2023. 02. 16.
Kapitalizmus, Castro, Katasztrófa
Bevezető
2016. november 25. Meghalt Fidel Castro.
A szélsőbaloldal ikonikus alakja és rendszere magát „szocialistának”, „kommunistának” titulálta – legalábbis azután, hogy kiderült: rendszerét, annak uralkodó osztályát, államát az USA-val szemben, azzal konkurálva lehet csak fenntartani. Hogy menyire nem volt ez a rendszer kommunista, az számunkra, kommunisták számára egyértelmű. Hogy egy bolsevik, méghozzá „egyből” sztálinistává „antiimperializált” rendszerről ezt mondjuk, már-már beidegződésnek tűnhet. Ám a Castro rendszerről a nemzetközi kommunista, anarchista mozgalom számtalan publikációban bebizonyította már, hogy sok mindennek hívható, de a tőke, az állam, a tulajdon, az áruérték felszámolójának semmiképpen sem. Sőt, még ilyen tendenciákat se hordozott soha magában, akár a polgári-demokratikus nemzetfelszabadító, akár a pártállamivá militarizált-csúcsvezetősített időszakát nézzük. S ezt akkor is bebizonyítottnak tekinthetjük, ha ez ideáig – legalább is nekünk úgy tűnik – még nem történt meg maradéktalanul a Castro rendszer objektív, azaz kommunista, illetve kommunista tendenciájú anarchista értékelése. Magyar nyelven pedig egyrészt a szokásos és meglehetősen unalmas korlátoltságok lelhetők fel: kommunistázás, mint elitista liberális/szélsőjobboldali gyűlölködés, vagy épp kommunistázás, mint a szélsőbaloldal szentté avatási rítusa és öndicsérete… a tőke és az állam polgári-fasiszta, illetve az osztálytársadalom-restauráció bolsevik üdvére, a proletariátus tudatát tovább mérgezendő. Másrészt a jópolgári zúzda és a felejtő közt találhatóak olyan mérvadó történészek (Anderle Ádám és társai) munkái, akik a józan ész talaján maradtak, de képtelenek voltak túllépni saját árnyékukon; és bár polgári objektivitást tükröző írásaikat fel lehet használni, de mélyebb osztályszempontú elemzést nem tudnak nyújtani. Nos, ez ügyben a Részeg Hajó 7. száma pont azt az űrt próbálja kitölteni, megszüntetni, amit a polgári racionalitás/irracionalitás hozott és hoz létre a tőke s az állam rendszerét és önmagát fenntartandó. Tudjuk, ezt megkésve tesszük, hisz Fidel több mint fél éve halott. De rendszere azóta is létezik, hívei továbbra is az ő nyomdokain járnak. Különös aktualitást ad témánknak, hogy polgári(bb) „könnyedséggel”, de a castroi utat járó chavezi Venezuelában[1] igencsak kiélesedett az osztályharc, mind a polgári, mind a castroi út csődjét mutatva.
Megkésettségünknek az is az oka, hogy nem rendelkezünk túl nagy apparátussal, fordító gárdával. Ezeket a szövegeket fel kellett kutatni, kiválogatni, és a fordításuk se volt kis feladat. Természetesen elsősorban a hasonszőrű kommunista, baloldali kommunista írások között kutakodtunk. Ám arra jutottunk, hogy ezen csoportoknál a hagyományaikat fenntartó, ugyanakkor nem feltétlen felesleges kliséken túl (Castro nem volt kommunista, sőt, még csak ortodox bolsevik sem, hanem egy antiimperialista, demokrata, később a Szovjetunó baráti közeledésének hatására sztálinista etc.) olyan mélyreható elemzéseket, amelyekkel 100%-ban egyetértenénk, nem találtunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenek ne lennének; sietségünkben lehet (biztos), hogy nem vettünk észre jó pár publikációt (ha valaki találna ilyet és lefordítaná, illetve szeretné közzé tenni, mi több mint valószínű, hogy helyet biztosítanánk neki). De sebaj, mert a talált írások se a szélsőjobboldal táborából levők, azaz a szövegek az ultrabalos, szélsőbalos miliőből származnak, anarchisták, anarcho-szindikalisták, liberter marxisták, marxisták. Olyan írások, amelyek ha nem is különösebben Fidel életútjára koncentrálnak, de átfogó képet adnak a hősünkkel fémjelzett társadalomról, a közelmúlt kubai történelméről, és legfőképp annak mélyebb társadalmi-gazdasági mozgásairól. A cikkekben kifejtett tényanyagot nem kérdőjelezzük meg, csak