CLAUDE LEFORT – A MAGYAR FELKELÉS

1956, MAGYARORSZÁGI PROLETÁR MOZGALOM

2023. 02. 16.

CLAUDE LEFORT – A MAGYAR FELKELÉS

Claude Lefort

A magyar felkelés

Claude Lefort 1956-ja elé

Francia nyelven – a sok burzsoá szerző mellett – a proletármozgalom tagjai közül is megírták néhányan a maguk 1956-os elemzését. Mi természetesen azokat akartuk leközölni, amelyek e mozgalmat írásaik által előrelendítették vagy legalább elgondolkodtatóak. Nem érdekel bennünket, hogy előbb trockista-bordigista körökből jöttek, és később visszakanyarodtak a burzsoázia ideológiai zászlaja alá. Ezért közöljük le a Socialisme ou Barbarie 56-os decemberi számának záró, Claude Lefort által írt részét. Az első részt, a Cornelius Castoriadis által közölteket már közreadtuk.

A magyarországi proletariátus (de a világ proletariátusa) számára is roppant tapasztalati jelentősége van az 1956-os felkelésnek. Némely elfogult aktivista (pl. Castoriadis) az egyetlen hiteles, tisztán proletár forradalomnak titulálta az eseménysorozatot, arra hivatkozva, hogy semmiféle külső behatás nem zavarta meg a munkásosztály önszerveződésének folyamatát. Másképpen fogalmazva, nem telepedett rá párt és szakszervezeti erő. Ez persze badarság. Mert az annyira istenített munkástanácsok a demokratikus önkorlátozás tanácsaivá váltak. Meglehet, nem kellett nekik semmiféle „külső” hangzatos ideológiai koktél – nem kellett, mert azokat már az elmúlt évtizedekben elraktározták magukba és valódi érdekeikkel szemben ők maguk dobták felszínre azokat. Lefort elragadtatásának jeléül fel is idézi az egyik ilyen öngyilkos ideológia megjelenését, az „internacionalizmus és a nemzeti eszme” együttes kibontakozását, amit ő szükségszerűnek vélt. Ez azonban alapjában szemben áll a proletár internacionalizmus kommunista programjával. Persze tudjuk, hogy harcunkat elsősorban a „saját burzsoáziánkkal vívjuk”, ennek ellenére nem kellenek a megmagyarázó/mentegető effektusok. A dolog menthetetlen, ahogyan az is, hogy a munkástanácsok nem támadták meg a Nagy Imre kört, és engedték egy velük párhuzamosan fellépő burzsoá politikai erő kibontakozását. Szét kellett volna verniük a burzsoázia előretolt őrségeit – nem tették, így később azok verték szét őket, miközben a frakcióik egymással vetekedtek. Ez a tapasztalat 1917-től általánosítható. A munkás-önigazgatás kritikájára már a Castoriadis bevezetőben is kitértünk, de néhány mondatban visszautalunk a leglényegesebbre. Valamelyik kommunista mondotta, hogy a munkás-önigazgatással igazából egy probléma van, „hogy a munkát igazgatja”.

A munkásönigazgatás mellett érvelő összes mozgalom és mozgalmár nem értette meg a kapitalizmus kizsákmányolásának és elidegenedettségének jellegét, és ebből fakadóan megelégszik a munka felszabadításának semmitmondó szólamaival. A bolsevizmus elidegenedés-kritikája soha nem törekedett a kapitalizmus alapjainak a megtámadására, számukra mindig is létezett a kisebbik rossz mellékvágánya, még a kreatívabb bolsevikoknak is ott maradt a 1917-es pártmodell „eszményi víziója” (pl. Bordiga!). De mind a bolsevik mozgalmárok, mind a tanácskommunisták előtt áthatolhatatlan falként magasodott a munkás-önigazgatás problematikája és mindig ujjongva szemlélik saját osztályunk bátor önigazgatói kezdeményezéseit, amelyek a forradalom szempontjából csakis addig sikeresek, ameddig a munkás-önigazgatás termelési modellje  nem jelenik meg a munka frontján mint önkizsákmányoló erő. Ebből a szemszögből Lefort kritikátlan a munkástanácsokkal, s magasztalásuk zsákutca. Anton Pannekoek éppen 1956-os eseményekre reflektálva jegyzete meg azt, hogy a munkástanácsok nem alakították ki a tudatosság új szintjeit, és csak a tiszta gyakorlatra tették a hangsúlyt.

Újból és ismételten e szövegben is rá kell mutatnunk, hogy a szerző fogalomhasználata mennyire félrevezető. 1956-ban a proletariátus harcolt a burzsoáziával szemben – ezért dobjuk félre azt a hamis szemléletet, ami a bolsevikokat kommunistának nevezi. A kommunistának nevezett párt, bolsevik párt volt. Szánalmas története van annak, hogy egyes proletár militánsok miként hajóznak a burzsoá történelemhamisítók felségvizeire. Másrészről a tanácskommunizmus pártellenessége oda vezetett, hogy mindenféle (a jövőben lett légyen az akár valódi kommunista párt) pártot a burzsoázia térfelére utalnak…

Lefort egyébiránt számos helyen rosszul, pontatlanul fogalmaz, így a parasztságot elkülöníti a munkásosztálytól, s önálló erőnek jelöli, vagyis külön osztálynak (de nem említi, elemzi annak osztályjellegét, miközben megemlíti, hogy ők is kizsákmányoltak!). Elkülöníti a valóságosan létező agrárproletariátust a városi proletariátustól, bár szóba hozza közös harcuk fontosságát. És újra (akárcsak a sztálinisták) bedobja a köztudatba a kispolgári jelzőt, amivel az osztályfrontokon nincs mit kezdenünk… Ezt a minősítést inkább visszautaljuk a Rákosi beszédek birodalmába…

Lefort szerint két lehetőség állt fenn a felkelés kimenetét illetően: vagy parlamentáris demokrácia létesül (nem számolva a kádárista demokrácia kibontakozásával), vagy kibontakozik a munkásdemokrácia, amely viszont előbb-utóbb szembekerül a parlamentarizmussal. A munkástanács-mozgalomnak azonban sem ideje, sem lehetősége nem volt radikalizálódni a hatalmas túlerővel szemben, ne feledjük, elszigetelten álltak a kelet-európai tőkések, bolsevikok haderejével. Lefort rámutat arra, hogy egy tartós proletármozgalomnak a térségben minden bizonnyal serkentő hatása lett volna, és természetesen a nyugati tőkésosztálynak sem állt érdekében, egy futótűzként terjedő proletárfelkelés kiterjedése. Ahogyan a nyugati burzsoázia üdvözlő táviratainak szövegei is a „hidegháború érdekorientáltsága” alapján íródtak. Az ENSZ és az USA ugyanazt az aljas szerepet játszotta el, mint később a Balkán-háborúban.

Lefortnak elvetjük azt a nézetét, hogy nemzetek nemzetek általi kizsákmányolására való válaszként ábrázolja a magyarországi proletáriátus harcát. Félrevezető és tökéletesen hamis úgy bemutatni az eseményeket, hogy Oroszország zsákmányolja ki Magyarországot, állam az államot. A magyarországi felkelők nem az orosz prolikat gyűlölték, hanem egészében az orosz-magyar burzsoá imperializmust. A kapitalizmust. S ennek tudatában lehet értékelni, mit is jelentett a vörös csillag leverése, amikor az elkeseredett felkelők hamisan éppen az osztályszolidaritás jelképét támadták meg – ez kísértetiesen hasonlít a géprombolók cselekedeteire. Lefort azonban arra is rámutat, hogy a felkelők internacionalizmusuk jeleként barátkozni akartak a rájuk kivezényelt orosz katonákkal, és ez visszafelé is megmutatkozott.

A szövegben előforduló egy-két pontatlanságra felhívnánk a proletár olvasó figyelmét. A Borsodi Munkástanács és Diákparlament nem oszlatott fel szervezeteket. Rádióközleménye 28-án, vasárnap nem a kormányt, hanem az ország munkástanácsait szólította fel arra, követeljék az általános és szabad választások megrendezését a kormánytól. Egy másik tévedés: a felkelők sem Farkas Mihályt, sem Farkas Vladimirt nem végezték ki. (Kár!)

Barikád Kollektíva

Claude Lefort: A magyar felkelés

A tizenkét napos harc igaz története

Mi történt valójában október 23. és november és 4. között?

Megkíséreljük elmondani, mégpedig úgy, hogy csaknem kizárólag a magyar sajtó és rádió közleményeire támaszkodunk, tehát mellőzzük az esetleg részrehajlással vádolható beszámolókat.(…)

Közismert, hogy október 23-án a Petőfi-kör, tehát az egyetemisták és az értelmiség által a lengyelek mellett szervezett szolidaritási tüntetéssel kezdődött minden. A kormány először betiltotta, majd az utolsó percben engedélyezte a tüntetést, amelyhez csatlakoztak a gyárakból és a hivatalokból kitóduló munkások és alkalmazottak tömegei. A tüntetés nagyrészt békésen folyt le. Ám az esti órákban Gerő Ernő beszéde égő kanócot dobott a puskaporos hordóba. Miközben a tüntetőknek jelentékeny engedményekre számítottak a kormány részéről, azt kellett hallaniuk, hogy a magyar-szovjet barátság megingathatatlan, hogy a zavart keltő elemeket megfékezték, a Központi Bizottság ülésére pedig csak október 31-én, tehát nyolc nappal később fog sor kerülni. Gerőt követően Nagy Imre mondott néhány lelkesítő szót, és nyugalomra intett. Gerő beszédét provokációnak érezték a tüntetők. Egy csoport a Rádióhoz ment, és megpróbált oda behatolni, hogy beolvastassák követeléseiket: „Hazudik a rádió! Közzé akarjuk tenni a követeléseinket.” Az államvédelmi alakulat erre tüzet nyitott a tüntetőkre, és ezzel kezdetét vette a harc a városban. Néhány órával később a fejvesztett Gerő Nagy Imrére bízta a kormány vezetését, de ez semmit sem változtatott a fölkelők magatartásán, akik ragaszkodtak alapvető követeléseikhez, és nem elégedtek meg személyi változásokkal.

