan csoportjával, akik csak a kormány bizonyos intézkedései ellen tiltakoznak, hanem úgy, mint a forradalmi osztály egy részével, amely az egész tőkés rendszert akarja megdönteni.

Az elkövetkezendő időszak lényege az, hogy az uralkodó osztálynak a munkások részéről származó mindenféle ellenállást vérbe kell fojtania. Ostromállapot, az egyesülési és gyülekezési szabadságjog felfüggesztése, iratok és újságok betiltása, gépfegyverek, könnygáz és kézigránátok lesznek a “rend” fenntartásához vagy újra felállításához használatos eszközök.

De az ok, amiért a demokratikus látszatjogokkal megtéveszteni akaró uralkodó osztály erőszakosan lép fel, az magából a kiéleződött helyzetből adódik. A burzsoázia nagyon jól érzi, hogy a munkásoknak elég okuk van a felkelésre. Hisz jobban fél a forradalomtól, mint ahogy azt a munkások gondolnák. Így már a legkisebb ellenállásnál is rögtön beijed attól, hogy az nagyobb méreteket ölthet. Ezért aztán nem marad más választása, minthogy a legkisebb kezdeményt is már csírájában elfojtsa. Tisztában van saját belülről elkorhadt pozíciójával és ezért minden egyes, még az oly jelentéktelennek tűnő ellenállással szemben is gyanakvóvá válik.

És ez kezdetben segíthet is rajta. A burzsoázia hatalmának fokozódó erősödése a tehetetlenség érzését kelti a munkásokban. Nem tudnak szembeszállni a burzsoázia erőteljes hatalmi apparátusával; csak az eddig alkalmazott eszközök elégtelenségét látják, ezért érzik magukat gyengének és tehetetlennek. Csak néhányan vetnek számot az új viszonyokkal és jutnak arra a meggyőződésre, hogy új eszközök és új felfogás szükségeltetik. Habár még elmosódva, de már láthatóak azok a formák, amelyekből a tömegek ilyenféle tudata kinő. Először azonban csak a spontán, az erős nyomás és az elviselhetetlen nyomor hatására létrejövő forradalmi kitörések mutatják meg a tömegeknek saját erejüket, és akkor kezd el újra növekedni bennük az erejükbe vetett bizalom.

A burzsoázia minden ellenállásból politikai hatalmi harcot csinál. És ezzel ő maga helyezi át a harcot egy sokkal szélesebb frontra. Mert míg ez először csak egyik vagy másik munkáscsoport érdekeiért folyt, a burzsoázia – politikai és katonai intézkedéseivel – saját maga von be más csoportokat is a konfliktusba. A harcot a szakmai frontról az osztályfrontra helyezi át. Összeforrasztja a munkásokat, akik az “önmagában” levő osztályból “önmagáért” való osztállyá kovácsolódnak.

A birtokos osztály ezen fellépése korántsem “szabad akaratából” történik. Ami erre készteti, az magának a kapitalizmusnak a jelenlegi állapota. A tőkés termelés és vele a társadalmi élet csak úgy működhet, ha elegendő profitot hoz. Ha a szükséges profit hiányzik, akkor a termelés nagy része leáll. Ezért a birtokos osztály első követelése egy újabb profitbázis megteremtése. Eközben gyakorlatilag elsősorban a nagytőke érdekeit veszi figyelembe, mert ez képviseli a társadalmi élet legnagyobb részét. Ezért a nagytőke veszi át a társadalmi élet irányítását is. Másképpen szólva: a gazdasági élet koncentrációja politikailag az egyes emberek kezében lévő politikai hatalom koncentrációjában fejeződik ki. És az egyesek – az államot uraló hatalmas tőkés csoportok – kezében koncentrálódott politikai hatalom mellett megjelenik az a szükségszerűség is, hogy a munkástömegek élethelyzetét egyre rosszabbá kell tennie annak érdekében, hogy a tőke rentábilis működése visszaálljon. Ez a fejlődés vezet a nemzeti szocializmushoz, ami elkerülhetetlen következménye a monopolkapitalizmusnak. És ez egyet jelent a társadalom demokratikus fejlődésének végével. A “demokratikus jogok” – választójog, szervezkedési jog, gyülekezési szabadságjog stb. – nem lesznek többé megtűrhetőek. Ezek olyan jogok, amelyek csakis azon szervezeteket, csoportokat és személyeket illetnek meg, akik feltétel nélkül alávetik magukat a monopoltőke politikájának.

 

A nemzeti szocializmus

Első ránézésre úgy tűnik, mintha a munkások ellenszegülnének a nagytőke leplezetlen diktatúrájához vezető nyomásnak. De ez nem így van. Inkább fordítva valószínű, mégpedig, hogy a nyugat-európai és az amerikai munkások nagy része erőteljesen támogatja ezt a fejlődési vonalat. A tömegek nagyjában és egészében még teljesen polgári módon gondolkodnak, mivel társadalmi kapcsolatuk egymással polgári-kapitalista formában van jelen. Majd ha ez a társadalmi rend a szükségszerűen bekövetkező összetűzések során összeomlik, majd ha a polgári-tőkés rend teljesen életképtelennek bizonyul arra, hogy az emberek társadalmi viszonyait szabályozza, csakis akkor változik majd meg az emberek gondolkodása is. De amíg a birtokos osztály a nagytőke vezetése alatt folytatja konkurenciaharcát, addig életelemében van, és ebben a harcban a tömegeket is magával ragadja. A nemzeti szocializmus mélyebb gazdasági értelme csupán annyi, hogy megteremti azt a rendet, azt a szervezettséget, amellyel a monopoltőke magasabb fokon folytathatja konkurenciaharcát. A nemzeti egység, a “népi közösség” elérése így “magasztos céllá” válik, amelynek minden egyéb csoport- és osztályérdeket alá kell rendelni. Ez lesz az az eszköz, amellyel a monopoltőke végül gazdasági és katonai harcát is folytatja. Minden egyes elemtől megkövetelik, hogy a gazdasági élet felépítéséért dolgozzék, mert csak így “juthat mindenki kenyérhez és munkához”. A tulajdonosoknak éppígy alá kell rendelniük minden érdeküket a “nép egészének”, nem tarthatják szem előtt saját egyéni érdekeiket (emögött a frázis mögött a nagytőke kisebb tőkék elleni harca rejlik). Az pedig magától értetődik, hogy a munkásoknak is fel kell áldozniuk saját egyéni és csoportérdekeiket a “nép egészének” javára, hiszen: “Ha az összgazdaság jól működik, akkor a munkásoknak sem mehet rosszul a sora”. És végül, hogy biztosítani tudják ennek a “népi közösségnek” a felépítését, minden ellene irányuló propagandát el kell nyomni (a demokrácia megszűnése).

Ez a frazeológia nyilvánvalóan széles néptömegek gondolkodásmódjához kapcsolódik. Azoknak a munkásoknak, akik a keresztény és a semleges szakszervezetek befolyása alatt állnak, mindig is a “népi közösség” fogalma szolgált ideológiai alapul. Másrészről a szociáldemokráciának és a szabad szakszervezeteknek pedig volt egy olyan nyelvezetük, amit a marxizmustól – az osztályharc tudományától – kölcsönöztek, de egész elméletüknek és gyakorlatuknak végül is a “népi közösség” lett a középpontja. Minden addig ismertté vált szocializálási tervnek – még a belga munkáspárt “Plan de Man”-jának is – a “népi közösség” volt az alapja. Biztos, hogy nem mondunk túl sokat azzal, ha leszögezzük, hogy Nyugat-Európában és Amerikában nagy tömegek gondolkodását uralja ez a felfogás a népi közösségeket illetően. A burzsoázia csak akkor ütközik ellenállásba, ha az új rend bevezetésével megszünteti a demokráciát. A gyakorlatban azonban kiderül, hogy ez az ellenállás nem túl erős. A most élő fiatal generáció a demokráciától még nem sok jót kapott, így aligha emeli föl akár a kisujját is ennek védelmére. A mindennapos problémák megoldását követeli; ha lehetséges akkor demokratikus úton, de ha jobban megy anélkül, akkor úgy is jó lesz.

 

Harc a demokratikus jogokért

Hogyan kell tehát viszonyulniuk a forradalmi munkásoknak a polgári-demokratikus jogok megszűnéséhez? “Kemény forradalmi kötelességük” a politikai jogokat a legvégsőkig védelmezni, mint ahogy azt a “Fakkel” (Fáklya, az OSP sajtóorgánuma) február 1-i számában írta? Mi azt mondjuk: nem! Nézetünk szerint, aki a “demokratikus jogokért” harcol, az egy elveszett ügyért száll síkra. A demokráciának egy olyan társadalomban, ahol a tőke néhány kézben koncentrálódik, nincs helye. A demokrácia egy olyan társadalom része, ahol a kistulajdon uralkodik, amely ezen a módon saját ellentétes érdekeit képviseli. De ha a gazdasági élet koncentrálódik, akkor ennek a folyamatnak szükségszerűen meg kell jelennie politikai területen is. Ismert marxista szabály, hogy egy társadalom anyagi alapon bekövetkező fejlődése a politikájában is visszatükröződik. Ebből a szemszögből tekintve a monopoltőke politikai uralma szükségszerű dolog. A nagytőke uralma alatt lehetetlen visszalépni a demokráciához, éppúgy ahogy pillanatnyilag a kisüzemhez való visszalépés sem lehetséges. Aki ma a demokratikus jogokért harcol, az megpróbálja a történelem kerekét visszaforgatni, éppúgy, ahogy a takácsok 100 évvel ezelőtt, amikor betörtek a gyárakba, hogy megsemmisítsék a gépeket. Vagy ahogy a kikötőmunkások, akik azért sztrájkoltak, hogy a gabona elevátorok bevezetését semmissé tegyék. Ennyi erővel akár a napfogyatkozások megszüntetésére is létrehozhattak volna egy egyesületet.

