2023. 02. 16.
CORNELIUS CASTORIADIS – A MAGYAR FORRÁS 1956
CORNELIUS CASTORIADIS: A MAGYAR FORRÁS 1956
„Az eljövendő esztendőkben minden fontos kérdés egyetlen egybe sűrűsödik majd össze: A magyar dolgozók tettei és programja ellen vagy mellett vagy-e?”1
Talán elnézést kellene kérnem, amiért önmagamat idézem. Most azonban, húsz esztendő elmúltával talán még határozottabban, még elszántabban teszem fel ezt a kérdést, mint annak idején. Semmi sem változtatta meg a legkisebb mértékben sem e magatartásomat, még az a csend sem, amely az 1956-os magyar forradalmat övezi a baloldali, az új balos és a szélsőbalos irodalomban. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a csend csak újabb baljós jele annak, hogy világunkban a reakciós eszmék uralkodnak. Azt jelenti, hogy a sztálinista bürokrácia, ha közvetettebb módon is, tovább él, és az diktálja, hogy miről is lehet vitatkozni.
Természetesen a magyar forradalmat követő csend nem lehet a forradalom befolyásának és hatásának a mércéje. Az 1956-os események emléke – az ideológiai elfojtás ellenére – természetesen folyamatosan éreztette hatását. Mi több, a forradalom valószínűsíthető földalatti, kelet-európai és oroszországi hatásán kívül nincs kétség afelől, hogy az elmúlt két évtized alatt széles körben elterjedt önigazgatás eszméje a magyar munkástanácsok példamutató követeléseihez kapcsolódik. Itt is azonban nem véletlen, hogy az önigazgatást hirdető legtöbb szervezet (különösen, de nem kizárólagosan, a reformpártok és szakszervezetek) igencsak hallgatnak Magyarországot illetően, és helyette inkább a tiszteletreméltóbb (és üres) jugoszláv modellre hivatkoznak. Az önigazgatást elválasztják a munkástanácsok hatalmától és a fennálló rend lerombolásától, és úgy igyekeznek bemutatni, mint amit könnyáldozat nélkül be lehet illeszteni a fennálló rendszerbe. Ennek ellenére az önigazgatás eszméjének a hirdetése hasznosan aknázza alá a bürokratikus rend uralmát, és egyáltalán nem biztos, hogy a reformpárti bürokraták képesek lesznek azt lefojtva tartani, mint a fennálló rend pusztán szépítő elemét.
Említettem a csendet, amely éveken át övezte a magyar forradalmat Ma már az eseményekkel foglalkozó irodalom sok ezer kötetre rúg, a legtöbb könyvet szakértők írták, s ez azután inkább a kiadói üzlet és az akadémikus íráskényszer nagy mértékű terjedését bizonyítja, mintsem 1956 forradalmi jelentőségének igazi elismerését. A magyar forradalmat legyőzték. De 1871-ben legyőzték a Párizsi Kommünt is, és ez nem akadályozza meg a forradalmakat abban, hogy ünnepeljék példáját, és megvitassák tanításait Az a tény, hogy a magyar forradalmat az orosz hadsereg fojtotta el, talán magyarázza, hogy kevésbé talált visszhangra a népi rétegekben, de nem magyarázhatja a forradalmárok és a baloldali értelmiségiek köreiben uralkodó, módszeresen fenntartott csendet. Vagy arról van szó, hogy az eszmék érvényessége megszűnt, amikor szovjet tankok gördültek át rajtuk Budapest utcáin?
A helyzet azonnal világosabb azonban, ha szemügyre vesszük a magyar forradalom jelentését és horderejét. Akkor megérthetjük, hogy miért olyan a csend, amilyen: a csend e forradalom radikális karakterének közvetlen következménye, és kísérlet arra, hogy elfojtsák a forradalom jelentőségét, és emlékét.
