2023. 02. 16.
I.C.G. – SYLVIA PANKHURST ÉS A WORKERS DREADNOUGHT
Barikád Kollektíva – Bevezető
Egy olyan korszakban készült el a Pankhurst-csoport programja, amikor tényleges szakadás zajlott le a munkásmozgalomban – az ellenforradalmi áramlat és a forradalmi áramlat között. Az osztályharcosok igen sokáig bíztak Moszkvában, és csak akkortájt tértek észhez, amikor azt tapasztalták, hogy a Kreml urai átnéznek rajtuk, és önnön hatalmi eszközükké akarják degradálni az ébredező kommunista mozgalmat. A Workers’ Dreadnought kapcsolatban volt mind a szovjet munkásellenzékkel (pl. Kollontaj nevezetes pamfletje a Munkásellenzékről itt jelent meg, illetve Pankhursték kapcsolatban voltak egyéb orosz baloldali kommunistákkal is), továbbá a nyugat-európai tanácskommunistákkal, vagyis a a formálódó tanácskommunista mozgalommal, sőt, mi több, a Nagy-Britannia Kommunista pártjából való kizárás után a Workers’ Dreadnought a Gorter-féle Munkásinternacionálé szekciója lett egészen annak megszűnéséig. Nem véletlen, hogy az IKCS-szöveg csak 1924-ig követi nyomon e kommunista aktivisták küzdelmét, mivel ekkor a csoport leépült és eltűnt a színről. Sylvia Pankhurst pedig visszatért, visszafejlődött és pacifistaként Gandhival és Teréz anyával keveri a szutykot a pokolban. Amiképpen a forradalmi hullám elült, sokaknak dönteniük kellett: vagy részleges elszigeteltségben folytatják következetes harcukat a kapitalizmussal szemben, vagy beállnak a kapitalizmus védőbástyái alá. A szétzilált és megosztott kommunista mozgalomnak újra erőre kellett kapnia, akik azonban ismételten rátértek a kitaposott ösvényekre, azok valójában visszatértek a tőkés rend kebelére. Felerősödött az antifasizmus aminek következtében a kapitalizmus továbbra is kisajátította azokat a „proletár erőket”, akik a múlt hibáit nem dolgozták fel megfelelően, és ezzel önnön kizsákmányolásuk lehetőségeit is megnövelték.
Az IKCS 5. jegyzetében egészen világosan kifejti a Komintern ellenforradalmiságának lényegét, de téved, amikor elfajulásnak nevezi annak „átváltozását”. Az IKCS álláspontja e téren tarthatatlan, mellesleg leragad az ICC (Nemzetközi Kommunista Áramlat) álláspontjánál, akik, mint “baloldali kommunisták” úgyszintén elfajulással magyarázzák a Komintern ellenforradalmiságát. A közelmúltban egyik brosúránkban (a Franz Pfemfert és a Die Aktionban) szóvá tettük, hogy a Komintern kezdetektől fogva a bolsevizmus rabja volt, és ezen az sem változtat, hogy bizonyos forradalmi csoportosulások is e zászló alá tömörültek egy ideig.
Az IKCS is említi bevezetőjében, hogy a Workers’ Dreadnought programja „megreked a kommunista mozgalom szociáldemokrata látásmódjánál”, vagyis a felismerés már megtörtént, de a berögzült sémák és a régi lidércek tovább koptatják a forradalmi mozgalom agyát. Miközben megtámadják a reformista mozgalmakat, maguk nem képesek elszakadni a reformista befolyásoktól. Nem túl szerencsés, hogy a gyakorlat és az elmélet elszakad a Workers’ Dreadnought működésében. Az utópizmus és demokratizmus csapdájába esnek. A program kiindulópontja a tanácsdemokrácia, a tanácsdemokrácia alapjait a szovjetek teremtik meg, a szovjetek felváltják a burzsoá parlamentet és létrehozzák a tanácsok parlamentjét. A madár elindul kalitkát keresni. Eltörlik a munkabért és a társadalmi osztályokat, de megmarad a munka és munkafegyelem és az ebbe belesüppedt világ. A munka és munkamegosztás újratermeli az elidegenedést, a szükségletek kielégítése merő absztrakt tabu marad.
„Minden eddigi forradalomban a tevékenység módja mindig érintetlen maradt, és csupán e tevékenység más felosztásáról, a munkának más személyekre való új elosztásáról volt szó, a kommunista forradalom viszont a tevékenység eddigi módja ellen irányul, a munkát kiküszöböli, és az összes osztályok uralmát magukkal az osztályokkal együtt megszünteti, mert ezt a forradalmat az az osztály viszi véghez, amely a társadalomban már nem számít osztálynak, amely már minden osztály, nemzetiség stb, felbomlásának a mai társadalmon belül” (Marx).
A szocialista mozgalmon belül meglehetősen erős gyökeret vert a munka megnemesítésének humanizálásának gondolata; amikor az olvasó W. Morris vagy Fourier látomásait olvassa, hirtelen nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, az utópia kertjébe léptünk: az önkizsákmányolás – nem is oly derűs életkép – lehetőségei repkednek előttünk, a forradalmi mozgalom jó része leragadt a munka humanizálásának problematikájánál, és a munkásönigazgatás foglyává vált. Aztán a forradalmi mozgalom továbblépett… Gorter örömódákat zeng egyik versében, a Pánban a gyárról, amely ugyanakkor kitermeli a forradalmi mozgalmat, lényegesebben később más kommunisták, mint pl.a Kammunist Kranti a legvehemensebben támadja a munkát, a kapitalista rendszer alapkövét.
Ne feledjük, Marx a Kiáltványban dicshimnuszokat zeng a burzsoázia forradalmiságáról, de mégsem válik a kapitalista rend apologétájává, hiszen a tőke haladása és pofátlansága által mutatja ki a az osztályfrontok mind élesebbé válását. Ideje azonban számot vetni a tapasztalatok tükrében, és ideje félredobni az álmodozásokat. A Workers‘ Dreadnought programja magán viseli a Kommunista Kiáltványra épülő, de azt nem meghaladó gyengeségeit, és kritikátlanul átveszi annak a legsiralmasabb bekezdéseit. (A „Proletárok és kommunisták” fejezet „zseniális” pontjait, átültetve, továbbra is programadó elvként kezelve azt.) Az ókori és középkori kommunista harcoktól a Párizsi Kommünön keresztül az 1920-as osztályharcokig megannyi buzogány és puskacső mutatott rá arra, hogy mindenféle átmeneti időszak-koncepció tarthatatlanná vált, és éppen osztályunk tapasztalatának birtokában már Bakunyin kimondta, Marxékkal szemben, hogy „ha egyszer a proletariátus birtokába vette az államot, véleményünk szerint késlekedés nélkül le kell rombolnia mint a néptömegek börtöneit”. Ennek a felismerésnek a lényegét azonban a Kommün előtt is már, s alatta, illetve annak veresége nyomán, Marx is számba vette. („De a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet és nem hozhatja azt működésbe saját céljaira”.)
De a már a harcok idején, 1871 április 12-én Kugelmann-nak Marx e fenti sorokat vetette papírra: „Ha utánanézel az én „Brumaire tizennyolcadikám” utolsó fejezetében, meglátod, hogy ott kimondom: a francia forradalom következő kísérlete az lesz, hogy a bürokratikus-militarisztikus gépezetet nem fogja, mint eddig egyik kézből a másikba átadni, hanem szétzúzza azt, és ez minden valóságos népforradalom előfeltétele a kontinensen. Ezt kísérlik meg hősies párizsi pártbeli elvtársaink is”. Tehát a követendő „tekintély” megtette a magáét. Felülbírálta korábbi nézeteit. Tulajdonképpen a forradalmi hullám közepén elavult programpontok kereteihez láncolják magukat a kommunizmus irányába mozduló manifesztumok. Ha sorba vesszük ezekben a kiáltványokban a munkástanácsok működését, egyértelművé válik az a fájó tény, hogy bizony ezek a többnyire önszerveződő tanácsok – annak ellenére, hogy szervezeti formájuk az új világ felé mutattak – a gazdaságról és önigazgatásról vallott nézetei a régi sémák kereteit nem képesek meghaladni. Ahogyan J. Barrot fogalmaz: „Minden ilyen típusú törekvés mélyében az a törekvés rejlik, hogy véget vessenek a munkás és a munkatermék szétválasztottságának. Ez a tőke egy utópista nézőpontjának kifejeződése, és semmi köze a kommunizmushoz. A kapitalista utópia megkísérli kiiktatni a kizsákmányolás hátrányos oldalát. A kommunista mozgalom nem fejeződhet ki a kapitalizmus pusztán formai kritikájában. Nem a munkafeltételek, hanem a munka funkciójának megváltoztatását célozza: a csereérték termelését a használati érték termelésével akarja felváltani”.
