WILDCAT – ANTIPOLITIKA. BLOGSPORT.EU: GLOBÁLIS VÁLSÁG

 

GLOBÁLIS VÁLSÁG

 

March 31st, 2010 antipolitika

 

Fordítói előszó

 

Az itt következő szöveget a németországi Wildcat folyóiratból fordítottuk le. A cikk kicsit régi, 2008. nyár végén jelent meg az újság 82. számában, de tekintettel arra, hogy magyar nyelven alig-alig lehet használható válságelemzésekhez hozzáférni (illetve a politikai sajtó nagy része amúgy is a konzervatív és fasiszta nótát fújja), még mindig segítséget jelenthet az aktuális világgazdasági válság valódi okaira kíváncsi olvasónak. A krízissel egyébként a közeljövőben még sokat fogunk foglalkozni, hiszen a megingó gazdaság a világtörténelmet új irányokba terelheti – vagy a régi minták felelevenítése felé, mint azt pont a szélsőjobboldali reneszánsz mutatja.

Technikai megjegyzések: a saját kútfőből származó jegyzeteket, amennyiben rövidek, [szögletes zárójelbe] tettük, a becsillagozott* fogalmakat a cikk végén megmagyarázva tesszük érthetővé.

Használjátok egészséggel, vitassátok meg!

 

—————————————————————–

 

Csak amikor határokba ütközik a kapitalizmus, akkor van komoly kilátás egy, a tőkeviszonyt alapjaiban megdöntő forradalomra – ezért vesszük szemügyre az aktuális válságot. A hetvenes évek közepének „olajválsága” óta minden konjunktúra-hullámvölgyben ott lapul a rendszer válsága. Ám a legutóbbi válságban „a rendszer” még Argentínában – ahol pedig felkelésekre került sor – sem volt soha komoly veszélyben, mivel a stratégiai szektorok tovább működtek; az emberek ugyan esténként elmentek tüntetni, napközben azonban tovább dolgoztak. Ezt az osztály-megosztottságot az utóbbi években Németországban is megtapasztalhattuk: egyre több a sztrájk, de nem az exportágazatok stratégiai szektoraiban.

Világos, hogy a folyó válság a kapitalizmus „határát” jelzi. Ám csak a konjunktúra leíveléséről van-e szó, vagy crash-hez vezet? Vajon csak a pénzügyi világra korlátozódik, vagy átcsap a „reálgazdaságra” is? A válság hatásai elleni, világszerte dúló harcokban (sofőrsztrájkok, „éhséglázadások” és a drágulás elleni más harcok) az érdekel minket, hogy osztály-átrendeződésre kerül-e sor bennük, és hogy keletkeznek-e a kapitalizmusból kifelé mutató perspektívák.

 

Bejelentett válság

 

Több, mint négy éve folyik a vita az USA-beli ingatlanbuborékról, és amikor valaki buborékot emleget, úgy érti, az előbb-utóbb ki is fog pukkadni! Példának okáért a Deutsche Bank már 2006-ban arra fogadott, hogy fizetéskiesések lesznek a subprime-hiteleknél*, a JP Morgan Chase 2007. tavaszán elkezdte bebiztosítani magát, más bankok 2007. elejétől bizonyos adósság-instrumentumokból nem vásároltak többet. Ennek ellenére, ill. éppen ezért 2006 végén, mikor az első subprime-kiesések kitudódtak, azt a nézetet pumpálták a közvéleménybe, hogy a rendszer mindezt könnyedén el fogja intézni. Az amerikai kormány például azt hangoztatta, hogy a subprime-válság veszteségei legfeljebb 50-100 milliárd dollárra fognak rúgni. Apróság!

Apróság mindez a bankok szokatlanul innovatív évtizedének kulisszái közt. Mind újabb eszközöket ötlöttek ki, hogy a kölcsönöket újraválogassák, átrétegeljék, megszépítsék és eladható csomagokká változtassák. Lévén ezen üzletek legnagyobbrészt a mérlegeken kívül zajlottak, senki sem ismeri a pontos mértéküket. Úgy becsülik, hogy 2000 és 2006 között a kiadott hitelinstrumentumok névértéke világszerte évi 250 milliárd dollárról 3000 milliárdra emelkedett. Különösen 2004-től emelkedett ugrásszerű mértékben. 50-100 milliárd egyszeri kiesés évi 3000 milliárdos forgalomnál? Apróság!

Viszont mihelyt 2007 júliusában a kis IKB (Deutsche Industriebank AG) az összeomlás előtt áll, mert Rhineland Funding nevű céltársasága rosszul spekulált az amerikai jelzálogpiacon, a BaFin nevet viselő német pénzügyi felügyelet figyelmeztet, hogy itt van „1931 óta a legsúlyosabb bankválság”. És amikor az Európai Központi Bank ezután 2007. augusztus 9-én 95 milliárd eurót pumpál a piacra, hogy „megnyugtassa a piacokat”, és nemsokára az amerikai központi bank (Fed) is követi a példát, ez éppen ezeken a piacokon vezet pánikhoz.

 

Mi történt?

