2023. 02. 16.
H.C. MEIJER – NÉMETORSZÁGI TANÁCSKOMMUNISTA MOZGALMAK, 1919-33.
BARIKÁD FÜZETEK – ELŐSZÓ
Ez az írás először 1938-ben jelent meg a Holland “Radenkommunismus” (Nr. 3 nov. 1938) folyóiratban, később átdolgozva 1965-ben francia nyelven. H. C. Meijer, fémmunkás majd tanár, a GIK-nél dolgozott és egy ideig Jan Appellel a holland KAP vezetője volt. Társszerkesztője a “Kommunista termelés és elosztás alapelveinek”.
Az elemzés, amit most közreadunk, olyan forradalmi mozgalmak alakulásába enged bepillantást, amelyek körülményeiknek köszönhetően jelentős eredményekre jutottak a kommunista program tisztázásában. Történetük – a mindmáig legnagyobb világforradalmi hullámban (1917-23) majd utána – e kommunista program tisztázásának is története. Tehát ezt az írást nem történelmi érdekességnek szánjuk egy olyan történetről, ami kétségkívül érdekes és kevéssé ismert, hanem célunk az, hogy a korábbi forradalmi hullámok tapasztalatai beépüljenek a jelen harcokba. Számos konkrét kérdéssel foglalkozik az írás, amelyek mai napig jelentős problémának bizonyulnak a forradalmi harc során. Legelsősorban itt a proletariátus szerveződésének, a párt szerepének, a kommunista militánsok szervezeti kérdéseinek problémája merül fel. A kommunista programban elért tisztázások, amiket a németországi proletárok harcuk folyamán megtestesítettek az, hogy a szervezett proletariátus harca, a proletárdiktatúra nem speciális, az osztálytól elválasztható csoportok/szervezetek feladata. A kommunista militánsok szerepe nem a forradalom általuk vélt kereteinek-szervezeteinek megalkotása, leválasztva magukat a proletariátusról és nem speciális, a proletariátus egészétől különböző feladatok végrehajtása (pl. politikai szinten való szerveződés), hanem éppen a kommunista program által megkövetelt általános cselekvés, a proletariátus forradalmi fejlődésébe való illeszkedés. A propaganda, a jelen harcok megerősítése, a kommunista erők nemzetközi centralizációja, és a kommunista program tisztázása. Míg az a szerveződés (KAUD, Kommunista Munkás Unió), ami ezeket az alapelvelveket próbálta érvényesíteni, létrejött, a németországi proletariátus számos szervezetben kísérelte megvalósítani autonóm proletár érdekeit. A forradalmi hullám kezdetén az új bolsevik típusú politikai pártot (KPD) – amely kifejezte a proletariátus erejének ellentmondásos fejlődését – létrejötte után nem sokkal a forradalmi mozgalom túlhaladta annak szociáldemokrata vezetése/tendenciája miatt. A gyári szervezetek (AAUD, AAUD-E) és az elitpártként működni kívánó KAPD, amelyek a következő időszakban a németországi forradalmárok gyűjtőszervezetei lettek, mind speciális feladatok végrehajtójaként képzelték el saját szerepüket. Vagy, mint a proletárdiktatúra gyakorlati megvalósításáért felelős szervezet (AAUD, AAUD-E) egyfajta szindikalista irányzatként, vagy mint a tudatos kommunista elitpárt (KAPD), amely irányítja a tudattalan proletariátust. E harcokkal egyidejűleg az 1920-as években azonban mind a világban, mind Németországban a forradalom állása alaposan megváltozott. A világforradalmi hullám kifulladt, a helyi proletár szerveződések és akciók nem generalizálódtak nemzetközi harccá, az elszigetelt kommunista tendenciákat elfojtották. A proletariátus ebben a forradalmi hullámban nem tudta kialakítani azokat a struktúrákat, amik a helyi kezdeményezéseket általánosították volna, így a forradalom szükséges offenzív jellegét fenntarthatták volna. Ennek oka részben a proletár szerveződések az egész időszakra jellemező reakciós, visszafogó jellege volt. Ez a kommunista program abbeli tisztázatlanságában érhető tetten, amely demokratikus illúziókban nyilvánult meg. Nem arról van szó, hogy ezek a proletár szervezetek céljaikban vagy szándékaikban reakciósak lettek volna, vagy hogy néhány csoport nem jutott volna el a kommunista szerveződés alapelveinek felismeréséhez. Sokkal inkább arról, hogy a forradalmi szervezetek a tőkés termelési mód és a demokrácia csupán részleges tagadása folytán olyan ellentmondásos helyzetbe kerültek, hogy működésük a forradalmi potenciál felőrléséhez vezetett. Vagyis nem sikerült elérni a kommunista mozgalom globális forradalmi céljainak megfelelő struktúrákat, a kommunista program tisztázásának elegendő szintjét. Természetesen nem tekinthetünk el az akkori kapitalizmus fejlődési potenciáljától sem, amiből összességében szintén az ellenforradalom bázisát erősítette.
Meijer a szöveg második részében a kommunista gazdaság alapvető problémáit kísérli meg elemezni. Véleményünk szerint ellentmondásosan. A bolsevizmus gazdasági elemzése nagyon fontos tisztázás, a szövegnek ez a része viták inspirálására alkalmas és mint a tanácskommunista áramlat eszmei terméke, megtestesíti az elméleti tisztázások egy pillanatát. Azonban a Meijer által kiemelt munkaidő-számítás mint a kommunista termelés alapja nem egyeztethető össze – többek között – a kommunista programnak avval az általunk fontosnak tartott pontjával, amelyik a tőke által generált munka-szabadidő ellentétpárt egységes emberi tevékenységgel váltaná fel.
2000 március.
H.C. MEIJER – NÉMETORSZÁGI TANÁCSKOMMUNISTA MOZGALMAK, 1919-33.
1. A FORRADALOM KITÖRÉSE
1918. novemberében összeomlott a német front. A katonák ezrével dezertáltak. Az egész háborús gépezet bedöglött. A flotta tisztjei mégis úgy döntöttek, hogy becsületük megmentése érdekében megvívják végső csatájukat. A matrózok azonban megtagadták az engedelmességet. Ez már nem az első lázongás volt közöttük, de az összes többit sikerült megfékezni vagy véres megtorlással leverni. De ez alkalommal nem állt útjukban semmiféle akadály; a vörös zászlók egymás után jelentek meg a hajók árbócain. A matrózok képviselőket választottak, akik aztán létrehozták az első tanácsot. Innentől kezdve rá voltak kényszerülve arra, hogy mindent elkövessenek a mozgalom elterjedése, kiszélesedése érdekében. Nem akartak meghalni az ellenséggel vívott harcban, de tudták, hogy ha egymástól elszigetelten harcolnak, akkor az ún. lojális csapatok be fognak avatkozni az eseményekbe, és az csak újabb harcot és elnyomást jelentene számukra. A matrózok elhagyták hajóikat és elfoglalták a nagy hamburgi kikötőt; innen pedig vonattal vagy más közlekedési eszközzel tértek vissza szülővárosaikba.
A felszabadítói gesztus befejeződött. Innentől kezdve az események szédítő gyorsasággal követték egymást. Hamburgban a matrózokat nagy lelkesedés fogadta; munkások és katonák fejezték ki szolidaritásukat, majd ők is tanácsokat alkottak. Habár ez a szervezeti forma gyakorlatilag mindezidáig ismeretlen volt, négy nap múlva már munkás- és katonatanácsok sűrű hálózata szőtte be az egész országot. Lehet, hogy már hallottak az 1917-es orosz szovjetekről, de az biztos, hogy csak nagyon keveset: erről gondoskodott a cenzúra. A lényeg az, hogy eddig még egyetlen párt vagy szervezet sem javasolta ezt a harci formát.
2. A TANÁCSOK ELŐFUTÁRAI
Mégis már a háború alatt jelentek meg a német gyárakban olyan szervezetek, amelyeket a tanácshoz hasonlítanánk. Ezeket a különböző sztrájkok során hozták létre azok a felelősségteljesen kiválasztott munkások, akiket bizalmi embernek neveztek. Őket a szakszervezetek kisebb funkciókkal láttak el, és nekik kellett, a német szakszervezeti hagyományoknak megfelelően fenntartani a kapcsolatot a szakszervezetek és munkásság között azáltal, hogy közvetítik a munkások követeléseit a központ felé. A háború alatt mindenek előtt olyan gyakorlati panaszok hangzottak el, amelyek a munka intenzitására és az áremelkedésekre vonatkoztak. A német szakszervezetek azonban – mint ahogy a többi ország szakszervezetei is – egységfrontot alkottak a kormánnyal, és úgy garantálták a társadalmi békét, hogy a kormány kisebb engedményeket tett a munkásság körülményeinek javítására vonatkozóan, és a szakszervezeti vezetőknek biztosította a hivatalos intézményekben való részvételi jogot. Ebből később persze a bizalmiaknak is származott némi hátrányuk. A “radikális erőket” előbb vagy utóbb katonai szolgálatra hívták be, és speciális egységekhez rendelték őket. Tehát nagyon nehéz volt nyilvánosan állást foglalni a szakszervezetekkel szemben.
Végül a bizalmiak felhagytak a szakszervezetek tájékoztatásával – ami nem esett különösen nehezükre -, de a helyzet, s így a munkások követelései sem változtak meg, ezért titkosan szerveződtek tovább. 1917-ben hirtelen vadsztrájk-hullám öntötte el az országot. Ezek a mozgalmak spontán törtek ki, és egyetlen konkrét szervezet sem irányította őket. Lefolyásukban viták és megállapodások sora előzte meg az eseményeket, és a bizalmiak az akció előtt kommunikációs kapcsolatokat teremtettek a különböző gyárak között.
