2025. 10. 01.
Péntek Esti Kísértetjárás – Kamunist Kranti/Faridabad Majdoor Samachar (Vitaindító)
A helyszín:
Faridabad Delhi közvetlen szomszédságában található, Haryana államban; ennek egyik fő ipari központja. „Mesterséges” város: 1947-ben hozták létre néhány gyárral az India-Pakisztán különválásának eredményeképp megindult menekülthullám „kezelésére”. Ám a város építését nem a „nemzet”, hanem az „osztály” dominálta: a gyárak menedzseri, illetve mérnöki-vezető személyzetének építettek lakásokat – a munkásságnak meg kellett elégednie a felkínált hellyel, ahová kunyhóit összetákolhatta. A város fejődése aztán az osztályharcnak volt köszönhető: az 1960-as években, Nyugat-Bengáliában tapasztalható ipari nyugtalanság gyorsította fel a gyárak létrehozását Faridabadban; az 1970-es évek végére Észak-India legnagyobb ipari központjává vált. Jelenleg a Haryanában beszedett jövedelemadó 50%-a Faridabadból és Gurgaonból származik. Faridabad híres a hennatermelésről és gyártásról, illetve traktorok, motorkerékpárok, kapcsolóberendezések, hűtőszekrények, cipők, gumiabroncsok és ruházati cikkek alkotják elsődleges ipari termékeit. 2011-es népszámláláskor 1414050 lakosa volt, kb. 90% hindi. Az indiai kormány 2016-ban vette fel a Smart Cities Mission városfejlesztési programba, melynek keretében 100 indiai város fenntartható fejlesztését kívánták megvalósítani. 2018-ban az Egészségügyi Világszervezet Faridabadot a világ második legszennyezettebb városának tartotta.
*
Néhány mozzanat India politikai-mozgalmi környezetéről:
India, mint tulajdonképpeni kapitalista „pártállam”; bürokrata-maffiaszerű hálózatok uralma, a „magántőkék” tulajdonosi köreihez kapcsolódás és/vagy ezek alkotása; ezek áttétjei az ún. munkásszervezetekbe, pártokba és szakszervezetekbe, azok vezetőségeibe, apparátusaiba. A szakszervezeti mozgalom esetében nem csak egyszerűen a tagságtól elszakadt vezetőségről, öncélú(vá vált) bürokráciáról van (még) szó. Hanem itt az állami vagy állammá válni kívánó pártok alkotta szakszervezetek uralják a szakszervezeti mozgalmakat, nem pedig „csak” pártok és szakszervezetek szövetsége. E struktúrán belül a helyi szakszervezeti szerveződés, amennyiben nem csak ügynöke és végrehajtója akar lenni ama magántőke és pártállama érdekeinek, óhatatlanul szembe kerül a „magasabb” vezetőséggel, és a legjobb esetben is ellehetetlenítik végül. És e világba maradva a kerülőút se jobb: hiába használná-használja ki ama pártállam sajátos kapitalistaságát, mármint a különböző pártcsoportok, magántőkék stb. konkurenciaharcát, s ennek játékterét, nem lehet több, mint egy újabb pártállami/magántőkés szereplő, akinek a feladata a munkásosztály harcának elfojtása vagy épp eltérítése burzsoá harccá. Ha pedig ama uralmat kérdőjeleznék meg „független”, ám régi, szakszervezeti módon, akkor nem csak a magántőkével, a rendőrséggel kellene megküzdeniük, hanem a többi, bevett szakszervezettel is; és mint szükségképp hatalmi szervezet, rokona a már körön belüliekkel, ugyanúgy kell védenie magát, csak ugyanolyanná tud és kell válnia. Mint az 1980-as években faridabadi munkások mondták, egy szakszervezet működéséhez a következők kellenek:
1. Verekedők/Huligánok/Izomemberek [verőlegények];
2. Baráti kapcsolat a vezetőség valamelyik tagjával;
3. A rendőrség, a közigazgatás vagy a kormányzat valamelyik tagjának áldása.
Ennek hosszú múltja, hagyománya, gyakorlata uralja a városi teret; a proletár osztályharcnak ebben a fojtottságban és elnyomatottságban kell(ett) szerveződnie.
*
A bolsevik mozgalom: különös összevisszaság, mint egy indiai város csúcsidőben.
Néhány, témánk szempontjából fontos út:
A Kongresszus Párt uralta Indiai „pártállam”, mint a pártállamiak integrátora: az önmagukat kommunistáknak nevező bolsevik párt(ok) hatalmi láncolatokba való bekapcsolásról van szó. Témánk szempontjából a fordulópont a 60-as évek. Ekkor, az integráció a történelmi-nemzetközi helyzetből következően, lásd Kína és India határvitákig és háborúkig fajuló rivalizálását (1962, kínai „győzelem”, bár Mao az elfoglalt területeket később önként kiürítette; 1967, indiai „győzelem”, kínai erődítmények megsemmisítése, bár ez is inkább „teszt”: ki az erősebb épp), India szovjetbaráttá vált. Ez pedig a „szovjetbarát” párto(ka)t , a korabeli szovjet érdekekhez igazított belpolitika követőinek „pozícióba” kerülését jelentette. Vagyis a fennálló közvetlen konzerválásában érdekeltekét, akik (pl. az antiimperialistának/antifeudálisnak gondolt nemzeti-haladó) burzsoáziával szembeni (bolsevik) harc mérséklésében gondolkodtak a nemzet fejlődésének, no meg a szovjet kereskedelemnek az érdekében – nem feledkezve meg természetesen saját hatalmukról és hasznukról sem. Nem másról van szó tehát, mint az eredet pókkirálynőjéről, némi 50-es évekbeli harciasság után: India Kommunista Pártjáról – a CPI-ről, illetve ennek jobboldali frakciójáról.
E „pártállam”, mint a pártállamiak szegregátora: a bolsevik univerzumban gondolkodó, ám az integrált, a fennálló hatalomban kapitalista tespedtségbe / maffiaszerűvé kövülő szovjetbarát-párttal szemben a helyzet adta ellenzékiségről van szó. Egyrészt a burzsoáziával való szembenállás (oly mértékű) nem fékezése, mint ahogy azt a CPI tette; sajátos Indiai osztályharcos út követ(el)ése, tömegpártiság, mindennek ott és akkor a maoizmussal, annak radikalizmusával való keretezése, szovjetbarátsággal szemben kínabarátság lehetője és valója – és 1964-ben előáll a második legnagyobb, India (marxista) Kommunista Pártja, a CPI korábbi baloldali frakciója.
