2023. 02. 16.
JEAN BARROT – A KOMMUNIZMUS, MINT AZ ÉRTÉK MEGSZÜNTETÉSÉHEZ VEZETŐ SZOCIÁLIS MOZGALOM
*
Szerkesztői előszó:
A következő szöveg “francia” kommunisták vitája és munkája során keletkezett. A “francia” szóval itt csak arra akarunk utalni, hogy ők – nem úgy mint az NSZK-ban – sokkal átfogóbban foglalkoztak a kommunista elméletekkel és sokkal erősebben tudtak fellépni az ellenforradalmi sztálinizmussal szemben. A baloldali kommunista hagyomány Francia- és Olaszországban sokkal elterjedtebb. Ennek főként az az oka, hogy a kommunista mozgalomból származó írások többsége (mint pl. A. Bordiga írásai) csak francia és olasz nyelvterületen jelentek meg, és német nyelvre csak nagyon keveset fordítottak le ezek közül. Jean Barrot a 70-es évek elején megpróbálkozott a forradalmi marxizmus rekonstruálásával többek közt a “Le mouvement communiste” c. könyvében, amiből lényegében ez a szöveg keletkezett. A szöveg megértésének alapfeltétele a politikai gazdaságtan kritikájának és a marxi dialektika alapjainak ismerete, melyek sajnos egyre inkább feledésbe merülnek.
*
JEAN BARROT – A KOMMUNIZMUS, MINT AZ ÉRTÉK MEGSZÜNTETÉSÉHEZ VEZETŐ SZOCIÁLIS MOZGALOM
A kommunizmus: társadalmi mozgalom, ua. az a termelési mód is amely ebből a mozgalomból létrejön. A vulgármarxizmus ezt a tényt folyamatosan a legnagyobb homállyal fedi be. Habár a vulgármarxisták ismerik Marx kommunizmusról szóló szövegeit és nem is mulasztják el ezeket minden pillanatban idézgetni, mégis mindig csak azt az aspektust hangsúlyozzák, hogy a kommunizmus egy specifikus termelési mód, amelyet már nem az érték irányít. Ezzel valóban fontos pontot hangsúlyoznak, de ki is emelik abból az elmélet szövegösszefüggésből, amely az egész értelmét adja. Habár a kommunizmus tényleg egy specifikus termelési mód, de sokkal inkább jelenti azt a mozgalmat, amely eleinte a kapitalizmus formájába ágyazódva lassanként megteremti a saját bilincseinek letöréséhez szükséges eszközöket. Így tehát a kommunizmus mint termelési mód magának a kommunista társadalmi mozgalomnak a folytatódása. Mozgalom és cél nem választható el egymástól. Az egyre inkább kibontakozó mozgalomban embrionális állapotban már maga az “új” is jelen van: a Nem-érték, amely a proletariátusban testesül meg. Ezért az elemzést a tőke leírásával kezdjük, habár valójában csak egyetlen egy olyan dinamikus totalitás létezik, melyben a két aspektust csak absztrakt módon lehet megkülönböztetni egymástól.
A tőke saját fejlődése által szocializálja a világot. Minden individuális termelés a megsemmisülés felé halad. Ennek a megsemmisülésnek a pillanata ugyanakkor következik be, amikor az “individuális” munka megszűnik. Így marad maga a munka, az értékteremtők közössége. De ott is ahol a munkások nem válnak bérezettekké a pénz médiuma – mint absztrakt nemzeti vagyon – integrálja őket a kapitalizmusba. Mindegy, hogy hol dolgoznak, de amit termelnek az nem más mint áru, ami nem lehet az övék mert a piacra kerül, vagy pénz hiányában nem tudnak hozzájutni. A világpiaci termelés által minden termék az emberiség munkájának és fejlett produktivitásának eredménye. Így ma az érték nem más mint az össz világtársadalmi – átlag – munkaidő amely a mikroelektronikai forradalom miatt egyre inkább lerövidül. A gazdasági és társadalmi élet alanya már nem az egyes bármunkás, hanem az összes bérmunkást egyesítő szociális test, az emberiség a kollektív alany. Így nézve a társadalmasítást nem a kommunizmus hanem maga a tőke fogja véghez vinni. Így a társadalmasítás a világpiac megalapozásának/létrehozásának eredménye. Olyan komplex munkamegosztáson és kölcsönös kapcsolatokon alapul, amelyek vállalatok és országok közt jönnek létre és ma globális tőkeként fogják körbe a földgolyót. Ennek következtében ennek a termelési módnak semmi köze a közösség által előállított és akkumulált javak kisajátításához, mindössze absztrakt módon értékesíti a “kollektív” termelőeszközöket, méghozzá az érték önértékesítésének saját maga által létrehozott kényszermetódusainak alkalmazásával. A világ tőkés társadalmasítása az egészet egy óriási termelőgépezetté változtatja, amelyből az ipar megteremti bázisát és amelynek különböző elemei részben nagy vállalatok és ezek leányvállalatai, részben pedig ezektől elkülönült, de ugyanakkor mégis bennük integrálódott magántermelők. A kapitalizmus hajlamos arra, hogy tagadja az egyének termelőeszközök feletti magántulajdonát. Még arra is képes, hogy magukat a tőkéseket is expropriálja (kisajátítsa). Az egyéni tulajdonos szerepét egy olyan rendszer váltja fel, amelyet a részvénytársaságok és trösztök által előidézett koncentráció jellemez. A marxisták ezt is világosan felismerték az előző időszakban és Marx és Engels is leírta ezt a Tőke 3. kötetében. Egyébként – és ez a vulgármarxizmus lényege – valódi következtetések nem lettek levonva ebből a tényből, hanem a tőkét személyesítették meg. De alapjában véve már nem az egyének mint a magántulajdon reprezentánsai és inkarnációi szerveződnek jogi és gazdasági egységekké, és nem ők törekszenek egy saját törvényekkel irányított saját világ létrehozására, hanem maguk a termelőeszközök. De Marx és Engels valamikor már ezt is világosan felismerte, és ebből teremtette meg a “jellemmaszkok” fogalmát, amik ezen törvények objektumiként jelennek meg.
A tőke ellentmondása mindig ugyanaz és az értéket (a magántulajdont, a cserét) szembeállítja a használati értékkel. De a mód, ahogy ez a szembeállítás végbemegy mindig módosul és ugyanakkor megmutatja a tőke fejlődését és megsemmisítésének feltételeit is. A harc elszemélytelenedett. Tudjuk, hogy a magántulajdon törvényei semmi mást nem jelentenek, mint a csere és az érték létét és kényszerű tárgyiasult voltát. Ma már sokkal inkább vonatkoznak dolgokra mint személyekre. Ma egy olyan már szocializált termelési gépezet támadása veszélyeztet, amely most még az autonóm vállalatok értékének fogságában van. Szó szerint ki van parcellázva egymástól elkülönített termelői egységekbe és csak az érték képez köztük összekötő szálat, míg ennek a nemzetközi termelői komplexumnak a létrejötte, magának az értéknek az objektív alapját is megsemmisíti, és szigorúan vett gazdasági szemszögből nézve a magántermelést is eltörli. A kommunizmus így nem a termelés társadalmasítását realizálja (ellentétben a “Tőké”-ben leírtakkal) hanem ezt a szocializálást szabadítja meg az érték bilincseitől. így a kisajátítók kisajátítása nem személyi kérdés, hanem társadalmi kapcsolatok kérdése. Arról van szó, hogy a társadalmasított javakat/vagyont meg kell fosztani értékjellegétől.
A kommunizmus: az emberiség vagyonának társadalmi kisajátítása az emberek által!
