ANDY ANDERSON – A MUNKÁSTANÁCSOK

2023. 02. 16.

ANDY ANDERSON – A MUNKÁSTANÁCSOK

Andy Anderson:

A munkástanácsok

(részlet a szerző Hungary 1956 című könyvéből)

„Náluk nem az volt a kérdés, vajon lesz–e elnökük, hanem őket az a kérdés érdekelte, hogy amikor elfoglalták a bányákat, a drótköteleket épségben megőrizzék, nehogy megálljon a termelés. Továbbá a kenyér kérdése érdekelte őket, a kenyéré, amijük nem volt, és abban is megegyeztek, hogy jussanak kenyérhez. Ez a forradalomnak igazi, nem könyvekből tanult programja. Ez a hatalom igazi helyi meghódítása.”

V. I. Lenin: Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt összoroszországi konferenciája (1917. május)

A harcok közepette, 25-én, csütörtökön Nagy ismét a Budapesti Rádió mikrofonjához lépett.

„Mint a Minisztertanács elnöke, ezennel bejelentem, hogy a Magyar Kormány megkezdi a tárgyalásokat a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, egyéb kapcsolódó kérdésekkel együtt, így a Magyarországon állomásozó szovjet erők kivonásáról… Meg vagyok győződve róla, hogy a magyar-szovjet kapcsolatok olyan alapeszmén nyugszanak, amely biztosítja a szilárd alapot a népeink közötti őszinte és igaz barátsághoz.” Ezalatt Budapest utcáin a harcok hevesebbek voltak, mint valaha. Ahogy ezek fokozódtak, úgy a sztrájk is kiterjedt.

A sztrájk 24-én, szerda reggel vette kezdetét. Gyorsan átterjedt Budapest ipari külvárosára – Csepel, Rada utca, Ganz, Láng-Gépgyár, Vörös Csillag – majd tovább az ország ipari központjaira – Miskolc, Győr, Szolnok, Pécs, Debrecen. Budapesten csaknem a lakosság egésze fellázadt. Az ipari övezetekben a forradalom kizárólag a munkások műve volt. A munkások mindenütt „tanácsokat” alakítottak: a gyárakban, az acélművekben, az erőművekben, a szénbányákban, a vasútállomásokon. Mindenütt részletesen megtárgyalták a programjukat és a követeléseiket. Mindenhol felfegyverezték magukat, sok helyen harcokra is sor került. Hubert Ripka^[1] jegyzi meg, hogy a harcok közepette a munkások meghirdették „a radikális politikai és társadalmi változás programját. Ez spontán fejlemény volt. Nem voltak kormányzati vezetők, vagy bármilyen központi vezetőség… A munkástanácsok átvették a gyárak irányítását… Magyarországon egy spontán tömegmozgalomból születtek és hamarosan egy felkelő demokrácia élő szerveivé és egy harcoló forradalom hathatós eszközeivé váltak” ^[2].

A Budapesti Rádió híradásai úgy hivatkoztak a sztrájkra és a munkástanácsok megalakulására, mint „üzemi zavargásokra”. A különböző ipari körzetek városai és falvai kapcsán folyamatosan „nyilvános megmozdulásokat” emlegettek. Ugyancsak megismételték azokat a bejelentéseket, miszerint ebben és ebben a városban helyreállt a „nyugalom”, így hát azoknak a munkásoknak a következő reggel vissza kell térniük a „normális munkához”. De vidéken a munkások számos rádióadót elfoglaltak, és innen egész más fajta híreket sugároztak.

Ekkora munkástanácsok százai működtek szerte az országban. Az egyes munkástanácsokban az emberek létszámában jelentős eltérések mutatkoztak. A programjaikban szintúgy. De mindegyik tartalmazta az ÁVO megszüntetésének, a szovjet csapatok teljes kivonásának, a politikai és polgári szabadság biztosításának, a gyárakban és az iparban a munkásönigazgatás megvalósításának, a szakszervezetek önállóságának, a politikai pártoktól való függetlenségének és minden felkelő számára általános amnesztia követelését.