mint írtuk volt, az elemzésekkel kapcsolatban vannak fenntartásaink (természetesen a tényanyagban is lehetnek tévedések, s ezzel kapcsolatban is korrigálásra, vitára készen állunk.) Ez a 7. szám igencsak terjedelmesre sikerült, ezért most nagyrészt elhagynánk a ránk jellemző, és a sokak számára olyannyira „kedvelt”, hosszas, ámbátor szükséges kritikai és magyarázó lábjegyzeteinket. De, mivel mi (se) tudjuk átlépni a saját árnyékunkat (meg hogy ne vádolhassanak minket revizionizmussal), pár dolgot azért megemlítenénk. Mint írtuk volt, szerzőink többnyire valamilyen radikális baloldali (liberter, anarchista) álláspontot képviselnek, ahol sokszor tapasztalható az a meglehetősen korlátolt szokás, hogy a bolsevik, autoriter rendszereket előszeretettel lekommunistázzák.[2] Holott írásaikban tökéletesen bizonyítják, hogy a castroizmus nem áll az államot, a tulajdont, csereértéket, (bér)munkát tagadó osztálynélküli, kapitalizmust meghaladva tagadó közösségi társadalomért küzdők álláspontján. Sőt, ezekkel homlok egyenest ellenkező álláspontot foglal el, és története során különös, kéjes erőszakkal lépett fel a kommunista, anarchista militánsokkal szemben. Most, helyszűke okán nem elemezzük mélyebben a „szovjet” típusú társadalmakat; nem foglalkozunk kimerítőleg olyan értelmetlen kreálmányokkal, mint „létező szocializmus” vagy „államszocializmus” fogalmai. Csak annyit jegyeznénk meg, hogy államilag létező rendszert nem tudunk nem állami rendszerként jellemezni, még akkor se, ha a szocializmus állam-nélküliségét elégtelennek tartjuk a kommunizmus felépítéséhez. A szocializmus átmeneti társadalma ugyanis a munka-, illetve áruérték viszonyait még nem szüntetné meg, még nem a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükséglete szerint” (lásd Marx: A gothai program kritikája) társadalma lenne; azaz, bár nem lenne állami, elkülönült közhatalmi, de mint értékviszonyok rendszere újratermelné a tulajdonviszonyokat, s így eme átmenet végül a kapitalizmust restaurálná. Mi az államot, tulajdont, értékviszonyt, hatalmat a hatalomért működést, hierarchiát romboló, nem állami proletárdiktatúra és a kommunizmus közé nem teszünk külön átmenetet; azt mondjuk: ameddig a társadalom nem elég fejlett a kommunizmushoz, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek maradéktalan kielégítéséhez, addig gazdaságon kívüli, de nem állami kényszerre, nem érték s tulajdonviszonyokon nyugvó stb. proletárdiktatúrára van szükség a restauráció letörésére, a termelőerők új viszonyoknak megfelelő felfejlesztésére.
Visszatérve a liberter állásponthoz, meg kell jegyeznünk, hogy az a „szovjet” típusú társadalmakat államkapitalizmusként is jellemezni szokta. Mondjuk ebben az esetben ez üdítőnek is hathat, hisz végre nem kommunistáznak le egy „szovjet” típusú rendszert. Maga a kifejezés ezen használata elsősorban a tanácskommunistáktól[3]származik; egyébként ma is használatos a kommunista, baloldali kommunista körökben. Részünkről csak annyit jegyeznénk meg, hogy a klasszikus bolsevik-sztálini típusú rendszerekben annak ellenére, hogy voltak osztályok, volt állam, létezett kizsákmányolás, (bér)munka sőt még tőke is, nem a tőkefelhalmozás uralkodott a társadalom újratermelési folyamatán, vagy épp a pártállam hatalomfelhalmozásán. Nem a tőkéhez, a profitmaximalizáláshoz keresték a beruházásokat. Hanem a pártállam hatalomfelhalmozásának rendelték alá az erőforrásokat, a kizsákmányolt terméktöbbletet, annak értéktöbbletté levését, a tőkét stb. A hatalomfelhalmozáshoz szükséges beruházásokhoz keresték a tőkét, akkor is, sőt, újra meg újra, ha a beruházások a tőke, a profit szempontjából egyértelműen az alig vagy a soha meg nem térülés kategóriáiba voltak sorolhatóak.[4] Márpedig kapitalizmusnak akkor hívható egy társadalmi-gazdasági alakulat, ha abban a tőkefelhalmozás az uralkodó, annak összes következményével együtt.