Ez természetesen azt is jelenti, hogy a társadalmi javakat át is kell alakítani. Valójában a javak/vagyon egyúttal az igények kielégítés és a tőke termelése és terméke is. A kommunizmusnak csak le kell győznie ezt és szét kell törnie ezt a reakciós egységet. A kommunizmus az összes területen végrehajtott “akció”.
A létrehozásához szükséges feltételnek semmi köze sincs ahhoz, hogy milyen óriási ez a vagyon. Nem a mennyiség, hanem a viszonyok és a minőség kérdése az egész. Az értéket mint adott nagyságot elhanyagolhatjuk, ha a megtermeléséhez szükséges átlagos munkamennyiség elhanyagolható szerepet játszik: ezért azt mondhatjuk, hogy ez a “javak, vagyon, tulajdon” feleslegben van. A munkaidő szerepe és az ezzel összefüggő szabályozás (szükséges munka, vagy rendelkezésére álló munka) ennek gazdasági szerepéből adódik. Hogy miért volt szükséges, a primitív társadalom felbomlása után, amely megelégedett azzal hogy alapszükségleteit kielégítse, és nem ismerte a cserét, a javakat a bennük kikristályosodott munkaidőben mérni? Mert évezredek óta ez az egyetlen módja az elosztás és a termelés biztosításának.
A magántulajdon létezésének egyébként semmi más célja sincs, mint a csere működésének segítése. Egy olyan kapcsolatnak a speciális formája, amelyben a különböző osztályokba sorolt embereket valamiféle objektumhoz kötik a társadalmon belül, ahol is a csere uralkodik.
Teljesen utópikus elképzelés az, hogy az érték megszüntetése nélkül, csupán a magántulajdon megszüntetésével lehetséges az emberek felszabadítása. A javak magánjellegű kisajátítása egy bizonyos társadalomhoz, ill. speciális társadalmi típusokhoz (ókor, feudalizmus, kapitalizmus) tartozik. Ahhoz, hogy lehetséges legyen a csere, a javakat úgy kell tekinteni, mintha két olyan személyre vonatkoznának (fizikai és morális értelemben) (és itt szóba jöhet egy vállalat vagy maga az állam is), akik egymástól különbözőek és amelyek közül mindegyiknek exkluzív formában van birtokában az áru. Ami ezeket a javakat jellemzi, melyek egyaránt fejeznek ki determinált szükségletet (használati értéket) és önmagukon belül egy átlagos munkamennyiséget testesítenek meg, az az, hogy forgalmuk nem lehetséges, ha nem engedelmeskednek ezen munkamennyiség mértékének. Érték és magántulajdon elválaszthatatlanul összefüggnek egymással.
A kommunizmusban minden termékben benne foglaltatik egy bizonyos átlagos munkaidő, de ennek a ténynek nincs jelentősége. Az áru mint a használati- és csereérték közti ellentmondásos egység, megszűnik és már nem határozza meg az absztrakt érték. Nem marad más csak a “jószág” egy hasznos objektum (a kommunizmus így a vagyon egy új fejlődési formáját testesíti meg) és ezzel legyőzi azt a társadalmi kapcsolatot/viszonyt amit a csereértéke eddig determinált. A használati értékeknek tehát nincs többé szükségük csereértékükre, mivel nincs körforgás. Ahhoz, hogy ez az átalakulás bekövetkezzék, az áru megjelenése óta sokáig kellett még várni. Az áru tehát hosszú utat tett meg a tőkévé válásig, ami azáltal következett be, hogy az áru megszívta magát munkaerővel. Magában az áruban nincs benne a kommunizmus lehetősége. Az áru egyszerű fogalmából se a kommunizmushoz vezető mozgalmat, se annak működési alapelveit nem vezethetjük le. [1]
Csak a tőke indíthatja el a használati érték autonomizálásának ezt a folyamatát, azáltal, hogy az áruval növekvő ellentétben munkaerőt hoz létre. Az áru elveszíti önállóságát, azáltal, hogy tőkévé válik. Ez az egyik különbség az előkapitalista termelési módhoz képest, ahol is az áru egyre inkább az élet középpontjává vált. Az áru döntő szerepe a polgári társadalomban az értéktörvényben rejlik, amely az árut bezárja/fogva tartja a termelési folyamatban, elfogyasztja és túllép rajta.
Minden olyan kísérlet, amely a kommunista társadalom elemzésére irányul csak arra szorítkozhat, hogy működéséről általános elveket fogalmazzon meg. Ami a többi részt illeti (mindennapi élet stb.), azt csak nagy elővigyázatossággal kezelhetjük, és mindig a kommunista termelési mód lényegi mechanizmusával kell párhuzamba vonnunk.
A kapitalizmus vagyis az érték érték miatti termelése ilyen módon magát az érték elvét is érvénytelenné teszi, Marx álláspontja szerint. Az értéktörvénynek mégis van némi szabályozási funkciója a természeti források elosztásában, amit minden társadalomnak, a társadalmi rendszertől függetlenül el kell végeznie. Az értéktörvény azonban csak katasztrófák árán töltheti be ezen funkcióját.
A kommunizmusban ez másként van: az olyan mechanizmusokat mint a munkaidő mérése, könyvelés stb. másként használja. A költségvetés nem a költségek elemzésén alapul mint pl. a legkisebb vagy az átlagköltséget tekintve. A nyereség kényszerítő körülménye elveszti értelmét. A társadalmi termelést már nem a társadalmilag szükséges munkaidő határozza meg, hanem ahogy Marx nevezi, a rendelkezésre álló (diszponibilis) idő. És a természeti források felosztása az előállítandó javak minőségéből fog kiindulni, továbbá a meglevő forrásokból, valamint olyan gazdasági és társadalmi kritériumoktól fog függeni, amelyeket maguk a társadalmi termelők (ide tartoznak a tudósok is) határoznak majd meg.
Ez a diszponibilis idő máris jelen van. Valójában szó sincs arról, hogy a munkaidőt kell kiszámítani, hanem csak a termelői forrásokat kell figyelembe venni és ebbe beletartozik az egyének specifikus munkája is, amit minőségi forrásnak kell tekinteni. Egyetlen olyan könyvelés sem egyeztethető össze a kommunizmussal, amely a munkaidőt az érték mértékével méri.
Lényegében:
1. A fizikai egységekben mérhető munkai objektumai és eszközei számára csak a kapitalizmus nyújthat megfelelő “érték – táptalajt”. A kommunizmus ezt kitudja használni olyan természetes egységekben, (ilyen és ilyen típusú ennyi és ennyi ház stb.) amelyek megfelelnek a munka használati értékének.
2. A különböző képzettségű munkaerőknél a szociális számvitel a kapitalizmusban figyelembe veszi a képzettségi fokot és a használat fajtáját is.
De a kommunizmus a gazdasági törvények szintjén tagadja, hogy akár a termelési faktorokat, akár a társadalmi élet elemeit vissza lehetne vezetni egy általános absztrakt mértékre. Tehát nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Tehát nem jöhet létre túltermelés vagy hiány, mert a munka mennyiségét már nem kell kiszámolni. Méghozzá azért, mert az új javak és szükségletek a társadalmi életből erednek. Egyedül ez fogja meghatározni a javak mennyiségét és minőségét.
A javak, konkrét társadalmi használatuk és mennyiségük a társadalmi élet mozgásából keletkeznek és a társadalmi élvezet tulajdonsága bontakozik ki bennük. Össze kell hasonlítani őket egymással és a használatra vonatkozóan kiértékelni. Tehát kikalkuláljuk a rendelkezésre álló természeti forrásokat és a rendelkezésre álló termelőerőt ezek hasznosítására fordítjuk.
