2023. 02. 16.
ROBERT KURZ – MEGGYÓGYÍTANI A KAPITALIZMUST?
ROBERT KURZ – MEGGYÓGYÍTANI A KAPITALIZMUST?
A történelem sosem fogy ki a kaján iróniából, aminek az oka nem más, mint hogy a történelmet kétségkívül az emberek maguk alakítják, de tudatosság nélkül, ahogy azt Marx megfogalmazta. A jelenlegi válság iróniája a megszokott leosztás sajátos megfordulásában áll.
“Amikor így-vagy-úgy (…) életszükségleteink az uralkodó kritériumok szerint “finanszírozhatatlanok” lesznek, akkor a társadalmi ellenmozgalomnak nem szabad többé a finanszírozhatóság terrorjának perverz érvrendszerét elfogadnia.”
A baloldal és a történelmi jelentőségű pénzügyi krach
A történelem sosem fogy ki a kaján iróniából, aminek az oka nem más, mint hogy a történelmet kétségkívül az emberek maguk alakítják, de tudatosság nélkül, ahogy azt Marx megfogalmazta. A jelenlegi válság iróniája a megszokott leosztás sajátos megfordulásában áll. Miután a baloldal az 1989-es korszakhatár után a kapitalizmust a történelem győztesének látta, és többségében úgy döntött, szeretne mégiscsak “beköltözni” ezekbe az adottnak és véglegesnek vett viszonyokba, valamint ahhoz is hozzászokott, hogy a “fináncmeghajtású növekedést” készpénznek vegye: épp ekkor, egyszer csak a tőkeviszony maga zuhan egy olyan kétségbeesett ellentmondás-feldolgozási kísérletbe, amit hisztérikus vihogás közepette “pénzpiaci szocializmusnak“, sőt “Wallstreet-kommunizmusnak” neveznek.
Habár a hitel- és fináncbuborék-gazdaságot az akadémikus tudomány mint a gazdaság új, fenntartható alakját állította be, a domináns intézmények pedig deregulációs politikájukkal biztosították is kiteljesedését, hirtelen ugyanezt a receptet, ugyanezek az elitcsoportok mint “túlkapást” és a “kapzsiság” kifejezését állítják be. A vigasság utáni másnaposság pedig utolsó fegyverként újra az államot hívja segítségül, mint állítólagos deus ex machinát.
Az akadémiai baloldal és a globalizációkritikus mozgalom egy jelentős része a hirtelen fordulat által igazolva érzi magát, és becsatlakozik a pénzügyi piacok “reregulációját” követelő kórusba. Különbség a mainstream-től csak abban a tekintetben mutatkozik, hogy a baloldal azt kívánja: az újraélesztett állami intervenciót szociális irányba kell terelni. Ennek a gyenge verziónak szembe kell néznie azzal a kritikával, hogy a katasztrófa bankárok és spekulánsok “kapzsiságával” való megmagyarázása leegyszerűsítés [verkürzt] és kapcsolódási pontot jelenthet antiszemita magyarázatok számára és ezért visszautasítandó. Habár ez a kritika lassan már lerágott csonttá vált, nagyon is beletalál egy mélyen gyökerező népi előítéletbe, ami a mozgalmi ideológiában szintén tovább parázslik, amint az látható volt például az Attac “Bezárni a kaszinót!” szlogenjében. Amit itt kritizálni kell, az először is a gazdasági összefüggések bemutatásának módja, ami azóta általánossá vált. E szerint a történet szerint a dráma elsősorban a realitásoktól elvált “fináncmennyországban” zajlott le, és csak az egyébként reprodukcióképes reálgazdaságra való visszahatásait kell tompítani. Ha elég erőteljesek a mentőcsomagok és a konjunktúra-programok, így a reménykedők, akkor lehetségessé válna a társadalmi békén alapuló munkahelyteremtéshez való visszatérés. Ahogy 20 évvel ezelőtt az államszocializmust, most a neoliberális fináncbuborék-gazdaságot állítják be mint egyszerű “hibát”, amit korrigálni kellene.