A modern társadalmat nevezhetjük bürokratikus kapitalizmusnak. Ennek legtisztább, legszélsőségesebb formáját Oroszországban, Kínában, és olyan más országokban valósították meg, amelyek jelenleg szocialistának álcázzák magukat. Az 1956-os magyar forradalom volt az első, és eddig az egyetlen, totális forradalom a totális bürokratikus kapitalizmus ellen. Mint ilyen, előrevetíti olyan forradalmak tartalmát és orientációját, amelyekre sor kerülhet Oroszországban, Kínában és más bürokratikus kapitalista társadalmakban. A magyar dolgozók és fiatalok, akik fegyvert fogtak, döntő és gyakorlatias módon véget vetettek azoknak az abszurd, skolasztikus vitáknak, amelyek az orosz és más kelet-európai országok rezsimjeinek szocialista jellege körül folytak. Cselekedeteikkel megmutatták, hogy a munkások és a munkások állama közti különbség az élet és a halál közötti különbség; megmutatták, hogy inkább meg-halnak a munkásállam ellen folytatott harcban, minthogy munkásként abban tovább dolgozzanak. A nyugati töredékes bürokratikus kapitalizmushoz hasonlóan, a keleti totális bürokratikus kapitalizmus is tele van ellentmondásokkal, állandó társadalmi konfliktusok gyötrik, melyek ismételten veszedelmes szintet érnek el, és a rendszert a nyílt válság felé sodorják. Természetesen a gazdaság és a politika az a terület, ahol ezek az ellentmondások és konfliktusok a legnagyobb nyomatékkal mutatkoznak meg. A bürokratikus tervezésből fakadó, és a termelés alapvető konfliktusaiban gyökerező 2, szinte állandó gazdasági zűrzavar, és a mindenütt jelenlevő politikai elnyomás: úgy tűnik, ezek a totális bürokratikus kapitalizmus legelviselhetetlenebb jellemzői. Természetesen ez a két aspektus jelentős mértékben függ egymástól, egymást kölcsönösen befolyásolják, és mindkettő szükségszerűen a rendszer logikájából fakad. Ennek ellenére, akármilyen fantasztikusnak is tűnik, az egész nemzetközi baloldal minderre csak mint másodlagos hiányosságokra, vagy kijavítható hibákra gondol. Ezért azután a nyugati bürokrata jelöltek és nyílt vagy rejtőző ideológusaik (szocialisták, olasz, francia, stb. másként gondolkodó és ortodox kommunisták, trockisták, haladó újságírók, mindenféle értelmiségi, a tegnapi egzisztencialista filozófusoktól, Sartre-tól és a Les Temps Modernes csapatától kezdve a mai radikális közgazdászokig, mint Nuti, stb.) örömmel üdvözlik az olyan reformokat, amelyek megőrzik a rendszer lényegét (ez a kör négyszögesítésének legújabb esete).
Nincs mit csodálkozni, ha ezek a fura hálótársak többé-kevésbé egyhangúlag támogatták 1956-57-ben Gomulkát, ellenezték 1968-ban Csehszlovákia orosz megszállását, míg a magyar forradalom esetében szégyenletes rágalmakhoz folyamodtak (a kommunisták), helyeselték a végső orosz megszállást (Sartre), helytelenítették a magyar munkások meg-megújuló, elemi és spontán akcióit (Mandel), vagy a lehető leggyorsabban a hallgatásba menekültek. 1956-ban Lengyelországban az emberek nem ragadtak fegyvert. A munkástanácsok, fejlődésük és aktivitásuk ellenére, sohasem vonták nyíltan kétségbe a fennálló hatalmi struktúrát. A lengyel kommunista párt kisebb belső tisztogatással, némi személyi változtatással ellenőrzése alatt tudta tartani a helyzetet az egész válságos időszak alatt, és így elfojtott minden alulról jövő kezdeményezést.3 Még világosabb volt a helyzet 1968-ban Csehszlovákiában, és a baloldal tiltakozása még hangosabb. Ebben az esetben gyakorlatilag nem volt jele annak, hogy a lakosság önállóan cselekedett volna. Ehelyett a kommunista párt új vezetése igyekezett bevezetni néhány demokratikus reformot, és bizonyos fokig decentralizálni a gazdaságot. Felesleges mondani, hogy a lakosság természetesen egyetértett az ilyen lépésekkel. Felülről megvalósított, és a nép által támogatott reform: micsoda fényes álom a mai forradalmárok számára! S mint Mandel mondaná, ez „lehetővé tenné sok millió proletárnak hogy ismét azonosuljon a munkásállammal. Természetesen ezek között a körülmények között lehet kárhoztatni az orosz tankokat.
Magyarországon azonban a tömegek megmozdulása olyan nagy erejű volt, olyan radikális, hogy mind a kommunista párt, mind az egész létező államszervezet pár nap alatt porrá omlott. Még csak fel sem merült a kettős hatalom kérdése. Ami hatalom létezett, az a fegyveres fiatalok és a munkástanácsok kezében volt, akiknek a programja4 teljességgel összeegyeztethetetlen volt a bürokratikus társadalmi struktúra megőrzésével. A követelések a következők voltak: önigazgatás a gyárakban, a normák eltörlése, a jövedelmi egyenlőtlenségek drasztikus csökkentése, az általános tervező tevékenység feletti ellenőrzés, a kormány összeállítása feletti ellenőrzés, és az ország külpolitikájának az új iránya. Mindezekről néhány nap leforgása alatt egyezségre jutottak, és mindent világosan megfogalmaztak. Ebben a helyzetben azt állítani, hogy a követelések bizonyos szempontból nem voltak világosak és kielégítők, nevetséges és jelentéktelen volna. Ha a Kreml gyilkosai nem fojtották volna el a forradalmat, annak további fejlődése meghozta volna a szükséges tisztázásokat, kiegészítéseket, és megmutatta volna, hogy a munkástanácsok és a nép képes-e vagy sem, elég erős-e vagy sem ahhoz, hogy új hatalmi struktúrákat, és új társadalmi intézményeket hozzon létre.