Ekkor még mindig jelen lesz a javak körforgása és ennek mérése is, csak nem csere formájában. A szabályozás nem utólag következik be, vagyis nem egy komplex és romboló mechanizmus által véghez vitt termelés után, mely az átlagprofit elérésére törekszik, hanem a termelés előtt. Világos hogy ez a folyamat nem lesz mentes bizonyos elkerülhetetlen nehézségektől. Már csak a döntés elhalasztása és ennek alkalmazása miatt sem.
A kommunizmus nem egy tökély ideál megvalósítása. Mindenesetre ez a működési mód is megengedi a termelőerők megszervezését a munkával bezáróan, úgy, hogy elkerüli a monetáris és merkantilis gazdaság periodikus kríziseit. A tökéletes kommunizmus csak egy olyan átmeneti periódus után lehetséges, amelynek az a funkciója, hogy egy csomó irreverzibilis intézkedést hozzon, és ezek által szakítson a tőkén és értéken alapuló gazdasággal. Ennek a két fázisnak a létezése és az a mód, ahogy egymást követik, a tőke elleni mozgalomban gyökerezik, amit maga a tőke hozott létre. A kapitalizmus annak a holt munkának az uralma amit a múlt és a jelen generációi akkumuláltak, a proletariátus élő munkája által jött létre. Egyetlen más termelési módot sem lehet így jellemezni. Bizonyos módon minden kizsákmányoló rendszer megszervezi az emberek termelőeszközökkel való elnyomását. A rabszolgák és az ázsiai típusú közösségek munkásai mégsem hozták létre az akkumulált munka ilyen tömegét. A különbség nem csak mennyiségi, hanem minőségi is. A mezőgazdaságban foglalkoztatott rabszolga aktivitása nem sokban különbözhetett attól a szabad parasztétól, aki ugyanakkor a parcelláján dolgozott. A proletár ezzel szemben olyan kapcsolatba kerül az akkumulált munkával, amelyben specifikus szerepe és saját célja nem más, mint az, hogy ezeket a termelőeszközöket értékesítés céljából mozgásba hozza. Már nem arról van szó, hogy terméktöbbletet hozzon létre, melyet az élősködők fognak élvezni, hanem, hogy egy olyan állandóan növekvő értéktöbbletet teremtsenek, amely hatalomként áll vele szemben és munkáját egyre inkább elértékteleníti. A tőke maga ez a különös kapcsolat holt és élő munka között, és így az osztályok, vagyis az élő munka létrehozói és a holt munka spekulatív birtokjogcímeinek (részvénytőke) birtokosai ill. tulajdonosai közti kapcsolatot is jelenti. Hogy ez utóbbiak tulajdonában vannak-e termelőeszközök vagy sem, az lényegtelen, mivel tőkések és így a proletariátussal szemben álló társadalmi osztály tagjai, mert ők irányítják/kezelik a tőkét. Nem az képezi a szervezet/szerveződés lényeges viszonyát, hogy ez a kapcsolat szükségesnek látja-e a megszerveződést, illetve, hogy olyan mértékben-e, mint ahogy a kapitalizmus napról napra komplexebb és diverzifikáltabb (bővebb, tágabb) lesz.
Így a tőkét nem a munkásszerveződés megváltoztatásával lehet legyőzni, hanem csakis a termelőerők azon struktúráján belüli változtatással, amely ezt a viszonyt meghatározza és ebből az emberiség társadalmi fejlődésének történelmileg szükséges eszközét hozza létre. Ez egzakt ugyanaz, mint ami a holt munka növekedésével létrejön és az élő munkához viszonyítva szükségtelenné teszi kizsákmányolását. Ezt a fejlődést és ennek integrációját elemeztem munkám első felében. A modifikált munka még továbbra is elengedhetetlen szerepet játszik. Nézzük meg most ennek a történelmi folyamatnak mindkét lépcsőfokát, és azt, hogy ennek milyen megjelenési formái vannak. Ennek a két fejlődési fázisnak (a magasabb és alacsonyabb rendűnek) mindenkori tartalma más volt Marx korában, más 1917 körül és más korunkhoz viszonyítva.
Habár, mivel a kapitalizmus természete semmit sem változott, a program alapjában véve ugyanaz mint a 19. században, ma mégis másképp mutatkozik meg, ezért van szükség elméleti és gyakorlati aktualizálásra. Bizonyos pontok ugyanazt jelentették Marx idejében is mint manapság, némelyek azonban teljes kritikai hozzáállást követelnek. A 2. részben ezért azzal foglalkozunk, ami az előző periódushoz képest új lett. Az általános alapelvek, amiket Marx definiált, azonban érintetlenül maradnak, és így ebben a fejezetben nem kerülnek szóba.
A MARXI PROGRAM MA
Mivel a kommunizmus elsősorban az emberiség által felhalmozott kollektív javak kollektív kisajátítása, így elsősorban annak kisajátítása, amit a kapitalizmus a társadalmi vagyon lényeges faktorává tett, vagyis felhalmozott munka, fix tőke a szó legtágabb értelmében. Azok a pontok a modern társadalom mozgalmi központjai, ahol a fix tőke a legkoncentráltabb: pl. nagyipar, szállítmányozási ipar, távkommunikáció, energia stb. Ezek a centrumok a tőke uralmának fellegvárai, valójában saját gyenge pontjai és így az antikapitalista forradalom kiindulási pontjai is. Mert ezeken a helyeken az érték elveszti objektív tartalmát. Ezeken a helyeken a használati érték azonnal fölébe kerekedik a cserének, és csak közvetlenül a harc után kerül át olyan területekre, ahol a tőke még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy az érték és a munkafolyamat közti ellentétet feloldhassa. A kommunizmus első fázisának célja a nagy ipari vállalatok közti csere megszüntetése, minek következményeként ezek lassanként, sőt relatíve gyorsan az érték közvetítése nélkül fognak működni. Szigorúan véve az érték nem hirtelen szűnik meg (a kommunista mozgalom nem rejt magában voluntarizmust ill. adminisztratív tevékenységet) inkább lassanként hal el, amikor alkalmazási szférája megszűnik. Ennek a mozgásnak/mozgalomnak a kiindulópontja a nagy modern vállalatok (ipar, közlekedés) hálózata. Ezek valamely módon a fix tőke és a jól fejlett termelőerők felhalmozása által lesznek a kommunizmus fellegvárai. Ezzel az előzménnyel ezek a vállalatok nem működhetnek többé autonóm termelői egységként. Feloldódnak egy nagyobb egészben. Ennek következményeként a gazdaság koordinálása kevésbé lesz nehéz, mivel a tőke centralizációs tendenciájával bizonyos számú financiális és ipari hatalmak köré szervezte meg a modern társadalmat, és így hatalma a gazdaság minden fontos területére kiterjed. Az átmeneti fázis akkor kezdődik el, amikor az érték megszűnése ezekből a vitális pontokból kiindulva befolyásolni kezdi a társadalmi élet egészét. Ettől kezdve a termelést már nem az értékesítés, hanem a használati érték fejlődése és a szükségletek kielégítése határozza meg. Az érték pedig már nincs jelen.
