WILDCAT – ANTIPOLITIKA. BLOGSPORT.EU: TÉZISEK A KAPITALIZMUS VILÁGVÁLSÁGÁRÓL

2023. 02. 16.

 

TÉZISEK A KAPITALIZMUS VILÁGVÁLSÁGÁRÓL

May 31st, 2010 antipolitika

 

Megint Wildcat-szövegek következnek, ezúttal a múltkori cikk témáját tömörítik 23, illetve 15 tézisbe. Sajnos kicsit régiek, de a téma akkor is aktuális. Eredeti szövegeket a www.wildcat-www.de oldalon keressetek.

 

——————————————–

 

(2008 végén:)

 

23 tézis a kapitalista válságról

 

Lefutása

 

•   2006-ban az amerikai ingatlanárak többévi szárnyalása véget ért – 2007-ben süllyedni kezdtek, jelentős túlkínálat volt lakásokból és házakból. Emelkedő kamatok és csökkenő házárak közepette a háztulajdonosok elcsúsztak a jelzáloghitelek fizetésével. Közvetlenül ez váltotta ki a subprime-válságot, és rögtön átcsapott a befektetési bankokra is (1); 2007. márciusában váratlan, erős árfolyamesés sújtotta New York és Shanghai tőzsdéit. Időközben a legnagyobb pénzügyi és bankválságban vagyunk legalább 77 éves viszonylatban – de talán a kapitalizmus történetének eddigi legnagyobb válságában.
Hogyan lehetett egy teljesen szokásos „disznó-ciklusnak” (2) (ház-túlkínálat) ilyen hatalmas hatása? Az első magyarázatot a Egyesült Államok munkásosztálya adja, mert életszínvonalát a csökkenő reálbérek mellett csak adósságokkal tudta fönntartani. Még 1995-ben az amerikai jelzálogkölcsönök (3) kevesebb, mint 2 százaléka volt „subprime” (4), 2005-ben már 25 százalék. Az amerikai proletariátus eladósodása az utóbbi években jócskán megnövekedett, 2007-ben az átlag amerikai jövedelmének 14 százalékát fordította tartozások visszafizetésére.

 

•   A második magyarázat a hitel általános kiterjesztésében rejlik. A ’70-es évek eleje, a Bretton Woods-i rendszer vége óta a kapitalizmus története a hasznot hozó befektetési lehetőségek után kutató tőke történeteként fogható föl. Mivel a gyárakba és effélékbe való produktív befektetésekben nem tud elégséges szinten értékesülni, a tőke más „befektetési formákat” keres: valutaspekuláció, derivatívák (5), ingatlanspekuláció (a polgári terminológiában ezt „befektetési ínségnek” nevezik). A legutóbbi évtized egyik „pénzügyi újítása” volt az olyan értékpapírokkal való kereskedelem, amelyek adósságjóváíráson és jelzálogon alapulnak, és ráadásul sokszorosan „kötegeltek”. Az ilyen CDO-k (6) tették lehetővé, hogy [a hitelminősítők] a „romlott” hiteleket is abszolút biztonságosra „értékeljék”, úgyhogy vásárolhattak ilyen papírokat az intézményi befektetők is (mint a nyugdíjpénztárak), amelyeket törvény kötelez, hogy biztonságosan fektessék be pénzeiket. A magas hitelrész megsokszorozta a befektetett magántőke nyereségét; ez az „emelőhatás” üt vissza aztán a hitelpiramis összeomlásánál bumeráng-szerűen. Mindehhez még az is kiderült a subprime-válságban, hogy a kötegelés miatt már senki sem ismerte föl, hol lappanganak a „romlott” hitelek („szennyezés”) és hogy melyik bankot fenyegeti épp az összeomlás. A szabályos üzletmenetbe vetett bizalom a tőke értékesülésének (egyik) anyagi feltétele. A bankok közti bizalomvesztés a „pénzügyiből” bankválságot csinált.

 

•   A válság kitörése óta folyik arról a vita, hogy „eléri-e”, illetve hogyan és milyen mértékben „a pénzügyi válság a reálgazdaságot”. A valóságban ez megfordítva történik: a világkonjunktúra leívelését (2007-től) sokszorozzák meg a pénzügyi mechanizmusok. Ugyanazok a pénzügyi folyamatok, amelyek lehetővé tették a „növekedést”, most az összeomlást kényszerítik ki. Ezért tűnik a válság „pénzügyi válságnak”. Ám a válság lényege nem a bankok fizetésképtelenségében, vagyis „passzívájában” rejlik, a tulajdonképpeni probléma az „aktíva”: az úgynevezett „reálgazdaság” magas eladósodása.

 

•   A pénzügyi lufi ugyanis nem valami elkerülhető hibás folyamat, hanem az úgynevezett „reálgazdaság” alapja. Ez a ’90-es évek közepe óta a hitelkiterjesztésnek köszönhetően folyamatosan növekedett. A globális GDP az 1970-es évek óta csak 2-4 százalékkal növekszik (az elmúlt évszázad ’50-es és ’60-as éveiben 4-7% volt ez az arány).
A dot.com-válság (7) után minden gátat megnyitottak. A rákövetkező négy évben a Fed több dollárt hozott forgalomba, mint az észak-amerikai történelem megelőző 200 évében összesen. A fogyasztói hiteleket és jelzálogkölcsönöket a kapitalizmus történetében a legnagyobb mértékben terjesztették ki. A bankok részben 3% alatti kamatra adtak kölcsönt – ez az önköltség alatt van, és a túlfelhalmozási válság kifejeződése (lásd fentebb: „befektetési szükségállapot”; a berendezésekbe és gyárakba fektetett összegek ez években továbbra is igen alacsonyak maradtak). Ennek eltussolására a 2005-ös évtől kezdve az USA-ban az M3 pénzösszeget (8) nem foglalják bele a statisztikába. Mindezen intézkedések ellenére az Egyesült Államok bruttó hazai terméke azóta is csak az ingatlanlufitól növekedett. Szintén érdekes a 2002-2006-os globális felfutás: a munkanélküliek száma nem csökkent.

 

•   A harmadik magyarázat, hogy a subprime-válság miért töltötte be a gyutacs szerepét: az adósságokból finanszírozott és fogyasztás-vezérelt amerikai gazdaság a maga 800 milliárd dolláros évi mérleghiányával hatalmas tőkebeáramlásokra volt ráutalva, legfőképpen Kínából, amely ugyanakkor a fogyasztási cikkek előállítására szakosodott világméretű ipari központtá vált; Kína, Japán, Tajvan és Dél-Korea mint fő tőkefolyósítók időközben összesen 4 billió dollárnyi pénztartalékot tartanak maguknál. E mechanizmus a következőképpen foglalható össze: a Kínában termelt árukat az USA-ban fogyasztják el, és dollárban fizetnek értük, amely dollárok ezért Kínában halmozódnak fel. E dollárokat Kína aztán kölcsönadja az amerikai kormánynak, hogy a körforgás mehessen tovább. Egy ilyen konstrukció előbb-utóbb biztosan véget ér. És valójában 2007 óta Európa a kínai áruk legnagyobb piaca, már nem az Amerikai Egyesült Államok. A modell korlátai láthatóvá váltak – és a válságban még élesebben kirajzolódnak: az Amerikába áramló külföldi tőke 2008. nyarán drámaian lecsökkent, a szükséges havi 40 milliárd dollár helyett, amelyet államkötvényekért külföldi vásárlóknak fizetnie kellene, augusztusban 14, júliusban csak 8,6 milliárd jött be. A Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et főleg azért „mentették meg” (értsd: államosították) szeptemberben, hogy Kínának ne szegjék kedvét, mely ország ott összesen 500 milliárd dollárt fektetett be.

