2023. 02. 16.
Osztályösszetétel
May 24th, 2011
Az itt következő írás egy 1999-es vita anyaga, az arra összeszedett jegyzetek gyűjteménye. Ne kerek cikként olvassátok, hanem információhalmazként – és legfőképpen vitaserkentőként!
Az úgynevezett autonomista marxizmusban (mivel az irányzat Olaszországban virágzott talán legélénkebben, az olasz „operaio“, azaz munkás szó nyomán operaizmus névre is hallgat) kiemelt fontosságot kap az osztályösszetétel fogalma. Ennek segítségével igyekszik megmagyarázni a kizsákmányolt osztály időről időre változó lázadó hajlamát (vagy annak látszólagos hiányát). Az osztályösszetétel elemzése segít, hogy a mindenkori helyzetről materialista értelmezést alkothassunk: az osztály különböző részeinek eltérő rövidtávú érdekei vannak, amelyek bizonyos szituációkban találkoznak, és ekkor nyílik meg a lehetőség a hosszabb távú érdekek összehangolására. Így az elemzés kulcsfontosságú a stratégiaképzésben is, továbbá segítheti a közvetlen kommunikációt az osztály egyes részei között. Egyúttal fontos eszköz a „forradalmárok“ kezében, hogy a saját helyzetünket is kritikusan szemlélhessük, s ezáltal reálisabb képet nyerjünk cselekvési terünkről.
A szöveg a ’90-es és korai 2000-es években aktív Kolinko csoport munkája. Bár a csoportosulás formálisan nem létezik, néhányan máig aktívan készítik a Prol-Position hírlevelet, mások más példaértékű projektekben tevékenykednek. A többit azonban nem áruljuk el, kérdezzétek az EU belső elhárítását. Izgalmas vitákat és pezsgő napokat kívánunk!
http://www.nadir.org/nadir/initiativ/kolinko/index.htm
Bevezetés
Az osztályösszetétel fogalma a forradalom lehetősége utáni kutatásunk része. Azt kérdezzük magunktól, hol az az erő, ami egy alapvető társadalmi változáshoz szükséges. Világos számunkra, hogy csak maguk a kizsákmányoltak szüntethetik meg a kizsákmányolást. Ám ez a válasz nagyon általánosnak tűnik, és keveset árul el arról, miképpen történjen a felszabadulás e folyamata. A marxizmus-leninizmus elképzelését nem tudjuk összeegyeztetni tapasztalatainkkal: a „munkásosztály“ nem egységes képződmény, és arra sem látunk lehetőséget, hogy egy párt hidalhatná át a szakadásokat és adhatna forradalmi irányt a harcoknak. Az „osztályösszetétel“ elemzése segít, hogy pontosabban megértsük, mi határozza meg a munkásharcokat, hogyan jöhet létre belőlük egy osztálymozgalom, és hogyan lehetünk e folyamat aktív részesei. Ezt a workshopot ezért kiindulópontnak tekintjük ahhoz a vitához, aminek témája „a forradalmárok szerepe“ és politikai stratégiáink: mi az összefüggés a CRO* „munkás-hálózatának“ kiépítése, a Kolinko kutatási projektje, svéd újságprojektek, stb. között? Miben különböznek az egyes helyzetértékelések, és hol vannak az együttműködési lehetőségek? (…)
* CRO = Comitati di Rête Operai, militáns proletár szerveződés volt Bolognában. [a szerk.]
1. A forradalmárok szerepének kérdése előtt fel kell tenni egy másik kérdést arról, mi a viszonyuk a munkásosztályhoz és hogyan értelmezik azt.
A forradalmárok szerepéről folytatott vitában gyakran csak a különféle politikai irányzatok (leninizmus, szindikalizmus, tanácskommunizmus, stb.) elképzeléseit állítják szembe. Pontosabban meg kell vizsgálnunk, hogy a munkásosztálynak mely értelmezéseiből és milyen hozzáfűződő anyagi viszonyulásokból erednek a forradalmárok elképzelései saját szerepükről és szerveződésükről.
2. A különböző kommunista áramlatokat (leninizmus, tanácskommunizmus, stb.) a munkásosztályról és a tőkéről alkotott formális fogalmuk köti össze.
A tőkét a különböző irányzatok általánosságban csak formális kizsákmányolási viszonynak látják: a termelők munkaidőtöbbletét egy privát (vagy állami) kéz sajátítja ki. A sajátos munkafolyamatra, amely a termelőeszközök és termékek ezen elválasztását előhívja, nem figyelnek oda. Ebből a munkásosztály formális értelmezése fakad: a kizsákmányoltak tömege, akik termelőeszközök tulajdonának híján el kell adják munkaerejüket. A munkásosztály e hasonló értelmezéséből különböző politikai következtetéseket vonnak le: a leninisták szükségesnek látják, hogy a kizsákmányoltak csakis formális egyenlőségük által összefüggő tömegét egy párt fogja össze. A pártnak kell a kizsákmányoltak harcainak stratégiai irányt adnia; a tanácskommunisták kiindulópontja a „spontaneitás“, amellyel a munkások tömegéből kifejlődnek a harcok. Kevésbé érdekli őket a „spontaneitás“ oka, még kevésbé egy stratégiai irányvonal, feladatukat elsősorban inkább abban látják, hogy a munkásosztály „öntevékenységének“ tapasztalatait terjesszék.
3. A munkásosztályról alkotott formális fogalmak nem képesek megmagyarázni, illetve támogatni a munkásosztály önfelszabadítását.