Barrot ezt a trockista önigaztás kritikájának szánta, és annál problémásabb, hogy ez a kritika ezen elképzelésekre is alkalmazható. Ámbár a Workers’ Dreadnought elvtársai szembefordultak a bolsevikokkal, és ennek szellemében tevékenykedtek, kezdetleges, a tanácskommunizmus és a kommunista párt ötvözésén alapuló szerveződésük azonban egy sajátos szociáldemokrata program foglyává vált. Ami azonban mégis előrelendítette a mozgalmat, és elkülönítette őket bármilyen fajta, a későbbiekben kialakult trockista munkásönigazgatástól, az az, hogy ezek a mozgalmárok nem megszállták a munkásosztály agyát, és nem akarták kisajátítani a munkásharcokat, amivel egyszersmind önjelölt vezetőjévé is tették volna magukat – mint ahogyan ezt a bolsevikok esetében láttuk. És nem alkalmazkodtak a különféle burzsoá politikai–stratégiai sakkjátszmákhoz. Nem fogadták el a taktikai kiskapukat és kompromisszumokat, elvetették a szociáldemokráciát (beleértve a bolsevizmust), a parlamentarizmust, a mozgalom napról-napra formálódott, alakult, a forradalmi hírek és tenni akarás jegyében új tapasztalatokkal gyarapodott, gyorsan és azonnal reflektálniuk kellett az eseményekre – s ebből született meg átmeneti programjuk. Amely korának gyengeségeit hozza felszínre, és bár a csoport még a III. Internacionáléhoz akar csatlakozni, aminek aztán reakciós jellegét fokozatosan tapasztalni fogja, de már ennek előtte felismeri a reformista cselek és trükkök tarthatatlanságát és szembefordul a Munkáspárttal, és, az itt leírtakban, a Lenin által kijelölt irányvonallal is. A Komintern II. kongresszusa 1920 augusztus 6-án vitatta meg a brit kommunisták Munkáspártba való belépésének kérdését. Most kissé részletesebben felidézzük ennek a vitának az eseményeit.
Zinovjev azt javasolja, hogy aznap zárják be a kongresszust. Pankhurst és mások ezt ellenzik, de a többség elfogadja Zinovjev indítványát. (Egyébként a kongresszus végül másnap fejeződött be.)
Zinovjev közli, hogy – mivel a kevés idővel gazdaságosan kell bánni (bár az időt éppen az ő javaslata szabta szűkre) – a Munkáspártba való belépéssel kapcsolatban csak négy felszólalót hallgatnak meg. Kettőt, aki mellette van, és kettőt, aki ellene. Wijnkoop tiltakozása ellenére megint csak Zinovjev szája íze szerint szavaz a kongresszus. A demokrácia teszi a dolgát.
Elsőként Pankhurst szólal fel. Azzal érvel, hogy ha valaki tagja a Munkáspártnak, akkor keményen köti a pártfegyelem. Mivel a kongresszus ekkorra már döntést hozott arról, hogy a Kommunista Pártok kötelesek indulni a választásokon, ezért Pankhurst azt az érvet is bedobja, hogy a Kommunista Pártnak világosan el kell különülnie a Munkáspárttól a választási kampányban. De szerencsére nem ez az opportunista hozzáállás jellemzi egész beszédét. Így folytatja: „Lenin elvtárs kifejezésére utalok, aki azt mondta, nem kell túlzottan szélsőségesnek lenni. Én azonban úgy gondolom, még szélsőségesebbnek kell lenni, mint amennyire azok vagyunk. Hiány van bátor emberekből, főképpen Angliában. Bár szocialista vagyok, hosszú időn keresztül harcoltam a szüfrazsett-mozgalomban, és láttam, milyen fontos szélsőségesnek lenni, és nézeteink védelméhez bátorsággal rendelkezni.” A Munkáspárttal kapcsolatban kijelenti: „Lehetetlen bennmaradni ebben a pártban, és bármilyen módon megváltoztatni ezt a szervezetet.” Aztán röviden kifejti azt a gondolatot, amelyet Pannekoek részletesen és általános keretek között taglalt A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája című írásában. „Egy olyan országgal van dolgunk, amely sok évre visszatekintő parlamentáris hagyománnyal és valódi demokratikus tradíciókkal rendelkezik. Ezek a hagyományok gyökeret vertek a munkásokban is, és ha azt javasoljuk nekik, hogy vegyenek részt a választásokon a Munkáspártnak való károkozás érdekében, akkor az angol munkások nem fogják ezt a tanácsot megérteni. Nem fog elhatolni hozzájuk, mert a burzsoá sajtó hatása alatt vannak. Ezek a tapasztalatok nem hasonlíthatók az oroszországi tapasztalatokhoz. Angliában minden munkás olvassa a burzsoá sajtót. Én magam láttam – és én egyike voltam azon szónokoknak, akik a leggyakrabban szólaltak fel az oroszországi forradalomról – hogy a munkásoknak legnehezebben megtanítható dolog a parlamentarizmussal szembeni attitűd.” Mind Pankhurst, mind Pannekoek felismerte, hogy a parlamentarizmussal való szakítás a nyugat-európai proletariátus számára nem pusztán hatalmi-taktikai kérdés: a saját illúziókkal való leszámolás kérdése. Ez aligha tetszhetett a bolsevikoknak, akik a munkástanácsokat és az egyéb proletár szervezeteket csak saját irányításuk alatt tekintették forradalminak, az Alkotmányozó Nemzetgyűlést pedig csak akkor söpörték félre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy – kisebbségbe kerülve benne – nem használhatják fel saját hatalmi céljaikra. Pankhurst végül kijelenti, hogy aki szerint a kommunistáknak be kell lépni a Munkáspártba, az a nagy-britanniai proletárforradalom sorsát a régi reakciós szakszervezetek kezébe adja.
Pankhurst után William McLaine, a Brit Szocialista Párt küldötte szólal fel. Miután odanyal „az orosz elvtársaknak”, McLaine rátér a lényegre. „A Munkáspárt nem más, mint a szakszervezeti munkások politikai kifejeződése.” „Pankhurst elvtársnő példája gyerekes. Valamennyi szakszervezet közül a legreakciósabbat választotta. Mindent összevetve nem létezhet senki, aki ne látná, hogy a szakszervezetekbe szervezett munkások balra tolódnak. Látható a szakszervezeti mozgalom megváltozása az idő és az események nyomása alatt. Nem tekinthetjük a szakszervezeteket és azok tagjait örökké változatlanoknak.” Ezután McLaine azt bizonygatja, hogy a BSzP szabadon kritizálhatja a Munkáspárt vezetését, bár tagja a pártnak.
McLaine után Gallacher következik, aki ebben az időben énekli hattyúdalát bolsevizálódása előtt. Kiáll a Munkáspárttal való szakításért. Egyebek mellett így érvel: „Rá szeretnék mutatni továbbá a különféle nemzetközi hírű szociálpatriótákra mint Thomas és Henderson, akik sokféleképpen árulták el a munkásosztályt. Hogyan nézni ki, ha ugyanazon párt nevében kellene kiállnunk, amelynek Henderson a képviselője? Én tisztáztam nézeteimet a sovinizmus ellen írott cikkemben. A „The Call” volt az a lap, amely akkor nem volt hajlandó közölni ezt a cikket. [A Brit Szocialista Párt orgánumáról van szó. – Barikád Kollektíva] Nagyon furcsa volt számomra, hogy Lenin elvtársat és másokat hallottam itt McLaine elvtárs álláspontját magukévá tenni. A felelősség, melyet McLaine elvtárs magára vállalt, valószínűleg nagyon súlyos, hiszen ő térítette át a többi kommunistát erre az álláspontra, amely nem felel meg érdekeiknek.” Az utolsó mondatból sugárzó naivitás talán némi magyarázatot ad arra, miért került hamarosan az ekkor még „ígéretes” Gallacher az ellenforradalom sodrába. Mindenesetre az ifjú titán ekkor még igen határozottnak tűnt: „Nem követelhetik tőlünk, hogy tagadjuk meg és dolgozzunk mindaz ellen, amiért évekig harcoltunk”.
Elérkezett a dráma tetőpontja. A bolsevik tekintélyelvnek megfelelően az utolsó szó csakis a Komintern félistenét illethette meg.
