2023. 02. 16.
VAJDA MIHÁLY – KARL KORSCH: MARXISMUS UND PHILOSOPHIE
Mindazokban, akik a marxista filozófiát az elmúlt évtizedekben általánosan elfogadottá vált és hivatalos állásponttá lett ún. “terjedelmi” felfogással azonosítják – mely szerint a marxista filozófia nem más, mint a valóság legáltalánosabb törvényszerűségeinek tudománya –, az ettől az állásponttól eltérő, a filozófia funkcióját másképpen értelmező felfogások úgy tűnhetnek fel, mint a marxista filozófiát, annak lényegét támadó elgondolások. Ez a látszat azonban csak abban az esetben jöhet létre, illetve szilárdulhat előítéletté, ha nem tisztázzuk azokat a történelmi körülményeket, melyek között a “terjedelmi” felfogás létrejött, s a történelmi dokumentumokra utalva nem mutatjuk meg azt, hogy a hivatalossá lett álláspont a lenini korszakban nem hogy nem volt magától értetődőség a kommunista teoretikusok szemében, hanem mai formájában még tulajdonképpen nem is létezett.
Korsch “Marxizmus és filozófiá”-ja, ha nem is a legfontosabb dokumentuma annak az irányzatnak, amelyik mind a revizionizmussal és a II. Internacionálé ún. ortodox marxizmusával, mind pedig a kialakulóban levő “terjedelmi” felfogással szemben a marxista filozófia aktivitás-mozzanatára, elmélet és gyakorlat egységére helyezi a súlyt (Gramsci és Lukács munkáit elméletileg mindenképpen jelentősebbeknek kell tekintenünk), mégis talán legkarakterisztikusabb és legközérthetőbb formában fogalmazza meg azokat a legfőbb vitaproblémákat, amelyekben az első világháborút követő évek forradalmi fellendülésének, mindenekelőtt természetesen az Októberi Forradalomnak a gyakorlati tapasztalatait általánosítva, ez az irányzat szembeszegül az ún. “Marx-ortodoxiával” (Mehring, Kautsky stb.) és egyben mindazokkal, akik a forradalmi proletármozgalom számára bármiféle filozófiai álláspont szükségességét vagy relevanciáját tagadják. Korsch munkája ugyanis a vita szempontjából legalapvetőbb kérdésre koncentrál: arra a kérdésre; mi a viszony a proletárforradalom gyakorlata és a marxista filozófia között.
Korsch kiindulópontja a mozgalom korabeli teoretikusainak, de egyben a korabeli polgári “marxológusok” azon álláspontjának kritikája, mely szerint a marxizmus elmélete nemhogy nem épül egy meghatározott filozófiai álláspontra, hanem egyenesen mindenféle filozófia tagadását jelenti. E tekintetben a korszak teoretikusai közül főként azok képeztek kivételt, akik – legtöbbször éppen mert nem tekintették magukat ortodox marxistáknak –, a marxizmusnak ezt az állítólagos filozófiamentességét megszüntetni kívánván, a marxista materialista történelemfelfogást valamiféle polgári filozófiai állásponttal kívánták megalapozni, legyen az a kantianizmus vagy a machizmus (a kantiánus “marxizmus” mindenekelőtt az ausztromarxisták között volt divatos, legjelentősebb képviselője Max Adler, a machista “marxizmus” pedig – mint Lenin “Empíriokriticizmus”-ából ismeretes – elsősorban az oroszoknál). Korsch világosan látja, hogy mindenekelőtt a marxizmus balszárnyán (Leninnél és Luxemburgnál) jelenik meg az a felismerés, hogy a marxizmus nem jelenti a filozófia tagadását általában, hanem csak a polgári filozófia tagadását, de az utóbbit mindenképpen. Hogy a marxista elméletnek bármiféle polgári filozófiára történő alapozása hová vezet, azt éppen Leninre hivatkozva állapítja meg, a machista “marxisták” vonatkozásában: “Azt az utat, amelyre a machista-marxizmus a maga követőit szükségképpen el kell hogy vezesse (és legtöbbjüket azóta már el is vezette), Lenin már 1908-ban világosan kimutatta az empíriokriticizmussal folytatott vitájában.” (l. 77.) Hogy ez a felismerés a balszárnyon jelenik meg, azt Korsch nem tekinti véletlennek. A marxizmus filozófiai tartalmának, mondanivalójának az elhomályosítását ui. egyértelműen magának a gyakorlati mozgalomnak a reformizmusával, a forradalmi célkitűzésektől való elfordulásával hozza összefüggésbe. Álláspontja szerint a valóban forradalmi elmélet, a valóban forradalmi filozófia csak a valóságos forradalmi mozgalom részeként, mozzanataként létezhet, amint keletkezését is a forradalmi munkásmozgalom keletkezéséből kell levezetnünk: “A marxista elmélet keletkezése hegeli–marxi nyelven szólva, csak a valóságos proletár osztálymozgalom keletkezésének »másik oldala«; csak a két oldal együttesen képezi a történelmi folyamat totalitását.” (l. 87.)