 

Az utóbbi években a hitelvolumen kiterjesztésének fő eszköze a csomagolás (németül Verbriefung, angolul securitization) volt. Ez azt jelenti, hogy a követelésekből (= jövőben esedékes befizetésekből) vagy a tulajdonjogokból a legszélesebb értelemben adható-vehető értékpapírokat (securities) csináltak. A dot.com-válságban a részvények bizonytalan befektetésnek bizonyultak; azóta az állítólag biztonságos(an növekvő) ingatlan(árak)on alapult a buborékképzés. Aki ilyen értékpapírt vesz, az vásárlását a tőkepiacon kibocsátott újabb papírok útján refinanszírozza. Példák értékpapír-csomagokra: Mortgage Backed Securities (MBS), Collateralized Debt Obligation (CDO), és így tovább. (Van még ABCP, CLO, CBO… − mint említettük, újításokban gazdag évtized volt!) A csomagolás többnyire céltársaságokon keresztül zajlott (mint amilyen a Rhineland Funding), amelyek egyedüli célja ezen értékpapírok kibocsátása volt.

A csomagolás mellé jött még a keverés: kockázatbiztosítás céljából a bankok össze-vissza cserélgették egymás közt ezeket a papírokat. Az új vásárlók gyakorta kibontották a papírokban fellelhető „hitelkötegeket”, más csomagokkal kötötték össze őket, és úgy adták el megint. E körforgások fölötti „ellenőrzést” csak a rating(hitelértékelő)-ügynökségek értékelései jelentették. Végül már senki sem tudta, ki birtokolja éppen a kockázatos hiteleket, mert a céltársaságok üzletei nem jelentek meg a bankok mérlegében. Ez a két folyamat (a hitelvolumen felfújása és a kockázat elrejtése/szétszórása) sokszorozódik meg az aktuális válság során.

De honnét jönnek a „kockázatos hitelek”? Ezek a körforgások abból éltek, hogy állandóan bővültek. E célból aztán olyan hitelalanyokat is bevontak, akik nem engedhették volna meg maguknak egy ház megvásárlását. Becslések szerint az úgynevezett subprime-piac mintegy 1000 milliárd dolláros (1 billiós) volument ért el. A válság onnan kapta a nevét, hogy a kártyavár alulról kezdett el inogni: sok alacsony jövedelmű ember nem tudta már a jelzálogkamatot fizetni, és a bankok ugyan elzálogosíthatták a házakat, zuhanó ingatlanárak mellett azonban már nem tudtak túladni rajtuk.

A subprime-válság fogalma elfedi, hogy ez általános „adósságválság” (házak, hitelkártyák, autóhitelek, vállalkozói hitelek…), amely rögtön bankválsággá nőtte ki magát, és időközben a „reálgazdaságot” is elérte.

Amint az első bankok fizetési nehézségekkel szembesültek, egyből kiderült, hogy a CDO-k az egész bankrendszert „sugárfertőzötté” tették: senki sem tudja, mely bankok állnak összeomlás előtt („bizalmi válság”). Kevés kivétellel – mint pl. a GoldmanSachs, amely a válsággal sokat keresett, mivel az összeomlásra spekulált – minden nagy multinacionális bank érintett (CitiGroup, Morgan Stanley, Merrill Lynch, UBS, Société Générale, Deutsche Bank, stb.).

A krach után már senki nem akarta ezeket a „strukturált termékeket” megvenni. Ez sok befektetési eszköznél azonnali likviditási válságot váltott ki. A bankok a jelzáloghoz hasonló követeléseket már nem tudták a subprime-tételekhez fűzve továbbadni, és tőkehiányuk keletkezett. Általános volt a félelem, hogy a vállalkozói hitelekhez nehezebb lesz hozzájutni („hitelprés”), ami azóta részben be is következett.

Ténylegesen azonban a pénzügyi válság az első évben jóval kevesebb „reálgazdasági kárt okozott”, mint a gigantikus összegek alapján várható volt. A Financial Times Deutschland fő-közgazdásza augusztus 8-án epésen beszélt a „varázslatos katasztrófáról”, és megjegyezte, hogy az 1987-es részvénykrach és az 1998-as ázsiai válság után is elmaradt a „rettegett visszaesés”.

Vagy két tucat olyan cikket lehetne mutatni a „főközgazdásznak”, amelyekben ő maga ír „minden idők legnagyobb pénzügyi válságáról”, „a nemzetközi pénzügyi rendszer fenyegető összeomlásáról” és egyebekről. Viszont a propagandának nagyon fontos szerep jut a pénzügyi válságok kezelésénél (handling). És a „szakértők” trendjóslásai többé-kevésbé véletlenszerűek, mert csak a legutóbbi napok fejleményeit számolják tovább; a válság azonban egyértelműen fokozatosan bontakozik ki. És harmadszor: valóban igaz, hogy 1987 és 1998 után a recesszió elmaradt – éspedig azért, mert az utóbbi évtizedek összes válságát azzal oldották meg, hogy a központi bankok, mindenekelőtt a Fed, óriási pénzösszegeket nyomtak a gazdaságba. Így tudták megakadályozni, hogy a válságból összeomlás legyen – ezzel azonban minden alkalommal lefektették a következő válság alapjait. Így történt most is.