Mi volt a történelmi és szociológiai magyarázata annak, hogy néhány nap alatt olyan kivételes gyorsasággal szaporodtak el a pártok, szervezetek, stb.? Az ok az volt, hogy Magyarországon igazi forradalom zajlott. Az eszméknek ez a megsokszorozódása tulajdonképpen a forradalom igazi megkülönböztető jegye. A politikai tendenciák e korlátlan megnyilvánulása miatt, s nem ezek ellenére – a társadalmi robbanás e (bürokraták és filiszteusok szempontjából) „kaotikus” jellege miatt – ismerjük el forradalomnak az 1956-os magyar eseményeket. Közhely, vagy legalábbis annak kellene lennie, hogy az igazi forradalom mindig nemzeti: a nemzet minden osztálya és rétege felhagy a régi rend passzív elfogadásával, és aktívan igyekszik részt vállalni annak lerombolásában és az új rend kialakításában. Az addig elnyomott társadalom egésze megragadja az alkalmat, hogy kifejezze önmagát. A nép felkel, hangosan hirdeti eszméit és követeléseit. Ez történt 1789 után a francia forradalomban, 1917 februárja után az orosz forradalomban. A mindkettő által támasztott igencsak gyanús és elviselhetetlen zűrzavar kétségtelenül elítélendő lehetett volna tisztátlansága, zavarossága. stb. miatt, ahogyan azt a magyar forradalom bírálói is tették. De a forradalom éppen a társadalom felforrósodásának, fúziójának az állapota, ehhez tartozik ezenkívül minden társadalmi réteg általános mozgósítása, és a létező akadályok lebontása. Ez a féktelen jellegzetesség a felelős a forradalmi időszakok alatt a társadalom teremtő ereje kiemelkedő liberalizációjáért és kiterjedéséért, a társadalmi élet ismétlődő ciklusai megszakadásáért, a történelem hirtelen megnyílásáért.
A magyar forradalom rövid élete ellenére olyan új szervezeti formákat és társadalmi jelentéseket rögzített, amelyek eredeti társadalmi-történelmi teremtést jelentenek. E teremtés forrása a magyar nép – értelmiségiek, diákok, munkások – aktivitása volt. Az elmélet emberei és a politikusok mindehhez semmivel sem járultak hozzá, sőt, csak megtévesztést és misztifikációt kínáltak. Az értelmiségiek már hónapokkal a forradalom kitörése előtt fontos, pozitív szerepet játszottak azoknak a politikai, ideológiai és elméleti értelmetlenségeknek a lerombolásában, amelyek a sztálinista bürokrácia totalitárius diktatúráját úgy igyekeztek bemutatni, mint népi demokráciát és szocializmust. Nem úgy játszották e szerepüket, hogy a népet egy új igazsághoz vezették, hanem azzal, hogy bátran rámutattak arra: mit is érnek a régi hazugságok. Az új, pozitív igazságokat maga a nép teremtette meg autonóm cselekedeteivel. Azért nevezem ezeket pozitívnak, mert olyan cselekedetekben és szervezeti formákban teste-sültek meg, amelyek nemcsak a bürokrácia által elkövetett elnyomás és kizsákmányolás elleni harcra irányultak, de azokra az új formákra is, amelyekkel új, elvi alapokon lehetett újjászervezni a közösségi életet. Ezek az elvek radikális szakítást jelentettek a (keleti és nyugati) fennálló társadalmi struktúrákkal, és azonnal nyilvánvaló volt, hogy megsemmisítették az örökölt politikai filozófiákat és elméleteket. Mindez azután felforgatta az elmélet és a gyakorlat, és a teoretikusok és az egyszerű nép közötti hagyományos kapcsolatokat. A magyar forradalomban rábukkanunk egy új kiinduló pontra, egy új forrásra, amely arra kényszerít bennünket, hogy ismételten elmélkedjünk a politika problémáján a modern világban, és ellát bennünket eszközökkel is ahhoz, hogy ezt megtehessük.
Vessünk hát egy pillantást mindarra, amit kiváló elméleti szakemberek és politikusok nyilatkoztak az 1956-os események előtt és után. Vegyük például Lukács Györgyöt, aki valóban egyike volt a Marx után felbukkant igen kevés valóban kreatív marxista teoretikusoknak. Mit tett ő? Kb. 1924-től 1956-ig ideológiailag fedezte Sztálint, a sztálinizmust, a moszkvai pereket, a gulágot, a szocialista realizmust, és annak 1945 utáni magyarországi fejlődését. Ezenkívül foganatosította Zinovjev, Buharin, Zsdanov, Révai stb. utasításait. Tette mindezt úgy, hogy teljes mértékben tisztában volt a tényekkel, és „a történelem által valaha is produkált legforradalmibb koncepcióval”, a marxizmussal.5 Egész életét azzal töltötte, hogy felesküdött a die List der Venunft-ra (az ész ravaszságára), és szélsőséges példája lett a die Unlist der blossen Vernunft-nak (a puszta ész vakságának).