A kizsákmányolás formális fogalma (kisajátított többlet-munkaidő) alapján nem derül ki, milyen önszerveződési lehetőségeket alakíthatnak ki a munkások. A termelőeszközök „nem-tulajdonosaiként“ nincs hatalmuk, és kizsákmányolásuk puszta ténye még nem állít elő valódi kapcsolatot köztük. Az önszerveződés lehetősége csakis abból a tényből ered, hogy a munkások gyakorlati viszonyban állnak egymással és a tőkével: együtt dolgoznak a termelési folyamatban és a társadalmi munkamegosztás részei. Termelőkként nem mint formális „bérből élők“ állnak szemben a tőkével, hanem gyakorlati tevékenységükkel termelik azt. A munkásharcok csak ebben a viszonyban kaphatnak saját erőre. A munkások munkahelyenkénti, ágazatonkénti, stb. elszigetelése és a harcok ezen alapuló korlátozottsága nem szüntethető meg „mesterségesen“, úgy, hogy a munkások közös „kizsákmányolt bérmunkás-létét“ teszik meg a szerveződés alapjává. Ebben a kísérletben rejlik minden szakszervezeti szerveződés magja: mindig szükség lesz külsődleges szervezetekre és képviseleti szervekre, hogy a bérfüggés „formális kapcsolatát“ szervezetileg összetartsák. A leninizmus nem ismeri fel a munkásharc „szakszervezeti formáinak“ e mélyebb okát. Az egészet tisztán a vezetés problémájának véli: vajon a szakszervezet vagy a kommunista párt állítja elő a külső kapcsolatot? A leninizmus kritikája legtöbbször arra szorítkozik, hogy ezen külső összefüggés formáját kritizálja: „nem demokratikus“, „nem maguk a munkások hozták létre“. Ritkán elemzik a baloldali kritikusok a termelési folyamatot mint a munkásharcok formáinak és összefüggéseinek alapját. Ebből származik az a hajlamuk, hogy csak kövessék a munkásharcok spontaneitását, ne lássanak meg bennük stratégiai irányvonalat és ne vigyék előbbre azt. Miért fejlődnek ki a hasonló osztályfogalom ellenére különböző politikai áramlatok?
4. A leninizmus és más irányzatok különböző „politikai elképzeléseinek“ oka, hogy a kizsákmányolás és az osztályharc más-más fejlődési fokaira reflektálnak.
A tanácskommunisták és mások a leninizmusban mindenekelőtt a párt „antidemokratikus“ [idézőjel tőlünk – a ford.] és a cselekvési szabadságot korlátozó [bevormundend] jellegét kritizálják. Nézetünk szerint a mélyebb kritika lényege azon analízis, hogy a bolsevik pártmodell egy speciális XIX. század végi oroszországi anyagi helyzetből keletkezett. Egy elszórt, elszigetelt falvakkal, magas írástudatlansággal és csupán kis ipari övezetekkel megáldott agrártársadalmat csak egy külsődleges tömegszervezettel lehetett egyesíteni. Erre a külsődleges szerveződésre az 1920-as évek iparosodott nyugat-európai országaiban már nem volt szükség, mert a gyárak egységesítik a munkásokat, és ők ezt a politika síkján tanácsok alakításával képezik le. A leninizmus baloldali kritikusai közül ma alig néhányan gondolkoznak el e kritika anyagi magjáról. Csupán politikai síkon kritizálják a leninizmust, anélkül, hogy anyagi gyökereit keresnék. Újra a talpára kell állítanunk ezt a kritikát úgy, hogy elemezzük a kizsákmányolás és az osztályharc szerveződésében bekövetkezett változásokat, hogy aztán ebből kiindulva alkothassuk meg saját politikai stratégiáinkat. Ebben van segítségünkre az osztályösszetétel fogalma.
5. Az osztályösszetétel fogalmának lényege az a felismerés, hogy a termelési módszer és a munkások lázadási módszerei összefüggenek.
A munkások nem a közös kizsákmányoltság „tudata“ alapján küzdenek együtt. A munkásharcok konkrét munkakörülményekből, a kizsákmányolás konkrét helyzeteiből jönnek létre. Különböző formákat öltenek (a történelem folyamán, különböző régiókban, ágazatokban, stb.), mivel a konkrét munkafolyamat és ezáltal a kizsákmányolás anyagi formája is változó. A termelési módszer és a társadalmi termelésben elfoglalt pozíció meghatározza a harc formáját és lehetőségeit: mások a teherautóvezetők és az építőmunkások harci formái, a világpiacra termelő gyárakban más hatással bír a sztrájk, mint a call centerekben. A termelési módszer és a munkásharcok összefüggésének elemzésekor az osztályösszetétel két fogalmát különböztetjük meg:
– A „technikai osztályösszetétel“ leírja a körülményeket, amelyek közt a tőke összehozza a munkásokat; ide tartoznak a közvetlen termelési folyamat feltételei (pl. munkamegosztás az egyes részlegek között, a „termelés“ és a tervezés szétválasztása, bizonyos gépek alkalmazása, stb.), valamint az újratermelés formái (lakáshelyzet, családszerkezet, stb.).
– A „politikai osztályösszetétel“ azt a folyamatot ábrázolja, ahogyan a munkások a „technikai osztályösszetételt“ a tőke ellen fordítják, és munkaerőként létező kapcsolatukat harcuk kiindulópontjául használják; a mi sorainkban is sok vita folyik arról, hogy mely ponttól kezdve beszélhetünk „politikai osztályösszetételről“: az egyik álláspont szerint amint egy munkahely vagy ágazat munkásai maguk szervezik a harcot a termelési feltételekből adódóan. A másik álláspont szerint a „politikai osztályösszetétel“ feltétele egy proletárharc-hullám, mely bizonyos központi szektorokban zajló harcok mentén „osztálymozgalomban“ egyesül, például az autógyártásban zajlott harcok szerepét a ’60-as/’70-es évek osztálymozgalmában idézik.