Egy előre törekvő osztály csak olyan célokat tűzhet ki maga elé, amelyek együtt haladnak a fejlődés sodrával. A munkásmozgalomnak előrefelé kell tekintenie. Nincs oka arra, hogy a régi, szép időket visszasírja; az új viszonyok az irányadóak számára. Nem szabad, hogy kétsége támadjon afelől, hogy a polgári-demokratikus periódusnak végérvényesen lejárt az ideje, mivel nem egyezik meg a gazdasági koncentrációval. Új munkásmozgalom csak ott jöhet létre, ahol felismerik, hogy egy újabb polgári demokrácia gazdaságilag és így politikailag sem életképes, és hogy a munkásosztálynak egy másik demokráciát kell kivívnia, mégpedig a munkásosztály demokráciáját.

A monopoltőke abszolút uralmához vezető fejlődés tényként kezelendő, és nem kevésbé a demokrácia megszűnése, még ha az az út és mód, ahogy ez történik különböző lehetőségeket is hagy nyitva. A nagyburzsoázia félretette a demokráciát, amikor az a céljai megvalósításához használhatatlan eszköznek bizonyult, de később valószínűleg még újra előkotorja lomtárából. Akkor kap megint utána, ha a munkások tömegmozgalmai föllángolnak, és komolyan fenyegetik a kapitalizmust. Akkor a demokrácia ismét jó szolgálatot tehet a munkások összezavarásával és megosztásával, hogy így csendesítse le a fenyegető forradalmat. Ekkor a munkások számára megint jelentőssé válik a polgári demokrácia, de nem azért, mert vissza kell állítaniuk, hanem mert le kell győzniük azt. A proletár forradalomnak éppúgy el kell tipornia a polgári demokráciát, mint a monopoltőke abszolút uralmát, mert csak a munkástanácsok és a munkásosztály demokráciájának uralma alatt győzedelmeskedhet.

A mai viszonyok között a demokratikus jogokért folytatott harc utópia csupán. De nem csak erről van szó: nyilvánvalóan lehetetlen is megvalósítani. Mi értelme lenne egy kéz nélküli ökölről beszélni? A gyűléseken, operett jellegű tömegfelvonulásokon vagy sztrájkok alkalmával itt és ott felhangzó hencegésektől, amelyekkel látszólag a demokrácia jogait veszik védelmükbe, a burzsoázia nem riad vissza. A nagyburzsoázia legyőzéséhez más erők szükségesek.

Szembe kell néznünk a keserű valósággal: a tömegeknek még rá kell lelniük az új, nekik megfelelő harci formára. A régi harci módszerek – választások, tüntetések, tiltakozó gyűlések, petíciók, a szakmákra korlátozódó sztrájkok, szakszervezeti vezetéssel vagy anélkül, egyes fegyveres csoportok helyi felkelései, bármily hősiesek is legyenek ezek – mind törött kardként hullanak ki a munkásosztály kezéből. Nincs nagyobb hatásuk, mint egy pisztolygolyónak egy 40 mm-es páncéllemezzel szemben. A munkások nagy tömege ezt nagyon jól tudja, és ezért nem észlelhető szinte semmi ehhez hasonló ellenállás, míg a nadrágszíjat egyre szorosabbra kell húzni.

Nem kevésbé igaz az, hogy a jelen és jövő osztályharcában százezreknek ill. millióknak kell majd felállniuk, ha a birtokos osztály hatalmi apparátusát meg akarják dönteni. És a tömeg ezt is jól tudja, sőt azt is, hogy még nincs olyan szellemi kötelék, olyan életelv, amely nyomán milliók egységes egészként szállnának harcba.

Ez a lényeges különbség a véget érő periódus és a most kezdődő harcai között.

Mindezidáig a munkások csoportjai mind önmagukért harcoltak, és ami ösztönözte őket, az saját szakmai érdekeik felismerése volt fémmunkásként, kikötőmunkásként, szállítómunkásként stb. Nem voltak közös osztályérdekek és így nem is volt szükségük egy nagy, őket egységbe kovácsoló elvre. Egy szervezeti apparátus elegendő volt vezetésükhöz és hogy irányt szabjon nekik.

De azon milliók harcának vezetéséhez, akiknek most kell fellépniük, még nem jött létre a megfelelő szervezeti apparátus. Pedig a millióknak egy irányban kell mozogniuk, egy folyómederbe kell terelni őket, ha azt akarják, hogy közösségi cselekvésre kerüljön sor. És mivel egy szervezeti apparátus erre nem képes, így valami másnak kell betöltenie ezt a funkciót. Ez akkor fog bekövetkezni, ha a harcban és a harc által egy új életelv növi ki magát a tömegek számára. Nem prédikációk hatására fog létrejönni, ilyesmit nem lehet a tömegekre kívülről rákényszeríteni, vagy mint valami folyadékot egy üres hordóba beletölteni. Az egyirányú osztályerők teljes egysége a harcban jön majd létre, és csak akkor szilárdulhat meg és válhat tartóssá, ha az önállóan cselekvők alulról törnek utat maguknak az új szervezeti formák felé; ha azok a szervezetek kerülnek előtérbe, amelyek az önálló cselekvést totális tetté egyesítik a felszabadító harcban, amelyek a szabadságért vívott harcban kötöttséget jelentenek, és ha emellett létrejön az a tudat is, amelynek tartalma ez a szabadság, a saját munka, a munkaeszközök és általában a társadalmi termelés fölötti uralom. Így fordul az elnyomott osztály gondolatvilága a kommunizmus felé. A harc minden tapasztalata, ami az osztályerő uralására vonatkozik, a tömegekben osztályegységként, szabadságharcként, kommunizmusként fejeződik ki. Így alakul ki egy új életelv, amely a tömegeket összeláncolja, nagyobb önfeláldozásra és bátorságra ösztönzi, jobban tudják majd a fegyelmet és szolidaritást gyakorolni, mint ahogy azt egy szilárd, formális szervezet valaha is megkövetelte tőlük.

A kommunizmus így nézve nem más, mint a tömegek önfelszabadítása, hiszen öntudatosnak, azaz ebben az értelemben kommunistának kell lenniük. Ebben különbözik az orosz kommunisták és az általuk befolyásolt III. Internacionálé harca a munkásosztály kommunizmusért folyó harcától. Az előbbiek azon a nézeten vannak, hogy elegendő, ha a tömeg a Kommunista Pártot teszi meg vezető párttá és akkor az majd a politikai hatalom birtokában egycsapásra felépíti a kommunizmust. Számukra a tömeg az az eszköz, amit a párt használ föl. Aki így fogja fel a kommunizmust, az akár a bérmunkát is összekapcsolhatja vele, és még abban sem talál kifogásolnivalót, hogy a III. Internacionálé felépítésénél a saját elvtársakkal szemben gyakorolt jellemtelenség és hazugság volt a habarcs.

Az új, forradalmi munkásosztálynak viszont újra össze kell kötnie a kommunizmust az osztály iránt érzett odaadással. Szüksége van a hűségre és a bajtársiasságra; segítenie kell legyőzni a bérmunkát azzal, hogy támogatja a gazdasági élet széles tömegek általi uralását. És csakis ekkor válhat tárgytalanná az uralkodó osztály diktatúrája ill. “demokráciája” is.

 

Osztályharc és kommunizmus

Az új munkásmozgalomnak már aligha lesz szükséges propagandájában a kommunizmus szót használnia, mégpedig azért nem, mert a “kommunizmus” általános fogalma konkrét formákat ölt. Az általános megfogalmazás, miszerint a kommunizmus egy olyan új gazdasági rendszer, amelyben a termelőeszközök magántulajdona megszűnik, már nem lesz elegendő. Az elmélet “új gazdasági rendszere” eddig csak üres szólam volt, holt fogalom. Ez az új rendszer az osztályharcban veszi kezdetét, amelynek lényege, hogy a társadalmi erőket maguk az emberek uralják, konkrét dolgokkal, élettel töltsék meg azt. Ha mindezidáig a kommunizmust csupán egy gazdasági rendszerként képzeltük el, akkor most már beláthatjuk, hogy csak az egyik oldalát vettük figyelembe, a problémák halovány visszfényét láthattuk. Mint ahogy a természettudomány a technika segítségével aláveti a természeti erőket a társadalomnak, éppígy a társadalmi erőket is az embernek kell irányítania és uralnia. Az emberiségnek meg kell tanulnia fölismerni és irányítani ezeket a társadalmi erőket, amelyeket ő maga hozott létre és amelyek – éppúgy mint a vak természeti folyamatok – tönkreteszik őt. Maguknak az embereknek kell uralni és irányítani az összes társadalmi erőt. Ehhez azonban az szükséges, hogy a társadalmi életben minden funkciót közvetlenül a tömegek töltsenek be; azok a szervek pedig, amelyeket a tömegek e célból hoznak létre, már nem válnak többé tőlük elválasztható uralmi szervekké. Ezek csak olyan eszközök, amelyekkel a tömegek kivitelezhetik azt, amit a közösség megbeszélésein elhatároztak. És ez a munkástanácsok tulajdonképpeni belső lényege. Így a kommunizmus létrejötte megegyezik a munkásdemokrácia létrejöttével. A gazdasági-társadalmi erők közigazgatása ebben az összefüggésben a társadalom materiális talapzataként jelenik meg, de csak mint a kommunista társadalom egy része, mert az egész jóval túllép ezen.