S van egy harmadik megjegyezni valónk is a liberter állásponttal kapcsolatban: az, hogy az autoriter/állami centralizáció ellenszerét olyan társadalmi egységre és egyenlőségre való törekvésben látja – egyébként az utóbbiakat a kedves polgárkák méltóztassanak nem összekeverni az uniformizációval –, amelyek végeredményben vagy nem társadalmiak, vagy egyenlőtlenséget teremtenek. Mivel nem a tényleges társadalmiságnak és egyenlőségnek megfelelő, kommunista irányelv centralizálta, ám nem hierarchikus (se nem katonai, se nem demokratikus, azaz nem parancs-, illetve többség-kisebbségi hierarchikus) szervezettségű, állammá, elkülönült közhatalommá nem lehető pártban, s e párt társadalommá levésében látja a megoldást. Hanem az ún. munkásönigazgatásban. Mi azt, hogy a közvetlen termelők irányítsák-igazgassák a termelőeszközeiket, vagyis a proletariátus gyár és földfoglalásait fontos kezdeti lépésnek, progressziónak tartjuk; de azt is mondjuk, hogy a munkásönigazgatás még elégtelen a tulajdoni elválasztás, a tőke, az állam meghaladva tagadásához. Azért, mert a munkásönigazgatás nem zárja ki se a belső hierarchikus szervezést, se a termelőeszközök egymástól való kvázi, vagy tényleges tulajdoni elválasztását, s annak piaci, áruérték összekötését. S ezért szükséges a társadalommá és nem állammá levő kommunista párt: mint adott termelőeszközbe, gyárba stb. nem zárható, ennél társadalmibb szervezetnek van egyáltalán lehetősége arra, hogy a gyár és földfoglalás ténylegesen társadalmasítássá, a tulajdon és áruérték meghaladva tagadásává legyen.[5]
A cikkek szerzőiről. Az „Egy doboz hamu…” szerzője Marcelo „Liberato” Salinas (ez valószínűleg álnév, mivel 100 évvel ezelőtt már létezett egy ilyen nevű kubai anarchista); Kubával több írása is foglalkozik, s mint a neve is mutatja anarchista, liberter álláspontot képvisel. Hasonló tendenciát képvisel Samuel Dolgoff kritikája, aki egyébként IWW tagként, illetve anarchoszindikalistaként, liberterként számos könyvet írt az anarchizmussal, illetve annak történelmével kapcsolatban.[6] Guillermo Almeyra kritikája viszont a „legbolsevikabb”: piacszocialista-önigazgató álláspontot képvisel, s így nem az elkülönült közhatalom, az állam azonnali felszámolásában, hanem azt átmenetivé reformálhatónak, kontrollal fenntartandónak gondolja. Megjegyeznénk, hogy ennyiben következetes: ahol a tulajdoni elválasztás /értékösszekötés szerves egésze fennmarad, ott a részérdekek partikularitását egy másik résszel, az elkülönült közhatalommal lehet fenn-, illetve fékentartani. A bajunk csak az, hogy így nem a kommunizmushoz, hanem a kapitalizmushoz biztosítható az „átmenet”. Egyébként „A Kubai forradalom válaszúton” szerzője argentin marxista, történész-politológus újságíró, gyakran foglakozik Kubával, mint a bürokratikus kapitalizmus rendszerével. Héctor Reyes, „Az államkapitalizmus krízise” szerzője szabadúszó kubai újságíró és fotós; szerinte itt eleve egy államkapitalista működés jött létre, s ez került válságba, aminek pozitív megoldása csak a munkásosztály nemzetközi, kubai és kubán kívüli önszerveződése lehet, minden uralkodó osztállyal szemben.
A Venezuelával foglalkozó cikkfüzérhez pedig azt fűznénk hozzá, hogy erősen érződik rajtuk az IKCS (ICG) sajátos osztályelmélete. Vagyis az, hogy a társadalmat leszűkítik a forradalmi osztály – ellenforradalmi osztály kettőségére, hol az elnyomatás, a termelőeszközökhöz való viszony stb. vulgáris értelmezést kap; illetve az, hogy a proletariátusnak, mint eleve forradalmi osztálynak a kevésbé forradalmi tetteit pusztán az eleve forradalmiból – ráadásul gyakran a tőke és az állam összeesküvései által – rontottnak, befogottnak tekintsenek. Ahelyett, hogy a proletariátust a történelmi-társadalmi meghatározottságok által sajátos ellenforradalmiságra vagy épp forradalmiságra kényszerítettnek, így hamistudati/tudati fejlődésben, annak különös formáiban vissza, vagy épp előrelépőnek lássák. A proletariátus öntudatának tehát csak úgy és annyiban van fejlődése szerintük, hogy az eleve meglévő forradalmiságot kell felszabadítani a befogás alól; a proletariátus önszerveződésének lehetője, szükségessége, megnyilvánulásainak, tetteinek oka így kvázi genetikai állandóvá dermed és szürkül a történelmi-társadalmi meghatározottságok, szerves egészek, oda-visszahatások, objektíve létező lehetők és szükségességek eleven dinamikája helyett. Ezt az osztályszemléletet, valamint elméleti alapjait egyrészt a „Kik azok a proletárok?” című írásunkban (Részeg Hajó 1. szám)[7], másrészt a „Beszámoló a kurdisztáni internacionalista elvtársak által szervezett találkozóról” című írásunk 5-ös lábjegyzetében (Részeg Hajó 6. szám)[8]kritizáltuk. De mindezek ellenére olyan szerveződés(ek) írásainak tekintjük a Venezueláról szóló cikkeket, amely szervezet(ek) orientációi kritizálhatóak és kritizálandóak, de forradalmiak – szemben egy bolsevik típusú párt forradalmi tendenciáival, amelyek, mint ellenforradalmi szervezet tendenciái szükségképp elherdálónak, teljesen ellenforradalmivá pusztulnak, s lényegivé csak a szervezettel szemben, abból és az ellen kiszakítva-kiszakadva válhatnak.