Mindebben Korschnak véleményem szerint igaza van, ennek ellenére problematikusnak tekintem a marxizmus fejlődésének azt a korszakolását, amelyet, állítólag éppen a munkásmozgalom gyakorlati fejlődésére alapozottan, brosúrájában nyújt. Az első korszakot az 1848-as forradalmi hullám lezárulásával, illetve ennek teoretikus általánosításával (Marx: “Louis Bonaparte brumaire 18-ája”) zárja. A második korszak a forradalmi munkásmozgalomnak a századfordulón bekövetkező új fellendülésével fejeződik be, hogy átadja helyét annak a korszaknak, amelyik még brosúrájának megírásakor (1923) is tart. Minthogy szerinte valóban forradalmi elmélet csak mint a valóságos forradalmi gyakorlat része lehetséges, a múlt század második felének forradalmi apály-korszakában magának a marxi–engelsi elméletnek is át kellett alakulnia (l. 99.), ami azonban akkori álláspontja szerint nem jelenti azt, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet megszűnt volna forradalmi elmélet lenni: “Marx és Engels marxizmusa a maga továbbfejlesztett megjelenési formájában – mint tudományos szocializmus – is megmarad átfogó egésznek, a társadalmi forradalom elméletének. A változás csak abban áll, hogy a későbbi fázisban ezen egésznek a különböző alkotóelemei – az ökonómia, a politika és az ideológia –, a tudományos elmélet és a társadalmi praxis, távolabbra kerülnek egymástól.” (l. 100.) Ha Korsch következetesen ragaszkodnék elmélet és gyakorlat – mint később látni fogjuk – mereven értelmezett egységéhez, akkor 1848-al radikális fordulatot kellene tételeznie magának a marxi elméletnek a fejlődésében is. A brosúra megírásakor azonban még azt állítja, hogy csak Marx és Engels követőinél megy végbe az a folyamat, amelynek során a tudományos szocializmus tisztán tudományos elméletek összességévé válik, anélkül, hogy közvetlen kapcsolatban lenne az osztályharc politikai vagy bármely más formájával (l. 101.). Korsch igen meggyőzően bírálja a marxista elmélet ilyen megjelenési formáit, azt, ahogyan a II. Internacionálé marxista teoretikusainál mind az elmélet, mind a marxizmus politikai gyakorlata “értékmentessé”, objektívvé lesz; ahogyan elválik egymástól a marxizmus tudományos igazságának felismerése és annak gyakorlati alkalmazása; ahogyan megbomlik objektum és szubjektum materialista dialektikus azonossága, melynek eredményeként ez a “marxizmus” nemhogy a Marx előtti, hanem a német klasszikus idealizmus előtti szintre esik vissza (l. Hilferding-kritika, 101–102). Tökéletesen helyesen mutat rá Korsch arra, hogy míg a revizionistáknál (Bernstein és követői) a marxi elmélet forradalmiságáról való lemondás közvetlenül megfelel gyakorlati politikájuknak, addig az ún. “ortodoxoknál” a forradalmi elmélet transzcendens tudományos-objektív igazsággá alakulása felel meg annak, ahogyan politikai gyakorlatukban maga a forradalmi átalakulás transzcendens jövővé lett.