Így nézve a kommunizmus kialakulása nem csak akkor kezdődik majd el, ha a munkások megszervezték a társadalmi hatalmat és új gazdasági rendet teremtenek, hanem már most elkezdődött, már ma, amint a munkások saját kezükbe vették sorsukat és harcaikat önmaguk vívják. Így fog megszületni a társadalmi erőket uraló munkásdemokrácia. Így növekszik a kommunizmus a tömegek önálló mozgalmában; ez az a fejlődési folyamat, amelyben a tömegek megtanulják saját osztályerőiket vezetni és céltudatosan alkalmazni. És ha a munkásosztály saját kezében tartja osztályerőit, majd csak akkor lesz képes a társadalom gazdasági erőit is irányítani és igazgatni. Ebben az értelemben Karl Marx azon kijelentése is igazságot nyer, miszerint a régi társadalom méhében hordja az újat.

Ezzel a kommunizmus rálelt legegyszerűbb, de egyben legfontosabb szabályára is. Minden egyes munkás minden további nélkül megértheti, még ha gyakorlati kivitelezésében fölöttébb kételkedik is. És ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy az ún. proletárdiktatúra, amitől a polgárság csatlósai visszarettentik a munkásokat, valójában nem más, mint a munkásdemokrácia. De a munkások azt is megértik, hogy ennek a munkásdemokráciának semmi köze a polgári parlamentekkel kapcsolatos választójoghoz. Az általános választójog védelmezését propagálni nem jelent mást, mint hogy valódi demokratikus jogaink elismerése ellen dolgozunk.
A tömeg saját osztályerőinek uralása nem a propaganda végett jön létre; az élet kemény gyakorlata kényszeríti a tömegeket ebbe az irányba. A demokratikus periódus gyakorlatilag nemzetközi szinten lezárult. A legális szervezetek már csak próbálkozhatnak azzal, hogy az elkezdődött osztályakciókat amilyen gyorsan csak lehet, megfékezzék. Egy sor vereség után a munkásosztály végre meg fog szabadulni ettől a vezetéstől.

Ilyen körülmények között jön létre az új munkásmozgalom teljesen új alapokon. Ez olyan kis illegális csoportokból áll, amelyek a felszabadítóharc lényegét a tömegek önálló mozgalmában látják. Ezért nem is akarják megszerezni a hatalmat pártjuk vagy csoportjuk számára; nem szervezetüknek kell erősnek lenni, hanem az osztálynak.

A tömegek önállóságának létrejötte egy hosszadalmas folyamat, amely valóságos poklot jelent a résztvevők számára. Mert az emberiség történetének folyamán az elnyomott osztály még sohasem állt szemben ilyen hatalmas és erős ellenséggel, ilyen gyilkos hatalommal; ezelőtt még sosem kellett megoldania egy ilyen széles körű, mindent átfogó feladatot, mint a világ társadalmi erőinek uralását. És a munkásosztálynak mégis meg kell, vívnia ezt az óriási csatát, mert nem kerülheti meg, és mert nincs másik olyan hatalom, amely megtehetné helyette. A tőkés társadalom zabolátlan erői az egész emberiséget megsemmisüléssel fenyegetik. Az egész emberiség félelemmel telve és imára kulcsolt kézzel várja a háború egyre közeledő mészárosát – mérgező gázait és a dögvészt -, a tőkés termelés által szabadjára eresztett, féktelen társadalmi erők eredményét. Senki sem akarja ezt a tömegmészárlást, és mégis mindenki meg van győződve arról, hogy már menthetetlenül közel jár, és végül, mint az elkerülhetetlen zivatar tör ki. Ez egy olyan agyrém, amit senki sem akar, mégis egy természeti katasztrófa megingathatatlanságával tombol a világ fölött. Éppen ezért kell a társadalmi erők uralásáért harcolni. Még ha a II. világháborúban egész népeket irtanak is ki, attól még megoldatlanul marad a társadalmi erők uralásának problémája. Új, még borzalmasabb katasztrófák tűnnek fel a horizonton, ezért a társadalmi erők tömegek általi uralása a ma és a jövő egyazon problémája.

Egyedül csak a milliós erejű munkásosztály képes betölteni ezt a feladatot. Ő a kapitalizmus termelő osztálya, és mint ilyen, csak ő képes a társadalmi termelőerőket uralni. És ez feladatának legfontosabb része, mert a termelőerők azon forrása, amelyből minden más társadalmi erő táplálkozik.

A munkásosztály ezen feladatánál magára van utalva. A szociáldemokraták és a III. Internacionálé segítségül hívják az értelmiségi és a középréteget is a termelőerők megzabolázásához. Ott keresnek segítséget, ahol nem találhatnak. Az a kísérlet, hogy a termelőerőket az értelmiségi és a középréteg uralja, a munkásosztály befogásának nemzeti formáját ölti, és nemzeti szocializmusban végződik. Nem a termelőerőket fékezik meg, hanem az egyetlen erőt, amely ezt megtehetné. Teljesen elnyomják és ezáltal a nemzetközi mértéket tekintve felerősítik az ellentéteket. Ezzel az újabb világkatasztrófák eljövetelét gyorsítják meg.

A munkásosztály, amely az értéktöbbletet megtermeli, csakis önmaga képes elzárni az értéktöbblet forrását, azzal hogy lehetetlenné teszi a bérmunkát, és új fejlődési törvényeket vezet be a társadalmi termelésre vonatkozóan. Természetesen az értelmiségi és a középréteget is pusztulással fenyegetik a féktelen társadalmi erők. De mint olyan osztály, amely az értéktöbbletből táplálkozik, nem képes segédcsapatot alkotni akkor, amikor az új fejlődési törvények bevezetésével a társadalmi termelés számára az értéktöbblet forrását megszüntetik. Az értelmiségi és a középréteg léte – mint egyféle külön réteg – a munkásosztály bérmunkáján alapul, nem lehetnek szövetségesek a bérmunka eltörlésében. Ennek első feltétele azonban az, hogy a munkásosztály önmaga váljék hatalmi tényezővé. Ha a hatalmas munkástömegek harcosan lépnek föl, és a munkásosztály új, mindent legyőző ereje megnyilvánul, akkor majd olyan mágnessé válik, amely a lakosság minden más rétegéből származó elszórt forradalmi erőket magához vonzza, de nem előbb. Éppen ezért a középréteghez vagy az intellektuálisokhoz való csatlakozás keresése annak az ellenkezőjéhez vezet, mint amit el akarunk érni. A munkásosztály büszkén írta föl zászlajára: Csak és csakis a munkásosztály! Így jönnek létre a feltételek az értelmiségi és a középréteg fontos csoportjainak “átalakuláshoz”. Osztályuralom kell! Osztályuralmat!

 

A tömegek önálló mozgalma

 

a, A tömegmozgalom jelentősége

A tulajdonos osztályt közvetlenül a direkt akció fenyegeti, méghozzá tömegmozgalmi formában. Most még nem ereje és méretei által, mivel a tömegek egyelőre a hagyományokkal birkóznak, és csak lassan szabadulnak meg a párt és a szakszervezet politikai láncaitól. Így a tulajdonos osztály a közeljövő mozgalmait aránylag könnyedén le is tudja majd verni. Számukra tehát nem az jelenti a veszélyt, hogy a tulajdonosok hatalmát közvetlen veszély fenyegeti, hanem az, hogy egyetlen önálló munkásmozgalom sem jöhet létre törvényes kereteken belül. A munkások állandó mozgalma megteremtette saját törvényeit, amelyekhez tartja magát, és amelyek szerint cselekszik. Ezeknek nyilvánvaló a tendenciájuk: a társadalmi erőket saját kezükbe venni. Mivel a munkásmozgalomban megmutatkozik, hogy a tömeg, amikor osztályerejét tudatosan alkalmazza, azt a társadalmi termelőerők átvételéért teszi, és mivel az osztályerők uralása a termelőerők irányítását is magába foglalja, így a birtokos osztálynak nem marad más választása, minthogy ezen mozgalmakat pillanatnyilag a legkeményebb eszközökkel elnyomja.