Az új konkurenssel szemben az Indiai pártállam és a CPI természetesen fellépett. A vád adta magát: a CPI(M)-et a nemzetközi és az indiai helyzetből adódóan maoistaként ítél(het)ték el, sok aktivistájukat a rendőrség tartóztatta le, pláne, hogy a CPI(M) a 60-as évek közepén számos sztrájkban, tiltakozásban vett részt. Ám a CPI(M) se maradt egységes: szembekerült a tömegpártiság igénye – ami az államba való visszakerülést is jelentette, a választásokra, parlamenti harcokra való fókuszálást, a radikalizálódás némi visszafogását, választási győzelemmé változtathatóságát – a konkrét indiai szituációban a maoizmussal, illetve a KKP kívánta „radikalizmussal”. Különösképp az 1967-es Naxalbari parasztfelkelés megítélése – innét a „naxalita” megnevezés –, illetve korábban, a választásokon kialakítatandó pártszövetségek kapcsán, ahol a CPI(M) minden „nem reakciós” párttal szövetséget kívánt kötni (Kína stb. tiltakozása után a kört leszűkítették néhány baloldali pártra). A CPI(M)–ből végül 1969-ben kiváltak a maoista „radikálisok”, s felvették az Indiai Kommunista (Marxista-Leninista) Párt, CPI(M-L) nevet.
„Végkifejlet”: A CPI(M) Nyugat-Bengál, Kerala, Tripur szövetségi államok stb. vezető erejévé vált. Ám Nyugat-Bengáliában az immár pártállamiság követelte de-, sőt, ellenradikalizálódás következtében Nyugat-Bengáliában elvesztette a tömegtámogatottságát és a hatalmat. (Pl. 2006-2007-ben, Nandigram és Singur falvak területén a CPI(M) földet sajátított ki nagy ipari magántőkés csoportoknak, Singurban a Tata konszernek; a földjüket vesztett falusiak az ellenzéki pártok vezetésével fellázadtak. Az összecsapások és állami terrorcselekmények, gyilkosságok a CPI(M)-et, mint a nép jó képviselőjét és vezetőjét hiteltelenítették.)
A CPI parlamenti/állami szövetségek alakítgatójaként ügyeskedte bele magát a 2019-es megsemmisítő választási vereségbe, ami után, 2023-ban a „nemzeti párt” státuszát is elvesztette.
A CPI(M-L): az elnyomatás, a nemzetközi illetve kínai helyzet alakulása stb. okán e maoista párt már az 1970-es években több kisebb pártra szakadt; általában a naxalita mozgalmak nem tudtak kitörni a helyi-marginális, nagyobbrészt vidéki szerepből – bár egyrészt maoizmusuk, másrészt a városi elnyomatás, ahol az állam könnyebben csaphatott le rájuk, nem feltétlenül mozdította őket ebbe az irányba. De elméleti-gyakorlati radikalizmusuk, a kisebb-nagyobb parasztmozgalmakban való szerepvállalásuk – az 1975-ben kihirdetett vészhelyzet alatt, amit pl. a CPI támogatott –, a munkásság, diákok, stb. a CPI(M-L)-t tartották valódi forradalmi szervezetnek, amit a velük szemben latin-amerikai mintára folytatott piszkos háború csak tovább erősített; így tehát a fennállónak és annak ideológiájának a maga módján, de megkérdőjelezéséhez, fellazításához járulhatott hozzá.
*
És akkor a Faridabad Majdoor Samachar/Kamunist Kranti-ról.
Miért különleges az FMS/KK története? Erre egyik elvtársi-kritikusuk, Loren Goldner adja meg a választ bevezetőjében:
„A világnak megvannak a maga forradalmi csoportjai, de a Kamunist Kranti azon kevés ultrabaloldali áramlatok egyike, ha nem az egyetlen, amely valódi, évek óta tartó munkásosztálybeli jelenléttel rendelkezik, és nem csupán a harmadik világban, hanem a nagyvilágban is. Húsz év alatt fejlődtek a maoizmustól az antisztálinista avantgardizmuson át az anti-avantgardizmusig, India egyik legfontosabb ipari központjában folytatott gyári harcok kiterjedt tapasztalatai révén. Ennek a tapasztalatnak a gazdagsága és a KK által belőle levont következtetései megérdemlik, hogy nemzetközileg jobban megismerjék és megvitassák őket.”
Az FMS/KK kialakulása: két ág összefonódása.
1, Az 1975-1977 között fennálló ún. Vészhelyzet [https://en.wikipedia.org/wiki/The_Emergency_(India)/] következtében, aminek tulajdonképpeni kiváltó oka az állammonopolista kapitalizmus válsága, a transznacionális kapitalizmus „előestéje” s ennek a helyi viszonyokra gyakorolt hatása, válságainak elmélyítése voltak – többek között az India-Pakisztán (Bangladesh) 1971-es háború következményei, az 1973-as olajválság, a belső hatalmi harcok „antidemokratikussá” vadulása, a munkásság lázadásai, vasutassztrájk a romló életkörülmények miatt stb. –, a városi munkásság radikalizálódott. A Vészhelyzet alatt Indira Ghandi „szegénybarát” kormánya betiltotta a sztrájkokat, bérstopot vezetett be, és a szegénységet kényszersterilizációval és a nyomornegyedek adminisztratív-rendőri felszámolásával stb., kívánta csökkenteni végül. Ehhez a jelentősebb pártok szakszervezeti is asszisztáltak – kivéve a CPI(M) szervezeteit, akiket ezért ugyanúgy elnyomtak, mint a naxalita CPI(M-L) szervezeteit. A Vészhelyzet nevű állami terror eredményeképp egyrészt a munkásság megkísérelte helyi szakszervezeteit leválasztani a központi szövetségekről és Faridabadban, nem törődve a pártpolitikai-állami játékokkal sztrájkokat, utcai tüntetéseket szerveztek, akár 10 000-es nagyságúakat; másrészt a Vészhelyzet korszaka a rendőrséget is radikalizálta: mindenek felett állónak érezve magukat belelőttek a tüntető tömegbe (1979. október 17-én.), majd a halottakat és a bizonyítékokat megkísérelték eltüntetni. Ám a faridabadi munkásságot ezzel nem sikerült „jobb” belátásra bírni: szerveződni akart és szerveződött tovább, miközben azt sikerült elérni, hogy a „pártállami” szakszervezetesdi hiteltelenné, a „rendszer” pedig gyűlöletessé vált; a munkásság másféle szerveződésének lehetője már valósággá lett.
