2023. 02. 16.
LOSONCZ ALPÁR – KORSCH MARX-MONOGRÁFIÁJA
(Karl Korš: Karl Marks, Nolit, Beograd 1984)
Korsch a szociáldemokráciából érkező forradalmár, a gyakorlati mozgalomban résztvevő gondolkodó, a nevezetes Marxizmus és filozófia c. mű írója (amely jelentősen hozzájárult Lukács Történelem és osztálytudata mellett a marxi gondolkodás filozófiai dimenziójának rehabilitálásához), a húszas évek után a mozgalomból kivetett “értelmiségi”, a nyugati marxizmus reprezentánsa, az ún. tanácskommunizmus képviselője, aki a hatvanas években látványos módon szakított a marxizmussal.
Recepciója a végsőkig ellentmondásos: idézték a hatvanas években, amikor “a marxizmus reneszánsza” volt az aktuális, de elméleti támaszt találtak benne azok is, akik a hetvenes évek közepe után Kolakowskival, Castoriadissal és másokkal egyetemben, a marxizmus ellen fordultak. Íme egy híres Korsch-idézet 1931-ből, a marxizmus válságáról írott műből: “A marxizmus mint mozgalom s mint elmélet egyaránt válságban van. De itt nem a marxizmusában megvalósuló válságról, hanem magának a marxizmusnak a válságáról van szó. Kívülről nézve a válság tartalmát abban jelölhetjük ki, hogy megszűnt a marxizmusnak az a domináns szerepe, amit a háború előtti munkásmozgalomban ténylegesen vagy látszólagosan betöltött. Ám lényegileg a válság abban nyilvánul meg, hogy átformálódott a marxista elmélet és gyakorlat, amit legfőképpen a marxistáknak az államhoz és a burzsoá állami rendszerrel szemben tanúsított megváltozott viszonyulásban rögzíthetünk. Felületes és téves az az értelmezés, amely a mai válság elméleti lényegét abban látja, hogy Marx és Engels elmélete deformálódott az epigonok kezében, s ilyeténképp a félremagyarázott marxizmust úgymond szembeállítja Marx és Engels tiszta marxizmusával. A marxizmus mostani válsága egyúttal Marx és Engels elméletének válságát is jelzi. A »tiszta tanítás« és a történelmi mozgalom doktrináris és ideológikus elválasztása csupán a marxizmus válságának egyik megjelenési formája”.
A hosszú idézetet az indokolja, hogy minden mondata perdöntő jelentőségű Korsch gondolkodói pályafutásában, aminek programatikus mozzanatát maga jelölte ki: alkalmazni a történelem materialista értelmezésének kritériumát magára a marxizmusra is – s nem kevesen vannak azok, akik ennek alapján kísérlik meg rekonstruálni az egész életművet. Ismeretes, hogy a harmincas években Korsch – a Marxizmus és filozófiával ellentétben – már nem hajlandó Lukács módjára egy történetfilozófiai teleológiára támaszkodva igazolni a “tiszta tanítás” és a “történelmi mozgalom” közötti meg nem felelést azaz a “tapasztalati közegben levő deficitek” ellentmondásait. A húszas években ugyanis még elméletileg levezethetőnek látta a történelmi materializmus elméletének és a gyakorlat egységének transzcendentális státusát, amely persze a proletár mozgalomban valósul meg. Hiszen a történeti logika képviselete igazolást nyújtott a bukott forradalmak atmoszférájában a gyakorlati mozgalomban részt vevő baloldali elkötelezettségű kritikai értelmiségi számára – hadd tegyem hozzá: a mozgalom stratégiai vagy taktikai tévedései ellenére is. Nos, a húszas évek második fele Korsch esetében a legitimációs kontextus eltűnésének jegyében telik.
Természetesen nem ő volt az egyedüli a baloldali értelmiségiek közül, aki erre a következtetésre jutott, s aki immanens viszonyt látott az elméleti reflexió és a gyakorlati cselekvés között, ám a tanulságok kimondását, a tapasztalatok megformálását a legnyomatékosabban ő végezte el. Milyen szerepe van tehát a Marx-monográfiának a korschi szellemiség keretén belül? Aleksa Buha informatív Korsch-monográfiájában például azt írja, hogy “Korsch Marx-monográfiája – genezisét illetően – megismétli azt az utat, amit Marx gondolkodása tett meg. Ahol Marxnál A tőke áll, ott Korschnál ezt a monográfiát találjuk. Mert éppúgy mint Marx, aki a XIX. századi forradalmak vereségei után a század közepén a kapitalizmus alapvető törvényszérűségeinek értelmezése felé fordult, Korsch is a Németországban és a Közép-Európában megbukott forradalmak után visszatér Marx műveinek tanulmányozásához”.