Lenin azzal kezdte, hogy „helyesbítette” McLaine-t: „a Munkáspárt – a burzsoázia szervezete, amelynek az a rendeltetése, hogy az angol Noskék és Scheidemannok segítségével rendszeresen becsapja a munkásokat.” Ezután rátért a „helyes taktika” kifejtésére: „Amikor Gallacher elvtárs a Brit Szocialista Pártról szólva azt mondta, hogy az »reménytelenül reformista«, kétségtelenül túlzott. De az általunk itt hozott valamennyi határozat közös értelme és tartalma teljesen félreérthetetlenül mutatja, hogy mi a Brit Szocialista Párt taktikájának ebben a szellemben történő megváltoztatását követeljük, és Gallacher barátainak egyedüli helyes taktikája az lesz, ha haladéktalanul belépnek a kommunista pártba abból a célból, hogy taktikáját az itt hozott határozatok szellemében megváltoztassák. Ha önöknek olyan sok hívük van, hogy Glasgow-ban tömeggyűléseket tudnak rendezni, akkor önöknek nem lesz nehéz tízezernél is több munkást bevinni a pártba. A Brit Szocialista Párt legutóbbi kongresszusa, amelyet 3-4 nappal ezelőtt tartottak Londonban, elhatározta, hogy a párt nevét kommunista pártra változtatja, és programjába felvett egy pontot, amely szerint részt vesz a parlamenti választásokon és belép a Munkáspártba. A kongresszuson tízezer szervezett tag volt képviselve. A skóciai elvtársaknak ezért egyáltalán nem volna nehéz bevonni ebbe a »Nagy-Britannia Kommunista Pártjába« több mint tízezer olyan forradalmi munkást, akik jobban ismerik a tömegek közötti munka művészetét, és ezen az úton a sikeresebb agitációval a forradalmibb fellépés szellemében megváltoztatni a Brit Szocialista Párt régi taktikáját.” Persze a nagy-britanniai kommunistáknak nem csak a reformista Nagy-Britannia Kommunista Pártjába kell belépniük. Az is szükséges, hogy ez a „Kommunista Párt” lépjen be a Munkáspártba, ahogyan ez akkorra ténylegesen meg is történt. „Gallacher és Sylvia Pankhurst elvtársak ... Nem tudják megcáfolni, hogy a Brit Szocialista Párt, ha bentmarad a Munkáspárt soraiban, elegendő szabadságot élvez annak megírásához, hogy a Munkáspártnak ezek meg ezek a vezérei árulók; hogy ezek a régi vezérek a burzsoázia érdekeit képviselik; hogy a burzsoázia ügynökei a munkásmozgalomban – ez pontosan így van. Amikor a kommunisták ilyen szabadságot élveznek, akkor – ha számolni akarnak a világ forradalmárainak, és nemcsak az orosz forradalomnak a tapasztalataival, mert hiszen mi itt nem orosz, hanem nemzetközi kongresszuson vagyunk – kötelesek belépni a Munkáspártba.” Hogy a káosz teljes legyen, Lenin állásfoglalásában még ezt is mondja: „Ha az angol kommunista párt azzal kezdi, hogy forradalmi módon lép fel a Munkáspártban, és ha Henderson úrék kénytelenek lesznek kizárni ezt a pártot, ez a kommunista és forradalmi munkásmozgalom nagy győzelme lesz Angliában.”
Ezután Zinovjev szavazást rendelt el arról, hogy az angliai pártoknak be kelljen-e lépniük a Munkáspártba. Eredmény: 58 igen, 24 nem, 2 tartózkodás.
Amit felismertek a gyakorlatban, azt még nem tették át elméleti síkra, ezért beszélnek mindenféle adminisztrációról és egyéb bürokratikus-sematikus sületlenségekről, visszahívhatóságról, és olyan elképzelésekről, amelyek véghezviteléhez meg kell tartani a „szerszámokat”. Hát nem, ez teljesen a múlt útja, és ennyiben ez megtorpanás és kacérkodás a szociáldemokráciával. De már kitértünk előzőleg arra is, ami ezt meghaladja és ami ezen átgázol. S igazából ennyiben, csakis ennyiben beszélhetünk a Workers’ Dreadnought kapcsán egy kommunista frakcióról. Gyakorlatban ugyanis ellépett a szociáldemokrácia talajáról. Ámbár egyik kezével még ki akarja fizetni a rántott velő árát…
Barikád Kollektíva
2005. január
Workers’ Dreadnought :
A Kommunista Párt
(Kiegészítő jegyzetek a programhoz: 1920 július)
I.C.G. (Internacionalista Kommunista Csoport) – Bevezetés
A „Kommunizmus” angol nyelvű kiadásának ebben a számában elkezdünk egy új rovatot Munkásemlékezet címen — ahhoz hasonlóan, ahogy ezt néhány évvel ezelőtt a francia és spanyol kiadványainkban tettük, közreadva ezzel más fontos és gyakran régi szövegeket, amik ma már ugyancsak nehezen hozzáférhetőek . Küzdelmünk fontos részének tekintjük a kommunista mozgalom múltbéli harcainak felelevenítését, és célunk nem csupán annyi ,hogy publikáljunk valamit a múlt történéseiből s nem vagyunk valamilyen „proletár” múzeum kurátorai sem. Azt sem célunk bebizonyítani, hogy törvényes örökösei vagyunk a múlt kommunista irányzatának, ellenkezőleg gyakran elődeink tevékenységének — igencsak szigorú — kritikáján keresztül mutatunk rá jó néhány hibára és hiányosságra és azokra az ellentmondásokra amelyek a szociáldemokráciában gyakran megismétlődtek.
Az egyetlen iskola, amelyből mi tanulunk az a történelem, de a történelemnek nem azok a különféle ábrázolásai, amiket a társadalom hozott létre, hanem az a történelem, amelyet a mi osztályunk és a múlt kizsákmányolt osztályai hoztak létre és éltek át. Ez a hősies, alapvető, de ezzel egyidejűleg korlátozott küzdelmek történelme, amin keresztül a proletariátus képes lesz eljutni fejlődésének végső szakaszába: a kommunizmushoz.
A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti. E mozgalom feltételei a ma fennálló előfeltételekből adódnak (Marx).
Ez azt jelenti, hogy a mai proletár harcok lényegükben, céljaikban közvetlenül kapcsolódnak azokhoz a küzdelmekhez, amelyeket osztályunk a múltban folytatott. A jelenlegi küzdelmek egyik előzménye a múlt harca, napjaink harcainak következménye viszont az, hogy a proletariátus feltárja a proletár militánsok idősebb generációjának felmérhetetlen értékű tapasztalatát, hogy ma túlléphessünk azokon a határokon, amelyek korlátozták és legyőzték a tegnap mozgalmát. Osztályharcunk (és mi elutasítjuk annak a mitizálását, hogy az osztálytudat mennyire volt eleven azokban a férfiakban és nőkben, akik osztályunkat alkotják) lehetővé teszi a kommunista mozgalom alapelveinek tisztázását. Azoknak a névtelen militáns munkások millióinak az izzadságán és vérén keresztül tapasztaljuk meg, hogyan győznek le minket minden egyes alkalommal, amikor feladtuk függetlenségünket, amikor az osztályellenségünkkel kompromisszumokat, egyezségeket kötöttünk és közös fronton vettünk részt; hogy hogyan győztek le minket minden alkalommal, amikor megadtuk magunkat a nacionalizmus és a demokrácia erőinek.
Hogy a múlt forradalmi harcait megérthessük, nem szabad összekevernünk, vagy azonosítanunk küzdelmünk lényegét, belső romboló jellegét (amely szemben áll a tőkéve) azokkal a szervezeti keretekkel, amit ez a mozgalom hozott létre azért, hogy centralizálja és olyan erővé formálja azt, amely szerves egészként képes cselekedni, azért, hogy elpusztítsa a kapitalista szörnyet. Osztályunk forradalmi felkelésének történelme 1917 és 1923 között korántsem csupán a III. Internacionálé története!
Nem hanyagolhatjuk el a burzsoázia azon erőfeszítéseit, amelyek igyekeznek figyelmen kívül hagyni vagy meghamisítani a társadalom történetét a kommunista küzdelmek minden megnyilvánulásának elhallgatásával. Teljesen természetes, hogy a burzsoázia meghamisítja és elhallgatja azokat a történelmi folyamatokat, ahol a proletariátus a tőke elpusztításáért önálló erőként lép fel: így fejezi ki rettegését a burzsoázia azzal szemben, hogy összeütközésbe kerül azokkal a félelmetes erőkkel, amiket saját dominanciájával és nyomorra épülő rendszerével teremtett. Az a hazugság- és szennyáradat, ami küzdelmeinkre zúdul, nem pusztán a burzsoázia a kommunista mozgalom elleni machiavellista konspirációjának eredménye, hanem elsősorban az uralkodó osztályérdek folyománya, amely meggátolja őket abban, hogy felismerjék vagy megértsék a valóságot, ami saját árutermelő rendszerük mögött húzódik, s annak ellentétességét a profit és az érték logikájával.
Hazugságok és mocsok a bányászok sztrájkjainál, hazugság és mocsok a dél-afrikai proletár küzdelmekről, hazugság és mocsok Peruban és Argentínában. Ugyanazon módon, ugyanúgy minden, a múlt harcairól szóló információt szisztematikusan torzítanak, elrejtenek, és meghamisítanak! Eltorzítják a KAPD álláspontjait, elhallgatják osztályunk forradalmi küzdelmeit Patagóniában, meghamisítják Marx, Engels és más forradalmárok alapvető szövegeit… meg sem említve azokat a dokumentumokat, amelyek Moszkvában le és elzárva maradnak, egészen …2000-ig, amikorra a Kreml beígérte, hogy Marx és Engels összes művét kiadja! [A szöveg előszava 1986-ban íródott — Barikád Kollektíva megj.]