Ezeket a mozgalmakat végül is az elviselhetetlen helyzet provokálta ki, és mivel nem volt jelen olyan szervezet, amely iránt legalább egy kis bizalmat érezhettek volna, a munkások rákényszerültek arra, hogy különböző politikai nézeteiket (szociáldemokrata, vallási, liberális, anarchista) alárendeljék a cselekvés pillanatának. A munkástömegek rá voltak kényszerülve, hogy a gyárak szintjén döntsenek. Ezek a mozgalmak, amelyeket eddig a spontaneitás jellemzett, és többé vagy kevésbé összeköttetésben álltak egymással, 1918. őszén erős és általános formát öltöttek. A klasszikus közigazgatási apparátus (rendőrség, munkaügyi hivatal, egészségügyi hivatal stb.) mellett a munkástanácsok vették kezükbe a hatalmat – sőt néha még ezek helyébe is léptek – a legfontosabb ipari központokban: így Berlinben, Hamburgban, Brémában, a Ruhr-vidéken, Közép- Németországban és Szászországban. De nem jártak túl sok sikerrel. Miért?
3. KÖNNYŰ GYŐZELEM
Ez az eredménytelenség abból adódott, hogy a munkástanácsok létrehozása túl könnyen ment. Az államapparátus minden tekintélyét elveszítette; sőt, néhol még össze is roppant, de ez nem a munkások elszánt, makacs harcának következményeképpen történt. Mozgalmuk a vákuum kellős közepén jött létre, és éppen ezért minden nehézség nélkül ki tudott bontakozni, anélkül, hogy harcolni vagy akár a harc egyetlen gondolatát is föl kellett volna vetni. Az egyetlen cél, amiről beszéltek, a nép célja: a béke volt.
Ebben a pontban lényeges különbség mutatkozik az orosz forradalomhoz képest. Oroszországban az első forradalmi hullám a “februári forradalom” leverte a cári rezsimet, de a háború folytatódott. Az egységre lépett munkások mozgalmának ezért meg kellett erősíteni nyomását, határozottabbnak és merészebbnek kellett mutatkoznia. De Németországban a nép első követelése, a béke, azonnal teljesült; a császári uralom minden teketória nélkül helyet adott a köztársaságnak. Hát milyen köztársaság lehet az ilyen?
A háború előtt a munkások között ezt illetően nem voltak nézeteltérések. A munkáspolitikát – gyakorlatban éppúgy mint elméletben – a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek teremtették, a szervezett munkások többsége pedig elfogadta azt. Az olyan szocialista mozgalom tagjai, mely a parlamenti demokráciáért és társadalmi reformokért folyó harc keretében jött létre, és ez határozta meg a harcuk jellegét, biztos, hogy egy napon a polgári demokratikus államban látták volna a szocializmushoz vezető utat. Elég lenne, ha többségbe kerülnének, a parlament és a szocialista miniszter máris lépésről lépésre nacionalizálná a gazdasági és társadalmi életet, és akkor ez lenne a szocializmus.
Kétségtelen, hogy akkoriban létezett egy forradalmi áramlat is, amelynek legismertebb képviselői K. Liebknecht és R. Luxemburg voltak. Ez az áramlat mégsem foglalt el egyértelműen ellenzéki álláspontot az államszocializmussal szemben; mindössze a régi párton belül alkotott ellenzéket, és a bázistól ez az egész ellenzéki irányzat sosem határolta el magát.
4. ÚJ KONCEPCIÓK
Az 1918-21-ig tartó nagy tömegmozgalmak idején mégis új elképzelések láttak napvilágot. És ezek nem egy átlagos avantgárd mozgalom eredményei voltak, hanem a tömegek maguk hozták létre őket. A gyakorlatban pedig a munkások önálló tevékenysége meglelte saját szervezeti formáját: a tanácsokat; ezek az új szerveződések egészen az osztály szellemében cselekedtek. És mivel az osztályharc által létrehozott harci formák és a jövőről alkotott elképzelések szoros kapcsolatban álltak egymással, érthető, hogy a régi elképzelések lassan feledésbe merültek. A munkások most saját harcukat vívták a párt és a szakszervezeti apparátuson kívül, no és az az elképzelés is formát öltött, hogy a tömegek a tanácsokon keresztül gyakoroljanak befolyást a társadalmi életre. Csak ilyen keretek közt jöhet létre a valódi “proletárdiktatúra”, amely nem egy párt, hanem az egész dolgozó nép megvalósult egységének kifejeződése lesz. Biztos, hogy az ilyen társadalmi rend polgári értelemben véve egyáltalán nem nevezhető demokratikusnak, mivel a lakosság azon része, amely a társadalmi élet ezen új szerveződéseiben nem vesz részt, az sem a vitákban, sem pedig a szavazásokban nem vállalhat részt.
Azt mondtuk, hogy a régi elképzelések lassan kezdtek feledésbe merülni. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy a parlamenti és szakszervezeti hagyományok túl mély gyökeret vertek ahhoz a tömegekben, hogy ilyen rövid idő alatt ki lehessen irtani ezeket belőlük. A burzsoázia – a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek – emlékeztettek ezekre a régi hagyományokra. Különösen a párt kötelezte el magát ehhez az új formához, amely által a tömegek részt vehetnek a társadalmi életben. Sőt még ennél is tovább ment, és azt követelte, hogy a közvetlen uralomnak ezen új formáját törvényben ismerjék el és erősítsék meg. De még ha ily módon ki is fejezte szimpátiáját, a régi munkásmozgalom úgy közeledett a tanácsokhoz, hogy nem biztosította számukra a megfelelő helyet, inkább konkurenciaként kezelte őket. Míg a tanácsok az ún. munkásdemokráciát követelték, ezek a régi pártok és szakszervezetek azt akarták, hogy a munkásmozgalom minden irányzata jelentőségük és számszerű erejük viszonylatában legyen képviselve a tanácsokban.
5. A CSAPDA
A munkások legnagyobb része nem volt abban a helyzetben, hogy ezzel az érvvel szembeszegüljön: még mindig régi szokásaik rabjai voltak. Így váltak a munkástanácsok a szociáldemokrata-párt, a szakszervezetek, a baloldali szociáldemokraták, a termelőszövetkezetek stb. valamint a gyárak képviselőinek egyesületeivé. Fontos megemlíteni, hogy ezek a tanácsok már nem azoknak a munkáscsoportoknak a szervezetei voltak, amelyeket a gyári élet egyesített, hanem olyan formációk, amelyeket a régi munkásmozgalom kihasznált és ezzel utat nyitott a kapitalizmus restaurációjának, a demokratikus államkapitalizmus megvalósításához.
Ez a munkások erőfeszítéseinek bukását jelentette. Valójában később már a tanácsokban lévő képviselők sem a tömegtől kapták irányelveiket, hanem a mindenkori szervezeteiktől. Arra kérték a munkásokat, hogy engedjék és fogadják el a rend általuk való fenntartását. Azt hirdették, hogy a “szocializmus nem egyenlő a káosszal”. Ilyen feltételek mellett a tanácsok hamar elveszítették jelentőségüket a munkások szemében. A polgári intézmények újra nekiláttak, hogy a munka mielőbb beinduljon, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is törődtek volna a tanácsok véleményével; és a régi munkásmozgalom célja éppen ez volt.
A régi munkásmozgalom büszke lehetett győzelmére. Egy a parlament által elfogadott törvény a legkisebb részletekbe belemenően lefektette a tanácsok összes jogát és kötelességét.
Az ő feladatuk lett a szociális törvények kivitelének ellenőrzése. Azaz: rendeltetésük szerint az államgépezet kicsiny fogaskerekévé váltak, részt vállaltak annak fejlődésében, ahelyett, hogy porrá zúzták volna. A tömegekben sokkal erősebben éltek a tradíciók, mint a spontán akció eredményei.
A “félresikerült forradalom” ellenére sem mondhatjuk azt, hogy a konzervatív elemek győzelme egyszerű és könnyű volt. Az új szellemi orientáció elég erős volt ahhoz, hogy a tanácsok új osztályegységként megtarthassák jellegüket. Öt évi szakadatlan harc 35 ezer munkás legyilkolásába került, míg a tanácsmozgalmat a burzsoázia, a régi munkásmozgalom és a Fehér Gárda – amelyet a porosz junkerek és reakciós egyetemi hallgatók alkottak – egységfrontja le nem győzte.
6. POLITIKAI ÁRAMLATOK
A munkásság részéről durván kb. négy politikai irányzatot különböztetünk meg:
a; A szociáldemokratákat, akik a parlamenti utat választva akarták a nagy gyárakat fokozatosan nacionalizálni. Szintén hajlottak arra is, hogy az állami tőke és a munkások közti közvetítő szerepet a szakszervezeteknek tulajdonítsák.
b; A kommunisták. Többé vagy kevésbé az orosz példától ösztönözve ez az irányzat a tőkések tömegek általi tulajdonfosztásáért lépett síkra. Koncepciójuknak megfelelően a munkások feladatának tekintették a szakszervezetek “megnyerését” és “forradalmasítását”.
c; Anarcho-szindikalisták. A politikai hatalomátvétel és mindennemű állam ellen fordultak. Elképzeléseik szerint a jövőbeni társadalom alapkövei a szakszervezetek lesznek. Azért kell harcolni, hogy a szakszervezetek olyan erőre tegyenek szert, amellyel képesek lesznek irányítani az egész gazdasági életet. Ennek az irányzatnak az egyik legismertebb teoretikusa 1920-ban azt írta, hogy a szakszervezeteket nem lenne szabad a kapitalizmus átmeneti termékének tekinteni, hanem a jövőbeni szocialista társadalom csíráinak. 1919-ben úgy tűnt, mintha ennek a mozgalomnak elérkezett volna az órája. A német császári birodalom összeomlása óta ezek a szakszervezetek nagy népszerűségnek örvendtek. 1920 körül az anarchista szakszervezetek 200 ezer tagot számláltak.
d; Ugyanabban az évben, mégis visszaesett a szakszervezetek hatékonysága. Híveik nagy része egy egész más szervezeti forma felé fordították érdeklődésüket, amely a harc feltételeinek jobban megfelelt: a forradalmi gyári szervezetek felé. Minden gyárnak megvolt a maga szervezete, amely a többitől függetlenül cselekedhetett, és amely az első fázisban nem állt kapcsolatban a többiekkel. Következésképpen minden gyár “független gyárként” működött, mind csak magára hagyatkozhatott.