Az idézett vélemény azonban, úgy látom, kiegészítésre, sőt némi helyesbítésre is szorul. Meghatározott analógiák persze felállíthatók a marxi és a korschi életút között – ezt tagadni szinte lehetetlen. Csakhogy minden ilyen analógiát tartalmazó konstrukció mellé egy sereg korrekciót vagy alkalomadtán kérdőjelet kell helyezni. Mindez, reduktív módon a következőképpen foglalható össze. Marxnál aligha tételezhető fel olyan törés, diszkontinuitás mint Korschnál. Marx, aki a polgári társadalom valóságát és a polgári társadalmat mint szubjektumot – azaz az egyetemessé vált “árutermelési civilizáció” integrációs modelljét – tette a bírálat tárgyává, a kezdettől fogva a politikai gazdaságtan bírálatában, vagy ha úgy tetszik a kritikai gazdaságtanban ismerte föl a kritikai reflexió mintaszerű megvalósulását. Az ő szellemi életútja éppen ennek alapján rekonstruálható: gondolkodási fejlődése “a politikai gazdaságtan filozófiai bírálatából indul és a filozófiailag orientált gazdaságtanhoz jut el” (Márkus György). Ez idő alatt a politikai tapasztalatok (pl. 1848, a Párizsi kommün) módosíthatták a kritikai reflexió alakulását, de nem transzformálták a gondolkodás folytonosságának alappilléreit. Korschnál viszont éppen arról van szó, hogy éppenséggel a politikai tapasztalatok formálták az elméleti reflexió módozatait. Korsch, a baloldali értelmiségi politikai tapasztalatokból kifolyólag hagyja el a húszas évek végén a “leninizmust” s ugyancsak politikai tapasztalatok folytán lesz az ötvenes években az elméletek pluralizmusának szorgalmazója s – ahogy mondta – a “marxizmus monopolisztikus pretenziójának ádáz ellensége”.
Mindez logikus következménye annak a szerepnek, amit az elmélet és gyakorlat egységének transzcendentális státusa töltött be az életműben, tehát annak, hogy az elmélet legitimációs referenciái kizárólag a gyakorlati mozgalomhoz kötődnek (később az elmélet önállósággal fog rendelkezni). Ilyeténképp helytállóbbnak tűnik számomra az, a Korsch-sal foglalkozó szakirodalom egy részében sűrűn hangoztatott vélemény, miszerint a Marx-monográfia a marxizmussal szemben tanúsított ellentmondásos viszonyulás egyik állomása. Talán hozzá lehetne tenni: reprezentatív állomása. Hiszen a monográfia (meg kell mondani, hogy nem a klasszikus értelemben vett monográfiáról van szó) voltaképpen nem ad számot Korschnak Marx gondolkodásával szembeni érveiről, noha jóval a megírás ideje (a harmincas évek közepe) előtt megfogalmazódott egy generális jellegű kritikai gondolat: a proletárforradalom elmélete, módszereit és egyéb dimenzióit illetően is, polgári, jelesül: jakobinikus eredetű. A monográfiát egyébként Korsch felkérésre írta, s mint ahogy a tanácskommunizmus másik nagy alakjának, Paul Matticknak írott levelében jelzi: a marxizmusban levő legértékesebb elemek föltárásaira törekedett s ilymódon kimaradt minden Marx ellen irányuló “közvetlen ellenvetés”. A Marx-monográfia írója tehát mellőzi önnön gondolkodása szempontjából a legfontosabb kérdést – a marxizmus gyakorlati-politikai kontextusát – s a lényeg itt abban a tényben merül ki, hogy ennek a kérdésnek ideiglenes kiiktatása szinte előfeltétele a mű megírásának.