Mihelyt itt vagy ott önálló sztrájkmozgalom üti fel a fejét, a burzsoázia minden további nélkül ostromállapotot hirdet ki; újságokat, szervezeteket, gyűléseket tiltanak be, ha ugyan nem tették meg ezt már előzőleg. De ha egy mozgalom kifejlődik, akkor ellen tud állni az ilyen elnyomásnak. Megtartják a gyűléseket és kiadják az újságokat. Ez azonban azt jelenti, hogy felveszik a harcot az államhatalommal szemben. Ha a munkások visszariadnak ettől a harctól, akkor a mozgalmat az uralkodó osztály sikerrel el is fojtja. De mihelyt ellenállás jön létre, a mozgalom öntörvényűsége is megjelenik. A sztrájkterületen, ahol a munkásoknak valami mondanivalójuk van, más törvény érvényesül, mint azon kívül. Ez a másféle törvényesség többek között abban nyilvánul meg, hogy a sztrájkterületen a magántulajdon védelmének törvényei egyáltalán nem érvényesülhetnek. De nem azért, mert a harcoló munkások tudatos kommunisták, akiket az a gondolat vezérel, hogy a társadalmi erőket a munkásosztály szolgálatába állítsák, hanem mert nincs más út, mert maga a harc teszi szükségessé ezt a magatartást. Az említett, meglehetősen ártatlan Jordaan-konfliktus 1934 júliusában Amszterdamban ebből a szempontból nagyon tanulságos. A rendőrség és a fegyveres hatalom elleni harcban a munkások felhúzták a hidakat, barikádokat és akadályokat emeltek, hogy a rendőrautók számára ellehetetlenítsék a közlekedést. Az utcasarkokon leöntötték az utakat gépolajjal, hogy a túl gyorsan közlekedő autók megcsússzanak. Itt az osztály ereje az akcióban mutatkozott meg. De nem tudott cselekvően fellépni anélkül, hogy a magántulajdon korlátait át ne törje. Lapátokra, szögesdrótokra stb. volt szüksége a barikádépítéshez, ezeket egy vaskereskedésből hozták el. A gépolajat garázsokból szerezték. Ezen kívül kifosztottak néhány üzletet is a Kommunista Párt legnagyobb felháborodására, amely azon a véleményen volt, hogy a “középosztályt” nem szabad megkárosítani.
Bármilyen korlátolt, kontár és éretlen is volt ez a mozgalom, mégis megmutatta a tömegmozgalom legfontosabb ismertetőjegyeit. Az előzőekben már utaltunk az erők, eszközök és a cél közötti belső összefüggésre. Ha nagyobbak lettek volna az erők,akkor pl. nagyobb sztrájkok támogatták volna őket – akkor az erők növekedésével egy időben az alkalmazott eszközök növekedése is bekövetkezett volna. Többet kellett volna “elvenni” pl. gyűléstermeket, nyomdákat, teherautókat stb. És ha egy ilyen mozgalom huzamosabb ideig tart, akkor – mindenek előtt – a sztrájkterület élelmezéséről is gondoskodni kell, úgyhogy az élelmiszerek kisajátítása csak még magától értetődőbb lenne. Igen, önmagától válik majd szükségessé, hogy különböző iparágakat a forradalmi mozgalom szolgálatába állítsanak (lásd Asztúria 1934, Ruhr-vidék 1920).

Ezzel viszont azt akarjuk mondani, hogy egy tömegmozgalom csak akkor tud kifejlődni, ha megszegi a magántulajdon védelmére szolgáló törvényeket és a gazdasági élet egy részét saját irányítása alá vonja. A tömegmozgalmakban alapjaiban megmutatkozik az, ami a későbbiekben majd az egész társadalom számára valósággá válik. Nyilvánvalóvá teszik, hogy a tömegek osztályerejükkel mit sem tudnak kezdeni, ha nem törik be egyben a termelőerőket is, hiszen ez a kettő összetartozik.

Amíg tömegmozgalmak még kicsik és felszínesek, addig a tendencia nem irányul egyértelműen az összes társadalmi erő uralására. De amint ezek a mozgalmak növekedni kezdenek, állandóan új funkciók jelennek meg a harcoló tömegeken belül, hatáskörük kibővül. És ebben a harcoló tömegben létrejön az emberek és a termelési folyamat közötti kapcsolatok teljesen új csoportosulása. Így jön létre az új “rend”. Ezek az önálló osztálymozgalmak lényeges ismertetőjegyei, amelyek a burzsoázia félelmeit okozzák.

A tömegmozgalmak kialakulása éppen ezért egy olyan fejlődés, amelynek tartalma az osztályerők és ezzel a társadalmi erők lassankénti uralom alá vonása is. Ez a fokozatosság azonban, a lépésről lépésre haladás abban az értelemben megy végbe, hogy az egyszer már elért dolgok megmaradnak, és azokra lehet építeni a továbbiakban. Ami konkrét sikerként könyvelhető el, az újra és újra összeomlik. Ami megmarad, az a tapasztalat. Minden mozgalom az előző mozgalmak tapasztalatából táplálkozik. Így különböző harci intézkedések jönnek létre a mozgalom kiterjedését, a szükséges dolgok kisajátítását, a védelem megszervezését, az élelmiszerek elosztását stb. illetően, s mindezek önmaguktól értetődnek. Vannak olyan dolgok, amelyeken az ember már nem vitatkozik, mert a tapasztalat, az ismételt alkalmazás során a tömegek természetes gondolati tartalmává váltak. Mint ahogy pl. ma már nincsenek nagy viták arról, hogy egy sztrájk során kell-e sztrájkőrséget állítani a sztrájktörők tevékenységének megakadályozására, mivel ez “önmagából” adódik, a tömegek éppúgy magukhoz ragadják a társadalmi élet összes funkcióját, anélkül hogy hosszasan tanácskoznának erről.

Éppen ezért egy tömegmozgalom elnyomása a munkásosztály részleges bukását is jelenti. Mivel egy ilyen vereség a pillanatnyi tehetetlenség mellett nyilvánvalóvá teszi a növekvő erőt is; ez mindössze az ifjú óriás, a még éretlen erő veresége.

 

b, A kiterjedés

Az első funkciók egyike, ami a harcoló tömegek gondolkodásában megtelepedett, az mozgalmuk kiterjedése. Ez a kérdés ma már még erősebben vitatott, de ebben majd csak a hatalmi viszonyok fognak először világosságot hozni. Ugyanis egy mozgalom vagy nagyon gyorsan valódi tömegmozgalommá nő, vagy már az első stádiumban elnyomják.

A régi munkásmozgalom két módszert ismer arra, hogy hogyan terjesszen ki egy mozgalmat. Vagy a szakszervezeti vezetés dönti el, hogy egyáltalán kiterjesszék-e ill. hogy ez milyen mértékben történjék. Ehhez a szervezeti apparátust indítja be. Vagy pedig a különböző pártok szólítják fel más üzemek és foglalkozási ágak munkásait röplapok stb. útján a szolidaritásra. Mindenesetre itt a kiterjesztés nem a sztrájkoló munkások funkciója, hanem a “munkásmozgalomé”. Egy öncselekvően fellépő harcos tömeg gondol először ezen funkció betöltésére. És nem abban az értelemben, hogy az “önállóan megválasztott” sztrájkvezetőség felszólítsa a többi üzemi csoportot, hanem a sztrájkoló tömeg önmaga keresi fel a többi üzemet, hogy osztályelvtársait szolidaritásra szólítsa fel.

Az 1932-es belga sztrájkmozgalomban ez az elv egyértelműen megmutatkozott, még ha nem is vált egészen következetessé. A sztrájkolók nagyon hamar azt követelték, hogy a szakszervezetek terjesszék tovább a sztrájkot. De aligha fogadható el, hogy a munkások a régi mozgalomhoz menekültek, csak mert nem ismerték a megragadandó eszközöket. A mozgalom tömegeken keresztüli kiterjesztése valószínűleg akkor lelt rá korlátaira, amikor a vasutasok csak minimális osztályszolidaritást, viszont annál nagyobb szakszervezeti fegyelmet mutattak föl. Ezért követelték a sztrájkolók a szakszervezeteken keresztüli kiterjesztést. Amikor kiderült, hogy az osztályerő még túl gyenge, akkor az illetékeseket hívták segítségül, persze hiába.

1934-ben Amszterdamban (Jordaan) a saját osztályerők még olyan gyengék voltak, hogy a harcoló munkások a mozgalom kiterjesztését – mint saját funkciójukat – még teljesen figyelmen kívül hagyták. Azon a véleményen voltak, hogy ez csak a munkanélküliek harca, ezért nekik egyedül is kell megvívniuk. Jordaan-ban és közvetlen közelében többféle üzem is van, de a harcoló munkanélküliek mégsem tettek egyetlen kísérletet sem arra, hogy ezeket is bevonják harcukba.

A twente-i textilmunkások 1931-es “vad” sztrájkmozgalma alig mutatott föl észrevehető tendenciát az önállóan véghezvitt kiterjesztésre. A sztrájkolók szakszervezeteiktől követelték, hogy a konfliktus vezetését átvegyék. Ezzel a konfliktus kiterjesztésének funkciója is átszállt a szakszervezetekre. Ezeknek persze semmi sietősebb dolguk nem akadt, minthogy a mozgalmat saját fészkükben melengessék és még a kerületen kívüli textilüzemeket is visszafogják. Csak néhány kisebb szakszervezet (NAS és NSV) a holland Kommunista Párt (KPH) és különböző politikai kis csoportosulások fáradoztak azon, hogy más textilüzemeket is bevonjanak a mozgalomba. De a szakszervezeti fegyelem itt is győzedelmeskedett az osztály-összetartozás felett.

Egyébként könnyen megérthető, hogy a még dolgozó munkások miért nem követték más szervezetek felszólításait.

A szervezetek állandóan heves harcot vívnak egymással szemben, konkurálnak egymással, mert mindegyik arra törekszik, hogy saját szervezete a másik kárára növekedjék. A szervezetek kölcsönös harca így nem csupán az alkalmazandó taktikáról szóló különféle felfogásban gyökeredzik, de a nemzeti érdekek is meghatározzák. Ezt végül is minden munkás tudja és ezért más szervezetek szónoklatai csukott fülekre találnak náluk.

Ha azonban maguk a sztrájkoló munkások vonulnak az utcára és a többi munkás szolidaritására apellálnak, akkor a dolognak más látszatja lesz. Ekkor a szervezeti fegyelem és az osztály-összetartozás közötti konfliktus egy sokkal erőteljesebb formát fog ölteni és a testvériesség “veszélye” sokkal valószínűbb lesz. Így az uralkodó osztály mindent meg fog mozgatni azért, hogy ezt a testvéries magatartást megakadályozza; a tömegek minden olyan próbálkozására, amely magát a kiterjedést célozza, szigorú katonai kényszerintézkedés lesz a válasz. Átmenetileg egyetlen sztrájkmozgalom sem képes semmit sem tenni az ilyen katonai hatalom ellen, tehát ezen az úton értelmetlennek tűnik a terjeszkedést megvalósítani.
De mégis van értelme. Mert a munkások, akik pillanatnyilag nem vesznek részt a mozgalomban, rá vannak kényszerítve, hogy katonai védelem alatt dolgozzanak. Az általuk gyűlölt katonai államhatalomnak kell őket saját osztályelvtársaikkal szemben védelmébe vennie. Ezáltal a szakszervezeti fegyelem és az osztályszolidaritás közti pszichikai konfliktus még élesebbé válik és a kiterjesztésre új lehetőségek kínálkoznak.