Vagy vegyük Nagy Imrét, a politikust. Politikai ravaszsága hol lépett fel az orosz bürokrácia áruló hazugságai ellen? Volt-e egyetlen olyan tiszta pillanata, amelyben határozottan felszólalt volna az orosz megtévesztés ellen, amelyet olyan jól ismert? Nem. Belegabalyodott a dolgokba, megpróbált segítséget kérni… az ENSZ-től! Alakul a történelem, zajlik a hatalom véres drámája, tankok és golyószórók szegeződnek milliónyi fegyvertelen ember mellkasa ellen, és Nagy, az államférfi, a Realpolitiker, csak az ENSZ-re képes gondolni, arra a baljós guignol színházra, amelyben a washingtoni és a moszkvai banditák, másod-és harmadosztályú csatlósaik támogatásával nyilvánosan beszédeket tartanak egymás ellen, és utána a folyosókon megkötik egymással szennyes üzleteiket.
Ilyen volt a nem spontán, a legtudatosabb, tanult, magasan képezett teoretikusok és politikusok megnyilatkozása. A nem tanult, nem képzett embereké azonban a radikális forradalom volt, amely nem volt előre kiszámítható, nem volt előkészített, amelyet nem szervezett meg senki sem, és amely spontán volt, mint a történelem összes többi forradalma.
A magyar nép nem úgy cselekedett önkéntelenül, mint ahogy a kisgyermek sír, ha baja van. Sokkal inkább társadalmi és történelmi tapasztalatai alapján cselekedett, és ezekből valami újat hozott létre. Nos, amikor az önmagát teoretikusnak vagy forradalmárnak nevező megvetően lenézi azt, amit spontaneitásnak nevez, valahol ez bujkál az agyában: lehetetlenség, hogy ez a csőcselék bármilyen tanulságot is képes volna levonni a saját életéből, bármilyen értelmes következtetésre juthatna, vagy képes volna rájönni, mennyi kettő meg kettő, hát még arra, hogy új eszmékkel álljon elő, és megtalálja a megoldást saját problémáira. Nincs különösebb szükség annak hangsúlyozására, hogy évezredeken át ez volt az uralkodó osztály alapvető véleménye a társadalommal és az emberekkel kapcsolatban.
Mi is lenne a „nem spontaneitás”? Mivel áll szemben a spontaneitás? A tudatossággal? Van-e valaki, aki azt állítja, hogy pl. a magyar dolgozók nem voltak tudatosak? Milyen értelemben? Alvajárók voltak talán? LSD hatása alatt cselekedtek? Zombik voltak? Vagy arról van szó, hogy nem voltak eléggé tudatosak, legalább is nem a megfelelő módon? De hát mi az elegendő tudatosság, vagy annak a megfelelő módja? Mandel úré? Vagy Sartre úré? Vagy ez lenne az Abszolút Tudás? Kié? Van-e itt valaki, aki ezt képviseli? És mit csinál vele? Mi legalább azt tudjuk, hogy Kautsky és Lenin mit tettek a tudásukkal.
Talán a szervezettség a spontaneitás ellentéte? A kérdés azonban akkor az: milyen szervezet, kinek a szervezete? A magyar nép spontán cselekedete a szervezés irányába hatott, sőt, még spontaneitása is önszerveződés volt. Természetesen ezt gyűlölik a legjobban a bürokrata álteoretikusok: a munkások tanácsokba szervezik önmagukat, ahelyett, hogy lelkes passzivitásban várnák, míg felkeresik és megszervezik őket. És ha alkalmuk nyílna erre, hogyan szerveznék meg a munkásokat? Úgy, ahogyan a századok során a felső osztályok mindig is tették a gyárakban és a seregekben. Nyilvánvalóan megteszik, ha s amikor hatalomra kerülnek, de még azelőtt is, pl. nagy szakszervezeteket hoznak létre, vagy egy „bolsevik pártot”, amelyben a szerkezet, a forma, a kapcsolatok tartalma egyszerűen csak reprodukálja a kapitalista társadalom kapcsolatait. Hierarchiáról van szó, különválik a végrehajtó vezetők rétege a követők tömegétől, az áltudás fátylával borítják le az önmagát megörökítő, önmagát kiegészítő bürokráciát. Ha a spontaneitás (azaz az önszerveződés, az önmagából kiinduló cselekvés) ellentéte a heteroszerveződés (azaz az olyan szervezés, amelyet politikusok, teoretikusok, hivatásos forradalmárok, stb. valósítanak meg), akkor érthetően a spontaneitás ellentéte az ellenforradalom vagy a fennálló rend megőrzése.