A harmadik korszak fejlődését úgy jellemzi, mint visszatérést a marxizmus eredeti forradalmiságához, és egyben tartalmának valóságos továbbfejlesztését (l. 110.). Ez a visszatérés-továbbfejlesztés egyszersmind azt is jelenti – s ez képezi brosúrája alapvető mondanivalóját –, hogy helyesen értelmezzük a marxizmusnak a filozófiához való viszonyát. Marxnak és Engelsnek a filozófiát tagadó nézeteit (tettek ilyen értelmű kijelentéseket mindkét korszakukban, az letagadhatatlan) nem értelmezhetjük úgy, hogy közömbösek lettek volna a filozófiai állásponttal szemben. “Háromfélék az okok, amiért a filozófiai álláspont meghaladásáról beszélhetünk: 1. az az elméleti álláspont, amelyre Marx helyezkedett, nem csupán egyoldalú ellentétben áll minden eddigi német filozófia konzekvenciáival, hanem mindenoldalú ellentétben annak előfeltevéseivel. … ; 2. nem pusztán a filozófiával áll ellentétben, amelyik csak a feje, eszmei kiegészülése a fennálló világnak, hanem ezen világ totalitásával; 3. mindenekelőtt azonban ez az ellentét nem pusztán elméleti, hanem gyakorlati-tevékeny.” (l. 114.) A filozófia tagadása tehát semmiképpen sem a pusztán ideológiaként (hamis tudatként) létező filozófia tagadása valamiféle tisztán tudományos, “objektív” tudat javára, hanem minden eddigi filozófia (idealizmus és materializmus) előfeltevéseinek (polgári társadalom és ennek megfelelően az elvont egyén) és a filozófia pusztán magyarázó attitűdjének a tagadása a világot megváltoztató proletárforradalmiság javára. “A valóságos ellentét Marx tudományos szocializmusa és valamennyi polgári filozófia és tudomány között egyedül azon alapszik, hogy ez a tudományos szocializmus egy forradalmi folyamatnak az elméleti kifejeződése, amelyik ezeknek a polgári filozófiáknak és tudományoknak a teljes megszüntetésével, egyszersmind azonban azoknak az anyagi viszonyoknak a megszüntetésével is fog végződni, amelyek ezekben a filozófiákban és tudományokban találták meg a maguk ideológiai kifejeződését.” (l. 109.)
A marxizmusnak a filozófiához való ilyen viszonya következik a tudat és a lét viszonyára vonatkozó, minden eddigi idealizmus és materializmus kiindulópontját tagadó álláspontjából, abból, hogy a marxizmus számára a tudat (a mindennapi, a tudományos és a filozófiai tudat egyaránt) sem nem üres elmeszülemény, sem nem valamiféle önállótlan puszta “visszatükrözése” a tulajdonképpen egyedül valóságos anyagi fejlődésfolyamatoknak. A tudat – a tudományos és a filozófiai tudat is – reális alkotóeleme a fennálló valóságnak. A klasszikus polgári politikai gazdaságtan és a polgári filozófia a polgári társadalom funkcionálásának éppúgy mozzanatát alkotja, mint az érintkezési (tulajdon-) viszonyok, és mint a felépítmény olyan materiális elemei, mint az állam és a többi intézmények. “A marxi–engelsi materializmus nem absztrakt-naturalisztikus, hanem dialektikus és ezért egyedüli tudományos módszere számára mind a tudomány előtti és tudományon kívüli, mind pedig a tudományos tudat a természeti és mindenekelőtt a történelmi és társadalmi világgal nem pusztán önállóan szemben áll, hanem mint reális, valóságos, »bár szellemi-ideális« része ennek a természeti és történelmi-társadalmi világnak, benne rejlik magában ebben a világban.” (l. 131.)
A történelmi-társadalmi tudatnak ez az értelmezése teszi csak érthetővé elmélet és gyakorlat egységét a marxizmusban; minthogy egy meghatározott történelmi-társadalmi formáció tudata része magának ennek a formációnak, a fennálló valóságosnak a forradalmi átalakítása csak az elméleti és gyakorlati oldal teljes egységében mehet végbe. Az emberek közötti anyagi viszonyok átalakítása egyben – és az előbbitől elválaszthatatlanul – a társadalom tudatának átalakítását is kell, hogy jelentse. Teljesen hibás értelmezése Marx elgondolásainak, “ha azt gondolják, hogy … a gyakorlati kritika egyszerűen az elméleti helyére lép. Nem az »emberi gyakorlatban« egyedül, hanem csak »az emberi gyakorlatban és e gyakorlat megértésében« rejlik a dialektikus materialista Marx számára a racionális megoldása mindazoknak a misztériumoknak, melyek »az elméletet miszticizmusra indítják«.” (l. 132–133.) Ilyen módon az ideológia kritikája éppen úgy, mint a politikai gazdaságtan bírálata (a kettő Marxnál egységet alkot; nem igaz az, hogy míg az ifjú Marx számára az ideológia filozófiai kritikája, addig a késői Marx számára a politikai gazdaságtan kritikája képezte az elméleti feladatot! Gondoljuk meg, hogy ezt Korsch a “Gazdasági-filozófiai kéziratok” nem-ismeretében állapította meg!) (l. 140.), nem olyan önállá elméleti feladat, amelyik pusztán elősegíti kibontakozni a proletár osztályharc gyakorlati folyamatát, hanem magának ennek a folyamatnak egyik legfontosabb alkotóeleme.