A textilmunkások előbb említett sztrájkjában ill. bárhol másutt is csak kevés volt ebből észrevehető. A munkások gondolkodásmódja – minden rossz tapasztalat ellenére – még túlságosan is kötődik a régi szervezetekhez, amiért is ebben a kérdésben az intenzív propaganda lesz az új munkásmozgalom egyik legfontosabb feladata. Ma, amikor a munkások aktív fellépésének már semmi nyoma, minden kérdésben a mozgalom munkások általi kiterjesztésének funkcióját kell elsősorban napirendre tűzni. Ha a munkások összegyűlnek, mindenütt és mindenkor ezt az alapelvet kell a középpontba állítani. Ha felszínesen nézzük, akkor nem látjuk meg ennek a közvetlen gyakorlati értelmét. Valójában nem is lehet konkrétan megállapítani, hogy milyen mértékben talál ez az alapelv visszhangra. Csakis a gyakorlatban fog kiderülni, de az intenzív előmunkálatok, előkészítés csak megkönnyíthetik az új elv gyakorlati alkalmazását.

Ezért a valóban forradalmi propaganda lényege nem a “forradalomra” való vissza-visszatérő felszólítás, de még csak nem is az összes lehető konfliktus “kirobbantása”. Lényege a kiterjesztési lehetőségek állandó, alább nem hagyó előkészítése úgy, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező osztálykonfliktusok a lehető legnagyobb területre kiterjedjenek.

 

c, Az osztályerők uralása a munkástanácsok által

A második, szintén a tömegek által betöltendő funkció az osztályerők organikus uralása, a saját vezetés. Mindezidáig a “munkások mozgalma” egybeesett a “munkásmozgalommal”, minden további nélkül a régi szervezetek lettek a mozgalmak vezetői. Igaz ugyan, hogy a forradalmi tömegmozgalmakban harcoló munkások ezt a “tömeg és a vezetők” közötti viszonyt már különféle módokon megtörték, de nem találták meg benne azt az új elvet, amely az osztályharc gyakorlatából született meg. Mindössze a dolgok megszokott menetétől való apró “eltérésnek” tekintették, amely ebből vagy éppen abból a különleges szituációból fakadt. Ennek a kis “eltérésnek” a lényege azonban az volt, hogy a munkások a régi szervezetek nélkül ill. sokkal inkább ezek akarata ellenére vették föl a harcot, megszabadultak a régi vezetéstől és saját vezetésük alatt egy olyan tömegcélt valósítottak meg, amely még korábban a régi vezetés nélkül ill. ellenére jött létre. És ez az eltérés egy most használatos formává növi ki magát, amit a harcoló tömeg hoz létre, amikor saját osztálycéljaiért száll síkra.

A feltételek, amelyekhez az osztályharc jelenleg kötődik, nem engednek más választási lehetőséget. Éspedig azért, mert a munkások minden mozgalma közvetlenül az államhatalommal kerül konfliktusba és letér az előírt törvényes útról. Hiszen minden egyes harcot oly módon kell folytatni, mintha közvetlenül a munkásosztály felszabadításáért vívnánk, így a munkások fölötti mindenféle vezetést el kell utasítani, mert csak az bizonyulhat jónak, ami közvetlenül a harcoló munkásoktól származik. Ezen az sem változtat, ha a pártok és más szervezetek átmenetileg még rá tudják erőszakolni vezetésüket azon mozgalmakra, amelyek nélkülük és akaratuk ellenére jöttek létre. Mert még ha sikerül is nekik, az csak azt bizonyítja, hogy a szóban forgó mozgalom túl gyenge ahhoz, hogy a továbbiakban önállóan bontakozzék ki; mondhatni tett egy lépést hátrafelé a fejlődés útján. A most említett “vezetésnek” az a feladata, hogy “rendes vágányra” terelje a mozgalmat, azaz: úgy “vezesse”, hogy a törvényekkel és az emögött álló államhatalommal ne kerüljön összeütközésbe. Ezért szükséges, hogy a tömegek “saját” vezetésének elve váljék az osztálymozgalom középpontjává. Ez az elv eddig csak gyenge képviseletre talált. Az a hagyomány, hogy az osztálymozgalmakat szervezetek által kell irányítani és uralni, nagyon mélyen gyökeredzik. Olyan mélyen, hogy még mindig folyamatosan jönnek létre újabb és újabb csoportok, amelyek ezt a vezetést tűzik ki feladatukul. Ha a régi szervezetek nem képesek és nem akarják az osztályharcot vezetni, akkor újakat kell létrehozni, amelyek képesek erre.

Természetesen van némi igazság a régi hagyományos felfogásban is, mégpedig az, hogy az osztályerőket uralni és vezetni kell. Mert ha egy proletár tömegmozgalom pusztán spontán kitörés lenne, akkor ugyan felszabadulnának az osztályerők, de ha ezek irányítatlanul maradnak, nem kerülnek tudatos vezetés alá, akkor olyan hatásuk lesz, mint a minden következmény nélkül tomboló zivatarnak. Az erők uralása pedig ugyanezek céltudatos alkalmazását jelentik. Ehhez azonban meg kell szervezni és irányítani kell tudni őket. A mai helyzetben ez éppoly érvényes, mint 50 évvel ezelőtt, sosem évül el ez az igazság. Az új felfogás lényege az a meggyőződés, hogy ezeket az erőket nem uralhatja és vezetheti egy szervezet. A funkciók, amiket a munkásoknak kell betölteniük a nagyobb tömegmozgalmakban, oly nagy számúak és átfogóak, olyannyira kiterjednek a társadalmi élet minden területére, hogy egyetlen párt sem képes mindezen funkciók irányítását magára venni. Ez csakis azok által történhet meg, akiknek ezeket a funkciókat gyakorolniuk kell, és ezek maguk a munkások.

Ameddig tapasztalatunk elér, láthattuk, hogy ez az egységesülés olyan munkásbizottságok formájában ment végbe, amelyek Oroszország és Németország forradalmi mozgalmában 1917 óta munkástanács néven váltak ismertté. Az általános harci intézkedések végrehajtására általános munkástanácsok jöttek létre. Így a történelemből ismerhetjük pl. a hamburgi “Nagy Munkástanács”-ot, a berlini és pétervári “Általános Munkástanács”-ot. A “Ruhr-vidéki Központi Munkástanács” pl. kisajátította a bankokat, hogy a béreket az általános sztrájk idején is ki tudják fizetni (1920). A hamburgi munkástanács ugyancsak megtette azokat az intézkedéseket, amelyekkel az egész város területén biztosítani tudták az élelmiszer ellátást, valamint megpróbálta megszervezni az ellenállást a központi államhatalommal szemben.

Osztályerőink uralásának gyakorlati formája ezért a mai viszonyok között: a tanácsrendszer. Osztályként csak olyan mértékben vagyunk képesek tudatosan használni erőnket, amennyiben ki tudjuk őket kristályosítani a munkástanácsokban. Az erők szervezeti összefogása és egységesítése, valamint tudatos alkalmazása minden tömegmozgalomban szilárdabb formát ölt. Ezen a vonalon határozható meg a forradalmárok feladata is, akik törekvésének egyre inkább arra kell irányulnia, hogy minden egyes tömegmozgalmat tanácsmozgalommá változtassanak.

A tömegmozgalom tanácsmozgalommá való növekedése megmutatja, hogy milyen mértékben tanultuk meg tudatosan alkalmazni osztályerőinket.

De tényleg olyan biztos-e az, hogy a tömegmozgalmak pont tanácsmozgalommá fognak átalakulni? Talán a németországi nemzeti szocializmus és az olasz fasizmus nem mozgatott meg tömegeket mindenféle tanácsjelleg nélkül, sőt, ellenkezőleg épp a “Führer” tömegek feletti uralmát érvényesítve? És egy másik kérdés is fölvetődik: a növekvő gazdasági krízis, az uralkodó osztály egyre erősödő kizsákmányolása valóban a munkásosztály által vívott harchoz fog vezetni, a termelőeszközökért és a termelőerők uralásáért vívott harcához? Hát a német- és az olaszországi tapasztalatok tán nem azt mutatják, hogy a munkások egyre rosszabbodó helyzete a tömegeket jobbra és nem pedig balra húzza? Nem csapott-e össze a tömegek feje fölött a nacionalizmus és militarizmus hulláma, valamint mindannak megsemmisülése, ami valaha is a munkásmozgalomra emlékeztetett? Röviden: nem vált-e a munkástömegek gondolatvilága sokkal inkább kapitalistává, mint eddig bármikor is? És nem azt kell-e leszögeznünk, hogy a fasisztoid országokban a munkások minden erejüket beleadják a tőkés gazdaság megmentéséért?

Mindez így van! Nincsenek hamis elképzeléseink arról, hogy a munkásosztály esetleg egyenes úton halad saját erőinek uralása felé. De az is tudjuk, hogy ez nem lehet tartós állapot, hogy ez a tény nem akadályozza meg osztályunk felemelkedését. Ebben azért lehetünk biztosak, mert ismerjük a tőkés társadalom mozgási törvényeinek rendszerét, amely azt mondja nekünk, hogy a kapitalizmus csak úgy maradhat életben, ha széles tömegeket állandó nyomorban tart.