Éppen ez a forradalom: a nép önszerveződése. Ugyanebből a meggondolásból a forradalom nyilvánvalóan feltételezi a fennálló rend legfőbb sajátosságainak és mechanizmusainak a felismerését, és tudatosan óhajtja és akarja a társadalom által felvetett probléma újfajta megoldását.6 Az önszervezés ebben az esetben önszerveződés és a tudatosság tudatra ébredés. Mindkét esetben folyamatról, és nem állapotról van szó. Nem arról van szó, hogy a nép végre megtalálta a társadalmi szervezet legmegfelelőbb formáját, hanem arról, hogy rájött: ez a forma annyit jelent, hogy a saját maguk által megfogalmazott céloknak és a jól felfogott helyzetnek megfelelően irányítják önszerveződésüket. Ebben az értelemben a forradalom csakis spontán lehet, mind a kezdeteknél, mind fejlődése során. Hiszen a forradalom a társadalom nyílt önszerveződése. Ebben az esetben a „spontaneitás” nem jelent mást, mint a teremtő társadalmi-történelmi cselekvés legmagasabb kifejezési formáját, amelynek a célja magának a társadalomnak az átalakítása.
Olyan értelemben egyetlen történelmi cselekvés sem spontán, hogy légüres térben keletkezik, hogy nincs semmilyen kapcsolata a környezetével, a helyzettel, a múlttal. És minden jelentős történelmi cselekvés spontán, éppen a szó eredeti jelentését tekintve, hiszen spons azt jelenti: forrás. A történelem teremtés, azaz annak a megjelenése, ami addig még nem volt jelen feltételeiben és okaiban stb.; annak a megjelenése, ami nem ismétlés, sem a szó szoros értelmében, sem az addig ismert dolgok változataként, hanem új formák, adatok, jelentések együttese, azaz önalapítás.
Ha mindezt pragmatikusabb, gyakorlatiasabb módon akartjuk kifejezni: a spontaneitás az a többlet, ami az okok által kiváltott eredményen túl mutatkozik.7 A magyar munkások tapasztalataik alapján cselekedtek, tettük ennek a tapasztalatnak a kidolgozása, alakba öntése volt, nem köznapi értelemben. Ez a cselekvés azonban nem egy adott helyzetre adott válasz volt, vagy szükség-szerűen, okozatilag meghatározott reakció, és kidolgozása sem volt dedukciós logikai folyamat, következtetés eredménye. Fél tucat kelet-európai országban megvoltak azok az általános feltételek, amelyeknek be lehet tudni 1956 kirobbanását, és ezek lényegileg azonos formában léteztek és fennálltak éveken át, Oroszországban pedig még sokkal régebben. A hasonlóságot tanúsítják az 1953-as keletnémet események, az 1956-os (és 1971-es és 1976-os) lengyel események, majd az 1968-as csehszlovákiaiak, vagy a sokkal korlátozottabb és sokkal kevésbé ismert oroszországi lázadások (pl. Novocserkasszkban). Ennek ellenére csakis Magyarországon érte el a nép tevékenysége azt a fokot, amely forradalomhoz vezetett. Ezen túlmenően, a magyar történelem jellegzetességei, stb. nem elegendőek annak a kimerítő magyarázatára, hogy miért éppen ez a forradalmi forma valósult meg abban az országban és abban a pillanatban.8 Természetesen egy konkrét történelmi vizsgálódás segítheti ex post facto a megértést, de sohasem lehet a feltételek, motivációk, cselekedetek leírásából és rész-leges megértéséből a végeredmény magyarázatáig eljutni.
Így például kizsákmányolás és elnyomás okozhat forradalmat. De kizsákmányolás és elnyomás századokon át mindig is jelen volt. Talán a kizsákmányolás és elnyomás egyszer csak elér egy szélsőséges pontot. De mi is az a szélső pont? És nem érték-e el gyakran, ismétlődően ezt a szélsőséges pontot anélkül, hogy azt forradalom követte volna? A szélső pont elérésének ezen kívül egybe kellett esnie az uralkodó osztály belső válságával, a rezsim összeomlásával. De hogyan lehetne nagyobb összeomlást elképzelni, mint amely Európa legnagyobb részén megvalósult 1918 vagy 1945 után? Végül is nem került sor forradalomra, mert a forradalom feltételei nem értek még be. A feltételek között a legfontosabb a tömeg részéről a kellő fokú tudatosság és harci szellem. A kellő fok mit jelent? Nos, a kellő fokot, amely elégséges egy forradalomhoz.