A különböző programok a bérek- és a fizetések emelését is követelték, de ezek sehol nem szerepeltek az első pontok között a listán. Sok program tartalmazta a „parlamentáris demokrácia” követelését. Számos közülük kifejezésre juttatta a Nagy iránti bizalmukat.

Mielőtt a „forradalmi szocialisták” szörnyülködve összecsapnák a kezüket, hadd emlékeztessük őket a Magyarországon 1956 októbere előtt fennálló társadalmi, politikai, gazdasági viszonyokra, melyek között még egy liberális program is forradalminak mutatkozhat. Ilyen viszonyok között a demokratikus jelszavaknak kirobbanó hatásuk van. Ezek nagy előrelépést jelentettek. A totalitárius államgépezet szétzúzását eredményezték. Ezek a követelések soha nem tudatosultak a Horthy–rendszer alatt. A magyarok hátat fordítottak mind a feudál-kapitalista diktatúrának, mind a sztálinistáknak. A munkásokat nem vakította el a burzsoá ideológia: miközben általános demokratikus követeléseket támogattak, harcoltak is a saját követeléseikért. A munkások nem akartak több választást, amelyen egyedül a Kommunista Párt állított jelöltlistát, és ahol az eredmény előre el volt döntve. Maguk akarták megválasztani a képviselőiket. Meg akarták szüntetni az egypártrendszert. Látták, hogy ez minden olyan vélemény és csoportosulás elnyomását eredményezi, mely nem idomul az államot irányítók által terjesztett nézetekhez. Szabadságot akartak, hogy megszervezzék magukat. Nem kétséges, hogy az ilyen mértékű szabadság arra vezette volna őket, hogy tudatosan választanak számos forradalmi párt vagy csoport közül, és elutasítják mind a burzsoá, mind a bürokratikus pártokat, melyek fenyegethették volna szabadságukat. A reakcióik alapvetően helyesek voltak. Még a sajtószabadság követelése is azoknak a szervezeteknek a megsemmisítését célozta, melyek hűséggel adóztak az államnak.

Egy forradalom soha nem „vegytiszta”. Különböző tendenciák mutatkoznak benne. Az 1917-es nagy forradalom sem volt vegytiszta – a munkásokkal és a szegényparasztokkal együtt, egymás mellett ott harcoltak a kispolgárság csoportjai… és még egyéb elemek, akik fel voltak háborodva, amiért a cár képtelen volt eredményeket elérni a Németország ellen viselt háborúban. Ha forradalom tör ki az úgynevezett népi demokráciákban vagy a Szovjetunióban, úgy ott a hatóerők rendkívül összetettek. A totalitarianizmus általánosan kiváltja a lázadás hangulatát. A lakosság többsége fel fog sorakozni ellene, először összeköti őket egy közös cél: a szabadság. Ezt az első szakaszt követően néhányan valószínűleg új életre akarják majd kelteni őseik vallását, az archaikus nemzeti szokásokat, az apró privát előnyöket, melyeket egyszer már birtokoltak. Mások radikális társadalmi változást fognak követelni, és arra fognak törekedni, hogy létrehozzák azt a társadalmat, amelynek uralkodóik hűséget színleltek (mialatt megpróbáltak megsemmisíteni bármilyen kísérletet, ami annak megvalósítására törekedett). A boltosok hálát fognak adni istennek az alacsonyabb adókért. Megpróbálhatják még feljebb emelni az árakat. A munkások eközben meg fogják alakítani a tanácsokat és elfoglalják a gyárakat.

* * *

Igen megdöbbentő volt a magyar munkások által elért politikai tudatosság szintje. Tizenkét éven keresztül a propaganda mindenféle eszközét felhasználták, hogy teletömjék a fejüket a párt tévedhetetlenségéről szóló mítoszokkal és dogmákkal, a „munkásosztály nevében” való uralkodásra szóló jogáról. De a munkások tudták, hogy elnyomott osztály maradtak. Csupán végrehajtói a vezetői és bürokratikus elit által hozott önző döntéseknek. A legtöbb „forradalmi” szólam nem helyettesíthette a mindennapi tapasztalatukból származó valóságot, sem a termelésben, sem a társadalomban általában. Habár a valóságot elhomályosította a folyamatos propaganda, osztály-ösztöneik éberek maradtak.