Tehát Gerő beszéde lobbantotta lángra a puskaporos hordót. De túl merész föltételezés volna azt gondolni, hogy a tüntetők bölcsen hazatértek volna, ha bejelentik nekik, hogy Nagy Imre haladéktalanul átveszi a kormány vezetését. Budapesten már hosszabb idő óta rendkívüli nyugtalanság volt tapasztalható. Ne csupán a Petőfi-körben lezajlottakra gondoljunk, ahol egyre élesebben bírálták a kormány politikáját és a Szovjetunió szerepét. Ne csupán a kivégzett, majd rehabilitált Rajk László, valamint más volt párttagok és katonatisztek temetésén uralkodó izzó hangulatra gondoljunk. Magában a pártban hónapok óta erősödött már egy határozott ellenzéki áramlat; kitartóan követelték a demokratizálást és az orosz befolyás korlátozását, nyilvánosan pellengérre állították a rendszer bűneit és fogyatékosságait. A lengyelországi események nyomán hágott tetőfokra ez a mozgalom. Így aztán a párt középkádereinek és tagságának nagy többsége a fölkelőkkel rokonszenvezett. Ugyanakkor széles körű mozgalom bontakozott ki az üzemekben is.

Júliustól fogva a párt lapja beszámolt erről a mozgalomról, és a munkások elégedetlenségének lecsillapítása érdekében reformokat sürgetett. Ezért aztán a kormány megígérte, hogy a tömegek életszínvonalát 25 százalékkal emelni fogják, megszüntetik a kötelező békekölcsön-jegyzést (ami a bérekből történő 10 százalékos levonással volt egyenértékű). Ezek az ígéretek azonban nem voltak elegendőek, és különben is csökkentette értéküket a 46 órás munkahét törvénybe iktatása, hiszen az előzetes javaslat 42 órát irányzott elő. Mindenesetre a munkások el voltak szánva, hogy nem fognak megelégedni néhány morzsával. Nem voltak hajlandók többé elfogadni a kormány által diktált termelési ütemet, valamint a szakszervezetek és a párt utasításait, azokét a szervezetekét, amelyek éppoly engedelmes szolgái voltak az államnak, akár a gyárigazgatók. A munkások mind élesebb szavakkal bírálták őket, annál is inkább, mert a sajtónak a Rákosi-rendszer bűneiről közölt leleplezései nyomán a szakszervezeti és politikai vezetők tekintélye napról napra csökkent.

Az október 23-án utcára vonult munkások nemcsak Nagy Imre visszatérését követelték, hanem további szándékaik is voltak. Hangulatukat egy csepeli nagyüzem esztergályosának nyilatkozata foglalja össze, amely két nappal korábban jelent meg az ifjúsági szövetség, a DISZ lapjában: „Mindeddig hallgattunk. Ezekben a tragikus években megtanultunk csöndben maradni és hangtalanul járni. Legyenek nyugodtak, fogunk mi még beszélni is.”

A 23-áról 24-ére virradó éjszakán az Államvédelmi Hatóság katonái tüzeltek a tüntetőkre. De a magyar hadsereg katonái a felkelőkkel rokonszenveztek, néhol a laktanyákban ők maguk adtak fegyvereket nekik, máshol pedig nem akadályozták meg, hogy fegyvert zsákmányoljanak. A hadiüzemek munkásai is hoztak és osztogattak fegyvereket. Másnap nagy összecsapás volt a Parlament előtt, amelybe a budapesti rádió beszámolója szerint szovjet páncélosok és repülők is beavatkoztak. Nem kétséges, hogyan viselkedtek a munkások 24-én, szerdán: eltökélten harcoltak. A csepeli üzemek munkásai alkották az élgárdát, ők alakították meg a fölkelés központi bizottságát. Egy „a forradalmi diákok és munkások” által kiadott röplap általános sztrájkra szólított föl. Ugyanezen a napon a hivatalos rádió arról számolt be, hogy zavargások törtek ki vidéki üzemekben. A rádió folyamatosan olvasott be közleményeket Magyarország ipari központjaiban lezajlott tüntetésekről. Este bejelentette, hogy néhány vidéki üzemben helyreállt a nyugalom, és lelkére beszélt a munkásoknak, hogy másnap vegyék föl a munkát. Csütörtökön a kormány ismét elrendelte, hogy a munkások és tisztviselők álljanak munkába, ez tehát azt bizonyítja, hogy a sztrájk folytatódott.

A kormány többször is úgy vélte, hogy ura a helyzetnek, és ezt be is jelentette. Nem volt képes viszont fölfogni, hogy mi megy végbe országszerte: mindenfelé munkástanácsok alakulnak, legtöbbjük bizalmát nyilvánítja ki Nagy Imre iránt. Bár a sztrájk általános, de nem Nagy Imre ellen irányul. Például a miskolci forradalmi bizottság, mely hamarosan vezető szerephez jut, 25-én olyan kormányt követel, „amelyben a proletár internacionalizmusnak elkötelezett kommunisták vesznek részt; a kormány legyen mindenekelőtt magyar, tartsa tiszteletben nemzeti hagyományainkat és ezeréves múltunkat”.

Tömegével alakulnak a munkástanácsok, és október 25-ike, csütörtök után az ő kezükbe jut a valóságos hatalom, persze az orosz hadsereget nem számítva. Szerdán a kormány felváltva fenyeget és kér. Időről időre bejelenti, hogy leverték a fölkelőket, majd arra szólítja fel őket, tegyék le a fegyvert, akkor amnesztiát kapnak. Ám csütörtök délutánra már világossá válik, hogy tehetetlen az általános sztrájkkal és a munkástanácsokkal szemben. Délután három és négy óra között Nagy és Kádár ígéretet tesz, hogy tárgyalásokat kezdenek az oroszokkal a kivonulásukról. Késő este a Hazafias Népfront rádión keresztül bejelenti: „A kormány tisztában van azzal, hogy a tüntetők többsége jószándékú hazafi.” A Szabad Nép aznap már elismerte, hogy nem csupán az ellenforradalom műve a fölkelés, hanem „a munkásosztály elkeseredése és elégedetlensége is kifejeződik benne”. A fölkelés jogosságának ez a részleges elismerése, mint látható, néhány órával elmaradt az események mögött, és a kormány beismerni kényszerül a fölkelés egészének törvényességét. A következő nap delén a rendfenntartó erők parancsnoka rádión keresztül fordul a fölkelőkhöz, és „ifjú hazafiaknak” nevezi őket.

Csütörtökön tehát fordulat állott be. Úgy tűnt, győzött a fölkelés, a kormány engedett. Nagy Imre pedig intézményesé tette ezt a változást, amennyiben pénteken átalakította kormányát; együttműködésre kérte föl Kovács Bélát, a kisgazdapárt volt főtitkárát, akit az oroszok „kémkedés” címén börtönbe vetettek, valamint az ugyancsak kisgazda Tildy Zoltánt, az ország háború utáni köztársasági elnökét. Igen meglepő ez a kormányátalakítás. A közvélemény kielégítését célozza, mivel megmutatkozik benne a kommunista párt készsége, hogy együttműködjék más pártokkal. Ugyanakkor ezzel Nagy Imre kifejezi az oroszokkal való szembenállását, hiszen az általuk nemrég még üldözött új munkatársai várhatóan segítségére lesznek abban, hogy újfajta kapcsolatok kialakítását követelje a Szovjetuniótól. Ez a reform azonban nem elégítette ki a munkástanácsokat, mert ők nemzeti függetlenséget és demokráciát követeltek, viszont nem kértek a reakciós politikusokból, akik ráadásul az oroszokkal is együttműködtek. A kisgazdapárt hajdani vezetőinek visszatérte a hatalomba talán helyeslésre talált a parasztság egy részénél és a budapesti kispolgárság körében, ugyanakkor fölbátorította és saját követeléseik megfogalmazására is ösztönözte ezeket a rétegeket, amelyek így előtérbe nyomultak, míg a forradalmi harc mind ez ideig elsősorban a proletariátus ügye volt.

Ugorjunk most 27-ére, szombatra, és mielőtt azt vizsgálnók, hogy miként haladt előre a forradalom, vegyük szemügyre, mit hozott a munkásfölkelés az első négy nap során. Szolgáljon erre példaként a miskolci munkástanács tevékenysége.

A munkástanács megalakulása 24-én kezdődött. A város üzemeinek munkásai választották meg demokratikus úton és minden politikai intézménytől függetlenül. A munkástanács haladéktalanul meghirdette az általános sztrájkot, három terület, a közlekedés, az elektromos művek és a kórházak kivételével. Ezek az intézkedések tanúsítják, hogy a munkástanács szándékában állott gondoskodni a város és környéke igazgatásáról és biztosítani kívánta a közszolgáltatásokat a lakosság számára. Igen hamar (24-én vagy 25-én) küldöttséget menesztenek Budapestre, hogy fölvegyék a kapcsolatot a főváros fölkelőivel, aktív támogatásban részesítsék őket és velük összhangban cselekedjenek. 21 pontos programot tesznek közzé, többek között azt követelve, hogy:

– haladéktalanul vonjanak vissza minden szovjet egységet;

– alakuljon új kormány;

– ismerjék el a sztrájkjogot;

– hirdessenek amnesztiát a fölkelőknek.

Politikai szempontból a munkástanács 25-én, csütörtökön világosan megfogalmazta álláspontját. Minthogy birtokba vette a helyi rádióállomást, állásfoglalása nyomban ismertté vált országszerte. Mint már mondottuk, a munkástanács állást foglalt a proletár internacionalizmus mellett, és ugyanakkor egy magyar nemzeti kommunista mozgalom mellett is. A kommunista eszme szemszögéből e két elv együttese zavarosnak tűnhet. Az adott körülmények között azonban tökéletesen érthető. A munkástanács internacionalista, azaz kész együtt harcolni a kommunistákkal és a világ munkásaival; ugyanakkor nemzeti is, azaz elutasítja az alávetettséget a Szovjetuniónak, és követeli, hogy a magyar kommunista mozgalom saját belátása szerint fejlődhessen.