Kétségtelen, hogy ezek a gyári szervezetek a tömegek művei; de azt ki kell emelnünk, hogy ezek egy olyan forradalommal összefüggésben jelentek meg, amely, ha még nem is maradt alul egészen, de mindenesetre stagnált. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a munkások nem tudták közvetlenül meghódítani és megszervezni a tanácsok által a politikai és gazdasági hatalmat; a harcot legelőször is azon erők ellen kellett folytatni, amelyek a tanácsok ellen fordultak. A forradalmi munkások következésképpen elkezdték összefogni erőiket az üzemekben, hogy kapcsolatban maradhassanak a társadalmi élettel. Propagandával próbálták meg a munkásokat öntudatra ébreszteni, felszólították őket, hogy hagyják el a szakszervezeteket, és álljanak a forradalmi gyári szervezetek oldalára; a munkások csak így lesznek képesek önállóan és egységesen vezetni harcukat, és a társadalom fölötti gazdasági és politikai hatalmat megszerezni.
Úgy tűnt, mintha a munkásosztály a szervezkedés területén egy nagy hátralépést tett volna. Míg a munkások előzőleg néhány kevésbé erős szervezetben centralizálva voltak, most kis csoportok százaira hullottak szét, amelyek – a gyár nagysága szerint- néhány száz vagy ezer harcost egyesítettek. Valójában azonban ez a forma volt az egyetlen, amely megengedte, hogy egy közvetlen munkáshatalom lehetőségei körvonalazódjanak; és bár relatívan kicsik voltak ezek az új szervezetek, de megrémisztették a burzsoáziát, a szociáldemokráciát és a szakszervezeteket.
7. A GYÁRI SZERVEZETEK FEJLŐDÉSE
Mégsem egy dolog alapján szigetelődtek el egymástól ezek a szervezetek. Hol itt, hol ott jöttek létre, spontán és a vad sztrájkok folyamán (így pl. 1919-ben a bányamunkásoknál a Ruhr-vidéken). Volt egy olyan tendencia, amely az összes ilyen szervezet egyesülését célozta azért, hogy zárt frontot hozzon létre a burzsoázia és cinkosai ellen. Ez a kezdeményezés 1920. áprilisában indult el a nagy kikötőkből, Hamburgból, Brémából. Az első egyesült konferencia egyikét, amely Németország összes fontos ipari területéről érkezett képviselők vettek részt, Hannoverben tartották. A rendőrség közbelépett és betiltotta a kongresszust. Valójában azonban ez az általános, egyesült szervezet már rég “megalakult”, és a legfontosabb akcióelveket világosan megfogalmazták. Ez a szervezet AAUD-nak nevezte magát (Németország Általános Munkás Uniója). Az AAUD legfontosabb elve a szakszervezetek elleni harc volt, és egyúttal a parlamentarizmus elutasítása volt is. Minden egyes szervezetnek, amely tagja volt az Uniónak, megvolt a joga a lehető legnagyobb függetlenséghez és taktikai eljárásának kiválasztásában való legnagyobb szabadságához.
Ebben az időben a szakszervezetek létszáma Németországban magasabb volt mint valaha, és máig sem érte el ezt a számot. Csak a szocialista ellenőrzés alatt álló szakszervezetek több mint 8 millió tagdíjat fizető tagot öleltek fel. A keresztény szakszervezetek több mint 1 millió tagot számláltak, a “sárga” szakszervezeteknek majd 300 ezer tagja volt. Ezeken kívül voltak még anarcho-szindikalista szervezetek, valamint néhány más olyan szervezet is, amely valamivel később aztán csatlakozott a moszkvai irányítás alatt álló RGI-hez (Vörös Szakszervezeti Internacionáléhoz). Legelőször az AAUD csak 80 ezer munkást számlálhatott (1920. április), de gyorsan növekedett és 1920. vége felé tagjai száma már 300 ezer körül mozgott. Bizonyos, hogy azok a szervezetek, amelyekből az AAUD összetevődött, ugyanúgy szimpatizáltak a AAUD-dal, mint az RGI-vel. És 1920. decemberében ezek az ellentétek szakadáshoz vezettek az AAUD-on belül, és számos szervezet kilépett belőle, hogy egy újabb szervezetet hozzanak létre: az AAUD-E-t (AAUD Egységszervezete). A szakadás után az AAUD kinyilvánította, hogy a 4. kongresszusa idején 1921. júniusában még mindig több mint 200 ezer tagot számlált. Valójában ezek a számok nagyon pontatlanok voltak: 1921. márciusában a középnémet felkelés bukása következtében az AAUD szó szerint nyakát szegte. Az immáron legyengült szervezet már nem tudott elegendő ellenállást tanúsítani a politikai elnyomó intézkedések és a represszió-hullám ellen.
8. A NÉMET KOMMUNISTA PÁRT (KPD)
Mielőtt megvizsgálnánk a gyári szervezeti mozgalomban végbement különböző szakadásokat, szükségszerűen beszélnünk kell a KPD-ről is. A háború alatt és után a szociáldemokrácia az uralkodó osztály oldalán állt, és mindent megtett, hogy biztosítsa a “társadalmi békét”. Egyetlen kivételt képezett az a néhány elvtársból és a párt funkcionáriusaiból álló kicsiny csoport, amelynek legismertebbjei R. Luxemburg és K. Liebknecht voltak. Ez utóbbiak heves propagandát folytattak a háború ellen, és élesen kritizálták a szociáldemokráciát. Nem álltak teljesen egyedül. A “Spartakus Szövetségen” kívül többek között, még más csoportok is voltak, mint pl. a frankfurti és drezdai “Internacionalisták”, a hamburgi “Radikális Baloldaliak” és a brémai “Arbeiterpolitik”. 1918. novembere és a császári birodalom összeomlása óta ezek a csoportok, akik bizonyos mértékben az orosz forradalom felé orientálódtak, erőteljesen az utcai harcra fektették a hangsúlyt, amelynek – szerintük – egy új politikai szervezetet kellett volna létrehoznia. Végül is Berlinben tartottak egy egyesülési kongresszust, amelynek első napján megalakították a KPD-t (1918. 12. 30.).
Ez a párt azonnal egy csomó forradalmi munkás gyűjtőmedencéjévé vált, akiknek ez volt a követelésük: “Minden hatalmat a tanácsoknak!”. Itt meg kell állapítanunk, hogy a KPD alapító tagjai egyfajta elsőszülötti jog alapján az új párt kádereit alkották; következtetésképpen gyakran táplálták az új szervezetet a régi párt szellemével. Azok a munkások, akik a KPD-hez csatlakoztak, és az új formák alapján harcoltak, nem mindig mertek, a pártfegyelem tiszteletben tartása végett szembeszegülni a vezetőikkel, és gyakran fejet hajtottak a már elavult koncepciók előtt. A szó, “gyári szervezkedés” valójában különböző elképzeléseket ölelt fel. Olyan alapszervezeteket lehet megfigyelni bennük – ahogy azt a KPD vezetői tették – , amelyek alá voltak rendelve a kívülről jövő direktíváknak: ez volt a régi koncepció. De egész különböző irányzatok és mentalitások együttesére is rámutathatunk. Ebben az értelemben a “gyári szervezet” fogalma az eddigi eszmék megrendülését implikálta, és pedig a következőkét:
a, a munkásosztály egységét
b, a harc taktikáját
c, a vezetés-tömeg viszonyt
d, a proletariátus diktatúráját
e, az állam és társadalom közti kapcsolatokat
f, a kommunizmust mint gazdasági és politikai rendszert
De ezek a problémák gyakorlatilag közvetlenül az új szervezetek harcai közben merültek fel. Meg kellett próbálni megoldani ezeket, ha nem akarták, hogy az új harcok ismét abbamaradjanak. Az eszmék megújításának szükségessége sürgősen megoldandó feladattá vált; de az új párt kádere – még ha lett is volna bátorsága feladni régi pozícióit – most csak arra gondolt, hogy az új pártot a régi modelljére építse fel, rossz oldalainak elkerülésével, úgy, hogy céljaikat vörösre s nem rózsaszínre vagy fehérre festve. Más oldalról nézve magától értetődő, hogy az új eszmékből hiányzott a megfelelő kidolgozás, az egyértelmű elméleti tisztázottság is, és hogy ezekben nem valamiféle égből pottyant harmonikus egység tükröződött. Hanem részben a régi ideológiából származtak, súrlódtak az új eszmékkel, majd összekavarodtak velük. Röviden, a KPD ifjú radikális elvtársai nem szálltak szembe megfelelő mértékben vezetésükkel, túl gyengék voltak, és még egymás közt sem mutattak egységet.
9. A PARLAMENTARIZMUS
A KPD megalakulása óta különböző táborokra oszlott, azon problémákat tekintve, amelyek a “gyári szerveződés” új fogalmának sokrétűségét érintették. A szociáldemokrata Ebert vezette provizórikus kormány választásokat hirdetett meg egy alkotmányozó gyűlés létrehozására. Részt vegyen-e ezen a fiatal párt, még ha csak azért is, hogy leleplezze azt? Ez a kérdés heves vitákat váltott ki a kongresszuson. A munkások többsége elutasította a választásokon való részvételt. De a pártvezetés – köztük Liebknecht és Luxemburg – támogatta a választási kampányt. A vezetés alulmaradt a kérdés megszavazásánál, a párt többsége antiparlamentaristának mutatkozott. A többség felfogása szerint a nemzeti gyűlésnek csak az a funkciója, hogy a burzsoázia uralmát erősítse azáltal, hogy “legális” bázist teremt számára. Másik oldalról a párt proletár elemei nagyon aktívnak mutatkoztak arra a követelésre vonatkozóan, hogy a fennálló munkástanácsokat újra “aktivizálják”, és újakat hozzanak létre; szándéka szerint – “Minden hatalmat a tanácsoknak!” jelmondat újbóli hangoztatása mellett – világosan rá akartak mutatni a parlamenti és a munkásdemokrácia közti különbségre.