Maga a “Marxizmus és filozófia” lényegében az eddig ismertetett gondolatmenetet tartalmazza, a húszas évek azon marxista filozófiai irányzatának közös alapgondolatát, amelyet Gramsci nyomán a “gyakorlat filozófiájának” nevezhetünk. A marxi filozófiának ez az értelmezése, amely a lenini politikai gyakorlat teoretikus megfogalmazásának tekinthető, nemcsak a II. Internacionálé, filozófiaellenes, szcientikus teoretikus álláspontjának mond ellent, hanem a kommunista mozgalomban a húszas évek végétől–harmincas évek elejétől fokozatosan egyeduralkodóvá váló filozófiai álláspontnak is, annak az álláspontnak, melynek első átfogóbb jellegű teoretikus igényű megfogalmazása Buharin “Történelmi materializmus”-a.
Mindazok, akik a ma folyó filozófiai vitákban a Buharin ihlette Sztálin-féle “terjedelmi” felfogással szemben a “gyakorlat filozófiájának” álláspontjára helyezkednek – magam is ezek közé tartozom –, Korsch “Marxizmus és filozófiá”-jának fenti alapgondolatát elfogadják, ha tudatában vannak is annak, hogy e mű számos alapvetően fontos, és semmiképpen sem pusztán részletkérdésnek tekinthető momentumot nyitva hagy, s nemcsak nyitva hagy, hanem már – ha igen kevéssé határozott formában is – jelzi is olyan megoldásukat, amellyel a “gyakorlat filozófiájának” hívei közül távolról sem mindenki ért egyet. A magam részéről ugyan hibásnak tartom, pontosabban nem fogadom el azt a kritikai vonalat, amelyen a terjedelmi felfogás hívei – lényegében a szociáldemokrata kritikával egybehangzóan – Korsch brosúráját bírálták, számos vonatkozásban azonban elhibázottnak tartom azt az álláspontot is, amelyről Korsch a recenzióm tárgyát képező kötetben is közölt “A »Marxizmus és filozófia« problémájának jelenlegi állása” című – eredetileg a “Marxizmus és filozófia” második német kiadásának bevezetéseként (1929) megjelent – írásában a kritikákat elutasítja. Igaz, az utóbbi írásról teljesen jogosulatlan lenne azt állítani, hogy ellentmond a “Marxizmus és filozófiá”-nak. De a brosúra egy – a következőkben még elemzendő – problematikus mozzanatának vonalán halad tovább.
E problematikus mozzanat nem abban rejlik, hogy Korsch nem fogadta el többé kritikátlanul sem a késői Engels munkásságát, sem Lenin “Materializmus és empíriokriticizmus”-át. Hiszen letagadhatatlan tény, hogy mindkettőjüknél – kifejezetten filozófiai műveikben – jelentkezik egy olyan filozófiakoncepció, amelyre a terjedelmi felfogás hívei jogosultan hivatkoznak, jelentkezik a dialektikának a valóság egészére (tehát a természetre is) történő kiterjesztése, s ezzel összhangban elmélet és gyakorlat viszonyának a fentiekben vázoltaktól eltérő értelmezése. Ha a ,,gyakorlat filozófiájának” szellemében értelmezzük a marxi materialista dialektikát, az elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy el kell fogadjuk a “Materializmus és empíriokriticizmus”-ban képviselt lenini álláspontot illetően Korsch megállapítását; mely szerint “ők (mármint a »Materializmus és empíriokriticizmus« Leninje és az őt követő »Marx-ortodoxia« – V. M.) azon elképzeléseikben, amely az elmélet és a gyakorlat viszonyát mind általában, mind pedig különösen magában a forradalmi mozgalomban illeti, a marxi materialista dialektikus felfogástól minden tekintetben visszatérnek az igazságot feltáró tiszta teória és azon tiszta praxis teljes egészében absztrakt szembeállításához, amelyik a végül is megtalált igazságokat a valóságra alkalmazza.”