Bármilyen elképzeléseik is vannak a tömegeknek a tőkés gazdaság “szabályozásáról”, az mit sem változtat azon, hogy “ezt” a rendet az óriási és erős nagytőke érdekei diktálják.

A nagy tőkék, amelyek a modern kapitalizmusban a mozgó gazdasági erőt képezik, kénytelenek profitot termelni, ha nem akarják, hogy az egész gazdasági élet csődöt mondjon. Most már csakis a tömegek elpusztulásából tudnak életben maradni. Mai társadalmunkban épp az a probléma, hogy a termelőerők nem pusztán a termelőeszközök és a munkaerő összességéből tevődnek össze, hanem tőketulajdonból is, és hogy ezek csakis akkor termelnek, ha a tulajdonos osztály tőketulajdonaként elegendő profitot hajtanak. Ezt úgy kísérlik meg, hogy állandóan növelik a kizsákmányolást, ami széles tömegek abszolút elnyomorodásához vezet, és végül saját természetes korlátaiba ütközik.

A probléma ezért nem a kapitalizmus “rendjében”, hanem annak felszámolásában rejlik. Az hogy a termelőerők egyben tőketulajdonok is, és mint ilyenek, profitot kell termelniük, egyre inkább akadályozza alkalmazásukat. Ezért a széles tömegek érdekében a gazdasági életnek működnie kell, még úgy is, ha nem képesek profitot termelni a tőketulajdon javára. Ezzel azonban azt állítjuk, hogy a termelőeszközök már nem tőkeként jelennek meg és hogy a tőkések már nem tudják a munkások munkáját kisajátítani munkaerejük megvásárlásával. Ha a termelőeszközök levetkőzik tőkés jellegüket, akkor pusztán eszközök lesznek, amelyekkel a szabad munkások javakat termelnek, hogy az éhező tömegek szükségleteit kielégítsék.

Éppen ezért minden gazdasági viszony teljes átalakítása korunk problémája. Az emberek viszonyát a termelőeszközökhöz a bérmunka határozza meg. Az emberek viszonyának a társadalmi javakhoz, amelyekből a munkások csak olyan mértékben részesülhetnek, amilyen áron eladják munkaerejüket – az egyik ember viszonyának a másikhoz, amennyiben különböző osztályokhoz tartoznak, és amely a szolga és úr, az elsajátító és kisajátított, a vásárló és megvásárolt formájában fejeződik ki -, tehát mindezen viszonyoknak gyökeresen, alapjaiban kell megváltozni. Mert a profithajhászás és vele együtt a termelőerők tőkés jellegének kiiktatásával a társadalmi javak körforgása teljesen más utakra terelődik, míg az emberek egymás közötti viszonya is új formákat ölt majd.

A fasizmus ezt a problémát nem tudja és nem is akarja megoldani, és ezért – miután ebben a fontos kérdésben is felfedi valódi énjét – maguk a tömegek végeznek majd vele. Így ennek a problémának a megoldása egyre sürgetőbbé válik és azok a tömegmozgalmak is elkerülhetetlenek lesznek, amelyek a termelést a munkástömegek által és értük akarják beindítani.

Itt a döntő dolog az, hogy mindennek meg kell történnie – az akarat a szükségszerűségből születik meg -, míg a munkásosztály csak akkor lesz képes ennek megvalósítására, ha munkástanácsokba tömörül. Ekkor a hatalom megszerzése egy bizonyos területen már nem okoz különösebb nehézséget. Sokkal fontosabb lesz számukra az, hogy uralni tudják a termelést, vagyis hogy felszámolják az úr-szolga viszonyt és az egyes üzemek szövetsége révén átvegyék a termelés társadalmi irányítását. Ez csak a munkástanácsok által lesz lehetséges. És a széles tömegek élelmiszer ellátását is biztosítaniuk kell azzal, hogy a munkatermékek privát kisajátítását ellehetetlenítik, és elosztásukat társadalmilag irányítják. De ez is csak akkor lehetséges, ha a munkástömegek tanácsokban szerveződnek meg.

Ezért a munkásmozgalom tanácsmozgalommá való növekedése az a mérték, amellyel az osztályerők tudatos alkalmazása mérhető. Azt a felfogást, miszerint a munkástanácsok csak a forradalomban jöhetnek létre, el kell utasítanunk, mivel értelmetlen. Minden mozgalomnál, amely a munkásosztályból indul ki, a munkástanácsok kérdésének kell a mozgalom középpontjában állnia. A tömegmozgalom jelentősége nem igazán abban áll, hogy milyen anyagi sikereket ér el, hanem hogy milyen mértékben sikerül az osztályerőket tanácsaik által felhasználni.

 

Az új munkásmozgalom

Ha már le tudtuk szögezni, hogy a “munkások mozgalma” munkástanácsok formájában jelenik majd meg, és így lesz képes uralni a társadalmi erőket, akkor most vessünk egy pillantást az új “munkásmozgalomra”, azoknak a még viszonylag kisszámú forradalmi munkások szervezeti összefogására, akik tudatosan képviselik a munkástanácsok álláspontját. Először is szükségessé válik meghúzni a határvonalat azon szervezetek között, akik forradalminak nevezik magukat, de valójában még a régi “munkásmozgalomhoz” tartoznak, ill. azok között, amelyek az “új” irányába fejlődnek. Minden olyan szervezet, amely igényt tart a harcok vezetésére, amely a munkásosztály “vezérkara” akar lenni, az a határvonal másik oldalán áll, még akkor is, ha születése nem oly rég következett be. Ezzel szemben az összes olyan szervezetet, amely nem akarja magához ragadni a hatalmat, hanem az osztályhatalom megvalósítását tartja szükségesnek és a munkástanácsok által vezetett önálló mozgalmat teszik meg alapelvének, azt az új munkásmozgalomhoz soroljuk.

Az új munkásmozgalom máris jelen van, de még csak csíráiban, úgyhogy még aligha beszélhetünk kialakult szervezeti struktúráról. Átmenetileg kis illegális propagandacsoportok formájában jelenik meg, amelyek fel-feltűnnek itt vagy ott, sok gyakorlati és elméleti kérdésben különbözik a véleményük. De bármilyenek legyenek is, mégis ezeken keresztül harcol az osztály önmaga megértéséért. Ezen csoportokban, amelyek a tömegben gyökeredznek, nyilvánul meg az osztály újraorientálódása, eleinte csak spontán; itt-ott túlzott összefüggés nélküli csoportok jönnek létre, és épp ezért felfogásuk sem egyezik. De minél inkább ez a csoportalakítás érvényesül, válik általános szabállyá és ismerik el végül a munkásosztály szükséges iskolájának, annál inkább egységbe olvadnak a különböző felfogások is.

 

Párt vagy munkacsoport?

Fontos megválaszolni azt a kérdést, hogy ezeket a propaganda- ill. munkacsoportokat új pártoknak kell-e tekintenünk. Hiszen ezek a csoportok éppúgy rendelkeznek politikai programmal, mint a pártok; olyan csoportok ezek, amelyek többé vagy kevésbé szilárd véleményt alkottak, saját tevékenységüknek, valamint magának az osztályharcnak a többi felfogástól elhatárolódó irányvonalat szabtak. Ezért úgy tűnik, hogy – éppúgy, mint az eddigi pártfelfogások – elhatárolódnak a tömegtől, fölé emelkednek, és végül majd magukénak akarják a tömeg feletti uralmat. Aki ezt így ítéli meg, az nem látja át, hogy az új munkacsoportok által propagált felfogás arról az útról, amit a munkásosztálynak felszabadulása érdekében be kell járnia, mindenféle uralom legyőzésére irányul. Propagandájuk tartalma nem tömegek feletti uralmi szervezetekké változtatja őket, hanem olyanokká, amelyek által az osztály önmaga sajátíthatja el azt a szükséges tudást, amely segítségével lerázhat magáról minden uralmat.

Nem így az eddig ismert politikai pártok. Ők először az államhatalmat akarják meghódítani és csak azután – a kormányzati hatalom birtokában – akarják érvényesíteni politikai programjukat dekrétumokkal, rendeletekkel, törvényekkel és kormányzati intézkedésekkel. Ez a polgári osztálytársadalomban járandó út. De az ilyen politika feltétele és egyben kötöttsége a társadalmi osztályellentétek jelenléte. Pusztán az ellentétek enyhítése, “áthidalása” és “kiegyenlítése” lehet a tartalma. De még ha valamennyire ki is lehet egyenlíteni az úr és szolga közti ellentétet, az úr és szolga akkor is megmarad. Azt az ellentétet, amelyre a mai társadalom struktúrája – és persze kormánya is – épül, nem lehet kiegyenlíteni, még egy olyan kormány politikája által sem, amely kommunistának nevezi magát. Csak úgy szüntethető meg, ha a munkástanácsok magukhoz ragadják a hatalmat, minden politikai, azaz társadalmi intézkedést ok maguk érvényesítenek és kollektív megegyezés alapján rendelkeznek a saját életük termeléséhez szükséges előfeltételekkel. De ez nem jöhet létre egyetlen kormány politikájának hatására sem, hanem csak egy olyan forradalmi folyamat során, amely közben a munkásosztály éretté válik és felemelkedik a társadalmi hatalomért.