A KPD vezetése ebben az antiparlamentarista magatartásban nem a fejlődést elősegítő momentumot látta, hanem a szindikalista és anarchista koncepciókhoz való visszalépést, ahogy azok az ipari kapitalizmus kialakulásának kezdetén létrejöttek. De a valóságban az új politikai irányzat antiparlamentarizmusának nem sok köze volt a “forradalmi szindikalizmushoz” vagy az “anarchizmushoz”. Épp ő maga volt ezen koncepciók tagadása. Míg az anarchisták (liberterek) antiparlamentarizmusa a politikai hatalom elutasításán alapult, főleg a proletárdiktatúra elutasításán, az új irányzat az antiparlamentarizmust a politikai hatalomátvétel szükségszerű feltételének tekintette. Tehát egy “marxista” antiparlamentarizmusról volt szó.
10. A SZAKSZERVEZETEK
A szakszervezeti tevékenység tekintetében persze a KPD vezetése különböző módon értékelte a “gyári szerveződést”. Ez röviddel a kongresszus (Luxemburg és Liebknecht meggyilkolása) után mindenütt heves vitához vezetett.
A tanácsok propagandistái eleinte a következő jelmondatokat harsogták: “Ki a szakszervezetekből!, Támogassátok a gyári szervezeteket! Alkossatok munkástanácsokat!” De a KPD- vezetés azt mondta: “Maradjatok a szakszervezetekben!” Nem hitték, hogy “meghódíthatják” a szakszervezeteket, de úgy gondolták, hogy lehetséges lenne, néhány helyi szervezetnél átvenni a vezetést. Ha ez a lehetőség valóra válna, akkor a helyi szervezeteket egy olyan központi szervezetté lehetne egyesíteni, amely akkor már forradalmivá válna.
Ekkor a KPD vezetése még megpróbálta elkerülni a vereséget. Szekcióinak többsége vonakodott követni ezeket az utasításokat. De a vezetés ragaszkodott álláspontjához, még tagjai többségének kizárása árán is, ebben az Orosz Kommunista Párt és vezetősége, Lenin is támogatta, aki ez alkalomból megírta vészterhes brosúráját, a “Gyermekbetegségeket”! Az eljárást a heidelbergi kongresszuson (1919. október) véghez is vitték, amikor is a vezetésnek sikerült néhány “demokratikus” módon történő mesterkedés útján a párttagok több mint felét kizárni a pártból… Ettől kezdve a KPD képes volt a parlamenti és a szakszervezeti politikáját – legnagyobb részt szánalmas eredményekkel – érvényre juttatni. A forradalmi gondolkodásúak kizárása (csak) nem sokkal később lehetővé tette, hogy egy baloldali szociáldemokrata párttal (USPD) egyesüljön (1920. október) és taglétszámát – noha csak 3 évre – megsokszorozza. Ugyanakkor a KPD elveszítette harcos tagjait, és feltétel nélküli engedelmességgel alá kellett vetnie magát Moszkva akaratának.
11. A NÉMET KOMMUNISTA MUNKÁSPÁRT (KAPD)
Nem sokkal később a kizárt tagok létrehoztak egy pártot: a KAPD-t. Ez a párt szoros kapcsolatban állt az AAUD-val. A következő években lejátszódó tömegmozgalmakban a KAPD olyan erőt képviselt, amellyel számolni kellett. Félni kellett akaratától, direkt akciós gyakorlatától és a pártokon és szakszervezeteken gyakorolt kritikájától, a kapitalista kizsákmányolás minden formájának leleplezésétől, még ha ezt eleinte csak üzemi szinten gyakorolta is. Sajtója és publikációi leginkább a marxista irodalom legjavát tették közzé, már abból, ami a marxista munkásmozgalom ezen dekadens időszakában egyáltalán fellelhető volt.
12. A KAPD ÉS AZ AAUD-N BELÜLI DIFFERENCIÁK
Hagyjuk most a pártokat, és nézzük meg közelebbről a “gyári szervezetek” mozgalmát. Ez az újonnan keletkezett mozgalom világossá tette, hogy fontos változás következett be a munkásság öntudatában. De ezek a változások különböző következményekkel jártak; több nagyon különböző elméleti irányzat keletkezett az AAUD- n belül. Általános egyetértést csak a következő pontokban sikerült elérni:
a, az új szervezetnek azon kell lennie, hogy minél nagyobbá váljon
b, szervezeti felépítését úgy kell létrehoznia, hogy megakadályozza új vezetőklikkek kialakulását
c, ennek a szervezetnek kell majd, ha már több millió tagot számlálhat soraiban, megszerveznie a proletárdiktatúrát.
Két pontban azonban kiegyeztethetetlen ellentétek merültek fel:
a, egy AAUD-n kívüli párt létrehozásának szükségességéről illetve szükségtelenségéről
b, a gazdasági és társadalmi élet irányításáról.
Kezdetben az AAUD csak laza kapcsolatban állt a KPD-val, és ezek a különbségek gyakorlatilag nem is léteztek. A KAPD megalakulásával a helyzet megváltozott. Az AAUD szoros kapcsolatba került a KAPD-val, ami tagjai legnagyobb részének akarata ellenére történt (különösen Sachenben, Frankfurtban, Hamburgban stb. voltak problémák…). Nem szabad elfelejtenünk, hogy Németország még nagyon szétforgácsolódott állapotban volt, és hogy ez a szétforgácsolódás a munkásszerveződések életére is kihatott. A KAPD ellenfelei azzal vádolták a pártot, hogy az egész vezetőségi klikken alapul, és decemberben létrehozták az AAUD-E-t, amely minden proletár pártot elutasított azzal az érvvel, hogy ezek a “speciális” szervezetek, politikai pártok.
13. A KÖZÖS PLATFORM
Melyek voltak a jelenlegi három áramlat érvei?
A modern világ szemléletmódjában egységesek voltak. Ez nagyjából azt jelent, hogy mindegyik elismerte, hogy a társadalom megváltozott: a XIX. században a proletariátus a társadalomnak csak egy kis részét képezte; nem tudott egyedül harcolni, és meg kellett próbálnia más osztályokkal szövetkeznie. Innen ered K. Marx demokratikus stratégiája. De ez az időszak, legalább is a nyugati országokban, teljesen megváltozott. Ott a proletariátus ma már a lakosság többségét alkotja, míg a burzsoázia minden tábora a nagytőkével, illetve annak támogatásával egyesül. Innentől fogva a forradalom volt a proletariátus egyetlen feladata. És ez elkerülhetetlen, mert a kapitalizmus bukásának eljött az ideje. (Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az elképzelés a 20-as, 30-as évekből származik.)
Ha a társadalom – legalábbis nyugaton – alapvetően megváltozott, akkor a kommunizmusról alkotott elképzeléseknek is meg kellett változniuk. És ezek meg is változtak, éppúgy mint azok a régi elképzelések, amelyeket a régi szervezetek oly nagyra tartottak, és épp a szociális emancipáció ellentétét fejezték ki. Erre nagyon jó példát szolgáltat Otto Rühle, az AAUD főteoretikusa, egy 1924-es írásában: “A nacionalizálás, amely éppúgy a szociáldemokrácia programja, mint a kommunistáké, nem azonos a társadalmasítással. A termelőeszközök nacionalizálásán át legfeljebb egy erősen centralizált államkapitalizmust nyerhetünk, amely talán jobb a privát kapitalizmusnál, de ennek ellenére mégis kapitalizmus marad.” A kommunizmus a munkások akciójából, aktív harcából következik, de mindenek előtt saját maga hozza létre! Ezért kell legelőször is új szervezeteket létrehozni. De milyenek legyenek ezek a szervezetek? Ezen a ponton nagyon különbözőek voltak a vélemények, és az ellentétek számos szakadáshoz vezettek. Míg a munkásosztály egyre inkább feladta forradalmi tevékenységét, mialatt hivatalos képviseleteik csak szemfényvesztő, nevetséges tevékenységet folytattak, addig azok, akik cselekedni akartak azáltal, hogy vívmányaikat védték, csak a munkásmozgalom általános széthullásának kifejeződései voltak. Mégis érdemes az akkor fennálló differenciákat a szemünk elé tárni.
14. A KETTŐS SZERVEZET
A KAPD a “leninista típusú” tömegpárt koncepciója ellen fordult, amely az orosz forradalom után az általános felfogásban eluralkodott. A KAPD azt az álláspontot támogatta, amely szükség szerint egy forradalmi pártnak szükség szerint az elit pártjának, tehát kicsinek kell lennie; olyan pártnak, amely nem tagjainak mennyiségén, hanem minőségén alapul. Az olyan pártnak, amelynek az osztály legjobban nevelt tagjait kell magába egyesítenie, úgy kell cselekednie a tömegben mint az élesztőnek a tésztában, azaz propagandát kell folytatnia vitát gerjesztenie stb. A stratégia, amelyet követnie kell, a következő: osztály osztály ellen, ez olyan stratégia, amely teljesen a gyárban folyó harcokon és fegyveres felkelésen alapul – melynek néha még, mellékjelenségként – a terrorizmus eszközeit is használnia kell (mint pl. a robbantásokat, bankrablásokat stb. Az ilyen akciók a 20-as évek elején gyakran előfordultak.) A gyárakban folyó harcnak, amely az akcióbizottság vezetése alatt áll, kell megteremtenie a tömegharchoz szükséges osztálytudatot, és egyre nagyobb proletár tömegeket kell mozgósítania a döntő harcokhoz.
