THEODOR W. ADORNO – TÖREDÉK A ZENÉRŐL ÉS A NYELVRŐL

2023. 02. 16.

THEODOR W. ADORNO – TÖREDÉK A ZENÉRŐL ÉS A NYELVRŐL

THEODOR W. ADORNO – TÖREDÉK A ZENÉRŐL ÉS A NYELVRŐL

A zene hasonlatos a nyelvhez. Nem metaforák az olyan kifejezések, mint zenei idióma, zenei hanglejtés. A zene mindazonáltal nem nyelv. Hasonlatossága a nyelvhez útjelző: valami belső felé irányít, ám olyasmi felé is, ami ködbe vész. Aki szó szerint nyelvnek tekinti a zenét, tévúton jár.

Nyelvhez hasonlatos a zene, mert több, mint puszta hangok sora: a zene artikulált hangok időbeli egymásutánja. Ezek a hangok mondanak valamit, gyakran valami emberit. Annál nagyobb nyomatékkal teszik ezt, minél nagyobb formátumú a zene. A hangok egymásutánja rokonságban van a logikával: lehet helyes, lehet hamis. Ám az, amit a hangok sora kimond, nem választható le a zenéről. A zene nem jelrendszer.

A nyelvhez való hasonlatosság az egésztől, a jelentéssel bíró hangok megszervezett összefüggésétől egészen az egyes hangig, a puszta létezés küszöbéig, a tiszta kifejezéshordozóig terjed. De a beszéddel analóg a zene nemcsak mint hangok megszervezett összefüggése, hanem az a maga konkrét felépítésének módjában is. A hagyományos formatan tételről, periódusról, félperiódusról, írásjelek felrakásáról beszél; a zenében lépten-nyomon kérdések, felkiáltások, közbevetések, melléktémák bukkannak fel, szólamok torlódnak egymásra vagy süllyednek alá. A zene gesztusa mindezt a beszédhangoktól kölcsönzi. Ha Beethoven az op. 33. egyik bagatelljének előadásától azt kívánja, hogy „bizonyosfajta beszédes kifejezéssel” szólaljon meg, akkor tűnődve csak a zenéből sohasem hiányzó mozzanatot emeli ki.

Zene és nyelv különbségét abban szokták keresni, hogy a zene nem ismer fogalmakat. Ám egy és más a zenében igen közel jár ahhoz, amit az ismeretelmélet primitív fogalmaknak tekint. A zene vissza-visszatérő sziglákat, rövidítéseket használ. Ezeket a tonalitás alakította ki. A tonalitás ha nem is fogalmakat, de vokabulumnak nevezhető fordulatokat hívott életre; mindenekelőtt mindig azonos funkcióban megjelenő akkordokat, olyan, az idők során kicsiszolódott hangkapcsolatokat, mint amilyen a kadenciafokoké; gyakran még sajátos dallamfordulatokat is, amelyek klisészerűen körüljárják a harmóniát. Az ilyen általános sziglák egykor felolvadtak a mindenkori különös összefüggésben. Teret nyújtottak a zenei sajátosságok kifejtéséhez, ahogyan a fogalom teret nyújt az egyes dolog számára; ugyanakkor – ebben is a nyelvhez hasonlatosan – az összefüggés révén megszűnt elvontságuk. Csakhogy e zenei fogalmak azonossága saját természetükben rejlett, nem pedig abban, amit jelöltek.

Invariáns voltuk mintegy második természetté ülepedett. Ezért oly nehéz a tudatnak búcsút venni a tonalitástól. Az új zene azonban ellenszegül az ilyesfajta második természet látszatának, fellázad ellene. A megkövesedett formákat és funkciójukat mechanikusnak érzi, és félretolja. De nem a nyelvhez való hasonlatosságot általában, hanem csak e hasonlóság eldologiasodott formáját, amely az egyedi elemeket csak mintegy zsetonként, nem kevésbé merev szubjektív jelentések minőségüktől megfosztott jelzéseként használja. Szubjektivizmus és eldologiasodás zenei vonatkozásban is kiegészíti egymást. Ám korrelációjuk nem örök időkre szólóan írja le a zenének a nyelvhez való hasonlatosságát. Nyelv és zene viszonya mára kritikussá vált.

A gondolatokat közlő, diszkurzív nyelvvel szemben a zene teljesen más típusú megnyilatkozás. Ebben rejlik teológiai aspektusa. Amit mond, az megjelenőként meghatározott, ugyanakkor elrejtett is. Eszméje az istennév alakja. A zene demitologizált, a ráhatás mágiájától mentes ima; szüntelenül meg-megújuló, de végül kudarcot valló emberi kísérlet magának a Névnek a kimondására, nem pedig ilyen-olyan jelentések közlésére.