A “párt” fogalma a párt specifikus uralmi jellegéhez kötődik, az új munkacsoportok azonban épp ez ellen irányítják propagandájukat és amennyiben van politikai programjuk, az tökéletes ellentétben áll az ismert pártfelfogásokkal szemben. Az új munkacsoportokban és a “pártban” szinte semmi közöset nem találhatunk. Lényegesen különböznek az utóbbitól és ezért nem tekinthetőek pártnak. Átmenetileg nevezzük őket munkacsoportoknak és hagyjuk meg a jövőbeni fejlődésnek, hogy végül milyen nevet kapnak.

 

A munkacsoportok

A munkacsoportok feladata kívülről nézve nagyon szerény. A forradalmi frázisok, a nagy pártvezérek ragyogó beszédei, a lármás propaganda és pártreklámok itt már értelmüket vesztették. És ezek a csoportok mégis sokkal nagyobb jelentőségűek, mint amilyen a legerőteljesebb pártpropaganda valaha is lehet. Amíg egyes csoportok, amelyek itt-ott szétszórtan feltűnnek, csupán azzal foglalkoznak, hogy komoly tanulmányozás során megismerjék a társadalmi erők mozgalmát, addig ennek a munkának az eredménye nem lesz szembetűnő. De amint általánosabbá válnak, ha egy olyan tudatosan elterjesztett mozgalmat hoznak létre, amely mindenütt munkacsoportok formájában jelentkezik, azért hogy a munkások valós azaz tudományos betekintést nyerjenek a társadalmi lét folyamatába, akkor megváltozik a kép. Feladatuk többé már nem lesz kicsiny és szerény, hanem óriási és mindent átfogó. Ekkor a munkásosztály a munkacsoportokkal megteremti azt az eszközt, amellyel el tudja sajátítani a társadalmi erők tudományát.

Az idő már megérett erre, sőt talán még többre is, még ha nem is erre utal minden jel, a fejlődés akkor is ebbe az irányba mutat. Ami pl. Németországban megmaradt a régi megsemmisült munkásmozgalomból, azok olyan kis illegális vitacsoportok, amelyek által a munkások megpróbálják feltalálni magukat az újonnan teremtett viszonyok között. Igen, a mai viszonyok között az önálló munkásmozgalom létrejötte csakis az ilyen kis vitacsoportokon belül lehetséges. És ami ma Németországban már megvalósult, nemsoká más tőkés országokban is el fog kezdődni. Ott is eljön az az idő, amikor a régi munkásmozgalom látványos összeomlásával az illegális vita- és propagandacsoportok új formája válik szükségessé.

Mostanáig úgy jöttek létre ilyen munkacsoportok, hogy egyes munkások találkoztak egymással és osztályhelyzetükről vitatkoztak. Most még gyengék, bizonytalan lábakon állnak és nem képesek önállóan fellépni. Túl kevés a tudásuk és hiányzik a jártasságuk, ahhoz hogy egységesen működjenek, pedig csak ebből jöhetnek létre az új alapelvek. Mindezt a saját magukon és a csoportban végzett fáradtságos és komoly munkával kell bepótolni. De ehhez először is az kell, hogy megértsék a szabadságharcért folytatott munkájuk óriási jelentőségét. Ha a munkások számára egyértelművé válik, hogy ők maguk a gyakorlatban aktívan dolgozhatnak az egész osztály éretté válásán – mindenki a saját helyén és minden csoport olyan fogaskerékként működik, amely nem hiányozhat a munkásosztály nagy gépezetéből -, akkor majd teljes odaadással szentelik magukat ennek a feladatnak. És ekkor majd az is önmagától értetődővé válik, ami ma még sokak szemében lehetetlennek tűnik! Ezért az élenjáró munkacsoportoknak, amelyek a marxista társadalomtudomány alapján állva felismerték a problémák – a proletariátus éretté válásának – teljes mélységét, föl kell szólítaniuk osztályelvtársaikat arra, hogy mindenütt kövessék példájukat. Utalniuk kell arra, hogy minden csoportnak önálló egységet kell teremtenie, olyat, amely képes önállóan gondolkodni és önálló propagandaanyagot előállítani. Minden új munkacsoportnak az önálló gondolkodás közvetítőjévé és új csoportok létrehozásának kezdeményezőjévé kell válnia. Itt olyan óriási méretű munkaterület hever parlagon, hogy az erők nem lesznek elegendőek ennek megműveléséhez. De ez a munka, ha egyszer nagyobb méreteket ölt, olyan sok új erőt szabadít föl, hogy végül az egész osztályt lelkesen magával rántja.

Az új mozgalom munkacsoportjaiban előkészítik a talajt, amelyen tudásuk és a társadalmi erők mozgalmába való betekintésük megterem. Amit az önmagára utalt egyén nem képes megtenni, az létrejöhet kollektív eszmecsere folytán, először a munkacsoportokon belül, majd a csoportok egymás közti kapcsolata során, amely végül megteremti az egész osztály szellemi kötelékét. Az állandóan változó társadalmi jelenségek elemzését, ami a régi mozgalomban az értelmiség és a vezetők monopóliuma volt, itt maguk a munkások végzik.

Az az elterjedt vélemény, hogy a munkások erre nem képesek, abszolút helytelen. Épp ellenkezőleg: az értelmiség és a régi munkásmozgalom vezetői nem képesek arra, hogy a forradalmi proletariátus számára elvégezzék a társadalmi események elemzését. Ők másként látják a jelenségeket, mint a forradalmi munkások, mert más a céljuk: manapság vezető szerepet játszanak és ezt a jövőben is meg akarják tartani. Gondolkodásuk nem lehet más, mint amit a társadalomban viselt funkciójuk megkövetel. Egy külön, előjogokkal rendelkező réteget képeznek, amelynek funkciója a bérmunkára, a munkásosztály gazdasági kisajátítására épül; ezen funkció megszerzéséért harcolnak és ezért számukra a bérmunka eltörlése és a munkásosztály uralma is utópiának tűnik. De maguknak a munkásoknak semmi sem áll útjukban, hogy elsajátíthassák azokat az ismereteket, amelyek a társadalmi területen végzett tudományos kutatás által bőségesen jelen van. Ezek az ismeretek, amelyek a tudományos szocializmus nagy műveiben társadalmi mozgástörvényekké váltak, és amelyek helyességét mai társadalmunk fejlődési folyamata igazolta, ezeket csak a munkások érthetik meg. Mert ezek az ismeretek azt mondják nekünk, hogy társadalmunk tőkés rendje az egyre erősebbé váló termelőerőkkel állandóan fokozódó konfliktusba kerül, amelyet végül már nem tud legyűrni. Azt mondják nekünk, hogy csakis a munkásosztály tud ennek véget vetni, azáltal hogy kiemelkedik a bérrabszolgaságból. Csak a tudományos kutatás ismerteti meg velünk a társadalom egészét. A társadalomkutatás módszerét, a történelmi-materialista módszert, amely a 19-20. század során alakult ki és többek között Marx, Engels és Dietzgen írták le műveikben, ma a munkásoknak kell a gyakorlatba átültetni.

Ezt a feladatot csakis az osztály egésze oldhatja meg. Mindig ott kezdődik, ahol olyan csoportok jönnek létre, amelyek a társadalmi történések elemzését tűzik ki feladatukul; végül általános gondolkodó szervvé válnak, amellyel az osztály gondolkodik, ha mindenütt olyan csoportok keletkeznek, amelyeket az azonos gondolkodásmód köteléke köt össze.

A feladat óriási, de a munkástömegek kimeríthetetlen energiával megbirkóznak vele, mert csak így lesz szabad az út, amely a munkásosztály felszabadításához vezet.

 

A “gyermekbetegségek”

Természetesen az így létrejött új munkásmozgalomnak is megvannak a maga “gyerekbetegségei”. Ezek gyakran annyira veszélyes jellegűek, hogy a legtöbb újonnan létrejött csoport átmenetileg tönkremegy bele. Csak az utóbbi öt évben mennyi ilyen csoport keletkezett, azért hogy amint jöttek úgy el is tűnjenek. Ennek kettős oka van. A leglényegesebb ok az, hogy nem volt elegendő elméleti alapjuk, még túlságosan a régi, tradicionális és az új, kiforratlan gondolatok összevisszasága jellemezte őket. És ebbe visszavonhatatlanul belerokkantak. A másik ok abban rejlik, hogy az új körülmények között a csoportok együttműködésének teljesen más jellegűnek kellene lennie, mint amilyen a régi munkásmozgalomban volt. Az ehhez szükséges szellemi tulajdonságok nincsenek jelen minden további nélkül, először is a harcban kell őket elsajátítani. Emiatt a két ok miatt a csoportalakítás problémája sokkal súlyosabbá vált, mint amilyennek az első pillantásra tűnik.

Az elégtelen elméleti alap éppen azért oly veszélyes az új csoportok számára, mert ez meggondolatlan tettekhez és céltalan akciókhoz vezet. Ha a türelmetlenség és nem a belátás a tettek tanácsadója, akkor megpróbálják a munkásokat minden lehető akcióba belevonni és az akciók mesterséges kiváltásától azt várják, hogy máris ki tudják űzni belőlük a vezetőkbe vetett hitet. Ezt a módszert végül tudatosan fogják alkalmazni, azért hogy a munkásosztályt “forradalmizálják” és osztályharcra “neveljék”.