Csak ez a fejlődés teheti lehetővé a bérmunka megszűnését is. A bérmunka olyan feltétel, amit a tőke kényszerített rá az emberekre. Ebben a viszonylatban az ember csak mint munkás, a munkaerő átadója/létrehozója létezik a társadalom számára. A bérmunkaviszonyok létezése onnan ered, hogy az emberek társadalmi fejlődését csak ebből a szemszögből veszik figyelembe. A munkához kell őket kötni és alávetni a holt munkának, amely számára ők élő munkájuk által értéket termelnek. Az ember csak e céllal létezik, és ha ezt a funkciót nem tudja betölteni, akkor használhatatlanná válik a társadalom ill. a tőke számára. A bérmunka a holt munkának van alávetve, így a munkást dolgozni kell kényszeríteni. Anyagi létét függővé kell tenni bérmunkájától. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy részesedik-e a társadalom gazdagságából/javaiból akár saját munkája révén is. Csak azt a minimumot kapja meg belőle, amely munkaereje értékének megfelel. Ezt a minimumot a társadalmi termelőerők és a megtermelt javak fejlődése határozza meg és a munka történelmi fejlődésén alapul. Azáltal, hogy csak azt kapja meg, ami munkaerejének reprodukálásához társadalmilag szükséges, kényszerítve van annak eladására. A termelőerők kibontakozásával és megváltozásával aztán majd eltűnhet az élő és a holt munka közti kapitalista viszony és vele együtt az egész értékrendszer ill. a bérmunka is. A bérmunka csupán egy olyan kapcsolat, amit a munka és a termelőeszközök közti viszony determinál. Ha ennek a kapcsolatnak az objektív tényezője megszűnik akkor ő maga is végleg eltűnik. Az érték és a bérmunka eltűnése azonban mégsem egyszerre következik be.
Az olyan fejlett szektorokban, melyekben az érték princípiuma a tőkés termelés fejlődésével maga is feleslegessé vált, a vállalatok elkezdik egymás közt cserélgetni termékeiket anélkül, hogy gondoskodnának értékesítésükről. De még ezekben a gyárakban sem veszíti el a munkaerő közvetlenül értékjellegét. Viszont a munkaerőt már nem fizetik meg és ez a fejlődés két fázisban folyik le: A kommunizmus a munkaerőt igazából nem tudja úgy kezelni mint a termelőeszközöket. A munkára vonatkozóan az első szükségszerűség a munka generalizálása. Elsősorban arról van szó, hogy nem a dolgozókat engedjük dolgozni, de arról is, hogy az összes nem produktív munkát produktívvá tegyük és így a munkanélküliek nagy tömegét magunkhoz vonzzuk. A munka generalizálódásának ezen folyamata fontos a kommunizmus első stádiumában. Mivel ez a termelőerők és a javak kisajátítását jelenti, a kommunizmus szükségképpen a munkaképesség emberiség általi teljes kihasználását is jelenti, és megszünteti a munkaerő kapitalizmus általi alulfoglalkoztatottságát és elfecsérlését.
Mégis, mivel a munkaerő olyan mozgásban lévő élő munkára vonatkozik, mely termelő tevékenységet feltételez, nem lehet a termelőeszközökkel egy lapon említeni. A holt munka problémamentesen végzi munkáját, de a munkaerő kezdetben csak úgy tudja kihasználni funkcióit, ha rá van kényszerítve. A rabszolgaság évszázadokra visszatekintő szokása a munkát kényszerítő kötelezettséggé tette, mely súlyos teherként nehezedik az egyén vállára, melyet pedig állandóan próbál elkerülni. Csak az az időszak tűnik neki megváltásnak és az emberi lehetőségek fejlődésének, amikor nem dolgozik. Gyakran úgy gondolták, hogy a megoldás a munka teljes megszüntetésében rejlik, és nem pedig azon feltételek megváltoztatásában, amelyek a munkának kényszerjelleget adnak. Ezért szükséges az átmeneti társadalomban az általános munkakötelezettséget bevezetni aszerint a szabály szerint, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Erre azért is van szükség, mivel az új munkások száma és társadalmi származása súlyos problémákat vet fel. Mint ahogy majd látni fogjuk, a munka ilyenfajta generalizálása csak úgy lehetséges, ha megmaradunk az érték valamilyen formájánál. Egy ilyen rendszer megalapozási folyamatának ugyanennek a megszűnéséhez kell vezetnie, és így feltételezi a magasabb fázisba való átmenetet.
Kezdetben a kommunizmus még nem teljesen fejlett. Először azokat az akadályokat kell megszüntetnie, amelyek fejlődése útjában állnak, ezek közül is legelőször azokat, amelyek akadályozzák a termelőerők kibontakozását, vagyis a kommunizmus alapfeltételét. A proletariátus saját vezetése alatt észszerűen tervezi meg a társadalmat azért, hogy gazdasági fejlődését megvalósítsa és a szakadásokat befoltozza.
De ettől még nem lett az emberiségből társadalmi termelőerő. Sőt, a fontosabb területekre az előkapitalista fejlődési szint jellemző.
A munka generalizálásával még nem jön létre egyetlen olyan munkaközösség sem, amelyben az ember válik a munka egyetlen hivatkozási pontjává. Csak az a cél, hogy a munka tőkés jellege megszűnjön.
A munkát nem bérben, hanem élelmiszerjegyben fizetik ki; ez egyfajta ellátást (élelmiszert) biztosító kártya, amely csak közvetlen felhasználásra alkalmas, és teljesen különbözik attól, amit a tőke nyújt. Ennek semmi köze pl. a háborúk alatti jegyrendszerhez. A jegy tehát a munka értékének felel meg, de túllépi az értékét, mivel csak egy bizonyos felhasználásra alkalmas értéket képvisel. Nem méri azt, hogy mi szükséges a munka reprodukálásához, hanem azt méri, hogy mi felel meg a termelőerők fejlődési szintjének. Ez utóbbi szükségszerűen feltételez egy fogyasztási-elosztási tervet, persze nemzetközi szinten.
Az érték evvel új formát ölt. Bizonyos mennyiségű munka bizonyos mennyiségű termékkel cserélődik ki: mindenki munkájához mérten. Ennek ellenkezője lehetetlen volna. A jegyekkel, melyek előre meghatározott mennyiségeknek felelnek meg, nem lehet spórolni, nem akkumulálhatók. Ha nem használják fel őket, akkor visszahozhatatlanul elvesztek / érvénytelenné váltak. Ez a különbség a bérhez képest. A jegynek nincs valódi érték jellege, mivel nem használható másra, csak közvetlen fogyasztásra. Tehát a munka és a jegy (termékek) és így az ember és a társadalom között még mindig fennáll egyfajta értékviszony, de ez más, mint az, amit a bérmunka fejez ki. A két dolog teljesen egyenértékű, mivel mindkét esetben előre megállapított munkaegységeket cserélünk föl egymással. Mégsincs polaritás, mivel a cserének itt egyetlen célja van; a munkaerő továbbra is értékesül, de már nem áruként. Szó sincs már két egymással fölcserélhető pólusról, hanem egy olyan egységes mozgásról, amely tényleg az érték megszüntetésének kezdetét jelenti. Úgy is mondhatnánk, hogy az értéktörvény már csak félig érvényes. Ezért aztán el is tűnik.
A munkás által megkapott termékmennyiség mértékét már nem az érték határozza meg, nem az átlagos munkaidő, mely munkaerejének reprodukálásához szükséges, hanem a társadalom. “Nem cseréről van szó, hanem a termékek autoriter elosztásáról.” Az értéktörvény tehát már nem úgy működik, mint a kapitalizmusban. Már nem létezik az érték autonómiája, mert egyidejűleg részben megszűnt, részben irányítva van. Ehelyett a munkaerő az érték által kapja “fizetségét”: nem mintha az élelmiszerjegy adná azt, ami szükséges a reprodukáláshoz/újratermelődéshez, hanem mert ez a jegy egyfajta mértékviszonyt hoz létre, tehát egyféle csereviszonyt az elvégzett munka és a fogyasztás között, ami azonban a fogyasztásból indul ki. Így a legalsó szinten álló kommunista rendszer mind a kapitalizmustól, mind a kommunizmustól különbözik. A mérés tehát folytatódik, csak épp a fogyasztás szemszögéből. Ezzel párhuzamosan ill. egyidejűleg ez a mechanizmus a munka és a termelés szintjén is diszponibilis időt hoz létre, és lehetővé teszi a munkanap jelentős csökkentését. Így változik meg a fogyasztás/használat mind minőségileg, mind mennyiségileg. A fogyasztás elveszíti elosztói jellegét. A termelőerők mindenkinek szükségletei szerint engedik a fogyasztást.