Csütörtökön a munkástanácsok elkezdtek kapcsolatot teremteni egymással. A városokban a központi tanácsok (általában egyszerűen „Forradalmi Tanácsoknak” nevezték őket) fogták össze a környék valamennyi tanácsának delegáltjait. A Forradalmi Tanácsok némelyikében a fehérgalléros munkásoknak, a helyi parasztságnak és a katonáknak is voltak képviselői. A parasztok szívesen ellátták élelemmel a felkelőket. Egyes mezőgazdasági területeken – állítólagos természetes konzervativizmusuk ellenére – a parasztok létrehozták saját tanácsaikat – például a bábolnai nagy állami gazdaságban^[3].

Csütörtök délután, miközben Nagy és Kádár azt ígérte, hogy megegyeznek az oroszok kivonulásáról, világossá vált, hogy semmi nem állíthatja meg a munkástanácsok és az általános sztrájk erősödését. Estére a munkástanácsok jelentették az egyetlen valódi erőt az országban, leszámítva a Vörös Hadsereget^[4]. Ezalatt a Budapesti Rádió atyaian kihirdette: „A kormány tudja, hogy a felkelők teljesen hűségesek.”

Október 25., csütörtök egyfajta fordulópontot jelzett. Úgy látszott, hogy a kormány meghátrál. Ekkor úgy tűnt, hogy Nagy miniszterelnök tudatában van az országos mozgalom erejének. Előző reggel kizárólag „Budapest lakosságához” fordult. Addigra a Forradalmi Tanácsok már megalakultak az összes jelentősebb városban. A Miskolci Forradalmi Tanácsot például szerdán korán reggel választotta meg a környék gyárainak valamennyi munkása. Ez azonnal sztrájkot szervezett az összes szektorban, kivéve a közszolgáltatásokat (utasszállítás, áramellátás, kórházak). Delegációt küldtek a fővárosba, hogy összehangolják tevékenységüket a budapesti munkástanácsokkal, és hogy ott előterjesszék a Miskolci Tanács programjának javaslatait. Ezek a javaslatok hasonlóak voltak a fentebb említettekhez. 25-én, csütörtökön ismertté váltak Magyarország egésze számára, mikor a forradalmárok megszerezték az irányítást a Miskolci Rádió felett.

A Miskolci Tanács nem helyezkedett szembe Naggyal. Éppen őt ajánlotta egy új kormány miniszterelnökének. De ez nem akadályozta meg abban, hogy az ellenkezőjét tegye annak, amit Nagy akart. Amikor arra kérte a felkelőket, hogy tegyék le a fegyvert és térjenek vissza a munkához, a Miskolci Tanács munkás milíciákat alakított, folytatta és kiterjesztette a sztrájkot, valamint megszervezte magát, mint a központi hatalomtól független önkormányzatot… Csak abban az esetben volt kész támogatni Nagyot, ha az egy forradalmi programot valósít meg. Így, amikor Nagy a Kisgazda Párt képviselőit (Tildy Zoltán, Kovács Béla) vitte a kormányba, a tanács indulatosan reagált. Szombaton, 27-én, este 9:30-kor egy rendkívüli rádióközleményben a tanács kijelentette, hogy a „borsodi régióban átvették a hatalmat”^[5]. Szigorúan elítéli mindazokat, „akik harcunkat a nép akarata és uralma elleni harcnak nevezik. Bízunk Nagy Imrében, de nem értünk egyet a kormányának összetételével. Mindazoknak a politikusoknak, akik eladták magukat a Szovjetuniónak, nincs helyük a kormányban.”