Röviden: nem került sor forradalomra, mert nem került sor forradalomra. Ez a „marxista” (és minden más determinista vagy tudományos) bölcsesség lényege e témában.9
A dolog még világosabb, ha úgy tekintünk a forradalomra, mint önszerveződő tevékenységre, ami egy új rend megteremtésére törekszik, s nem annyira a régi rend felrobbantására és elpusztítására. (A megkülönböztetés természetesen elválasztó absztrakció). Más szavakkal, segít, ha szem előtt tartjuk mind-annak a pozitív tartalmát, amelyet én fentebb a tapasztalat feldolgozásának neveztem. A régi dolgok elviselhetetlen állapota párosulhatott volna egy nagy adag belenyugvással, vagy a vallásosság új erőre támadásával, esetleg több kevésbé mérsékelt reformok követelésével. Ehelyett a mozgalom rövidre rá minden más megoldást, és az emberek elhatározták, hogy harcolnak és meghalnak a társadalom teljes újjáépítéséért. Nagyon nehéz feladat volna egy teoretikus számára, ha megpróbálná bebizonyítani, hogy 1956-ben a magyar ügyek állapotának ez volt az egyetlen logikus és/vagy lehetséges alternatívája. A válasz pozitív tartalma – a munkástanácsok megalakulása, az önirányítás és a normák eltörlésének a követelése stb. – nem az egyetlen másik alternatíva választása volt. Inkább annak a kidolgozása, amely túlmutatott az adottakon (és mindazon, amely abban foglaltatott, vagy amire az utalt) s rögzítette az újat.
Telos (1976 ősze, 29. sz.)
Utószó
Castoriadis egykori elvtársa, Henri Simon szerint a 60-as években Castoriadis elhagyta a marxizmus talaját, és a hetvenes években hozzájárult az antimarxista ideológia terjesztéséhez. Egykoron talán érdemes lenni megírni a marxizmus viszonyát a kommunista harchoz, itt és most azonban a már az „antimarxista” (feltéve, ha elfogadjuk Henri Simon jellemzését) Castoriadis meglehetősen érdekes cikkéhez fűznénk néhány megjegyzést. Mostanában unos-untalan az 1956-os magyarországi proletárforradalomról írunk, vitatkozunk, beszélgetünk, és szeretnénk hangsúlyozottan felhívni azon elvtársak figyelmét erre a fontos eseményre, akik nem ismerik általában a közép-kelet európai proletárforradalmak természetét, amelyeknek máig továbbélő tapasztalatai mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy a történelemórák idiotizmusán túlmenőleg a közös tapasztalatok birtokában centralizáljuk erőnket. Mostanában vitatkozunk különféle ouvrierista csoportokkal, akik folyton-folyvást elszakítják a teóriát és a praxist, ez azonban odavezet, hogy „elfelejtik” illetve direkt kihajítják a tegnapi tanulságokat és szinte csak a jelenre összpontosítanak. Ez persze tősgyökeresen hamis és undialektikus tevékenységhez vezet (a kommunista programról lemondásához), amely végsősoron beletorkollik egyfajta „igazoljuk létünket”-magatartáshoz, magamutogató akcionizmusba vágtat, és a fizikai bérmunkások istenítésével eljutnak a munkásosztály fetisizálásához. Ezen hibák egyes elemeit a magyarországi elvtársak is annak idején elkövették, és itt elsődlegesen a munkástanácsokban résztvevő elvtársakra gondolunk – akik figyelmen kívül hagyták a munkástanács-mozgalom megoldatlan dilemmáit és ott folytatták, ahol a közvetlen előzmények, a forradalmi hullám (1917 –1923) illetve a spanyolországi forradalom idején a korabeli elvtársak leragadtak. Mivel ez a szöveg egészében összefügg az általunk írt és kommentált más, 1956-os eseményeket tárgyaló szövegekkel, ezért itt nem térünk ki ennek a problémának a tárgyalására, hiszen azokban a szövegekben ezt a feladatott elvégeztük. Ezek a szövegek megtalálhatók a CD-ROM-on.
Castoriadis ott folytatja, ahol 20 éve „abbahagyta”, e szövegében is az önigazgatás eszméjét emeli ki az események sorából, de megemlíti a fennálló rendszer lerombolásának fontosságát és elveti a párhuzamos dualista hatalmat, amit egyrészről az „új bolsevikok”, másrészről a munkásosztály gyakorolna. Így pontosan rávilágít Nagy Imre bábszerepére, aki lohol a tömegek után, és mikor kell, a seggüket nyalja. Nagy Imre mini-Lenin volt, aki a nagy balfasznál kisstílűbb stratéga lévén hamarább került a szemétdombra. Azt is érzékelteti Castoriadis sasszeme, hogy a baloldal mennyire nem tud mit kezdeni a forradalommal, és ma ez mind fokozottabban és fokozottabban igaz. Ma már az önigazoló burzsoá erők össznépi