 

Fokozatok

 

Egy évnyi „pénzügyi válság” után az elsőből a második fázisba való átmenetnél tartunk. Csúcspontját a válság csak 2009-ben vagy akár 2010-ben fogja elérni. A folyamat abból ered, ahogy a ’60-as/’70-es évek fordulójának válságát „megoldották”. A vállalkozók a profitráta esése, az emelkedő reálbérek és az ellenséges munkások elől pénzügyi befektetésekbe menekültek. 1969 és 1971 között megkétszereződtek a világ pénzügyi piacain folyó dolláráramlások. Három év alatt annyit növekedtek, mint az előző évszázadokban (bár mai szemmel nézve nevetségesen ható összegekről van szó). Erre reagálva az akkori USA-elnök Nixon 1971. VIII. 10-én feloldotta a dollár aranyparitását, és a yenhez és a német márkához képest határozta meg az értékét. Az importokra különleges vámot vetett ki, és „bér- és árstoppot” kényszerített ki (5%). Ez volt a vége Bretton Woodsnak, a második világháború után kialkudott valutarendszernek. A szabadon adott-vett valután keresztül kellett a nemzetközi tevékenységet folytató vállalatoknak bebiztosítaniuk magukat a valuták értékének ingadozása ellen; ebből keletkezett a származékos értékpapírok kereskedelme (mely által a pénzáramlások még inkább megnövekedtek). És számos vállalkozó felismerte, hogy a valutaspekulációkkal könnyebben lehet pénzt keresni, mint a produktív befektetésekkel (miáltal a pénzügyi áramlások még jobban megnövekedtek).

Az úgynevezett „neoliberalizmus” a maga „pénzpiaci deregulációjával” a válságkonstellációkból való egyik kiútról a másikra fejlődött ki. Ezek reakciók voltak, és nem „független politikai döntések”, szerkezetileg a mechanizmus mindig ugyanaz volt: a tőke nyereséges befektetési lehetőségeket keres, és a tőkepiac a vállalkozókat biztosabb nyereséggel kecsegteti, mint egy saját cégbe való befektetés esetében. A legutóbbi ciklusban ezek a lehetőségek többek közt a nyugdíjalapok voltak. Óriási összegeket igazgatnak, és törvény kötelezi őket, hogy csak „AAA” értékelést kapott papírokba fektessenek be, ámde ezekből nincs olyan sok! A „megoldás” a föntebb leírt „újítás” lett: a bankok a „szabályos”, a kevésbé szabályos és a teljesen vacak papírokat új „befektetési termékben” kapcsolták össze: a CDO-ban. Ezeket külön erre alapított conduit-kön (Structured Investment Vehicles) keresztül adták el, hogy a bankfelügyelet saját tőkéről szóló előírásait megkerüljék.

A pénzügyi szférába való menekülés a kapitalista válságok rendes menete, Marx már az 1857-es első világgazdasági válság kapcsán elemezte ezt, és megalkotta rá a „fiktív tőke” fogalmát. És ugyancsak nagyon korán használták a kapitalizmusban hedging instrument-eket* spekulációra (a parasztok már a 17. században is futures-zel* biztosították magukat a termények árának esése ellen; és a chicagói határidős árutőzsdén már 1848. óta a futures csomagolt formájával kereskedtek, azaz spekuláltak). Ám a krízisek korábbi menetével szemben az 1973. óta lezajlott válságokban nem értéktelenedett el tömegesen a felhalmozott spekulációs és hitelmennyiség („defláció”: [az általános árszínvonal tartós csökkenése; a pénz csereértékének emelkedése − a ford. megj.]); ezért áll a pénztőke és a dologi értékbe fektetett tőke ma olyan viszonyban, amilyenben még soha. És ezért csillan fel minden konjunkturális válságban a „rendszerválság”.

[Ha az utóbbi 35 évben megesett válságokban a felhalmozott pénz- és hiteltőke megtartotta értékét, az azt jelenti, hogy ma a kapitalizmus történetében példátlan értékmennyiséget képvisel, amelyet az egész rendszer működésben tartására, vagyis különféle befektetésekre és az azokból eredő további felhalmozásra használnak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha most mégis tömegesen elértéktelenedik, az egész rendszer körforgása kerül komoly veszélybe. − a ford.]