 

•   Az autóiparban egybeesik a konjunktúraciklus, a túlkapacitások, a befektetések hiánya, a magas eladósodás (a cégeké és az ügyfeleké is) és a termékciklus (túlérett piac, eldugult utak, „az olajkorszak vége”). Ezért sújtja a válság az autóipart és beszállítóit pillanatnyilag a legsúlyosabban.

 

•   Jelenleg hatalmas monopolizációs folyamatnak vagyunk tanúi globális szinten. Ebben a folyamatban maga az uralkodó osztály is átrendezi sorait, és kihirdeti a szükségállapotot (pl. a „pénzpiaci stabilizációs törvény” is „felhatalmazó törvény”). A mentőintézkedések elárulják az uralkodó osztály struktúrájáról és a teljhatalommal felruházott személyekről, hogy a kormányok nem állják útját a fejleményeknek, hanem díszsorfalat állnak nekik, vagy egyenesen kiélezik őket. (Robert Scheer az amerikai kormány bail out-politikája (9) kapcsán „pénzügyi fasizmusról” beszélt.)

 

•   A válság folyamatában és a válságintézkedések nyomán a munkanélküli- és nyugdíjbiztosítások, valamint az önkormányzatok csődölnek be következőnek. Ezen intézetek pénzeiket egyfelől a spekulatívtól (a német nyugdíjbiztosítónak Lehman-papírjai voltak) a csúcs-spekulatívig terjedő befektetésekbe tették (az ingatlan- és nyersanyagkrach után amerikai nyugdíjalapok részben „keselyű-papírokba” – vulture fonds (10) – csoportosították át befektetéseiket), és az életbiztosítások és céges bevételek is veszélybe kerülnek a szóba jöhető bankcsődök kapcsán. Másrészt ezen alapokból szolgálják ki magukat a kormányok (Oroszországban nyugdíjpénzekkel mentettek meg bankokat; az argentin kormány a magánnyugdíjpénztárakat csapolja; stb.).
Csakúgy, mint a ’70-es évek közepén (New York!), a mostani válság is átcsap a kommunális költségvetésekre. Sok Ruhr-vidéki város, de pl. Freiburg is súlyos fizetési nehézségek előtt áll.

 

•   A pénzügyi szektor után most egész államok válnak a bail out tárgyaivá: Izland, Magyarország, Pakisztán, Törökország, Belorusszia, a balti államok, Románia, Szerbia, Kazahsztán… Félő, hogy dominóeffektus következik, a Nemzetközi Valutaalapnak ugyanis mintegy ötszázmilliárd dollárra volna szüksége a mentőcsomagokra – és feleennyi sem áll rendelkezésére. Politikai jelentőséggel bír, hogy Izland ezek után Oroszországhoz, Pakisztán Kínához, Argentína pedig Venezuelához fordult segítségért. Ám a segítségül siető országoknak is elfogy a pénze. Nagyon valószínűtlen, hogy a november közepére összehívott pénzügyi csúcstalálkozó egy új Bretton Woods-szerű rendszerben (11) meg tudna egyezni.
  A „népgazdaság” mítosza rogyadozik. Összedőlni akkor fog, amikor egy olyan országot ér el az ár, mint Svájc! A nemzeti szabályozás alatt tartott munkaerőpiacok, amelyek segítségével a világ munkásosztálya egyes szegmensekbe volt beosztva, összeomlanak.

 

A kapitalista világrendszer válsága

 

•   No „decoupling” – se az EU-ban, se a BRIC-országokban!
 

A nagy belpiacokkal rendelkező BRIC-országoknak kellene a hitelekkel finanszírozott fogyasztás kimerült modelljét időben meghosszabbítania. Azonban ezen államok új középrétegei belátható időn belül nem tudják az egyesült államokbeli munkásosztály fogyasztását pótolni. A BRIC-államokba vetett eltúlzott remények maguk is a válság kifejeződései voltak. Oroszországban például a közvetlen külföldi befektetések 2008-ban a 2007-es évhez képest csaknem megfeleződtek; az extrém gyenge bankrendszer és az ingatlanbuborék már pukkan. Hatalmas refinanszírozási gondok fenyegetnek. Elkezdődtek a tömeges elbocsátások.
  Izland államcsődje csak ízelítő volt, a feltörekvő országok jelzik a válság következő robbanáshullámának hatókörét. Itt aztán jóval nagyobb összegekről van szó, mint a subprime-válság esetében. Kína ugyanakkor nem tagadhatja meg a pénzügyi segítséget a könyörgő Egyesült Államoktól és Németországtól! A kínai pénzek megvonása az USA-tól a színtiszta öngyilkossággal érne fel – minden rezsim túlélése attól függ, hogy a válságban összezuhan-e az amerikai pénzügyi rendszer.

 

•   Az USA katasztrofális gazdasági helyzetét 9/11 után a „hiány ikertornyai” („the twin towers of deficit”) címkével illették sokan: a legnagyobb államadósság és legnagyobb külföldi adósság értendő ezen. Néhány év alatt kinőtt és összedőlt egy harmadik torony is: a magánháztartások a GDP jóval több, mint 100%-ával vannak eladósodva. E törékeny helyzet fenntartásához szükséges tőkebeáramlások (lásd 5. pont) két feltételtől függenek: a dollártól mint „világpénztől” és a US Army katonai uralmától. Az Afganisztánban és Irakban folytatott, már nem megnyerhető háborúkkal ez a helyzet még ingatagabbá vált. A hegemón tönkrement. Viszont Beverly Silverrel és Giovanni Arrighivel ellentétben nem gondoljuk azt, hogy az új hegemón jót tesz nekünk, sem azt, hogy egyáltalában már kiderült, hogy lesz-e utód. Ha lesz, az kevésbé lenne jó nekünk, mint a forradalom. Az sem lejátszott meccs, hogy ki lehet az és meddig; Immanuel Wallerstein nemrég azt írta, hogy egy ilyesfajta átmenet általában 50 évig tart, és csak az a biztos, hogy 2008. a „neoliberalizmus leköszönésének” éve. És egy ilyen leköszönés az összes kérdést aktuálissá teszi.

 

•   Sajnos a baloldalon folyó vita nem e kérdések szféráiban mozog. Sokan új keynesianizmusban reménykednek, vagyis az erős állam mellett teszik le a garast. A keynesianizmus újabb kiadásának azonban nincs talaja: nincs már olyan népgazdaság, amely a világválság nyomásának ellen tudna állni; a nemzeti fogyasztásserkentés nem működik többé – épp ellenkezőleg: az állam, amely az utóbbi hetekben „saját” bankjaira garanciákat adott, minden más államra short selling (12) nyomást gyakorol; az egyik bankház/gyár/állam bail outja elértékteleníti a másikat. És hogyan kellene az „igényeket” serkenteni, amikor a prolik és a bankok is ülnek a pénzükön? Ráadásul nincs olyan hegemón, aki egy ilyen programot keresztülvihetne, mint amilyen az USA volt a ’30-as években – válaszul az ottani osztályharcokra!

 

A válság válsága

 

•   A „neoliberális gazdaságpolitika” abból állt (mintegy reakcióképpen a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji osztályharcokra), hogy csökkentették a költségeket, mindenekelőtt a béreket. Az alacsony (gyakran infláció alatti, azaz negatív) kamatok politikája útján jócskán kiterjesztették a hiteleket, hogy a fogyasztás (a munkásosztályé ugyanúgy, mint a gépekbe való „vállalkozói befektetés”) finanszírozható legyen. Így emelték a vállalkozói profitokat, drasztikusan megváltoztatták a jövedelemelosztást, és elszegényedésbe vitték az osztály nagy részeit. Ám minden pusztítás ellenére, amelyet ez a stratégia szerte a földgolyón okozott („szerkezetátalakító programok”), lényegében akkor sem ért célt: a reálbefektetések alacsony szinten maradtak.