Ezért nagyon “forradalmi” nyelvezetet használnak, az uralkodó osztályt elrettentően ábrázolják, és végül a következő sztereotip alternatívával érvelnek: forradalom vagy barbárságba süllyedés. Eközben rendkívüli forradalmárnak érzik magukat és meg vannak győződve arról, hogy a proletárforradalom élharcosai. De ezzel csak azt érik el, hogy a forradalmi türelmetlenség hangos szavakban merül ki, és az uralkodó osztályra nézve ártalmatlanok, mint a nedves puskapor. Más hatása nem lesz, és ha mégis, akkor néhány kisebb csoport hagyja magát bevonni egy-egy ilyen akcióba, és ezzel is azt bizonyítják, hogy milyen nevetséges is az efféle “taktika”. A forradalmi nyelvezet nem pótolhatja azt, ami hiányzik az osztályból; az a kísérlet hogy ezen az úton tegyék “forradalom éretté” a proletariátust, csak azt bizonyítja, hogy épp ezekből az “élharcosokból” hiányzik a proletár felszabadító harc feltételeinek legalapvetőbb felismerése.

A másik “gyermekbetegség” lényege az, hogy a csoportokon belüli munkát először meg kell tanulni, hogy a csoportok közti együttműködés még nem találta meg az új feladatoknak megfelelő formát, és hogy az ezekben a csoportokban együttműködő munkásoknak is el kell sajátítaniuk az új viszonyokhoz igazodó szellemi tulajdonságokat. A régi szervezetek legfőbb jellemvonása az, hogy tagjaik, akik bizonyos alapelvek szerint csatlakoztak hozzájuk, teljesen a szervezetek uralma alá kerülnek. Az egyes tagok így a helyesnek tartott elveknek akarják alávetni magukat, valójában azonban a szervezeti apparátusnak vetik alá magukat, amely a maga elgondolása szerint állítja fel, változtatja meg és határozza meg az alapelveket, attól függően, hogy azok hogyan érvényesülnek egyik vagy másik szituációban. És végül azt is meghatározza, hogy tagjainak miként kell az elvek alapján cselekednie. Az egyes tagok, akik belépésükkel a szervezet részévé válnak, alávetik magukat a szervezet “vezetésének”. Ezt a “vezetést” olyan rendelkezések és szabályzatok irányítják, szabályozzák és határolják körül, amelyekben le vannak fektetve az egyesek jogai és kötelességei a szervezettel szemben és fordítva. Aki valamilyen módon vétséget követ el, azt ezen törvények alapján utasítják rendre. A szervezet demokratikus alaptörvényének gondoskodnia kellene arról, hogy ezt a törvényt a tagok meghatározóan befolyásolhassák, de a régi szervezetek végül egyre bürokratikusabb apparátussá váltak és ezzel minimálisra csökkentették ezt a befolyást, végül teljesen elvetették.

A munkásszervezetek általában a polgári társadalom politikai rendjének hű tükörképei. A nemzeti szocialista párt tette föl az i-re a pontot ebben a fejlődésben, azáltal hogy a vezetés szuverenitását vette alapelvül; egy olyan vezetés önkényét, amely már csak “Istenének” és “saját lelkiismeretének” tartozik felelősséggel. Mindegy hogy demokratikus úton vagy bürokratikus rendelettel, vagy akár az “Isten által kiválasztott” vezérrel az élen, de a szervezeti szabályok és törvények képezik azt az alapot, amelyen a szervezet egyes tagjainak tevékenysége az egészhez láncolódik. Így képesek együttműködni, annak ellenére, hogy kölcsönösen nem hisznek ebben az útban és bármikor készek a hozzájuk legközelebb állókat is megbuktatni, ha ezek a szervezetük útjában állnak.

Az utóbbi években különböző csoportokat ismerhettünk meg, amelyek ezt a mentalitást megőrizték a régi mozgalomból, és amelyek éppoly gyorsan el is tűntek, mint ahogy jöttek. Először megpróbálták a kölcsönös ellentéteket egy szervezeti apparátus felépítésével áthidalni. De ez kis csoportokban teljességgel lehetetlen; a kölcsönös bizalmatlanság nagyon hamar fölold minden szervezeti köteléket. Az első tanulság, amit ebből levonhatunk az, hogy kis csoportok csak akkor munkaképesek, ha tagjaiknak legalább megközelítőleg egyforma felfogásuk van feladataikról.

Azok a csoportok, akik még ma is “nagyok” akarnak lenni – nagyok abban az értelemben, hogy a szervezet nagy és erős legyen – ugyanazon az úton járnak, amelyen a régi mozgalom is járt. Ők még a régi mozgalom jegyeit hordozzák magukon, ez azt jelenti, hogy a szervezet apparátusként “vezet” és az egyes tagok alávetik magukat ennek a vezetésnek. A nagyokat csak miniatűr formában ismételhetik meg.

Ezért ma csak az azonos gondolkodásúak egyesülhetnek kis csoportokban. Jobb, ha a forradalmi munkások ezer kis csoportosulásban dolgoznak az osztály tudatossá válásán, mint ha tevékenységüket egy nagy szervezetben alávetik a vezetés uralmi törekvéseinek. Ez persze nem zárja ki a csoportok közötti együttműködést, hanem még inkább szükségessé is teszi. Ha a gyakorlatban megmutatkozik, hogy ez az együttműködés sikeres volt, akkor máris létrejött az azonos gondolkodásúak egy nagy szervezetté való összeolvadása. De a szervezeti egységgé való összeolvadás csakis egy fejlődési folyamat eredménye lehet.

Azon csoportoknak, amelyek az új munkásmozgalom kiindulópontjává válnának, nem kell feltétlenül olyan tagokból állniuk, amelyek ugyanolyan felfogással rendelkeznek feladatukról. Maguknak a felfogásoknak kell lényegesen különbözniük a régi munkásmozgaloméitól. Az első és legfontosabb ezek közül a tagok szervezeten belüli tevékenységéről szól. Ennek különböznie kell a régi felfogástól abban, hogy ráébreszt bennünket: a tagok nem vethetik alá magukat egy vezetésnek sem, hanem az azonos nézeten levőkkel kollektív elvtársi alapon egységet kell létrehozniuk, azért hogy az olyan “vezetést”, amelynek alá kéne vetniük magukat, feleslegessé tegyék. A vezetés és a szabályok, amelyek alapján a csoporton belüli együttműködés létrejön, nem lehet idegen, a tagok fölött uralkodó apparátus, hanem újra és újra a tagok abszolút odaadásából kell kinőnie. Ők maguk teremtik meg mindig újra a vezetést és azt a köteléket, amely közös cselekvésre ösztönzi őket; ez az a mindent elsöprő akarat, miszerint a személyes érdekeket figyelmen kívül hagyják, ha a közös feladat elvégzése megköveteli.

 

Összefoglalás

Ha az új munkásmozgalom néhány általános szempontját összefoglaljuk, akkor láthatjuk, hogy a célkitűzés teljesen más. A régi mozgalom szakszervezetek és szociális törvénykezés útján véghez vitt akciókkal akart javulást elérni a kapitalizmus talaján. Az új munkásmozgalom ezzel szemben tevékenységét egy olyan társadalmi állapot elérésére irányítja, amelynek előfeltétele a tőkés rend megszüntetése. A tömegmozgalmon belül a tömeget arra készteti, hogy munkástanácsokba szerveződjék, méghozzá úgy hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom minden funkcióját ezeken keresztül valósítsa meg és minden termelői valamint elosztói funkciót ő maga töltsön be. A forradalmi munkásokat, akik feladata a munkástömegek önszerveződésének propagálása, saját vezetésük alatt álló szervezetekben akarja egyesíteni, olyan munkacsoportokban, amelyek mindenben, amit tesznek, teljesen önállóak maradnak. A munkástömegek önálló szervezete a munkástanácsokban és a forradalmi munkások önálló szervezete szabadon tevékenykedő munkacsoportokban.

A munkacsoportoknak nem csak a kifelé irányuló propaganda a feladata, lényeges ugyanakkor saját maguk iskolázása is. A munkásosztály csak akkor lesz képes uralni a társadalmi erőket, ha ezeket tudományos úton megismerte. A munkacsoportokban egyesülő munkásoknak érezniük kell annak szükségét, hogy a társadalmi erők mozgását kényszerű, törvényszerű fejlődésként ismerjék meg. De ez a tudás csak fáradtságos kemény munkával szerezhető meg. A szükséges tudás még hiányzik a munkásosztályból.

De elérhetjük, és csakis a munkásosztály képes erre. Egyetlen polgári professzor sem képes eltüntetni a világból a tőke és a munka közötti mindent uraló ellentétet, még ha “agytrösztként” egyesültek is. Még az állandóan növekvő társadalmi katasztrófák alapvető okát sem képesek megtalálni, mert a bérmunka egyben az az alap is, amelyre saját társadalmilag előjogokat élvező funkciójuk épült. Ezért csakis a munkásosztály képes erre, mert meg kell tennie, ha nem akar egyre mélyebb elnyomatásba süllyedni. Így osztályunk gondolkodásban is túl fogja szárnyalni az összes többit.

A központi probléma, amely egyre sürgetőbben kiált megoldásért, a termelőerők erőteljes fejlődésében és alkalmazásuk lehetetlenségében rejlik. A kapitalizmus már csak úgy tudja életben tartani önmagát, hogy újabb és újabb termelőerőket semmisít meg, vagy helyez tevékenységen kívül. Ez a probléma áll ma minden gondolat középpontjában, nyomában van mindenkinek, a tömegnek – nem lehet kikerülni. Ezért ezt a problémát kell öniskolázásunk és propagandánk főtengelyévé tenni, míg nem az elmélet megragadja a tömegek elméjét. Akkor majd anyagi erővé válik az elmélet és csak akkor értjük meg ezen szavak teljes jelentését és jelentőségét:

 

A MUNKÁSOSZTÁLY FELSZABADÍTÁSÁT CSAK MAGUK A MUNKÁSOK VIHETIK VÉGHEZ !

 

 

Forrás: http://www.oocities.org/sztrajk/meier2.htm

 

(2014. 02. 14.)