2, A militánsok, akik egyrészt magából a munkásságból érkeztek, a mindennapi harcok eredményeképp; másrészt az „értelmiségi” „deklasszáltak”, akik egyetemeken stb. a nem-integrált maoista mozgalmak hatására radikalizálódtak és kezdtek a „nép közé járni” – vagyis a vidéki CPI(M-L)/naxalita mozgalmak illegális, hivatásos forradalmár funkcióját betölteni. Ennek progresszív lehetője nem volt más, mint a társadalmi rétegek/osztályok közti választóvonalak fellazítása – már azon túl, hogy a hivatásos forradalmárokból álló illegális párt óhatatlanul új választóvonalakat, hierarchikussága okán új elitet kellett kitermelnie.
Az FMS/KK (egyik) „motorja”, a nemrég (2025. január 25-én) elhunyt Sher Singh magát a „néppel” való kapcsolatot, a „közöttük élést”, mindennek mentalitását, illetve a vidéki „nomád-gerilla” túlélésének módjait ekképp sajátította el. Szerencséjére a CPI(M-L) bomlása (a kínai politika irányváltásai, a párt és társadalmi rétegeinek belső ellentétei, ezek artikulációi a zárt-hierarchikus-paranoid közegben) nem kínálta fel helyben a magas rangú és begyöpösödött pártvezető karrierjét; a munkásság radikalizálódása pedig arra indította, hogy ne csak a vidék forradalmiságában higgyen. Így hát elkerült a „városba”: Gwaliorba, Indore-ba és a környező gyárterületekre. Ott a munkásság tanulóköreit szervezve és a munkásság tapasztalataiból kiindulva viszont már Ő és elvtársai abban kezdtek gondolkodni, hogy a meglévő „központi” (pártállami) szakszervezetek helyett helyi és független szakszervezetet, illetve a pártállami-parlamentáris párt helyett az illegális CPI(M-L)-szerű, annak megfelelő-azt megreformált-ahhoz kapcsolódó, de munkásszervezetet kellene létrehozni, a Marxista-Leninista Majdoor (Bérmunkások) Pártját. E koncepciót, illetve a leendő párt programját végül egy Delhiben székelő magas rangú pártvezető elé tárták. A vezető – aki 40 évig aktív volt a CPI-ben, majd a CP(M)-ben, majd a CPI(M-L)-ben – megdöbbent. A párt engedetlenségnek nevezve az ügyet és véget vetett kapcsolatának Sher Singh-el.
Ekkor még Sher Singh nem szakított a lenini pártkoncepcióval, illetve munkásszerveződési elveivel. De azt is látnia kellett, hogy Indor, Gwalior, Bhopal és Madhya Pradesh más ipari területeinek munkásharcai utóvédharcok: ezen területek iparai már hanyatlóak. „Dinamikusabb” és „központibb” helyet keresett és talált: az ország legnagyobb városához közeli, iparilag virágzó Faridabadot.
Sher Singh ebben az időszakban tett lépései, a velük kapcsolatba került emberek és a velük folytatott tevékenységek a „Marxista-Leninista Majdoor (Bérmunkások) Pártja” programján alapultak, amelynek célja egy „valódi” munkásszervezet létrehozása volt.
E program nagy vonalakban:
● a szakszervezetek kulcsfontosságúak a munkások szerveződése szempontjából. A vezetők bábjainak eltávolítása belőlük, és becsületes, munkásbarát képviselők beiktatása,
● az álkommunisták leleplezése,
● a munkások tudatosítása a globális imperializmus elnyomó természetében,
● a materialista filozófia terjesztése a munkások körében
Sher Singh ebben az időszakban alapvető szerepét a munkások szellemi élcsapatának tagjaként/megteremtőjeként látta. S 1982-ben, mindennek szellemében adták ki a Faridabad Majdoor Samachar első számát.
Ezen időszakot két dolog jellemezte:
Egyrészt egy intellektuális élcsapat nézőpontja, amelynek alapvetése a valóság megértése olvasás útján, azaz híres forradalmárok gondolatainak megértése és gyakorlatba ültetése, illetve a fennálló régi eszközeinek új kezekben való forradalmasításának óhaja: különböző gyárak munkásaival tartott heti találkozókon Sher Singh arra buzdította a munkásokat, hogy emeljenek igényt egy „valóban reprezentatív” szakszervezetre. Azt mondta, hogy a munkások a szakszervezeti tagdíjat fizessék be (a munkásság egy jó része kényszernek érezve a szakszervezeti tagságot nem-fizetéssel honorálta a szakszervezeti tehetetlenséget, sőt, munkásellenességét), majd „jogosultként” gyakoroljanak nyomást a szakszervezetekre, hogy azok érdekeik szerint működjenek.
Másrészt a legtöbb vita a helyi vállalati igazgatókról, menedzserekről, szakszervezeti vezetőkről, a rendőrségről, az adminisztrációról stb. szólt. Nemcsak e kapitalista erők elnyomó természetét próbálják leleplezni, hanem visszhangozzák a munkásosztály irántuk érzett gyűlöletét is. Fontos mozzanat, hogy Sher Singh illetve a Majdoor Samachar csak olyan militáns munkások segítségével tudott részt venni ezekben a tevékenységekben, akik a Gedore, a Bata, az Escorts, az East India gyáraiban dolgoztak. Tehát az „avantgárd” működést, annak „magas” elképzeléseit, prédikációit és tanításait itt egy napi, bensőséges kötelék egészítette ki a militáns munkáscsoportokkal. A havilap a munkások életükkel kapcsolatos frusztrációik és haragjuk kifejezésére szolgáló eszközzé vált; az újság kiegészítette militáns tevékenységeiket az üzemekben. Legfőképp: a szervezkedni akaró munkásság közötti párbeszéd és tapasztalatcsere az újság révén kiterjedtebbé és intenzívebbé vált.
