2026. 05. 02.
ENDNOTES – F. CORRIENTE: JACQUES CAMATTE ÉS A KORTÁRS TÁRSADALOMKRITIKA HIÁNYZÓ LÁNCSZEME[1]
Jacques Camatte munkássága, amely 1968-tól 2002-ig az Invariance[2] című folyóiratban jelent meg, valóban megdöbbentő, nemcsak témájának terjedelme, gazdagsága és sokszínűsége, hanem alig ismert volta miatt is. Maga a folyóirat első sorozata, amely főként a fiatal Marx és a Harmadik Internacionálétól elszakadt „baloldali kommunista” csoportok (német KAPD, Gorter, Pannekoek, Bordiga) kiadatlan vagy elérhetetlen írásainak közzétételével és elemzésével foglalkozott, már önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy az Invariance-nak és fő alakjának kiemelkedő helyet biztosítson a kortárs társadalomkritika tablóján. Ehhez jön hozzá Camatte kiterjedt és innovatív tanulmánya A tőke híres 6. Fejezetéről (Invariance 2. szám, 1968), Capital et Gemeinwesen (angolul Capital and Community) címmel, nem is beszélve a kommunista mozgalom történetéről, a kortárs kapitalizmus fejlődéséről és az 1968-77 közötti legfontosabb társadalmi mozgalmakról készült részletes elemzéseiről – Camatte iránti érdektelenség láttán zavarunk és megdöbbenésünk csak tovább növekszik. Ha mellőzzük írásainak puszta félreértéséből adódó lehetséges hatásait, minden arra utal, hogy ennek a feltűnő csendnek az oka az aktivista „racketek”[3] átható logikájú, kíméletlen elemzésében és a politika átfogó kritikájában rejlik, amely olyan tanulságos szövegekben található, mint a „Mai-Juin 1968: théorie et action” (1968), a „Perspectives” (1969), az „On organization” (1969) vagy a „Transition” (1970). És mintha ez nem lenne elég – további ellenszenvet és cenzúrát váltva ki –, ezek a már önmagukban is vitatott írások csak az első lépések voltak egy olyan úton, amely Camatte-t nem a „proletár program megerősítéséhez” vezette, hanem arra késztette, hogy kijelentse: az utóbbi halott, és ezt követően ne csak a 20. századi forradalmi folyamatok elfeledett „zsákutcáit” tárja fel, hanem az emberi faj teljes történelmének közösségi dimenzióját is.
Mindazok ellenére, hogy Camatte legújszerűbb következtetéseit elutasították, hatása széleskörű és sokrétű volt. A ’68 májusa után kialakuló francia „ultrabaloldal” nagyobb vagy kisebb mértékben átvette gondolatait, ugyanez igaz a zöld és primitivista anarchista áramlatokra is, amelyek néhány évvel később, már forradalmi apály idején jelentek meg (1975-ben például Fredy Perlman két esszét fordított és adott ki The Wandering of Humanity [Az emberiség vándorlása][4] címmel, amelyekben Camatte a „tőke előfeltételeinek” témáját vizsgálja, vagyis a természet és az emberiség domesztikálásának millenniumi, tőke előtti örökségét, amely előkészítette a tőke despotizmusának útját). A közelmúltban az úgynevezett „kommunizációs áramlat” képviselői (és különösen az olyan csoportok, mint a Théorie Communiste és az Endnotes), miközben határozottan tagadják azt, hogy a tőkeviszonyoktól való „elszakadás” lehetséges lenne, és ezért elutasítják Camatte felhívását, hogy „hagyjuk el ezt a világot”, nyíltan elismerték, hogy sokat köszönhetnek neki.
A második sorozattól kezdve az Invariance – miután elméletileg meghaladta az értéktörvényt és ezt követően „lemondott a proletariátus elméletéről” – olyan szövegekben foglalta össze irányelveit, mint a „Community and communism in Russia”[5] (1972), az „On revolution” (1972), a „The Wandering of Humanity” (1973) vagy a „La révolution russe et la théorie du proletariat” (1974), és még inkább eltávolodott a „proletár program” újjáélesztésére irányuló mindenféle kísérlettől. Camatte szerint a tőke „autonomizált” formái (például a fiktív tőke) egy versengő bandákra [rackets] alapozott „anyagi közösség” kialakulásához vezettek, amely felszívta a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentétet. Ettől kezdve a tőkével szembeni ellenállás csak „emberi dimenzióban” lehetséges (ez részben egybeesik Moishe Postone és a Krisis csoport[6] elemzéseivel).
Egy korszak vége
1968 májusa lezárta azt a történelmi ciklust, amely az 1920-as években kezdődött az ellenforradalom Oroszországban és Németországban aratott győzelmével, és megkezdte a „második proletár rohamot az osztálytársadalom ellen” (ez egy meglehetősen zavaró kifejezés, mivel az új ciklust az előző ciklus „korrigált és kibővített” ismétlésére redukálja). A proletariátus visszatérése a történelem színpadára – amely az amerikai gettólázadásokban, az európai sztrájkokban és a munkaellenes lázadásokban nyilvánult meg – paradox módon egybeesett a proletariátus osztályként való autonóm megerősödésének végét jelző folyamattal. A mindennapi élet teljességét magába foglaló új forradalmi mozgalom elsősorban a proletár állapot masszív elutasítását testesítette meg. A „Vers la communauté humaine” (1976) című művében Camatte a két időszak közötti különbséget így foglalta össze:
„[…] A legfontosabb az volt, hogy egy olyan forradalmi mozgalommal kellett szembenéznünk, amely nem hordozott magában osztálydimenziót, és így a legvilágosabban kifejezte az Origin and Function of the Party Form [A pártforma eredete és funkciója] című műben megfogalmazott követelményt: egy olyan forradalmat, amely az emberi dimenzión alapul. […] Úgy is tekinthető, hogy az osztálydimenzió nem-megerősítése a forradalom dinamikájában fejlődött ki, hiszen K. Marx gyakran hangsúlyozta, hogy a proletariátus megszüntetése a forradalom célja, így a ’68 májusban indult mozgalmat annál érettebbnek kell tekinteni, minél inkább érvényesül a proletariátus tagadása. Így nem a proletariátus autonómiáját kellett előtérbe helyezni – ahogyan a Potere Operaio tette –, hanem annak tagadását.”
Így az új ciklus első mozzanatai egyidejűleg a korábbi ciklus elméleti alapjainak válságát és problémáit vetették fel, kezdve a proletariátus hatalomátvétele köré épülő klasszikus koncepciókkal.[7] Ugyanakkor ’68 lehetővé tette a múlt ciklus „legszebb pillanatainak” (munkástanácsok, KAPD, Lukács és Karl Korsch írásai, Hegel és Wilhelm Reich munkássága) visszatértét. Camatte szerint ez egyrészt elkerülhetetlen és egészséges jelenség volt, másrészt „jele annak, hogy az emberek nem fogták fel közvetlenül a helyzet valóságát, és maga a helyzet sem tudott új harci formákat és elméleti megközelítéseket létrehozni” (Against domestication, 1973). Mindenesetre ahhoz, hogy a kritika eljusson a végső következtetésig és teljesen elutasítsa a múlt hiányosságait, szükséges volt, hogy a legyőzött forradalmi projekt „legyőzetlen” része úgy térjen vissza a jelenbe, mintha hazaérkezne.