 

•    E keretben a „fejlődés” csak a tőke agresszív kiterjesztésével volt lehetséges: az eddig felderítetlen zugokba való betolakodással, bevándorlói munkaerő toborzásával, a „periféria” iparosításával. Az utóbbi 40 évben világméretű proletarizálódás zajlott olyan mértékben és sebességgel, mint a kapitalizmus történetében eddig soha (lásd Wildcat #82). Ez a kiút tehát ma le van zárva, a periféria ma már iparosítva van.

 

•   A neoliberalizmus nem új „modell” volt (mint azt a „posztfordizmusról” (13) szóló fecsegés akarta elhitetni), hanem egyetlen hosszúra nyúlt válság 1973-tól kezdve. A deregulált, viszont politikailag igazgatott pénzügyi szektor volt a válasz a tényleges kereslet visszaesésére, ami más szóval a munka prekarizálódása. A globális rendszer „pénzügyi kockázatában” az utóbbi évtizedekben a munkásosztályt ért támadás tükröződik vissza. A ’80-as évek óta ezt a stratégiát egyre gyorsabb ütemben egymásra következő „pénzügyi válságok” rázták meg: adósságválság a ’80-as évek első felében, takarékpénztári válság Amerikában a ’80-as évek második felében, peso-válság Mexikóban 1994-95-ben, dél-kelet-ázsiai válság 1997-98-ban, rubelválság 1998-99-ben és a dot.com-válság 2000-01-ben. Míg azonban mindeme válságokat regionálisan vagy szektorra leosztva korlátok közé lehetett szorítani (a hitelek további kiszélesítése árán), a jelenlegi csuszamlásban a hosszúra nyúlt válság saját határaiba ütközik. A „válság válságában” a globális kapitalizmus a szakadék szélén táncol.

 

Az urak lehetőségei kifogyóban

 

•   Minek a kezdete?

 
”1929” nem maga a válság volt, hanem annak bejelentése. A mostani válság is jó sokáig fog tartani, és csúcspontját a 2009-es év inkább végén, mint közepén fogja elérni; ezután elhúzódó [depresszió] következik (az 1873-78-as válság is öt évig tartott). Az „első mutatók” koromsötétek: az ipari termelés kétszámjegyű visszaesést mutat, a kőolaj ára három hónap alatt felére hanyatlott, egyáltalában bukórepülésben vannak a nyersanyagárak, a világkereskedelem csökkenőben. Mindez a recesszió mélységét jelzi. Az aktuális válságot a polgári kommentárok is a lisszaboni földrengéshez (1755. november 1.) hasonlítják, hogy kiemeljék a korszakváltás-jelleget. A lisszaboni földrengést többnyire a francia forradalom nyitányának szokás tekinteni…

 

•   Defláció

.

Az ENSZ munkaügyi szervezete (ILO, International Labour Organization) a globális munkanélküliség 11 százalékos emelkedésével számol (210 milliós végszám) 2009-ben. Ez arra a valószínűtlen esetre vonatkozik, ha a válságot sikerülne „kézben tartani”. A mindenütt beütő tömeges elbocsátások más nyelvet beszélnek (csak a [Gyöngy-folyó] deltájában az év végéig két és fél millió ember veszítheti el a munkahelyét!). Másrészt ez azt jelenti, hogy a fogyasztás durván visszaesik, és defláció várható. A defláció önmagát erősíti: a zuhanó árak lenyomják a profithatárokat. Aztán még több embert bocsátanak el, a fogyasztási kiadások még inkább visszaszorulnak, a vállalatok nyeresége tovább süllyed… Ami a pénzügyi politikát illeti, ez ellen elég keveset lehet tenni – hát még ha az Egyesült Államokban máris 1 százalékon, Japánban 0,3 százalékon áll a jegybanki alapkamat!

 

•   A reformizmus lehetetlensége

 
Azon követelése többek között az ATTAC-nak, hogy mentsék meg a reálgazdaságot, és hagyják tönkremenni a bankokat, nem váltható valóra, ugyanis a bankok nélkülözhetetlenek a kapitalizmus működéséhez. Hogy a bankok viszont vagy kuporgatják a „mentőpénzeket”, vagy kisebb bankok felvásárlására használják – vagy éppen osztalékok és bónuszok formájában szórják el! ­−, világosan jelzi a dilemmát: hogyan lehet a fogyasztást serkenteni, ugyanakkor a jövedelmet újfent a termelékenységhez kötni? Az év eleji Bush-terv (14) sem működött: az emberek felvették az ajándékba kapott pénzt, hogy aztán adósságaikat fizessék vissza vele, vagy a jövendő rossz időkre tartalékolják. Konjunktúraélénkítő programként csak akkor működött volna, ha a csekkeket rögtön el is költötték volna.
  Sok válság elleni intézkedés (masszív kamatcsökkentés, olcsó hitelek forgalomba hozatala, mindenféle garanciák…) csak olaj volt a tűzre – mert a bankok a pénzt rendkívül kockázatos spekulációkra használták, amelyek segítségével a nagy veszteségekből akartak valahogy kikeveredni. A további pénzek befecskendezésével a gondok nem oldódnak meg, hanem csak elmélyülnek, amíg ezzel együtt a rendszert nem szabályozzák. A szabályozások azonban csak akkor működnek, ha egyidejűleg a munkásosztályt erősebb kézzel fogják munkára, mint azt Lafontaine javasolta pénzügyminisztersége idején. (L. elsőként tett javaslatot a munkanélküli segély megszüntetésére, amint az aztán a Hartz IV (15) formájában meg is történt.) A munkásosztály fölött aratott fölényes győzelem nélkül az egyes szabályozások és mentőkísérletek csak a konkurrens tőkék és frakciók közti feszültséget növelik.

 

Mi a teendő?

 

•   Harc a lelkekért

 
Hogy „pénzügyi válságról” folyik a beszéd, az legitimációul szolgál ahhoz, hogy a bankokat és bankárokat a proletárok megtakarított pénzével és adóbefizetéseivel megmentsék. Hogy a „spekulációt” és a „mohóságot” teszik meg felelősnek, annak el kell terelnie a figyelmet az egész rendszer válságáról. Bellofiore és Halevi a „traumatizált munkások, eladósodott fogyasztók és mániás depressziós takarékoskodók hármas egységéről” beszél, és arról, hogy az emberek kényszerből váltak a „pénzpiacok résztvevőivé”. A válság propagandisztikus kezelésében ehelyett azzal vagdalkoznak, hogy a „kisemberek” szintén „mohók” voltak, és pénzüket pl. izlandi bankokba tették (ami igaz is). Ám a legtöbbeknek az állami rendszerek (pl. nyugdíjak) leépítése következtében és az inflációs ráta alatti kamatok láttán (a „neoliberalizmusban” tipikus és lényegi elem) semmi más nem maradt.
  „A kisemberek mohósága” bűnbak és ugyanakkor igazolás a keményebb munkakényszerhez. Horst Köhler azt mondta egy Spiegel-interjúban: „Elvileg mindenki gazdag akar lenni, mégpedig a lehető legkevesebb személyes erőfeszítéssel. Azt gondolták, ez a legkönnyebben pénzpiaci üzletekkel megy, hiszen így nem kell halálra dolgozni magát az embernek. Ez a mentalitás sajnos túlságosan is elterjedt. Ha új tudatot akarunk a pénzről kialakítani, akkor a munka értékéről is új tudat kell nekünk.”
  Ez a brutális takarékossági programok kísérődala, amelyek előttünk állnak. Ugyanebben az interjúban azonban Köhler azt is mondta: „Könnyen lehet, hogy gyanakvás támad, hogy az ’ott fönt’ ülőket nem érdeklik az ’idelentiek’ vagy az egész.” Ez jelzi az esélyeket! Ez a rendszer válsága, alapvető tisztázásokat tesz lehetővé és követel meg. A rá adott válasznak nevén kell neveznie a dolgokat: nincs több tere a reformista elképzeléseknek. Amint a munkások – a szükségtől vezérelve – a kapitalizmus alapvető működési módjaival kerülnek szembe, az alapokkal kezdenek foglalkozni, e kérdések ismét nagyon is aktuálisak lesznek.