Egyébként a munkástanács nem volt ellenséges Nagy Imrével szemben, hiszen a vezetése alatt álló kormányra tett javaslatot. Ez azonban nem gátolta abban, hogy kinyilvánítsa, mit követel Nagy Imrétől. Amikor Nagy Imre még arra kérlelte a fölkelőket, hogy tegyék le a fegyvert, és különösen a munkásokat, hogy vegyék föl a munkát, a miskolci munkástanács munkásmilíciát szervez, gondoskodik a sztrájk folytatásáról, sőt kiterjesztéséről, önmagát pedig a központi hatalomtól független helyi kormányzatként szervezi meg. Mindezt nem csupán azért teszi, hogy kikényszerítse az oroszok távozását, akiknek fogságában véli Nagy Imrét, hanem azért is, mert csak akkor hajlandó támogatni őt, ha a miniszterelnök magáévá teszi a forradalmi programot. Amikor Nagy Imre beveszi a kormányba a kisgazdák képviselőit, a munkástanács ingerülten reagál erre a lépésre. A helyi rádió által 27-én, szombaton, 21 óra 30 perckor sugárzott „rendkívüli közleményében” a munkástanács kijelenti, hogy „átvette a hatalmat egész Borsod megyében, eltökélten visszautasít minden olyan megnyilvánulást, amely harcát a nép akarata és hatalma elleni harcnak minősíti. Bízunk Nagy Imrében – teszi hozzá a miskolci rádió –, de arra kérjük, hogy merjen megszabadulni azoktól a politikusoktól, akik csak idegen fegyverekre és népelnyomásra támaszkodva tudnak kormányozni. Ne folyjon több magyar vér ebben az országban, haladéktalanul vonuljanak ki hazánkból a szovjet csapatok.”

Ez a nyilatkozat jól jellemzi, miként tevékenykedett a munkástanács, amely, mint mondottuk, helyi és önálló kormányzatnak tekintette magát. Azzal egyidejűleg, hogy kezébe vette a hatalmat egész Borsodban, föloszlatta mindazokat a szervezeteket, amelyek a régi rend bélyegét viselték magukon, a kommunista pártszervezeteket (ezt az intézkedést vasárnap reggel jelentette be a rádió). Arról is tudósított, hogy a parasztok elkergették a termelőszövetkezeti vezetőket, és elkezdték fölosztani a földeket.

Végül másnap a miskolci rádió fölszólította a vidéki városok munkástanácsait, hogy „hangolják össze erőfeszítéseiket egy egységes és erős mozgalom megteremtése érdekében”.

Mindaz, amit eddig elmondottunk, eléggé megvilágítja, hogy a budapesti fölkelés másnapjától kezdve proletármozgalomnak lehetünk tanúi, amely a munkástanácsok megalakításában rögtön megtalálta a maga megfelelő formáját, és vidéken ezek a munkástanácsok képviselték az egyedüli valóságos hatalmat. Győrött, Pécsett és a többi nagy vidéki városban a helyzet hasonló volt a miskolcihoz. Mindenütt a munkástanács irányította az eseményeket; ez fegyverezte föl a harcolókat, szervezte meg a közélelmezést, fogalmazta meg a politikai és gazdasági követeléseket. Ebben az időben a budapesti kormány nem képviselt senkit, csak kapkodott, ellentmondó közleményeket bocsátott ki; először fenyegette, majd kérlelte a munkásokat, hogy tegyék le a fegyvert, és álljanak munkába. Ám a kormánynak semmi tekintélye sem volt.

A munkástanácsokkal csak az orosz csapatok álltak szemben, de bizonyos helyeken ők sem bocsátkoztak harcba velük. Borsod megyéből például azt jelentették, hogy az orosz csapatok várakozó álláspontra helyezkedtek, és katonáik több alkalommal barátságosan viselkedtek. Hasonlókról számoltak be Győr körzetében.

Nem ismerjük pontosan a munkástanácsok valamennyi követelését. Van azonban híradásunk a szegedi munkástanácsról. A Vjesnik című zágrábi lap tudósítója szerint, aki a városban tartózkodott, október 28-án ülést tartottak a szegedi munkástanácsok képviselői, és a résztvevők a helyi sztálinista hatóságok leváltását, a munkás-önigazgatás bevezetését, valamint a szovjet csapatok kivonását követelő határozatot fogadtak el.

Mindenképpen rendkívül figyelemre méltó, hogy az ország különböző vidékein spontán módon megalakult munkástanácsok, amelyeket az orosz csapatok jórészt elszigeteltek egymástól, azonnal szövetségbe igyekeztek tömörülni. A forradalom első hetének végén már a munkástanácsok köztársaságának megalakítása felé haladtak.(…)

Melyek voltak a forradalom célkitűzései?

A magyar szakszervezeteknek 26-án, pénteken, tehát a fölkelést követő harmadik napon közzétett határozatából ismerjük ezeket. A határozat egész sor rendkívüli jelentőségű követelést tartalmaz.

1. Beszüntetni a harcot, amnesztiát hirdetni, és a szakszervezetek bevonásával tárgyalást folytatni az ifjúság képviselőivel.

2. Széles alapokon nyugvó kormányt létrehozni a szakszervezetek és az ifjúság vezetőinek részvételével, Nagy Imrével az élen. Őszintén föltárni az ország gazdasági helyzetét.

3. Intézményesen anyagi támogatást nyújtani a tragikus harcok rokkantjainak és az elesettek családtagjainak.

4. A rend biztosítása végett a rendőrséget és a honvédséget munkás- és ifjúsági fegyveres nemzetőrséggel kell kiegészíteni.

5. Munkásifjúsági szervezetet alakítani a szakszervezetek messzemenő támogatásával.

6. Az újonnan alakítandó kormány azonnal kezdjen tárgyalásokat a szovjet fegyveres erők kivonására az országból.

Ami a gazdasági életet illeti:

1. valamennyi üzemben alakuljon munkástanács;

2. azonnali bérrendezés; a 800 Ft-ig terjedő béreket 15 százalékkal, az 1500 Ft-ig terjedőket 10 százalékkal emeljék;

3. töröljék el a normákat;

4. töröljék el a gyermektelenségi adót;

5. emeljék fel az alacsony nyugdíjakat;

6. növeljék a családi pótlékot;

7. gyorsítsák meg az állami lakásépítkezések ütemét,

8. Nagy Imre kezdjen tárgyalásokat a Szovjetunióval és más országokkal a feleket kölcsönösen érintő gazdasági kapcsolatokról, az egyenlőség alapján.

A SZOT végül kijelenti: a magyar szakszervezeteknek úgy kell dolgozniuk, mint 1948 előtt. Nevüket „Magyar Szabad Szakszervezetekre” kell változtatni, s ezt a szakszervezetek kongresszusa elé kell terjeszteni.

A követeléseknek ezen jegyzékét a Magyar Szakszervezetek Tanácsa írta ugyan alá, de nem lehet kétséges, hogy a különböző munkástanácsok követelését veszi át és összesíti.

Vegyük közelebbről szemügyre ezeket a követeléseket.

A szakszervezetek programja egyfelől követeli, hogy Nagy Imre az ifjúság és a szakszervezetek képviselőinek bevonásával kormányozzon.(…) Másfelől kimondja a program, hogy a szakszervezeteknek át kell alakulniuk szabad szakszervezetekké, a munkásosztály valódi képviselőivé kell válniuk, amelyeknek a szerveit demokratikus úton választják meg. A forradalmi kormányra vonatkozó követelés is fölbukkan.

Ugyanakkor a program követeli a munkásokból és fiatalokból álló fegyveres alakulatok fölállítását, amelyek a hadsereggel és a rendőrséggel együtt a kormány támaszát képeznék.

Továbbá – és ez a leglényegesebb – a határozat követeli munkástanács alakítását minden üzemben. Ez azt bizonyítja, hogy a munkások a maguk független szervezeteiben univerzális jelentőségű erő megtestesülését látták.(…) Nem hajlandók a kormányra bízni, hogy mindenről az döntsön az ő nevükben, hanem épp ellenkezőleg, meg kívánják szilárdítani és ki akarják terjeszteni a társadalomban az általuk képviselt hatalmat.

A mozgalom forradalmi érettségének legfőbb bizonyítékai azonban a termelés megszervezésére vonatkozó követelések. (…)

Mert lehetnek ugyan a kormánynak olyan tagjai, akiket a legnemesebb szándékok vezérelnek, és akikben megbíznak a munkások, ez utóbbiak mégsem nyernek semmit, ha mindennapjainkban, ha munkájuk során egyszerű végrehajtók maradnak, akiket a vezető apparátus úgy irányít, akár a gépeket. Végül a munkástanácsok hatékonysága is elvész, és ők maguk pusztulásra vannak ítélve, ha nem értik meg, hogy legfőbb feladatuk a saját kezükbe venni a termelés megszervezését.

Ezt ismerték föl a magyar munkások. Ebben van programjuk rendkívüli jelentősége. Annál is inkább megértették ezt a föladatot, mivel a sztálinista rendszer, miközben megfosztotta őket az üzemek vezetésében való részvételtől, folyton azt hirdette, hogy az üzemek valódi tulajdonosai a munkások. Ezzel a sztálinista rendszer bizonyos fokig hozzájárult saját bukásához, mert általa a munkások sokkal lobban megtanulták, mint bárhol másutt, hogy a kizsákmányolás nem a tőkés magántulajdon létezéséből fakad, hanem valami sokkal általánosabból: abból, hogy az üzemben vannak olyanok, akik mindenről döntenek, és olyanok, akiknek csak engedelmeskedniük lehet. (…)

Ha gondosan megvizsgáljuk a program gazdasági pontjait, végül föl fogjuk ismerni, hogy a munkások nem csupán elvi követeléseket támasztanak. Pontosan meghatározott követeléssel állnak elő, amelynek rendkívül nagy a közvetlen hatása a termelés megszervezésére az üzemekben: követelik a termelési normák eltörlését, kivéve az olyan üzemekben, ahol a munkástanács fönntartásuk mellett dönt. Ez azt jelenti, hogy a munkásoknak legyen joguk belátásuk szerint megszervezni munkájukat. Ki akarják tenni a szűrét minden bürokratának a közvetlen termelésirányítóktól kezdve egészen a normásokig, akik egyrészt az emberi munkát akarják odaláncolni a gépi munkához, másrészt a gépek munkáját akarják fölfokozni arra az emberi munkának előírt őrült ritmusra, amelynek csak a gépek károsodása szab határt.