Egy ilyen típusú változást nem lehet dekrétumban kiadni, hanem progresszívan fog kialakulni a szükségletek transzformációjával. Így a munka végérvényesen elveszíti kényszer jellegét, miután megváltoztatta saját természetét, és ezáltal a munkának a rendelkezésre álló időhöz való viszonyát is. A megváltozott termelői tevékenység így szükségletté vált. Csak olyan fejlődés által valósulhat meg ez a folyamat, melynek bekövetkezése előre ki nem számítható (vö.: A gothai program kritikája).
A bérmunka megszűnése egybeesik a csere végérvényes likvidálásával. A kommunizmusba való átmenet elindít egy olyan kettős folyamatot, amely egyrészt a nagyvállalatokra, másrészt a munkára vonatkozik. Az átmeneti periódus minden nehézsége abban áll, hogy koordinálni kell mindkét mozgást. A nagy vállalatokat értékre való hivatkozás nélkül kell egymással összekötni. Ennek a transzformációnak az alapjait maga a tőke fektette le, és a kommunizmus megelégszik azzal, hogy ezt áttegye a gyakorlatba. Ez lenne a forradalom első vívmánya, amely a bérmunka megszüntetését logikus következményként hozza magával. Ami a tőke ellentmondásait illeti, úgy a döntő lökést az az eltárgyiasult munka adja, amely azáltal elveszíti vámpírjellegét, méghozzá úgy, hogy a holt munkát aláveti az élőnek. Az átmeneti időszak ennek a kettős folyamatnak a megszerveződése a legfontosabb termelőeszközök és a generalizált munka szintjén, és annak az értéknek az eltörlése, amely ebben a mozgalomban/folyamatban fejeződik ki. Ezzel (a hatással) alapozza meg ennek feloldhatatlan egységét. Az átmeneti társadalom nem elégedhet meg azzal, hogy a “gazdaságot” más módon szervezze meg anélkül, hogy foglalkozott volna a munkások termelőeszközökhöz való viszonyával. A bérmunka megszüntetésének folyamatát sem indíthatja el anélkül, hogy objektív bázist ne teremtene ennek a folyamatnak. A kommunizmusba való átmenet elemzése ezért veszi figyelembe mindkét szempontot. Hogy ezt megérthessük, rá kell világítanunk a használati érték dominanciájának és önállósodásának szerepére, mely a tőke egy részét meghatározza, és az érték megszűnésének alapját képezi.
A bérmunka megszüntetése csak így lehetséges, de manapság azért más a helyzet, mivel a tőke fejlődése a fő probléma egyes elemeit megváltoztatta: különösen a munkaerő és a termelőeszközök forradalmi szerepét.
A fogyasztási és a termelt javak szintjén történő csere kommunista megszüntetése másként történik ma, mint korábban történt volna.
NAPJAINK PROGRAMJA
A XIX. században a kommunista program magában foglalta a termelőerők fejlesztését is azért, hogy a társadalmi gazdagság azon stádiumát, amiből a kommunizmus létrejöhet, elérjék. Ez 1917-ben még Oroszországra, sőt egy csomó európai országra, mint pl. Francia- és Olaszországra is érvényes volt. Ezt a fejlődést az a proletariátus szervezi és ellenőrzi, amely diktatúráját saját új államával gyakorolja. Ipari munkára fogja kényszeríteni a polgári elemeket, beleértve a járadékosokat is, akik egykor még több millióan voltak, és a háború után eltűntek; a kispolgárságot, és a régi házi alkalmazottakat is. A program alapjaiban véve a mai napig nem változott, de bizonyos intézkedéseket a gazdasági és társadalmi fejlődés gyökeresen megváltoztatott. Az 1945 óta minden országban végbement általános iparosítás fölöslegessé tette a termelőerők előzetes növekedési periódusának megszervezését. Fejlődésüket már nem kell külön elindítani, hanem a termelőerők fejlődését szembe kell állítani az érték által meghatározott fejlődéssel. Vannak még alulfejlett zónák, de ezek a kommunista forradalmat csak a világforradalom egyfajta “függelékeként” fogják már megélni. Már egyetlen olyan országban sem a termelőerők fejlődése a fő kérdés, ahol jelentős számú proletariátus létezik, mivel a tőke már betöltötte ezt a feladatot. Tehát egy másodlagos feladatról van szó (ami inkább minőségi, mint mennyiségi), amely mindenek előtt a termelőerők egyfajta átalakítására és a “gazdaság mint olyan” megszüntetésére irányul.
Egyébiránt a kapitalizmus kitermelt egy csomó unproduktív bércsoportot is. A termelőképes proletariátus egyre inkább kisebbségben marad az összes bérfüggő között, míg az élő munka szintén csak másodlagos szerepet játszik a termelésben. (Ez a valós tendencia mutatkozik meg minden fejlett országban, mindenekelőtt a legerősebben, az USA-ban.) A proletariátussal szemben (ezalatt a produktív bérfüggőket értem) ezek az új középrétegek egyáltalán nem ugyanabban a helyzetben vannak, mint a tradicionális értelemben vett kispolgárság vagy a parasztság. A proletariátusnak nem feladata, hogy osztályközösségre lépjen ezekkel. Ez ma másféle kapcsolat, és nem azért, mert mindkét esetben bérfüggőkről van szó (a tőke funkcionáriusai is azok), hanem mert a kispolgársággal és a parasztsággal ellentétben ez a középréteg (szolgáltatói szektor) – túlnyomó többségük legalábbis – nem rendelkezik tartalékokkal, és nem gyakorol semmiféle kontrollt a termelőeszközök fölött. És szintúgy kilátásuk sincs arra, hogy ezt valaha is megtegyék. Ahogy a proletariátusnak, úgy nekik sincs más vesztenivalójuk, mint láncaik.
A forradalom feladata egy olyan gazdaság megszervezése, amely mentes az érték fogalmától. Nem csak arról van szó, hogy a termelést ki kell emelni az értékesítés folyamatából úgy, mintha a termelés a kommunizmus meghatározó eleme lenne, amely a kapitalizmusból származik. Ez ugyanolyan illúzió lenne, mint a munkások általi üzemvezetés elképzelése, mert ez a termelés a forradalommal ellentétben – a forradalom szempontjából – megint csak tőkés termelés maradna. A forradalom nem kezelheti fix tőkeként, mivel a fix tőke is csak tőke. Ilyen például a hadi ipar, vagy az olyan iparágak, melyek a tőke profittermeléséből származóan túlfejlettek (autógyártás stb.). A gazdaság mind a tőke, mind a forradalom kezében fegyver. A kommunizmus csak úgy használhatja ezt a fegyvert, ha közben magát a termelést is átformálja. Tehát nem elégedhet meg azzal, hogy a nem termelő szektorokat kiiktatja, és a produktív iparágakat fejleszti. Minden termelési mód különbséget tesz produktív és unproduktív szektorok között saját kritériumai szerint. Az unproduktívakhoz tartozik minden olyan terület, amelyek feladata csupán a körforgás fenntartása. Ezek persze mások a kapitalizmusban és mások a kommunizmusban. Valójában a fejlett kommunizmus már nem ismeri ezt a különbséget. De a kapitalizmus legyőzésénél a kommunista forradalomnak meg kell birkóznia ezzel a kettős problémával: unproduktív területeket megszüntetni, illetve egy csomó unproduktív munkást átképezni.