Így a kommunista mozgalmat holmi nevetséges demokrácia-, béke-, és a haladásért való mozgalommá silányítják. A burzsoázia soha nem fogja megmutatni ,hogy a kommunizmus éppen hogy elpusztítja a demokráciát, elpusztítja a haladást, elpusztítja a határokat, miközben felépíti saját közösségét saját szükséglete szerint — a jelen egyetlen szükséglete az, hogy harcoljunk annak elpusztításáért ami minket elpusztít! A szövegek újrapublikálása, a múlt harcainak bírálata, amiképp mi itt elkezdtük, e harc alapvető részét alkotja.
***
Az angol baloldal kevéssé volt ismert Angliában, de a kontinensen annál inkább. Bizonyítékként csak annyit, hogy az angol baloldalt majdnem mindig a Workers’ Dreadnoughttal1 azonosítják, az utóbbit pedig Sylvia Pankhursthöz kötik, aki kétségtelenül jelentős részt vállalt a mozgalom tevékenységéből. Bár az is igaz, hogy Sylvia Pankhurstről és a Workers’ Dreadnought helyzetéről és valódi tevékenységéről csak igen keveset tudunk. [Ez a helyzet azóta javult, hiszen feltűntek a színen Bob Jones: Left-Wing Communism in Britannia 1917-21, Mark Shipway: Anti-Parliamentary Communism – The Movement For Workers Councils In Britannia, az Organise magazin: Anarchist Communism In Britain, illetve Mary Davis: Sylvia Pankhurst c. írásai, de írtak a bordigisták és egyebek is az elmúlt időszakban a témáról. – a Barikád Kollektíva megj.]
Ebben a cikkben, első híradásként, megpróbáljuk felvázolni a Pankhurst-csoport fejlődésének főbb fordulópontjait, s ehhez mellékeljük a „Kommunista Párt: Ideiglenes Határozatok egy program irányában” című, a Workers’ Dreadnoughtban 1920 július 3-án megjelent írást. Sylvia Pankhurst-öt a szüfrazsettek kampányában való részvétele tette ismertté. Csoportja neve egészen 1917-ig Workers’ Suffrage Federation (Munkások Választójogi Szövetsége) volt, amely egy újságot adott ki Women’s Dreadnought (Nők Csatahajója) címmel. A csoport radikális feministákból állt. A háború által okozott mélyülő szenvedések, és az erre válaszul megjelenő harcok hatására Pankhurst egyre inkább érdeklődni kezdett a szociális kérdések iránt és a csoport különböző sztrájkmozgalmak aktív résztvevőjévé vált.
Az 1917-es májusi éves konferencián a Munkások Választójogi Szövetsége elhatározta, hogy az újságjuk nevét Workers’ Dreadnoughtra változtatja. De még ekkor – az új név és a konferencián elfogadott program ellenére, amely a korábbinál nyíltabban támogatta a „szocializmus” ügyét – a csoport nyilvánvalóan megmaradt a szociáldemokrácia és a pacifizmus álláspontján: „Békét! Szocializmust! Választójogot mindenkinek! Állítsátok meg az iszonyatos mészárlást, fejezzétek be a háborút! Le a profittal! Biztos és szükségletek szerinti megélhetést! Ne szavazz másra, csak a szüfrazsettekre! Le a lordok házával!”
Ebben a helyzetben a Workers’ Dreadnought pusztán a burzsoázia baloldali frakciójának függeléke volt: egy Munkáspárttal kapcsolatos vezércikkében a Workers’ Dreadnought felszólítja a Munkáspártot: „végre váljon teljesen szocialista párttá, és politikájában egyértelműen szegüljön szembe a jelenlegi rendszerrel…”
Az orosz, német és egyéb forradalmi események hatására 2, s mert a Workers’ Dreadnought figyelme egyre inkább a proletárharcok valódi fejlődésének irányvonalára terelődik, az újság hátat fordít saját múltjának, a kapitalista világ megreformálása politikájának, és a Parlament és Munkáspárt kérdésével kapcsolatban elmozdul a kritikus pontról forradalmi irányba. A baloldaliak jobban szerették elhomályosítani ezt a fejlődést, és fontosságát a forradalmi mozgalmak kapcsán (Angliában, de nemzetközileg is); Pankhurst-öt reformerként dicsérik, eltitkolva azt, hogy szakított feminista és reformista kötelékeivel, elfogadva a reformmal és a reformistákkal szembeni tudatos harc irányvonalát.
1918-tól lehetünk tanúi e fejlődés első jeleinek. Sylvia Pankhurst, aki egyike volt az elsőknek, akik üdvözölték az oroszországi eseményeket, 1918. január 26-i vezércikkében megvédi a szovjetrendszert és támogatja az Alkotmányozó Nemzetgyűlés bolsevikok általi feloszlatását.3 Bizonygatta, hogy a parlamentáris rendszer nem tudna meg birkózni a szocializmus létrehozásának feladatával, és hogy a szovjetrendszer sokkal demokratikusabb, mint bármilyen parlament. Ez a nagyon kétértelmű felfogás a parlament szerepével és a demokrácia működésének és valódi jelentésének szerepével kapcsolatban (és az, hogy nem értette meg hogy a kommunizmus a demokrácia tagadása) egy darabig jól megfér az újság címlapján szereplő „választójogot mindenkinek” jelszóval, egészen 1918 júliusáig, mikor az újság címoldalán a „Szocializmust, internacionalizmust, választójogot mindenkinek” jelszót kicserélték az „internacionalista szocializmust” jelszóra, s emellett a szokásos évi konferencián megszavazták a Munkások Szocialista Szövetségére (Workers‘ Socialist Federation ,W. So. F.) való névváltoztatást.
A következő fontos lépést egy 1918. november 2-ai, a Munkáspártról és parlamentarizmusról szóló cikkükben tették meg. Itt Sylvia Pankhurst már egy sokkal radikálisabb hangnemben jelenti ki: „a várva várt választások csak addig érdekelnek bennünket, amíg a kapitalizmus szocializmusra és a parlament Munkástanácsokra való felváltásának szócsövei lehetnek”. Még ez év decemberében Pankhurst visszautasítja a sheffieldi Hallam képviselőtestületének jelölését, s ehelyett a kapitalista parlamentarizmus eltörlésért és a munkástanácsok képviseletéért folytat kampányt. Ettől kezdve a Workers’ Dreadnought egyértelmű és határozott állást foglal el a parlamenttel, a parlamentarizmussal és a Munkáspárttal kapcsolatban; olyan álláspontot, ami alapján Leninnel és a III. Kommunista Internacionáléval kerül szembe. Ez a helyzet ugyanakkor arra kényszeríti a Workers’ Dreadnoughtot, hogy egyre nagyobb felelősséget vállaljon a kommunista mozgalom fejlődésében, s annak feladataiban amik nagy terhet raknak a csoport militánsainak vállaira. Valójában mindezidáig a Pankhurst csoport fő jellemvonása az volt, hogy a csoport csupán saját közvetlen tapasztalatára alapozott, anélkül, hogy megpróbálta volna ténylegesen elemezni a kommunista mozgalom (és a kapitalista társadalom) valódi alapjait, s anélkül, hogy valóban megpróbált volna kapcsolatba kerülni a kommunista mozgalom más erőivel, kifejeződéseivel, úgy a múlt harcaival, mint a más utakat bejárókkal, vagy a más országbeli mozgalmakkal.4 Ekkor a Munkások Szocialista Szövetsége főleg aktivisták, levelezők és olvasók egyszerű csoportja volt… egy olyan újság köré szerveződve, amely csupán a munkások küzdelmeinek egyszerű visszatükröződése volt ebben az időszakban.
***
Egy egyesült párt irányába?
1919. június 14-én a Munkások Szocialista Szövetsége megtartotta éves konferenciáját. A (pár hónappal ezelőtt alakult) Kommunista Internacionálé küldöttjeinek ajánlása alapján a csoport felvette a „kommunista párt” nevet és végrehajtó bizottságát utasította, hogy tegye meg a megfelelő lépéseket más angliai kommunista csoportokkal való kapcsolatfelvételre. Az új kommunista párt a munkástanácsok és a és a Kommunista Internacionálé támogatójaként határozta meg magát, a parlament és a II. Internacionálé ellenében. Néhány héttel később az újonnan alakult párt elhatározza, hogy mégsem nevezi magát kommunista pártnak, azért hogy ne befolyásolja károsan a más csoportokkal való egyesítési tárgyalásokat: visszaállítják a Munkások Szocialista Szövetsége nevet, majd „a pünkösdkor megrendezésre kerülő éves konferencia döntései alapján a Nemzeti Végrehajtó Bizottság tárgyalásokat kezdeményezett más csoportokkal egy egységes kommunista párt létrehozásának céljából. A Bizottság javasolta, hogy a „kommunista párt” név használata, amelyet a Munkások Szocialista Szövetség évenkénti konferenciáján fogadtak el, addig ne lépjen életbe, amíg a tárgyalások folyamatban vannak, hogy amikor majd az új egyesült párt, amely remélhetőleg megalakul, sajátjaként vehesse föl a kommunista párt nevet.