„Ez az utolsó közlemény szintén megfelelő megvilágításba helyezi a tanács tevékenységét. Úgy cselekedett, mint egy autonóm önkormányzat. Azon a napon, mikor átvette a hatalmat a borsodi régióban, feloszlatta azokat a szervezeteket, melyek az előző rendszert fémjelezték, azaz a Kommunista Párt összes szervezetét. Ezt az intézkedést október 28-án, vasárnap reggel közölte a rádió. Azt is kihirdette, hogy a parasztoknak a régióból való kiűzéséért a téeszek tehetők felelőssé, és megkezdődött a földosztás. Győrben, Pécsett, a többi nagyváros nagyobb részében hasonló volt a helyzet a Miskolcihoz. A munkástanácsok voltak azok, melyek mindent irányítottak: felfegyverezték a harcosokat, megszervezték az élelmezést, benyújtották a politikai és gazdasági követeléseket” ^[6].

* * *

Valami fogalmat alkothatunk arról, milyenek voltak a forradalmi tanácsok, ha megvizsgáljuk a Győri Munkástanácsot. A központja a városházán volt. A napnak csaknem valamennyi részében a kinti tér zsúfolva volt embercsoportokkal, akik mélyen – és gyakran hangosan – elmerültek a vitában. Egy „alulról jövő” forradalomban minden esetben számos beszélgetés, vitatkozás, veszekedés, lökdösődés, polémia, izgalom és nyugtalanság lesz.

A városházát elhagyó, más munkástanácsoktól érkezett delegációk szembetalálkoztak a különböző helyi csoportok és bizottságok érkező küldöttségeivel. A városházán belül a zaj és a sürgés-forgás egy megbolygatott hangyaboly látszólagos kaotikusságára emlékeztetett. A vállra vett puskákat vállra vetett zászlók követték. Karszalagos emberek dokumentumokat cipelve, törtek utat maguknak a zsúfolt folyosókon. Emberek töltötték meg a szobákat. Ahogy valaki végigment a folyosón, a szobákból érkező különböző hangokból tudta, hogy ez egy valódi népi mozgalom – egy higgadt férfihang, éles telefoncsörgés, egy lány izgatott hangja, lárma, kacagás, pfujolás, káromkodás, taps. Sok küldöttség kért teherautókat egy Budapest elleni nagy támadáshoz, hogy enyhítsék a Vörös Hadsereg részéről a „szabadságharcosokra” nehezedő nyomást. A munkástanács tagjai úgy érveltek, hogy ez rontaná a forradalom sikerének esélyeit. Minden felesleges teherautót arra kell felhasználni, hogy élelmet szállítsanak a budapesti emberek számára. Az a rengeteg ember, aki megjelent, hogy segítsen ebben az akcióban, azt mutatta, hogy a többség egyetértett a tanács döntésével. Ezalatt egy ember a téren beszédet intézett egy csoportosuláshoz, követelve a „megalkuvók” eltávolítását a tanácsból. Egy küldöttség szóvivője, aki „Budapest felé nyomulást” akart, elítélte a tanácsból azokat, akik „megbékíteni akarnak minket, ahelyett, hogy mozgósítanának.” Ebből a látszólagos káoszból azonban mégis kialakult egy követeléseket tartalmazó program, ami a nagy többség támogatását élvezte.

A forradalom első napjától kezdve egy valódi proletár mozgalom jutott kifejezésre a munkástanácsok spontán megalakításában egész Magyarországon. Ezek a munkástanácsok – részben elszigetelve a Vörös Hadsereg által – azonnal megpróbáltak szövetségre lépni egymással. Az első hét végére tulajdonképpen megalakítottak egy tanácsköztársaságot. Pusztán az ő hatalmuk jelentett valamit. A kormánynak, tekintet nélkül arra a tényre, hogy Nagy állt az élén, egyáltalán nem volt hatalma.

Csodálkozik még valaki azon, miért használták a Kreml és ügynökei a legaljasabb módszereket, hogy bemocskolják és lejárassák ezt a forradalmat? „Ellenforradalomnak”, „fasiszta felkelésnek” nevezték ^[7]. Csodálkozik még valaki azon, miért hazudtak műveikben a sajtó munkatársai és a nyugati „vezetők”, hogy hamisan úgy mutassák be ezt a forradalmat, mint egyszerű „nemzeti felkelést”? Bizonyára voltak nacionalista szempontok, de ezeket kiragadták a kontextusukból, túlhangsúlyozták és olyan fontossággal ruházták fel őket, mely bizonyosan nem igazolható^[8].

