2023. 02. 16.
KARL KORSCH – A NÉMETORSZÁGI POLITIKAI MUNKÁSTANÁCSOK PROBLÉMÁJÁNAK VÁLTOZÁSAI 1
I.
Az 1918. november 9-e utáni németországi politikai helyzet alakulásának ellenforradalmi jellege leginkább a munkástanácsok történetében mutatkozik meg. Azokból a forradalmi munkás- és katonatanácsokból, amelyek 1918 novemberében a szuverenitás általánosan elismert szerveiként gyakoroltak proletárdiktatúrát mind a birodalom, az állam, a községek, mind pedig a hadsereg fölött, nem maradt más, mint egy rakás hatalomtól és eszközeitől megfosztott „kommunális munkástanács”. Ezek már csak maradványai egy elmúlt forradalmi korszaknak; még éppen megtűrik őket, de már nem fogadják el. Ebben a szánalmas létformában tengődik még egy ideig sok kommunális munkástanács, bár néhány helyen még ma is vannak bizonyos funkcióik, de csak akkor gyakorolják ezeket, ha a kommunális irányítószervek és a helyi proletariátus között konfliktusra kerül sor. Valódi, forradalmi értelemben vett politikai tanács nálunk 1919 vége óta egyáltalán nem létezik. A legális „üzemi tanácsok” és azok a testületek, melyek teljhatalommal rendelkeznek, de egyébként a tanácsok elve alapján szerveződnek (bizalmiak és funkcionáriusok az üzemekben, tanácsegyesületek valamint tanácsközpontok, munkanélküli tanácsok, háziasszonyok tanácsa és hasonlók) néha ugyan még be-betöltenek politikai funkciót is – a szakszervezetekhez hasonlóan –, de valódi szerepük szerint már csak gazdasági tanácsok, és előfordulhat az is, hogy még csak nem is tanácsok. És bár a forradalmi „katonatanácsokat” sem törölték még el egészen és hivatalosan nem nyilvánították őket illegálisnak, de gyakorlatilag már rég nincsenek katonatanácsok.
Tehát a politikai munkástanácsok mint valóban létező intézmények történetét Németországban legfeljebb 1919 végéig jegyezhetjük. Innentől kezdve tanácskérdésről csak annyiban beszélhetünk, amennyiben a különböző politikai irányzatok ezen témához való alapvető és taktikai hozzáállásának megváltozását tárgyaljuk.
Ha visszatekintünk a németországi politikai munkástanácsok egészének fejlődési történetére, úgy a tanácsintézmények hanyatlását majd széthullását az ismert, valós fő okok mellett – amelyek persze az általános gazdasági és politikai fejlődés területén alapozódtak meg – még bizonyos ideológiai mellékokokra is visszavezethetjük. Az a rövid időszak, amikor egy időtálló proletárdiktatúra felépítésének valós feltételei tényleg jelen voltak, azért maradt kihasználatlanul, mert a forradalmi proletariátus legnagyobb része – beleértve magukat a működő „tanácsokat” is – egyáltalán nem ismerte fel a szerveződés alapjait és a forradalmi tanácsrendszer által betöltendő lényeges feladatokat.
1. A legfontosabb organizatorikus hiba az volt, hogy a politikai tanácsokat – a tanácsrendszernek nem megfelelő módon – a szocialista pártok hozták létre – ráadásul rendszerint egyenlőségi elven alapulva –, és nem az üzemek és munkakörök alapján egyesült proletárok választották Ez kezdetben persze szinte elkerülhetetlen volt, mivel Németországban egy csapásra, majdnem egyetlen nap leforgása alatt a legkisebb helyen is létrejött egy-egy munkástanács. Még a legkisebb parasztközösségek is megválasztották a saját, aligha proletár jellegű „munkástanácsukat” – egy- fajta politikai mimikriből, illetve azért, hogy megvédjék magukat attól, hogy a legközelebbi városi munkástanács beavatkozzon belső közügyeikbe! De ezt a hibát, ha a valódi tanácsalkotmány később megfelelően megerősödött és letisztázódott volna, még a rákövetkezendő hónapokban jóvá lehetett volna tenni. De ez szinte sehol sem történt meg. Néhány népszerűtlen tagot ugyan „elbocsátottak”, és a csalódott romantikus forradalmárok szabad akaratukból visszaléptek, de a politikai munkástanácsok tagjainak nagy többsége „rátapadt” posztjára, egészen addig, míg az egész tanács-csodának többé vagy kevésbé kényszerűen véget nem vetettek.