Hermann Gorter, ennek az irányzatnak az egyik vezető teoretikusa, egy kis kommunista párt létrehozásának szükségességét a következőképpen indokolta: “A legtöbb proletár bizonytalanságban él. Alig van némi fogalmuk a gazdaságról és a politikáról, csak nagyon keveset tudnak a nemzeti és a nemzetközi eseményekről, ezek egymáshoz való viszonyáról és a forradalomra gyakorolt hatásukról. Nem képesek osztályhelyzetüket racionálisan átlátni. Ez az oka annak, amiért nem tudnak a kellő pillanatban cselekedni. Akkor cselekednek, amikor nem kellene, és semmit sem tesznek akkor, amikor szükséges lenne. Túl gyakran tévednek.” Így ennek a kis kiválasztott pártnak nevelői feladata lenne, egy katalizátor szerepét töltené be az eszmék talaján. De az a feladat, hogy a tömegeket megszervezze, már az AAUD-ra hárulna, amelynek eközben a gyári szervezetek gyűjtőmedencéjéhez kellene fordulnia, és amelynek legfontosabb feladata a szakszervezeteket elleni harc és ezek befolyásának visszaszorítása lenne; egyrészt a propaganda által, de főleg az olyan csoportok akciói által, “melyek tevékenységükben azt mutatják föl, amivé a tömegek majd csak ezután fognak válni.” – mondta Gorter. Végül a harc közben a gyári szervezetek munkástanácsokká alakulnak át, amelyek minden munkást magukban foglalnak, és amelyek közvetlenül a munkásság akarata és ellenőrzése alatt állnak. Röviden, a “proletárdiktatúra” nem más lenne, mint egy az összes német gyárra kiterjesztett AAUD.
15. AZ AAUD-E ÉRVELÉSE
Az AAUD-E, amely ellene volt az olyan politikai pártnak, amely a gyári szervezetektől függetlenül működik, egy nagy egységszervezetet akart felépíteni, amelynek feladat a tömegharcok gyakorlati vezetése lenne, és később az ő dolga lenne a társadalom közigazgatásának munkástanácsi alapokon való megszervezése is. Ennek következtében az új szervezetnek éppúgy lennének gazdasági mint politikai feladati is. Másrészről a koncepció abban különbözik a régi “forradalmi szindikalizmusétól”, hogy ez utóbbi a munkások bármiféle politikai hatalmának létrehozásával és a proletárdiktatúrával szemben is elutasítóan viselkedett. Az AAUD-E elismerte, hogy a proletariátus gyenge, szétforgácsolódott és öntudatlan állapotban van, és hogy ezért szükséges lehet egyfajta felvilágosító tevékenység, de ettől még nem vélte szükségesnek egy KAPD-féle elitpárt létrehozását. Nézetük szerint ezt a feladatot a gyári szervezetek is eltudják végezni, mivel a vita- és szólásszabadság ezekben biztosított. Jellemző, hogy az AAUD-E olyan kritikát gyakorolt a KAPD-on, amely épp a “KAPD szellemiségét” tükrözte vissza: az AAUD-E szerint a KAPD centrista párt volt, amely hivatásos vezetőkkel és fizetett újságszerkesztőkkel van felszerelve, akik csak a parlamentarizmus elutasításával különböznek a hivatalos kommunista párttól. A “kettős szervezet” nem más mint a “dupla etetővályú” politikájának alkalmazása, amely a vezetők malmára hajtja a vizet. Az AAUD-E legfőbb áramlatát csak egy dolog érdekelte, a fizetett vezetőség, és csak ezt az egy dolgot támadta: “Nem kellenek tagsági igazolványok, sem szobrok, sem ehhez hasonló dolgok!” – mondták. Néhány csoport egészen odáig elment, hogy Anti- szervezet szervezetet alakított…
Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha a proletariátus túl gyenge és öntudatlan ahhoz, hogy önállóan döntéseket hozzon a harcok folyamán, az még korántsem jelenti azt, hogy a megoldást egy pártban kell keresnünk. Senki sem cselekedhet a proletariátus helyett, saját magának kell hibáit önnön erejéből legyőznie, és ha ezt nem teszi meg, alul marad a harcban, és súlyos vereséggel fizet meg érte. A kettős szervezet elavult szervezeti forma: a hagyomány – a párt és a szakszervezet – maradványa. A három áramlat közti különbségnek – AAUD, AAUD-E, KAPD – megvoltak a gyakorlati következményei is. Az 1921-es középnémet felkelés idején, amelyet nagyrészt a KAPD fegyveres csoportjai váltottak ki és vezettek (az akkor még szimpatizáns párt a III. Internacionáléhoz tartozott), és amelyen az AAUD-E vonakodott részt venni, mert az egész arra szolgált, hogy az oroszok nehézségeit palástolják és a kronstadti eseményeket eltusolják.
A folyamatosan ejtett hibák ellenére, amelyek heves és gyakran nagyon zavaros vitákat váltottak ki még a személyes kérdésekben is, a “KAPD szellemisége” sokáig érezhető hatást gyakorolt a tömegekre olyan eltúlzott kijelentések alapján, amelyeket a mély reménytelenség és az orientációs hiány váltottak ki. Direkt és erőszakos akciókba való ösztönzéssel, a kapitalizmus és annak a különféle politikai irányzatokat képviselő, a munkásságból származó altisztjeinek szenvedélyes bírálatával (köztük voltak moszkvai “palotaurak” is). Hozzá kell tennünk, hogy az összes ilyen irányzat erős sajtóval rendelkezett, általában illegális pénzeszközökkel támogatták őket és tagjaik, akik szubverzív tevékenységük miatt gyakran munka nélkül voltak, az utcán és a nyilvános gyűléseken nagyon aktívak voltak.
16. A SZÁMÍTÁSI HIBA
Azt lehetett hinni, hogy a gyári szervezetek számának gyors megugrása az 1919-20-as években ugyanilyen gyorsasággal fog majd folytatódni az eljövendő harcokban. Mindenki úgy gondolta, hogy a gyári szervezetekből könnyen indulhat ki olyan tömegmozgalom, amelyben “tudatos kommunisták milliói” egyesülnek majd, és hogy ezek majd kiegyenlíthetik az ún. munkásszakszervezetek uralmát. Abból a helyes hipotézisből kiindulva, hogy a proletariátus csak mint szervezett osztály harcolhat és győzedelmeskedhet, úgy gondolták, hogy a munkások egy új és egyre nagyobbá váló állandó szervezet létrehozásával rakják majd le a győzelmükhöz vezető út alapköveit. Az AAUD és az AAUD-E növekedésén lemérhetjük a harckészség és az osztálytudat fejlődését. A felgyorsult gazdasági fejlődés periódusát (1923-29) a harcok egy újabb fázisa követte, amelynek 1933-ban Hitler hatalomra jutása vetett véget. Ez idő alatt mindhárom szervezet egyre inkább a háttérbe szorult, visszavonult. Végül már csak néhány száz tagjuk maradt az egykor óriási szervezetek maradékaként, azaz itt-ott kisebb magok maradtak meg 20 millió proletárral szemben. A gyári szervezetek már nem a munkások “általános” szervezetei, hanem a tudatos tanácskommunisták központjai voltak. Ettől fogva az AAUD és az AAUD-E magukra öltötték a “kis párt jelleget”, habár sajtóikban mindig ennek az ellenkezőjét állították.
17. A FUNKCIÓK
Vajon tényleg kis taglétszámuk volt- e az oka annak, hogy a gyári szervezetek hosszabb időre politikai párttá váltak? Nem. A változás a funkcióban történt. Habár a gyári szervezetek sosem tekintették feladatuknak a sztrájkok vezetését, a vállalatokkal való tárgyalást, követelések megfogalmazását (ez a sztrájkolók dolga volt), az AAUD és az AAUD-E mégiscsak a gyakorlati harc szervezetei voltak. Propaganda tevékenységre és támogatási funkciókra korlátozódtak. Ha egy sztrájk elkezdődött, mindig a gyári szervezetek látták el a sztrájkszervezetek feladatinak nagy részét: a szervezet sajtója lett a sztrájk sajtója; sztrájkgyűléseket szerveztek, és az ezeken a gyűléseken felszólalók többsége az AAUD vagy az AAUD-E tagja volt. De a vállalkozókkal tárgyalni, az a sztrájkbizottság feladata volt, amelyben a gyári szervezetek tagjai nem saját csoportjukat képviselték, hanem a sztrájkolókat, akik őket megválasztották, és akikért felelősek voltak.
A KAPD-nak, mint politikai pártnak más funkciója volt. Feladata főleg a propaganda, a politika és gazdasági elemzés volt. A választásoknál antiparlamentarista propagandát folytatott, denunciálta a polgári és egyéb pártokat, felszólított arra, hogy a gyárakban, kereskedelmi szervezetekben és a munkanélküliek között alakítsanak akcióbizottságokat, amelynek célja a tömegek közti agitálás volt, ugyanis ezek ösztönösen próbáltak megválni a régi szervezetektől.
18. A FUNKCIÓK MEGVÁLTOZÁSA
De valójában az 1921-es vereség és véres elnyomás után, a gazdasági prosperitási hullámmal ezek a funkciók tisztán elméletivé váltak. Ennek a pártnak az aktivitása csupán propaganda tevékenységre és analizálásra korlátozódott, vagyis egy politikai csoport tevékenységére. A forradalmi perspektíva hiányától elkedvetlenülve tagjai nagy része elhagyta a szervezetet. Hatásuk csökkenésének az volt a következménye, hogy már nem a gyárak alkották a szervezet bázisát. Az emberek városrészek szerint, kocsmákban szerveződtek, ahol néha régi német munkásdalokat énekeltek, kórusban és átérzéssel, a remény és a düh dalait.
Ettől kezdve már nem volt különbség a három párt között. Gyakorlatilag a KAPD és az AAUD névlegesen különböző csoportokban találkoztak egymással, és az AAUD-E tagjai is egy politikai csoportban szerveződtek, még ha ezt nem is akarták beismerni. Anton Pannekoek, a holland marxista, aki az összes csoport egyik elméleti inspirátora volt, erre vonatkozóan a következőket írta 1927-ben: “Az AAUD és a KAPD lényegében egy szervezet alkotnak, amelynek közvetlen célja a forradalom. Más időkben, a széthullás idején gondolni se lehetett volna egy ilyen szervezet létrehozására. De túlélték a forradalmi harcok éveit; és a munkások, akik egykor őket alapították és zászlói alatt harcoltak, nem hagyták feledésbe merülni a tapasztalatokat, így megőrzik ezt a szervezetet egy eljövendő harc csírájaként.” Mindazonáltal három azonos irányultságú pártból kettő felesleges volt. A veszély közeledtével, míg a régi munkásszervezeteket névtelen gyávaság fogta el, és a nácik győzedelmesen masíroztak előre, az AAUD, ami időközben elszakadt a KAPD-tól, decemberében csatlakozott az AAUD-E-hez. Így a KAPD-nak már csak néhány tagja maradt; míg az AAUD-E néhány más tagja anarchista csoportosulásokhoz csatlakozott. De a gyári szervezetek legtöbb túlélője egy új szervezetben egyesült a KAUD-ban (Kommunista Munkás Unió) és így jutatták kifejezésre azon elképzelésüket, hogy az utóbbi szervezet már nem egy “általános” szervezet, amely minden forradalmi akaratú munkást magában egyesít, mint amilyen pl. az AAUD volt, hanem olyan szervezet, amelyben csak tudatos kommunista munkások találhatók.