 

•   Technikailag már most is létezik a világméretű munkásosztály. Együtt dolgozunk a termelési láncolatokban, számítógéppel és internettel vagyunk összekötve, elektronikus pénz száguld keresztül-kasul a glóbuszon (és lehetővé teszi például, hogy a vendégmunkások pénzt utaljanak át otthon maradt családjuknak…). Eddig a „globális Dél” és a régi nagyvárosok közti durva bérkülönbség fontos eszköze volt a megosztásnak. De míg az egyes országokon belül nőtt a társadalmi egyenlőtlenség az utóbbi években, és a válság során még jobban kiéleződik, a déli és az északi félteke munkásai közti különbségek csökkentek, és egyre kisebbek lesznek.

 

•   Szakadások…

.

Vajon a válság-támadások még jobban megosztják az embereket, vagy megvalósul egy politikai jellegű osztály-átrendeződés? A válság formája („pénzügyi válság”) hamarosan felerősíti az osztályszakadásokat (pénzügyi befektetéseket birtoklók a tulajdonnélküliekkel szemben, törzsgárda a kölcsönzött munkaerő ellen, fiatalok az öregek ellen – pl. a nyugdíjak kérdésében!). Másrészt a válság bizonyosan magában hordozza az erőt és az eszközöket ahhoz, hogy az anyagi megosztás alól kicsússzon a talaj. Politikailag tulajdonképpen minden téma nyitva. Mindenkinek világos lehet, hogy korszakos áttörés jön.

 

•   A baloldal

.

A válság itt is hozott némi megvilágosodást. Joachim Hirsch, a német posztfordizmus-hívő baloldaliak atyja most azt mondja: a „posztfordizmus” fogalma afféle „pótmeghatározás” volt. Ez a válság folyamán most egyértelművé vált. Remek, ez a „pótmeghatározás” uralta az agyakat a baloldalon csaknem 30 évig: hogy nincs többé munkásosztály, az ipari termelés elhalóban, stb. Ezidáig azonban inkább elbutító hatású a válság a baloldalon: a keynesianizmusban és az államban reménykednek; sietnek a kapitalizmus betegágyához, de nem késsel a kézben, hanem hogy orvosságot vigyenek neki.

 

•   …vagy a globális munkásosztály politikai újjárendeződése?

.

A most élő nemzedékeknek sosem volt nagyobb szükségük és lehetőségük történelmet csinálni. Nem kell az „elnyomorodás-elméletekre” fogadni, kevés bizonyíték akad a történelemben arra nézvést, hogy a munkások jobban tudnának harcolni, ha nyomorognak. Másrészt nincs értelme azt hinni, hogy semmi sem fog történni – a 2008. eleji lázadások világszerte csak a kezdetet jelzik. Kínában az utóbbi hetekben nagyon gyorsan spontán harcokat váltott ki az elbocsátási hullám, stb. A kérdés inkább az: mi jön itt létre? És vajon a harcok fölérnek-e a válság drámaiságával?
  A déli féltekén zajló harcok (Irak, Afganisztán, Latin-Amerika, Ázsia – bevándorlók harcai) lezárták a tőke kereszteshadjáratai előtt az utat. Az aktuális válság ezzel szemben a metropoliszokban tör ki, és ténylegesen „a tőke válsága”, a munkásosztálynak politikailag semmi köze hozzá – csakis eladósodott fogyasztók formájában, ezernyi mikrostratégiában, amelyekben mindenki elrejtőzött és befalazta magát, egyéni kiutakban, melyekben az opportunizmus nem ismert határokat. És ha kifejezetten Németországot nézzük, hát alig bukkantak föl harcok a (2008-as) év elején. (Spanyolországban és Nagy-Britanniában mondjuk legalább volt néhány teherautósofőr-sztrájk.) Viszont mintegy négy éve Németországban is vannak harcok, tanulási folyamatok, üzembezárások elleni sztrájkok, iskolai és egyetemi mozgósítások. Mindazonáltal ezek a mozgalmak eddig mind egymástól külön futottak – és most nyár óta óriási fenyegetéssel néznek szembe a válság miatt. Egyes ágazatokra ez különösképpen keményen hat (autóipar, biztosítási és banki alkalmazottak, a köztes rétegek [Lehmschichten], akiknek a Siemensnél hadat üzentek…), de ha lényegében mindenki érintett lehet, akkor a szolidaritásnak van anyagi alapja is. A válság megteremti az esélyét, hogy az eddig különálló folyamatok összejöjjenek, és a harcok közti kölcsönös kapcsolatokat erősítsék.
  Globális válság – globális osztályharc. Elképzelhető-e az újjárendeződés a francia külvárosi lázongók, a kirúgásuk ellen sztrájkolók, a tanulók és diákok mozgalmai, a proletarizáció sodrásában zajló sztrájkok (GDL), a korábban „garantált” szektorok (pénzügyi és biztosítói szektor), az emelkedő víz- és energiaárak elleni kezdeményezések és (miért ne? Lásd Argentína!) dühöngő takarékszámla-tulajdonosok között? Egy olyan újjárendeződés, amely a kínai munkások küzdelmeire is hivatkozik?
Amit nekünk mindenképp tennünk kellene: minden égtájról információkat gyűjteni és köröztetni a harcokról és mozgalmakról, valamint előállítani és megvitatni ezeket.
 

Militáns kutatást, nem pedig „átmeneti programokat”! (16)
 

A szükségállapot-politika és a munka központi szerepének kritikáját!
 

Mutassunk rá a kizsákmányolás meghaladását célzó lehetőségekre a társadalom fejlődésében, a válságban és a harcokban!

 

 

Jegyzetek

 

(1) A befektetési bankok (gazdag) ügyfeleik vagyonát igazgatják, értékpapírokkal kereskednek, valamint vállalatoknak nyújtanak segítséget a tőkefelvételnél (mint pl. a tőzsdei bejegyzéskor). A „befektetési bank” üzleti modellje a mostani válsággal végét járja.

 

(2) A disznó-ciklus a mezőgazdaság-tudományból származó fogalom, és a kínálati oldalon jelentkező időszakos ingadozásokra vonatkozik. A magas árak gyarapítják a befektetéseket, amelyek azonban a tenyésztési idő miatt csak később gyakorolnak hatást a kínálatra, és akkor túlkínálathoz és áreséshez vezetnek. Ennek következtében termeléscsökkentés következik, amely azonban ugyanúgy csak később fejti ki a hatását, és így tovább…

 

(3) A jelzálogkölcsön az egy vagy több ingatlanra kiterjedő zálogjog útján biztosított kölcsön. E zálogjogot a manapság nagy mértékben telekkönyvi adóssággal érvényesítik (az újonnan folyósított kölcsönök több mint 90%-ánál). A telekkönyvi adósság (telekkönyvbe bejegyzett ingatlantartozás) az a dologi jog, mely szerint a visszafizetés az ingatlan tulajdonjogának átadásával történhet. A telektartozás az egyik legfontosabb hitelbiztosíték.

 

(4) Subprime-piacnak a magáncélú (tehát nem céges) jelzálogpiac azon részét nevezik, amely túlnyomórészt csekély fizetőképességű („kevésbé érdemes”) vételezőkből áll.