2. A politikai tanácsok feladatainak legsúlyosabb következményekkel járó félreismerése az volt, hogy a „szuverén” tanácsok sokszor, sőt szinte mindig megelégedtek egy gyakran nagyon hatástalan „kontrollal”, mikor pedig teljes törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal kellett volna rendelkezniük. Ezzel az önkorlátozással nem csak a tanácsok későbbi elfojtása és félreállítása lett előkészítve, amit az újonnan létrehozott demokratikus államhatalmi szervek végeztek el, hanem a forradalom előtti jogrendszer és hatalmak nagy része is szinte érintetlenül maradt. Így nem csak a forradalom előtti bíróságok és a régi bürokrácia folytathatta lélegzetvételnyi szünet után meglehetősen zavartalanul korábbi tevékenységét, hanem egy csomó forradalom előtti törvényhozó szerv Csak a Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” próbálta, amíg hatalma volt hozzá, a régi hatalmakat teljesen felszámolni: megszervezte magának a teljes törvényhozói és ellenőrző hatalmat és csak a „végrehajtó hatalmat” engedte át a Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok által ezzel megbízott hat „népi meghatalmazott” „tanácsának”. Ezzel szemben a legtöbb városi és vidéki kommunában – maguk is a „törvényhozó” városi- és községi képviseletekkel szembenállva – csupán a kontrollra szorítkoztak. Így tehát a Poroszországban és másutt a háromosztályos választójog alapján megválasztott kommunális törvényhozó hatalom szerveit nem tekintették megszüntetettnek, mint a birodalom és a legtöbb kisebb állam törvényhozó szerveit, hanem jogerősnek ismerték el. A birodalmi, állami és községi végrehajtó hatalmat (a vidéki vagy szövetségi tanácsokat, kormányfőket) ugyanígy csak kivételes esetben iktatták ki, rendszerint arra szorítkoztak, hogy ezek tevékenységét „kontrollálják, aminek jelentősége napról napra csökkent. Ahhoz azonban már egyáltalában nem volt bátorságuk, hogy „független bíráskodást” gyakoroljanak és teljesen elégedettek voltak, noha már a kezdet kezdetén szembeötlő volt ez a hiány. A tanácshatalom helyi képviselőinek zavaros viselkedése mellett a mulasztások nagy részében a „Népi Megbízottak” tanácsellenes „Tanácsa” volt hibás, de még a későbbiekben oly forradalmi Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” sem menthető fel egészen a bűnösség alól, mivel 1918. november 11-én kibocsátott egy rendelkezést, melynek első mondata így hangzott: „Minden kommunális, tartományi, birodalmi és katonai hatóság folytassa eddigi tevékenységét!” (Richard Müller) A novemberi forradalom utáni első időkben ilyen zavarosság uralkodott a tanácsdiktatúra lényeges feladatait illetően még a forradalmi tanácseszme legelhivatottabb németországi képviselői között is.
3. A politikai tanácsok feladatainak egy másik félreismerése, amely a rákövetkező időben nagyon károsan hatott, az volt, hogy nem tudták, hogyan válasszák el a politikai tanácsok feladatait a gazdasági tanácsokéitól ami a szocialista társadalmi rendbe való átmenet idején rendkívül szükséges lett volna. November után még hónapokig óriási zavar uralkodott az efféle különválasztásokat illetően, ami által a kormány, a polgárság, az SPD, a szakszervezetek és a tanácsrendszer nyílt és álcázott ellenségei előtt lehetővé vált, hogy a munkástanácsok gazdasági és politikai feladatait egymás ellen kijátsszák. Így például a jobboldali szocialista párt vezető tagjai 1919 kezdetén az követelték, hogy a tanácsok egy ideig csak „gazdasági” feladatokat lássanak el, míg a szakszervezetek épp fordítva, csak „politikai” feladatok ellátására ösztönöztek. Az egésznek úgy lett vége, hogy az új birodalmi alkotmány 165. cikkelye előirányozta, hogy a csupán gazdasági feladatokra szorítkozó munkástanácsok (üzemi tanácsok, kerületi munkástanácsok, birodalmi munkástanács) mellett még olyan munkaközösségileg egyesített gazdasági tanácsokat (kerületi, birodalmi gazdasági tanácsok) is hozzanak létre, amelyek „alapvető jelentőségű szociálpolitikai és gazdaságpolitikai törvénytervezeteket” véleményezhetnek és indítványozhatnak, és amelyek egyes „ellenőrzési és irányítási feladatokat” is magukra vállalhatnak. A birodalmi alkotmány ezen határozataiban tehát nem csak az egész gazdasági rendszer, hanem minden, ami a politikai tanácsrendszerből a forradalom utáni Németországban legális intézmény- ként megmaradt, meglelte papírra fektetett kifejezési formáját.