Ez a program nem számol a hitelrendszer és az úgynevezett reálgazdaság összefonódásával. A hitel hosszútávú, évszázados expanziója ui. eleve a tőkés termelés belső ellentmondásán alapult. A termelőerők fejlődésének növekvésével együtt nőtt a dologi tőke [állandó tőke: gépek stb.] aránya és ezzel a “holt” előzetes költségek [befektetések gépekbe stb.], amiket már nem lehet finanszírozni a “futó” valós értéktöbblet-termelésből. Az “előreugrást” a jövőben megtermelendő értéktöbbletre, ami a hitel formájában történik, mindig egyre kijjebb kellett tolni. A harmadik ipari forradalom során a nyolcvanas évektől kezdve ez az ellentmondás elmérgesedett. A valós értéktöbblet-termelés kiüresedése – a munkaerő kiracionalizálásának új nagyságrendje miatt – nem volt kompenzálható többé. Miközben a hitelláncok elszakadással fenyegettek, a tőke egy szubsztanciátlan virtualitásba ment át, ami a pénzügyi címletek kereskedelmének különbözeti profitjaiból táplálkozott csak, ami leolvasható volt a részvény- és ingatlanpiacok történelmileg példátlan elszállásáról. Ennyiben a neoliberális fináncbuborék-gazdaság nem “tévedés” volt, hanem az egyetlen lehetséges reakció a valós értéktöbblet-termelés belső határaiba való beleütközésre.
A tőkének ez a látszólagos felhalmozása azonban nem csak a pénzügyi felépítményen belül zajlott. A valós értékesülési lehetőségek hiánya miatt ugyanis ez a pénzügyi buborékokból származó szubsztanciátlan vásárlóerő táplálta befektetések és fogyasztás formájában a világgazdaságot. Az ezen a mesterséges módon tüzelt deficitkonjunktúrák, legutóbb a 2003 és kora 2008 között, az absztrakt munka valós értékesülésének és mobilizációjának a látszatát hozták létre. A csendes-óceáni deficitkörforgás [USA-Ázsia] magával húzta az egész világgazdaságot, beleértve a német exportgépezetet is, és Kína és India felemelkedését szuggerálta. Most az egész diadalmenet szemünk előtt párolog el, egy többlépcsős folyamatban, aminek még egyáltalán nincs vége. A globális finánckrach leleplezte, hogy az állítólagos világkonjunktúra már rég függővé vált a fináncbuborék-gazdaságtól. Ezért az új világgazdasági válság nem csak a finánctőke túlkapásaiból származik, hanem magából a valós értéktöbblet-termelés határaiból, amik most láthatóvá váltak, és amiknek nyilvánvalóvá válását a fináncbuborék-gazdaság csak időlegesen tudta elodázni.
Ha így nézzük, akkor a jelenlegi, minden politikai-ideológiai táborban népszerű, regulálási vágyálmok a feje tetejükre állítják a valós viszonyokat. Az államnak nincs mit regulálnia, ehelyett egyszerűen a megbénult valós felhalmozást kellene pótolnia. A mentőcsomagok és konjunktúra programok nem indítják be a fellendülést, ezért kényszerből majd állandóvá kell tenni őket. A pénzügyi buborékok helyére a robbanásszerűen kiterjesztett államadósság és a bankóprés lép. S a verebek is azt csiripelik, hogy a valós értéktöbblet-termelésnek ez a pótléka egy középtávú inkubációs szakasz után vágtató globális inflációba csaphat át. Ezért nem lehet az új “állam-orientáltság” szociális irányultságú. Inkább annak a vonalai rajzolódnak ki, hogy a krízis legyűrésére tett kétségbeesett kísérletek a szociális szükségállapot-igazgatást drámai mértékben brutálisabbá fogják tenni. Mindegy milyen koalíció áll a kormányrúdnál, csak az államháztartás válságának lefutási formáját tudja modulálni, ami épp annyira történelmi mértékű lesz, mint a pénzügyi piacok és a globális konjunktúra válsága. A különböző transzferjövedelmek létminimum szint alá való leszorítása és a közszolgáltatások végleges likvidálása mind kikerülhetetlen következményként fognak feltűnni a rendszerszintű válságfeltételek fényében, és a politika csak puszta végrehajtója lesz ennek a parancsnak, mivel a tőkeviszony saját maga előfeltételét alkotja végső soron.