A továbbiakban egyes kérdések kapcsán vizsgáljuk, miképpen határozza meg a termelési folyamat különleges alakja a munkásharcokat.
a) közvetlen szerveződés
Hogy a munkások a konfliktusokat egyénileg vagy kollektíven vívják-e meg, az lényegében attól függ, hogyan kell egymáshoz viszonyulniuk a termelési folyamatban. Ha a munka egyéni ügyesség kifejeződése (kézművesség, egyéni szakmunkák), akkor a konfliktusokat is inkább egyénileg oldják meg. Ha a munkamegosztó termelési módszer kapcsán függőség és szoros kapcsolat van a termelők között, akkor jobban jelen van a kollektív fellépés szükségessége. Hogy a munkások maguk szervezik-e harcaikat, az ezen túl attól függ, hogy a munkafolyamattal olyan helyzetbe kerülnek-e, hogy kommunikálnak egymással (magasfokú együttműködés, sok munkás koncentrációja az üzemben vagy lakóhelyen).
b) közvetlen hatalom
A munkásharcok létrejöttének, tartalmának és perspektívájának alapja a kérdés, hogy sikerül a tőkével szembeni erőre szert tenniük. Ez különböző feltételektől függ: például hogy olyan pontokon összpontosul-e a munkások jelenléte, amelyek a termelési és felhalmozási folyamat számára különös jelentőséggel bírnak; hogy a harc egy konjunktúraidőszakban (fellendülés, nagyszámú megrendelés, stb.) vagy egy olyan tőkeösszetétel alatt történik, amelyben nagyobb a munkaerőtől való függés (a nagyarányú gépesítés a gépek hosszú működtetésére kényszerít).
c) politikai tartalom
A „politikai tudatot“, vagyis annak tudatát, hogy osztályként szembenállunk a tőkével, nem kell kívülről belevinni a munkásokba, hanem az magukban a harcokban keletkezik. A harcokban keletkező „tudat“ azonban ugyanúgy függ a termelők egymás közti és a termelőeszközökhöz való anyagi viszonyaitól. A kapitalista termelési mód tömegtermelés, amely a munkamegosztásra és a gépekre támaszkodik. Hogy a munkások a kizsákmányolást puszta szakszervezeti módon a főnök általi egyéni megraboltságként vagy politikailag, saját törvényekkel rendelkező társadalmi termelési viszonynak fogják fel, azon feltételektől függ, amelyek közt dolgozniuk kell. Nem a „hamis tudat“ kérdése ez, mint ahogy a leninisták állítják, hanem azé, hogy kizsákmányolás mennyire nem csak formálisan (bérmunka), hanem anyagi/tartalmi jelleggel is (gépezet, hierarchikus munkamegosztás, stb.) történik. Arra, hogy miként befolyásolják a sajátos termelési feltételek a munkásharcok politikai tartalmát, felvázolunk néhány példát:
A bérhez való viszony:
A kapitalizmusban a bérnek mint „egyéni cserének munka ellenében“ el kell fednie, hogy a tőke a kollektív munkaerőt sajátítja ki. Egy száz másikkal együtt alkalmazott és velük azonos munkát végezni kényszerülő munkásnak előbb fog feltűnni, hogy az „egyéni szerződési feltételek“ a tények megfordítását jelentik, mint egy mesterembernek, aki különleges képzettsége folytán „különleges“ munkát végez.
A munkához való viszony:
A kapitalizmusban elvont jellegű a munka, azaz nem fontosak saját jellemzői, csak többletmunkaként kell kifejeződnie a termékben. Egy olyan munkásnak, akinek másokkal együtt „képzettség nélküli“ munkát kell végeznie, más a viszonya a munkához, mint egy szakmunkásnak. A munka absztraktnak és tetszőlegesen kicserélhetőnek tűnik fel számára, kevésbé hajlik a szakmai büszkeségre vagy „lokális tudatra“.
A más munkásokhoz való viszony:
Hogy egy „formális osztályfogalommal“ mennyire nem jutunk messzire, az megmutatkozik, mikor pl. egy üzemen belül megnézzük a munkaerő összetételét. Megállapíthatjuk ugyan, hogy az élmunkások, mesterek, részlegvezetők és menedzserek is „bérből élők“, ezzel formálisan kizsákmányoltak, ámde azt is, hogy a munkások konkrét harca többnyire e „kisfőnökök“ ellen kell érvényesüljön. A társadalmi termelésben meglévő (hierarchikus) munkamegosztás a munkásosztály rasszista és szexista szakadásainak alapja. A tőke tehát egyfelől megosztja a munkásokat, ugyanakkor a termelési folyamatban különböző nemű, bőrszínű, „nemzetiségű“, étkezési szokásokkal rendelkező munkásokat hoz össze. Különösen a kizsákmányolás „tarkán összeválogatott“ területein döntő, hogy ezek az identitások a harcban megtörnek vagy megerősödnek.
A termelőeszközökhöz való viszony:
A tőke olyan termelési mód, melyben a holt munka parancsol az élő felett. Egy munkás, akinek a gép ütemére kell dolgoznia, és észreveszi, hogy helyzete a modern technológia által sem javul, az hamarabb fogja a kapitalista kizsákmányolás e sajátosságát megérteni és megtámadni. A kézműves jellegű munkafolyamatban dolgozó munkások számára, akik még „szerszámaik urai“, a kizsákmányolást inkább a főnökük jelképezi.