II.
Ha a politikai hatalom változásait lépésenként akarjuk nyomon követni, akkor először is a következő periódusokat kell megkülönböztetnünk:
1. A tulajdonképpeni tanácskorszak 1918 novemberétől december 16-ig, az első tanácskongresszusig. – Az átmeneti tanácsuralom időszaka után, 1919. január 19-én került sor a nemzetgyűlési választásokra és február 6-án a weimari nemzetgyűlés összehívására.
2. A demokratikus és a tanácseszme közötti harc időszaka, amely a gazdasági tanácsrendszer alapjaiban való elismerésével és a politikai tanácsrendszer végérvényes elutasításával végződött. Ezt a határozatot a kormány az 1919 február-márciusi rajna-vesztfáliai, középfelnémet és nagyberlini vidékeken lezajlott nagy általános sztrájk hatására hozta.
3. A még fennmaradt politikai tanácsintézmények maradékának elhalása 1919 végéig (április 8-án tanácskongresszus), és
4. a politikai tanácseszme más formában való továbbélése egészen máig.
A politikai tanácsok történetének egymás után következő négy fázisát a következőkben közelebbről kell jellemeznünk.
Az első periódusban ugyan nagyon sürgető és kívánatos volt a külső jobboldali, sőt az SPD és a jobboldali USPD felhívása is a nemzeti gyűlés megalakítására, de ugyanakkor a tanácseszme győzedelmeskedett. Széles körökben – egészen a tulajdonnal és intellektussal rendelkező rétegekkel bezárólag – úgy írt és álmodozott a tanácseszméről, mint egy magasabb rendű és organikus eszméről a mechanikus szavazócédulás demokráciával szemben. Számos olyan dolgot hoztak létre, mint például „a szellemi munkások tanácsa”. Akkoriban a tanácsok szuverenitását általánosan egy olyan provizóriumként ismerték el, mely a nemzetgyűlés összehívásáig élhet.
A következő intézmények léteztek ebben az időben:
a. a népi megbízottak tanácsa, amelyet a Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok választottak; ennek kezében volt a végrehajtó, később a törvényhozó hatalom is;
b. a Nagyberlini Végrehajtó Tanács, a birodalomban és Poroszországban mint a jövőbeni és a régi porosz központi tanács átmeneti képviselője, Nagy-Berlinben mint kommunális munkástanács;
c. tartományi munkás végrehajtó tanácsok az egyes tartományok minden egyes székhelyén;
d. kommunális munkástanácsok, paraszttanácsok minden városi és vidéki községben;
plusz
α. „munkástanácsok” minden nagyobb üzemben; a nagyvárosokban összeálltak közgyűlésekké, melyeket a végrehajtótanácsok választottak és kötelező irányvonalat és döntéseket határoztak meg nekik;
β. „katonatanácsok” minden katonai formációnál, a katonai egységeknek megfelelően tagolva illetve egyesítve. Képviselve voltak az első Tanácskongresszuson, ahol hevesen követelték a Nemzetgyűlés összehívását, de maguk számára kivívták katonai vezetői hatalomról rendelkező hét ún. „Hamburgi pont” elismerését. Később, 1919 március elején megrendeztek még egy saját „katonatanácsi birodalmi kongresszust” is Berlinben, ami nem volt jelentős. Hamarosan meglehetősen gyorsan és nyomtalanul tűntek el a régi hadsereg maradékának felszámolásával együtt.