(l. 62.) Nem tekinthető alaptalannak az a megállapítása sem, mely szerint e felfogás számára a hegeli idealista dialektikának a talpra állítása végső soron abba a terminológiai átalakításba torkollik, amelyik a hegeli abszolút szellem helyére az anyagot állítja mint abszolútumot, amikor ugyanis az egyedüli szubjektumként értelmezett individuumot állítja szembe “ismeretelméletileg” a számára “tudatától függetlenül adott” valósággal (az anyaggal), s fel sem veti – filozófiai szinten – hogy az ember “valósága” nem tőle független, hanem saját tevékenységének eredménye. (Már itt jelezni szeretném: Leninre ez csak az “Empíriokriticizmus”-ban tárgyalt filozófiai problémákat illetően áll, politikai–szociológiai elmélete, főként pedig forradalmi praxisa az alapvető marxi filozófiai gondolatok XX. századi továbbvitelét-továbbfejlesztését képviseli, mely nélkül a Gramsci–Lukács–Korsch-féle filozófia-koncepció soha nem is jöhetett volna létre.) E felfogás filozófiailag tehát visszaesést jelent a Marx előtti materializmus álláspontjára. (A kizárólag e felfogás egyoldalúságaira építő sztálini koncepcióban ez már egyértelműen világossá vált, amikor a dialektikus materializmus a materialista elmélet és a dialektikus módszer eklektikus egységévé lett, melynek a történelmi materializmus csupán a társadalomra való “alkalmazását” jelenti.)
Korsch koncepciójának elméletileg problematikus volta abban rejlik, hogy mindenféle abszolútum teljesen jogosult tagadása nála a valóságos történelmi kontinuitás megszakadását eredményezi. Verbálisan kísérletet tesz ugyan arra, hogy magát a történelmet mint szubsztancialitást megragadja: “Hegel idealista dialektikájának marxi–engelsi materialista talpra állítása … csak abban állt, hogy ezt a hegeli dialektikát végső misztifikáló burkától megszabadították, az »eszme dialektikus önmozgásában« a benne rejlő valóságos történelmi mozgalmat feltárták, és ezt a forradalmi történelmi mozgalmat az egyetlen még fennmaradt »abszolútként« proklamálták.” (l. 61.) Csakhogy a valóságos történelmi mozgalom “lényege” Korschnál a mindenkori konkrét empirikus mozgalmak “létével” azonosul – már a “Marxizmus és filozófiá”-ban is. Minthogy hiányzik nála az “emberi lényeg” történelmi-dialektikus marxi fogalma, s ennek megfelelően hiányzik az emberi lényegi erők történelmi objektivációs folyamatának a megragadása, a történelmi folyamat egymást követő, de egymással organikus kapcsolatban nem álló forradalmi fellendülések és apályok láncolatává válik, ahol is az emberiség mindenkori előremutató történelmi tudatát és öntudatát a mindenkori konkrét-empirikus mozgalom tudatával és öntudatával azonosítja.
Ennek megfelelően azokban a történelmi periódusokban, ahol a valóságos forradalmi mozgalom hiányzik, abszurdnak tűnik számára bármiféle forradalmi elmélet létezése is, pontosabban minden olyan elméletet, amelyik a forradalom apálykorszakaiban a fennálló ideális tagadását képviseli, hamis tudatnak, üres ideológiának, a fennállóval szembeállított metafizikus legyen-nek tekint: “Egy olyan felfogás, amely az elméletnek a valóságos mozgalmon kívül önálló egzisztenciát kívánna tulajdonítani, magától értetődően nem lenne sem materialista, de még hegeli-dialektikus sem; egyszerű–idealista metafizika lenne.” (l. 99.)
Itt Marxnak azt az alapvető jelentőségű megállapítását, hogy “kritikánkat a valóságos harcokhoz kapcsoljuk … Mi csak megmutatjuk neki (mármint a világnak – V. M.), hogy voltaképpen miért is harcol…”, Korsch úgy interpretálja, mintha Marxnál a mozgalom lényegi tudata puszta megfogalmazása, teoretikus formába öntése lenne az adott mozgalom empirikus tudatának, nem pedig a spontán mozgalom ösztönös lázadásának a nembeliség szintjére való emelése. Ezzel azonban lét és tudat marxi dialektikájának, ugyanolyan jellegű – bár más előjelű – megszüntetése következik be, mint az “ortodoxoknál”. Ha egyetértően ismertettem is a “Marxizmus és filozófiá”-nak azt az alapgondolatát, melyet Korsch a II. Internacionálé teoretikusaival szemben kiemel, azt ugyanis, hogy egy meghatározott társadalmi formáció tudata nem puszta reflexe, visszatükrözése a formáció anyagi alapzatának, hanem maga is reális mozzanatát képezi annak, most rá kell mutatnom már magának az eredeti korschi megfogalmazásnak a gyengeségére is.