A termékhez való viszony:
Tömegtermékeket előállító munkásoknak már a munka által világossá válik, hogy a kapitalizmusban a használati érték másodrendű, és a mennyiség van előtérbe helyezve. Gyakran nem is alakul ki a termék használati értékéhez való viszony, mert az előállításnak csak egy kis részletét végzik el. Sokan már nem anyagi terméken dolgoznak, hanem ipari körülmények között „szolgáltatásokat“ termelnek. Azt is meg kell vitatnunk, milyen hatással van a munka tárgyának „anyagtalansága“ a munkásharcokra.
Nyitott kérdés számunkra, milyen mértékig ölthetnek antikapitalista jelleget a „kézművesek“, földmunkások és más proletárok harcai, akik nem „ipari“, vagyis sajátosan kapitalista feltételek között kényszerülnek dolgozni. Döntő jelentőségű kérdés, hogyan tudnak ezek a harcok külsődleges egyesülés (kulcsszavak: „globalizációkritikai mozgalom“, „People’s Global Action“, stb.) nélkül az „ipari proletariátus“ harcaival a különböző feltételek ellenére egyesülni.
d) kiterjedés
Hogy kiterjednek-e a harcok, az ugyan függ a „spontaneitástól“, a társadalmi hangulattól és a véletlentől is; a politikai stratégia számára azonban az anyagi alap a fontos: milyen viszonyban áll egy-egy konfliktus a társadalmi termeléssel? A munkahelyek többé-kevésbé be vannak kapcsolva a társadalmi munkamegosztásba: nemzetközi beszállítóláncolatok, szállítás, összeköttetések az intézetekben és egyetemeken folyó „tudományos munkával“, a „szolgáltatásokkal“ és az elosztással. Ennek megfelelően a munkásharcok különböző hatással bírhatnak: befolyásolja-e pl. egy sztrájk a munkások nagy tömegének mindennapi életét? Vajon termelői mivoltukban észlelik-e a munkások a sztrájk kihatásait, mert pl. bizonyos alkatrészek hiányoznak, vagy fogyasztóként, mert pl. nem kapják az újságot? A kiterjedés szempontjából tehát fontos, hogy más munkások nem csak „a médiából“ értesülnek a sztrájkról, hanem hogy az anyagi értelemben gyakorol hatást a (munkában töltött) hétköznapokra. Így kerül felszínre a termelés társadalmi dimenziója, így ismerhetik fel saját elszigeteltségük „mesterséges“ voltát és a más munkásokhoz fűződő közvetlen kötelékeket.
e) politikai általánossá válás
Az osztályharc történetében soha nem következett be „tömeges felkelés“, soha nem a „többség“ lázadt fel „egy emberként“. Mindig a proletariátus kis részei (egy gyárban, szektorban, régióban, stb.) indították el vagy lökték előre a harcokat, vagy ők számítottak egy-egy mozgalom jelképének, illetve középpontjának. E „magok“ nem „magasabbrendű tudat“ nyomán alakulnak ki, de nem is a véletlen folytán. A ’70-es években mindenekelőtt az autógyári munkások játszották ezt a szerepet. A gépjármű-szektor volt a háború utáni időszak gazdasági fellendülésének gerince, ezer meg ezer munkást vonzott a nagyvárosokba, a technológia és a munkaszervezet útján egységesítette a munkások élményanyagát. Maga a termék is a felfokozott gazdagság társadalmi jelképe volt, amelyből viszont munkásként csak a gyár parancsnoklatának alávetve részesedhetett az ember.
Más időszakokban vagy más helyeken egyes régiók határoztak meg sztrájkhullámokat; nem annyira a „hagyomány“, mint inkább a társadalmi termelési folyamatban való jelentőségük alapján (kikötővárosok, bányavidékek, stb.). A fejlődés központjaiban az állam és a tőke összefüggése (infrastruktúra, munkaerőpiaci politika, különleges törvények, stb.) és a társadalom globalitása („külföldi befektetők“, bevándorlás) különösképpen nyilvánvalóvá válik. Példaként az ’50-es/’60-as évek Torinóját, a latin-amerikai maquiladorákat* vagy a mai kínai különleges fejlesztési övezeteket lehet említeni. Európában is vannak manapság „fejlődő szigetek“ (pl. Lengyelország nyugati határvidéke, Drezda és vidéke a válságban lévő Kelet-Németországban, Piemont), amelyeket szubvenciók, speciális munkaerőpiaci politika és belső migráció határoznak meg.
Itt nem azt akarjuk állítani, hogy e „központok“ nélkül nem lehetséges a sztrájkmozgalmak kiterjedése. Ám a sztrájkmozgalmak veresége gyakran ahhoz kapcsolódik, hogy e „központok“ vagy nem vettek részt, vagy legyőzettek. A „politikai általánosítás“ kérdése tehát nem annyira a „politikai vezetés“ kérdése, mint inkább azé, milyen mértékben sikerül a harcokban a termelés társadalmiasulását megérteni, és a tőkét központjaiban eltalálni.