Az új korszak nem csupán a „politikus” vagy jakobinus forradalomfelfogás gyakorlati kritikáját hozta előtérbe, hanem minden olyan forradalomfelfogásét is, amely a munka irányításával, szervezésével vagy felszabadításával kapcsolatos kérdésekben gyökerezik:
„A 68-as májusi vad sztrájk nem hozta létre a munkásirányítás egyetlen konkrét szervét sem. Olaszország hosszú, »féktelen májusa« alatt az üzemi és területi tanácsok, bár tanúságot tettek az osztály önszerveződési képességéről […], semmilyen módon nem törekedtek arra, hogy átvegyék a termelési apparátus irányítását. Még az 1970. decemberi lengyel lázadó sztrájk sem mutatott egyértelmű tendenciát az önigazgatás felé, ellentétben azzal, ami 1956-ban Magyarországon történt.”[8]
A közvetlen következmény az volt, hogy fokozatosan elvetették annak a generációnak az elméleteit, amely a sztálinizmus elleni reakcióként a bürokrácia elleni küzdelmet – legyen az állami, párt- vagy szakszervezeti bürokrácia – tette alapvető prioritássá. Ilyen volt például a mára már megszűnt Socialisme ou Barbarie (1949-1965) folyóirat, amely első számától kezdve a proletariátus és a bürokrácia közötti ellentétet helyezte előtérbe, és amely úgy vélte, hogy a kelet-berlini tanácsok megalakulása (1953), az 1956-os magyar felkelés és az Atlanti-óceán mindkét oldalán zajló szakszervezet-ellenes sztrájkok igazolják az álláspontját.
A látszattal ellentétben a S. ou B. álláspontja továbbra is a trockizmusban ragadt, amely az ellenforradalom súlypontját Oroszországban (és általában a munkásbürokráciában) látta. Elég például összehasonlítani a Johnson-Forest Tendency – egy amerikai csoport, amely a S. ou B.-hoz hasonlóan a trockista volt – már 1947-ben kidolgozott elemzéseit Chalieu-Castoriadis diagnózisával, hogy rájöjjünk, mennyire csak a felszínt kapargatta az utóbbi a „bürokratikus jelenség” kérdésében[9]:
„[…] Ma a proletariátus magasabb szinten levonta végső következtetéseit. Lázadása nem a politika és a többletérték elosztása ellen irányul. A lázadás maga az értéktermelés ellen irányul. Megértette a politikai gazdaságtan kulcsfontosságú pontját. (The Invading Socialist Society, 1947; 13. old.)”
Ha korábban értékes elméleti tisztázás volt az orosz társadalom kapitalista jellegének bizonyítása (mint a S. ou B. 1949-es cikkében), az 1968 utáni új szakaszban már nem volt elég kimutatni, hogy a Szovjetunió kapitalista: most már azt is meg kellett magyarázni, hogy ez miért van így, anélkül, hogy a következményeket („bürokrácia” vagy „bolsevik ideológia”) okokká tettük volna. A lényeg máshol rejlett: nem Oroszország természete, hanem magának a tőkének a természete (és ezáltal a proletariátusé) volt fontos. 1972-ben, a La Vieille Taupe kiadó által újra kiadott „The Relations of Production in Russia” epilógusában Pierre Guillaume, a Socialisme ou Barbarie volt tagja, felsorolta a „bürokratikus kapitalizmusként” való elemzés következményeit:
„[…] Az antikapitalista programot egy antibürokratikus program váltotta fel, amelyben az önmenedzselés, az autonómia és a demokrácia döntő szerepet játszott. Az egész kommunista koncepció szétesett. […] A bürokrácia egy fenyegetés, egy állandó emberi tendencia, amellyel egy másik emberi tendencia – az autonómia – áll szemben.”[10]
A Szituacionista Internacionálé – szemben a S. ou B.-vel, amely ugyanakkor nagy hatást gyakorolt rá – a májusi felkelés révén széles körben elismertté vált, és joggal büszkélkedhetett azzal, hogy jelszavai bebizonyították igazukat. Az S. I. azonban soha nem fogta fel, hogy ez a „győzelem” épp annyira a korlátainak, mint az erényeinek köszönhető. Annak ellenére, hogy a „proletár program” klasszikus formáiba olyan elemeket építettek be, amelyek szakítottak azzal – mint például a bérmunka és a csere, az osztályok és az állam bármiféle átmeneti szakasz nélküli felszámolása –, és hogy kellőképpen figyelembe vették a kor legfontosabb újdonságait,[11] a szituacionisták nem tudták elvetni a korábbi ciklus két olyan koncepcióját, amelyek immár puszta varázsigékké silányultak: a munkástanácsok abszolút hatalmának védelmét, s ennek következtében a proletariátus (újradefiniáltan, mint egy majdnem univerzális osztály, amely minden olyan egyént magában foglal, aki megfosztatott az élete feletti rendelkezés lehetőségétől) kapcsolódását egy olyan elmélethez és tudatossághoz, amely állítólag az övé, és amelytől paradox módon „elidegenedett”. Az S. I. így arra volt kárhoztatva, hogy vég nélkül ismételje önmagát, és képtelen lévén elemzéseit tovább finomítani, hamarosan válságba került és felbomlott.
Valóban, a balvégzetű „szubjektum kérdése” hamarosan – és ez nem volt véletlen – a legszembetűnőbb Achilles-sarkává vált annak az „új mozgalomnak”, amely a ’68-as események nyomán alakult ki, és amelynek ez a kérdés egyre nagyobb akadályt jelentett. Évekkel később Eduardo Subirats rámutatott erre a „A critical approach to »History and Class Consciousness«” [„Kritikai megközelítés a »Történelem és osztálytudat«-hoz”] című írásában[12]:
„[…] amikor egy olyan társadalmi kontextusban, ahol a reifikáció [eldologiasodás] szembeni ellenállás empirikus hordozója hiányzik, […] s a proletariátus kategóriájára programszerűen hivatkoznak, az egy absztrakt deus ex machina-vá válik. Ilyen volt a Szituacionisták által a proletariátus fogalmának a használata.” [13]
Így tehát mind Lukács számára a Történelem és osztálytudat című művében, mind a szituacionisták számára – akik szintén a proletariátust absztrakt, univerzális alanyként fogták fel – a proletariátust nem a kapitalista termelési viszonyok keretein belüli „változó tőke” státusza határozta meg, hanem a reifikációval [eldologiasodással] szembeni ellentéte. Mindenesetre megjegyzendő, hogy amikor Moishe Postone majdnem három évtizeddel később Lukács történelmi szubjektumát a munkán keresztül önmagát és a világot alkotó polgári szubjektum kollektív változataként írta le, csupán Subirats által már nagymértékben kidolgozott portrét egészítette ki: „Lukács proletariátus-ábrázolása, reprezentációja nem rendelkezik más empirikus jellemzőkkel, mint amik a klasszikus-modern uralom szubjektumára jellemzőek.” (Contra la razón destructiva, 137. o.).