felkelésnek értékelik a történéseket (tegnap még ellenforradalomnak), s háttérbe szorítják annak ténylegesen proletár jellegét. A szerző szövegében túlértékeli s az egyetlen totális forradalomnak, a totális bürokratikus kapitalizmus elleni harcnak nevezi az 56-os forradalmat. Tudjuk, mi a kijelentésének bázisa – de hamis a kiindulópontja. Amennyiben a forradalom nem világforradalom, annyiban vereségre van ítélve, 56-ban a felkelők harca az osztályerők alapján kudarcra volt ítélve, annak ellenére, hogy a kapitalizmus falai a II. világháború után sok helyütt repedeztek. A magyarországi események arra a tényre is rávilágítottak, hogy amikor a tőkések érdekei azonosak, valójában milyen erősek és milyen szolidárisak is egymással. Castoriadis esszéjében megtámadja a baloldali ideológusokat, akikről kimutatja, mennyire a hatalomhoz idomított állatok és igazából a tőke szolgálói, erre példát többek között E. Mandel és más trockisták szolgáltatnak. Szövegének legfőbb erénye, hogy felhívja a figyelmet a munkásosztály önszerveződésének folyamatára, hibásan azonban az értelmiséget –hamis bürokrácia-elméletének pilléreként – leválasztja a proletariátustól és külön skatulyába helyezi azt, ezzel az új-baloldal vizeire evez, amely szociológiai klisékké silányítja harcunkat. Szóhasználata is ennek megfelelően alakul: a nép önszerveződéséről ír osztályszerveződés helyett (a nép fogalma alatt kizsákmányolt osztályt érti, de miért ködösít, talán megint bürokrácia-teóriájának foglya maradt?). Új-baloldalisága és ouvrierista eszményei zsákutcába csalják. Nála és más komolyan vehető szerzőnél alig történik említés az utcai csoportok harcáról. (Ezek a harcok semmivel sem voltak szervezetlenebbek mint a munkástanácsok, gyengeségük – hasonlóan azokéhoz – a decentralizmusban érhetők tetten, de ennek ellenére kiemelnénk a Tűzoltó utcaiak Internacionalizmusát, azok Internacionalizmusát, akik a vörös lobogót is kirakták – más elvtársaiktól eltérően, akik a vörös csillagot például leverték.) Castoriadis jól érzékelteti, hogy a kelet-európai osztályharcok közös tőböl fakadnak (természetesen ez általában is igaz), e térség sajátossága 1990-ig azonban abban rejlett, s ennyiben eltér más térségek harcától, hogy itt a „vörösbe bújt bolsevik pártot”, a „vörös burzsoáziát” – amely kisajátította a munkásmozgalmat – „kellett beazonosítani”, és benne kellett felismerni a tőkésosztály alappillérét. Az 1956-os forradalom eredménye kevés ahhoz, hogy megítéljük, mennyire volt a magyarországi proletariátus tudatos vagy spontán. Demokratikusan viselkedett, osztályellenségeinek csak egy részét ismerte fel, megtámadta a sztálinizmust, de nem zúzta szét a bolsevizált kapitalista rendszert, gyakran alkudozott annak képviselőivel és hagyta magát általuk befolyásolni. A számbeli fölény eltaposta a forradalmat, és a fehérterror elfojtotta az önszerveződés legkisebb csíráit is. De a vörös kakas tovább kukorékol…
Barikád Kollektíva,
2005 júniusa
1 „La révolution proletarienne contre la bureaucratie”. In Socialisme ou Barbarie 20 (1956. december); újranyomták a La societé bureaucratique-ban, 2. kötet, (Párizs, 1973), 277-78.0. Ez a szöveg mutat némi hasonlóságot az 1956-os magyar eseményekkel, különösen a munkástanácsok megalakulását, tevékenységét és követeléseit illetően. A Socialisme ou Barbarie 20. és a 21. száma (1957. március) jórészt a magyar és a lengyel eseményekkel foglalkozott, és közölt dokumentumokat és írásokat a magyar forradalom menekült résztvevőitől. A bibliográfiai jelzésekkel kapcsolatban lásd La société bureaucratique, 265. o.
2 Uo. különösen 278-307. o.; és még „Sur le contenu du socialisme, III: La lutte des ouvriers contre l’organisation de l’entreprise capitaliste”. In Socialisme ou Barbarie, 23 (1958. január); újranyomva a L’expérience du mouvement ouvrier, 2. kötet (Párizs, 1974), 9-88.0. A magyar Haraszti Miklós rendkívüli könyve, a Salaire aux piéces: Ouvrier dans un pays socialiste, (Párizs, 1976) /magyarul „Darabbér”/, ennek egy részét angolra fordították: „I Heard the Iron Cry”. In New Left Review 91 (1975. május-június), megmutatja, hogy a termelés és a munkafolyamat szervezése közötti kapcsolatok azonos természetűek voltak a Nyugat „kapitalista”, és a Kelet „szocialista” gyáraiban.