* maquiladora: ún. „izzasztóműhely“ (sweatshop), azaz a koncentrációs táborok hangulatát idéző, rendkívül alacsony bérekkel, hosszú munkaidővel és gyakran testi erőszakkal dolgoztató munkahely. A fogalom mexikói eredetű (elsősorban a textilipari létesítményekre vonatkozik), bár a jelenség globális, főleg a szegényebb régiók (Délkelet-Ázsia, Latin-Amerika, stb.) sajátja. [a szerk. jegyzete]
f) kommunista tendencia
Nagyon különbözőek a „kommunista tendenciáról“ alkotott elképzelések. Egyik oldalról ott a képzet, hogy az emberek egy quasi emberi vágyat éreznek egy jobb társadalom iránt, és ezt a harcokban fejezik ki. A másik oldal szerint a klasszikus ortodox elképzelés érvényes, miszerint a termelőeszközök fejlődése túlnő a kapitalizmuson, és lehetővé teszi a kommunizmust. A leninizmus és a legtöbb baloldali kommunista áramlat e ponton a termelőerőket igen mechanikusan fogja fel: a konkurrenciából kifejlődő technológia és a társadalmi munkamegosztás kiterjedése. A kommunizmus alapját abban a lehetőségben látják, hogy a megnövekedett termelőerők által a javak termelése már nem az egyéni melóhoz van kötve. Nem gondolnak arra az ellentmondásra, hogy a „termelőerők“ nem csak „rossz kezekben“ vannak, hanem éppen a technológia (futószalag), a tudomány (taylorizmus) konkrét alkalmazása és a társadalmiasulás formája („globalizáció“) alkotja a tőke munkások feletti uralmát. Ezen ellentmondás feloldása csak a munkások harcaiban lehetséges, akik magukat és ezzel termelőerejüket saját módjukon társadalmasítják/globalizálják, és ezáltal a termelés körülményeit is anyagilag megváltoztatják. (…)
A harcoknak tehát gyakorlatilag kell a társadalmi lehetőségek (hihetetlen gazdagság termelése, társadalmi tudás, technológia) és valóság (meló és relatív szegénység) között feszülő ellentmondásra hivatkozniuk. Ebben központi jelentőségű az egyenlőtlen fejlődés problémája. A termelőerők nem csak mint „a társadalmi termelőerők állása“ léteznek. A technológia, az alkalmazott tudomány, a társadalmiasulás/társadalmi munkamegosztás foka szektoronként, régiónként, stb. különbözik. A munkások különbözően „fejlett“ területeken dolgoznak, harcaikban ezért különbözőképpen hivatkoznak a társadalmi termelőerőkben rejlő ellentmondásokra és lehetőségekre. Alulfejlett régiókban (kevés beruházás, „munkaintenzív“ termelés) „a kommunizmus szükségessége“ elsősorban abban fog kifejeződésre jutni, hogy a munkások a hiányt és a munkaintenzív termelést mint a kapitalista termelési mód következményét támadják meg. A fejlődés központjaiban az ellentmondás főleg abban fejeződik ki, hogy a munkásoknak a „modern technológia“ és „felesleg“ ellenére továbbra is relatív szegénység és gürcölés jut osztályrészül. A kommunista forradalomnak meg kell haladnia a kapitalizmus szülte „fejlettség/alulfejlettség“ megosztást. Azt a kérdést kell feltennünk, a különböző fejlődésnek mely pontjaiból kezdődhet el és fejlődhet ki ez a folyamat. Mely harcok tudnak új „termelőerőként“ társadalmasulni és anyagi keretüknél (technológia, tudás, stb. állása) fogva egy másfajta termelési mód reményét kifejezni?
Nem könnyű erre példát találni: a történelemben a munkásharcokban mindig volt összefüggés a „termelőerők fejlettségi foka“ és az utópia között. A parasztlázadások nem rendelkeztek „társadalmi utópiával“, inkább azt az utópiát kergették, hogy saját „anarchista“ szabályok szerint műveljék meg a földet. A XX. század eleji gyári harcok a szocializmus társadalmi utópiáját hordozták, amelyben az üzemeket munkások igazgatják. A ’60-as/’70-es évek harcai a termelés növekvő „tudományosítását“, a gépekkel gyakorolt terrort és a terméktől való elidegenedést fejezték ki. A „munkásharc“ és egyéb mozgalmak határai elmosódtak a termelés növekvő társadalmiasulásának hatására. A mozgalom központjai (nagyobb gyárak és egyetemek) sokféle „termelékeny lehetőséget“ sajátítottak el. A gyári munkamegosztást és a futószalagot az egyes részlegek sztrájkjaiban használták ki, a gyárfoglalások teret teremtettek, modern kommunikációs eszközöket használtak, egyetemi sturktúrákat sajátítottak ki, stb. A mozgalom ezáltal maga is „produktívabb és kreatívabb“ lett, és az új lehetőségeket bevitte a társadalom más területeire. Követeléseiben és reményeiben reflektálta a „termelőerők állását“: nem annyira az „átvétel“, mint inkább az egész termelési mód elutasítása, a munka kritikája állt a harcok homlokterében. Az utópia inkább a gyár teljes automatizálása, mint „kisajátítása“ volt.