A könyv három részből áll. Az első rész címe: “A polgári társadalom”. Korsch a marxi gondolkodásnak a klasszikus politikai gazdaságtannal és a hegeli filozófiával való kapcsolatát hangsúlyozza, méghozzá a kortárs szociológiai reflexióval szemben (Comte) a gondolkodás alapelve a történelmi specifikáció, amely minden történetfilozófiai, metafizikai célirányosság ellen tételeződik. Az elméleti diskurzus tárgya, a polgári társadalom totalitása “az ember önteremtése a polgári társadalomban s az ennek alapján kibomló reális absztrakciók együttese”. Tehát a téma nem a “pénz, az árucsere, a bérmunka, a kooperáció, a munkamegosztás stb. történelmi fejlődése, hanem ezen kategóriák polgári társadalomban megjelenített formáinak az értelmezése” (28. o.). A polgári társadalom értelmezése kulcsot szolgáltatott a korábbi társadalmi-gazdasági alakulatok magyarázatához, mégpedig abban az értelemben, ahogy az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájának magyarázatához. A polgári társadalom nem az univerzális, apriori módon tételezett fejlődés legutolsó fokozata, mintha úgymond minden előző társadalmi-gazdasági alakulat csupán az előstádium státusaival rendelkezne. Az apriori axióma megdöntése megnyitotta az utat az empirikus kutatás előtt, Marx határozottan kijelentette, hogy a polgári társadalom kategóriáinak érvényességét a többi társadalmi forma vonatkozásiban csak cum grano salis kell érteni (43. o.). Minden társadalmi-gazdasági alakulat csupán önmaga vonatkozásában, totalitásként értelmezhető. A polgári társadalom kategoriális szerkezete nem a feudalizmus kategóriái továbbfejlesztésének, hanem a feudalizmus fönnállását konstatáló és perpetuáló történelmi feltételek megszüntetésének következménye. A történelmi diskurzus a materialista rekonstrukció s nem az alap és a felépítmény egymásra hatásának metafizikai teleológiája. Az egyetemesen kiterjedt árutermelés keretén belül az ember célja a termelés, az antik társadalomban a termelés célja az ember. A polgári társadalomban a termelés szférája közvetíti az alapvető emberi viszonylatokat, a szocializációs lehetőségeket. Az eljövendő társadalom formái nem analógiák, hanem empirikus kutatások útján határozhatók meg: “a történelmi fejlődés és az emberi cselekvés közvetítésével”.
A polgári történelemelméletek kiváltképpeni jellegzetessége a polgári társadalom kategoriális szerkezetének kivetítése, a célirányosan tételezett történelem mozgására. Ezért Ricardónál az elemzés kiindulópontja az érték, míg Marxnál egy külsődleges dolog, az áru, az alapvető szféra, a gazdasági szféra legkisebb sejtje. Korsch bizonyos értelemben megismétli Marx ellentmondásos viszonyulását a klasszikus politikai gazdaságtan és Hegel vonatkozásában. Egy egész sor olyan értékelést olvashatunk a könyvben, amelyeken roppant nehéz kiigazodni: “Hegel a fönnálló intézmények és a porosz társadalom mérsékelt fejlődésének istenítője, leszűkítette – dialektikus elveinek érvényességét a társadalom múltbeli fejlődésére, a jövendő fejlődést viszont irracionálisan átengedte a belül örvénylő – kritikának” (45. o.) majd: “Marx és Engels kidolgozták azt a kritikai és forradalmi elvet, amely már formálisan benne rejlett Hegel dialektikájában” (46. o.), ugyanők, csak kacérkodtak (azt is néhanapján a hegeli filozófiával, méghozzá az elmélet külsődleges megjelenítését illetően), valójában szakítottak Hegel idealizmusával (56. o.). Korsch ebben a monográfiában a marxi gondolkodás tudományos mivoltára helyezi a hangsúlyt (amely túlhaladja a gazdasági elsődlegesség filozófiai bírálatát), noha voltaképpen nem ad számot a tudományos diskurzus általa értelmezett státusáról, hiszen ő volt az, aki előzőleg a marxizmus kritikai lényegét szorgalmazta (a marxizmus nem tudomány vagy filozófia, hanem azok bírálata). Itt a marxizmus a “polgári társadalom új tudománya, Marx elméletének jellegzetessége, hogy egy másik osztály érdekeit képviseli, s hogy racionális öntudattal rendelkezik erről az osztálytudatról” (73. o.). Korsch ingadozik a marxi reflexiónak normaként való elismerése és a klasszikus gondolkodással való kapcsolatainak értelmezése között. Éppen ezért az ő elképzelésében a politikai gazdaságtan bírálata egyúttal politikai gazdaságtan is (sic!). A tőke a klasszikus gazdaságtan csúcspontja, utolsó műve a polgári gazdaságtan beteljesített elméletének és a polgári gazdaságtan a proletár, forradalmi bírálatának szintézise (100. o.). “Mint a politikai gazdaságtan kritikusa Marx továbbra is a gazdaságtan kutatója” (141. o.).
A második részben, amely egyébként “A politikai gazdaságtan” címet viseli, Korsch a kritikai gazdaságtan rehabilitációjában vesz részt, s gondolkodása nagy affinitást mutat a gazdasági szféra kvalitatív elemzéséhez, aminek elmaradása – s ezt többek között éppen ő ismerte föl – a XX. századi marxizmus egyik legnagyobb botránya. (Korsch mellé kell helyezni még ebben a tekintetben Rubint, Rosdolskyt stb.)
Korsch szerint Marx célja az; hogy a gazdasági kategóriákat addig értelmezze, “amíg kitapinthatóvá válik az a történelmi-társadalmi realitás, amely mögöttük rejtőzik” (107. o.). A marxi gondolkodás tárgya a polgári társadalom mint szubjektum, tehát a polgári társadalom legkövetkezetesebb – Ricardónál kicsúcsosodó – önreflexiója, amelynek kifejeződése a politikai gazdaságtan mint meghatározott reflexió-forma. Korschnál a kritikai gazdaságtan magva újra a fetisizmus elmélete, az értékelmélet lényege pedig a modern társadalom gazdasági mozgásának föltárása.