1984-re ez oda vezetett, hogy át kellett gondolni az „avantgardizmus” és a munkásság mindennapi harca közti viszonyt; egyáltalán a szerveződési módot, a szakszervezetek és a párt szerepét. Mint fentebb megjegyeztük, a munkásság a szakszervezetiségben nem látott sok reformálnivalót; az ott és akkor lehetséges pártformák pedig vagy legálissá váltak és állampárti szemétté; vagy az illegalitásban torzultak/őrlődtek fel reménytelen roncsokká.
Ezzel szemben a napi harcokról szóló tudósítások, a munkásság által leírt visszaélések, az igazgatóságok/vezetőségek kipellengérezése, aljasságaik leírása, az újságban koncentrálva az egészet, a munkásság gyűlöletének a felkorbácsolása így; mindez azt eredményezte, hogy az állam és a tőke emberi számára az FMS és köre „célkeresztbe került”. Jelentősebb és veszélyesebb lett annál, hogy az elmélet, szervezetiség s módszerek kérdései ne legyenek átgondolva. Vissza kellett vonulni, hogy előre léphessenek; az újság kiadását be kellett szüntetniük.
Sher Singh útkeresése 2 évig tartott. A marxista-leninista-maoista tételek és reformjuk lehetői megkérdőjeleződtek számára; számos „balos” csoporttal vette fel a kapcsolatot, főleg olyanokkal, akik parlamenten kívüliségben gondolkodtak. Találkozott a bhopali Indiai Szocialista Egységközpont (SUCI) tagjaival, az Indiai Forradalmi Szocialista Párt (RSPI (ML)) aktivistáival, és azokkal, akik onnan kiváltak, hogy megalakítsák a Forradalmi Proletár Platformot (RPP). Felkereste Közép-India bányászati régióit, és találkozott Shankar Guha Niyogi militáns vezetővel. Ezeket a találkozókat ebben az időben egy összindiai bérmunkás szervezet, valamint egy összindiai újság létrehozásának gondolata motiválta. Kapcsolatba lépett a Nemzetközi Kommunista Áramlattal (ICC) is, amely akkoriban főként Európában volt aktív, és internacionalista szemlélettel rendelkezett. A velük folytatott beszélgetések során Sher Singh-t arra biztatták, hogy olvassa el Rosa Luxemburg, a német munkások mártírhalált halt vezetőjének műveit, főként a Tőkefelhalmozás-t. Ez főleg abból a szempontból volt fontos kérdés, hogy Lenin (illetve Buharin és Hilferding) imperializmuselmélete alapján számos bolsevik szerveződés Indiát nem tartva kapitalista országnak, vagy legalább is nem olyannak, ahol a tőkével szemben ugyanúgy teljes osztályharcot kell vívnia a munkásosztálynak, mint a kapitalista országokban, megteremtették így az elméleti alapjaikat s indokaikat saját indiai pártállami opportunizmusuknak. Ezzel szemben pedig fel kellett lépni.
Ezen erőfeszítések első eredménye egy 1986-ban hindi és angol nyelven megjelent cikk volt „Kamunist Kranti” (Kommunista Forradalom) címmel, amely bemutatta ezeket az új ideológiai kísérleteket.
Az imperializmus és a hozzá kapcsolódó osztályharc-problematika kapcsán levont következtetések a következőképpen foglalhatók össze:
1. A feudális társadalmat természetes társadalmi formációnak tekintették, ahol a pénzügyi tranzakciók minimálisak voltak. Ezzel szemben a Kelet-indiai Társaság globális terjeszkedése, vagy a világpiac bővülése nagymértékben terjesztette el a pénzügyi cserét az indiai szubkontinensen. A földesúriság és más, a pénzügyi adóbeszedésen vagy az uzsora megjelenésén alapuló kizsákmányoló kapcsolatok nem nevezhetők feudálisnak. Itt elutasítják azokat a kommunista programokat, amelyek az indiai szubkontinens viszonyait a feudális társadalomhoz kötik.
2. A feudális társadalom (naturális gazdaság) és a kapitalista társadalom (áruk piacra termelése bérmunkával) között szükségesnek tartották egy különálló szakasz azonosítását, amelyet Marx „egyszerű árutermelésnek” nevezett. Ez a szakasz a személyes fogyasztásra szánt hazai termelésen és a felesleg korlátozott kereskedelmén alapul, és ebben a folyamatban történik a tőke primitív felhalmozása és a hazai termelés kiszorítása. A „Kamunist Kranti” szerzői szerint ennek a szakasznak, mint különálló társadalmi kapcsolatnak a megértésének elmulasztása az oka annak, hogy az olyan társadalmakat, mint India, még mindig feudálisnak tekintik.
3. A harmadik fontos szempont, hogy a 19. század második felére a kapitalisták elmozdulása már megkezdődött. A tőke, mint magántulajdon, egyetlen kapitalista tulajdona, az elavult tőkeformává válás szélén állt. Maga Marx is megemlíti, hogy a részvénytársaságok nemcsak felülmúlják a kapitalistákat a piacon, de a magántulajdon problémáival sem szembesülnek. A „Kamunist Kranti” szerzői amellett érvelnek, hogy a tőkét a „magántulajdon” jellegén túlmutató, tágabb társadalmi kapcsolatként kell tekinteni, olyan új képviselőkkel, mint a globális vállalatok, az állami tulajdonú vállalatok és a korlátolt felelősségű társaságok.
Ezzel párhuzamosan, az új kapcsolatok, elméletek, viták eredményeképp új célokat is kitűztek:
1. Felhívás a munkások önszerveződő lépéseire.
2. Vita a szakszervezetekről, mint a tőke képviselőiről.
3. Javaslat egy „Globális Munkás Kommunista Párt” megalakítására.
Sher Singh és társai 1986-ban újra elkezdték terjeszteni a Majdoor Samachart; cikkeiket „Kamunist Kranti” néven küldték más aktivistáknak. 1986 és 1987 között a terjesztés még rendszertelen volt; 1987-től pedig megkezdődött az újság rendszeres havi terjesztése a gyárakban dolgozó munkásbarátok és elvtársak adományaiból. Abban az időben csak Faridabadban havonta körülbelül 650 példányt terjesztettek; ez a szám hamarosan elérte az 1000-es nagyságot. Előfordultak összecsapások a különböző vezetőségekkel, a banditákkal és a rendőrséggel; a KK elvtársai pedig azt a politikát alkalmazták, hogy ezeket az incidenseket a munkások elé tárták, a munkások ügyének propagandájának eszközeként használták fel.