Annak lehetőségét sem zárják ki a munkások, hogy bizonyos esetekben fönn kell tartani a normákat, de kikötik, hogy erről a munkástanácsok útján egyedül a munkások dönthetnek. (…)

Emeljük ki végül a szakszervezetek programjából a bérekkel kapcsolatos követeléseket. Igen jellemző, hogy e követelések a bérskála szűkítésére, tehát a bérhierarchia ellen irányulnak: 15 százalékos emelés 800 forint alatt, 10 százalékos 800 és 1500 forint között, a maximum pedig 3500 forint. A bérhierarchia egyaránt fegyver a sztálinisták és a kapitalisták kezében, mivel lehetővé teszi egyrészt a fönnálló rendszert támogató kivételezett réteg kialakulását, másrészt a dolgozók megosztását, az egyik munkás szembeállítását a másikkal azáltal, hogy magasabb bért kap. A bérhierarchia elleni harc fontossága világszerte egyre nyilvánvalóbbá lesz a munkások számára, (…) mivel a technikai fejlődés a munkahelyek nivellálása felé halad. A bérek szélsőséges különbsége a termelés szemszögéből tekintve ilyenformán abszurd dolog, amit egyes-egyedül az irányító apparátusnak az ebből származó politikai és társadalmi haszna igazol.

A magyar Szakszervezeti Tanácsnak a fönti után néhány nappal (november 2-án) közzétett fölhívásában szerepel az új bérrendszer bevezetésére vonatkozó követelés, hogy vonják össze a megbuktatott rezsim által mesterségesen szétválasztott bérkategóriákat.

Milyen kép bontakozik ki az első napok harcai nyomán? Az egész lakosság fölkelt, hogy elsöpörje a kommunista párt diktatúráján alapuló rendszert. A munkásosztály volt a küzdelem élharcosa, és nem oldódott föl a „nemzeti mozgalomban”. Saját célkitűzéseiért harcolt.

1. A munkások spontán módon alakították meg saját hatalmi szerveiket, a munkástanácsokat, amelyeket azonnal a lehető legszélesebb körben igyekeztek összefogni.

2. Hallatlanul gyorsan megszervezték fegyveres erejüket, amely néhol visszavonulásra kényszerítette, másutt semlegesítette az orosz csapatokat és tankokat.

3. Gyökerénél ragadták meg a kizsákmányolás problémáját, amikor olyan követelésekkel léptek föl, amelyek alapvetően megváltoztatják a munkások helyzetét az üzemekben.

A harcokban részt vevő különböző társadalmi erők

Demokratikus és nemzeti jelszavak

Pergessük tovább az események filmkockáit. Mint már mondottuk, 25-én, csütörtökön fordulat következett be. A kormány először elismerte a fölkelés és a harcok jogos voltát, ígéretet tett, hogy hamarosan tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásáról, és a kormányban nem kommunistáknak (kisgazdáknak) is tárcákat jutatott. Úgy vélte, mindezek alapján eredményesen kérheti a fölkelőktől, hogy legyek le a fegyvert. Ám a harcok folytatódtak. Budapesten 26-ika délutánjától fogva tombolt a harc a szovjet páncélosok ellen. A kormány képtelen fölismerni a valós helyzetet: azt hiszi, hogy már eléggé jelentős engedményeket tett, főképpen pedig abban a hitben ringatja magát, hogy a munkástanácsok támogatni fogják, mivel ezek, ismételjük meg, úgy nyilatkoztak, hogy bíznak Nagy Imrében. Ezért aztán a kormány ultimátumban hirdette meg, hogy le kell tenni a fegyvert 26-án, pénteken 22 óráig. Másnap reggel folytatódott a harc, a hivatalos rádió pedig azt állította, hogy akik továbbra is harcolnak, azok „banditák”, és ennek megfelelően fognak bánni velük. A felkelőket ismét „a Nyugat ügynökeinek” nevezik.

A kormány újból kénytelen meghátrálni a roppant erővel föllángoló harc (a szombatról vasárnapra virradó éjszakán támadják meg a fölkelők a budapesti börtönt, és ekkor végzik ki a két Farkast, a Rákosi-rendszer rendőrségének vezetőit, akik számos törvénytelenségért voltak felelősök), valamint a mind nagyobb számban alakuló és a lakosság minden rétegét felölelő forradalmi bizottságok előtt. Vasárnap reggel a helyzet, úgy tűnik, fölöttébb zavaros. Egyrészt a budapesti diákok képviselőivel folytatott tárgyalások fegyverszünethez vezettek, másrészt a fegyverszünet dacára is folyt a harc. A legvalószínűbb, hogy a fölkelőknek azok a csoportjai, amelyek nem rendelkeztek elegendő fegyverrel és lőszerrel, vagy harci helyzetük volt kedvezőtlen, tárgyalásokba bocsátkoztak, míg más csoportok, amelyek a katonáktól újabb fegyvereket kaptak, folytatták vagy újrakezdték a harcot.

Mindenesetre az történt, hogy 28-án, vasárnap délután a kormány másodszor is visszakozott, s ez egyszersmind az oroszok fegyverletételét is jelentette. Déli 12 és 13 óra között Nagy Imre bejelentette, hogy tűzszünetre adott parancsot csapatainak. 15 órakor a budapesti rádióban a következő hangzik el: „A harc hamarosan véget ér. A fegyverek elhallgattak. Csöndes a város. A halál csöndje uralkodik. Gondoljunk arra, mi robbantotta ki ezt a vad öldöklést, amelynek igazi okozója a sztálinizmus és Rákosi vérgőzös őrülete volt.” 16 óra 30 perckor Nagy Imre bejelenti, hogy az oroszok „haladéktalanul” visszavonulnak.

Végül is, mint tudjuk, az oroszok nem ürítették ki Budapestet. Állításuk szerint arra vártak, hogy a fölkelők leteszik a fegyvert. Az utóbbiak viszont elutasították a megadást, és a győri meg a miskolci munkástanács támogatta őket ebben. Újrakezdődött a harc. Csupán kedd este vált bizonyossá, hogy az oroszok kivonulnak, amit a moszkvai rádió hivatalosan is megerősített.

Nem szükséges, hogy a továbbiakban is ilyen részletesen kövessük nyomon az eseményeket. Elég, ha nagy vonalaiban tekintjük át a forradalom második hetének történéseit ahhoz, hogy kifejtsük legfőbb jellemzőit. Viszont, hogy megértsük a forradalom fejlődését, látnunk kell, mi ment végbe a kormányban, az általános politikában, valamint katonai téren.

Ami a kormányt illeti, Nagy Imre tett egy sor engedményt, amelyek egyrészt demokratikus jellegűek voltak, másrészt viszont kedveztek a kispolgári erőknek. Egymás után jelentette be az egypártrendszer fölszámolását (30-án, kedden) és a visszatérést az 1946 évihez hasonló nemzeti koalíciós kormányhoz; ígéretet tett szabad és általános választások tartására, Magyar Szocialista Munkáspárt néven új pártot alapított, nyilatkozatban hirdette meg Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből; új kormányt alakított, amelynek „szűkebb kabinetjében” a kommunisták csak két, míg a többi miniszteri tárcát a Petőfi Párt néven újonnan alakult Nemzeti Parasztpárt, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt politikusai kapták. A politikai életben igen hamar újjáéledtek a régi pártok; vidéken sorra alakultak a Parasztpárt, a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetei. Ugyanakkor a fölkelés szülöttjeként megjelent a színen egy új szervezet is, a Forradalmi Ifjúság Pártja, amely egyértelműen szocialista elveket vallott. Számos új napilap került az utcára. „Katonai” téren a helyzetre az oroszok jelenléte nyomta rá a bélyegét. Színleg elfogadták a 28-ára, vasárnapra előírt kivonulást, de ahelyett hogy kivonultak volna Budapestről, megtámadták az ottani fölkelőket. Bejelentették, hogy 29-én, hétfőn este visszavonják csapataikat, és valóban elhagyták a főváros nagy részét, de távolabb letáboroztak, és november 1-től, csütörtöktől fogva jelentős orosz erők hatoltak be Magyarország területére.

Ilyen légkörben fejlődött a tömegmozgalom, amely most már kiterjedt további társadalmi rétegekre is. Kezdetben főképpen az üzemi munkásság mozgalma volt, kivéve Budapestet, ahol, mint emlékszünk rá, a munkások mellett ott találjuk a diákokat, az alkalmazottakat és a kispolgárokat. Azonban a kormány első meghátrálása (csütörtökön), aztán a koalíciós kormány megalakulása (pénteken) a fölkeléshez való csatlakozásra ösztönözte a lakosság minden rétegét, mivel mindenki karnyújtásnyira vélte a győzelmet. Mind Győrött, mind Miskolcon városi és megyei munkástanács alakult, és folyvást nőtt a szerepük. Nyilvánvaló, hogy a lakosságnak nem a munkásosztályhoz tartozó része és különösen a parasztság inkább a demokratikus és nemzeti követelések iránt volt fogékony. Ez utóbbi követelések viszont nagy visszhangot vertek a munkásosztály körében is, mert a régi totális állam szétrombolását célozták. A munkások szintén követelték Magyarország függetlenségét, ahogyan a sztálinista diktatúrával elválaszthatatlanul összefonódott egypártrendszer fölszámolását is. Követelték továbbá a sajtószabadságot, ami jogot ad az ellenzéknek a véleménynyilvánításra, sőt a szabad választásokat is, mert ebben látták annak eszközét, hogy megtörjék a „kommunista” párt politikai monopóliumát.