Így tehát, bár vitatható, hogy az S. I. által a „proletariátus” fogalmának alkalmazásában megnyilvánuló határozatlanság előrevetítette az „új társadalmi szubjektumok lázadását” és a társadalmi konfliktusok kiterjedését a reprodukció területén, hamarosan kiderült, hogy ez egyáltalán nem képes magyarázatot adni arra, hogy miért nem jött létre „olyan integrált társadalmi szubjektum, amely kritikai erőt hordozna a kapitalista rendszer reifikált [eldologiasodott] totalitása ellen”.
Ez azonban nem jelenti, hogy ugyanebben az időszakban ne folytak volna fontos elméleti erőfeszítések (nem csupán Camatte által, aki már számos hozzájárulást tett a proletariátus „szubjektumként és reprezentációként” való megértéséhez) annak érdekében, hogy ennek a „hiánynak” a gyökeréig jussunk:
„A proletariátus nem lehet osztály, mert az osztály még mindig a társadalmi létezés egyik formája […] Az osztálytudat azoknak a tudata, akik egymással versengenek, akik küzdenek, de akik összezárják soraikat mindazokkal szemben, akik kívül állnak, mindazzal szemben, ami nem az ő osztályuk […] Az osztály a versenytársak szövetsége, akiknek általános érdekei megegyeznek, de sajátos érdekeik egymással szembeállítják őket. Ez minden egyes burzsoá háborúja mindenki más ellen. Ami az osztályt megkülönbözteti a társadalmi létezés bármely más formájától, az az, hogy külső tényezővel szemben alakul ki olyan emberekből, akik viszont egymás számára külső tényezők. […] A modern proletariátus sajátossága, hogy nem alkot osztályt, és nem is alkothat. A proletárok nem küzdhetnek egymás ellen, és nem küzdhetnek valami kívülálló ellen sem. Teljesen el vannak választva egymástól, és ez az elválasztás nem hagy magán kívül semmit […] Amikor a proletárok küzdenek, nem valami kívülállóval, egy másik osztállyal szemben küzdenek; az elválasztás ellen küzdenek, a proletariátus ellen küzdenek.”[14]
Már 1948-ban C.L.R. James „The Revolutionary Answer to the Negro Problem in the United States” című írásában Lenin nemzeti önrendelkezésről szóló álláspontjából kiindulva hangsúlyozta (az amerikai kontextusban és a polgárjogi mozgalom függetlenségének védelmében) a munkásosztályon belüli belső (ebben az esetben etnikai) megosztottságok fontosságát, amelyekhez az 1970-es évektől kezdve szexuális és generációs megosztottságok is társultak:
„Amire Lenin rámutat, az az, hogy bár az alapvető erő a proletariátus, és bár ezek a csoportok erőtlenek, valamint a proletariátusnak kell vezetnie őket, egyáltalán nem következik ebből, hogy semmit sem tehetnek addig, amíg a proletariátus ténylegesen vezető szerephez nem jut. Pontosan az ellenkezőjét állítja.
Ők, mozgalmaikkal, ellenállásukkal és az általuk előidézett politikai fejleményekkel lehetnek azok az eszközök – nem mindig és nem minden esetben az egyetlen eszközök, hanem egyikeként az eszközöknek –, amelyek révén a proletariátus a színre léphet. Ezt kell tisztán látnunk.”
A proletariátus „egysége” tehát semmiképpen sem volt előfeltétele a forradalmi tevékenységnek; épp ellenkezőleg, Camatte szavaival élve (The KAPD and the Proletarian Movement”, 1971):
„[…] ez az egység csak hosszú és elszánt, engedmények nélküli küzdelem révén érhető el a tőke ellen, és – bizonyos mértékben – magában az egyetemes osztályon belüli küzdelem által.”
Innen már csak egy lépés, hogy implicit módon elismerjük azoknak a mozgalmaknak és küzdelmeknek a potenciális jelentőségét, amelyek nem kérdőjelezik meg kifejezetten a kapitalista rendszert (mint például az „Arab Tavasz” vagy más kortárs mozgalmak); ez pedig a „proletariátus mint reprezentáció” újabb megkérdőjelezését jelenti, bár a Postone és az „értékkritika” által felvázolttal ellentétes irányban, akik szerint e mozgalmak legfeljebb „elkésett modernizációs kísérletek”. Camatte szerint viszont:
„Ha azt mondjuk, hogy bármely forradalmi társadalmi mozgalom csak az ellenforradalmat támogathatja attól a pillanattól kezdve, hogy a nyugati proletariátus nem tesz semmit, az azt jelenti, hogy mindent a Nyugat köré akarunk építeni; ez eurocentrizmus vagy a gyarmatosítás igazolása, stb… és ráadásul nem fordítunk kellő figyelmet arra a tragikus kiúttalanságra, amelyben a különböző úgynevezett elmaradott területeken élő férfiak és nők sokasága találja magát, és fogja találni magát a jövőben. Végül a lehető legélesebben fejezi ki a »proletariátusnak nem kell semmilyen Messiást várnia« tétel megfordítását »a proletariátus az új Messiás, akit várni kell« tételre.” (Vers la communauté humaine, 1976)
Térjünk vissza az 1970-es évek közepére. Amikor látták, hogy az új „proletár roham” megrekedt, ugyanakkor az engedetlenség a társadalmi reprodukció intézményeire (iskolák, családok, börtönök, pszichiátriák) terjedt ki, a kor radikális áramlatai többsége figyelmét ezekre az új küzdelemformákra összpontosította. Ez folyamatos kereséshez vezetett az „új szubjektumok” iránt, amelyek valahogy „kívül” álltak a kapitalista rendszeren (nem véletlen, hogy ekkor történt az ipar előtti lázadó mozgalmak újraértékelése), valamint ahhoz, hogy a proletariátust – amelyet a jövőbeli kommunista emberiség megtestesülésének tekintettek – szembeállítsák a munkásosztállyal, amely csupán a tőke változó része. Camatte szerint mindkét esetben az eredmény ugyanaz volt:
„Ahhoz, hogy a proletariátus negativitást magában foglaló fogalmához hűek maradjunk, meg kell keresnünk a társadalom azon elemeit, amelyek valóban lázadnak a rendszer ellen, vagy amelyek életmódjuk révén a meglévő társadalom felbomlását képviselik. Innen ered Marcuse elmélete a diákokról és a kisebbségekről, például az amerikai feketékről, de ugyanígy a marginalizáltakról és szegregáltakról szóló különböző forradalmárok elméletei is, ami mindenesetre egyenértékű a proletariátus-elmélet klasszikus formájának az elvetésével.”[15]