Az első Tanácskongresszus 1918-ban (amit Däumig az „öngyilkosok klubjának” nevezett) szinte teljesen kiengedte kezéből a politikai hatalmat. A nemzetgyűlési választásokat 1919. január 19-re tűzte ki, a törvényhozó- és végrehajtó hatalmat addig is átengedte a népi megbízottak Tanácsának és megválasztott egy olyan tényleg tehetetlen „Központi Tanácsot”, amely hatásköre csak bizonyos kontrollfeladatokra terjedt ki, és amelyben se kommunisták, se függetlenek nem voltak képviselve – ami következésképp az USPD három népi megbízottjának visszalépéséhez is vezetett. Ez a Központi Tanács, amely SPD-funkcionáriusokból állt Cohen-Reuß elnökletével, még az 1919–20-as év fordulójáig tengette gyászos emlékű, béna, erőtlen életét. Hatalmát ünnepélyesen átadta a birodalomnak a február elején összeült birodalmi nemzetgyűlésen, majd március közepén ugyanígy a porosz ülésező nemzetgyűlésnek, ennek ellenére továbbra sem szűnt meg létezni, sőt még a II. Tanácskongresszust is egybehívta a tömegek nyomására; 1919 októberében pedig még egy halovány kísérletet tett a III. Tanácskongresszus egybehívására, de közben egyre inkább engedett figyelmeztetéseinek, szorításainak, és saját akaratából a tanácsok szerepét pusztán gazdasági feladatokra korlátozta azáltal, hogy munkaközösségi „munkáskamarákat” hozott létre – amit azután az SPD-pártkongresszuson és a weimari nemzetgyűlésen leszavaztak, de ma a szóban forgó kormánytervezetekben, melyek a magasabb rendű gazdasági tanácsok, kerületi gazdasági tanácsok, birodalmi gazdasági tanács felépítését irányozzák elő, bizonyos módon újraéledtek. Emellett a Központi Tanács mellett megmaradt az SPD, USPD, KPD-tagokból és demokratákból (későbbiekben csak USPD és KPD-tagokból) álló forradalmi Nagyberlini „Végrehajtótanács” is – Däumig, Müller stb. vezetésével. Ez a többé-kevésbé illegális intézmény a Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok közgyűlésére támaszkodott. 1919. november 6-án a Noske-csapatok kiűzték a valamikor számára kiutalt kormányházból és a teljesen illegális munka rövid periódusa után átköltözött a „Münzstraße”-ba, ahol „Tanácsközpontként” működött tovább és mára összeolvadt „az UKPD szakszervezeti központjával”.
III.
1919 január 2-án vonult be Noske Berlinbe, a 19-ei nemzetgyűlési választásokon polgári többség lett! A nagy februári és márciusi általános sztrájkhullámok következményeképp a szocializálás és a tanácsok kérdése mégis egyaránt igen nagy jelentőségre tett szert. Ekkoriban a politikai újságokban heves vitákra került sor „a tanácsrendszer és a parlamenti-demokratikus rendszer” képviselői között, ahelyett, hogy megegyezést kerestek volna. Az egyik fél (az akkori USPD nagy része, néhány SPD és egy-két demokrata) az alkotmányban meg akarta kötni a tanácsok kezét, tehát a demokratikus parlament mellett (mint fogyasztói kamara) még egy a tanácselv szerint működő termelői kamarát (munka-kamarát) is életbe akartak léptetni; mások pedig (például Dr. Laufenberg hamburgi kommunista) épp fordítva, azt akarták, hogy a parlamentet mint a polgári érdekek képviselőjét korlátozni kell a tanácsrendszerben; és még más különböző közvetítő álláspontok is voltak. (Ezek közül néhány még ott kísért közöttünk és adott időben biztosan újra fel fognak bukkanni.)
A politikai tanácsrendszernek mint a proletárdiktatúra kormányzati formájának következetes hívei ekkoriban csak a KPD és az USPD azon részéből kerültek ki, akik Däumig és a Munkástanács című folyóirat körül csoportosultak. Ennek a forradalmi irányzatnak a hívei is sok engedményt tettek a gyakorlatban azért, hogy legalább kommunális munkástanácsként életben maradhassanak és közpénzekből tovább finanszírozhassák magukat. Az ilyen kommunális munkástanácsok semmit sem használtak a forradalmi tanácseszmének, hanem inkább egyfajta hitelrontást eredményeztek. Nagystílű, tervszerű „illegális” munkát ezek a „politikai munkástanácsok” már nem tudtak végezni, legfeljebb akkor álltak elő forradalmi követelések szószólójaként, ha a politikai kilátások pillanatnyilag kedvezőnek tűntek, és azután a süllyedő forradalmi barométerállásnál újra a háttérbe léptek. Gyakorlati tevékenységük forradalmi szemszögből nézve meglehetősen értéktelen volt; legtöbbször közvetítőszerepet játszottak a hatóságok és a közönség között az élelmezési, fűtési és lakásügyekben, lefoglalások alkalmával, sőt még a lakossági polgárőrség létrehozásában is segítettek. A központi tanácsok vezetőitől származó figyelmeztetéseknek – miszerint erről a forradalom számára nem gyümölcsöző, „pozitív” munkáról át kell térni a tisztán forradalmi agitációra és a forradalmi akciók előkészítésére – általában nem volt nagy hatása.