A győzelmi mámor tehát kiterjedt valamennyi társadalmi rétegre, és ez még akkor is igaz, ha egyúttal bizonyos zűrzavar volt tapasztalható.(…)

Képet alkothatunk magunknak a politikai helyzet teljes kialakulatlanságáról, ha ismét a miskolci munkástanács tevékenységét vesszük szemügyre. 29-én, vasárnap az ottani munkástanács programot tett közzé, amelyet eljuttatott Győr, Pécs, Debrecen, Székesfehérvár, Nyíregyháza, Szolnok, Magyaróvár, Esztergom és más vidéki városok munkástanácsának.

„Követeljük:

1. Egy igazán demokratikus, független, önálló, szabad és szocialista Magyarországért küzdő, új ideiglenes kormány megalakítását, az összes rákosista miniszter mellőzésével.

2. Ezt a kormányt csak általános és szabad választások útján lehet létrehozni. (…)

3. A kormány első ténykedése az orosz csapatok azonnali visszahívása legyen országunkból. (…)

4. A kormány dolgozza be programjába az ország valamennyi munkástanácsának, üzemének és diákparlamentjének követeléseit. (…)

5. Szüntessék meg az Államvédelmi Hatóságot, továbbá, az államhatalomnak csak két karhatalmi szervezett legyen: a rendőrség és a honvédség. (…)

6. Teljes amnesztia (…) valamennyi szabadságharcos részére. (…)

7. Két hónapon belül általános választás lefolytatása több párt részvételével.”

Ez a program szemmel láthatóan nem csupán Miskolc üzemi munkásainak, hanem egész Borsod megye lakosságának akaratát fejezte ki.

A második hét során érezhetően megnőtt mindazok hangja, akik ellenségesen álltak szemben a kommunizmussal (annak minden formájával), míg a proletárhatalomért harcolók nem jelentek meg ilyen nyíltan a politikai színtéren. Győrben 29-én, vasárnap a munkástanács közleménye a rendet és a munka felvételét támogatta a sztrájk meghosszabbítását követelők ellenében. November 2-án arról számoltak be a megfigyelők, hogy a kommunisták hatalmát veszély fenyegeti a városban. Budapesten pedig állítólag reakciós jellegű megmozdulásra került sor.

Mindazonáltal képtelenség azt gondolni, hogy valóságos ellenforradalmi mozgalom volt kifejlődőben. Egy ilyen mozgalomnak nem volt bázisa. Sehol sem hangzottak el olyan követelések, amelyek kétségbe vonták volna a munkásosztály vívmányait. A kormányban helyet foglaló „jobboldali” elemek nem mulasztották el nyomatékosan hangsúlyozni, hogy szó sem lehet visszatérésről a múlthoz. (…)

A fölkelés Budapesten a munkások és diákok műve volt, és az is maradt. A Magyar Ifjúság november 2-i számában az ifjúmunkások fölhívása nagyon világosan beszél: „Nem kell nekünk egypárti zsarnokság. Nem kell az orosz elnyomás, de maradjon meg ott, ahol van földesúr, gyáros, bankár, Horthy Miklós, s bármilyen nemzetiségű csapat.”

Vidéken a társadalom igazi erejét a proletariátus mellett a parasztság képviselte. Bár a parasztok követeléseibe és magatartásába sok zavaros elem vegyült, ugyanakkor egészen nyilvánvaló, hogy harcuk a földek fölosztásáért forradalmi jellegű volt, és a termelőszövetkezetek vezetőinek elkergetése számukra ugyanazzal a jelentőséggel bírt, mint korábban a nagybirtokosoké. Magyarországon a parasztság voltaképpen sohasem birtokolta a földet, tehát amikor most magához ragadta, nem visszafelé, hanem előre lépett. (…) A háborút követő földreform eredményeitől csakhamar megfosztotta őket az erőszakos szövetkezesítés. (…)

Tudjuk továbbá, hogy a földek újrafelosztása október 23-át követően csak bizonyos vidékeken ment végbe, míg másutt tovább működtek a parasztok által saját irányításukba vett szövetkezetek, ami azt bizonyítja, hogy a parasztság egyes rétegei nem vesztették el érzéküket a közös munka előnyei iránt annak dacára, hogy azzal a kizsákmányolás képzete fonódott össze a most megdöntött rendszerben.

Leegyszerűsítés volna tehát azt állítani, hogy a parasztság ellenforradalmi erőt képviselt. (…) Idézzük most a Magyaróváron kiadott, a miskolcira sokban hasonló programot. A nyilvánvalóan paraszti elemek irányította „városi végrehajtó bizottság” által közzétett program szabad választásokat követel az ENSZ ellenőrzése mellett, követeli a parasztság érdekvédelmi szervezeteinek haladéktalan visszaállítását, a kisipar és a kiskereskedelem szabad űzését, az egyházzal szemben elkövetett súlyos jogtalanságok jóvátételét, továbbá tartalmaz még egy sor polgári demokratikus követelést, ám ugyanakkor hangsúlyozza minden osztálykülönbség megszüntetését (13. pont).

Megítélésünk szerint ez mindennél jobban mutatja, mennyire kétarcú a parasztság mozgalma, amelyben mindig (…) együtt találjuk a konzervatív és a forradalmi elemeket.

A munkások harca folytatódik

Megpróbálták elhitetni, hogy a fölkelés második hetének végén nagyszabású ellenforradalmi mozgalom bontakozott ki, és megkezdődött a munkásosztály vívmányainak fölszámolása. A későbbiekben Kádár kénytelen volt visszavonni ezen hazugságot, kijelentvén, hogy reakciós bandák fenyegetéséről volt csupán szó, és a kormánynak meg kellett előznie ezek akcióját. Ám ez úgyszintén hazugság volt, amint az események menete bebizonyította, mivel a munkásság egész Magyarország területén eltökélten harcolt, a sztrájk ismét általános lett, és az üzemek újból a fölkelés bástyáivá váltak. Az oroszok a munkásosztály új vívmányait – a munkástanácsokat és a munkások fölfegyverzését – tartották elfogadhatatlannak, ezeket akarták megsemmisíteni bábkormányuk segítségével. (…)

Az az igazság, hogy a szovjet tankok támadása előtt a helyzet nyitott volt, és a magyar társadalom jövője – ahogy ez minden forradalomban történik – attól függött, hogy a különböző társadalmi erők mennyire képesek érvényt szerezni célkitűzéseiknek és magukkal ragadni a népesség többségét.

Egy dolog mindenesetre ki volt zárva, az, hogy visszatérnek a Horthy-rendszerhez hasonló állapotok, hogy sor kerüljön a kapitalista magántulajdon és a nagybirtok restaurációjára. Nem létezett ugyanis jelentős társadalmi réteg, amely támogatott volna ilyen restaurációt.

Ezzel szemben lehetséges volt egyfelől, hogy valamiféle parlamentáris államhatalom létesül, amely a rendőrségre és a sorkatonaságra támaszkodik, és a termelésben a bürokrata jellegű vezető csoport érdekeit képviseli, másfelől, hogy győzedelmeskedik a munkásdemokrácia, az üzemek vezetését a munkástanácsok veszik kezükbe, fölfegyverzik a munkás- és tanulóifjúságot, egyszóval a fejlődés mind radikálisabb irányba halad. (…)

Ez a két út állt nyitva, és nem kétséges, hogy a többi népi demokráciában bekövetkező eseményeknek nagy hatásuk lett volna a tekintetben, hogy melyiken indulnak el a magyarok. Egyrészt valószínűtlen, hogy a forradalmi folyamat, ha elszigetelt marad, kibontakozhatott és győzhetett volna Magyarországon. Másrészt nem kevésbé valószínűtlen, hogy egy tartós proletármozgalomnak ne lett volna meg a hatása Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia munkásosztályára, amelyeket különböző mértékben sújtott ugyanaz a kizsákmányolás, amit a magyar munkások már leráztak magukról. Ugyancsak roppant lökést adott volna ez a fejlődés a lengyelországi munkásmozgalomnak, amely egy hónap alatt már addig is folyamatosan engedményeket csikart ki a lengyel és az orosz bürokráciától. (…)

Az események menete mindenesetre megmutatta, hogy mekkora a munkásosztály ereje. Szándékosan részleteztük a nem proletár elemeknek a fölkelés második szakaszában érvényesülő szerepét. De a helyzet súlyosságát sem szabad eltúlozni. Sajnálatos, hogy egy diktatúra bukásakor fölszabadul valamennyi politikai irányzat; alig hagyták el a börtönt a régi típusú politikusok, máris gyűléseket tartanak, beszédeket mondanak, cikkeket írnak, programokat szerkesztenek; a győzelem mámorában a hallgatóság hajlamos megtapsolni minden, szabadságszeretetét bizonygató frázis-pufogtatót. Azonban az ilyen politikai irányzatok képviselte veszély még nem minősíthető szervezett társadalmi erőnek. Mind ez idő alatt jelen voltak a munkástanácsok, a munkások kezében fegyver volt. Ezek a munkástanácsok, ezek a fölfegyverzett munkások alkották az egyedüli valóságos társadalmi erőt, az egyedüli szervezett erőt az országban – nem tekintve az orosz csapatokat.

Ez volt az az erő, amelynek létét képtelen volt elviselni az orosz bürokrácia. (…) Ezért indította támadásra tankjait november 4-én, vasárnap – „a fenyegető reakciós veszély” kiagyalt ürügyével – a munkástanácsok ellen, mert az utóbbiak győzelme súlyos következményekkel, a bürokrácia egész rendszerének megdöntésével fenyegetett.