Így ahelyett, hogy a ’68-ban kezdődött mozgalom tényleges korlátait mérlegelték volna, és magyarázatot keresnének a tőkeviszony fejlődésében és a proletariátuson belüli hierarchikus szegmentálódásban, vakon továbbhaladtak, és a mindennapi életben kialakult „új kapcsolatokat” – mint a szexuális felszabadulás, kommunák, a család kritikája vagy a deviancia különböző formái – a régiből kitörni kívánó „új társadalom” előfutáraként, valamint a valódi „korszellem” – az autonómia – egyre növekvő jelenlétének és meggyökeresedésének jeleként értelmezték:
„Az új világ elemei a kapitalista rendszer működéséből fakadóan folyamatosan nyilvánulnak meg […] Ennek a tendenciának a legszembetűnőbb megnyilvánulása az osztályharc új formáiban, valamint az osztálykonfliktusok kiterjedésében figyelhető meg, amelyek a társadalom minden struktúrájában az uralkodók és az uralkodottak közötti összecsapásokká fejlődnek. […] A szakszervezetek elutasítására irányuló kísérletek, a konfliktusok földalatti szervezése, a küzdelemben állók közötti horizontális kapcsolatok kialakítására irányuló kísérletek, a diákok, a nők, a homoszexuálisok stb. új hozzáállása, a munkások munkához való viszonya – mindez tükrözi az érintettek azon vágyát, hogy küzdelmüket maguk irányítsák és maguk vívják meg.”[16]
Ennek az „autonóm” robbanásnak – amely csúcspontját valószínűleg Olaszországban, 1977-ben érte el – a heterogén összetevői azonban nem tudtak összefonódni, és a mozgalom összeomlása után (amely a mindennapi élet kritikájának, a vágy ideológiáinak, a feminizmusnak és az alternatív társadalmi projektek formáiban nyilvánult meg) csupán az autonómia absztrakt követelése maradt, amely maga is tartalmatlan formává redukálódott. Így a ’68-ban kezdődött mozgalom számára a választás a következő volt: vagy elfedni valamilyen módon a proletariátuson belüli hierarchikus szegmentálódás által felvetett valós kérdéseket, miközben dicsérték az ellenállás új formáinak „pluralizmusát” és kijelentették, hogy a absztrakt munka innentől minden társadalmi gyakorlatot átfog (a posztmodernista, illetve a poszt-operaista öntelt diadalittasság útja) – vagy elfogadni a vereség keserű poharát, és olyan perspektívákat felvetni, amelyek Camatte által javasolt „proletár-elmélet feladásához” közeledtek (mint például az Encyclopédie des Nuisances vagy a Primitivisták alapítói). Camatte a Prolétariat et Révolution (1975) című írásában a következő történelmi értékelést fogalmazta meg:
„Már megjelöltük a kiindulási pontot: a proletariátus-elmélet határainak a történelmi síkon való meghatározását, vagyis annak vizsgálatát, hogy egyrészt a század forradalmi küzdelmeinek során a proletariátus végső soron nem egy másfajta életmódot vagy társadalmat javasolt, hanem csupán a tőke másfajta irányítását követelte, és hogy ezért beavatkozása arra korlátozódott, hogy elősegítse a tőke társadalom feletti uralmának a formálisról a valósra való átmenetét [formálisról a reális alávetettségre, formálisról a reális szubszumcióra[17]] a Nyugat legfejlettebb területein, és megerősítse világszintű uralmát, lehetővé téve számára, hogy behatoljon olyan területekre, ahová földrajzi, történelmi vagy társadalmi ellenállás miatt eddig nem tudott bejutni. […] Éppen ezért a történeti kutatás egy másik dimenziót kapott: annak vizsgálatát, hogy a forradalmárok többsége milyen mértékben élt és harcolt a proletariátus mint forradalmi osztály bizonyos reprezentációjának hatása alatt, és maguk is mennyire voltak átitatva egy olyan »kommunista társadalom« képével, amely nem volt összeegyeztethetetlen a tőke létezésével.”
A fetisizmus szerencsétlenségei
Mindenesetre néhány évvel azelőtt, hogy Camatte ilyen kijózanító diagnózisra vállalkozott volna, megértette, hogy a politikai gazdaságtan kritikájának folytatása elengedhetetlen egy olyan periodizáció elfogadásával, amely tükrözi, hogy a társadalmi élet minden szférája alárendelődött a kapitalista rendszer általános reprodukciós folyamatának:
„A jelenkori kapitalista társadalom kritikai kiindulópontjának a formális és valódi uralom [formális/reális alávetettség, formális/reális szubszumció] fogalmainak újbóli megerősítését kell képeznie, mint a kapitalista fejlődés történeti fázisait. Bármely más periodizáció, mint a versengő, monopolista, állami, bürokratikus stb. kapitalizmus, elhagyja a proletariátus-elméletnek – vagyis a politikai gazdaságtan kritikájának – területét, és a szociáldemokrácia vagy a sztálinizmus által kodifikált leninista ideológia gyakorlatához tartozik.” (Transition, 1970)
A valódi uralomra [reális alávetettség, reális szubszumció] való áttérés során a munkásmozgalom az állam alárendelődését a tőkeértékesülési folyamatnak, ennek másodlagos-párhuzamos kísérőjelenségeit, epifenoméneit olyan kategóriákkal foglalta elméleti keretbe, mint az államkapitalizmus, a szervezett kapitalizmus vagy a bürokratikus kapitalizmus, ami elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy a kapitalizmus legyőzését alapvetően politikai folyamatként fogta fel, amelyben a szervezés volt a lényeges kérdés.[18] Ez pedig lehetővé tette, hogy teljesen eltekintsünk attól a kellemetlen valóságtól, hogy – mivel a tőke nem más, mint „folyamatos [folyamatot végző] ellentmondás”[19] –, bármilyen is e szervezésnek a formája, amely állítólag átlépni kívánja ezt az ellentmondást, szükségképpen reprodukálja azt. Ezt már korábban, bár korlátozottan, de a Johnson-Forest Tendency is felismerte:
„És a folyamat minden egyes szakaszában a proletár párt degenerálódása nem csupán a kapitalizmust utánozza, hanem egyre nagyobb mértékben átveszi azokat az ellentmondásokat is, amelyek a kapitalizmust szétszakítják.” (The Invading Socialist Society, 1947; 8. old.)