[1] Itt meg kell jegyeznünk azt, hogy az ún. „XXI. Század szocializmusa”, amit Heinz Dieterich Steffan dolgozott ki a 90-es évek közepén, s Hugo Chavez dobott be 2005-ben a köztudatba, nem több, mint az (állam)szocializmus és a liberalizmus fúziója, ahol előbbi az államot, utóbbi tulajdonképp a kapitalizmust hagyja (hagyná) el. Mármost e két különös találkozása a történelem boncasztalán nem a kapitalizmus elleni forradalmi harc elméletét eredményezte, hanem az alulról-felfelé-fokozatosan-erőszakmentesen nevű kéjes evolúció óhaját azzal, hogy a fennálló gazdasági-politikai struktúrák, és a velük kompatibilis párttípusok révén kívánja a velük egyébként szintúgy kompatibilis bolsevik elit-pártot és annak működését tagadni. Vagyis kapitalizmussal kívánja „felszámolni” a kapitalizmust, szemben a bolsevikokkal, akik a kapitalizmust osztálytársadalom-restaurációval kívánták-kívánják „felszámolni”. Nem véletlen az utóbbiakkal szembeni liberális-burzsoá kritikája a kommunista kritika helyett; s így, mint az uralkodó osztályt nem csak lényegileg, hanem nagyobbrészt konkrét viszonyait, személyi állományát is fenntartó gyakorlat elmélete, sem a munkásosztály, illetve a kommunista harccá levő osztályharcnak, sem a kommunizmus pártjának, sem a szocializmusnak, mint a munkaértékkel egyenlőtlenné egyenlősítésnek a problematikái nem jelennek meg nála lényegében. S ezért, mint opportunizmus alkalmas a tőkék és államok konkurenciaharcában arra, hogy ha a tőke-, s haderővel szemben tömegerővel kell (lehet) konkurálni, akkor az uralkodó osztály adott frakciói, tőkéi, államai (lásd Venezuela kontra USA), illetve ama tömegek számára mozgósító ideológia legyen, méghozzá úgy, hogy sem általában a kapitalizmusnak, sem az uralkodó osztály (jelentős) részének kára ebből ne származzon. Az arany középút tehát; s nem véletlen az, hogy a tőke más frakcióival, illetve a társadalom más rétegével (osztályával) konkuráló, velük szemben felemelkedő (városi) középrétegek elméletévé lett-lesz. Azaz, végső soron a proletariátus atomizálva alárendelését, demobilizációját, további kiuzsorázását jelenti ama konkurenciaharcban a fenntarthatatlan fenntartásához, a kapitalizmus megreformálásához.
[2] Az anarchizmussal kapcsolatos álláspontunkat lásd: Részeg Hajó 4. szám: Az erőszak archeológiája – Pierre Clastres könyvéről című írásunkat, illetve ezen belül a 15-ös lábjegyzetet.
[3]Erről többet: A Szovjetunió társadalmi-gazdasági természetéről – I. rész. A tanácskommunisták Szovjetunió-képe (http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita/2017feb3.html)
[4] Lásd ehhez: Heller Ágnes – Márkus György – Fehér Ferenc: Diktatúra a szükségletek felett c. könyvét; ugyanerről lásd: Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez
[5] Lásd ehhez a „Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt 1921 c. könyvéhez” 23-as lábjegyzetét
[6] Magyarul Sam Dolgoffról/tól többet a „Gondolkodj és Lázadj” blogon lehet olvasni (http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/11/18/anarchizmus-kubaban).
[7] Részeg Hajó 1. szám: Kik azok a proletárok?
[8] Részeg Hajó 6. szám: Beszámoló a kurdisztáni internacionalista elvtársak által szervezett találkozóról, 5-ös jegyzet.
(2017. 08. 08.)