Az a baloldal, ami engedi, hogy eluralkodjanak rajta a regulációs fantáziák, arra az opcióra van ítéltetve, hogy a kapitalizmus meggyógyítása legyen a célja. Egyébiránt ez úgyis csak a ratifikálása lenne annak a kapitulációnak, ami a második világháború utáni periódusban, de főleg az államszocializmus összeomlása után, már úgyis rég megtörtént. A szocialista cél nem újrafogalmaztatott, hanem kifakult és keynesiánus vigaszdíjakban oldódott végül föl. Ironikus módon a baloldal gyógyítóerejét most aztán csak a haláltusa megkönnyítésére vetheti be. Ez a segítő kézfogás pedig ráadásul egybeesik az esedékes szükségállapot-intézkedések egyidejű foganatosításával, ahol már nem lehet fenntartani a szociális szempontú “megformálás” [Gestaltung] igényeit. A baloldali pártok eddigi részvétele különböző koalíciókban már elhozta ennek a dolognak az elő-ízét. A kapitalizmust nem megformálni kell, hanem megszüntetni. Ha lenne a baloldalnak érzéke a történelem iróniájához, akkor meg kellene értenie a pozíciók megfordulását és feladnia hagyományos etatizmusát. Ez az előszeretet az “állam” kapitalista kategóriája iránt mind annak erős (államkapitalista “munkásállam”), mind gyenge verziójában (szabályozó, keynesiánus “jóléti állam”) maga után vonja saját létezésünk feltételeinek öngyarmatosítását és alávetését az “érték értékesülése” öncélúságának, ami most saját objektív történelmi határaiba ütközik bele.
A hamis előfeltevéseken nyugvó neoliberális államkritikával, aminek tőkés értelemben vett fenntarthatatlansága most lelepleződik, radikális emancipatórikus államkritikát kellett volna szembe szegezni. Amikor a piac összeomlik és a tőke vak dinamikája az életszükségleteket lehetetleníti el, akkor a feladat nem az, hogy a fölöttük való rendelkezést a szükségállapot-állam vegye át, aminek az ún. mozgalmi szervezetek is alvállalkozójává akarnak szegődni. A baloldali regulációs vágyálmok is egyfajta “kapitalizmus iránti felelősséget” implikálnak.
Ehelyett arra van szükségünk, hogy egy olyan transznacionális társadalmi ellenmozgalom jöjjön létre, ami a tőkeviszonnyal szemben tudatosan “felelőtlen”. Ez azt jelentené, hogy éppen most, a válságban kellene olyan immanens követeléseket zászlónkra tűzni (pl. kielégítően magas minimálbér, transzferjövedelmek megemelése, közszolgáltatások kiépítése leépítésük helyett), amelyeknek megvalósulása már nem a politikai hivatalosság csatornáit követi, hanem saját, a karhatalmakkal szemben álló beavatkozási és ütőerőt fejlesztik ki. Amikor így-vagy-úgy, de rajtunk a hiperinfláció és életszükségleteink az uralkodó kritériumok szerint “finanszírozhatatlanok” lesznek, akkor egy társadalmi ellenmozgalomnak nem szabad többé a finanszírozhatóság terrorjának perverz érvrendszerét elfogadnia. Egy ilyen mozgalomnak abban az értelemben kell átmeneti jellegűnek lennie, hogy célba veszi az “egész hóbelevanc” átvételét, és végre a történelem napirendjére állítja az absztrakt munka és a [tőke] értékesülése logikáján túllépő társadalmi tervezés szocialista célját.
fordította: kmb
A közölt szöveg az írott változata egy hozzászólásnak, ami a március 6. és 8. közötti “A kapitalizmus vége?” Attac-konferencián hangzott el Berlinben (TU-Berlin). A szöveg megtalálható a konferencia dokumentációs kötetében is (kiadja VSA, Hamburg)
Forrás: http://rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/186-meggyogyitani-a-kapitalizmust