19. A SZERVEZETT OSZTÁLY
Következésképp a KAUD annak a változásnak volt a kifejeződése, amely a szervezet koncepcióin belül ment végbe. És ennek a változásnak is megvolt a maga értelme. Emlékeznünk kell arra, hogy mit jelentett eddig a “szervezett osztály” fogalma. Az AAUD és az AAUD-E kezdetben úgy gondolták, hogy ők azok, akik a munkásosztályt megszervezik, hogy proletárok milliói fognak csatlakozni a szervezetükhöz. Ezen gondolat alapjában véve nagyon közel állt a forradalmi szindikalisták elképzeléseihez, akik úgy gondolták, hogy egy napon minden munkás az szakszervezeteikben fog felbukkanni, és akkor végre a munkásosztály szervezett osztállyá válik.
A KAPD most arra ösztönözte a munkásokat, hogy szervezzék meg saját akcióbizottságaikat, és hozzanak létre összeköttetést ezen bizottságok között. Másként mondva: a szervezett osztály harca már nem egy a harc előtt létrehozott szervezettől függ. Ebben az új koncepcióban a “szervezett” osztály a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály volt. Ennek az új koncepciónak számos más kérdést tekintve is voltak következményei: mint pl. a proletárdiktatúra kérdését tekintve. Mert, ha a szervezett harc már nem a specializált szervezetek kizárólagos feladata, akkor ami a vezetést illeti, már őket sem tekinthetjük a proletárdiktatúra szerveinek. Ezzel megszűnt az a probléma, amely oly sokszor vezetett óriási konfliktusokhoz: ki gyakorolja illetve szervezze meg a hatalmat a KAPD vagy az AAUD-ból.
A proletariátus diktatúrájának létrehozása már nem speciális csoportok feladatának számított, hanem a harcoló osztály saját feladatának, amely a harc minden funkcióját, aspektusát magára vállalja. Az új szervezet, a KAUD feladati tehát a kommunista propagandára korlátozódtak, amelynek azokat a célokat kellett egyértelművé tenni, amelyek a munkásosztályt a tőkések és a régi szervezetek elleni harcra sarkallják, eleinte vadsztrájkkal, és amelyek minden akciónál megmutatják a munkásosztály erősségeit és gyengéit.
20. A KOMMUNISTA TÁRSADALOM ÉS A GYÁRI SZERVEZETEK
Ezen elképzelések továbbfejlődését szükségszerűen az eddigi eszmék felülvizsgálása kísérte, az olyan elképzelésekről alkotott eszméké, amelyek a kommunista társadalmat konstruálják. Általában a tömegekben kialakult elképzelés egy államkapitalista rendszer megvalósítására irányult. Ez azt jelenti, hogy volt számos, jelentéktelen különbségekkel bíró elmélet, de az egész ideológiát le lehetett néhány egyszerű alapelvre redukálni: az állam vezette szocializmus megvalósulására, amely nacionalizálás, irányított gazdaság, társadalmi reformok útján jön létre; és a parlamenti illetve a szakszervezeti tevékenységre ami a harc lényeges eszköze. Eszerint a munkások aligha harcolhatnak olyan független osztályként, amely mindenek előtt saját céljait akarja megvalósítani, hanem az “osztályharc irányítását és vezetését” rá kell bízniuk a parlamenti és szakszervezeti vezetőkre. Ezért azt mondhatjuk, hogy ezen ideológia szerint a párt és a szakszervezetek az állam szerves részeiként jelennek meg a munkások szemében, és hogy a jövőbeni kommunista társadalomban is ezeket illeti majd meg a társadalom irányítása és vezetése.
Az első fázisban tehát a németországi forradalmi akciók bukását követően, ez a tradíció még nagy mértékben fellelhetõ az AAUD, a KAPD és az AAUD-E koncepcióiban is. Mindhárman egy olyan szervezete szerettek volna, amely több millió tagot ölelt volna fel, a politikai és gazdasági proletárdiktatúra gyakorlására. Ez alapján nyilvánította ki 1922-ben az AAUD azt, hogy tevékenysége alapján “a német gyárak 6%-ának irányítását” át tudná venni. De ez a koncepció most megrendült. Egészen eddig, ahogy láthattuk, olyan gyári szervezetek százai követelték a teljes függetlenséget szabad döntéshozatalaikban, akik kapcsolatban álltak az AAUD-val vagy az AAUD-E-vel, és mindent megtettek azért, hogy egy “újabb vezetői klikk” kialakulását megakadályozzák. De lehetséges- e ezt a függetlenséget a kommunista életben is fenntartani? A gazdasági élet felsőfokon specializált, és minden gazdasági ág szoros kapcsolatban áll egymással. Hogyan lehetne a gazdasági életet irányítani anélkül, hogy ne térnénk vissza a termelés és a társadalmi javak elosztás a folyamán néhány centralizált formához? Nem pótolhatatlan-e az állam az elosztás szervezőjének, és a termelés irányításának szerepében? Itt egy ellentmondás merült fel a kommunista társadalomról alkotott régi elképzelések és a ma alkalmazott új harci formák között. Féltek a gazdasági centralizálástól, és annak az események által világosan megmutatkozó következményeitől, de nem tudták, hogy lehetne elkerülni ezeket. A vita arról szólt, hogy a “föderalizmusból” vagy a “centralizmusból” legyen-e több? Az AAUD-E inkább a “föderalizmust” támogatta, a KAPD és az AAUD inkább a “centralizmus” felé hajlott. 1923-ban Karl Schröder kihirdette (KAPD egyik fő teoretikusa), hogy “minél centralizáltabb a kommunista társadalom, annál jobb”.
És ez az ellentét valóban föloldhatatlan volt, ha a “szervezett osztály” régi koncepciójának szintjén maradunk. Az egyik oldal a “forradalmi szindikalizmus” elképzeléseivel szimpatizált – már ami a gyárak szakszervezet általi átvételét illeti -, a másik oldal pedig úgy gondolkodott, mint a bolsevikok, miszerint egy centralizált apparátusnak, az államnak kell szabályoznia termelési folyamatot, és kézbe kell venni a “nemzeti jövedelem” munkások közti elosztását. Mindenesetre a kommunista társadalomról folytatott efféle vita, tehát az, amely a “föderalizmus és centralizmus” dilemmájából indul ki, teljesen haszontalan. Ezek a problémák szervezési, tehát technikai problémák, mivel a kommunista társadalom elsősorban gazdasági probléma. A kapitalizmust le kell győznie egy másik olyan gazdasági rendszernek, amelyben a termelőeszközök, a termékek, a munkaerő nincsenek alárendelve az “életformának”, és ahol a dolgozó osztályok kizsákmányolása nem létezik. A “föderalizmusról és a centralizmusról” szóló vitának nincs értelme, ha előzőleg nem mutattuk fel, hogy mi lesz ennek a “föderalizmusnak” illetve “centralizációnak” a gazdasági bázisa. A valóságban egy adott gazdaság szervezeti formái lényegében véve nem önkényes formák, hanem épp ennek a gazdaságnak az alapelveiből erednek. Így pl. a profitelv és az értéktöbblet, saját privát vagy kollektív elsajátításának elve, az összes tőkés gazdaság által elfogadott forma bázisán nyugszik. Ezért nem elég, ha a kommunizmus gazdaságát csupán a tőkés rendszer tagadásaként ábrázoljuk: se pénz, se piac, se privát vagy állami tulajdon. Pozitív jellemvonásait is fel kell vázolnunk, meg kell mutatnunk, hogy melyek lesznek azok a gazdasági törvények, amelyek a kapitalizmus törvényei felett győzedelmeskedni fognak. Ha így tesszük, akkor nagyon valószínű, hogy a “föderalizmus vagy centralizmus” alternatíváit nem tekinthetjük valódi problémának.
21. A NÉMETORSZÁGI MOZGALOM VÉGE
Mielőtt rátérnénk erre a kérdésre, talán érdemes lenne egy pillantást vetni a forradalmi gyári szervezetekből keletkező mozgalom gyakorlati sorsára.
Az AAUD 1929 végén elszakadt a KAPD-tól. Sajtója a “rugalmas taktika” mellett szólt, vagyis egyetlen céljuk a munkásharcok támogatása, bérkövetelések, a munkafeltételek javítása és a munkaidő lerövidítése lett. A KAPD ebben a taktikában az osztálykollaboráció, az “alkupolitikának” tett veszélyes lépést vélt felfedezni. Vezetőjük Scharer kizárása után, akit felelősségre vontak az ellenséggel való lepaktálás vádjával, mivel a KPD egyik kiadójánál megjelentetett egy regényt, a KAPD az egyéni terrorizmusról kezdett dicshimnuszokat zengeni, mert ebben látta azt az eszközt, amivel a tömegek osztálytudatát fel lehet ébreszteni. Marianus Van Der Lubbe (aki a Reichstagot felgyújtotta), szintén kapcsolatban állt ezzel a mozgalommal. A Reichstag felgyújtásával a munkásokat akarta letargikus állapotukból kiugrasztani.