Camatte szerint a Lukács által kezdeményezett és a szituacionisták által lezárt elméleti ciklus másik sajátossága az volt, hogy az áru és annak fetisizmusának kritikáját előtérbe helyezték, miközben a tőke egészének elemzését elhanyagolták. Bár tagadhatatlan, hogy az áru valóban megragadja a kapitalista termelési mód lényegét, akkor, amikor olyan jelenségekről van szó, mint a válságok, az átszervezések és a rendszer fejlődési pályájának fordulópontjai, elengedhetetlen, hogy foglalkozzunk a közvetítő folyamatokkal, mediációkkal. Mivel a kapitalista termelés egyrészt az értéktöbblet előállításának, másrészt pedig azoknak a társadalmi viszonyok reprodukciójának egyidejű folyamata, amelyek az előbbi előállítását lehetővé teszik, elengedhetetlenül fontos szem előtt tartani az akkumuláció és az értékesítés egészét képező – mindig konfliktusokkal terhelt és valójában egyáltalán nem „automatikus” – folyamatát.[20]
Ugyanakkor a „hősei” egy olyan válságelméletnek, amely egy „létező körülményeket átalakító valós mozgalomban” tetőzik, csak olyan társadalmi lények lehetnek, akiknek meghatározottságai ellentétessé teszik őket a tőkével (tehát előfeltételezi a proletariátus elméletét), hiszen ha pusztán az egyénre vagy általában az emberiségre hivatkozna, az értelmetlenné tenné az egészet, és elkerülhetetlenül a régi szociáldemokrata katasztrofizmus céljait, annak frissített változataként szolgálná.[21]
Bizonyos, hogy a marxista válságelmélet története több csupán téves értelmezések vagy csalódott várakozások sorozatánál: magában hordozza a tőkeviszony konkrétabb megértésének folyamatát is. Ellentétben az első benyomással, jelentős különbség van a Második Internacionálé klasszikus katasztrófaelméletei – amelyek a válságokban a forradalom motorját és a „végső küzdelemhez” vezető utat egyengető tudatosság növekedését látták – illetve a kapitalizmus „hanyatlásának” elmélete között, amelyet az osztálytársadalom elleni első proletár roham forradalmi elemei dolgoztak ki (Lenin, Luxemburg, az olasz baloldali kommunisták, a KAPD). Bár ez utóbbi is elárulja, hogy a marxista teoretikusokat még mindig a tőke szempontja uralta[22], pusztán az a tény, hogy a válságelméletet összekötötték a szervezésről mint a „valódi mozgalomtól” elválaszthatatlan folyamatról szóló vitával az 1905-ös orosz forradalom által megnyitott tömegsztrájkról szóló vita kontextusában (szemben a német szociáldemokrata párt és szakszervezeti apparátusának szervezeti fetisizmusával, amely saját túlélését a „szocializmus felé való haladással” azonosította), megnyitotta az első nagy rést az „ortodox marxizmus” mechanisztikus és pozitivista szemléletén.
Másrészt, a történelmi „ultrabaloldal” 1930-as évekbeli vitáiban hangoztatott objektivista közgazdasági koncepció továbbra is fenntartotta a „proletár szubjektivitás autonóm [önálló] fejlődésének” támogatói és azok közötti régi ellentétet, akik úgy vélték, hogy a „forradalmi tudatosság” csak a kapitalista rendszer ciklikus válságainak köszönhetően születhet meg (ezt Pannekoek, illetve Grossman képviselte). Így a második világháború után, amikor a kapitalizmus az egyik leghosszabb expanzív fázisába lépett, és az objektivizmus egyre nagyobb akadályt jelentett az új helyzet megértésében, olyan kisebbségek jelentek meg, amelyek figyelmüket természetesen az osztályharc konkrét alakulásának újdonságaira összpontosították, ahelyett, hogy ragaszkodtak volna a tőle elválasztott gazdaság felívelésének és hanyatlásának a követéséhez.
Már 1950-ben, a State Capitalism and World Revolution című műben C.L.R. James, R. Dunayevskaya és G. Lee – a később „fordizmusként” ismert jelenség elemzése során – rámutattak arra, hogy:
„A szakszervezetek megalakulása előtti Ford-rendszer a fasiszta Németország és a sztálini Oroszország termelési viszonyainak prototípusa.
De – és enélkül minden marxizmus elveszett – a totalitárius tendenciával elválaszthatatlanul összefonódik a munkásosztály válasza. A munkások egy egész új rétege, a gazdasági fejlődés eredményeként, lázadásba kezdett a CIO-ban.” (40. old.)
Maga az a kontextus, amelyben az osztályharc ekkor zajlott, előidézte az objektivista közgazdasági koncepció deobjektivizálását. Mivel azonban ez a deobjektivizálás nem ment végbe teljesen, az objektivizmus szubjektivista elutasításához vezetett, amely a proletariátust helyezte előtérbe, és a kapitalizmus fejlődésének és válságainak egyetlen aktív tényezőjévé tette, ami „az volt, amire Chalieu-Castoriadis gondolt, amikor azt mondta, hogy Marx elfelejtette megemlíteni az osztályharcot A tőke című könyvében”. (J. Camatte, „The KAPD and the Proletarian Movement”, 1971).
Ennek ellenére az a megállapítás, hogy a tőke válságait a proletariátus autonóm tevékenysége okozza, ahelyett, hogy azt hangsúlyoznánk, hogy éppen a tőke válságai kényszerítik a proletariátust a reagálásra, nem az objektivista nézőpont feladását jelenti, hanem csak invertálását, visszájára fordítását azáltal, hogy az objektivitáshoz hozzáadunk egy meghatározó szubjektív tényezőt. És mivel az „autonomista” teoretikusok továbbra is a tőke és a munkásosztály közötti kapcsolatot külsődleges viszonyként, nem pedig kölcsönös implikációval járó ellentmondásos viszonyként tekintették, hajlamosak voltak két független szubjektum – a tőke és a munka – fogalmát kidolgozni, és következésképpen két stratégia közötti konfrontáció gondolatát, ami annak elfeledését jelentette, hogy
„[…] Már nem arról van szó, hogy a tőke két pólusának vagy aspektusának melyikét támogassuk; mindkettőt meg kell semmisítenünk. Ebben az értelemben a munkásosztály autonómiája üres követelés, ha nem az osztály megszüntetésének folyamatában helyezzük el.” (J. Camatte: „The KAPD and the Proletarian Movement”, 1971).
Ugyanakkor – bár időnként meglehetősen lazán és szociológiailag – használták az „osztályösszetétel” és „osztályösszetétel-átalakulás” fogalmait a tőkeösszetétel kategóriáinak dereifikálására [itt: nem önmagában álló dolgokként kezelésére], de ezeket azért alkalmazták, hogy jobban megértsék a küzdelem formáit és szubjektivitását, valamint bizonyos szervezeti formák elutasításának vagy hanyatlásának specifikus gyökereit.
Mindenesetre, és összegezve, „azt mondhatjuk, hogy ahogyan ’68 megmutatta a szituacionista eszmék érvényességét csakúgy, mint korlátait, az 1969-1979-es évtized válságos és forradalmi időszaka Olaszországban megmutatta a workeristák és az autonomisták elméleteinek az érvényességét és korlátait”. („Decadence: The Theory of decline or the decline of theory?”, Part 2. , Aufheben, 1994)
A Camatte és az Invariance fejlődése azonban egészen más irányt vett. Azzal, hogy kimondták, hogy a fiktív tőke kialakulása valamilyen módon legyőzte az értékelméletet, mind az utóbbira épülő válságelmélet, mind a proletariátus-elmélet megalapozatlanná vált. Attól a pillanattól kezdve, amikor arra a következtetésre jutunk, hogy a tőke elvileg „egységesült” és magába olvasztotta a társadalmi osztályokat, az egyetlen lehetséges konfliktus az elvont emberiség és a „materiális közösség” közötti küzdelem marad, amelynek fennmaradása mostantól antropológiai magyarázatot követel. A klasszikus forradalomelmélettel ellentétben, amely a kapitalizmus fennmaradását olyan okokra vezette vissza, amelyek valamilyen módon kívül maradtak a „forradalmi szubjektumon” (imperializmus, szociáldemokrácia, sztálinizmus stb.), az Invariance az emberiség „közösségi létének” (Gemeinwesen) a tőke általi asszimilációjával magyarázta, és a „kiválást” szorgalmazta a tőkével való szakítás előfeltételeként. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nagyon is konkrét történelmi problémákba (például a társadalmi kirekesztés növekvő mértékébe) merült nemzetközi proletariátus valós mozgalmait helyettesítsük az „emberiség” meghatározhatatlan lázadásával.