A tárgyalások 1 évig tartottak. Ez alatt az 1 év alatt a Workers’ Dreadnought nemzetközi dimenzióba helyezte vitáit és Pankhursték tevékenységét mindinkább meghatározta az az igény, hogy programjukat letisztázzák, és hogy létrehozzák a küzdelem internacionalista centrumát: ezek a célok együttesen vezettek ahhoz, hogy közelebb került a kommunista mozgalom baloldali frakcióihoz. [A kommunista mozgalomnak nincsenek baloldali frakciói, vagy kommunista vagy baloldali – Barikád Kollektíva megj.]
Pankhurst részt vett az Olasz Szocialista Párt konferenciáján. Az 1919. november 8-ai Workers’ Dreadnoughtban találhatunk egy tudósítást, amely megemlíti az absztencionista frakciót, s mellette leközöl egy Bordigával (az olasz absztencionista frakció hivatalos szóvivőjével) folytatott vitát annak párt és a szovjetek közti viszonnyal kapcsolatos álláspontjáról. Bordigával szemben, aki a párt szerepét a proletáriátus történelmi érdekeinek és álláspontja védelmezőjeként határozta meg, a Workers’ Dreadnought sokkal „edukacionistább” álláspontot fejtett ki, amely azt támogatta, hogy a munkásoknak kell tanulniuk a szovjetekben megszerzett tapasztalatokból. Mivel ez a cikk nincs birtokunkban, ezért nincs módunkban, hogy megbíráljuk; mindemellett azonban hangsúlyoznunk kell a minden ilyesféle „edukacionista” álláspont mögött megbúvó reakciós illúziókat! Ezen elmélet szerint a kommunistáknak tanítaniuk kellene a munkásokat, azaz megértetni velük osztályhelyzetüket, és következésképpen azt, hogy szükségük van a kommunizmusra, csak egy változata a tanácsdemokráciának azaz a forradalom meghatározott feltétele a munkások nagy többségnek (a tanácsok által való) öntudatossá formálása. Ez az elmélet a történelemben mindig azt eredményezte, hogy nem fogtuk föl a forradalmi helyzetet, sem a szituációból adódó feladatokat, ellenben arra biztatott, hogy... várjunk ki, hogy később cselekedjünk… hogy fékezzük le a mozgalmat, arra hivatkozva ,hogy a tömegek még nem érettek a forradalomra, hogy a tömegek még nem fogják megérteni…azaz erőszakos küzdelem megtagadását, a fegyveres felkelés megtagadását ,a kommunista forradalom megtagadását és a demokrácia diadalát! Ami az olasz álláspont párthoz való viszonyát illeti, meg kell említenünk, hogy Bordiga, aki az olasz bal egyik legnevezetesebb szószólója volt, aki tevékenységét alávetette a III. Internacionálé irányvonalának és szembekerült pártkérdésekben korábbi álláspontjával, de a fegyelem érdekében tartotta magát az Internacionálé irányvonalához.
Közvetlenül konferencián való részvétel után Pankhurst Berlinbe utazott, hogy részt vegyen azon a találkozón, ami létrehozta a Komintern Nyugat-Európai irodáját 1920 februárjában. Ezután Amsterdamba utazott a III. Internacionálé Nyugat-Európai alirodájának első találkozójára. Ez az aliroda játszotta a szociáldemokrácia elleni baloldali frakciók küzdelmében a legfontosabb szerepet, azon szociáldemokrata pozíciók ellen, amelyek kezdetektől fogva túlnyomórészt jellemezték a III. Internacionálét, és amelyek azt a reformizmus mocsarába rántották és az ellenforradalom eszközévé tették a II. Kongresszustól kezdődően.5 Az iroda amszterdami konferenciáján a jelenlévők elkötelezték magukat amellett, hogy „semmilyen kompromisszumot nem kötnek a burzsoáziával vagy a nacionalista szocialista pártokkal a II. Internacionálé pártjaival és a munkásmozgalmon belüli kapitalista ügynökökkel.” Pankhurst kezdeményezésére az iroda megszavazott egy határozatot, ami alapján általános sztrájkra buzdítja a proletariátust abban az esetben, ha a forradalom bekövetkezne valamelyik országban. Az iroda a parlamenti és szakszervezeti munka ellen voksolt. Mielőtt az irodát lefejezték volna, a konferencián nyilatkozatot tettek, amelyben kinyilvánították, hogy nem fognak csatlakozni a Munkáspárthoz.
Végül is a fent felsoroltak voltak azok, ami miatt Moszkva megtagadta az Amsterdami Irodát amit 6 hónappal korábban ő maga hozott létre azért, hogy megtörje az orosz elszigeteltséget azáltal ,hogy szerveznek egy konferenciát a nyugat-európai kommunista pártok részére. Az iroda bezárását 1920 május 15-én hirdették ki. Tevékenységét Berlinbe irányították át, ahol a KPD elég erős volt ahhoz, hogy megszabja az iroda irányvonalát.
***
Miféle egység?
Az egység-tárgyalások időtartalma alatt a nagy-britanniai szocialista csoportok nagy többsége a kapitalizmus megdöntés mellett, a kommunizmusért, a proletárdiktatúráért, a szovjetekért és a III. Internacionáléba való belépés mellet szállt síkra. De amint ezeknek az általános alapelveknek konkrétabb alkalmazására lett volna szükség, mint pl. a parlamentarizmus vagy a Munkáspárthoz való viszony, ezek a pontok már valódi akadálynak bizonyultak a brit kommunista egység megteremtésében. Mint már korábban is láthattuk, a tőke érdekeit védő radikális csoportok készek egyetérteni bármivel, amíg az nem fenyegeti a rendszer alapjait.
Ha a Dél-Walesi Szocialista Társaság (South Wales Socialist Society) egyet is értett a parlamentarizmus és Munkáspárt kérdésében a Munkások Szocialista Szövetségével, addig a másik két résztvevője az egyeztető tárgyalásoknak, a Szocialista Munkáspárt és a részt vevők közül a legjelentősebb csoport, a Brit Szocialista Párt még inkább elvetette a Munkások Szocialista Szövetségének programját; támogatta a parlamentarizmust, és ameddig érdekében állt, a Munkáspárttal is együttműködött.
Ugyanebben az évben, június 26-án a Workers’ Dreadnought tudtul adta Kommunista Párt megalakulását, ami Munkások Szocialista Szövetsége program alapjára épült, s így ellene volt a parlamentarizmusnak és a Munkáspárttal való együttműködésnek is. Pankhurst úgy találta jónak ,hogy az általa kezdeményezett kommunista párt, inkább legyen kicsi, de szilárd elvi alapjai legyenek6, mintsem hogy feladják ezeket az elveket egy gyors és látványos siker érdekében, ami ugyan egy sokkal nagyobb, de egyszersmind elvtelen és valójában a tőke elveinek alárendelt „kommunista párt” megalakítását jelentette volna. Már egy 1920. február 21-én kelt, a nagy-britanniai újracsoportosulással kapcsolatos, a „Kommunista Párt felé” címet viselő cikkében Pankhurst kijelentett, hogy kész arra hogy megalakítson egy baloldali kommunista pártot akár egyedül is, akkor is, ha a többi párttal az egyesülés az azokkal való eszmei különbségek miatt nem következhet be. Mindemellett a Munkások Szocialista Szövetségétől eltekintve hét más kisebb kommunista csoport támogatta az új kommunista párt megalakítását, amely az 1920. június 19-i londoni konferencián a III. Internacionálé brit szekciójaként határozta meg magát.
Így a Workers’ Dreadnought ettől kezdve a „kommunista párt orgánumává” vált és leközölte átmeneti programját. Ezek azok az átmeneti határozatok, amit itt most közlünk. Egyértelmű számunkra , hogy — a parlamentarizmussal és a Munkáspárttal való együttműködés kérdéseivel kapcsolatos véleményeiken kívül — a Workers’ Dreadnought egyéb kérdéseket illetően (munkásdemokrácia, tanácsok, államosítások, szakszervezetek, bírók a kommunista bíróságon (!) megreked a kommunista mozgalom szociáldemokrata látásmódjánál. Ezen álláspontok kritikáját egy más alkalommal fogjuk megadni, most csak rámutatunk arra, hogy a számos szociáldemokrata álláspont ellenére — amely az Angliában még mindig erős szociáldemokrácia befolyás hatásáról tanúskodik — a Workers’ Dreadnought dinamikusan továbblép egy mindinkább internacionalista, a kapitalista rendszert konzerváló erőkkel szakítani képes gyakorlat felé. A Workers’ Dreadnought fejlődése már letisztult elutasítása saját korábbi szemfényvesztésének, hogy a kommunisták „a tudás valódi birtoklói” lennének, az „öntudatosságé” „a kommunista ideológiáé vagy tudományé” ami nélkül a proletariátus, a valódi mozgalom egy tapodtat sem tehetne!!!