 

(5) A derivatívák (származékos értékpapírok) kölcsönös szerződések, amelyek árképzése a piactól függő bevétel nagyságán (alapérték [Basiswert] vagy underlying) alapul. Alapértékül szolgálhatnak értékpapírok (pl. részvények, kölcsönök), piaci referenciaértékek (kamatok, indexek) vagy egyéb kereskedelmi tárgyak (nyersanyagok, devizák). Derivatívák lehetnek további derivatívák (second grades, „második fokozatú” származékos értékpapírok) alapértékei is. Alapértékként vagy underlying assetként gazdaságon kívüli mennyiségek, mint pl. az időjárás is számításba jöhet.

 

(6) CDO = collateralized debt obligation – „adóslevelekkel biztosított kölcsön” (lásd részletesebben: Bellofiore/Halevi).

 

(7) Dot.com-válság: ama tőzsdén bejegyzett vállalatok árfolyamának bedőlése 2000. márciusában, amelyek üzleti modellje elsősorban internetes technológiákra épült (ún. dot.com-ok), és amelyeknek többsége gyakorlatilag mégsem volt nyereséges. Ennek következményeképpen a tőzsdén kívüli vállalatoknál is finanszírozási válság alakult ki, amely sokaknál fizetésképtelenségbe torkollt. A dot.com-válság kidurrantotta az úgynevezett dot.com-lufit, és az „új gazdaságba” („new economy”) vetett túlzott reményeken kívül a részvények körüli nagy felhajtásnak is véget vetett, amely sok kisbefektetőt is megfogott az évezred végén.

 

(8) M3-összeg: a Fed (Am.Egy.Áll. központi bankja) definíciója szerint – az összes bankjegyekben és érmékben tartott US-dollár, plusz a futó dollár-folyószámlák, plusz dollár-befektetési bizonylatok (pl. államkölcsönök) és az összes 100’000 $ alatti pénzpiaci számla összege, plusz minden nagyobb keret 100’000 $ fölött (többek közt: eurodollár-tartalékok, nagyobb átruházható dollár-értékpapírkészletek és a legtöbb nem-európai ország dollártartalékai).

 

(9) Bail out: adósságátvállalás és –törlesztés harmadik fél részvételével.

 

(10) „Keselyű-papír” (vulture fonds): zárt befektetési alap (hedge fonds), amely más, pl. fizetésképtelen vagy a csőd szélén álló vállalatokra specializálódott, hogy ezek maradványaiból jusson nyereséghez.

 

(11) Bretton Woods: „a dollár aranyfedezetű vezető valuta-szerepe” − [a II. világháború vége felé kötött nemzetközi gazdasági egyezmény nyomán kialakított, stabilnak szánt globális pénzügyi rendszer − a ford.] − miután az USA 1971-ben felbontotta a dollár aranytartalékokhoz kötöttségét és az aranyra való beváltási kötelezettséget, a Bretton Woods-rendszer 1973-ban a kötött valutaátváltási arányok megszüntetése után végleg összedőlt.

 

(12) A short selling keretében a tőzsdén olyan értékpapírokat adnak el, amelyeknek eladójuk az üzlet időpontjában még nincs is birtokában. E stratégiával az eladó fél átlagon felüli nyereséget kasszírozhat a zuhanó tőzsdei árfolyamokból. A biztos határidős opciós üzletekkel ellentétben itt nagyon gyors üzletekről van szó, mivel az értékpapírokat igen rövid időn belül le kell szállítani [nachliefern]. Egy példa: egy „shortseller” a tőzsdén eladja a „Mintagyerek Rt.” 1000 részvényét 100 €urós árfolyamon. A papírokat azonban csak 3 nappal később kell leszállítania. Ha az eladás és a szállítási idő között 90 €uróra csökken a papírok árfolyama, emberünk (a tranzakciós és „finanszírozási” költségek levonása előtt) 10’000 €urós nyereséget zsebelhet be.

 

(13) Posztfordizmus: A kapitalizmus 1970-es évektől számított fázisa, amikor is a korábban fordizmusként ismert “jóléti” modellt fokozatosan elkezdték leépíteni. Míg a fordizmusra a hivatalos szociológiai elmélet szerint keynesiánus finanszírozási szerkezet, az ipari tömegtermelés egyeduralma és az anyagi ösztönzők viszonylagos biztosítottsága jellemző, az úgynevezett posztfordizmusban ez fellazul. A ’70-es évektől máig húzódó válság lényege, hogy a fizetőképes piacok lassacskán telítődnek, valamint az újabb termékek előállítására szolgáló technológiák gyorsan meghódítják a glóbuszt (a nagy konkurrencia lenyomja az árakat), így lehetetlen tartósan nagy profitrátát elérni. A “posztfordizmusban” ezért igyekeznek a gyorsan változó piachoz igazodni: a munkaszervezet “rugalmassá” válik, előtérbe kerül a “csoportmunka”, a többcélú gépparkkal kivitelezett kisszériás termelés (“toyotizmusnak” is nevezik ezt a termelési módszert a japán autógyártó cég nyomán, ahol először vezették be). Szerkezetileg nagyobb teret kap a szellemi tulajdon (hiszen ez a kis szériák piaci siker esetén való megismételhetőségének lehetőségét garantálja az egyes tőkeegységek számára), egyúttal a munkástól is egyre jobban megkövetelik, hogy minden erejét és kreativitását a munkába fektesse, és mindezt “továbbképzésekkel”, a teamekben (munkacsoportokban) gyakorolt közvetlen kontrollal, illetve egy általános elbizonytalanítással kívánják elérni, mely utóbbit szolgálja a korábbi állami garanciák (betegbiztosítás, oktatás, stb.) privatizációja és (a kispénzűek számára) leépítése. A munkaidő és az elérhető szolgáltatások “rugalmassá” tétele, az átfedések látszólag számtalan különálló kategóriát és “élethelyzetet” teremtenek, amelyben jóval nehezebb magunkra mint munkásosztályra ismerni. A szociológusok nagyrészt már egy ideje búcsút mondtak a marxi osztályfogalmaknak, és vagy sok párhuzamos “osztályról” beszélnek, vagy az osztályok általános eltűnéséről – ezzel a demokrácia önmagáról alkotott képét erősítve. Amit a Wildcat itt kritizál, az elsősorban az az állítás, hogy a “posztfordizmus” a kapitalizmus új sikermodellje lenne, mely ellehetetleníti a forradalmi perspektívát, helyette maximum ellenállás útján kivívott változtatásokat tesz lehetővé a forradalmi szubjektum hiányában. Ezt a nézetet a baloldal jelentős része is magáévá tette, így a teljesen pesszimistától a negristák hurráoptimista (némileg a 100 évvel ezelőtt divatos Bernstein-féle revizionizmusra emlékeztető) belenövés-elméletéig mindenféle baloldali teória alapul rajta. A Wildcat (és szerkesztőségünk) álláspontja szerint azonban a “posztfordizmus” nem betonbiztos sikermodell, hanem a ’70-es évek óta tartó válság kezelésére tett kísérlet, mely azonban nem hozott megoldást. [a ford. jegyzete]

 

(14) Bush-terv: 140-150 milliárd dollár (96-103 milliárd €uro) közötti összeget juttattak amerikai háztartásoknak „adócsekkek” formájában.