3 Abban az időben tárgyaltam a lengyelországi fejleményeket lásd a „ La voie polonaise de la bureaucratisation”-ban. In Socialism ou Barbarie 21 (1957. március), ezt újranyomták a La société bureaucratique-ban, 2. kötet, 339-371.0. Ezen a ponton érdemes teljes terjedelmében idézni az utánozhatatlan E. Mandelt, különben az olvasó azt gondolhatja, hogy a vita kedvéért túlzásba estem: „…A szocialista demokráciának még sok csatát kell megvívnia Lengyelországban. De már megnyerték a fő csatát, ami lehetővé tette, hogy sok millió proletár ismét azonosulhasson a munkásállammal… Az a politikai forradalom, ami már egy hónapja megrengeti Magyarországot, görcsösebb, egyenetlenebb fejlődést mutatott fel, mint a lengyelországi politikai forradalom. Nem haladt, mint az utóbbi, győzelemről győzelemre /sic/…Ez azért van így, mert, a lengyel helyzettől eltérően, a magyar forradalom elemi és spontán robbanás volt. Az objektív és szubjektív tényezők közötti kifinomult interakció/!!!/, a tömegek kezdeményezése és egy új vezetés kiépítése között, az alulról jövő nyomás és fentről, a kommunista párt csúcsain egy ellenállási frakció kikristályosodása között, az interakció, ami lehetővé tette a lengyel győzelmet /???/, nem volt meg Magyarországon.” (Quatriéme Internationale /1956. december/, 22., 23.0. kiemelések tőlem) A trockizmus bürokratikus lényege mint a sztálinista bürokrácia száműzetésben levő frakciójának a természete – a vágy, hogy ismét csatlakozhasson a párt apparátusához a belső harc által kínált első adandó alkalommal, és némi „alulról jövő nyomás” hatására – ritkán talált világosabb megfogalmazásra, és nevetségesebb stílusra.
4 Azokra az általam legfontosabbnak tartott pontokra hivatkozom, amelyeket már, 1956. október 28-án és 29-én megfogalmaztak. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, a munkástanácsok által november 11-e után (tehát miután a Vörös hadsereg elfoglalta az egész országot és ezrével megölt embereket) megfogalmazott követelések még radikálisabbak voltak, köztük szerepelt a felfegyverzett munkásokból alakítandó milícia és a tanácsok felállítása minden foglalkozási körben, beleértve a közigazgatás kormányszerveit is.
5 Nem személyekről beszélek, hanem viselkedésük jelentőségéről. Lukács (és természetesen Nagy stb.) személyes tragédiája ebből a szempontból jelentéktelen Lukács, a hegeli marxista számára, a „szubjektív dráma” siratása csak sértéssel tetézte volna az igazságtalanságot.
6 Nyilvánvaló pl. hogy a magyar munkások jól látták tevékenységük során, hogy a bürokrácia társadalmi jellemzője az volt, hogy kizsákmányoló, elnyomó osztály alkottak, és ismerték létezése feltételeit is. Mindez elméleti szempontból végtelenül felette állt minden álteoretikus elemzésnek, amely a harminc év alatt felhalmozódott trockista irodalomban, és a többi baloldali marxista írás többségében volt található.
7 Az összes örökölt filozófiai és tudományos gondolat alapját képező „identitás” felvetése egyenlő annak a kijelentésével, hogy az ilyen többlet, ha és amikor létezik, mindig csak „tudatlanságunk mércéje”. Ezzel jár annak a feltételezése, hogy ez a mérce dejure nullára csökkenthető. Az erre adható legrövidebb válasz: Hic Rhodus, hic salta. Nyugodtan leülhetünk, hátradőlhetünk, és várhatjuk a napot, amikor a Trisztán és Izolda és okainak és feltételeinek az összessége (az 1851-es évek polgári társadalma, a zenekar és a hangszerek fejlődése, Wagner tudatalattija stb.) közötti különbség nullára csökkenthető.
8 Habár az igaz, hogy megmagyarázhatjuk, hogy miért nem került sor ilyen típusa forradalomra 1956-ban Egyiptomban, Iránban vagy Jáván.
9 Az ilyen típusú érvelésre íme egy másik példa. Helyes annak a megállapítása, hogy 1956-ban a fő különbség Lengyelország és Magyarország között az volt hogy a lengyel kommunista párt képes volt alkalmazkodni az eseményekhez, és a magyar kommunista párt nem. De miért sikerült az a lengyel kommunista pártnak, ami sem sikerült a magyarnak? Pontosan azért, mert Lengyelországban a mozgalom nem haladt eléggé előre. Ez lehetővé tette, hogy a lengyel kommunista párt életben maradjon, és eljátssza szerepét, míg Magyarországon a mozgalom erőszakos és radikális jellege egy csapásra megsemmisítette az ottani kommunista pártot. Ez azt is megmagyarázza egy bizonyos fokig, hogy miért reagált különböző módon a Kreml a két esetre. Amíg a bürokratikus párt képes volt többé – kevésbé életben és uralmon maradni Lengyelországban, a moszkvai bürokrácia úgy gondolta – és joggal -, hogy megtakaríthatja a fegyveres beavatkozást, amelyet majd a bürokratikus diktatúra fokozatos helyreállításával helyettesíthet. Erre aztán sor is került. Magyarország esetében lehetetlen lett volna egy ilyen manőver, mert ott megsemmisítették a kommunista pártot, és a munkástanácsok kimutatták szándékukat, hogy maguknak követelik, és gyakorolni kívánják.