S ekkor valami egészen hihetetlen történt. A fölkelők hat napon keresztül álltak ellent egy roppant tűzerejű hadseregnek. Csak pénteken, november 9-én szűnt meg Budapesten az ellenállás. Ám a fegyveres ellenállás vége korántsem jelentette magának a forradalomnak a végét. Folytatódott az általános sztrájk, és teljesen megbénította az országot, ami egyértelműen mutatta, hogy a Kádár-kormány szó szerint semmiféle támogatással nem rendelkezik a nép körében, noha Kádár bevette a programjába a fölkelők követeléseinek többségét – egyebek között az üzemek munkásigazgatását is. De a magyar proletariátus természetesen nem hagyta magát becsapni egy árulótól, aki orosz tankok segítségével kívánta berendezni uralmát. A november 9-től 16-ig terjedő héten Kádár bábkormánya egymás után bocsátotta ki a fölhívásokat, fenyegetőzött, kérlelt, ígérgetett, és – szavakban – egyre nagyobb engedményeket tett. Mindhiába. Végül november 14-én, szerdán Kádár arra kényszerült, hogy tárgyalásokat kezdjen a munkástanácsokkal – a Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal. Ezáltal elismerte, hogy neki magának semmi hatalma sincs, hogy az egyedüli erőt a munkástanácsok testesítik meg az országban, és csak akkor fog újrakezdődni a munka, ha erre a munkástanácsok adnak utasítást. Azzal a föltétellel, hogy egy sor követelésüket azonnal teljesítik (míg a többiekre nézve azt mondták, hogy „egy betűt” sem engednek belőlük), a munkások képviselői november 16-án a rádión keresztül társaikat a munka fölvételére kérték.

Ezek a tények nem csupán visszamenőleges érvénnyel mutatják meg a társadalmi erők egymáshoz viszonyított jelentőségét a magyar forradalomban, valamint a munkástanácsok rendkívüli erejét, hanem egyszersmind éles megvilágításba helyezik az orosz bürokrácia totális vereségét, amin még katonai „győzelme” sem változtatott. A kénytelenségből a szocializmusra hivatkozó orosz bürokrácia rendkívül súlyos politikai veresége volt már maga a tény, hogy széles körű elnyomó akcióhoz kellett folyamodnia, húsz hadosztályt kellett bevetnie egy népi mozgalom leveréséhez. Ám ez a vereség jelentéktelen volt ahhoz képest, amit most szenvedett el: Kádár útján be kellett ismernie, hogy hiába mészárolt le tömegeket, nem sikerült helyreállítania hatalmát Magyarországon, hiába áll Kádár mögött húsz orosz hadosztály, mégis egyezkedni kényszerül a munkástanácsokkal.

Még nincs vége a magyar forradalomnak. Két erő áll szemben egymással az országban: az orosz tankok és a munkástanácsokba szerveződött munkásság. Kádár megkísérli, hogy széles körű engedmények árán támogatásra szert. Helyzete azonban reménytelen. Amikor ezeket a sorokat írom, november 19-ére, keddre virradóan, még nem biztos, hogy a munkástanácsoknak a munka fölvételére szólító fölhívása valóban követőkre talál. Úgy tűnik, a munkások közül sokaknak az a véleménye, hogy képviselőik hibát követtek el, amikor megtették ezt az engedményt Kádárnak. Maga Kádár is elkövetett egy hibát (amit egyébként muszáj volt elkövetnie). Csak egy módszerrel lehetett biztosítani, hogy valóban megtörténjék a munka újrafölvétele: ki kellett éheztetni a munkásokat, pontosán úgy, ahogy a gyártulajdonos vagy a tőkés állam tenné. Kádár tehát megtiltotta a parasztoknak, hogy élelmiszert juttassanak Budapestre, hacsak a kormány és az orosz hadsereg nem ad engedélyt erre, a munkások pedig csakis az üzemekben kaphattak élelmiszerjegyeket. Ezzel aztán még egyértelműbben leleplezte magát, és megmutatta a magyar munkásoknak, hogy kicsoda: olyasvalaki, akinek sortűz és kiéheztetés az eszköze. Ugyanakkor a munkások változatlanul kitartanak követeléseik, mindenekelőtt az orosz csapatok távozása mellett. Persze könnyű elképzelni, milyen sorsra jut Kádár, ha ezek kitakarodnának. (…)

A „demokratikus” követelések tartalma

Ritkán fordul elő a történelemben, hogy létrejön a munkások, a parasztok, a középosztálybeliek, az ifjúság és az értelmiség egysége. Ez mindig olyankor történik, amikor a despotizmus annyira elviselhetetlen, hogy az egész népet lázadásba kergeti. Ilyen egység vitte győzelemre az orosz forradalmat a cárizmus ellen. Az orosz forradalomban és a magyarban egyaránt megtaláljuk az értelmiségnek és a proletariátusnak rendkívül ritka egységét, valamint a változások iránti vágyat megtestesítő ifjúság lelkesedését.

Ilyen helyzetekben a demokratikus jelszavaknak gyújtó erejük van. A szabad választások, az egypártrendszer fölszámolása, a sajtószabadság, a munkások sztrájkjoga, a földfelosztása a parasztok között – nem hátrafelé, hanem előre tett hatalmas lépést jelentenek ezek a követelések, mivel megvalósításuk összezúzza a totalitárius államgépezetet.

De nem csak ilyen követelések hangzottak el. Szóltunk már róla, hogy a munkástanácsok mindenütt előterjesztettek más, radikális és a proletariátus érdekeit szolgáló követeléseket is. Most azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a fölkelés demokratikus jelszavai magukban is haladók voltak. E jelszavakban kitűzött célok a Horthy-rendszerben sohasem valósultak meg, a magyarok tehát egyaránt hátat fordítottak a feudálkapitalista és a sztálinista diktatúrának.

A burzsoá ideológia nem vakította el a munkásokat; saját ügyükért is harcoltak, amikor csatlakoztak a demokratikus követelésekhez, mert ezek ismét szóhoz juttatják a diktatúra által elnémított tömegeket.

Nem akart többé a proletariátus olyan választásokat, amelyben a kommunista párt állítja össze a jelöltek listáját, és az eredmény eleve eldöntött, hanem maga akarta kiválasztani képviselőit. Kétségkívül hamarosan ráébredt volna, hogy parlament segítségével képtelen uralkodni, mert ott a többi társadalmi réteg hangja elnyomja az övét. A proletariátusnak, ha győzni akar, egyhamar szembe kell szegeznie a maga munkástanácsait az ilyen parlamenttel. Viszont e pillanatban a létező intézményekből indul ki, ezeket akarja megtölteni élettel. Általában követeli a politikai szabadságot a totalitarizmussal szemben, anélkül, hogy pontosan meghatározná, milyen legyen ez a szabadság a fejlődés második szakaszában. A proletariátus az egypártrendszer megszüntetése mellett van, mert megtapasztalta, hogy egy párt uralma egyenlő minden olyan vélemény és csoportosulás törvényen kívül helyezésével, amely eltér az állam által megszabott normától. A proletariátus ki akarja vívni magának a szervezkedés jogát. Kétségtelenül el fog jutni odáig, hogy különbséget tegyen a forradalmi pártok teljesen jogos pluralizmusa és a polgári pártoknak a szocialista rendszert veszélyeztető pluralizmusa között. Magatartása azonban mégis alapvetően egészséges, amikor sajtószabadságot követel, az államnak alávetett szervek szétzúzását akarja elérni, és kinyilvánítja azt a jogát, hogy véleményét a nyilvánosság előtt szabadon hirdethesse még akkor is, ha az ellenzéki.

A földosztás és az erőszakos kollektivizálás

A demokratikus követelések közül a legjellemzőbb a földek fölosztására vonatkozott. Már említettük, hogy a szövetkezetek több helyen nem bomlottak föl, de most nem erről a jelenségről akarok szólni. A parasztok túlnyomó többsége magához ragadta a földet. Miért kéne ezt reakciós tettnek nevezni?

A francia sztálinisták fölháborodnak. Az állítják, hogy a kollektivizáció fölszámolása a szocializmus létét fenyegető jelentős visszalépés. Mi viszont föltesszük a kérdést: mi biztosítja a kollektivizálás szocialista jellegét?

A mi szemünkben az, hogy a szövetkezetekbe tömörülés lehetővé teszi a parasztoknak erőforrásaik egységesítését, mezőgazdasági nagygépek beszerzését, a termelés növelését és mindezek eredményképpen életszínvonaluk és kultúrájuk emelését. Másképpen kifejezve: a közös munka megváltoztatja a parasztok mentalitását, szövetkezetük keretében megoldott problémáik intenzívebbé teszik a társadalom más részeivel fönntartott kapcsolataikat, jobban megértetik velük a termelés különböző területeinek egymáshoz való viszonyát, és a gazdaság egészének megszervezésében egyre aktívabb részvételre ösztönzik őket. Előmozdította-e vajon az erőszakos magyar kollektivizálás a szocialista jelleget?

Ha erőszakkal kényszerítik rá a parasztokat, hogy szövetkezetekben dolgozzanak, ha nem közösen határozzák el, hogy mit kell csinálniuk, hanem engedelmeskedni kényszerülnek a nem dolgozó funkcionáriusoknak, ha életszínvonaluk nem emelkedik, ha jövedelmük jóval kisebb a bürokratákénál, nos, akkor kézenfekvő, hogy a kollektivizálásnak nincs semmiféle szocialista jellege. A parasztoknak a szövetkezetek bürokratái iránt érzett gyűlölete éppoly egészséges elem, mint amikor a földbirtokosokat gyűlölték. A föld birtoklására irányuló vágyuk, az a vágy, hogy munkájuknak maguk lehessenek az urai, éppoly legitim, mint amennyire tíz évvel korábban is az volt. A forradalmár munkások elvárhatják, hogy a parasztok belássák a közös termelés előnyeit, hiszen ezek tényleg hatalmas előnyök, és a szocializmus csak akkor fog biztos alapokon nyugodni, ha a parasztok maguk is fölismerik a szövetkezetek magasabbrendűségét. Most közvetlenül azonban a munkásoknak az a kötelességük, hogy támogassák a parasztok harcát elnyomóik ellen. (…)

Magyarország orosz kizsákmányolása és a nemzeti követelések

A nemzeti követeléseket tipikusan reakciósoknak állítják be. Hogy helyesen értékelhessük őket, ismét azt a helyzetet kell mérlegelnünk, amelyben megfogalmazódtak.