Az újság tehát már nem a „leninista” avantgardért/avantgardként „prédikált és tanított”, adott jó tanácsot stb. a munkásságnak, a munkásság mindennapi harcainak, élményeinek stb. a bemutatása mellett. Megjelent a nem-centralizált szerveződés tendenciája – és ennek prédikálása és tanítása „felülről”. Utóbbi ellentmondásossága a következő vitában kristályosodott ki, ami egyben az FMS/KK-t az avantgard-szemlélet elhagyásához is hozzásegítette:
Az „Echanges” című folyóirat 1990. január-márciusi 63. számában (https://archivesautonomies.org/spip.php?article1679) megjelent a Majdoor Samachar (1989. március) cikke, amelynek összefoglalása a következő: 35 000 textilgyári munkás kezdett rail-roko (vasúti blokád) sztrájkba Kanpurban. A vasútvonalat 5 napra lezárták, naponta 100 vonat állt meg. Egy mainstream újság szerint: „Az összes gyári munkás maga is vezetővé vált, és a hagyományos szakszervezeti vezetőket háttérbe szorították”.
Erre a cikkre válaszul Cajo Brendel holland kommunista levelet írt, amelyben ezt kérdezte:
„Egészen ismerős számunkra, hogy a munkások meghatározzák saját lépéseiket, és hogy a szakszervezetek olyan szervezetek, amelyek a tőke érdekeit szolgálják… Cikkében kétszer is tanácsokkal látja el a munkásokat, ahelyett, hogy egyszerűen csak összefüggéseiben elemezné az általuk megtett lépéseket. Miért tartja helyénvalónak, hogy tanácsokat adjon nekik? Másodszor, miért akar világméretű munkásszervezetet létrehozni? Meglátásunk szerint bármely párt, legyen az hierarchikus vagy nem hierarchikus, csak a burzsoá társadalom terméke lehet.”
És erre az FMS/KK a következő választ adta:
„A munkások spontán tevékenységei azért jelentősek a marxisták számára, mert néha a valósággal való összecsapás révén a munkásosztályt a kommunista tudatosság felé vezethetik, ahogyan az a Párizsi Kommün vagy a Szovjetek kialakulása során is megfigyelhető volt. Az ilyen lépések ösztönzően hatnak a marxista szervezőkre, és bizonyos sikereket is elértünk abban, hogy a munkásokat a kommunista tudatosságról tájékoztassuk olyan események kapcsán, mint a Párizsi Kommün. A marxisták a munkásmozgalom szerves részét képezik. E tudatosság eljuttatása a munkásosztályhoz egy létfontosságú feladat, és egy világméretű munkásforradalom csak mint tudatos lépés jöhet létre.”
Ezzel párhuzamosan a szerkesztők közölték Brendel következő válaszát:
„Némileg eltérő a véleményünk. Nem hiszem, hogy a munkások azért tesznek lépéseket, mert »marxisták«. És soha nem is fognak ilyen okból lépéseket tenni. Azért tesznek lépéseket, hogy megvédjék érdekeiket. Nem hiszem, hogy előbb a munkásokba be kell csepegtetni a kommunista tudatot. De nem kétséges, hogy a munkások érdekeik védelme érdekében tett lépései elvezethetnek egy ilyen tudatossághoz. Ezért úgy vélem, a mi feladatunk nem a Párizsi Kommünről stb. való mesélés, hanem saját lépéseik és körülményeik megvitatása.”
1992-ben (január-márciusban) ismét megjelent egy levél a „Kamunist Kranti”-tól, amelyben ez állt: „Az indiai munkásmozgalom még ma sem találta meg a saját független helyét. Ennek fő oka a helyi sajátos viszonyok (a paraszt-kézműves osztály túlsúlya) és azoknak a hiánya, akik kommunista tudatosságot hoznának a munkások közé.”
Mindehhez járult még néhány dolog. Az egyik, hogy a transznacionális monopolkapitalizmus uralkodó tendenciává válása (a „piac növekvő kihívásai”) „helyben” a következőket eredményezte:
● Többet és többet termeltetni a munkássággal
● Elbocsátások
● Bérek csökkentése
● Automatizálás
Ha ezek a módok kudarcot vallottak, a vállalatok mindent elraboltak, amit csak tudtak, majd bérfizetés nélkül elmenekültek. Ebben a folyamatban a szakszervezetek azt a szerepet játszották, hogy vagy tudatlanságban tartották a munkásokat, vagy kiszolgálták a vállalatokat azzal, hogy leszerelték a munkások ellenállását, vagy épp „eltérítették” azt a tőke hasznára. Lásd a „tervezett” sztrájkokat, az olyan harcok kierőszakolását, ahol a munkásság csak veszthetett, és dezorganizálva, kénytelen-kelletlen el kellett fogadnia a tőke ultimátumait – vagy épp azzal az érzettel, hogy sikerült megakadályozni a tőke győzelmét (pl. nem adott munkáscsoport 100%-a vesztette el a munkáját adott harcban, hanem csak 30-40-50%-uk; csak hát adott tőkének pont ez volt a célja). Így bármiféle fentről/kívülről szervezett dolog hitelessége, ekképp önkéntes megszervezhetősége egyre inkább megkérdőjeleződött a munkásság számára.