De sem az egyik, sem a másik taktika nem járt eredménnyel. Németország hallatlan mértékű gazdasági krízist élt át, a munkanélküliek száma hirtelen megugrott – innen voltak a vadsztrájkok, senki sem törődött a szakszervezeti rendelkezésekkel. A szakszervezetek szorosan együttműködtek a vállalkozókkal és az állammal. A tanácskommunisták sajtóját rendszeresen lefoglalták, de az autonóm akcióbizottságokhoz intézett apellátáik semmiféle visszhangra nem találtak. A sors iróniája: az ekkoriban szervezett egyetlen nagyobb vadsztrájkot (1932. berlini közlekedési üzemek) a sztálinista és hitlerista bohócok közösen szervezték a szocialista szakszervezetek ellen.
Hitler legális hatalomátvétele után a különböző irányzatok aktív elvtársait letartóztatták, és KZ-be [koncentrációs táborokba] zárták, ahonnan a legtöbben vissza sem tértek. 1945-ben néhány túlélőt a GPU parancsára az orosz hadsereg Sachseni bevonulásánál végeztek ki. 1952-ben az AAUD egyik egykori vezetőjét, Alfred Weilandot Nyugat-Berlinben a nyílt utcán elfogták és Kelet- Berlinbe vitték, ahol több évi börtönbüntetésre ítélték.
Manapság Németországban már nyoma sincs a tanácskommunizmus különböző áramlatainak. Az emberek likvidálásával azokat az eszméket is likvidálták, amelyeknek hordozói ők voltak, míg a prosperitás és az expanzió más irányba terelték a gondolkodást. De, hogy láthatóvá váljon, mivel gazdagította ennek a mozgalomnak elszenvedett tragédiája a munkáshatalomért folytatott harcról alkotott ismereteinket, nem árt visszatérnünk a kommunizmus gazdaságához.
22. A KOMMUNIZMUS GAZDASÁGI ALAPJAI
Hogy ezt a problémát el tudja mélyíteni, az AAUD-nak meg kellett volna válnia a “szervezett osztály” régi tradíciójától, azért, hogy megérthesse, hogy a munkásosztály valódi egységét nemzetközi szinten csak a tömegharcok által valósíthatja meg, túllépve minden olyan specializált szervezeten, amely legjobb esetben is csak a proletár remények és célok egy elmúlt fázisának töredékes aspektusát tudná felmutatni. 1930-ban az AAUD megjelentetett egy tanulmányt, amelyet holland tanácskommunisták írtak, címe a Kommunista termelés és elosztás.
Ennek az analízisnek nem az volt a szándéka, hogy “tervezetet” terjesszen elő, ami által egy “jobb és egyenlőbb társadalom” válik elérhetővé. Kizárólag a kommunizmus gazdasági problémáival foglalkozik és az osztályharc gyakorlatát és a társadalmi irányítást szerves egységként ábrázolja. Ebből következően az “alapelvek” mindössze levonják egy olyan lehetséges harc gazdasági következtetéseit amelyet a tömegek önállóan politikai szinten vezetnek. Ha a munkástanácsok átvették a hatalmat, és ha hosszas fáradozásaik után megtanulták közvetlenül maguk irányítani harcaikat, akkor kénytelenek lesznek uralmuknak új alapokat adni, azáltal hogy tudatosan olyan új gazdasági törvényeket vezetnek be, amelyek szerint a munkaidő mértéke a termelés és elosztás kiindulópontja. A munkások képesek termelésüket önállóan irányítani, de ez csak akkor lehetséges, ha a munkaidőt a különböző iparágakban megtervezik, mégpedig mindenre kiterjedően, és ha a javak elosztásánál ezzel a mértékkel élnek.
Az alapelvek ezt a problémát annak a kizsákmányolt munkásnak az álláspontjáról vizsgáljuk, aki nemcsak a magántulajdon megszüntetésében reménykedik, hanem éppúgy kívánja a kizsákmányolás megszüntetését is. De korunk történelme bebizonyította, hogy a termelőeszközök magántulajdonának eltörlése nem vezet közvetlen következményként a kizsákmányolás megszüntetéséhez. Ezt a problémát ennél is pontosabban ki kell fejtenünk. Az anarchista mozgalom korábban ismerte fel ezt a szükségszerűséget, mint a marxisták és teoretikusaik, igen nagy figyelmet szenteltek ennek a kérdésnek. A két fél elképzelései mégis mutattak fel némi hasonlóságot egymással. Míg a marxisták, szociáldemokraták, bolsevikok a monopolista stádiumba került tőkés termelési módot egy munkásállam létrehozásával akarták legyőzni, anélkül hogy annak mechanizmusában alapvető változásokra kerülne sor, addig az anarchisták mindenféle államot elutasítottak, és szabad kommunák föderációjának elképzelését helyezték előtérbe. Ez a kérdés heves viták központi tárgyává vált. Egy példával szeretnék élni: az egyik legismertebb anarchista teoretikus, Sebastian Faure elmagyarázta, hogy “a kommuna lakói először felmérik összes szükségletüket és termelőkapacitásukat, aztán, miután minden régióból áttekintést kaptunk a fogyasztási szükségleteink és termelési lehetőségek egész költségvetéséről, a “Nemzeti Bizottság” megállapítja a normát, és minden régióval közli, hogy milyen javakkal rendelkezhet és milyen termelési teljesítményt kell nyújtania. Ezen utasításokkal ellátva minden területi bizottság saját területére vonatkozóan elvégzi ugyanezt a munkát: megállapít egy egy bizonyos normát, és minden kommunális bizottsággal közli, hogy mekkora termékmennyiséggel rendelkezhet, és mennyit kell termelnie. Végül a kommuna ugyanezt teszi lakóival szemben.”
Bizonyos, hogy S. Faure már előzőleg pontosabban meghatározta, hogy “minden ilyen széles körű nagy szervezetben a szabad akaratú megegyezésnek kell alapul szolgálnia”, de egy gazdasági rendszernek gazdasági alapelvekre és nem pedig jóindulatú nemes magyarázatokra van szüksége. Ugyanezt a megállapítást tehetjük Hilferding, a híres szociáldemokrata teoretikus idézetét is olvasva is, ahol ugyancsak hiányzik a gazdasági elv. “A szocialista társadalom kommunális, regionális és nemzeti komisszárjai eldöntik, hogy mekkora mennyiségben és milyen eszközök által fogunk új javakat teremteni az adott természetes és mesterséges termelési feltételekből. Olyan termelői és fogyasztói statisztikák segítségével, amelyek a társadalmi szükségletek összességét átfogják, a gazdasági életet összességében a statisztikában megadott igények szerint alakítják át.” Az imént említett két álláspont közti különbség aligha szüntethető meg. Történelmileg nézve mégis az anarchistáknak köszönhető a “bér eltörlésének” követelése. Ebben a koncepcióban azonban a “nemzeti bizottság”, a “statisztikai iroda” stb. az, amit a marxisták “népi kormánynak” neveznek, arra hivatott, hogy “egy természetes gazdaság megvalósításán fáradozzon, egy olyan gazdaságén, amelyben már nincs pénzforgalom. A lakás, élelmiszerek, elektromosság, szállítás ingyen van; de a termékek és szolgáltatások egy részét mégis pénzben kell megfizetni”.
Ezen formák ellenére sem jelenti a bér eltörlése egyben a kizsákmányolás eltörlését is, és főleg nem biztosítja a társadalmi szabadságot. És tényleg, minél nagyobb lesz a “tiszta” gazdasági szektor, annál jobban függnek a munkások jövedelmük megállapításánál az elosztó apparátustól. Volt már példa a “tiszta” gazdasági rendszerre, ahol is pénz nélküli csere működött, legalábbis a javak nagy részénél, amikor is a lakások, az elektromosság stb. “gratis” voltak. Ez volt az oroszországi “hadikommunizmus” periódusa. Nem csak az vált láthatóvá, hogy ez a rendszer hosszú távon nem életképes, hanem az is, hogy minden nehézség nélkül párhuzamosan fenn tudott maradni egy osztályuralomra épülő rendszerrel együtt.
Végül is a valóság megtanította nekünk, hogy:
a: lehetséges a magántulajdont a kizsákmányolás megszüntetése nélkül eltörölni
b: lehetséges a bérmunkát a kizsákmányolás megszüntetése nélkül eltörölni.
Ha pedig ez így van, akkor a proletár forradalom problémája a következőképpen mutatkozik meg a kizsákmányoltak számára:
– melyek azok a gazdasági feltételek, amelyek lehetővé teszik a kizsákmányolás megszüntetését?
– melyek azok a gazdasági feltételek, amelyek lehetővé teszik a proletariátus számára, hogy az egyszer már megszerzett politikai hatalmat megtarthassák, és ellenforradalom gyökereit kiirthassák?
Habár az “alapelvek” a kommunizmus gazdasági alapjait vizsgálják, kiindulópontjuk mégis inkább politikai, mint gazdasági. A munkások számára nem könnyű feladat a politikai-gazdasági hatalmat megszerezni, de mégis sokkal nehezebb ezt a hatalmat megtartani. A kommunizmus és a szocializmus jelenlegi koncepciói azt a nézetet képviselik – amelyet tényekkel vagy egyszerűen csak szavakkal bizonyítanak -, hogy a társadalmi irányítás fölötti uralmat legjobb néhány állami vagy “társadalmi” intézményben koncentrálni. És fordítva is, az “alapelvek” című könyv a gazdaságot a forradalom elkerülhetetlen folytatásának tekinti, és nem pedig egy olyan kívánatos állapotnak, amely 100 vagy 1000 év múlva fog csak megvalósulni. Arról van szó, hogy az “alapelvek” alapján határozzuk meg a – nem egy párt vagy szervezet – a munkásosztály és annak független harcos szervezeti, a munkástanácsok által foganatosítandó intézkedéseket. A kommunizmus megvalósítása nem a párt dolga, hanem az osztályé, amelynek tanácsai ezeket meghatározzák, és aztán eszerint cselekszenek.