A tények a következők. A Szovjetunió egy évtized óta kizsákmányolja Magyarországot. Nem a burzsoá statisztikák és tanulmányok állítják ezt, hanem haladó szellemű kommunisták világítottak rá erre Rákosi bukása (vagyis a múlt július) óta eltelt időben.

Az első szakaszban a Szovjetunió olyan méretű jóvátételt követelt, amely roppantul megterhelte az amúgy is hatalmas veszteségeket szenvedett ország gazdaságát. 1946-ban a nemzeti össztermék 65 százaléka ment jóvátételbe, 1947-ben ez az érték az ország költségvetésének 18 százaléka volt. A második szakaszban közvetett kizsákmányolást alkalmaztak az oroszok, ahogy a többi népi demokráciában is tették (ez volt az egyik fő oka, hogy Tito szakított velük). Arra kényszerítették a magyarokat, hogy a világpiacinál jóval alacsonyabb áron szállítsák nekik ipari és mezőgazdasági termékeiket. Végül pedig arra készültek, hogy nevetséges ellenszolgáltatásért rátegyék a kezüket az uránlelőhelyekre.

Az orosz elnyomás azonban nemcsak gazdasági volt, hanem megmutatkozott a társadalmi, a politikai és a kulturális életben mindenütt.

Ismert dolog, hogy a Magyar Kommunista Pártban érvényesülő irányvonal a legszigorúbban igazodott a mindenkori moszkvai pártvonalhoz. Például Nagy Imre fölemelkedése a malenkovi periódusban, majd bukása az utóbbinak kegyvesztésekor mindenki számára nyilvánvalóvá tette a moszkvai Politbüro irányító szerepét.

Az írókat, filozófusokat és művészeket az orosz minta utánzására kényszerítették, és azonnal elfojtották az önálló megnyilvánulás minden kísérletét. így például Lukács Györgyöt, a magyar marxista filozófust, aki messze fölülmúlta mindazt, amit a sztálinista Oroszország ezen a téren valaha is produkálni tudott, megalázó önkritikára kényszerítették: el kellett ismernie, hogy csak az az igazi irodalom és csak az az igazi filozófia, amit Moszkvában művelnek. Az orosz nyelv kötelező tantárgy volt az iskolákban. Ha mindehhez hozzávesszük az orosz csapatok jelenlétét, úgy képet alkothatunk magunknak Magyarország és a Szovjetunió viszonyáról. Végeredményben a gyarmati kizsákmányolás jellemezte ezt a viszonyt.

Nos, ha a gyarmati országokban mindegyre növekszik a függetlenség utáni vágy, úgy érthető, hogy a gazdag nemzeti hagyományokkal rendelkező Magyarországon általános volt az idegen kizsákmányoló gyűlölete. Abszurd dolog reakciósnak mondani ezt a gyűlöletet, ha épp az idegen elnyomó a reakciós.

Igaz, a nemzeti követelések bármikor nacionalizmussá torzulhatnak (a gyarmati országokban is). Meg vagyok róla győződve, hogy a Kossuth-címeres zászlót lobogtatók vagy vörös csillagot letépők között jócskán akadtak olyanok, akik tisztán soviniszta érzelmeiknek engedtek. Nagyon jól tudjuk, hogy a kispolgárság különösen fogékony az ilyen sovinizmusra. Magam is úgy vélem, hogy az oroszellenes érzelmek elszabadulása ősi gyűlöletet ébresztett újra a parasztok körében. De nem ez a leglényegesebb. A nemzeti követeléseknek egészséges tartalmuk is volt. A forradalmi ifjúság és a munkástanácsok az orosz imperializmust támadták, amikor az oroszok azonnali távozását, és a szuverén és független Magyarország proklamálását követelték. Egyszerre harcoltak az idegen és a magyar totalitarianizmus ellen.

Bizonyíték van rá, hogy az oroszok elleni harcot sok esetben jellegzetesen internacionalista magatartás kísérte. Barátkozásra szólították föl az orosz katonákat, és ők valóban barátkoztak is. Csaknem bizonyos, hogy ezeknek a jelenségeknek gyakorisága késztette a moszkvai bürokráciát csapatai egy részének visszarendelésére, és olyan megbízható egységeknek az országba vezénylésére, amelyekről nem volt föltételezhető, hogy rokonszenveznek a lakossággal. Azokat az orosz katonákat, akik nem voltak hajlandók tüzelni a fölkelőkre, ez utóbbiak baráti érzelmekkel fogadták; bizonyság erre az a határozat, amely követeli, hogy az ilyeneknek adjanak menedékjogot Magyarországon.

Szükséges-e ennél jobban leleplezni a francia sztálinistákat? A magyar fölkelők nacionalizmusán azok merészelnek fölháborodni, akik a háború végén fejük búbjáig elmerültek az általuk „boche”-oknak szidalmazott németek elleni sovinizmusban.

Az orosz bürokrácia és a magyar forradalom

Úgy vélhettük, legördült a függöny a magyar forradalom első fölvonásának végén, amikor Nagy Imre bejelentette a fölkelés általános győzelmét és az orosz csapatok kivonását. De nem következett be szünet. Alig ment le a függöny, ismét fölhúzta azt a Magyarországra özönlő tankok hernyótalpának dübörgése. Tankok fogták körül Budapestet, lezárták a hidakat és az utakat, az országot pedig elszigetelték a külvilágtól.

Nem hittük volna, hogy ezt meg meri tenni a Szovjetunió. Hat hónappal korábban az orosz vezetők ünnepélyesen elítélték Sztálin diktatúráját, megígérték, hogy véget vetnek a rendőrterrornak, a bizalom helyreállítását célzó számos lépést tettek, Titóval közösen nyilatkozatot írtak alá arról, hogy az egyenlőség elvének kell érvényesülnie a szocialista államok közötti kapcsolatokban, alig egy hónapja történt, hogy meghátráltak a lengyel forradalmi mozgalom előtt, öt napja pedig hosszú nyilatkozatot tettek közzé, amelyben megerősítették a népi demokráciák jogát, hogy maguk határozzák meg politikájukat; arról is szóltak ebben a nyilatkozatban, hogy szándékukban áll kivonni az orosz csapatokat több közép- és kelet-európai országból; végül pedig a támadás előtt negyvennyolc órával a Szovjetunió ENSZ-képviselője azt állította, hogy az orosz csapatok csupán a szovjet állampolgároknak Magyarországról történő zavartalan távozását kívánják biztosítani.

Negyvennyolc óra azonban elegendő volt, hogy visszavonják engedményeiket, érvénytelenítsék nyilatkozataikat, megszegjék ígéreteiket, elsöpörjék a demokratizálás folyamatát, és újra a sztálinizmus visszataszító arculatát merjék mutatni, noha ők maguk minősítették azt madárijesztőnek, hogy bizalmat keltsenek maguk iránt. (…)

Bár ismertük az orosz rendszer valódi jellegét, ismertük a sztálinistáknak a munkásság harcaiban negyedszázad óta játszott ellenforradalmi szerepét, emlékeztünk rá, hogy milyen könyörtelen elnyomás jutott osztályrészül a Szovjetunióban mindenfajta ellenzéknek, és nem felejtettük el, mi lett a sorsa egész népcsoportoknak, amelyek tagjait a kolhozosítás során milliószámra deportálták (ezt Hruscsov erősítette meg nemrég a XX. kongresszuson), mégsem gondoltuk volna, hogy a Szovjetunió – helyesebben a kormánya – a jelenlegi helyzetben a világ színe előtt, valamennyi ország dolgozóinak és kommunistáinak színe előtt magára veszi a felelősséget, hogy tankok ezreivel tiporja el a magyar nép minden rétegét mozgósító fölkelést. Mégis ez történt. Alábecsültük a Kremlt, hazugságra való képességét, cinizmusát, a néptömegek iránt érzett határtalan gyűlöletét. A Sztálint a múlt minden elképzelhető hibájával és bűnével vádolni kész Hruscsovok, Mikojánok, Bulganyinok, akik magukat egy általuk nem kívánt terror tehetetlen szemlélőinek állították be, ez a hónapokon át különböző fővárosokban a „derék embereknek” kijáró elismerésért házaló banda kegyetlenségében fölülmúlta Sztálint. Sztálinnak voltaképpen sohasem nyílt alkalma ilyen vérengzésre. Tegnapi és holnapi szónoklatok ezrei sem fogják feledtetni tetteiket, amelyek munkások gyilkosaiként leplezik le őket és rajtuk keresztül egy egész rendszert: a bürokratikus kapitalizmust.

Semmiféle reform sem tudja megjavítani ezt a rendszert. Liberálisabbá válhat egy időre, hogy megpróbálja visszaszerezni a nép támogatását. Ám amint veszélybe kerül, a maga logikája szerint cselekszik, ami úgy szól, hogy meg kell semmisíteni az ellenfelet, még ha az egy egész nép is.

Akik készek voltak lelkesedni a Szovjetunió új és haladó bürokráciájáért, nézzenek most szembe azzal a visszataszító arcával, amit e harc során mutatott, nézzék meg a romokat, az áldozatok sokaságát, a világtól elszigetelt fölkelők szorongatottságát, akiknek újból elnyomás alatt kell élniük, és értsék meg, hogy választaniuk kell. Radikálisan kell választaniuk, mégpedig nem Sztálin és Hruscsov, Hruscsov és Malenkov, az állítólagos dogmatikusok és az állítólagos liberálisok, hanem a totalitárius bürokrácia és a vele szembeszállni képesek között, akiket kizsákmányolnak, és akiken kívül a szocializmusnak senki más nem adhat értelmet.