Ilyen feltételek mellett szóba sem jöhet az ipar olyan fejlesztése, mint ahogy azt Marx és a kommunisták 1920-ban látták. Már nem arról van szó, hogy egyének tömegeit rábírjuk, hogy menjenek gyárba dolgozni. A munka kényszermunka illetve állami-politikai nyomás hatására történő generalizálásának, illetve a jegyrendszer gazdasági nyomásának már semmi értelme sincsen, mivel az ezzel megcélzott fejlődési folyamat már lezajlott. Ma a probléma abban áll, hogy az olyan tevékenységeket kell fejleszteni, ahol a technika és a tudomány képezi a fő termelőerőket. Senkire sem lehet a munkának ezen új típusát rákényszeríteni, mivel a gazdasági és technikai feltételek nem képesek az unproduktív munkások tömegeit ilyen tevékenységi körbe abszorbeálni (felszívni). Gazdasági területen az átmeneti periódus feladata az, hogy az összes tevékenységet egy társadalmi, tudományos és alkotó/építő tevékenységgé fogja össze. Az automatizált iparnak, amelyet a forradalom hoz létre mindenesetre magas képzettségű, de nem túl nagy számú személyekre van szüksége. Tehát végképp lehetetlen lenne, az összes volt unproduktív munkást ebben a szektorban foglalkoztatni. A forradalom tehát rá lesz kényszerítve, hogy egyidejűleg fejlessze tovább az automatizálást, likvidálja a visszahúzó/romboló szektort, javítsa a volt proletárok munkafeltételeit, és átképezze a középréteget az új gazdaságban hasznos tevékenységre. Az érték megszüntetése ebben a keretben zajlik le, és csak így adhat neki értelmet. Az egész csak így kivitelezhető. Ami a munkások jegyét (bón) illeti, az a munka azonnali generalizálásához volt kötve, ez garantálta kötelező jellegét. Attól a pillanattól kezdve, hogy az azonnali generalizálás nem lehetséges, a jegyrendszer formáját és tartalmát is meg kell változtatni. Talán teljesen le is kell mondani róla és azonnal meg lehet szervezni, ezek nélkül is azt, hogy mindenki részt vegyen a társadalmi munkában és részesedjen a megtermelt javakból.
Az a kérdés, hogy mely vállalatokat tartsuk meg, lényegtelen. Ez gyakorlati és nem elméleti kérdés. Semmi értelme folyton szociális és antiszociális igényekről társalogni. A problémát majd a forradalom megoldja. A közvetlen és valós szükségletek fognak erről dönteni. A lakhellyel nem rendelkezőknek lakásra van szükségük. Ha valaki megpróbálja előre megtervezni a kommunista jövőt, az egyáltalán nem érti, mit jelent a kommunista forradalom, amelyet mindenek előtt az érdekek és a valós szükségletek termelnek ki. Valójában efféle problémákra rámutatni csak annyit jelent, hogy az illető kívül áll a társadalmi mozgalmon. Ellenben az áll a forradalomhoz közelebb (anélkül hogy tudna róla, vagy még ha épp az ellenkezőjét is állítja), aki közvetlen szükségletet érez – beleértve a személyes érdekeket is -, mivel a forradalom nem áldozatra kész hőstett, amellyel megváltoztatjuk a világot. A “forradalmat akarni” – ez az értelmiségi réteg és az olyan csoportok szakterülete, akik mindig azzal foglalkoznak, hogy tevékenységüket újra és újra átcsoportosítsák és újra szervezzék. Azt mondhatnánk, hogy minden olyan forradalmár, akinek nincsenek precíz és forradalmi követelései, csupán a hatalom egyik potenciális bürokratája: mivel nem fűződik közvetlen érdeke a forradalom megvalósításához, mindig másokat próbál megszervezni és összehozni és forradalmi tudatot előhozni belőlük.
A proletariátus diktatúrája egyszerre politikai, katonai és gazdasági, így egészen addig tart, míg az új gazdaság meg nem alapozódik. Csak ebben az értelemben lehet átmeneti fázisról beszélni. Az alulfejlett országok kétségtelenül késleltetett fejlődésen mennek keresztül ahhoz képest, ahogy a forradalom a fejlett országokban zajlik majd le. De mindenesetre egységesülni fog a társadalmi mozgalom, mivel a kommunizmus csak az egész világot átfogó gazdaságként és társadalomként létezhet.
Az iparosodott országok szintjén a proletariátus és az új középrétegek (mely a lakosság túlnyomó többségét képezi) kettős megszüntetése szükségszerűen egy univerzális osztály kialakulásához vezet, amely ugyanakkor önmaga – mint osztály – tagadása is. A kommunizmus világméretű egységesülésével ez az univerzális osztály önmagát szünteti meg, és az egyetlen létező társadalmi hatalom maga az emberiség lesz. Ebben az univerzális osztályban, amely nem csinál forradalmat, de hordozza és egyben tagadja is azt, a proletariátus, vagyis ami valaha proletariátus volt (az értéktöbblet termelői értelmében), tartja meg a központi szerepet. Ez az egyetlen erő, amely társadalmi funkciója révén rendelkezhet a termelői gépezettel. És mindezt koncentrációja és a termeléshez való közvetlen kapcsolata által, azért, hogy így meg tudja szervezni a vállalatok közötti értékviszony eltörlését. A gazdaság olyan fegyver, amelyet a proletariátus mint a legéletképesebb társadalmi csoport (kommunista értelemben) hasznára tud fordítani. Így ő játssza a döntő társadalmi szerepet. Ezért őrzi meg a proletárdiktatúra az új középrétegek jelentőségének ellenére is és a proletariátus számszerű méreteitől függetlenül (lásd USA) központi jelentőségét. Mégis van egy jelentős különbség: a proletariátusnak már nincs szüksége arra, hogy diktatúrát gyakoroljon más osztályok és rétegek felett, azért, hogy azokat munkára kényszerítse. Ezért számára csak az a fontos, hogy vezető szerepét megtartsa, a fenyegető ellenforradalmat elhárítsa, és specifikus súlyával irányítsa a gazdaságban folyó harcot. Ez gyakran persze azt is jelenti, hogy különböző módokon nyomást kell gyakorolnia más elemekre, hogy létrejöhessen az univerzális osztály.
A kommunizmus a produktív és unproduktív munka közti különbséget is megváltoztatja, és ezzel elméleti szinten már a klasszikusok is foglalkoztak, majd Marx pontosította az értéktöbblet alapján. Ez reális tendenciát tükröz, de csak olyan termelési módokra vonatkozóan, amelyek a kapitalizmusból erednek. Arra utal, hogy vannak olyan tevékenységek, amelyek egy termelési mód természetére jellemzők, és kvázi természetes módon alakulnak ki, és vannak olyan tevékenységek, melyek nem ilyenek, de más okból léteznek:
1, előkapitalista: produktív munka, melyet a vezető osztály unproduktív felhasználására/fogyasztására fordítanak azért, hogy ez utóbbi saját ill. mások munkáját megszervezze és ösztönözze.
2, kapitalista: unproduktív vállalatok jönnek létre azzal a céllal, hogy késleltessék annak a pillanatnak a bekövetkezését, mikor a tőkés termelési feltételeket a termelőerők nem akceptálják többé.