Az 1919. április 8-i II. Tanácskongresszus ezen a folyamaton már nem tudott változtatni, de nem is akart, mivel túlsúlyban voltak a revizionista többségi szocialista, alapjában véve tehát tanácsellenes elemek a forradalmi irányzatokkal szemben. Habár a Központi Tanács, mely már januárban megpróbálta a kommunális munkástanácsokat a szabad kommunális választójog bevezetése után leírni, egy határozat alapján megbízást adott ki arra, hogy a kommunális munkástanácsokat ellenőrzési hatóságként tartsák fenn. De a politikai tanácsok utolsó maradványai, amelyek egy év alatt szinte mindenütt elveszítették szűkös hatáskörüket, a legtöbb esetben úgy végzik, hogy már nem finanszírozzák őket tovább közpénzekből. A pénzügyi kérdések nehézségein bukott meg a Központi Tanácsnak az a gyenge kis próbálkozása is, amikor 1919 októberében még egyszer kiírta a választásokat a III. Tanácskongresszusra.
A politikai tanácsmozgalom ezzel teljesen beolvadt a gazdasági tanácsmozgalomba, különösen az üzemi tanácsokért folyó harcba. Ekkor a „tiszta tanácsmozgalom” hívei (a baloldali USPD) még sokáig próbálkoztak azzal, hogy az egymástól elszigetelt tanácsoknak a törvényhozás által teremtett rendszerét szembeállítsa egy „forradalmi tanácsszervezettel”, 2 és hogy ez a tanácsszervezet nem csak a gazdasági, hanem a politikai tanács-eszmét is képviselje. A forradalmi proletariátus gazdasági és egyben politikai osztályszervezetévé akarták tenni. De ennek a kísérletnek – melyben a KPD már nem vett részt – csak átmenetileg és csak néhány iparcentrumban (Nagy-Berlin, Közép-Németország, Rajna-vidék, Vesztfália) volt gyakorlati jelentősége, és ma már elvetéltnek kell tekintenünk. De ugyanígy csődöt mondott a KPD és a szélsőbaloldali csoportok arra irányuló jó néhány kísérlete is, amikor a megfelelőnek tűnő politikai helyzetben fölszólították a munkásságot – a párt- és szakszervezeti vezetők tudta nélkül a forradalmi politikai munkástanácsok újraválasztására.
Ma már „önálló tanácsmozgalom” nem létezik Németországban. A politikai tanácsok teljesen eltűntek, a gazdaságiak is már csak legális munkavállalói képviseletként (üzemi tanácsok) működnek, de ezek szakszervezeti befolyás alatt állnak, többnyire pártparolák alapján választják meg őket és gyakran tartósan pártokhoz tartozó „frakciókként” tartják őket számon. Látszólag a parlamentarizmus, a párt- és szakszervezeti rendszer teljes győzelmet aratott a forradalmi „tanácsrendszer” fölött, és már csak a „föld alatt” parázslik a szenvedő tömegek tudatában a forradalom eszméje mellett a vele elválaszthatatlan egységgé összeolvadt forradalmi tanácseszme. A forradalom újjáéledésének napján ez is főnixként támad majd föl újra hamvaiból.
1. Amikor Korsch ezt a cikket írta (1920 decembere), már csatlakozott az USPD baloldali szárnyával a VKPD-hez. Azokat az ideológiai mellékokokat vizsgálja, amelyek miatt „a tanácsok intézményrendszere gyorsan szétesett”. Amikor Korsch az ideológiai tisztaság hiányát kritizálja, mely még a „tanács-eszme legelhivatottabb képviselőinél” is előfordul, akkor mindenekelőtt Ernst Däumigot és Richard Müllert érti ez alatt, akik a munkás- és katonatanácsok végrehajtótanácsához tartoztak, és később a tanácseszme teoretikusaiként váltak ismertté. A „tanácseszme” önállósulásának gondolatával szemben – különösen Däumignál – Korsch rámutat arra, hogy a politikai tanácsok forradalmi értelemben sem nem öncélú létesítményei, sem nem céljai a proletármozgalomnak, hanem „elválaszthatatlan egységben állva” a proletárforradalommal teljesen egybeolvadnak azzal. Ez a cikk már csíráiban tartalmazza Korsch későbbi kritikáját a tanácseszme önállósulását illetően. (In: Die Aktion. Neue Zeitung) (A későbbi kiadás megjegyzése.)
2. Ez egy olyan szervezet, amely ipari csoportok és gazdasági kerületek szerinti, organikus tagoltságú tanácsokból és kerületi funkcionáriusokból épül fel, és a párthoz illetve a szakszervezetekhez való hovatartozás figyelembevétele nélkül csak forradalmiságuk számít.
(1921)