* * *

Az ipari munkásokon kívül, a valódi társadalmi erő vidéken az agrárproletariátus – a parasztság – volt. Ezen időszak alatt a paraszti követelések zavarosak lehettek, de a földosztásért folytatott harcuknak forradalmi jellege volt. A téesz (mezőgazdasági termelőszövetkezet) vezetők eltávolítása ugyanazt jelentette számukra, mint megszabadulni a nagy földbirtokosoktól. A Horthy-rendszer alatt a mezőgazdasági munkások a népesség több mint 40%-át tették ki. Élvezhették a háború utáni agrárreform előnyeit, de tapasztalhatták, hogy csaknem azonnal megvonják tőlük új jogaikat és mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe kényszerítik őket. A bürokratákkal szembeni gyűlölet, akik a szövetkezeteket irányították, és akik az ő kárukra gazdagodtak meg, szinte átmenet nélkül lépett annak a gyűlöletnek a helyébe, amit korábban ősi kizsákmányolóikkal – a földbirtokos arisztokratákkal – szemben éreztek.

Október 23. után egyes vidékeken sor került a földek újrafelosztására. Másutt a szövetkezetek folytatták a működést, de a parasztok átvették az irányításukat. Ez azt sugallja, hogy a parasztok bizonyos csoportjai tudatában voltak a közös munka előnyeinek a Rákosi-rendszer alatt elszenvedett kizsákmányolás ellenére. Habár sok paraszt hajlandó volt a bizalmát a pártok képviselőibe helyezni, pl. a kisgazdákba (akik kifejezték és kinyilvánították vallási és családi tradícióikat), mindazonáltal egy kizsákmányolt osztály tagjai maradtak. Megmutatták, hogy készek újraegyesülni a munkásosztállyal a szocialista célokért való harcában.

Ezzel kapcsolatban kell említést tenni a Magyaróvári Városi Végrehajtó Bizottság (egy testületről, amit nyilvánvalóan paraszti elemek irányítottak) programjáról. Szabad választásokat követelt az ENSZ felügyelete mellett, a parasztság hivatásos szervezetének azonnali visszaállítását, és szakmájuk szabad gyakorlását a kisiparosok és a kereskedők számára. A program tovább folytatódik, hogy egy egész sor burzsoá-demokratikus célt állítson fel. De ezzel egy időben követeli „minden osztálykülönbség megszüntetését” (13. pont). Ez kétségtelenül megmutatja, hogy a parasztságon belül a konzervatív és forradalmi alkotóelemek egyidejűleg vannak jelen. Ez az orosz forradalomban is megmutatkozott mintegy negyven évvel korábban.

Noha a termelőszövetkezetek eszméje mélységesen szocialista lehet, a közös tulajdonnak csak azzal a feltétellel van szocialista tartalma, ha a parasztok társulása szabad megállapodásként jött létre. Ha – ahogyan október 23. előtt volt – a mezőgazdasági munkásokat téeszekbe kényszerítik, ha nem ők döntenek közösen a munkájukról, hanem olyan hivatalnokok parancsait kell végrehajtani, akik nem dolgoznak, ha az életszínvonaluk nem nő, ha a jövedelmük és a bürokráciáé közötti különbségek nagyok és egyre csak nőnek, akkor az ilyen téeszeknek nincs semmi közük bármiféle szocializmushoz. Tulajdonképpen eszközül szolgálhatnak a kizsákmányolás egy „racionalizált” és fokozott formája számára.

Utózönge:

Andy Anderson könyvéből, amelyet a tanácskommunista Solidarity csoport adott ki még 1964-ben, csak a munkástanácsokról írtakat adjuk közre. Az egyes szövegek apropóján megfogalmazott kritikánk Andersonnak a munkástanácsokról festett képére ugyanúgy vonatkozik, mint minden más demokratikus megközelítésre, ezért külön írásban nem foglalkozunk vele. Néhány észrevételt azonban mégis közlünk szövege kapcsán.

a.) Anderson megfogalmazásával szemben, az 56-os forradalom nem verte szét az államhatalmat, de megkezdte ellene a háborút, amit a forradalom leverésének következtében sajnos nem tudott befejezni.