A harmadik részben (Történelem) a monográfia írója egyrészt visszatér a már feldolgozott témákhoz, másrészt diskurzusa több új kategóriával bővül. A természet marxi értelmezésének, elemzésének szellemében Korsch kizár minden ontológiai reflexiót. A gyakorlat filozófiájának szellemében a természet a kezdettől fogva társadalmi kategóriák közvetítésével jelenik meg, az anyagi termelés “gazdasági natura naturata”. A “természeti jelleg” kategóriája Korsch számára negatív meghatározás: azon állapotok karakterjegye, amelyekben a társadalom integrációját még nem tudatos emberi tevékenységek termelik újra (itt a kulcs a társadalomban uralkodó természeti törvények magyarázatához). De a harmadik rész legizgalmasabb mozzanata az az elméleti küzdelem, amit Korsch az egyik legfontosabb marxi kategória, a termelési erők, majd az alap és a felépítmény viszonyának értelmezéséért és koherens elemzéséért folytat. A kortárs marxizmusban aligha található erőteljesebb elemzés e kérdés vonatkozásában, s az explikáció ellentmondásaival együtt is maximálisan tevékeny. Marxnál található olyan vélemény, amelynek lényege az, hogy a történelem egyértelmű módon a termelési erők és a hozzájuk rendelt (avagy a velük meg nem felelő) termelési viszonyok egységének fejlődési szakaszaiból vezetődik le. Ennek alapján előfeltételezhető a termelőerők gyakran hangoztatott elsőbbsége. De hogyan kell értelmezni a termelőerők státusát? Technológiai szintet jelez ez a kategória, technológiai viszonyokat, vagy éppenséggel az ember és a termelőeszköz közötti viszonyt? Korsch egyik megoldása szerint a történelmi fejlődés objektív meghatározása – mármint a termelési erők és viszonyok közötti ellentmondások története – egy szubjektív meghatározással párosul: az eddigi társadalom története az osztályharc története. Ide kapcsolódik a következő idézet, amely Korsch Hegel-értelmezésére is visszautal: “Hegel idealista formában átgondolta a materialista viszonylatokat általában és egy filozófiai tudományos explikáció tárgyává tette” (183. o.). A lényeg pedig az, “hogy a hegeli elvont mondások ezúttal az osztályok harcával helyettesítődnek” (185. o.). Korsch egyszerre utasítja el a meta-történelmi, azaz a történelmi fejlődéstől elvonatkoztatott termelőerők metafizikáját, a teleologikus technológiai determinizmust, s fogadja el azt a tézist, miszerint az anyagi termelési erők alig különböznek a hegeli eszmétől, amely bizonyos formákban külsővé válik, hogy a következő, magasabb fokozatban elsajátítsa más létének formáit (186. o.). Másutt pedig visszautasítja azt az elgondolást, amely szerint az anyagi termelési erők a hegeli abszolút eszme materialista átfordításának kifejeződései lennének.
A materiális termelőerők értelmezésében kulminálódik Korsch hegeliánus marxizmusa. Korsch célja az, hogy megtisztítsa a termelési erők kategóriáját a technokratikus reflexióktól, azonban képtelen megszabadulni a hegeli teleológia szuggesztív hatásától. Ezért állíthatja azt, hogy a modern munkásosztály tudatos akciója megvalósítja a mindenkori elnyomott osztályok örökös óhaját, ami par excellence metafizikai tétel. Korsch még azt is megmutatja, hogy Marxnál a történelem nem értelmezhető az ún. alap és felépítmény egymásra vonatkozásaként. Már Hegel bírálta a kölcsönhatás kategóriájának alkalmazását a történelem magyarázatában. Itt ugyanis a “visszahatás” kategóriájával kipótolt dialektikus kauzalitás sem segít. Az alap és felépítmény viszonylatának föltárása csupán egy esetben lehet koherens: amennyiben megfogalmazza a hatás és visszahatás mennyiségi viszonylatait. Korsch végül is Marx materializmusának alapvető feladatát a társadalmi-történelmi kutatás különleges módszerének kiépítésében jelöli ki. Számára ugyanis a marxi új tudomány mindenekelőtt a társadalom tapasztalati kutatásában merül ki. Korsch azt nehezményezi, hogy formális szemszögből Marx módszere még ma is kevéssé fejlett. Mint ahogy a pozitivizmus a specifikum természettudományos fogalmának és módszerének rabja, Marx materializmusa sem vált el teljesen a hegeli filozófia módszerétől (232. o.).