A francia sztálinizmus manipulációi

Számosan vannak olyanok, akik visszataszítónak tartják a párizsi és moszkvai kommunista vezetők hazugságait. De ezek az emberek tehetetlennek érzik magukat. Azt mondják: „Nem látjátok, hogy a burzsoázia ujjong, és ti az ő kezére játszotok, amikor támadjátok a kommunista pártot?” Ezt válaszoljuk nekik: „A burzsoázia valóban hasznot húzott a magyar forradalomból. Ám tisztában kell lennetek azzal, hogy a burzsoázia mindig hasznot fog húzni a szovjet tömbben lezajló küzdelmekből, ahogy a Szovjetunió is a maga hasznára fordítja a nyugati tömb belső ellentéteit. Természetes, hogy Franciaországban a Le Figaro és a L’Aurore hangosan örvendezik az ellenségének tekintett imperialista hatalmi tömb nehézségei láttán. A munkások azonban tudják, hogy az általuk támogatott magyar forradalom nem azonos azzal, aminek osztályellenségeik próbálják beállítani. Ha nektek csupán azért nincs egyetlen jó szavatok se erről a forradalomról, mert abból a burzsoá sajtó érvet kovácsolhat a Szovjetunió ellen, akkor ez azt jelenti, hogy sohasem fogjátok támogatni a keleti tömb országaiban kitörő forradalmakat.”

Erre ők azt mondják: „A magyarországi fölkelésben igen különböző irányzatok vettek részt, a fölkelés veszélyesen megerősítette a kispolgári elemeket, sőt a reakciósokat is.”

Mi ezt válaszoljuk nekik: „Először is a forradalmak sohasem vegytiszták, szükségképpen fölszínre kerülnek bennük különböző irányzatok. A februári orosz forradalom, hiszen jól tudjátok, szintén nem volt vegytiszta. A munkások és a szegényparasztok mellett részt vettek benne kispolgárok, sőt olyanok is, akik azért csatlakoztak a harcolókhoz, mert a cár képtelennek bizonyult a háború eredményes folytatására a németek ellen. Mindig a harc dinamikája húzza meg a választóvonalat a különböző irányzatok között, és állítja szembe őket egymással, végső soron pedig ez a dinamika dönti el a köztük levő konfliktusok kimenetelét. A magyar fölkelés tizenkét nap óta folyt, amikor az oroszok elhatározták a leverését: tehát a jövő még nyitva állt előtte.

Lássátok be azt is, hogy a népi demokráciákban vagy a Szovjetunióban kirobbanó forradalmak esetén az erők játéka okvetlenül igen bonyolult lesz. A totalitarizmus annyi gyűlöletet ébresztett, hogy mindenki kész szövetkezni ellene; az első pillanatban a fölkelés valamennyi résztvevőjének közös célja van: a szabadság. De kevés idő múltával némelyek a nemzeti múltat, az ősök vallását, a hajdani zsíros kis üzleteket és az idejüket múlta szokásokat akarják visszahozni, míg mások a társadalmat kívánják radikálisan átalakítani, és végre megteremteni azt a szocializmust, amit visszájára fordítottak, miközben folyvást ígérgették nekik. A szatócs hálát ad Istennek, hogy kevesebb adót kell fizetnie és emelheti az árait; a munkások munkástanácsot alakítanak, mely az üzem vezetésére tart igényt.

Nem az a ti föladatotok, hogy sápítozzatok, mert a szatócsok Amerikát éltetik, vagy a parasztok térdre borulnak egy bíboros előtt. A ti föladatotok az, hogy mindenütt hirdessétek, mit csinál, mit követel, hogyan szervezkedik a proletariátus, és szerezzetek neki támogatást.”

Utóirat, 1957. július-szeptember: Ellenforradalom Magyarországon

Könyörtelen logikája szerint fejlődik az ellenforradalom Magyarországon. Ezreket végeztek ki már, és naponta történnek újabb letartóztatások. A hatalom módszeresen, kezdetben álszent módon, utóbb cinikusan valósítja meg az ellenzék szétzúzására készített tervét. Még színlelte, mintha elismerné a munkástanácsok követeléseinek jogosságát, s máris elkezdte egymás után letartóztatni az üzemek legbátrabb és legöntudatosabb képviselőit, akiket most már hónapok óta küld a bitófa alá. Az ellenforradalmi terror – viselje akár Thiers, akár Kádár mezét – először mindig a munkásokra sújt le. Belőlük áll az a néptömeg, amelynek elnyomása elengedhetetlenül szükséges. Egyedei éppoly névtelenek maradnak most a halálban, mint amilyen névtelenek voltak tegnap a munkában, noha csakis az ő munkájukból él a társadalom, és olykori átalakulására is csak az ő harcaik, az általuk hozott halálos áldozatok nyomán kerülhet sor. Nem őrzi meg a történelem emlékezete azoknak a magyar segédmunkásoknak vagy szakmunkásoknak a nevét, akik azért végezték bitófán, mert a maguk emberségéből a társadalomnak is szerettek volna juttatni egy keveset.

Az értelmiséget csábítgatták egy darabig, hogy sorakozzék föl a rendszer mellé, de aztán őket is könyörtelenül üldözni kezdték. Említsük legalább azok nevét, akikről hallottunk, Déry Tiborét, Gáli Józsefét, az öngyilkosságba hajszolt Soós Imréét – nevük bizonyság rá, hogy van ellenállás Kádárral szemben; beléjük kapaszkodhat mindazok haragja, szolidaritása és reménye, akik most tehetetlenül kénytelenek nézni a forradalom eltiprását.

Összehasonlítható-e vajon az új rezsim terrorja a forradalom napjainak állítólagos kilengéseivel? Fölháborodott hangon hallottunk szólni arról, hogy az utcán üldözőbe vették a rákosista rendőrség tagjait, sőt, kommunista párttagokat is megtámadtak. De azonosítható-e a tömegeknek elnyomóik ellen kitörő, olykor elvakult dühe a nép körében minden ellenzéki hangot elnémítani kívánó csoport előre megfontolt erőszakával?

Látva, hogyan dolgozik az ellenforradalom, nem azt kell-e vajon mondanunk, hogy maga a forradalom meglehetősen bátortalan volt? Amikor tapasztaljuk, mennyi rendőr dolgozik azon, hogy börtönbe juttassa a munkástanácsok aktivistáit és a baloldali értelmiségieket, hány bíró osztogat halálos ítéleteket, hány politikus és újságíró ad utasítást terrorintézkedésekre, illetve igyekszik igazolni őket, akkor rá kell döbbennünk, mennyire nagylelkű volt a forradalom, hogy életben hagyta csaknem valamennyi ellenségét.

Persze azok részéről hiába várunk tiltakozást, akik egykor adták a fölháborodottat a L’Humanité hasábjain; ők hallgatnak, és nem éreznek lelkiismeret-furdalást hallgatásukért, hiszen az ő politikai irányvonaluk érvényesül ma Budapesten. De ez a politika fölnyitja-e vajon legalább azoknak a szemét, akiknek még a második szovjet beavatkozás után is kétségeik voltak? Ők tragédiát emlegettek, Kádár szomorú kötelességének mondták, hogy vérbe kellett fojtania a fölkelést, nehogy kitörjön a népfölkelés háta mögött leselkedő fasiszta puccs. Idézték Kádár kijelentéseit, hogy magáévá teszi Nagy Imre programját, hogy a munkástanácsok segítségével fog kormányozni, hogy tárgyalásokba kezd a szovjet csapatok kivonásáról, hogy a harc résztvevői amnesztiát kapnak. Szerintük mindez arról tanúskodik, hogy Kádár a helyzet – kétségtelenül tragikus – megmentője; neki köszönhető, hogy a párt talpon maradhatott, és lehetséges a szocialista jövő. Most, amikor kialudt a novemberi tűzvész lángjainak fénye, és semmi egyéb nem maradt meg a drámából, csak az, amit az ő vérmes fantáziájuk Kádár lelkébe kivetített, ezek az emberek bambán merednek a Rákosi rendszerét visszaállító diktátor baljós arcába.

Azonban nem Kádár változott meg. Amikor megmentette a pártot, már azt a politikát képviselte, amit most látunk. Épp a párt megmentése jelentette a tömegektől elkülönült, azokat gyűlölő totalitárius apparátus helyreállítását, azét az apparátusét, amely csak terrorral, a forradalmi szellemű munkások és értelmiségiek elpusztítása árán tud kormányozni. Nem létezik Kádár-rejtély. Kádár rendkívüli helyzete rávilágított korunknak arra az igazságára, hogy a forradalom csak a bürokratikus párt szétzúzása árán győzhet.

Fél évvel ezelőtt már hangsúlyoztuk, hogy a magyar forradalomban különböző irányzatok vettek részt; senki sem tudhatta, mi lett volna a kifejlet a szovjet beavatkozás nélkül. A munkástanácsok roppant jelentős mozgalmába vetettük reményünket, velük párhuzamosan azonban újból színre léptek kispolgári és nacionalista pártok is, ezekkel a munkástanácsok később biztosan összeütközésbe kerültek volna. Pár napig tartott csak a forradalom, érnie kellett volna még, nyitott volt a jövője. Viszont az ellenforradalomnak csak egy biztos útja volt: amelyiket az orosz tankok vágták. Ma már belátható az út, amelyen végighaladt. Akik annak idején, amikor múlhatatlanul szükséges lett volna fönntartás nélkül megbélyegezni Kádárt és gazdáit, azzal vesztegették az idejüket és a becsületüket, hogy a burzsoá reakció magyarországi veszélyéről fecsegtek, most föltehetik maguknak a kérdést: „Mi lehet rosszabb a jelenlegi rendszernél? Milyen kritériumok alapján lehet a létező sztálinista diktatúrát jobbnak mondani a burzsoá reakció lehetőségénél?”

A magyar forradalom bukásának óriási kihatása lehet, ha képes lesz megtanítani rá a munkásokat és értelmiségi szövetségeseiket, hogy valamennyi ellenségüket fölismerjék, bármilyen álarcot viseljenek is, és ne tékozolják erejüket azzal, hogy az egyiket védelmezik a másikkal szemben.

Socialisme ou Barbarie

1956 december – 1957 február