A másik, hogy a munkások az FMS/KK elméleti-ideológiai részeit, annak nyelvezetét stb. nem értve, mindennapi küzdelmeikhez túl távolinak, „szakértőknek” és „vezetőknek” valónak gondolva figyelmen kívül hagyták. Plusz annak már korábban is meglévő és el nem feledett tapasztalata, hogy nagy társadalmi szerveződések – legalább is akkor és ott – vagy teljesen rendszerkompatibilisek, vagy könnyű célpontokká lesznek, akiknél elég néhány vezetőt, militánst, hangadót megvásárolni (vagy épp likvidálni), és az egésznek, maximum fizikálisan, minimum forradalmi szempontból mindenképp vége. Miközben a „munkáslevelezés”, a munkásság párbeszéde, a való feltárása, a „munkáskutatás” az így szervezett „radar alatti” nem-hierarchikus tömegellenállás működött. Így Sher Singh és társai arra a következtetésre jutottak, hogy tovább kell lépniük a gyakorlatban: fel kell szabadulniuk „antiaktivista” aktivistaként az aktivizmus alól. Sher Singh számára most a „használható-tovább gondolandó” ötleteknek új kritériuma volt: összhangban kell lenniük a munkások öntevékenységével. Számára a munkások körében a tudatosság terjesztése vagy növelése most már kevésbé volt fontos, mint a munkások saját tevékenységének, valódi tudatosságának új nyelven történő ábrázolása, hogy elérje a munkásokat és más szimpatizáns embereket; Sher Singh megemlíti, hogy 1998 után az újságokban nagyobb teret kaptak a munkások tettei és szavai, és az újság saját hangja fokozatosan visszafogottabbá vált.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a KK/FMS pusztán „munkásújság” (workerizmus) lenne. Számos csoporttal, irányzattal, diákkal stb. kapcsolatot tartva vannak továbbra is „teoretizáló” kiadványaik – ám mint fentebb írtuk, már nem a „prédikálj-taníts” elvnek megfelelve. [„Ballada a munka ellen” (1996), „Gondolatok Marx politikai gazdaságtani kritikájáról”, „A bérmunkások öntevékenysége: A képviselet és a delegálás kritikája” (1998)]. Az osztályharc helyi jellegzetességeinek változásait is dokumentálják a munkások levelei, megjegyzései alapján. Nem egyszerűen a statisztikai hivatal adatainak feldolgozásáról van szó: a közvetlen termelők közvetlen tapasztalatairól, annak dokumentálásáról, az újságban „összefogva”-felerősítve magát a proletárösszefogást erősítve, egyrészt. Másrészt a munkások tevékenységének részletes bemutatása mellett a lap aprólékos krónikája a Delhi-NCR területén elterjedt ipari rendszernek. Hónapról hónapra dokumentálja az itt bekövetkező változásokat – gyárak és ipari zónák létrejöttét és megszűnését, a termelés technológiai átalakulását, valamint a munkások csoportosulásainak, önszerveződésének és életének változásait. A lap kitartóan igyekszik bemutatni a munkások oldaláról ezeket változásokat, miközben nem tekinti magát kívülálló-objektív akadémiai tudósnak, amely ráadásul csak a tárgyi változásokat vizsgálja, hanem a munkásosztály részesének, ekképp beavatkozónak.
Ezen korszak változásait az FMS/KK a következőképp dokumentálja:
„A jogállamiság és a gyári munkások ellenőrzésére szolgáló képviselet egyre jelentéktelenebbé vált. A gyárakban dolgozó alkalmi munkások kezelhetetlen erővé váltak.
Majdoor Samachar azonban az 1990-2000-es időszakban nagyrészt az állandó munkások védekező küzdelmeivel foglalkozott.
A Majdoor Samachar terjesztésének bővítése a szomszédos Okhla ipari területen Delhiben 2000 után Eleinte sokkoló volt látni, hogy a munkások nagy része nem tudta a gyár nevét, ahol dolgozott. Eltartott egy ideig, mire felismerték a radikális potenciált: ez/az a gyár lényegtelen volt, a gyakorlatban a gyári rendszer/bérrendszer számított.
A bérek és munkakörülmények voltak azok a keretek, amelyek között Majdoor Samachar vizsgálta a munkaügyi konfliktusokat. És ez sajnos 2010-ig így is maradt.
2000-től kezdve a munkások hangja lett a Majdoor Samachar fő témája. De ezek a hangok a munkások áldozati szerepét tükrözték. A gyárakban dolgozó alkalmi munkások bére és munkakörülményei szörnyűek voltak. Ezt olvasni fájdalmas volt, és csak tovább növelte az általános pesszimizmust. A egyre inkább láthatóvá váló radikális törések és a radikális lehetőségekről is szó esett, de csak töredékesen és bonyolultan. Rutin lett a havi terjesztés Faridabad és Okhla ipari területein.
Egy európai aktivista munkás (Németországban született) 2007-ben érkezett Gurgaonba, és mi is oda költöztünk. 7000 példányt kellett kinyomtatni, hogy elérjük az Udyog Vihart [egy ipari terület] Gurgaonban.
Egy politikai aktivista Allahabadból érkezett Gurgaonba, és gyári munkás lett. 2009-ben kezdte el terjeszteni a Majdoor Samachart az ipari modellvárosban, Manesárban.
A fiatal Maruti Suzuki gyár (2007-ben alapított) munkásainak tevékenységei az IMT Manesarban 2011-12-ben előtérbe hozták a jelen radikális lehetőségeit és a radikális töréseket, amelyek mindennapi tényként zajlanak minden munkahelyen. A Majdoor Samachar ezt tükrözte, és ezáltal átalakulása felgyorsult.
2011-12-ben a havi nyomtatott példányszám elérte a 10 000-et. A Maruti Manesar gyár munkásainak tevékenysége szintén lendületet adott a különféle baloldali aktivistáknak. Új diákok és más aktivisták csatlakoztak a Majdoor Samachar terjesztéséhez. Új ipari területeket csatlakoztak a terjesztési hálózathoz. Havonta 12-13-14-15 000 példány nyomtatása. A mennyiség 15 000 példány körül stabilizálódott.
A nyomtatott példányokhoz való ragaszkodás és az internet minimális használata egészen 2015 végéig elhúzódott. A fiatal munkások természetes okostelefon-használata és az oldalirányú kapcsolatok szükségessége győzte le néhányunk makacsságát. És pillanatok alatt a Majdoor Samachar terjesztése a gyári munkások WhatsApp-csoportjaiban több százezer példányra nőtt.”
S egy példa:
2005. augusztusi szám részletesen tárgyalja, hogy Majdoor Samachar egy új helyzettel találkozott, ahol a hatalmas gyár nagymértékben támaszkodott a nagyszámú alkalmi munkásra az intenzív gyors és széles körű termelés érdekében. Ez nem korlátozódott egyetlen gyárra, hanem az egész ipari területet érintette, mivel az új rendszerben lévő gyárak több csatornán keresztül kapcsolódtak egymáshoz. Így amikor később nagyobb felkelések történtek olyan vállalatoknál, mint a Maruti, a Samsung és a Yamaha, Majdoor Samachar részletes és hasznos elemzéseket készített a munkások és más olvasók számára.