Öt héttel később, 1920 augusztus elsején a Brit Szocialista Párt, a Szocialista Munkáspárt egy részével együtt megalakította Nagy-Britannia Kommunista pártját (már nevükben is megkülönböztetjük Pankhurst internacionalista irányvonalát a Nagy-Britannia Kommunista Pártja nacionalista álláspontjától, amely elfogadta a parlamentarizmust, és a Munkáspárttal való együttműködést.)
Ugyanebben az időben a III. Internacionálé a taktikai eszközök támogatását helyezte előtérbe a kommunizmus általános alapelveivel szemben. 1920 áprilisában Lenin befejezte a „Baloldaliság — a Kommunizmus Gyermekbetegsége” c. brosúráját (mint a II kongresszus előkészítő szöveget) amiben parlamenti taktikát úgy festi le mint a Brit Kommunisták helyes politikáját, amely elvezet a forradalomhoz. Ebben a brosúrában Lenin megpróbálja igazolni és megmagyarázni nagyon dialektikusan, hogy miért fontos a proletároknak beszavazni a parlamentbe jövendő mészárosukat, az angol Noskét! Pankhurst álláspontja az volt, hogy „A Brit Munkáspárt más országok szociálpatrióta szervezeteihez hasonlóan, a társadalom természetes fejlődése során elkerülhetetlenül hatalomra fog jutni. A kommunisták feladata az, hogy kialakítsák azokat az erőket, amelyek megdöntik majd a szociálpatriótákat, és nekünk, saját országunkban, ezzel sem késlekednünk, sem tétováznunk nem szabad… Nem szabad energiáinkat a Munkáspárt erejének növelésére pazarolnunk: ennek a pártnak hatalomra jutása elkerülhetetlen. Erőnket a kommunista mozgalom megteremtésére kell összpontosítanunk, s ez a mozgalom ezt a pártot le fogja győzni. A Munkáspárt nemsokára kormányt fog alakítani: a forradalmi ellenzéknek készen kell lennie arra, hogy megtámadja…” (idézet Lenin „Baloldaliság”-könyvéből).
Pankhurst elutazott Moszkvába, hogy megvédje a kommunista álláspontot a III. Internacionálé II. kongresszusán 1920. július-augusztusában Ezzel nem volt egyedül; más országok küldöttjei szintén megvédték a kompromisszumok nélküli tőkeellenes küzdelem álláspontját. Tudjuk azt, hogy a baloldali álláspont ezen a kongresszuson vereséget szenvedett, a hírhedt 21 ponttal szemben, ami többek között a szakszervezetekkel való közreműködést és a parlamentarista tevékenységet is a III. Internacionálé-tagsághoz szükséges alapfeltételek közé csatolta7.
Csakúgy, mint más országok baloldali csoportjai, úgy ez a kommunista párt is válaszút elé érkezett; vagy hű marad kommunista elveihez, azt kockáztatva, hogy visszaesnek a viszonylagos elszigeteltség állapotába, vagy sutba dobják elveiket azért, hogy megmaradjanak az internacionalista proletár mozgalom fősodrában [tudván azt, hogy ez a mozgalom és központi szervezete, a III. Internacionálé, ahelyett, hogy egyértelműen meghatározná az osztályellenséget és harcolna ellene, tárgyal, egyezkedik, üzletel… az osztályellenséggel; mihelyst a III.Internacionálé vezérkara szembekerült a valódi kommunista csoportokkal, a Komintern már nem nevezhető internacionalista proletár mozgalomnak, hiszen a szembekerülés oka éppen az internacionalizmus kisajátítása volt a leninista vezetés által, amelynek fontosabb volt a burzsoá politikai és gazdasági hatalom megszerzése, mint a proletárharc – a Barikád Kollektíva megjegyzése] és Lenin tekintélye mellett, s mert végül Workers’ Dreadnought csoport bizonyára alaposan végiggondolta az itt felsoroltakat, végül az Internacionálé és a pártprogram közös pontjai nyomtak többet a latban, mint az két pont, amiben nem értettek egyet. Nagy belső viharok után (a tagok egyharmada kilépett!) a Kommunista Párt az 1921 januári a leedsi Egyesülési tanácskozáson úgy döntött, feladják a parlamentarizmus és az egyesülés terén vallott elveiket és beolvadnak a Brit Kommunista Pártba. Január 22-én a Workers’ Dreadnought kijelentette, hogy többé nem a Kommunista párt orgánuma mostantól, hogy az egyesült párt megalakult. Pankhurst aki ekkor zendülés vádjával börtönben ült, nem vett részt a végső egyesülési tárgyalásokon: a börtönből azt javasolta, hogy a Kommunista párt ellenzéki csoportként lépjen be Nagy-Britannia Kommunista pártjába. Tény, hogy ezután Workers’ Dreadnought önmagát független újságnak nyilvánította, és függetlenként, baloldali nézőpontból támogatta a pártot. Pankhurst 1921 májusában a börtönből szabadulva tovább folytatta, kompromisszumokat nem kötve, a harcot, s ezért alig 4-hónappal később kizárták a pártból. Még kizárása előtt rendszeresen bírálta a pártot és a Kominternt. De ettől kezdve Workers’ Dreadnought tevékenysége egyre jelentéktelenebbé vált és végül 1924-ben végérvényesen megszűnt.
Jegyzetek:
1. Legalább egy csoportról tudunk (Glasgowból), akik ugyanebben az időszakban az álláspontjuk a Workers’ Dreadnoughthoz közel állt (a „The Spur” 1914-1921 és a „The Commune” 1923-1828 között) ez a két csoport küldötteket menesztett a Komintern 3. kongresszusára, ahol kapcsolatba kerültek a németországi baloldali KAPD-val.
2. Valójában egy nemzetközi forradalmi hullámmal állt szemben az egész világ – jelentős osztálymegmozdulásokra került sor Patagóniában, Mexikóban, Indiában, Kínában, a Közel-Keleten…
3. Nem tudjuk, pontosan milyen információkkal kaptak az orosz eseményekről a brit és egyéb kommunisták. A burzsoázia szükséglete, hogy elpusztítsa vagy meghamisítsa azokat a történelmi folyamatokat, amelyek során a proletariátus a történelem valódi alanyaként tevékenykedett(és többé már nem tárgyként), és az elszigeteltség, ami a legforradalmibb tevékenységet nemzeti keretek közé szorította (azazhogy a küzdelemnek nem létezett nemzetközi centruma) megmagyarázza azt a tudatlanságot, ami oly gyakran övezte az Oroszországban és másutt folyó valóságos eseményeket. Forradalmi akciók gyakran csak azért történtek, hogy szolidaritást vállaljanak azzal, ami máshol feltételezhetően történik, a proletárok lelkesen reagáltak arra, amit azt akarták, hogy megtörténjen, arra, amit ők szükségszerűnek láttak. Ami az Alkotmányozó Nemzetgyűlést illeti, a bolsevikok csak 1918 januárjában oszlatták fel, miután választásokat szerveztek hozzá (választásokat a győztes októberi felkelés után!) Amikor a Nemzetgyűlés nyíltan elkezdte szervezni az ellenforradalmat, a bolsevikok csak azért határozták el, hogy feloszlatják e Nemzetgyűlést, mert a proletárok radikálisabb frakciója erre kényszerítette őket (ld. a témával kapcsolatban: Shapiro: „The Bolsheviks and their opposition 1917-1923”).
4. Ez megmagyarázza Pankhurst túlnyomó befolyását a csoport fejlődésére; ő — csakúgy, mint a csoport — akkor került közel a kommunizmushoz, amikor az elég erős volt, hogy teret nyerjen, de újra elmozdult tőle, mihelyst a kommunista mozgalom alulmaradt.
5. Ebben bevezetőben nem tudjuk teljes mértékben ábrázolni a kommunista internacionálé elfajulásának összetett folyamatát, de pár mondatban kísérletet teszünk rá. A Komintern, amelyet meglehetősen későn hoztak létre (az első kongresszus 1919 márciusában volt) kísérletet tett arra, hogy megtörje Szovjet-Oroszország elszigeteltségét, de hamarosan megmutatta valódi arcát, hogy nem más mint az orosz burzsoá állam külföldi képviselete. Ez nem valamiféle árulássorozat eredménye volt, hanem sokkal inkább a számos hiányosságé — mint pl. az, hogy a szociáldemokrata irányzatok fönnmaradhattak, és senki sem bírálta őket a formai követelményeken túlmenően — amelyek a III. Internacionáléra elejétől fogva jellemzőek voltak. Ez a helyzet megtestesítette a korszak kommunista mozgalmának gyengeségeit. Ha a baloldali frakciók forradalmi tevékenységére koncentrálunk (amelyek főként Bulgáriában, Mexikóban, Spanyolországban, Olaszországban, Luxemburgban, Angliában, Belgiumban, az USA-ban, Indiában, Dél-Afrikában, Lengyelországban és Németországban jelentek meg), ezekre pontosan azok az erőfeszítéseik miatt került sor, amelyek leleplezték és tisztázták a szociáldemokrácia alapjában ellenforradalmi természetét, és hogy a II. Internacionálé születésénél fogva a tőke megreformálásának szerve volt. Ebben a bevezetőben csak néhány tényt említünk meg, amelyek illusztrálják a III. Internacionálé eltorzulásának folyamatát.