6. Az osztályösszetétel a belső összefüggéseket és az osztályharcok tendenciáját fejezi ki.
A fentebb leírt problémák felvetik az osztályharcon belüli stratégia kérdését. Ennek a kapitalizmus tendenciáira kell hivatkoznia:
A társadalmi termelési folyamatban a kapitalizmus az osztálykonfliktus alapján teremt és köt össze fejlett és fejletlen területeket, ebben áll dinamikája. A high tech gyárakon belül különböző „technikai“ színvonalú részlegek léteznek. Ezek a gyárak aztán megintcsak kapcsolódnak a lehető legkülönfélébb fejlettségi szintű beszállítóüzemekhez, egészen a „harmadik világbéli putriig“ bezárólag. A fejlődés ezen különböző fokain alapszanak az osztályharcban fellelhető egyenlőtlenségek és szakadások. Ha a munkások harcai az egyenlőtlen fejlődés e vonalai mentén sikeresen általánosulnak, vagyis a különböző fejlődési fokok harcai összekötődnek, akkor ez a termelési feltételek hasonulásához vezet. A ’60-as/’80-as évek autógyári munkásainak harcai a gyári központokban [Kernfabriken] tapasztalható körülmények hasonulásához vezettek világszerte, technikai értelemben ugyanúgy, mint a munkások számára (hasonló nagyságú bér a termékhez viszonyítva), éspedig egészen az egykori fejletlen övezetekbe is behatolva (Brazília, Mexikó, stb.). A „politikai osztályösszetételre“ (az osztályharc egységesülésére) a tőke „technikai átszervezéssel“ felel, az egyenlőtlen fejlődésnek egy magasabb szinten történő újjáteremtésével: egész régiókat „iparmentesítenek“, máshol technológiai ugrás megy végbe. A ’70-es évek régi gyári központjait felszámolják, beszállítóüzemek láncolatát alkotják meg, „globalizálják“ a termelést, stb. A tőke új központokat létesít, amelyektől a jövő harcainak általánossá válása függ, legyenek akár ázsiai vagy latin-amerikai fejlődő övezetek, vagy egyes projektek, mint pl. a smart factory*. A jövendő harcok belső összefüggéseinek anyagi alapját vetik meg ezzel. A stratégia így nem elkülönítve, a forradalmárok fejében, hanem magában az anyagi fejlődés folyamatában (munkamegosztás, alkalmazott tudomány, gépezetek, stb.) rejlik.
* smart factory: integrált termelési modell, amelyben a beszállító cégek területileg ismét egy helyre telepítik a gyártást, mint korábban a klasszikus nagy gyárak esetében. A klasszikus óriásgyár-modellt a „globalizáció“ folyamatában egyfajta szétdarabolt struktúra váltotta fel, melyet az egész földgolyót behálózó termelési láncolatok, kisebb, megrendelésre dolgozó beszállító cégek és az egészet szervező, valamint a forgalmazásról gondoskodó nagytőke-egységek jellemeznek. Ezt próbálták helyenként a smart factory módszerre cserélni: a szétdarabolt tulajdonszerkezet megmarad, míg a termelési lánc (úgymond a futószalag) újra egy-egy helyen központosul. Ez az eljárás egyrészt nehézzé teszi az ellenállást (mert még mindig sok vállalat végezteti a termelést, és ezért formálisan nincs közös ellenség), másrészt megkönnyíti a just in time-termelést (mivel nem kell költséges és időigényes módszerekkel kontinenseken keresztül-kasul szállítani a munkaanyagot). [a szerk. jegyzete]
7. A forradalmárok feladata a kapitalista fejlődés elemzése, hogy a harcolók elé tárják saját lehetőségeiket.
A forradalmárok különleges szerepe nem a „politikai tudatosságból“ fakad, ami hiányzik az osztályharcokból, hanem az anyagi történések átlátásából és magyarázatából. A harcok önszerveződésének lehetősége, ereje, kiterjedésük és általánossá válásuk pontjai a termelés körülményeiből adódnak. A forradalmárok feladata abban áll, hogy anyagi kereteiken belül a harco[ló]knak felmutassák az összes lehetőséget. Itt nem csak egyes harcokról van szó, hanem különösen osztálymozgalmakról, amelyek a fejlettség és fejletlenség mátrixában zajlanak. Itt az a feladatunk, hogy nyilvánvalóvá tegyük a különböző területek közti kapcsolatokat és egyenlőtlenségük politikai okait. A munkásharcok anyagi alapjának elemzése azt is meghatározza, hol avatkozunk be. Nem elég az osztályharcok spontán mintáját követni és mindössze dokumentálni a harcokat. Fel kell ismernünk azon pontokat, amelyek a jövő harcai számára stratégiai jelentőséggel bírnak. Ezek nem szükségszerűen a „legfejlettebbek“, gyakran inkább a fejlődés különböző szintjei közötti összekötő elemek (termelési helyszínek közti szállítás, adatfeldolgozás a termelés és elosztás között) azok, amelyektől a harcok általánosulása függ. Ezen feladatok ellátásához több kell, mint egyszerű eszmecsere − közösen szervezett vitára és gyakorlatra van szükség.
Javaslatok a vitához
a) értelmezési kérdések
b) Van-e összefüggés a termelési módszer és a munkásharcok formái között? Miben különbözik pl. a telefonos ügyfélszolgálat a gyártól, milyen jelentőséggel bírnak e különbségek a lehetséges harcok számára?
c) Vajon a „közvetlen termelési folyamat“ az osztályharc fő színtere? Milyen szerepet játszanak egyéb „társadalmi területek“ (lakónegyed, stb.)?
d) Milyen politikai következményekkel jár az osztályösszetétel elmélete, milyen politikai veszélyeket hordoz (a látószög leszűkítése a kizsákmányolás meghatározott területeire, stb.)?
e) Milyen tendenciákat látunk, amelyek egy „új osztályösszetétel“ felé mutatnak? Hol keletkeznek olyan pontok, amelyekben a jövendő harcok erőre tehetnek szert és kiterjedhetnek?
Az oberhauseni vita összefoglalása
A vita összefoglalása.
(…) A vitát nagy vonalakban négy kérdésblokkban lehet összefoglalni:
a) Vajon az osztályösszetétel fogalma és a fogalom keletkezése nem egy különleges történelmi helyzethez van-e kötve − és vajon ennélfogva lehetséges-e minden további nélkül minden, illetve az aktuális helyzetre alkalmazni?