Ezek a kapillárisok nemcsak a nagy gyárakból a kicsikbe terjednek, hanem minden kis és nagy termelési egységet áthatnak, hatalmas távolságokra terjedve. Ez látható a korszakban a kis egységekben történt számos felkelésben, amelyeket a Mazdoor Samachar felerősített. A ruhaipar, az elektronika, a fémipar, az orvosi műszerek, a kartongyárak, a bútoripar stb. – mind-mind helyet kapott a Majdoor Samacharban. Gyakran egyetlen kis vagy nagy gyárban történt incidens nemcsak az egész ipari területet rázta meg, hanem néha egész városokat, mint például Noida (FMS; 2013. március) vagy Bengaluru (FMS; 2016. május), vagy akár a Kerala hegyeiben található teaültetvényeket (FMS; 2015. november). A munkások spontán, vezető nélküli akciói meglehetősen gyakoriak és hatékonyak lettek ebben az időszakban.
Láthatjuk, hogy a 21. század új lendületet hoz a Majdoor Samachar és a „Kamunist Kranti” tevékenységébe. A 1990-es években a régi struktúrák összeomlásából fakadó perspektívaváltás új ötletek felfedezéséhez vezetett a 2000-es években, amelyeket azonnal befogadtak, megragadtak és kipróbáltak. Az alkalmi munkások szerepének megváltozása, az, hogy a termelés perifériájáról a termelés központi eleme lett, a technológiai fejlődés miatti radikális változások a termelésben, a gyárak és a munkaerő jellegének változása, a termelés globális összekapcsolódása és terjeszkedése, valamint a szakszervezeti struktúrák csökkenő szerepe a munkások tevékenységében – mindezek az új helyzet jellemzői és a munkások növekvő elégedetlensége élénken tükröződnek a 21. századi Majdoor Samacharban.
*
Loren Goldner elvtársi kritikájának részlete a KK/FMS-ről:
»A KK a „kis lépések” stratégiáját látta és fejlesztette tovább bármilyen avantgardizmus alternatívájaként. A faridabadi munkásoktól megtanulták, hogy „a kaptárban egyesült méheket könnyen elriasztja a füst, és elviszik a mézet. De ha a méhek affinitás-csoportjai nyüzsögnek, senki sem mer hozzányúlni a mézükhöz”. Korábbi módszereik és minden leendő avantgárd kritikája a KK által „unifokális (egyközpontú) harcoknak” nevezett módszerekre irányul, azaz olyan nagy összecsapásokra, ahol az elnyomás teljes spektruma az államtól, a hadseregtől, a rendőrségtől és a vezetőségtől a „marxista-leninista” pártokig és szakszervezetekig egy nagy célpontra összpontosíthat. A fent említett harcok többségét az ilyen egyközpontú harcok példájaként említik. Velük szembe állítják a kis „affinitás-csoportok” akcióit, amelyek megbénítják a menedzsment támadásait anélkül, hogy sebezhető célpontokká válnának.«
»Hogy a lehető legtömörebben fogalmazzam meg fő kritikámat: A Kamunist Kranti, mint áramlat, túlságosan a termelés helyszínén [termelési ponton] zajló munkásharcokra összpontosít. Faridabad-i tapasztalataik tanulságai, bármennyire is gazdagok, nem annyira általánosíthatóak, mint ahogy a KK gondolja. Csak ennyit, és nem eleget nyújtanak a forradalmároknak azokban az országokban, ahol a proletariátus nagy része soha nem jutott el az üzemekbe, vagy a közelmúltban leépítették onnan.«
»Ahogy a Kamunist Kranti teljesen (és főként jogosan) szakított az egy városra kiterjedő „unifokiális (egyközpontú) küzdelmekkel”, a Kamunist Kranti szakított az ÖNMAGÁÉRT-VALÓ-OSZTÁLY-al [class-for-itself] is, amely egy totalitás, nem pedig összesség; és amely ezért nem lehet az affinitás-csoportok egyszerű-lineáris összeadódása a gyárak egyszerű összeadódásában, hanem valami minőségileg mássá válik [kell válnia] a közvetlen proletár kettős hatalmi politikai formában, amely előrevetíti a tényleges munkásosztály hatalmát a társadalom egésze felett, mint például az 1905-ös (Oroszország), 1917-1921-es (Oroszország-Németország) vagy 1936-os (Spanyolország) szovjetek. (A Kamunist Kranti persze joggal mutathatna rá, hogy az utóbbi példák mindegyike szintén vereséggel végződött, de ez ostoba összemosás lenne. Minden küzdelem, amely a kapitalizmus végleges megdöntése nélküli, előbb-utóbb valamilyen módon vereség lesz).«
»Amikor a munkások megpróbálják megbénítani a termelést egy, vagy akár az összes gyárban, akár „egyközpontú harcok”, akár „kis lépések” révén, bármilyen radikálisak is legyenek, akkor is csak „negligálják” a termelés uralkodó, elidegenedett szervezetét; és szakítanak ezzel a (nagyon is szükséges) napról-napra „negligálással” azáltal, hogy osztályként a társadalom egészének reprodukciójának alternatív alapjaként tételezik magukat, nem csupán egy vagy az összes gyárban, hanem az élet minden területén, ahogyan a tőke jelenleg az élet egészét uralja. A Kamunist Kranti kizárólagos összpontosítása a „negáció” radikalizált formáira (a kapitalista termelés megzavarására), bármennyire is érdekes és fontos, nem elégséges.«
*
Goldner kritikájának van még egy aspektusa: az, hogy a KK/FMS egy aktív ipari terület proletárharcainak a részese, „szervezője”; de mi a helyzet a deindusztrializált/pauperizálódott területekkel?