 

Bretton Woods II vége

 

Bretton Woods vége után továbbra is léteztek az általa létrehozott intézmények (Nemzetközi Valutaalap, röviden IMF, és a Világbank), és újonnan megalapították a G7-et is, hogy valamelyest tompítsák a régi megállapodás nixoni egyoldalú felmondásának következményeit. Nem kötöttek új megállapodást, ehelyett „szerződés nélkül” képződött az, amit néhány esztendő óta Bretton Woods II-nek neveznek. Ez azon alapul, hogy az USA óriási mennyiségben importál ipari termékeket Ázsiából. Mivel sem Japán, sem Kína nem vásárol sokat az USA-tól, magas és állandóan növekvő amerikai külkereskedelmi hiány keletkezik. Ezzel szemben Japán és főleg Kína amerikai kötvényeket és dollárt vásárol, amit devizatartalékként tárol. Az Egyesült Államoknak így aztán csak dollárt kellett nyomtatnia, hogy mozgásban tartsa a rendszert. A közkeletű nézettel ellentétben nem az USA magas külkereskedelmi deficitje a probléma (ezt kiegyenlíti az amerikai multik visszafolyó profitja; a Wal-Martnak például több, mint 700 gyára van Kínában), hanem a nagymértékű eladósodás. 1987 és 2007 vége között az USA össztartozása (költségvetési hiány, az egyes szövetségi államok és vállalatok adósságai) 11-ről 48 billió dollárra emelkedett (összehasonlításképpen: az egész földgolyó évi összterméke, vagyis GDP-je kb. 61 billió dollár), és még tovább növekszik: csak a 2009-es kormányzati költségvetés 482 milliárd dollár újabb adósságnak néz elébe. E hitelek törlesztésére az USA-nak 400-500 milliárd dollár évi tőkebeáramlásra van szüksége. A Fed 2007-es súlyos kamatsüllyedésével és a dollár 2008-as komoly leértékelésével összeomlott a Bretton Woods II-rendszer. A reálbérek leszorításából és a belső keresletnek a hitelek kiterjesztése általi egyidejű szintentartásából álló neoliberális politika kimerült. Nem látható tisztán, hogy hogyan nézhetne ki egy új, ideiglenesen „stabil” rendszer.

Az ingatlanbuborékból elfolyó tőke biztos befektetések után kutatva felfedezte a nyersanyagokat (rezet, aranyat, kőolajat, még a vizet is!) és az élelmiszereket. Ez a „pénztúlkínálat” világméretű inflációt váltott ki, főként az élelmiszerek és az energia minden fajtája drágult 2008. elején drámai mértékben és mindenütt. A kőolajárak magasba szöktek, bár a kereslet csak lassan nőtt, és nagyjából 2008. közepe óta stagnál (a zsugorodó világgazdaság jelei; az utóbbi hetekben a kőolaj ára ismét jócskán leesett). De vissza a kérdésünkhöz: vajon ezek a pénzügyi viharok csak milliók életfeltételeit teszik tönkre, de nincs hatásuk „a tőkére”? Hol marad a crash?

 

Bankválság

 

A bankok történetének legnagyobb válsága még semmiképpen sem ért véget. Miután nem tudható, hol vannak még romlott hitelek, a bankok nem hiteleznek egymásnak többé. „Bizalmi válság” van. És a bizalom a szabályszerű üzletmenetben a kapitalizmus anyagi feltétele. Eddig 450 milliárd dollár veszteséget írtak le a bankok, a „romlott hitelek” összegének mintegy felét. Július végén a Merrill Lynch névértéküknél 78 százalékkal kevesebbért adott el mérgezett papírokat. Az amerikai ingatlanpiacon tovább esnek az árak. A hitelkiesések száma nő, júliusban az előző évinek 55%-ával. A válság végén a legnagyobb amerikai, európai és japán bankkonszernek összes érintett magántőkéjének fele megsemmisülhet. Több, mint 100 kisebb amerikai bank csődbe mehet.

A nagyobb bankok (mint a Sachsen LB, Angliában a Northern Rock, Amerikában a Bear Stearns 2008. márciusban és az IndyMac júliusban) fizetésképtelenek voltak. A Bear Stearns csődjénél egy hajszál híján bedőlt a nemzetközi pénzügyi rendszer. Ezért mentették meg mindeme bankokat, vagy úgy, hogy az állam vagy a jegybank garanciát vállalt rossz hiteleikre, és bagóért eladhatták azokat más bankoknak, vagy úgy, mint az IndyMac, a második legnagyobb valaha becsődölt amerikai bank, amelyet augusztusban az amerikai bankok állami befektetésbiztosítási alapja vett át. Ha nem is dől össze az egész nemzetközi pénzrendszer, a bankszektor masszívan koncentrálódik. (Ez egyébként az egész gazdaságra igaz, lásd az autóipart!)

2008. nyarán a válság eléri a biztosítókat (AIG, Münchener Rück, Hannover Rück, Allianz, Swiss Re, stb.). Ez logikus és várható volt. Azonban rögtön átterjed a „fogyasztó-közeli ágazatokra”, mint a kiskereskedelem meg az autóipar, amelyek már régebb óta válságukat élik.

 

Válságban az autóipar

 

Az iparágak közül elsőként az autóipart érintette a krízis. Nyomás nehezedik a Daimlerre, a BMW-re, a Fiatra, a Toyotára; a már eddig is düledező General Motors-t, Fordot és Chryslert most egyenesen a csőd fenyegeti.