Ahogy Ray Brassier megjegyzi „The Wandering Abstraction” című írásában:[23]
„Camatte állítására van egy egyszerű ellenérv: hivatkozása egy olyan emberi közösségre, amelynek alapvető megnyilvánulásai változatlanok maradnak a társadalmi és történelmi átalakulások évezredei során, a legproblematikusabb értelemben vett absztrakció. Camatte egy sor olyan emberi megnyilvánulást tételez fel, amelyek nem csupán a kapitalizmustól, hanem mindenféle társadalmi szerveződési formától függetlenül is léteznek: az „alkotás”, a „termelés” és a „használat” az emberi élet mint olyan állandó jellemzőiként kerülnek megfogalmazásra. […] Ráadásul a közösség előtérbe helyezése a társadalommal szemben akaratlanul is egy ismerős reakciós toposzt idéz: míg a közösség biztosítja, hogy a társadalmi szerepek, értékek és hiedelmek szilárdan az interperszonális, személyes kapcsolatokban gyökerezzenek, addig a társadalom veszélyezteti ezeket azzal, hogy közvetett interakciók alapján személytelen szerepeket, formális értékeket és objektív hiedelmeket hoz létre. Itt Camatte eljut a tőke despotizmusának elítélésétől a modernitás, amely az emberiség autentikus közösségiségtől való eltávolodását jelképezi, elutasításáig.”
Ez pedig élesen ellentmond például az említett brit „kommunizációs” csoport, az Endnotes által a jelenkor társadalmi valóságáról adott elemzésnek. Mivel ők az értékformán alapuló válságelmélet keretein belül maradnak, a helyzetre vonatkozó általános diagnózisuk egybeesik az „értékkritika” képviselőinek diagnózisával, de egy alapvető különbséggel: az Endnotes számára a jelenlegi válságnak az osztályviszonyokra gyakorolt hatása nem elkülönített eleme a valóság leírásának:
„Így a tőke egyre növekvő értéktöbbletének felhalmozását a termelési folyamatból kizárt, egyre növekvő »népességtöbblet« kíséri. A proletariátus »azzá válik, amit a tőke termel, de ami nem termel tőkét.« Ennek eredményeképpen a proletariátus önazonossága, mint tőketermelő, szétesik. Lehetetlenné válik, hogy a munkásosztály a tőkével való antagonizmusában, mint ilyen erősítse meg magát. Ezért a kommunizációt már nem lehet a munkások termelési eszközök forradalmi elfoglalásának végeredményeként felfogni. Újra kell gondolni, mint intranzitív folyamatot, egy immanens mozgalmat, amely a tőke és munka kölcsönös reprodukciós viszonyának megsemmisítéséből áll.”[24]
Másrészt, az Invariance téziseivel és az „értékkritikával” szemben egy második, lényegesebb kifogás is felmerül:
„[…] a tőke fetisizálódásának, autonomizálódásának folyamata nem teljesedhet be. Marx felfedezése a munka kettős jellegéről valóban döntő jelentőségű, de a jelentését meg kell értenünk; ennek a felfedezésnek a jelentése, amely magában hordozza a kapitalista jelenség látszólagos és valós dimenziókra való felosztásának szükségességét, véleményem szerint abban a megállapításban foglalható össze, hogy a fetisizmus már önmagában is ellentmondásos.”[25]
Camatte egész elemzésének hallgatólagos alapfeltevése az „antropomorfózisról” és az „anyagi közösség” kialakulásáról az, hogy a tőke autonomizálódásának, önállósulásának látszólagos mozgását – annak reifikációját vagy fetisizmusát – összekeveri valós mozgásával, s ezzel kapcsolatban kell azt megjegyezni, hogy az Invariance egy ellentmondásos tendenciát végleges tényként kezelt, és ennek következtében nem ismerte fel kellőképpen a folyamat nyitott jellegét, amelyet az ezzel járó állandó küzdelem jellemez.
A kortárs társadalomkritika hiányzó láncszeme tehát az értékelmélet és a proletariátus – ez utóbbit inkább az összes elválasztás ellentmondásos megtestesüléseként, mintsem az azokon való felülkerekedés elvont hordozójaként értelmezve – elmélet elválaszthatatlan jellege, valamint e kettő ötvözése egy olyan válságelméletben, amely a kapitalista társadalmi viszonyok konkrét szerkezetéhez kapcsolódik. Nem számít, hogy – könnyen megmagyarázható történelmi okokból, és anélkül, hogy ezzel csökkentenénk későbbi fejlődésének jelentőségét – Jacques Camatte mindkettőt elvetette végül; a lényeg az, hogy rávilágított elválaszthatatlan egységükre a szervezetiség fetisizálásával, a reprezentációval mint a politika lényegével, valamint a „racketizmussal”[26] mint a mai kapitalista társadalom életmódjával szembeni radikális kritikájának keretében.
2014. május
[1] https://endnotes.org.uk/posts/f-corriente-jacques-camatte-and-the-missing-link-of-contemporary-social-criticism
[2] A folyóirat címe a „proletariátus elméletének invarianciájára [változatlanságára]” utalt, ami az olasz kommunista baloldal, más néven „bordigizmus” egyik alappillére volt. Amikor Camatte-t és társait bírálók rámutattak, hogy „semmi sem változik annyit, mint az Invariancie”, ő és elvtársai azt válaszolták, hogy „ami invariáns marad, az az igyekezet, hogy újra megtaláljuk az elveszett emberi közösséget”. Ezzel hangsúlyozták kutatásaik másik vezérfonalát, az emberiség Gemeinwesenét (közösségét).
[3] Az angol „racket” kifejezés elvileg bármely szervezett bűnözésben részt vevő csoportosulásra utal, de kiterjesztett értelemben tekinthető a meglévő társadalom keretein belül működő bármely „szervezet” valós és szükségszerű működési módjának vagy prototípusának. Bordiga a banda fogalmát kapcsolta össze azzal a bürokrácia-kritikával, amelyet Chalieu-Castoriadis dolgozott ki az újgazdag uralkodó osztályról. Theodor W. Adorno először az „Reflections on the theory of classes” (1942) című művében foglalkozott ezzel a kérdéssel a marxista osztályelmélet kapcsán, majd visszatért rá az „Individual and Organization” (1953) és a „Marginal Notes on Theory and Practice” (1969) című írásaiban. A téma kiemelten szerepel két, a Szituacionista Internacionálé 4. és 7. számában megjelent cikkben: a „Gangland et Philosophie” (1960) és a „Geopolitique de la hibernation” (1962). Említésre méltó továbbá F. Palinorc részletes és dokumentált cikke, „Rackets” címmel, amely itt érhető el: https://www.left-dis.nl/uk/rackets.htm.