»A fontos viszont nem az, hogy a „fejlett” és „fejletlen” országokról vitatkozzunk. Ami a Kamunist Krantiban a legszembetűnőbb, ahogy a fentebb elbeszélt faridabadi harcok történetének áttekintése is mutatja, az az, hogy az elmúlt 20 évben olyan típusú harcokkal foglalkoztak, amelyekkel a nyugati forradalmárok korábban Detroitban, Manchesterben, Elzászban, a Ruhr-vidéken és Torinóban, vagyis olyan harcokkal, amelyek elsősorban a termelés helyszínére, azaz a gyárra összpontosítanak. Az európai és amerikai kapitalisták 25 éven át bírálták az „egyközpontú harcokat” és a nagy összecsapásokat, mivel az 1965-1973 közötti időszakban, szerte Nyugaton, ellentétben azzal, amit a KK gondolhat, a kapitalisták VESZTESEK voltak, és ezek az „egyközpontú harcok” (mint például 1968 májusa Franciaországban vagy az 1969-es olasz „forró ősz”) intenzív kölcsönhatásban álltak a „kis lépések” harcaival az üzemi szinteken, amelyeknél a kapitalisták szintén vesztesek voltak. Utóbbiak stratégiája 1973 óta az volt, hogy ahol csak lehet, szétzúzzák a nagy termelési egységeket, amelyek nagy létszámú proletárkoncentrációt hoztak létre (mint amilyet ma Faridabadban találunk), és ezeket decentralizált, „rugalmas”, „háztáji-otthoni” termeléssel helyettesítsék; ez a stratégia nagyrészt a régi „munkásfellegvárak”, mint a Renault-Billancourt és a torinói FIAT megszűnésével valósult meg, amelyek olyan sok fejfájást okoztak nekik, mivel elvesztették a munkaerő és az üzemek feletti ellenőrzést.«
»Európában és Amerikában 25 éve a kapitalista (eddig nagyrészt sikeres) stratégia a régi munkásosztály feldarabolása, és most jön a Kamunist Kranti, és azt mondja, hogy a probléma az „egyközpontú harcok”! Ők inkább a másik oldalról, a munkások stratégiájaként, de ugyanennek a széttagoltságnak az elméletalkotói, és fogalmuk sincs, hogyan küzdjenek meg ezzel, mivel ez még nem sújtotta őket úgy, mint a nyugati munkásokat. Bármennyire is éleslátóak azzal kapcsolatban, hogy Faridabadban a munkások hogyan harcoltak a politikai, menedzseri és szakszervezeti ellenfelek csapdái ellen, nincs fogalmuk arról, hogy ezek a problémák hogyan jelentkeznek Európában és Amerikában, ahol egyre több (volt) bérmunkást dobtak a szemétdombra, és még többen születnek már a szemétdombon (ahogyan Indiában is).«
»Valahol bizarrnak tűnhet egy indiai munkásáramlatot kritizálni azért, amit az Európáról és Amerikáról mond. De mivel a KK azt állítja, hogy perspektívái határok nélküliek, és hogy a bérmunkások problémái mindenhol ugyanazok, akkor, ha a KK valahol téved, mindenhol téved. Tévedésük ismételten az általuk ismert bizonyos helyi tendenciák egyszerű összeadásának, lineáris-mennyiségi továbbvitelének hibájából ered. (De, hogy Hegelt parafrazáljam, az ismerős nem mindig az ismert). Ahhoz, hogy Faridabad ebben az értelemben „ismert” legyen, a Kamunist Kranti-nak el kellene helyeznie Faridabadot a „versenyfutás a lejtőn” globális kontextusában. A Detroit belvárosában dolgozó volt autóipari munkások annyit pisilhetnek a műhelyben, amennyit csak akarnak, mert a GM és a Ford már régen elszállította a futószalagot Pueblába és Chihuahuába; az acélmunkások, akik korábban az indianai Garyben süteményeket sütöttek a munkahelyükön, ma szétszóródva szállítják a pizzákat Chicago külvárosaiban; a konténerekkel teli San Francisco-i vízpart volt hajórakodói ma már a telefonkönyvben is alig találják meg egymást. Nem is beszélve ezeknek az autó-, acél- és part menti munkásoknak a gyermekeiről, akik a munkaerő-kölcsönző ügynökségek, a jövőtlen gyorséttermi-robot és az alkalmi munkák poklában nőttek fel. És nem beszélve azokról a fekete, volt autóipari munkásokról, akik részt vettek az 1972-es Lordstown-i, ohiói vadsztrájkokban, és akik most rabszolgamunkát végeznek az ohiói állami börtönben: Youngstownban (Ohio) gyakorlatilag a teljes acélgyártás leállt az 1970-es és 1980-as években, és a város legnagyobb munkaadója ma egy szigorúan őrzött börtön.«
Azon mozgalmak számára, akik a megoldást a kapitalizmuson túl/helyett/meghaladva tagadva keresik, kulcskérdés az, hogy az önmagán túlfejlődő kapitalizmus, a tulajdon/áru/tőkeviszony által és ellenében túl társadalmivá, nemzetközivé, termelékennyé fejlesztett termelőerők ellentmondásának kapitalista termékeit, az alulfejlesztett pauper vidékeket, menekülttábor-zónák világát hogy kapcsolják be a kapitalizmus elleni harcba; és, Goldner kritikájának kérdését itt is feltéve, úgy, hogy az ne pusztán negáció legyen?
Az első kérdésre, ha úgy vesszük, már van válasz, méghozzá a KK/FMS „szellemében”; legalább is abban az értelemben, hogy nem központi, a „hatalom” szempontjából nem látható módon ellenállni (eme nem láthatóság kérdésköréhez lásd egyébként James C. Scott: Erős-e a hamis tudat? Online: https://reszeghajo.hu/anarchizmus/james-c-scott-eros-e-a-hamis-tudat/). Ez a – Guy Debord és szituacionista-örökös – Tiqqun. S egy magyarul is kiadott írás tőlük: Láthatatlan Bizottság: Az eljövendő felkelés. https://reszeghajo.hu/korunk-anarchista-kommunista-dokumentumaibol/korunk-anarchista-kommunista-dokumentumaibol-html-pdf-allomany/
És a második? Az korunk nagy (mozgalmi) kérdése. S egy kevés pedzegetés hozzá a Részeg Hajó 12-es számában a …Vírus-Összeesküvés-Vallás… második részében olvasható. (https://reszeghajo.hu/reszeg-hajo-ujsag/virus-osszeeskuves-vallas-2-resz/).