Az autóeladás azért borul meg, mert a benzin drágul és mert a fogyasztók a válság során szegényednek. Ennek tetejébe a nyersanyagok, ezáltal maguk az autók is megdrágultak, ami tovább súlyosbítja a forgalomgondokat. Az autómultik továbbá besétáltak az erdőbe, mert részvényárfolyamaik bebuktak, és a kockázatelemző ügynökségek lejjebb sorolták őket (az említett autómultik részvényárfolyamai az első félévben 20-40%-kal estek; a rating-ügynökségek B mínuszra értékelték le a GM-et és a Chryslert – ez már majdnem a junkbond*–színvonal!). Az alacsony besorolást kapott vállalatoknak magasabb kamatot kell fizetniük, hogy pénzt csinálhassanak a tőkepiacon. Ahhoz azonban sok pénzre van szükségük, hogy technológiai újítások segítségével kikászálódjanak a „kőolaj-csapdából”. Mintha mindez nem lenne elég, ráadásnak még az „autóbankok” üzleti modellje is összeomlott. Az USA-ban az autók 80%-át hitelre veszik meg, és e szerződések idáig olyan jövedelmezőek voltak, hogy az autóbankokat aranytojást tojó tyúkoknak tekintették. 2007. novembere óta azonban a nagy összegű hitelkiesések miatt kutyaszorítóba kerültek, a lízing pedig a cégeknek a zuhanó használtautó-árak mellett már egyáltalán nem éri meg.

Az autókonszernek évek óta óriási túlkapacitást halmoznak fel. 2008-ban az USA, Nyugat-Európa és Japán „szentháromságában” befullad a forgalom. Itt 2008-ban eddig nyolc százalékkal kevesebb autót adtak el, Amerikában a visszaesés 18 százalékra rúgott; a General Motors már négy autógyárat bezárt. Egyidejűleg tovább folyik az új gyárak építése a BRIC-országokban. Hogy ott később köszönt be a válság, az hülye viccnek ható „szakértői számításokhoz” vezet, miszerint a további forgalomnövekedés Brazíliában, Oroszországban, Indiában és Kínában megelőzhetné a válság betörését. Ami mindenesetre biztos: a válságot túlélő autómultik ezek után teljesen másképp fognak elhelyezkedni a térben; Németországban pl. a tendencia szerint nem gyártanak több kisautót.

Az autóipar, a fordizmus kulcságazata és névadója, és az autó, a modern ipari társadalom kulcsterméke radikális változások előtt áll.

Az autóipar után a gépipar, a technológia, az acél és a vegyipar kerül veszélybe. Ezek mindannyian „kései ciklusúak”, vagyis a válság később érinti őket. Autóipar, vegyipar, acélgyártás, gépipar… – a német gazdaság stratégiai ágazatai.

 

Globális válság…

 

Az aktuális válság olyannyira kiterjedt az egész földgolyóra, mint még egyetlen elődje sem. A „subprime” csak a közvetlen kiváltó oka, az infláció csak a (folyamatban lévő) kifejeződése volt. Szétesett a „bérleszorítás” és a „perifériáról” szerzett nyersanyagok és iparcikkek adósságokkal finanszírozott fogyasztásának mechanizmusa. Emögött teljes nagyságában láthatóvá válik a válság magja: a túlfelhalmozás. A tőke több, mint három évtized alatt körbemenekült a Földön, hogy befektetési lehetőségeket találjon. Most bezárult a kör. Az aktuális válságból nincs meg az a kiút, ami a hetvenes évek közepén bevált: áttelepítés, „a periféria iparosítása”. A periféria ma iparosítva van.

Az Amerikában és más G7-államokban visszaeső kereslet súlyos hatással lesz az „újonnan iparosodott országokra”. A BRIC-államok* – némi időeltolódással – mélyen a válságba fognak merülni. 2007. októbere óta a részvények Kínában több, mint 60 százalékot estek. 2008. júliusában a termelés 2005. óta először mutatott csökkenést. Oroszország hivatalos inflációs rátája már 2007-ben majdnem 12 százalékos volt, az életszínvonal csökken; a béremelések elmaradnak az inflációtól, az élelmiszerek drágulása az 50%-ot is elérte. Az első negyedévben 42,8 százalékkal visszaestek a befektetések. Az orosz gazdaság különösen sebezhető, mert teljes mértékben az olaj és a földgáz, valamint az olajszármazékok exportjától függ. India rossz időknek néz elébe, az infláció rekordmagasságokban táncol, a bruttó hazai termék gyengébben növekszik, a teljes kivitel 15 %-a az USA-ba irányul. Csak Brazíliában más a helyzet, amely ugyanúgy robog, mint eddig.

A ’70-es évek közepétől kezdve a világ népességének proletarizálódása az eddigi történelemben példátlan méreteket öltött. A válságban most világméretű munkaerőpiac bontakozik ki, amelyet azonban nem homogénnek kell elképzelni, ellenkezőleg, a nemzetközi munkamegosztás még inkább szétválik, melynek kapcsán erősödni fog egyes nagyvárosoknak a már most is megfigyelhető újraiparosítása („visszatelepítés”). A válságtól függően az elvándorlások világszerte megint irányt váltanak – pl. Európán belül a válságterületekről (Írország, Anglia, Spanyolország) többmillió kelet-európai fog megint elvándorolni.

E folyamatokban láthatóvá válik a globális munkásosztály.