Gyakran a kétféle munka közti különbség azt eredményezi, hogy a munkát “munka” és “nem munka”, ill. manuális és intellektuális jelzővel illetik, de ez a felosztás nem mindig következik be. Manuális jelzővel a nem kedvelt, de szükséges tevékenységeket illetik, ami azért kell, hogy egy kisebbség számára anyagi javakat termeljen, amit intellektuális tevékenységek követhetnek. A produktív és unproduktív közti különbség szoros összefüggésben áll azzal, hogy meg kell szervezni egy rentábilis szektort – a jövedelmezőség kritériuma és módja az éppen vizsgált termelési mód szerint változik – azért, hogy olyan vállalkozási területeket támogathassunk, amelyek gazdagítóak ill. érdekesek lehetnek (ez magában foglalja pl. emlékművek létesítését és általános értelemben véve az összes művészi szükségletet). A produktív szektor élteti az unproduktívat, amelyben a kulturális fejlődés minden gazdagsága koncentrálódik. Az első nagy változások egyike a tőke szerepét érinti. Egészen addig a tudomány és a kutatás a gazdaságon belül folyik, és a találmányok és javítások a termelés érdekét szolgálják. Ezzel ellentétben a tőke a fix tőke fejlődése által a tudományt és technikát integrálja a termelésbe, és a társadalmi fejlődésből hozza létre a gazdaság lényeges faktorát.
Korunkban a proletariátusnak azért kell dolgoznia, hogy szabadidőhöz juthasson. Ez egy olyan régi szituáció maradványa, amelyet most a társadalmi gazdagság fejlődése determinál, ráadásul nem gazdasági okokból, hanem a kapitalizmus társadalmi viszonyai miatt A magasabb szinten álló kommunizmus nem tesz különbséget sem produktív és unproduktív, sem pedig munka és szabadidő között. Minden emberi társadalom alapja saját anyagi és intellektuális létfeltételeinek termelése és újratermelése. Amíg a munkásság a döntő faktor ebben a folyamatban, addig az ember rá van kényszerítve a munkára és az osztálytársadalomra, amely az egyetlen eszköz ennek a szükségszerűségnek a tökéletesítéséhez. Attól a pillanattól kezdve, amikor gazdasági-társadalmi fejlődésének egésze lesz a hatékony faktor (és nem a fix tőke, mint a kapitalizmusban), az embernek nem le sz szüksége többé munkára, mert a szűkebb értelemben vett gazdaság már nem az a terület lesz, amelyből a többiek parazita módjára élnek. A létfeltételek megtermelése és újratermelése értelmében vett munka fogalma elveszíti értelmét: a létfeltételek anyagi javakat jelentenek, de azt is, amit régebben művészetnek neveztünk a hasznot hozó tárgyak előállításával szemben. Ebben a társadalomban már semmi sem kényszerű vagy fölösleges. A szükségletek kialakulása szükségképpen az egyének közös rendelkezése értelmében jön létre, amelyet a kollektív vagy alkotó tevékenységek, vagy a szórakozás meghatározására hoztak anélkül, hogy ezen területek között bármiféle szakadás is létrejönne.
A munka helyetti henyéléshez vagy játékhoz való jog követelése olyan probléma, amely (csak?) a kapitalizmusban vetődik fel: mégis az efféle teóriák megjelenése annak a jele, hogy a kommunizmus feltételei immár megérettek. Még ha el is képzelünk egy olyan világot, ahol az ember már nem dolgozik és gépek gondoskodnak mindenről, ez is ahhoz vezet, hogy állandósítjuk a munka és szabadidő közti különbséget. Akkor a kommunizmus mindössze a munka elnyomás lesz olyan mértékben, ahol megszűnik a munkának a reális élettől elidegenedett jellege. Csak a kapitalizmusban tűnik a szabadidő szabadidőnek és boldogságnak (ahogy Marx mondta). A kommunizmus nem privilegizálja a szabadidőt, amely most a kapitalizmus jellegzetessége. Ellenkezőleg: megszünteti a munka és szabadidő közti különbséget. Csak a tevékenység marad, amely egyidejűleg hozza létre és használja is a társadalmi élet minden eszközét.
A kommunizmus nem ismeri a gazdaságot, mint anyagi javak előállításának területét, amitől minden egyéb függővé válik, de amit a tőke mesterien létrehozott, és ami a termelésből a termelés (értékesítés) számára megteremti minden társadalmi tevékenység célját. A kapitalizmusban mindent a termelési viszonyok határoznak meg, mindent be akarnak kebelezni, és a mindenkori társadalmi szervezetet a tőke által berendezett bérmunka alapjára építeni. A kommunizmusban már nincsenek alávetve a társadalmi viszonyok a termelés totalitarizmusának, hanem csak egy megszüntethető része a maradéknak. Ebben az értelemben a kommunizmus mindenféle gazdaság végét jelenti. A termelési viszonyok itt az emberek szociális kapcsolataiban vannak megalapozva. Ha a polgári forradalom a gazdaság fejlődését szolgálja, akkor a kommunista forradalom a gazdaság megszüntetését jelenti. A polgári forradalom a termelési viszonyok kibővítését és általánosítását jelenti, míg a kommunista forradalom a termelési szférának mint elkülönült és domináló elemnek a megszüntetését. (Így maga a fogyasztási és invesztációs javak közti különbség is kérdésessé válik.) S legvégül: a kommunizmus nem ismer semmiféle politikai formát. A polgári demokrácia, amíg ez önmagában játszik szerepet, nem jelent semmit. Csak a birtokos osztályok valós erejének viszonyait irányítja, és az általuk definiált kompromisszumot már jóval előbb megkötötték. Amíg a tőke akkumulálódik és jelentősen központosul, és ugyanakkor fejlődésének külső akadályait képes elhárítani útjából, addig a demokráciát megfosztja eredeti formájától és mítoszként konzerválja azt. A kommunizmusnak nem kell új tartalmat adnia a demokráciának, mert amíg létezik és van értelme, addig csak azt a célt szolgálja, hogy az államon belüli különböző érdekeket harmonizálja. A kommunizmus viszont nem ismeri az állam fogalmát, mert az államot vagy a demokráciát is szocializálja, vagyis visszahelyezi a társadalomba, és ezzel meg is szünteti. Sőt, egyetlen egymással szembenálló társadalmi csoportot sem ismer. Legyőzi tehát a közvetítés (?) minden mechanizmusát is, amely arról dönt, hogy miben értünk egyet, mit tegyünk. A kommunizmust és demokráciát akarni: ellentmondás. Mivel az előbbi a politika végét jelenti és az emberiség egységesülését eredményezi, semmiféle hatalomra nincs szüksége ahhoz, hogy a társadalmat stabillá és harmonikussá tegye. Az emberek saját társadalmi életüket uralják, így biztosan összehangolódnak, de anélkül, hogy a kontroll és összeegyeztetés tartós építményére szükség lenne. Azt mondhatjuk, hogy a kommunizmusban a társadalmi élet mindenki ügye. De 1) ez csak azért lehetséges, mert a termelési viszonyok ezt lehetővé teszik, sőt, inkább megkövetelik (a fejlődés csak emberi mértékkel mérve lehetséges, és minden egyes dolog/ember fejlődése által, és nem pedig úgy, hogy ezt valamely társadalmi szervezet autorizálja), 2) bármely politikai mechanizmus léte (pl. sztálini állam vagy a demokrácia) biztos jele annak, hogy kommunizmusnak, vagy akár a kommunizmusba való átmenetnek nyoma sincs, hanem olyan osztálytársadalommal van dolgunk, melynek megoszló, illetve különböző érdekeit ki kell békíteni egymással. Igaz, hogy a kommunista forradalom nem más, mint hogy az emberiség saját kezébe veszi sorsát és egy univerzális osztály kialakulása. De épp ez a folyamat zárja ki a közvetítés bármiféle formáját, az emberek és a társadalmi szerveződés, az egyén és a társadalom közti mindennemű politikai formát.