[4] [https://reszeghajo.hu/olaszorszagi-kommunizmus-ultrabal/jacquest-camatte-az-emberiseg-vandorlasa-1973/]
[5] Jelentős tény, hogy az egyetlen spanyolra lefordított Invariance szöveg sok éven át a Comunidad y comunismo en Rusia (Madrid, Zero-zyx 1975) volt, egy mélyreható tanulmány a „orosz kérdésről” (melyben Camatte sürgette a „köldökzsinór elvágásának” szükségességét)
[6] Azzal az érveléssel, hogy az osztályharc nem képes másra, mint a kapitalizmus reprodukálására és „modernizálására” (ami az osztályharcot minden további történelmi jelentőségétől megfosztott, másodlagos tényezővé teszi), Postone és a Krisis-csoport „automatikus szubjektum” elmélete implicit módon azt is kijelenti, hogy bármely lehetséges ellenállás szubjektuma csak az egyén vagy az elvont emberiség lehet. Camatte viszont a tőke „antropomorfizációját” tekinti a tőkeviszonyok fejlődésének végső szakaszának, és ezért a legnagyobb figyelmet e küzdelem minden átalakulására, fel- és leívelésére fordítja (legalábbis addig, amíg el nem jutott arra a következtetésre, hogy annak történelmi kimenetele befejeződött).
[7] Világos párhuzam áll fenn a „programatizmus válsága” (vagyis minden olyan elképzelés válsága, amely a kapitalizmus meghaladását a proletariátus uralkodó osztállyá válására alapozza) – amelyet az 1968 májusi események indítottak el – és aközött az ellentét között, amelyet a „Wertkritik” irányzat és a Postone-iskola képviselői dolgoztak ki: az „exoterikus Marx” (aki a kapitalizmust „a munka nézőpontjából” bírálta) és az „ezoterikus Marx” között (aki a munkát bírálta a kapitalizmuson belül, vagyis mint annak egyik alkotóelemét).
Ugyanakkor egy dolog ezt a fordulópontot magának a kapitalista rendszernek a történeti fejlődésével magyarázni, és egészen más dolog úgy értelmezni, mint valamiféle sajnálatos eltévelyedést, amely egy „téves” olvasatból ered, és amelyet most – végre – kijavítottak.
Ezzel együtt, amikor Anselm Jappe az Adventures of the Commodity elején felveti annak szükségességét, hogy „tegyük történelmivé [historizáljuk] Marx elméletét, valamint a hagyományos marxizmust” azáltal, hogy azokat „két különböző történeti szakaszhoz: a modernizációhoz és annak meghaladásához” kapcsoljuk (12. o.), nemcsak e fogalmak érvényességét veszi adottnak, hanem néhány oldallal később elmulasztja azt a lehetőséget is, hogy magát a „Wertkritik”-et történetileg értelmezze, jóllehet tézisét éppen az általa megadott dátumokkal támasztja alá:
„Az értékkritika gyökerei az 1920-as évekig nyúlnak vissza, Lukács György Történelem és osztálytudat és I. Rubin Essays on the Theory of Value című művéig. Implicit módon jelen volt T. Adorno írásaiban, valódi születése pedig 1968 körülre tehető, amikor különböző országokban (Németország, Olaszország, USA) olyan szerzők, mint H.-J. Krahl, H.-G. Backhaus, L. Colletti és F. Perlman ugyanazon témakörön dolgoztak.”
A lényeges kérdés pontosan az, vajon a „Wertkritik” két alapvető kategóriája – a „hagyományos marxizmus” és a „modernizáció” – túlélélné-e ezt a historizáló megközelítést.
[8] (Rupture dans la théorie de la révolution, szerkesztette François Danel, Senonevero, Párizs 2003). Ez nem akadályozta meg az akkori tanács-irányzatokat abban, hogy makacsul védelmezzék az önszerveződési programot, és ragaszkodjanak ahhoz, hogy a munkások küzdelmeinek autonómiája, önszerveződése a szakszervezeteken kívül és azokkal szemben a szükséges és elégséges kritériuma annak, hogy eldöntsék, jó úton járnak-e vagy sem. „Innen a felháborodás és a megdöbbenés, amelyet Jean Barrot (Gilles Dauvé) 1972-ben megjelent Leninism and the ultra-left című szövege okozott, és szerzőjének elutasítása a tanácspártiak részéről, akik nem tudták elviselni ezt a kritikát, nem is beszélve Dauvé azon kísérletéről, hogy átvegye Bordiga elméletének elemeit, akit a tanácspárti áramlat meglehetősen elhamarkodottan ultraleninista teoretikusnak minősített.” (François Bochet – A propos de quelques textes récents: Anselm Jappe, Jaime Semprun, Robert Kurz, Jean-Marc Mandosio).
[9] Bár a Johnson-Forest Tendency (C.L.R. James, Raya Dunayevskaya és Grace Lee) által vallott elméletek és az S. ou B. (Socialisme ou Barbarie) nézetei nagyon hasonlóak voltak, alapvető különbség is volt köztük: a Johnson-Forest Tendency szerint a sztálinista bürokrácia „a kapitalizmus fejlődésének szerves terméke és a kapitalista rendszer végső stádiumához, az államkapitalizmushoz illeszkedő politikai forma” (The Invading Socialist Society, 2. old.). Ebből számukra az következett, hogy a probléma „nem a »bürokráciák« elemzésén keresztül oldható meg, hanem a tőke elemzésével” (lásd uo., 16. old.).
[10] Ezt tekinthetjük a proto-kommunista tendenciák és a számtalan „autonómia” közötti „valódi szakadás” igazi „születési anyakönyvi kivonatának”; utóbbiak aztán átvették a radikális politika és a szuper-duper közvetlen demokrácia emancipációs értékeinek hirdetését a hamarosan elavult baloldali csoportosulásoktól. Az évek során a bürokrácia hamis problémája egyre inkább háttérbe szorult két szorosan összefüggő jelenség konvergenciája miatt: a kapitalizmus „neoliberális” szakaszába léptével (és az azt követő „ténylegesen létező szocializmus” összeomlásával), valamint a régi baloldaliak fokozatos áttérésével a „horizontalitás” gyülekezeti evangéliumára (a „világ bürokratizálódásának megszüntetésével” kapcsolatban lásd Loren Goldner szövegeit: „A Short History of the World Working-Class Movement from Lassalle to Neo-Liberalism: The Distorting Hegemony of the Unproductive Middle Classes”, „Multi-Culturalism or World Culture?: On a ‘Left’-Wing Response to Contemporary Social Breakdown”, „Post-Modernism Meets the IMF: The Case of Poland”, és „Facing Reality 45 Years Later: Critical Dialogue with James/Lee/Chaulieu”.)