Korschnál egy adott társadalomban az emberek gyakorlati-materiális érintkezési viszonyai, az ezeknek megfelelő intézmények és tudat olyan zárt egységet képeznek, amelynek mozzanatai kizárólag egymásra vonatkoztatottak és ennélfogva semmiféle reális fogódzót nem nyújtanak transzcenzusukra, a rajtuk való túllépésre. Korsch úgy látja, hogy az emberi történelem pusztán egymás után következő, a maguk tudatát tekintve is zárt formációk láncolata. Nem látja azt, hogy a történelem során az emberiség képességeinek és szükségleteinek objektivációiban – ha az “előtörténetben” elidegenedett formában is – fokozatosan egyre újabb és újabb lényegi erőket bontakoztat ki, s ennek következtében nem látja azt sem – ami problémánk szempontjából alapvető jelentőségű –, hogy a legkülönbözőbb ideális objektivációk (így a művészet, a filozófia, az erkölcs, de még a vallás is) olyan értékek hordozóivá válhattak és váltak is, melyeknek keletkezése elválaszthatatlan ugyan az emberiség valamelyik reális történelmi korszakától, de a maguk korhoz kötött formájában is az emberiség tudatának és öntudatának a kontinuitását hordozzák. Nála az ideális momentum mindig csak egy fennálló társadalmi totalitás (társadalmi forma vagy társadalmi mozgalom) funkcionálásának részmomentuma, nem tartalmazza azt a “többletet”, amelyik a társadalmi formák és az azokat tagadó mozgalmak diszkontinuus sorában a kontinuitást képviseli. “Az ökonómiai, politikai, jogi képzetek … a maguk különös módján a polgári társadalom egészét fejezik ki. És éppúgy ezt teszi a művészet, a vallás és a filozófia.” (l. 135.) Vagy: a marxista kritika “a legbensőbb összefüggésben áll a munkásosztálynak azzal a gyakorlati felszabadulási küzdelmével, melynek puszta teoretikus kifejeződéseként fogja fel és jelöli meg magát”. (l. 139.)
E vonatkozásban a korschi elmélet tökéletesen következetes. Nem csupán az ideális mozzanatok vonatkozásában nem fedi fel a történelmi kontinuitást. Az emberi lényegi erők legalapvetőbb objektivációs formájának, a munkafolyamatnak az objektivációinál sem látja azt, hogy – bár a tőkés termelés feltételei mellett az emberi munkatevékenység objektív eredménye elidegenül az embertől, szembekerül az emberrel és uralma alá veti az embert (a holt munka tőkévé válik), – a munkatevékenység objektivációja, maga a holt munka az eleven munka létezésének és az emberi lényegi erők történelmi előrehaladásának elengedhetetlen feltétele; nem látja, hogy az ember képességeinek és szükségleteinek eltárgyiasulása nélkül nincsen emberi történelem. És ez a marxi materialista történelemfelfogás szempontjából elengedhetetlen mozzanat nem csupán hiányzik a műből, hanem a materialista történelemfelfogásról írott cikkében (kötetünk a függelékben közli) pozitíve is kimutatható, hogy Korschnál a holt munka eltárgyiasult formája minden körülmények között azonosul az elidegenült munkával, a tőkével: “a felhalmozott holt munka vagy tőke” – írja egy helyütt (l. 142.) – már a szocializmusra vonatkoztatottan.