*
Szerkesztői utószó:
Barrot cikke ellentmondásos, ezt az ellentmondást maga a mozgalom hozta ki belőle. Az a kommunista mozgalom, amely a kapitalizmus ellentmodásainak elmélyülésével párhuzamosan tisztázza mind jobban forradalmi tevékenységét. A kommunista mozgalom kitermeli aktivistáit, és az aktivisták termelik a mozgalmat. De e teremtő tevékenység során számos ellentmondást hoznak létre, amely ellentmondások a kommunista mozgalom folyamatossága során mind jobban letisztázódnak. Ennek az előszónak a feladata is egyfajta tisztázás.
1; A KOMMUNISTA J. BARROT
A cikk számos olyan megállapítást tartalmaz, amelyek bár mindig is a kommunista program részét képezték, de mint tudatos felismerés csak az 50-es, 60-as, 70-es évek vitáiban váltak az osztályharcos mozgalom tényleges részeivé.
– “Mozgalom és cél nem választható el egymástól.”
– “A tőke ellentmondása mindig ugyanaz és az értéket (a magántulajdont, a cserét) szembeállítja a használati értékkel.”
– “A forradalom feladata egy olyan gazdaság megszervezése, amely mentes az érték fogalmától.”
– “Minden olyan kísérlet, amely a kommunista társadalom elemzésére irányul csak arra szorítkozhat, hogy működéséről általános elveket fogalmazzon meg. Ami a többi részt illeti (mindennapi élet stb.), azt csak nagy elővigyázatossággal kezelhetjük és mindig a kommunista termelési mód lényegi mechanizmusával, kell párhuzamba vonnunk.”
– “A létfeltételek megtermelése és újratermelése értelmében vett munka fogalma elveszíti értelmét: a létfeltételek anyagi javakat jelentenek, de azt is, amit régebben művészetnek neveztünk a hasznot hozó tárgyak elállításával szemben. Ebben a társadalomban már semmi sem kényszer vagy fölösleges. A szükségletek kialakulása szükségképpen az egyének közös rendelkezése értelmében jön létre, amelyet a kollektív vagy alkotó tevékenységek, vagy a szórakozás meghatároztak anélkül, hogy e területek között bármiféle szakadás is létrejönne. A kommunizmus nem privilegizálja a szabadidőt, amely most a kapitalizmus jellegzetessége. Ellenkezőleg: megszünteti a munka és a szabadidő közti különbséget. Csak a tevékenység marad, amely egyidejűleg hozza létre és használja is a társadalmi élet minden eszközét.”
– “A kommunizmust és demokráciát akarni: ellentmondás.”
2; J. BARROT ELLENTMONDÁSAI
Ha a cikk a fent idézett sorok következetes kifejtésénél marad meg, akkor elmondhattuk volna, hogy egy ténylegesen a marxi dialektikát használó, kommunista írást közölnénk le. Amely cikk konkrétan megállapítja, hogy a kommunizmus nem más, mint az a tudatos társadalmi harc, amely az emberi tevékenységet támadó világ, a kapitalizmus totális tagadása.
De a cikk elhagyja az “alapfeltételt” a marxi dialektikát, és determinálóvá, kiragadásokra hagyatkozóvá, szociológizálóvá válik. Így a fentebb leírtak ellentétét állítja elemzésének középpontjába.
– “A tökéletes kommunizmus csak egy olyan átmeneti periódus után lehetséges, amelynek az a funkciója, hogy egy csomó irreverzibilis intézkedést hozzon, és ezek által szakítson a tőkén és értéken alapuló gazdasággal.”
– “A kommunizmus első fázisának célja a nagy ipari vállalatok közti csere megszüntetése, minek következményeként ezek lassanként, sőt relatíve gyorsan az érték közvetítése nélkül fognak működni. Szigorúan véve az érték nem hirtelen szűnik meg (a kommunista mozgalom nem rejt magában voluntarizmust, ill. adminisztratív tevékenységet) inkább lassanként hal el, amikor alkalmazási szférája megszűnik.”
Ez a megállapítás az, amely alapvetően tagadja a forradalmi programot, ez az amelyből számos téves következtetést von le:
– “Az érték és bérmunka eltűnése azonban mégsem egyszerre következik be.”
– “Ezért szükséges az átmeneti társadalomban az általános munkakötelezettséget bevezetni a szerint a szabály szerint, hogy aki nem dolgozik ne is egyék.” stb.
Abból a rosszul értelmezett alaptételből indul ki, hogy a gazdasági tevékenység változtat meg mindent. Ez a determináló álláspont, a dialektika rossz használata, a folyamatok egy részjelenségre való leredukálása vezeti el a cikket a lassú elhalás elméletéhez. Ez az álláspont elveti a forradalom totális jellegét, hisz a gazdaságot mint készen talált anyagi feltételt adja meg, amelynek csak az elnyomó jellegét kell átformálni: “Gyakran úgy gondolták, hogy a megoldás a munka teljes megszüntetésében rejlik, és nem pedig azon feltételek megváltoztatásában, amelyek a munkának kényszerjelleget adnak.” Ez a determináltság arra is rávezeti az írót, hogy a proletariátust sem tudja folyamatában értelmezni, és nem egy tudatos osztályként, hanem egy gazdasági kategóriaként kezeli. És ez a gazdásági kategória az, amely helyzeténél fogva képes a változások vezetésére. Bár Barrot mindezt csak az átmeneti társadalomra vonatkoztatja, és a “tökéletes” kommunizmusról alkotott képe valóban lényegesnek mondható. De statikus szemléletét jól ábrázolja, hogy megkülönböztet “átmeneti” és “tökéletes” kommunizmust, tehát megkülönbözteti a mozgalmat a céltól, illetve amennyiben összehozza az is csak a gazdasági tevékenység lassú elhalására korlátozódik. Ennek megfelelően saját csapdájába esik: “Ha valaki megpróbálja megtervezni a kommunista jövőt az egyáltalán nem érti, mit jelent a kommunista forradalom…”- fejti ki nagyon helyesen.
Az átmeneti társadalom koncepció tagadja a forradalom romboló erejének szükségességét. A forradalom nem átformál, hanem elpusztít minden régit és új alapokra újat épít. Ha ez nem így zajlik le, akkor az nem nevezhet kommunista forradalomnak. Mivel az érték nem ölthet úgy új formát, hogy az ne tartaná meg a tulajdont, a munkaerő nem értékesülhet úgy, hogy ne maradna áru. Mint ahogy azt Barrot is nagyon jól kifejti “A bérmunka megszűnése egybeesik a csere végérvényes likvidálásával”. Tehát az érték, amely csere által keletkezik, a csere, amely tulajdon által létjogosult és a munka, amely mindennek az alapja nem létezhet egymás nélkül (oly annyira, hogy ezek a szavak akár a mondaton belül is felcserélhetők), és ha ez egyik feltűnik, akkor az összes többi is feltűnik és folyamatalkotó lesz. Ez az az alaptétel, amelyet ez a marxista műveltségű cikk egész egyszerűen nem vett tudomásul.
*
1: Habár az áru munkaerőt rejt magában, mégis birtokában van annak a képességnek, hogy egyre inkább túllépje az értéktörvény határait, mivel állandóan értéktöbbletet teremt, ami végül is a tőke egészét kétségbe vonja. Ebben rejlik az élő munkaerőnek a növekvő munkaproduktivitás és az élő munkaerő fölössé tétele általi önmegsemmisítése… vagyis a tőke alapja. /Barrot jegyzete/
Megjelent a Kerítéstörők újságban, 2000-ben
(2014. 02. 15.)