6. Párhuzamon vonhatunk azzal, ami Franciaországban történt az első, kérészéletű kommunista párttal, amelyet 1919 májusában Péricot és Lepetit alapított és ami még ebben az évben megszűnt.
7. Az olasz baloldal volt az, amelyik ragaszkodott ahhoz, hogy a meglevő 20 pontot még egy ponttal kell kibővíteni, amely kimondja, hogy egyetlen párt sem kap addig tagságot az III. Internacionáléba, amíg el nem fogadta ezeket a feltételeket, azt tettetve mintha ezáltal harcolnának a centralista és jobboldali pártok ellen, a valóságban azonban ezeket a pontokat a baloldal ellen foganatosították. A ezekből a pontokból származó feltételek egyértelműen rávilágítanak arra ,hogy „kommunistának lenni szavaznunk kell, egyet kell érteni a parlamentarizmussal, a szakszervezeti aktivitással, támogatni kell „a küzdelmeket a gyarmatosítás ellen”…
INTERNACIONALISTA KOMMUNISTA CSOPORT (IKCS)
*
A KOMMUNISTA PÁRT
(A III. Internacionálé Brit szekciója)
Ideiglenes határozatok egy programhoz
(Felvázolva az 1920-as június 19-20. konferencián, csoportok és egyéni tagok figyelmébe ajánlva, a szeptemberi nemzeti konferenciára fenntartva. A módosításokat és kiegészítéseket küldjék a titkárságra, a konferencia napirendjét bővítendő.)
A Kommunista Párt alapja Marx és Engels történelmi jelentőségű Kommunista Kiáltványa.
A Kommunista Párt tagságának alapfeltételei a következő alapelvek elfogadásán nyugszanak:
1, a kapitalizmus teljes megdöntése és a kommunizmus létrehozása
2, az osztályharc
3, a proletárdiktatúra
4, a szovjet vagy a forradalmi munkástanácsok rendszere
5, csatlakozás a III. internacionáléhoz
6, a parlamenti tevékenység tagadása
7, nem csatlakozni a Munkáspárthoz
Alapelvek
A kommunizmus fel kell hogy váltsa a kapitalizmust.
A kommunista párt célja a kapitalizmus teljes megdöntése; a magántulajdon felszámolása; a föld, a termelő-, és az elosztási eszközök társadalmasítása; a kommunizmus, a gazdasági és politikai egyenlőségen alapuló szabad emberi lények osztály nélküli társadalmának megteremtése, amely védelmet nyújt az anyagi mohósággal szemben, és bőséges megélhetést biztosít.
A parlamentarista rendszer szovjetekkel való helyettesítése
A parlament és az összes létező helyi kormányzótestület eltörlése, a kapitalizmus megnyilvánulási és irányító formáinak helyettesítése a szovjet típusú nemzeti és helyi tanácsrendszerével.
A bérrendszer eltörlése
A munkabér eltörlése, és azon jog biztosítása minden ember számára, hogy szabadon kielégíthesse személyes szükségleteit az ország természetes erőforrásaiból.
A társadalmi osztályok felszámolása
Az osztályrendszer és minden rang eltörlése, a közösség számára végzendő munka megosztásra kerül a munkaképes felnőttek között.
A birodalmak szétverése
Minden birodalom szétverése, mivel azok a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás eszközei, a kommunista köztársaságok világszövetségének létrehozása és ebből következően az összes nemzeti és faji határ megszüntetése. A szovjetköztársaságokban való életre és munkára minden ember jogosult.
A proletárforradalom és -diktatúra
A kommunista párt tisztában van azzal, hogy a kapitalisták nem fogják hagyni kiütni magukat a nyeregből, és csak erőszakosan dönthető meg a kapitalizmus, a proletárforradalom által. Az is világos, hogy a forradalmat ipari tömegek fegyveres felkeléshez vezető tevékenysége fogja beteljesíteni.
Ezért a kommunista párt úgy tartja, a proletárdiktatúrát szigorúan fenn kell tartani egészen addig, amíg a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet sikeresen végbe nem megy és az ellenforradalmat véglegesen fel nem számolják.
A párt célja tehát a kapitalizmus teremtette hadsereg, haditengerészet és rendőri erők lefegyverzése, a munkások vörös hadseregének és tengerészetének létrehozása, és az összes megbízható munkás felfegyverzése. Minden munkás kiképzése a proletárforradalom védelmére. A vörös hadsereg katonai kiképzését az osztályszolidaritás és a kommunizmus tanításának kell kísérnie. A szovjetek által választott megbízható kommunistáknak együtt kell működniük a katonai szakértőkkel.
Amikor az átmeneti periódusnak teljesen vége van és a szovjetköztársaságok világszövetsége létrejött, a vörös hadsereg és a tengerészet iránti igény megszűnik.
A proletárdiktatúra nem fogja félreértelmezni a sajtószabadság elvét oly módon, hogy megengedje az újságoknak és más kiadványoknak, hogy támogassák az osztály-kizsákmányoláson alapuló társadalom visszatérését. Ezeket a korlátozásokat kivéve, az adminisztráció és társadalmi szervezetek etikai és gazdasági eredményeinek és elveinek vitája korlátlan lesz, és a sajtó teljesen szabaddá válik.
A proletárdiktatúra mindazokat meg fogja fosztani a politikai hatalomtól, akik a kapitalista kizsákmányolást állandósítani vagy visszaállítani akarják, és akik megtagadják a társadalmilag hasznos munkát.
Módszerek
A munkásoknak nem csak arra kell felkészülniük, hogy „eldobják szerszámaikat”, hanem arra is, hogy átvegyék a hatalmat, folytassák a termelést és hogy eredményeiket erővel megvédjék.
A párt szerveződni fog:
a) hogy átvegye a termelés feletti irányítást
b) hogy megnyerje a hadsereg és a tengerészet hűségét a munkások ügyéhez, szembefordítva azokat a kapitalista állammal, előkészülvén a forradalmi küzdelem előkészítésére és a vörös hadsereg létrehozására.
Ipari szerveződés
A tőkés demokrácia országaiban és azokban az országokban, ahol régóta működik már a szakszervezet, ott egy egyértelmű irányvonalat tapasztalhatunk a szakszervezeti bürokráciánál, hogy az mindinkább a kapitalista rendszer függelékévé és támogatójává válik. A kommunista párt serkenteni fogja az egyenlők szervezetének (rank and file organisations) növekedését, hogy aláássa a reakciós szakszervezeti vezetők uralmát a nép felett, így a tömegek megtanulják, hogy harmonikusan közreműködhessenek, s hogy készek legyenek létrehozni a szovjeteket, és uralni tudják a termelést a válság pillanataiban.
A régi szakszervezetek már az átalakulás folyamatát élik, akad néhány gyárban olyan szakszervezet amely a szovjetek felé tendál, az egyenrangú tömegek erejére alapozva, másutt új gyári szervezetek alakulnak, megint másutt a nem-hivatalos egyenlők szervezetei dacolnak a hivatalos intézményekkel. Amikor a forradalmi hatalomátvétel megtörténik, ez a folyamat felgyorsul. A működő szerveződések így viszonylagos gyorsasággal társadalmiasodnak vagy feleslegessé válnak.
A válság elmúltakor a működő szervezetek a kommunista adminisztráció részeivé válnak, de a tapasztalat arra tanít, hogy a válság idején a szakszervezet általános testületétől semmiféle hivatalos forradalmi tevékenység nem várható.
A kommunista párt feladata tehát a következő:
a) minden munkahelyen és szakszervezeti alegységben megalakítson egy forradalmi kommunista csoportot
b) támogassa az illegálisan megalakuló ipari szervezeteket
c) támogasson minden sztrájkot, és igyekezzen nekik forradalmi irányvonalat mutatni, illetve hogy leplezze le azoknak az a reakciós erőfeszítéseknek az eredménytelenségét, hogy pusztán a földmunkások számát növeljék – ez jelenleg sürgős feladatunk.
A kommunista elvek propagálása földmunkások között a kommunista munka nagyon fontos része.
Munkásszövetkezetek
A kommunista párt azt szeretné, hogy a szövetkezetben tevékenykedő munkások a forradalmi proletariátus részét alkossák, és segítsenek szervezkedni azokban az üzemekben, ahol dolgoznak. A szövetkezeti üzleteket és gyárakat ugyanúgy társadalmasítani kell, mint minden mást
Nem parlamentet, hanem szovjeteket
A kommunista párt nem hiszi, hogy a kapitalista szerveződés és uralom eszközeit fel lehetne használni forradalmi célokra is. Tartózkodik a parlamenti részvételtől, és a tőkés önkormányzattól. Szüntelenül figyelmezteti a munkásokat, hogy a megoldás nem a tőkés „demokrácia” szervezeteiben, hanem a szovjetekben rejlik.