Ez az álláspont csak alapvető következetlenség árán teszi Korschnak lehetővé, hogy a marxizmus fejlődésének második korszakát magánál Marxnál és Engelsnél is ne puszta üres ideológiaként fogja fel, hogy azt állítsa – mint még a “Marxizmus és filozófiá”-ban –, hogy a marxi–engelsi elmélet második korszakában is a “szociális forradalom egészének átfogó elméletét” alkotta. Következetesed elmélete csak azzal válik – s a Bevezetésben már így veti el a kérdést –, hogy nem pusztán Marx és Engels követőinek esetében, hanem magánál Marxnál és Engelsnél is bekövetkezik második korszakukban egyrészről a “pozitívvá” lett szocialista “tudomány” fokozatos elfordulása minden filozófiától általában, másrészről “ugyanakkor egy ezzel a fejlődéssel látszólag ellentétes, a valóságban azonban azt polárisan kiegészítő filozófiai fejlődés” “elméleti lényege szerint … egyfajta visszatérés Hegel filozófiájához”. (l. 38.) Nem lehet feladatom, hogy az e mögött a kijelentés mögött esetlegesen ott rejlő igazságmagot vizsgálat tárgyává tegyem. Azt azonban mindenképpen el kell utasítanunk, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet a XIX. század második felében puszta ideológiává, a mozgalommal szembeállított üres, metafizikus legyen-né alakult volna át. El kell utasítanunk akkor is, ha ebben a korszakban valóban nem létezett olyan munkásmozgalom, amelynek közvetlen tudata számára a marxizmus forradalmisága elfogadható lett volna. (Persze – s ezt Korsch nem veszi figyelembe – ilyen átfogó mozgalom 48 előtt se létezett.) Csakhogy Korsch álláspontjából ez egyenesen azt jelenti, hogy nem létezhetett reális forradalmi elmélet sem. Holott az az elmélet, amely a fennálló kapitalista társadalom radikális tagadásából indul ki, nem üres ideológia akkor, ha e társadalom valóságos viszonyai lehetőséget nyújtanak egy azt valóban tagadó mozgalom kibontakozására; e mozgalom kibontakozásának éppen feltételét képezi az, hogy – szemben a társadalom egyedeinek e társadalom feltételeit nem transzcendáló, az adott feltételek között a maguk partikularitását fenntartani kívánó tudatával – létrehozzuk a nembeli objektivációk által hordozott nembeli értékekre épülő forradalmi tudatot, amelyet még a spontánul lázadó mozgalomba is csak kívülről lehet bevinni, lévén az elidegenedés körülményei között a társadalom egyedeinek többsége számára a mindennapi transzcendens tudat spontán módon meghaladhatatlan.
A Bevezetésben Korsch már egészen következetesen elutasítja ezt a lehetőséget. Azt írja: “A kor hibáit az örökkévalóság erényévé teszik, amikor az olyan »ortodox marxisták«, mint Kautsky és Lenin, ebben a helyzetben nagy energiával védelmezik azt az álláspontot, hogy a szocializmust a munkásosztály mozgalmába általában is csak »kívülről«, a munkásmozgalomhoz kapcsolódó polgári entellektüelek segítségével vihetjük be.” (l. 46.) Nem veszi azonban észre – a lenini gyakorlattal szemben érzett, megmaradó nagyrabecsülése ellenére sem –, hogy Lenin itt bírált álláspontjával éppen úgy, mint politikai filozófiájának egészével is éppen azt a dialektikus álláspontot érti meg és fejleszti tovább, amelyet a “Marxizmus és filozófiá”-ban következetlenül ugyan, de ő maga is, akárcsak – mindig a lenini gyakorlati filozófiai álláspontra hivatkozva – Gramsci és Lukács is, védelmeznek a II. Internacionálé egész álláspontjától elválaszthatatlan spontaneitás-elmélettel szemben. Nem veszi észre azt, hogy ő maga teszi erénnyé egy meghatározott korszak hibáit, amikor a XIX. sz. második felének marxizmusát arra kárhoztatja, hogy szükségképpen üres ideológiává váljon, mert a forradalmi mozgalom apálya állott elő. S megfeledkezik arról is, hogy a “Marxizmus és filozófiá”-ban még világosan látta: a “Materializmus és empíriokriticizmus” Leninje is a “gyakorlat filozófiájának” oldalán áll a II. Internacionálé filozófiaellenes álláspontjával szemben; ott áll akkor is, ha magának a műnek számos pozitív megoldására, pozitív megoldásainak egész irányára egy filozófiaellenes filozófiai álláspont a jellemző. Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a “Materializmus és empíriokriticizmus” konkrét filozófiai tartalma és Lenin egész gyakorlati filozófiai álláspontja között ellentmondás van. De ez az ellentmondás éppen abban rejlik, hogy a “Materializmus és empíriokriticizmus” filozófiai álláspontja egy olyan “tudományként” fogja fel a filozófiát, amely képet tud adni a valóság egészére, tehát a társadalomra is érvényes olyan általános objektív törvényszerűségekről, amelyek a társadalmi fejlődés menetét is megszabják mindenféle emberi cselekvéstől függetlenül, míg gyakorlati filozófiájában Lenin egyértelmű világossággal látja lét és tudat dialektikáját, azt, hogy a tudat nem puszta tükörképe a valóság objektív mozgásfolyamatainak, hanem a társadalmi totalitás momentuma, amelynek gyökeres átalakítása nem puszta következménye, hanem feltétele is az emberek közötti materiális életviszonyok átalakításának, hogy a társadalom forradalmi kritikai átalakítása tudat és lét átalakulásának, a két mozzanat egymást feltételező és meghatározó átalakulásának folyamata.