 

(15) Hartz IV: A Németországban 2005 január elsejétől érvényes törvény értelmében a korábbi munkanélküli-segélyt és szociális segélyt összevonták egy alacsonyabb összegű egységes “munkanélküli segély II”-vé (ALG II), amelyet az illető 1 év “munkanélküli segély I” után kap. Az I. konstrukció az utóbbi 2 év bérátlagának 60%-a, míg a II. egységesen 400 €uro plusz lakhatási költségek (lakbér, fűtés, stb.). Utóbbi egyre nagyobb mértékben fegyelmező eljárásokhoz van kötve: állandó készenlétet várnak el, juttatásokat gyakran szíre-szóra megvonnak, akkor is, ha azok hiánya életveszélyes (pl. inzulin-támogatás), sokszor kényszerűen olcsóbb lakáslehetőséget kell keresni a hivatal “ügyfeleinek”. Ha az illetőt nem sikerül bepasszírozni valami munkahelyre, akkor berakják fél évre egy “1-€urós állásba”, ahol 1 €uro az órabér. Bár a lakhatási támogatást továbbra is kapja, most már dolgoznia kell ugyanazért a szar pénzért, amit korábban segélyként kapott. A Hartz IV-t a szocdem-zöld koalíció vezette be, és sokáig tartó reakcióként váltotta ki az ún. “hétfői tüntetéseket” (Montagsdemos). A munkanélküliek országszerte szerveződnek a hivatal szívatásai ellen, egymásnak támogató kíséretet nyújtva, igaz, sokszor a parlamenti (Balpárt) vagy azon kívüli (negrista, alapjövedelem-párti, stb. álradikális baloldal) szociáldemokrácia támogatásával. [a ford. jegyzete]

 

(16) Militáns kutatás (munkáskutatás): Az 1960-as években kifejlesztett technika (előfutárának lehet azonban tekinteni a Marx által fogalmazott kérdőívet, németül a neten: http://www.mlwerke.de/me/me19/me19_230.htm), amelyet főleg az operaizmus irányzata alkalmaz(ott). Az idő tájt Olaszországban a szakszervezetek megbízásából fiatal szociológusok járták az üzemeket, hogy a munkások körülményeinek felderítése útján adjanak témaötleteket a fogyatkozó taglétszámú szakszervezeteknek, és ezt a direkt kutatási módot vették át egyes forradalmárok is, azzal a szándékkal, hogy így hozzá tudnak járulni a munkahelyen uralkodó uralmi mechanizmusok rendszerezettebb megértéséhez is a munkásosztály körében. A kutatást ugyan az eszmeileg nem elkötelezett munkások nem vitték tovább, de a módszer maga mindmáig használható, igaz, kibővítve és a körülményekhez igazítva. Bővebb magyarázatért lásd a Kolinko csoport cikkét weboldalukon (http://www.nadir.org/nadir/initiativ/kolinko/engl/e_klazu.htm). [A ford. jegyzete]

 

————————————————–

 

 

(2009 tavaszán:)

 

15 tézis a globális válságról

 

1. Világtörténelmi helyzetben vagyunk

 

 Strukturális, konjunkturális, pénzügyi és bankválság, „ökológiai“ és regionális válságok most összeérnek. Ez nem ciklus, mindegy, milyen névvel illetjük – hanem „törés“. Az utóbbi két évtized stratégiai „üzleti modelljei“ (befektetési bankok, hedge fonds, derivatívák kereskedelme, a „sáskák“*…) végüket járják. (Példa: az autóipar és az autó válsága.) Három hónapja összeomlóban van a világkereskedelem, itt a döntő pont, és ez sokkal veszélyesebb, mint az elmúlt két év „bankválsága“. És dinamikájában már most túlszárnyalja a ’30-as évek gazdasági válságát. Akkoriban, a ’30-as évek első felében a világkereskedelem 66 százalékkal csökkent a protekcionista futótűzben – az aktuális tempóban ez a szám úgy 2009 őszén köszönne be –, bár a protekcionista versenyfutás még el sem kezdődött. Ha elkezdődik, nem csak a világkereskedelem, hanem a globális pénzügyi és valutarendszer omlik a nyakunkba.

 

[* „Sáskáknak“ nevezte Franz Müntefering német szocdempárti főnök a pénzpiac szereplőit, arra utalva, hogy azok „kifosztják“ a „reálgazdaságot“ – és ezzel erősítve a klasszikus kispolgári elképzelést a jótékony termelő és az ártó finánctőkéről. (a ford. megj.)]

 

2. (Túl)felhalmozási válság

 

 1974 óta minden válságot a hitel további kiterjesztésével „oldottak meg“. A különféle pénzügyi lufik adták az úgynevezett „reálgazdaság“ (válsággal terhes) alapját. Az Egyesült Államokban a pénzügyi szektor a bruttó nemzeti termék 40 százalékát hozza a konyhára. Az érme másik oldala az államok, a vállalatok és magánháztartások gigantikus eladósodása. 1980 óta a magánadósságok dupla olyan gyorsan növekedtek, mint a jövedelmek, Nagy-Britanniában ez az arány idővel 220 százalék lett! A hitelkiterjesztési politika központjában az adóslevelek csomagolása („securitization“) és a „Credit Default Swaps“ foglaltak helyet: az új pénzügyi termékek kötegelése 2000-2007 között 78-ról 454 milliárd €uróra röppent föl; a derivátumok globális piacát 600-1000 billió dollárra becsülik, a CDS-t legalább 60 billióra – összehasonlításul: az egész világ bruttó társadalmi terméke olyan 45 billió körül mozog.

 A túlfelhalmozási válság azt jelenti, hogy a szabályozás értelmében vett reformizmus nem lehetséges – „a pénzügyi szektor szabályozása“ egyet jelentene a kevéske megmaradt növekedés elfojtásával.

 

[* Credit Default Swap (CDS): Határidős biztosítási csereügylet. ‚B’ piaci szereplő hitelt vesz fel ‚A’-tól (bank vagy pénzintézet), aki ezt a tartozást, annak kockázatát egy bizonyos határidőn belül áthárítja ‚C’-re. ‚A’ rendszeres biztosítási díjat fizet ‚C’-nek, aki ezért vállalja, hogy ha ‚B’ bebukja a hitelt, akkor ő fizet egy biztosítási összeget (pl. a hitel névértékét) ‚A’-nak. Vagyis ‚C’ biztosítja ‚B’ ilyen-olyan hitelét ‚A’ számára. ‚A’ arra spekulál ezzel, hogy ‚B’ hitele bebukik, mielőtt ő még annak teljes összegét kifizette volna a rendszeres biztosítási díj formájában. ‚C’ arra játszik, hogy ‚B’ a határidőn belül még tudja fizetni a hitel(részleteke)t, így ő megkapja a biztosítási díjat, és a határidő lejárta után mindegy neki, mi lesz ‚A’ és ‚B’ között. (a szerk. magyarázata)]

 

3. „A válság válsága“ – a ’68-asok bosszúja

 

 1973-2006-ig egyetlen hosszúra nyúlt válságot éltünk meg – az aktuális düledezés ennek a válságnak a válsága. A ’70-es évek elején indult válságot nem jókora „tőke-elértéktelenedéssel“ oldották meg [lásd: Wildcat – Antipolitika: Globális Válság/Fokozatok] – az összeomlást sikerült megakadályozni, és ez gátat vetett a forradalomnak, ám egyúttal egy új fellendülésnek is. Az 1979-es „Volcker-sokk“* hozta hírét a hosszas neoliberális hadjáratnak – ám azóta a válságok egyre gyorsabban jöttek: adósságválság, takarékpénztári válság, világválság a ’90-es évek elején, 1997-1998-ban a valutaválságok (Dél-Kelet-Ázsia, a rubel, Latin-Amerika), a dot.com-válság, most 2006 óta a globális válság.

 Történelmileg nézve az elnyomottak általában harcoltak, amikor nagy válságok (éhínségek…) törtek ki; az operaizmus (később Bonefeld és Holloway) azon elméletet dolgozta ki, hogy a múlt évszázad utolsó 30 évének gazdasági válsága a század elején és az első világháború végi forradalmakban megnyilvánult osztály-erő elnyomásának utólagos visszahatása. Az 1973 utáni válságot az osztályharcok határozták meg, ennélfogva új történelmi szituáció állt elő.