A kommunista párt visszautasít mindenféle, a jobboldali és a centrista szocializmussal kötött kompromisszumot. A Brit Munkáspártot olyan megalkuvó szociálpatrióták és szakszervezeti bürokraták alkotják, akik már elkötelezték magukat a kapitalista rendszer oldalán, a munkásforradalom ellen, mind itthon, mind külföldön. A Brit Munkáspárt olyan alkotmányt hozott létre, hogy a munkás tömegek ne legyenek képesek azon keresztül kifejezni érdekeiket. A párt tagja volt, és tagja is marad a II. Internacionáléban mindaddig, ameddig ez az úgynevezett internacionálé létezik.
Semmilyen kapcsolatot az opportunistákkal
A forradalmi propaganda elsődleges alapelve egy olyan párt működése amely tiszta és meg nem alkuvó politikára épül, s amely állandóan leleplezi és megfosztja hitelüktől az opportunista és kompromisszumkész pártokat. Az az egység ami csak nevében jelent egységet, csak a gyengeség, és semmiképpen sem az erő forrása. Ha az önfegyelem és önfeláldozás szelleme az, amely áthatja a kommunista párt összes tagját, az garancia arra, hogy az eljövendő küzdelmekben a párt hűséges lesz a proletariátushoz.
A III. Internacionálé
A III internacionálé, a vörös internacionálé azért jött létre, hogy összekösse a világ munkásait, hogy legyőzzék a nemzetközi kapitalizmus és imperializmus erőit.
A szovjetek
A szovjetek foglalkozási ágakra épülnek, és egyszerre eszközei a munkásosztály diktatúrájának és a kommunista társadalom megszervezésének. Rájuk fog hárulni a köztársasági politika irányítása, kül- és belpolitikája, a társadalmasított földek és üzemek irányítása, valamint a társadalom bírói hatalma. A szovjetek jelölik ki a küldötteket a nagyobb területeket lefedő szovjetekbe, amelyek felváltva választanak jelölteket a nemzeti és a nemzetközi szovjetekbe.
A szovjetek küldötteit azok utasítják, és azoknak tartoznak elszámolással, akiket képviselnek, és bármikor visszahívhatók.
Nem szavazhat olyan személy és nem választható a szovjetekbe sem, aki megtagadja a közösségi munkát, aki saját hasznára alkalmaz másokat, privát üzletet folytat vagy felhalmozott javakból él. A szovjet közösségekben az ilyen emberek megszűnnek létezni.
Az anyák felszabadítása és a háztartás társadalmasítása
A kommunizmus és a szovjetek meg fogják szabadítani az anyákat a jelenlegi gazdaság rabszolgaságától és az idegölő munkától. Másokkal együtt, közösen fognak részesedni a közösségi javakból, megválasztják saját képviselőiket a szovjetekbe, a közösségi háztartás bevezetése megnyitja számukra a szabadidő a szórakozás, és az oktatás lehetőségeit, amelyek eleddig számukra ismeretlenek voltak. Jelentős hasznuk származik majd a háztartások társadalmasításával; eltörlik a bérleti díjakat, ingyenes és elegendő bútoruk, tüzelőjük, áramuk lesz, beleértve az összes háztartási eszközt is.
A szovjetek megszervezik az egész közösség, az öregek és betegek ellátását is,és biztosítják számukra a megkérdőjelezhetetlen jogot vagyis a szükségleteik teljes kielégítését. A kórházakat, a szülészotthonokat, a szanatóriumokat és gyengélkedőket társadalmasítani fogják.
Nagy választék lesz az ingyenes, az alap-, közép-, és felsőoktatást illetve szakmunkásképzést biztosító oktatási intézményekből, a bölcsész-, és természettudományi egyetemekből és főiskolákból egyaránt. A könyvek, és a tanuláshoz szükséges apparátus, és természetesen a feltöltődés és szórakozás számos lehetősége mindenkinek rendelkezésére fog állni.
Az általános oktatás és a termelői munkától való felmentettség (kivéve a tisztán oktatási célzattal végzendő munkák) periódusa a diákoknál egészen 20 éves korig kell, hogy tartson. Az összes oktatási intézmény, életkortól függetlenül, mindenki számára igénybe vehető lesz.
Az oktatást tanárok és tanítványok, valamint a szülők szovjetjei, és az e testületek és a szovjetek küldötteiből álló oktatási tanácsok fogják irányítani. A gyerekek és fiatalok oktatása teljesen ingyenes lesz.
Az igazságszolgáltatás adminisztrációja
A kommunista törvényszékek férfi és női tagjait a szovjetek választják meg és bármikor visszahívatók.
Ahol csak lehetséges, a börtönöket fel kell váltani kényszermunkával. A büntetések helyébe oktatási intézkedések kell, hogy lépjenek.
A kommunizmusban a bíróságok hamar szükségtelenné válnak, mivel az, amit bűncselekménynek nevezünk, az a gazdasági szükségletekből és a kapitalista társadalom ördögi működéséből és konvencióiból származik
Az átmeneti időszak
Mindenkit, aki magántulajdonnal rendelkezik, felszólítunk ,hogy váljon meg tőle, és ugyanannyit kell dolgozniuk majd, mint a társadalom többi tagjának.
Azok a földesurak és kapitalisták, akiknek a tulajdonát kisajátítottuk, semmiféle kárpótlást nem kapnak. Viszont kapnak munkalehetőséget és ellátást, ugyanolyan mértékben, mint a társadalom többi tagja.
A kommunizmus bevezetése, a tudás elterjesztése, a nagyszabású termelés növekedése lehetővé teszi a munka felszabadítását és annak a kommunista társadalomnak a létrehozását, amelyben nem lesz szükség arra, hogy fenntartsák az élelmiszerjegy- és a munkabérrendszert, és hogy korlátozzák a társadalom termékeinek munkások általi felhasználását. De létrejön az átmeneti időszak a kapitalizmus és a kommunizmus között, ami alatt a bérrendszer és a kapitalizmus egyéb maradványai fokozatosan eltűnnek. Az egész átmeneti időszak alatt a kommunista pártot az az elhatározás fogja irányítani, hogy biztosítsa a teljes politikai egyenlőséget minden munkás számára.
Amikor a munkásosztály megragadja a hatalmat, a bankokat le kell foglalni és véget kell vetni mindennemű magán pénzügyi manipulációnak.
Amikor az új pénzrendszer és gazdaság működőképes lesz, helyi és nemzeti szovjetbankokat kell létrehozni és csak ezek a bankok működhetnek. Amíg a bérrendszer teljesen meg nem szűnik, addig a béreknek egyenlőnek kell lennie mindenféle foglalkozás számára, az összes üzemben az összes foglalkoztatott számára, minden felnőtt férfi és nő számára az összes üzemben és foglalkoztatási ágazatban, a csúcsvezetőtől lefelé mindenkinek. Az igazgatói, vezetői és egyéb betöltendő szervezői helyeket a munkások vagy a szovjetek fogják megválasztani. Minden szovjet hivatalnok vagy küldött a normál munkabért kell hogy kapja az idő alatt is, amíg a szovjet szolgálatában áll.
Betegség vagy munkanélküliség esetén is a normál munkabért kell fizetni a dolgozóknak. Azok a kereső anyák, akik alkalmazásukat követően képtelenek pénzkeresetre, ugyanannyi munkabére jogosultak, ezenfelül gyakorlott háztartásbeli kisegítőt is kell küldeni hozzájuk, ha megbetegszenek, vagy ha házon kívül dolgoznak.
Még mielőtt a bérrendszer megszűnik, az embereket meg kell kímélni minden anyagi természetű félelemtől, biztosítani kell számukra az alapvető élelmiszereket, ruházati cikkeket, háztartásbeli, szállítási és orvosi szükségleteket; az oktatást és a teljes ellátást minden gyermek számára ingyenesen biztosítani kell. A ritka használati tárgyakat egyenlően el kell osztani, az életkörülményeket azon az elven kell alakítani, hogy mielőtt szóba jöhetne, hogy valakinek két szobája legyen, azelőtt már mindenkinek kell, hogy legyen egy szobája.
A kommunista párt tagjai (a III. Internacionálé brit szekciója) ezennel megalakítja önkéntesekből álló testületét, amely felkészült az eljövendő harcra; olyan férfiak és nők testületét akik elhatározták magukat, hogy önfegyelemmel dolgozva elérik a forradalmat, a szabadság birodalmát.
Le a kapitalista zsarnoksággal és rothadással!
Éljen a Munkások Kommunista Pártja!
Forrás: Internacionalista Kommunista Csoport; Barikád Kollektíva
(RH megj.: 2014. 02. 16.)