A nembeliség, az elidegenedés és a történelmi kontinuitás egységet alkotó problémakörének hiánya, ha nem is magyarázatot, de mindenesetre elégséges alapot nyújt Korsch későbbi fejlődésének megértéséhez. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy Lukács Korsch munkájával nagyjából egyidőben keletkezett “Történelem és osztálytudat”-a, ha számos szubjektivisztikus mozzanatot tartalmazott is, melyek Korsch álláspontjára nem jellemzők (pl. a természetfelfogás vonatkozásában), éppen az elidegenedés problémájának megértésével, továbbá az empirikus tudat és a beszámításos tudat viszonyának elemzésével nyújtott lehetőséget szerzője számára ahhoz, hogy együtt haladjon a kommunista mozgalommal az Októberi Forradalmat kővető európai forradalmi hullám lezárulása után is, önkritikusan viszonyuljon saját “messianisztikus szektarianizmusához”, s a maga ellentmondásosságában is megértse a szovjet fejlődést. Korsch álláspontjáról viszont ez az utóbbi lehetetlennek bizonyult. Ugyanis mihelyt világossá vált számára, hogy a Szovjetunióban végbemenő folyamat – az orosz állapotok elmaradottsága folytán – mindenekelőtt lényegüket tekintve még nem szocialista, hanem polgári feladatokat hivatott megoldani, kialakul az az álláspontja, hogy a kommunista mozgalom elmélete szükségképpen nem is lehet igazán forradalmi. Az orosz helyzet sajátosságaiból mindenképpen az következett, hogy mielőtt az orosz proletariátus mindenoldalúan elsajátíthatta volna a modern termelőerőket, előbb létre is kellett hozni azokat, végre kellett hajtani a gazdaság strukturális átalakításának mindenképpen erőszakot követelő folyamatát. Nem volt más alternatíva, mint ennek a feladatnak a végrehajtása, bármely más út választása létében fenyegette volna a Szovjetuniót. De ezt, az ország elmaradottságából következően még nem szocialista feladatot kétféleképpen lehetett végrehajtani. Vagy az elmaradottság tudatában, annak tudatában, hogy a most végrehajtandó feladat csak az előfeltételeket teremti meg a társadalom kommunisztikus átalakítása, az elidegenedés megszüntetése számára, vagy úgy, hogy az adott feladat tudatát azonosítjuk a kommunista tudattal. A valóságban az utóbbi történt. Innen adódik, hogy a sztálini marxizmus-koncepció egyrészről az egyértelmű történelmi szükségszerűség gondolatát tette egész rendszerének alapjává, másrészről kiiktatta a marxizmusból az elidegenedés fogalmát. Azt azonban, hogy így történt, nem kell szükségszerűségnek tekintenünk. Az, hogy a konkrétan létező mozgalom (amelyik nem is volt többé e szó szoros marxi értelmében mozgalom) nem szocialista feladatokat hajtott végre, nem követeli meg szükségképpen, hogy elméleti formában se létezzék többé a proletariátus lényegi tudata. Korsch teoretikus álláspontjából azonban éppen ez következik, s következett a gyakorlatban is az, hogy nem pusztán kritikai viszonyban állt a szocialista fejlődés torzulásaival és e torzulásokat is “megalapozó” és szentesítő terjedelmi marxizmus-felfogással, hanem teljesen szakított mindenfajta akkor létező proletár tömegmozgalommal. Ennek eredményeként azonban elgondolásairól egyértelműen áll, hogy “ebben a történelmi szakaszban … nem igazi elmélet volt, azaz nem »pusztán általános kifejezése a valóságban végbemenő történelmi mozgásnak« (Marx), hanem mindig csak egy »kívülről« kész és végleges formában felvett »ideológia«”. (l. 45–46.) Hogy ma Korsch mégis új baloldali mozgalmak elméleti bázisává lehetett, az éppen kritikánkat igazolja.