 

…csigatempóban

 

Júliusban az USA inflációja 5,6 %-ra emelkedett – 1990. óta a legmagasabb értékre, különösképpen a ruházati cikkek megemelkedett árai miatt (drágább lett a kínai import). A hetedik hónapban aztán nőtt a munkanélküliség, és most hivatalosan éppen 5,7 %-on áll. Sok nagyvállalat elbocsátásokhoz folyamodott: a General Motors 5000, a United Airlines 7000, az American Airlines 6840 embert tett ki, stb., stb. Államválságra hivatkozva a kaliforniai közszolgáltatói szektorban 22 000 fős leépítést jelentett be július végén Schwarzenegger kormányzó.

Az amerikai eladósodás tovább növekszik. Minden adófizető csekket kapott a kormánytól, júliusban ez 30 milliárd dollárt tett ki. Kiegészítésképpen a magánháztartások további 14,3 milliárd dolláros tartozást halmoztak föl. Ennek ellenére a kiskereskedelmi forgalom mindössze 0,1 százalékkal nőtt. A GDP 2008. második negyedévi 1,8 %-os emelkedését sok szakértő – már megint! – az amerikai válság végeként értékelte.

 

Az €uro(-térség)

 

Az EKB (Európai Központi Bank) július elején 4,25%-ra emelte a kamatát, és e döntéséhez tartotta magát augusztus eleji ülésén is. A kommentátorok rejtelmeskednek, sokan kritizálnak, némelyek azt kérdik: tudnak-e valamit, amit mi nem? A keynesiánusok ismét a „jobb nemzetgazdászok” szerepét játsszák, hiszen népgazdasági szempontból természetesen őrültség recesszió idején kamatokat emelni. Vagy az EKB egyáltalán nincs képben?

Kézenfekvő a válasz: az EKB egyfelől az osztály, másfelől a dollár ellen harcol. Az €urót azzal a céllal hozták létre, hogy a dollár uralkodó helyzetét megtörjék, és fontos lépéseket is tett efelé. Ugyan a legtöbb nyersanyaggal továbbra is dollárban üzletelnek, és a világ valutatartalékait nagyrészt dollárban tartják, az €uro-zóna körüli országokban az €uro nemhivatalos második pénznem, állítólag az illegális fegyver- és drogkereskedelemben jelentősen háttérbe szorította a dollárt (ez magas kamatnélküli hiteleket jelent!), és eközben mindenekelőtt több nemzetközi kölcsönt adnak €uróban, mint dollárban, az €uro így az USA azon előjogába gázolt, hogy saját valutájával is tartozhat az üzletfeleknek. Hogy ebbe az irányba mozdulhasson tovább, erős pénznek kell látszania. Ez az EKB pénzpolitikájának egyik magyarázata: támadás a dollár ellen. Az EKB kamatemelése meggátolta annak lehetőségét, hogy a Fed a kamatokat Amerikában tovább süllyessze (korábban egymás után hétszer tette ezt, legutóbb két százalékra). A Fed a fenyegető recesszió és a túl magas infláció között vergődik, és ezt többé nem tudja dollárnyomással kiegyenlíteni.

Számunkra azonban fontosabb az EKB azon – kihirdetett – célja, hogy nem hagyják a helyzetet ár-bér-spirálba fordulni (megnőnek a bérkövetelések, hogy kiegyenlíthessék az inflációt), amit ők pofátlanul „bér-ár-spirálnak” hívnak: „Ilyen kontextusban továbbra is döntő jelentőségű, hogy a bér- és árképzésnél elkerüljük a széleskörű másodlagos hatásokat.” Az EKB tanácsa ezért az €uro-térségben zajló bértárgyalásokat „különös figyelemmel kíséri”. (EKB Havi Értesítő, 2008. augusztus)

Kőkemény hadüzenet, mialatt kibontakozik a válság.

 

Infláció

 

A proletároknak csak pénzük van, nincs más vagyonuk, ezért többet veszítenek az inflációval, mint mások; az alapélelmiszerek és az energia százalékos arányban sokkal durvábban megemelkedett árai duplán hatnak rájuk, mert kiadásaiknak jóval nagyobb részét teszik ki ezek a költségek. Még súlyosabban tör magának utat az árdrágulás az olyan országokban, mint mondjuk India, ahol a létminimum alatt élők átlagban jövedelmük több mint felét élelmiszerekre költik. De strukturálisan hasonló folyamatok zajlanak a metropoliszokban is: például egy átlagos amerikai háztartás a ’90-es évek elején jövedelmének 25 százalékát költötte lakásra, ma 50-60 százalékát! Hiszen a legutóbbi fellendülés alkalmával nem nőttek a bérek: 2006-ban az amerikai családok reáljövedelmének középértéke a 2000-es szintet sem éri el, így aztán az átlagcsalád az előző recesszió előtti színvonal alatti jövedelemmel vághat neki a mostani recessziónak. Ilyen eddig egyszer fordult elő: 1981-ben, egy két mélypontot is elért recesszióban. A válság tehát már a „meggyengült fogyasztókat”, vagyis az erősen eladósodottakat sújtja. A korábbi válság-hullámok során az amerikai munkásosztály a csökkenő reálbérek mellett életszínvonalát csak másod- és harmadállások útján tudta megtartani – a legutóbbiban csak adósságokkal. Ezeket aztán az őrülten emelkedő ingatlanárak közepette gyakorta vették föl jelzálog, esetleg subprime formájában.