[11] „A fiatalok, a munkások, a színes bőrűek, a homoszexuálisok, a nők és a gyerekek mindent akarnak, amit eddig tiltottak nekik […] A társadalmi tér minden területe, amelyet egyre inkább az elidegenedett termelés és annak tervezői alakítottak ki, ma új harctérré válik, az általános iskolától a tömegközlekedésig, a pszichiátriai intézetektől a börtönökig. („Theses on the Situationist International and its Time”, in The Veritable Split in the International, Chronos Publications; fordította Christopher Winks és Lucy Forsyth).
[12] „Una aproximación crítica a Historia y conciencia de clase” (in Contra la razón destructiva, Tusquets, Barcelona 1979).
[13] Ugyanebben az időben Santi Soler, a MIL (Iberian Liberation Movement) egykori teoretikusa így írt: „[…] mindaz, amit a szituacionisták a proletárokról írtak, hogy ők »azok, akiknek nincs hatalmuk saját életükről dönteni, és ezt tudják is«, – ahogy Debord mondta –, nem utal konkrét társadalmi kategóriákra […],hanem inkább arra vezethető vissza, hogy elsüllyedünk a Lukács-féle »osztálytudat« Maelstromjában [zavaros, pusztító örvényében]” (Marxismo: señas de identidad, Ediciones Libertarias, Madrid 1980, 71. o.)
[14] Jean-Pierre Voyer: Une Enquête sur la nature et les causes of the misère des gens, Champ Libre, 1976, 111–113. oldal. Vagy más, kevésbé nyakatekert megfogalmazásban:
[…] Ahhoz, hogy forradalmi osztállyá váljon, a proletariátusnak egyesülnie kell, ám ma már csak úgy egyesülhet, ha megsemmisíti saját osztályként való létezésének feltételeit. Az egyesülés nem eszköz a követelésekért folytatott harc hatékonyabbá tételére; éppen ellenkezőleg, csak a követelésekért folytatott harcon való felülkerekedésével létezhet. Az egyesülés lényege, hogy a proletárok minden erejüket arra fordítják, hogy megszűnjenek proletárok lenni; ez a proletariátus saját osztályként való létezésének radikális megkérdőjelezése, az egyének közötti viszonyok kommunizációja. Proletárként a tőkében – vagyis önmagukban – nem találhatnak mást, mint a bérmunka és a csere minden formájának széttagoltságát, és egyetlen szervezeti vagy politikai forma sem képes legyőzni ezt a megosztottságot. (Roland Simon: „Unification du prolétariat et communisation”.)
[16] „The New Movement”, H. Simon, Échanges et mouvement. A szöveg az Apuntes sobre la autonomía obrera, Ediciones Etcétera, Barcelona 1979, 3-6. o., tartalmazza.
[17] [Vö.: Karl Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Hatodik fejezet. – A Tőke kiadatlan 6. fejezete. https://reszeghajo.hu/marx-engels/mem/]
[18] Anselm Jappe az Adventures of the Commodity című művének egy lábjegyzetében – amelyben bírálja a „radikális baloldal által a szervezeti kérdéseknek olykor már-már rögeszmés-kényszeres kihangsúlyozását”, valamint a bürokrácia, mint kizsákmányoló és parazita osztály meghatározásának változékonyságát – helyesen említi, hogy „bár leírásként helytálló, de ez a magyarázat sokkal inkább Robert Michels, Wilfredo Pareto vagy Max Weber munkáiban talált volna alátámasztást, mint Marxnál” (181. o.). Továbbá Jappe az 1950-es és 1960-as évek „kritikai marxizmusát” (a kortárs posztworkerizmus közvetlen előfutárát) szinte bordigista jelzőkkel értékeli, amikor kiemeli ennek az irányzatnak a „kifejezett tendenciáját”, hogy „a polgári demokráciafelfogás fényében értelmezzék újra Marx elméletét”, és hozzáteszi: „mindezeknek az elméleteknek az a közös vonásuk, hogy soha nem hivatkoznak Marx érték- és árukritikájára, és főleg nem helyezik azt központi szerepbe” (25. o.).
[19] [„A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás [azáltal], hogy a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi.” (MEM 46/2., 169. o.)]
[20] „[…] ha az antagonizmusnak van bármilyen értelme, akkor az [érték] kategóriájában a bizonytalanságnak, a nyitottságnak alkotó elemként ott kell lennie. Azt állítani, hogy a társadalmi viszonyok antagonisztikusak, azt jelenti, hogy azok küzdelem útján fejlődnek, és így soha nem tekinthetők előre meghatározottnak. Az érték megértéséhez tehát teljesen fel kell tárnunk e kategóriát, úgy kell értenünk az értéket, mint küzdelmet, mint egy olyan küzdelmet, amelynek szükségszerűen részesei vagyunk.” (J. Holloway, „Crisis, Fetishism, Class Composition”, in Open Marxism, p. 158). Postone és a Krisis csoport egyik megkülönböztető jellemzője éppen az, hogy nem hajlandók elismerni ennek a folyamatnak az antagonisztikus jellegét, vagy legalábbis azt, hogy felbomlásának alapvető hajtóereje ebben az antagonisztikus jellegben rejlik, ami arra vezeti őket, hogy ha nem is tagadják meg az osztályharc emancipációs jellegét, de legalábbis azzal vádolják, hogy végzetes hajlamot mutat a rendszer fennmaradásához szükséges bűnbakok előállítására. Camatte szerint viszont ez a tendencia nem magából az osztályharcból ered, hanem a jelenlegi társadalmon belül kialakuló, minden „szervezetet” átjáró banda [rackets]-logikából, amely például a politikai szférában a megoldhatatlan ellentmondások fiktív megoldásaként folyamatos „felelősségre vonási/tisztogatási” folyamatokhoz vezet (néha „civilizált”, néha véres formában).
[21] A válságelmélet különböző funkcióiról a 19. és 20. századi munkásmozgalomban lásd G. Marramao „The Theories of Collapse and Organized Capitalism in the Debates of Historical Extremism” című cikkét.
[22] Az a kijelentés, hogy „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok”[MEM 3. 45.o.], nem csupán azt jelenti, hogy ezek a gondolatok fizikai értelemben a legelterjedtebbek vagy a legszélesebb körben elfogadottak. Azt is jelenti, hogy ezeket a gondolatokat, részben és öntudatlanul, éppen azok az emberek is elfogadják, akik a leghevesebben ellenzik őket.” (Cardan-Castoriadis, S. ou B. 27. szám, „Proletariat and Organisation”.)
[23] Ray Brassier, „Wandering Abstraction”, MetaMute 2014.
[24] Uo.
[25] Pier Aldo Rovati, „La crítica del fetichismo en el »Fragmento sobre las máquinas« de los Grundrisse”, en Progreso técnico y desarrollo capitalista, Ed. Cuadernos de Pasado y Presente nº 93, México 1982, pp. 209-210.
[26] [Lásd 3-as jegyzet]