23. A TERMELŐK ÉS A TÁRSADALMI VAGYON
A forradalom egyik nagy problémája az, hogy hogyan teremtsenek új viszonyokat a termelők és a társadalmi vagyon között, olyan viszonyokat, amiket a tőkés rendszerben a bérmunka fejez ki. A bérmunka uralma a munkaerő értéke (bér) és a munka értéke (a munka terméke) közt rejlő mély ellentmondásra épül. Ha pl. a munkás 50 órányi társadalmi munkát nyújt, akkor ezért bérként csak, mondjuk 10 órányi ellenértéket kap meg. Ahhoz, hogy valóban emancipálódhasson fel kell ismernie, hogy munkaereje értékének nem szabad a bérét meghatároznia, amely a társadalmi termékek tömegéből való részesedését meghatározza, hanem, hogy ezt a részt saját munkája által kell meghatároznia. A munka, mint a fogyasztás mértéke olyan alapelv, amit győzelemre kell segítenie.
Az elvégzett munkának és annak a különbségét, amit a munkás ezért cserébe kap, többletmunkának nevezzük, és a kifizetetlenül maradt munkást jelenti. Az ez idő alatt termelt társadalmi vagyont terméktöbbletnek, és ennek a terméktöbbletnek az értékét értéktöbbletnek nevezzük. Bármely társadalom, amely valaha is létezett, – a kommunista társadalmat is beleértve – a terméktöbblet létrehozásán alapul, mivel a munkások összességében, akik hasznos és szükséges munkás végeznek, mindig akadnak olyanok, akik nem termelnek látható javakat. Így életfeltételeiket más munkások termelése biztosítja (így van ez a közegészségügyi tisztek, a kórházak, az öregek, a tudósok stb. ellátásánál). Ez azonban a többlettermék létrehozásának, az elosztásának azon útja-módja, amit a tőkés kizsákmányolás ír elő. A munkás megkapja a bért, ami a legjobb esetben is csak épphogy arra elég, hogy az adott körülmények között életben maradhasson. Tudja, hogy 50 munkaórát dolgozott, de azt nem tudja, hogy hány órát fizettek ki neki. Nem ismeri munkatöbbletének értékét. Ellenben tudjuk, hogy az uralkodó osztály hogyan éli fel ezt a terméktöbbletet: felosztják és egy részt a társadalmi intézményeknek juttatnak, egy részt a gyárak fejlesztésére kell fordítani, a rendőrségre és a hadseregre ugyancsak hatalmas részt pazarolnak el.
Ebben a vitában a terméktöbblet két jellemzője lehet különösen érdekes számunkra. Először is az, hogy a munkásosztály megfizetetlen munkájának termékei fölött egyáltalán vagy szinte egyáltalán nem rendelkezhet, hogy fizetetlenül maradt munkája értékét még csak fel sem tudja becsülni. Így ennek a többletmunkának a jelentőségét még csak fel sem tudja mérni. Megkapja munkabérét, ez minden; a társadalmi vagyon elosztásába nincs beleszólása. Az osztály, amely a termelőeszközökkel rendelkezik, a birtokos osztály, a termelési folyamatok, és így a többletmunka felvigyázója. Munkanélkülivé teszi a munkást, ha épp ez áll az érdekében, beveti ellene a rendőrséget vagy lemészároltatja egy háborúban. A burzsoázia hatalma onnan ered, hogy ő rendelkezik a munka, a többletmunka és a terméktöbblet felett. Tehetetlenségre ítéli a proletariátust, és elnyomott osztállyá teszi.
Ez az elemzés megmutatja, hogy az elnyomás egyenlő mértékű mind a kapitalizmusban, mind az államkapitalizmusban. Gyakran hallhatjuk azt az állítást, hogy Oroszországban megszűnt a munkások kizsákmányolása, mert eltörölték a magántulajdont, és az összes többlettermék az állam rendelkezésére áll, amely aztán ezt elossza a társadalomban, miközben új társadalmi törvényeket hirdet ki, új gyárakat épít és fejleszti a termelést.
Ha elfogadjuk ezeket az érveket, az annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, miszerint az uralkodó osztály, a bürokrácia, aki meg van bízva a termékek elosztásával, aránytalanul nagy béreket zsebel be, és ezáltal reprodukálja a hatalmi pozícióit, hogy tagjainak biztosítsa a felsőbb képzés monopóliumát, és hogy az örökösödés törvénye által biztosítsa “családjának” a felhalmozott vagyont; még ha feltételeznénk is, hogy ez az apparátus nem zsákmányolja ki a népet.
Akkor úgy történne mint Oroszországban, vagyis a bürokrácia maradna a munkafolyamatok irányítója, tehát a többletmunkáé is, ő diktálná többek között – a szakszervezetek segítségével – a munkafeltételeket is, éppúgy mint ahogy azt a nyugati országokban láthatjuk. Az uralkodó bürokrácia funkciója teljesen azonos a burzsoáziáéval, aki a magánkapitalizmust irányítja. Ha bürokrácia nem zsákmányolja ki a népet, azt nem jó szándékából teszi, nem csak azért, mert visszautasítja a kínálkozó lehetőséget. Ebben az esetben a társdalom fejlődése már nem gazdasági és társadalmi szükségszerűségeinek funkciójától, hanem uralkodóinak “jó” és “rossz” akaratától függene. Más szavakkal: a munkások társadalmi vagyonhoz való viszonyulása ebben az esetben kívülről lenne meghatározva, és munkásoknak nem lenne lehetőségük befolyásolni ezeket a viszonyokat, és nem maradna más hátra, mint, hogy abban reménykedjenek: a “gonosz” vezetők majd csak “megjavulnak”.
Összefoglalva mindez azt jelenti, hogy a munkabér eltörlése nem szükségszerű és kielégítő feltétele annak, hogy a munkások abból a társadalmi vagyonból részesedjenek, amelyet ők hoztak létre munkájukkal, és amely megilleti őket.
Az biztos, hogy ez a rész növekedhet; de a munkabér valódi eltörlése minden formájával együtt már egész más dolog: e nélkül a munkásosztály sosem kerülhet hatalomra. Egy olyan forradalom, amely nem szünteti meg maradéktalanul a munkabért, biztosan degenerálódni fog. Az így “elárult” forradalom egy totális tőkés államformához fog vezetni.
De még más következtetéseket is levonhatunk. Egy olyan munkáscsoport egyik legfontosabb feladata, amely a tőkés kizsákmányolást radikálisan meg akarja szüntetni – tehát egy forradalmi csoportnak -, a politikai akció által megszerzett hatalom gazdasági hatalom megalapozása. Az az idő elmúlt, amikor még elég volt a termelőeszközök magántulajdonának eltörlését követelni. Ezeknek a követeléseknek önmagukban véve nincs több konzisztenciájuk, mint egy szappanbuboréknak, ha nem tudjuk, hogy hogyan kell megteremtenünk azokat a gazdasági alapokat, ahol már nincs többé bérmunka. Egy olyan csoport, aki forradalmi akar lenni, és nem hajlandó ezt a fontos kérdést alaposan megvizsgálni, a valóságban nem sok jelentőséggel bír, mivel képtelen az új világról képet teremteni magának.
A “Kommunista termelés és elosztás alapelvei” a következőkből származnak: minden emberi munka által létrehozott dolog minőségileg egyformának számít, mert egy rész emberi munkát foglal magában. Csak a bennük lévő munka különböző minősége különbözteti meg őket egymástól. Az időmérték, amivel minden egyes munkás munkáját mérik, a munkaóra. Ennek a mértéknek, amely arra szolgál, hogy ebbe vagy abba a tárgyba fektetett munka minőségét mérje, társadalmilag vett átlagmunkának kell lennie. Ez az a mérték, amely , hogy annak a vagyonnak az összegét, amely felett a társadalom rendelkezhet, valamint a különböző gazdasági területek egymás közti kapcsolatát, és a társadalmi vagyonnak a munkást megillető részét meghatározza. Ezen a szinten elemzik és kritizálják az “alapelvek” a különböző teóriákat, és a különböző olyan irányzatok gyakorlati tevékenységét, amelyek a marxizmusra, anarchizmusra vagy egész egyszerűen a szocializmusra hivatkoznak. Azon rövid alapelvek pontosabb leírását találhatjuk itt, amelyeket Marx és Engels a Tőkében, a Gothai program kritikájában és az Anti-Dühringben hagytak ránk.
Hogy érthetőbb legyen: az “alapelvek” nem a kommunizmus számtani egységének tanulmányozására korlátozódik, hanem azáltal elemzi is a felhasználhatóságát a termelésben, a társadalmi termék elosztásában és a “nyilvános szolgáltatásokban” azáltal, hogy a társadalmi számvetést kontrollálja. Elemzi a munkások ellenőrzése alatt álló termelésnövelést, a piac eltűnését stb. és végül a kommunizmus alkalmazhatóságát a mezőgazdaságban az olyan paraszti kooperatívák közvetítő láncszeme felett, amelyek az aratást szintén munkaidőegységben számolják.
Így az “alapelvek” kiindulópontja az az empirikus tény, hogy a proletariátus hatalomátvételének idején a termelőeszközök a vállalkozói szervezetek kezében vannak. A proletariátus harcban létrejött tudatától függ, a termelőeszközök további sorsa, hogy a proletariátus megtarthatja-e ezeket vagy sem. A fő probléma, amit a proletariátusnak meg kell oldania, az lesz, hogy a termelők és a társadalmi termék közti állandó viszonyokat meghatározzák, és ez csak úgy lehetséges, ha a termelésbe és az elosztásba bevezetik a munkaidő számítást. Ez a legmesszemenőbb követelés, amit a munkások előterjeszthetnek, de egyben ez a minimum is, amit követelniük kell. És így a hatalom problémája is, amit egyedül a proletariátus oldhat meg bármely más társadalmi csoportok segítsége nélkül. A proletariátus megkaphatja az üzemeket, ha biztosítja magának az autonóm igazgatást és vezetést. Ez az egyetlen olyan módja a hatalomnak, amely lehetővé teszi a munkaidő-számítás alkalmazását. Ez az utolsó üzenet, amit a XX. század első felének forradalmi mozgalmai ránk hagytak.
Forrás: http://barricade.hol.es/osztalyharc_tortenete/meier_nemetorszagi%20tanacskommunista%20mozg.html
( 2014. 02. 14.)