 

Egy jobb társadalom lehetősége?

 

„A fejlett kapitalizmus válságában mindig fölcsillan egy jobb társadalom lehetősége: ugyanis nem a hiány kifejeződése, mint a megelőző évszázadokban, hanem a fölöslegé: túl sok az áru, a munkaerő, a fölhalmozott tőke – túltermelés, munkanélküliség, csőd… Vagyis a válságban kézzelfoghatóvá válik, ami a tőke valójában: a társadalmasult emberek termelési lehetőségeinek (!) elidegenedése számukra ellenséges, romboló és leigázó hatalommá…” (Wildcat-Zirkular #56., 2000. május)

 

Hol aktuálisak szerintünk e lehetőségek?

 

Egyáltalában nem az a kérdés, hogy a vállalkozók és az állam megragadják-e a válsággal jött lehetőséget, hogy élet- és munkakörülményeinket további „gátszakadásokkal” tönkretegyék – már most is ezt teszik, miként minden eddigi válság alkalmával! És nem az a kérdés, hogy lesz-e ellenállás – már elkezdődött (lásd éhséglázadások világszerte, a Romániáról és Egyiptomról szóló cikkek ugyanebben a számban – Wildcat #82, 2008. nyár). A kérdés az, hogy az ellenállásból keletkeznek-e olyan perspektívák, amelyekben kifejeződik „egy jobb társadalom lehetősége”. Hogy támadás lesz-e az ellenállásból. Ez nem derül ki a közölt tudósításokból – ehhez még tán túl korai is az idő.

A legutóbbi nagy gazdasági válság folyamán az 1998-99-es komoly recesszió és a pénzügyi rendszer összeomlása következtében felkelések és széleskörű tömegmozgalmak születtek Argentínában. Végül azonban az urak gyorsabbak voltak, mint a felkelők. A válság következményeit áthárították a prolikra, és 2003. óta „a gazdaság” ismét növekszik.

 

Mit tegyünk, ha hasonló fejleményekkel kerülünk szembe?

 

A válság nyilvánvalóvá válása óta a baloldal majdhogynem ösztönösen a status quo és az állam, azaz megint a saját nemzetállamának védelmébe kapaszkodik. Ennek egyik változata a megoldásként javasolt „keynesianizmus”, amit némelyek mint jobb nemzetgazdászok ajánlanak. Amikor olyanok csinálják ezt, akik kormányra akarnak jutni – mint a PDS*, Lafontaine [Magyarországon a jobbosok − a ford.] –, akkor nem kell tovább kommentálnunk, ám ha az AK-ban [Analyse&Kritik, korábban ArbeiterKampf („munkásharc”): német baloldali újság, régebben leninista, mostanság inkább a „globkrit”, „posztmarxista”, stb. baloldali trendek között evez − a ford. megj.] is ezt propagálják, az azt mutatja, hogy a radikális baloldal már nem tart lépést a fejleményekkel. Tíz évvel ezelőtt ezek az emberek három föltevésből indultak ki: hogy a globalizáció folyamata lényegében lezárult; hogy a „munkásosztály végével” van dolgunk; és hogy a neoliberalizmus ellen kell küzdenünk. A „neoliberalizmus” a végét járja, a munkásosztály annál kevésbé – még azzal is szembesülni, hogy a „globalizáció” egy válságos folyamat kifejeződése volt, amely most végéhez ért?! Ez nyilvánvalóan túl sok!

Mindig csak a kormányprogramhoz viszonyított alternatívákat megfogalmazni, ez olyan, mint halottnak a csók: Schröder leválasztja a jóléti államot a bérről, és az ALG II-vel [munkanélküli segély II.] nyomorúságos alapjövedelmet vezet be – a baloldal magasabb minimumjövedelmet [nem csak bér, hanem támogatások, segélyek is − a ford.] követel. Merkel a klímacsúcsról fecseg – a baloldal klímatáborokat csinál… A szakszervezetek az organizing programmal* akarnak saját válságukon túljutni – a baloldal is beszáll a buliba…

Az ilyen szociálliberális állásfoglalások nem adnak választ a kapitalizmus újabb válságos fejleményeire. Az utóbbi évek pénzügyi keynesianizmusa, amely az IT-robbanás összeomlásából keletkezett, és fölfújta az ingatlan- és fogyasztói hitelek buborékját, egyszerűen kipukkadt. A „helyes” keynesianizmushoz való visszatérés egyszerűen nem lehetséges – még ama parancsnoki hidakról szemlélve sem, amelyekre oly szívesen állnak ki a baloldali gondolkodók. Nemzeti keretben ez ma már nem működik. Európai szinten az eddigi eltéréseket az EU-bővítés olyan mértékben felerősítette, hogy egy egész Európára kiterjedő keynesianizmusnak semmi alapja sem lenne. Egyébiránt a keynesianizmus a gazdasági válságot csak a második világháborúban tudta megoldani.