Nem voltunk egy véleményen arról, mennyire fontos a fogalom eredetéről folytatott vita a jelen eszmecsere számára. Nagyjából két irány rajzolódott ki:
Először: Az osztályösszetétel fogalma egy konkrét történelmi helyzetből ered. A ’60-as évek elején az olaszországi marxista diskurzusban fejlődött ki. Az akkori helyzetet nem a heves munkásharcok határozták meg. Csupán kisebbségben maradó jelei mutatkoztak az újabb konfliktusoknak. Az osztályösszetétel fogalma közvetlenül összefügg az ebben a történelmi helyzetben kifejlődő központi szektorokkal: a fémipari, illetve a gépjárműgyártó szektorral. E fogalom segítségével akarták megmagyarázni az említett szektorokban lezajlott anyagi változások és a munkásosztály erejének alakulása közötti összefüggést. A fogalmat ezért nem lehet gond nélkül más történelmi szituációkra alkalmazni, mint az azóta gyakran történt. Az utóbbi húsz-harminc évben a tőke nem hozott létre újabb központi szektorokat, ezért az osztályösszetétel fogalma lényegében elvesztette alapját. (Utalás Battagia cikkére, lásd a szövegjegyzékben.)
Másodszor: Az osztályösszetétel fogalma inkább egy módszert ír le: anyagi körülményekből és a tőkeviszony fejlődéséből megmagyarázni a munkásosztály erejének és szubjektivitásának lehetőségeit. A fentebbi írás akár a fogalom használata nélkül is megszülethetett volna. Már az 1960-as évek eleji olaszországi vita, a fogalom bevezetése előtt is téma volt a termelés és a munkásharcok formája közti szoros összefüggés. (Utalás Lewis „Szocializmus és proletariátus“ c. cikkére, lásd a szövegjegyzékben.)
Valóban probléma, hogy a tőke pillanatnyilag nem hoz létre központi, országokon és ágazatokon átnyúló szektort. Ez azonban nem annyira annak problémája, hogy fogalmainkat nem tudjuk többé alkalmazni, mint inkább azé, hogy az osztály már nem talál közös hivatkozási pontokat, amelyekből kiindulva általánosíthatná harcait.
b) Nem vezet-e az osztályösszetétel fogalma az osztály különféle kategóriákba való beosztásához? Nem tulajdonít-e túl nagy jelentőséget az „objektív feltételeknek“, nem becsüli-e alá a konkrét munkásharcok spontaneitását, tapasztalatait és példaértékét?
A vitában megkíséreltük a fogalom különféle alkalmazásait összefoglalni:
1. A munkások osztályozására szolgáló eszköz, pl. a marxista-leninista baloldal értelmében, amely a munkásosztályra különböző osztálytudatok statikus mintáját húzza rá, és ezáltal alkot új kategóriákat; a munkások e szemszögből csak tárgyakként jelennek meg.
2. Az elemzés eszköze a kollektív konfliktusok kifejlődésére alkalmas feltételek, valamint a vitában és a kizsákmányolás elleni harcban való részvételünk helyszínei utáni kutatásunk során; az osztályszubjektivitás részeinek tekintjük magunkat.
3. A tőkeviszony fejlődése és az osztályszubjektivitás közti dialektikus viszony megértésének módszere; az osztályösszetétel fogalma a tőke szerves összetételének fogalmára támaszkodik; leírja az összefüggést a holt munka (gépezetek) felhalmozása és a vele szembenálló élő munka között, amely egyfelől a munkásokkal mint a tőke parancsnoklata lép szembe (gépek útján való ellenőrzés, együttműködés), másfelől a kapitalizmuson belüli kommunista tendenciát is kifejezi (társadalmiasulás, a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenése).
A vita ezután többé-kevésbé a következő kérdés körül forgott: milyen viszonyban állnak egymással az objektív feltételek és a munkások szubjektivitása?
– Osztályozás
Fennáll a veszélye, hogy a régi marxista-leninista séma csapdájába esünk, és különböző kategóriákba gyömöszöljük a munkásokat. Másrészt szembe kell néznünk a problémával, hogy a munkásokat a kapitalista termelési folyamat osztályozza és különféle kategóriákba sorolja. Ezt az „osztályozást“ (pl. szakképzett munkás egy kertitörpe-gyártó kisüzemben) „belülről“ kell feltörni. Az egy-egy helyzetre jellemző körülmények elemzését nem szabad statikusan végezni. Meg kell próbálni a konkrétumoktól (a munkás sajátos körülményei) az általánosig (globális osztálykonfliktus) eljutni. Hasonlóképpen áll a helyzet az osztályösszetétel fogalmának alkalmazásakor fellépő harmadik besorolási ponttal: a munkás és a tőke szerves összetétele (mint az alárendelődés foka és a felszabadulás lehetősége) közötti viszonnyal. Itt a munkások igencsak különböző viszonyban látják magukat a „termelőerőkhöz“ képest (pl. szoftverfejlesztők és szőnyegszövő izzasztóműhely Indiában). Szembe kell néznünk a problémával, hogyan lehet ezeket a különbségeket a harcban feloldani.