 

[* Volcker-sokk: Paul Volcker a FED elnöke volt 1979-87-ig. Az ő nevéhez fűződik az az 1979-es intézkedés melynek során drasztikusan megemelte az amerikai kamatlábakat. Ezzel az USA gazdaságát megszabadította az inflációtól és megerősítette a gyorsan romló dollárt, viszont óriási adósságválságot okozott az afrikai és latin-amerikai régióban. A már egyébként is tetemes adósságok ezzel a lépéssel elviselhetetlenné váltak. (Az adósság mértéke pl. Brazíliában vagy Nigériában nagyon rövid idő alatt megnégyszereződött.) Elérkezett az IMF és a Világbank korszaka. Számos intézkedést hoztak ebben a régióban: privatizáció, dereguláció, a kormányok költségcsökkentésének kikényszerítése stb. (a szerk. magyarázata)]

 

4. Chimerica döglődik

 

 Az Egyesült Államok adósságokkal finanszírozott és fogyasztás-vezérelt gazdasága hatalmas tőkebeáramlásokra van utalva, mindenekelőtt Kínából, mely ország ugyanakkor a fogyasztási cikkek globális ipari központjává vált. 2003-2006 között az USA évi külkereskedelmi hiánya 800 milliárd dollárra emelkedett. E háromszög-viszonyban leginkább az amerikai bankok jártak jól: olcsón kaptak kölcsönt a világpiacon, és drágábban adták a fogyasztóknak (jelzálog, diák- és autóhitelek). Kína, Japán, Tajvan és Dél-Korea időközben négybillió dollárt tartanak valutatartalékokban. Ezek a befektetések a dollár zuhanásával gyakorlatilag megfeleződtek. Az Egyesült Államoknak azonban kínai nyomásra államosítania kellett a Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et szeptemberben – Kína összesen 500 milliárd dollárt fektetett be ezekbe – a „Nyugat“ történelmi veresége! Az e törékeny helyzet fenntartásához szükséges tőkebeáramlások (a „forgó hitelek“ elve) az amerikai dollár „világpénz“-szerepétől függenek. Ez pedig a US Army katonai uralmától függ, de a kínai exporttól is – amely februárban 25 százalékot esett vissza.

 Vajon ez a hegemón vége – mialatt katonai túlsúlya továbbra is fönnmarad?

 

5. Protekcionizmus – Osztályharc.

 

 A hegemoniális hatalom vége a multilaterális szándékokat is bukásra ítéli – a multilateralizmusnak ugyanis egy hegemón hatalom a feltétele. A válság fölerősíti a protekcionizmust. Sok ország hozott protekcionista intézkedéseket a kínai importok ellen. Azonban a kipukkadt „Bretton Woods II“-t nem lehet sima politikai intézkedésekkel („kereskedelempolitikával“) helyettesíteni – erősen összefonódott az osztályviszonyokkal, és mindenki az osztályharctól fél Kínában.

 

6. Aktualitás: bankösszeomlás?

 

 A kelet-európai fizetéskiesések azzal fenyegetnek, hogy magukkal rántják a mélybe az európai, főleg az osztrák bankrendszert.

 Egyre újabb hitelkiesések kerülnek napvilágra. A Nemzetközi Valutaalap 23,2 billió dollárra teszi a leírni való összeget – amint a „strukturált pénzügyi termékek“ nagy áttétei hátramenetbe kapcsolnak, vagyis amint „deleveraging“ következik be, nem csak a fiktív tőke billiós „értékei“ semmisülnek meg, hanem „valós dolgok“ is.

 

[* Deleveraging: saját tőke felvétele az idegen tőke helyettesítése céljából. − a szerk. jegyzete]

 

7. It’s the system, stupid!

 

 Az uralmon lévők válságintézkedései eddig nem újabb föllendülésre, hanem a politikai túlélésre irányulnak. A [munkás]osztályra mért neoliberális támadások folytatódtak, részben még élesebben. Eddig főleg az volt a tét, hogy megakadályozzák a pánikot. Még frakciók sem alakultak. A kulisszák mögött mindenütt titkos és árnyékkormányok jöttek létre. A különféle mentőtervekkel gigantikus összegeket mozgósítottak, amelyeket végül is mind a munkásosztálynak kell majd megfizetni (Amerikában ezt az összeget legalább egybillió dollárra becsülik, ez kb. 4000 dollár fejenként). Gondjuk a következő: tudják, hogy deflációs veszély van, de azt nem, „mennyit érnek valójában“ a részvények, kötvények, stb. – tehát már technikailag lehetetlen kiszámolni, mennyit is kellene a piacba pumpálni. Innen a nagy bizonytalanság: defláció vagy hiperinfláció?

 

8. Nincs reform-forradalom dialektika.*

 

 Nincsenek olyan „reformok“ kilátásban, amelyek levegőhöz juttatnák a munkásosztályt – ehelyett csak még jobban megerősítik a „shock and awe“** bérmunkás-ellenes politikáját (állandó elbizonytalanítás). A több szabályozás nem jelent egyúttal több állami gondoskodást! Az erősebb szabályozás ugyanakkor szükséges, ugyanis a jegybankok és államok nem folytathatják eddigi stratégiájukat: lehetetlen egyrészről a takarékbetétekre garanciát adni és másrészről hagyni, hogy a bankok továbbra is nagy kockázatokat vállaljanak (Ackermann éppenséggel megint a saját tőke 25%-os nyereségéről beszélt!).

 

[* Utalás Karl-Heinz Roth válságcikkére (http://wildcat-www.de/aktuell/a068_khroth_krise.htm), amelyben a szerző reformok kikényszerítése érdekében javasolt „radikális“ nyomásgyakorló eszközöket, pesszimizmusból elvetve a társadalmi forradalom lehetőségét. (a ford.)]

 

[** Shock and awe: hadászati és politikai fogalom; az ellenfél meglepése és elbizonytalanítása, mely után nem vagy csak gyengén tud védekezni. (Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Shock_and_awe)]

 

9. Már a válság első szakaszaiban is folyik az évtizedek óta legnagyobb, a munkásosztály életföltételeire mért támadás (tömeges elbocsátások, hajléktalanság terjedése, stb.).

 

 Az autóipar, a bankok és biztosítások már a legutóbbi években is erősen leépítették a személyzetüket. Mindeddig azonban végkielégítések kíséretében hajtották végre mindezt. Most a korábbi válságokhoz viszonyítva sokkal gyorsabban szökik a magasba a munkanélküliség. Németországban már mintegy 200 000 kölcsönzött munkaerőt elbocsátottak. Ennek ellenére a munkanélküliek összetétele viharos gyorsasággal változik. Februárban a Märklin-nél és a Karmann-nál először kerülnek végkielégítés nélküli elbocsátások napirendre…*

 A 2008. nyári elemzésünk helyes volt, és időközben közismert: Németország exportja 2008. és 2009. januárja között 20%-kal esett vissza; ez évre nyolc százalékos visszaeséssel számolnak, vagyis a világháború óta a legnagyobbal – persze csak akkor, ha a kivitel stabilizálódik a második negyedévben; szóval nyugodtan felejtsük el!