Az ilyen programoknak lenne a dolga a követeléseket a kapitalista fejlődés hajtóerejévé kovácsolni. Ilyesminek lehet helye Kínában, ahol még hátravan, hogy alkotmányban rögzítsék a sztrájkjogot, és szakszervezetek alakuljanak – de Európában? De még ha a baloldaliak készen is állnak, hogy a hatalom fegyverhordozóiként minden ellenzéki mozgalmat az államhoz kössenek, és a munkásharcok megnyugtatására újabb eszközöket helyezzenek készenlétbe – amiben a Balpárt* (Die Linke) természetesen teljes mellszélességgel részt vesz! –, szóval még akkor is új szekuláris fellendülésre van szükség, hogy stabilizálódjon a kapitalizmus. Reális-e ez? Jön-e megint egy „kapitalista aranykor”?

Inkább hagyjuk ott a parancsnoki hidat, és figyeljük „alulról”, hogyan fejeződnek ki az emberi szükségletek és a tőke válságos fejlődése közötti ellentmondások a politikai harcokban! Olyan harcokban, amelyek magukban hordozzák a lehetőséget, hogy az egész szart meghaladjuk. A gépházban az erő!

 

Kifejezések magyarázata (fordítói gyűjtés)

 

Balpárt (Die Linke) – Ami a Munkáspárt Magyarországon, az Németországban a Balpárt, bolsevik nosztalgia és szociáldemokrata politika. A legutóbbi német parlamenti választásokon (2009) a Balpárt 11,9 százalékot szerzett. Előde a PDS (Partei des Demokratischen Sozialismus), amely a sztálinista SED-ből („Szocialista Egységpárt”) maradt meg a rendszerváltozás után.

 

BRIC-országok − Brazília, Oroszország (Russia), India, Kína (China). Azon korábban szegény államok, melyek olcsó munkaerejük mozgósításával és a nagy területükön található nyersanyagokkal az utóbbi évtizedekben magukhoz vonzották a nyugati befektetéseket, így burzsoáziájuk tetemes felhalmozása után most kezdhetnek lassan engedményeket tenni a bennük lakó munkásosztálynak (ha az kikényszeríti azokat), természetesen a világporondon való hatalmi igények mellett.

 

Futures − Tőzsdei határidős termékekkel való meghatározott módon történő kereskedés. A két fél nem magára a termékre, hanem egy, a termék feletti rendelkezési jog adásvételére köt ügyletet. Az opció vevője megvásárolja azt a jogot, hogy egy adott későbbi időpontban vagy időpontig eldönthesse, hogy kíván-e élni az opciós szerződésben kikötött vételi vagy eladási jogával. Az opció eladóját a szerződése arra kötelezi, hogy amennyiben az opció vevője élni kíván a joggal, úgy teljesítse a szerződésben foglalt vételi vagy eladási kötelezettségét.

 

Hedging − Fedezeti ügylet: ennek során az árfolyam nem kívánt változásából fakadó kockázatot igyekeznek kivédeni a piaci szereplők. Az árfolyamkockázat ellen védekező adott jövőbeli időpontra, devizára, összegre szóló vételi vagy eladási opciót, jogot vásárol díj ellenében.

 

Junk bond − „Bóvlikötvény”: BB (Standard & Poors) vagy BA (Moody’s) vagy még alacsonyabb besorolású spekulációs célú kötvény, amely a befektetőket magasabb nyereséggel kecsegteti, mint a pénzügyileg stabil vállalatok kötvényei. Ez utóbbiak ugyanis nem szorulnak rá arra, hogy a nagy hozam ígéretével csábítsák a vásárlókat.

 

Organizing − A szakszervezetek fiatal szervezőket alkalmaznak, akik bérmunkában toborozzák az embereket, és szervezik a kampányokat, főleg Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Sok lelkes baloldali aktivista belemegy ebbe. (Lásd még: Wildcat #78, 2006/2007 tél – http://www.wildcat-www.de/wildcat/78/w78_organizing.htm és #80, 2007/2008 tél – http://www.wildcat-www.de/wildcat/80/w80_organizing_II.htm, valamint Ken Loach filmje, a Bread and Roses.)

 

Subprime − A „subprime” („küszöbön aluli”) kifejezés a magas kockázatra utal. A „subprime” jelzálogkölcsön, amelyet gyakran nem jogosult embereknek utalnak ki, vagyis a hosszútávú havi visszafizetés magasabb összegű, mint az ő jövedelmük. Sokszor azon várakozás alapján nyújtják e kölcsönöket, hogy a lakástulajdonosok jövedelme növekedni fog a jövőben, és kedvező kamatokat („csalikamatokat”) adnak hozzájuk, amelyek az első pár évben igen alacsonyak lehetnek, de aztán ugrásszerűen megnövekedhetnek. Ha az ingatlanpiac vagy a gazdaság egésze gyengül, e hitelek fuccsolnak be elsőnek.