– Spontaneitás és tapasztalatok
Kérdéses téma volt, hogy milyen mértékben olvasható ki az „objektív feltételekből“ az, hogy harcolnak-e és hogyan harcolnak a munkások. Hangsúlyt kapott az érv, hogy a konkrét harcokat kell megvizsgálnunk. A kizsákmányolás jelentéktelen területein (pl. kerti törpék gyártása) folyó harcok is példaértékkel bírhatnak más harcok számára. Megjegyzés a témához: a munkásharcoknak mindig van bizonyos spontaneitása, és ezáltal a jelentéktelen szektorokban zajló harcok is nagy jelentőségre tehetnek szert, ám politikai elemzésünkben nem vehetjük ezt alapul. Jó, hogy létezik e spontaneitás, és nem minden egy séma szerint történik. A konkrét harcok elemzésén kívül azonban meg kell próbálnunk az osztályharc jelenlegi válságának anyagi alapját és a jövendő harcok feltételeit is megérteni. Ebben csak a kizsákmányoláson belüli egyedi és különböző feltételekre hivatkozhatunk.
c) Vajon egy központi szubjektumra vagy az osztályharcban központi szerepet játszó területre akarunk rálelni − vagy minden kizsákmányolt tapasztalatai érdekelnek bennünket?
Kritika tárgya volt, hogy az osztályösszetétel fogalmának segítségével az osztályharcon belüli központi szubjektumot próbálnánk kiszűrni. Minden munkás „proletár tapasztalata“ a fontos, nem csak a munkahelyeken, hanem a lakóhelyen, bevándorlóként, stb. is. Az osztályösszetétel fogalma csak abban segíthet, hogy megértsük a munkások konkrét helyzetét, például hogy miért bukkannak fel bizonyos megosztóvonalak egy-egy munkahelyen belül.
Aztán feltettük a kérdést, milyen mértékben keressük mindannyian inkább a kizsákmányoláson belüli „különleges“ feltételeket, mint a „különleges szubjektumot“ − mivel politikailag különösen fontosnak tartjuk. A CRO, amely újra meg újra minden munkás közvetlen tapasztalatát helyezi előtérbe, úgyszintén hangsúlyozza az ipari termelés, a tudományos üzemvezetés, stb. jelentőségét. Egyetértettünk abban, hogy ha van rá lehetőségünk, inkább egy nagy gyárban dolgozunk, mint egy sarki büfében. Másfelől nyilvánvaló, hogy más munkások tapasztalatait sem kellene elhanyagolnunk.
d) Nem vezet-e az osztályösszetételen alapuló stratégia a forradalmárok és a kizsákmányolás tényleges körülményeinek egymástól való elválasztásához és ezzel az osztályharchoz való szociológiai viszonyuláshoz?
Ez a kérdés a kizsákmányolás elleni harchoz való saját viszonyunkhoz kapcsolódik. Az osztályösszetétel elemzését gyakran használták fel politikai pártok és szakszervezetek funkcionáriusai, hogy az osztálykonfliktusoktól való elválasztottságuk ellenére nagyobb befolyást szerezzenek szervezetüknek. Csakis ők vagy más „tudósok“ tudták elvégezni ezt az elemzést, mert volt rá idejük és eszközeik, a munkásoknak nem. Egy kutatás csak akkor forradalmi, ha maguk a munkások végzik el − önmagunk vizsgálata. Ezt az ön-kutatást szórólapokkal, stb. tudjuk támogatni. Az osztályösszetétel elemzésének így a konkrét beavatkozásból, a konkrét tapasztalatokból kiindulva kell létrejönnie, nem elkülönült analízisként, amit aztán egy bizonyos területen való beavatkozáshoz lehet felhasználni.
Ezzel szembeállítódott, hogy mi mint forradalmárok nem csak úgy véletlenszerűen mozgunk a kizsákmányolás mezőin, illetve ezeket nem csak akkor elemezzük, ha bizonyos harcokba botlunk. Képesnek kell lennünk arra, hogy az osztályharc egyes tendenciáit megértsük és támogassuk. Ebben a vitában kiemelődött, hogy két fogalmat igen elvontan szegezünk szembe egymással: az „osztályösszetétel“ és a „proletár tapasztalatok“ fogalmait. Nem ez a szembeállítás a lényeg, hanem a kizsákmányolásban szerzett konkrét tapasztalatok és tevékenységek és a bizonyos területeken zajló sajátos fejlődés elemzésének viszonya. Itt saját különböző körülményeinket (egyes csoportok, különböző régiók helyzete, stb.) is figyelembe kell vennünk.
További irodalom
“Massenarbeiter und gesellschaftlicher Arbeiter – einige Bemerkungen über die ‘neue Klassenzusammensetzung’” – Roberto Battaggia, wildcat-Zirkular Nr.36/37, ill. Primo Maggio Nr.14 (Winter 1980/81)
“Zusammensetzung der Arbeiterklasse und Organisationsfrage” – Sergio Bologna, Internationale Marxistische Diskussion 35, Merve Verlag Berlin
“Composizione di classe e teoria del partito alle origine del movimento consiliare” – Operai e Stato, Milano 1972.
“Organische Zusammensetzung des Kapitals und Arbeitskraft bei Olivetti” – Romano Alquati, TheKla5
“Composizioni del capitale e forza-lavoro alla Olivetti” – Quaderni Rossi nr. 2, 3
“The Militant Proletariat” – Austin Lewis, Chicago 1911, dtsch. Übersetzung; “Das militante Proletariat” – Austin Lewis, in: Karlsruher Stadtzeitung (wildcat) (Hrsg.): Die Wobblies, Band 2, Karlsruhe 1984
“Forcing the Lock? The Problem of Class Composition in Italian Workerism” – Steve Wright, Monash Phil.Diss. 1988
“Der Kommunismus” – Jean Barrot, Weltcommune, Wissenschaftliche Zeitschrift der kommunistischen Bewegung, 1/94