 

[* A Märklin egy játékgyártó cég, főleg elektromos kisvasútja (H0/TT) örvend nagy hírnévnek. A Karmann autóalkatrész-beszállító világcég. (a ford. jegyzete)]

 

10. A válságpolitika szakaszai.

 

− 2007-től 2008. szeptemberéig: szendergés;

− legkésőbb a Lehman Brothers szeptember közepi bedőlésétől világos volt, hogy deflációs folyamatban vagyunk; azóta történelmileg soha nem látott összegeket nyomtak a bankrendszerbe és eltitkolták a munkásosztály előtt, hogy neki kell kifizetnie azokat;

− pillanatnyilag a harmadik fázisban vagyunk: mellébeszélés, intézkedések előkészítése, egyidejűleg a „roncsprémiummal“* és hasonló csecsebecsékkel való szociálpolitikai figyelemelterelés. Drasztikus munkahely-leépítés, „minden bérpolitikai jegyzéket meg kell húzni“, „a gyorsaságtól függ minden“ (a Südwest-Metall főnöke).

− A negyedik szakaszban a meglóduló hiperinflációt a lehető legdurvábban fogják lefékezni (lehet, hogy valutareformok jönnek − mindenekelőtt azonban súlyos frontális támadás: Paul Volcker Obama gazdasági tanácsadója!) − majd a válságfolyamatok össztársadalmi általánossá válása és globális radikalizálódása.

 

[* Roncsprémium (Abwrackprämie): a német kormány intézkedése 2009-ben az autóipar megmentésére (Németországban ez húzóágazatnak számít), melynek során új személyautó vásárlásakor a még használható állapotban lévő régi személyautókat beszámították a vételárba 2500 €urós árfolyamon (egy új autó minimum 7-8000 €uróba kerül). Az intézkedés nyomán a Ford egészen jól tűrte a piac leívelését, míg a többiek annak ellenére megszenvedték azt. A kedvezmény nem érintette a tehergépjárműveket, motorkerékpárokat, stb., és 2009 végétől (az országos parlamenti választásoktól ) nem érvényes… (a ford. jegyzete)]

 

11. A képviselet válsága – a politika válsága

 

 Máris egy „rezsimváltás“ kellős közepén vagyunk – a jelzálogkölcsönök, a hedge fondok, stb., az utóbbi évek üzleti modelljei mind befuccsoltak – itt a „Wall Street vége“. Ha az uralkodó osztály lényegében nem is változtat a politikáján, válságát az a kis módosítás máris csapássá súlyosbítja: az SPD [Sozialdemokratische Partei Deutschlands] tönkrement, a CDU [Christlich-Demokratische Union] még jobban szenved. A szakszervezetek és „néppártok“ tagveszteségei nem a „politikába belefáradást“ jelentik. Ma jóval több kezdeményezés, szociális „engagement“ és kapitalizmuskritika létezik… a németek kétharmada feleli közvéleménykutatásokra, hogy a szociális piacgazdaság nem jó társadalmi rendszer. Ám még sokan reménykednek reformokban. Az a döntő, hogy mi lesz abból, ha ezek a remények a válság lendületében összetörnek. A görögök kétharmada mondta 2008. decemberében, hogy ez egy társadalmi forradalom…

 

12. A radikális baloldal válsága

 

 A (radikális) baloldal nem fénykorát éli, hanem a „szokásos üzletmenet“ szerint tevékenykedik. Koalíciós politika, mozgósítások jelképes csúcstalálkozók megrohamozására, reménykedés a szakszervezetekben és egyéb intézményekben. A szakszervezetek ezenközben előre engedményeket tesznek vagy elterelő harcokat vívnak. A „szervezett munkanélküliek“ az osztályszakadás kifejeződése, nem az az ellen folyó harc része.

Bele kell szólnunk a társadalmi folyamatokba, nem emelkedett képviseleti politikát folytatni!

 

13. A „great depression“ párhuzam: egy történelmi konstelláció vége

 

 A ’30-as évek világgazdasági válsága alatt „mindenki“ egyetértett abban, hogyan lehetne kijönni a válságból: a kapitalisták, sztálinisták, nácik és az amerikai demokraták a tartós fogyasztási cikkek szériás tömegtermelésére játszottak, amelyet egy nemzeti jóléti államnak kellett összefognia – és mindegyik kísérletezett munkatáborokkal. Ma sem egy új termelési mód, sem a termelő, állami befogás újabb formája nincs kilátásban. Az aktuális válság inkább az 1873-78 közti ötéves „nagy depresszióhoz“ hasonlítható, amely 1896-ig tartó húszéves stagnálásba torkollt. Ahhoz, hogy a kapitalizmus kijöjjön a válságból, radikálisan meg kellett változnia: tömeges fogyasztásra szánt tartós fogyasztási cikkek ipari előállítása (varrógép, porszívó, autó, hűtőszekrény…). A futószalag volt a lényeges újítás (parasztmunkások / a történelmi munkásszervezetek vége). Másik oldalról a „harmadik világ“ születése, a kőolaj mint fő energiaforrás. Ma: a futószalag vége, a „harmadik világ“ vége, a kőolajkorszak vége – és ezzel az ipari szakszervezetek mint az osztály szerveződési formájának vége is.

 

14. Nincs többé „kívül“.

 

 A kapitalizmus történetében először a kínai munkásosztályt a világ proletariátusának többi részével egy időben érik a válság hatásai. És a polgári sajtóban „food riots“-nak (élelmiszer-lázadásoknak) nevezett felkelések után szeptemberben Kínában az ipari munkások kezdték meg harcukat a válság rájuk gyakorolt hatásai ellen. Azt föltételezik, hogy időközben 30 millió vándormunkást bocsátottak el. Novemberben és decemberben aztán mozgolódások voltak Olasz-, Orosz- és Görögországban. Januárban Kelet-Európába tevődött át a központ: Lettországban, Litvániában, Bulgáriában, Romániában, Magyarországon* – de Angliában, Franciaországban, Izlandon, Dél-Koreában, Guadaloupe, Réunion, Madagaszkár, Mexikó és Írország területén úgyszintén utcára vonultak emberek a válság(politika) ellen – sok esetben sztrájkokkal egybekötve. Az a kérdés, hogy ezekben a mozgalmakban létrejön-e egy együtt küzdő munkásosztály. Izland és Argentína (2003) példája azt mutatja, hogy ez nem automatikusan történik! Itt a mozgalom ugyan leköszönésre kényszerítette a kormányt, február végén azonban megtorpant – 20 százalékos infláció és egyre komolyodó társadalmi problémák mellett!

 

[* 2008 novemberében a közszolgálati és „rendvédelmi dolgozók” 30 szakszervezete 15-20 000 embert hívott az utcára, egyidejűleg sztrájkkal fenyegetőzve. Decemberben aztán január közepétől „általános közszolgálati sztrájkot” akartak meghirdetni, amit pár nappal később megegyezés nyomán visszavontak; a vasutasok még decemberben elkezdték a maguk sztrájkját a privatizációs bevételekből való részesedésért, a reptéri dolgozók a felmondott kollektív szerződés visszaállításáért. Mindez nem változtat azon, hogy a tiltakozások jobboldali politikai felhanggal zajlanak, vagyis nem a rendszerrel elégedetlenek az emberek, hanem azzal, hogy a kizsákmányolás nem úgy működik, ahogyan azt megígérték nekik, s ezért egy hatékonyabb formát követelnek. (a ford. megj.)]

 

15. Csináld magad!

 

 Illúzió, hogy a kapitalizmus magától összedől, és aztán majd minden jó lesz. Ám ma lehetséges kell legyen valami radikálisan új. A „gazdasági válságból“ politikai válság lesz, így vagy úgy. A legutóbbi összerogyást még átháríthatták az internet-robbanással szembeni túlzott elvárásokra és a szeptember 11.-i támadásokra, most viszont mindenki látja, hogy a pénzügyi rendszer maga dől össze. Most minden bizonnyal valóban új dolgok lehetségesek! Ha azonban arra emlékezünk, hogy 20 éve milyen gyorsan elzárták a cselekvési lehetőségeket és félretolták az ellenzékieket, talán az is kiviláglik, hogy nem sokat pihenhetünk a babérjainkon.