b.) A Horthy-korszakban ugyan nem volt az 1956-oshoz mérhető munkásmegmozdulás, de a magyarországi mozgalom bizonyos elemei eljutottak odáig, hogy felismerték a Szovjetunió kapitalista jellegét, és a kapitalizmus egésze ellen harcoltak. A apró, de radikális magyarországi tanácskommunista mozgalomra utalunk a 30-as évek elején. Természetesen nem merül ki velük az osztályharcos elemek felsorolása, számos szabotázs akció, sztrájk, stb. jelezte osztályunk éberségét ezen időszakban is.

c.) A szerző túlzásaival kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy egyszerűen nem igaz, hogy Budapesten a lakosság egésze fellázadt. Mint ahogy az sem, hogy a munkások valamiféle tanácsköztársaságot hoztak volna létre. Budapesten történt kísérlet a munkástanácsok akciójának összehangolására a Budapesti Központi Munkástanács létrehozásával, ami azonban gondosan ügyelt arra, hogy lépéseivel nehogy túlságosan magára haragítsa az államhatalmat és az országos szintű centralizáció helyett a Kádárékkal való egyezkedésre fordította energiáit.

d.) A szerző néhány mondata azt sugallja, mintha a kapitalizmusnak létezne egy rosszabb totalitárius és egy jobb demokratikus formája. Tipikus demokratikus régiségek boltja! A totális kapitalizmus ellen a prolik fellázadnak – a demokratikus kapitalizmusért. Ez egy teljesen hamis, burzsoá szemlélet, melyet a szerző is magáénak vall. A kapitalizmus mindig demokratikus, és egyik formája bármikor fel tudja váltani a másikat, ha az uralkodó osztály vagy annak valamely frakciója érdekei megkövetelik.

A többit belesűrítettük 56-os elemzésünkbe…

Barikád Kollektíva

2005

---

^[1] Hubert Ripka miniszter volt Csehszlovákia háború utáni kormányában, Benes miniszterelnöksége idején. Az 1948-as kommunista fordulat után száműzetésbe vonult. 1958-ban halt meg. Ripka semmi esetre sem volt forradalmi szocialista. Ahogy minden bizonnyal fasiszta sem. Egyike volt a legszabadelvűbb cseh szociáldemokratáknak.

^[2] Hubert Ripka, Eastern Europe in the Post War World, p.166.

^[3] A Bábolna Paraszt Tanácsról szóló beszámolót lásd, Peter Fryer-Hungarian Tragedy, pp.60-62.

^[4] Még az ENSZ bürokratái is felismerték ezt. Az ENSZ, egy Magyarországról szóló rendkívüli bizottsági jelentése megállapította: „A munkástanácsok a forradalomból bukkantak a felszínre, mint az egyedüli szervezetek, melyek maguk mögött tudhatják az emberek elsöprő többségének támogatását, és amelyek olyan helyzetben vannak, hogy követelhetik a kormánytól, hogy tárgyaljon velük, mert olyan erőt képeznek, ami képes elérni a munka újrakezdését.”

^[5] Észak-kelet Magyarország, Csehszlovákia határánál. A szénbányák és az acélművek a legfontosabbak közé tartoznak az országban. Nagy erőmű, vaskohászat, és a magyar vegyipar központja.

^[6] Idézet: Socialisme ou Barbarie, Vol. IV, No. 20, pp. 90-91.

^[7] „Kedd éjszaka a sötétség órái alatt az ellenforradalom felkelést szervezett Magyarországon.” [Daily Worker, October 25, 1956.] Ugyanez a szám cikket közöl ezzel a címmel: „Horthy pokla”, ami utal arra, hogy az ellenforradalom fasiszta természetű volt.

^[8] Könyvében A Handful of Ashes-ben, Noel Barber a Daily Mail-től idézi azt, amit ő az „Írószövetség követelései”-nek nevez (pp. 89-90). Szavai halvány kapcsolatban vannak az eredeti szöveggel. Például egyáltalán nem tesz említést a munkás önigazgatásról, vagy a munkásellenőrzésről.