A zene egy intenció nélküli nyelvet szeretne használni. De nincs feltétlen határvonallal elválasztva a diszkurzív nyelvtől, miként az egyik birodalom a másiktól. Egyfajta dialektika működik itt: a zenét minden pontján intenciók szövik át, méghozzá nem csupán a stile rappresentativo óta, amely a zene racionalitását arra használta, hogy kiaknázza a zenének a nyelvhez való hasonlatosságában rejlő lehetőségeket. A minden gondolattól eleve mentes zene, a hangzatok pusztán jelenségszintű összefüggése akusztikailag a kaleidoszkópra hasonlítana. Abszolút gondolatként viszont megszűnne zene lenni, és elhibázott módon átcsúszna a beszédnyelvbe. Az intenciók a zene számára lényegesek, de csak mint intermittens, kihagyásos intenciók. A zene az igazi nyelvre vágyik, arra a nyelvre, amely belső tartalmat nyilváníthat ki, jóllehet azon az áron, hogy nem egyértelmű; az egyértelműség végül a diszkurzív nyelv kiváltsága lett. És mintha a zenének, valamennyi nyelv között a legbeszédesebbnek, jószerivel kárpótlásul a többértelműség átkáért, az ő mitikus osztályrészéért, vigasz járna: intenciókkal telítődik. Folyton-folyvást utal arra, amit gondol, és meg is határozza azt. Csakhogy ez az intenció mindig elrejtett. Néhány emlékezetes szövegében Kafka nem ok nélkül állította a zenét kitüntetett helyre, ahová őelőtte még egyetlen költemény alkotója sem állította. Kafka úgy bánt a diszkurzív beszédnyelv jelentéseivel, mintha a zene jelentéseiről lenne szó: félbehagyott, megtört példázatokról; éles ellentétben Swinburne vagy Rilke „muzikális”, zenei hatásokat imitáló, de a zene hanglejtésétől idegen nyelvével. Zeneinek lenni annyit tesz, mint a felvillanó intenciókat innerválni, bennük nem elveszni, őket megszelídíteni. Így képződik a zene mint struktúra.

Ily módon a zenének interpretációra van szüksége. A zene és a nyelv egyként megköveteli, hogy interpretálják, de mindegyik a maga módján követeli meg, s ebben már különböznek egymástól. Nyelvet interpretálni annyit tesz, mint egy nyelvet megérteni; zenét interpretálni annyit, mint egy zenét létrehozni, zenélni. A zenei interpretáció: beteljesítés, előállítás, foganatosítás (Vollzug), amely szintézis voltában a nyelvhez hasonlatos marad, miközben megszüntet minden nyelvhez hasonló, egyedi mozzanatot. Ezért az interpretáció eszméje a zene lényegéhez tartozik, a zene számára nem járulékos. Helyesen zenélni azonban elsősorban annyit tesz, mint a zene nyelvén helyesen beszélni. Ez a zenétől utánzást, nem pedig desifrírozást kíván. A zene csakis a mimetikus gyakorlatban tárul fel, és ez a mimetikus gyakorlat persze akár egyfajta néma képzeletig, néma olvasásig menően belső is lehet; ám soha nem tárulkozhat fel olyan szemléletmód előtt, amely foganatosításától függetlenül szeretné a zenét értelmezni. Ha a diszkurzív nyelvekben akarnánk a zenei ténykedéssel egy aktust párhuzamba állítani, akkor ez inkább a szöveg leírása, semmint szignifikatív megértése lenne.

Ellentétben a filozófia és a tudományok megismerő jellegével, a művészetben általában nem kapcsolódnak ítéletté a megismerés céljából összegyűjtött elemek. De hát valóban ítélet nélküli nyelv a zene? Intenciói közül, úgy tűnik, a legnyomatékosabb az „ez így van”, az ítéletet mondó, sőt irányt mutató megerősítése valaminek, ami mégsem egyértelműen kimondott. Nagy zenék leghatalmasabb – és persze ugyanakkor legerőszakosabb – pillanataiban, mint például a Kilencedik szimfónia első tételében, a repríz elején, az összefüggés puszta erejénél fogva ez az intenció egyértelműen beszédessé válik, míg kisebb formátumú zenedarabokban parodizált formában visszhangzik. A zenei forma, az a totalitás, amelyben egy zenei összefüggés autentikus jellegre tesz szert, aligha választható el attól a kísérlettől, hogy az ítélet nélküli közeget az ítélet gesztusával ruházzák fel. Olykor annyira jól sikerül ez a művelet, hogy a művészet küszöbe alacsonynak bizonyul: már nem tud ellenállni a logikai hatalomvágy ostromának.

Ezért aztán a zene és a nyelv megkülönböztetésekor nem a zene egyedi vonásain múlik a dolog, hanem csakis összetétele egészén. Vagy inkább: irányán, „tendenciáján” – a zenei télosz legemfatikusabb értelmében véve ezt a szót. A diszkurzív nyelv az abszolútat szeretné közvetve megragadni és kimondani, de az minden egyedi intencióban újra és újra kisiklik a kezéből, minden egyedi – véges – intenciót maga mögött hagy.A zene az abszolútat közvetlenül megragadja, de az abszolút a megragadás pillanatában máris újra elhomályosul előtte, úgy valahogy, ahogyan a túlságosan erős fény olyannyira elvakítja a szemet, hogy már az egészen jól láthatót sem képes meglátni.

Nyelvhez hasonlatosnak mutatkozik végül a zene még abban is, hogy zátonyra futva, kudarcot vallva a diszkurzív nyelvhez hasonlatosan bolyongásra, a végtelen közvetítés útjára kényszerül, hogy elérje a lehetetlent. Mindazonáltal a zenei közvetítés más törvényt követve bontakozik ki, mint a gondolatokat közlő nyelvi: nem egymásra utalt jelentésekben, hanem a jelentéseknek az összefüggés által megvalósuló abszorbeálásában; az összefüggés így megmenti azt a jelentést, amelyet minden egyes mozdulatával eltaszít magától. A zene megtöri a maga szétszórt intenciói erejét, és ezeket a szétszórt intenciókat a Név konfigurációjává egyesíti.

A zenét, hogy megkülönböztessék az érzéki ingerek puszta egymásutánjától, értelem- vagy struktúra-összefüggésnek (Sinn- oder Strukturzusammenhang) nevezték. E szóhasználat nem kifogásolható, amennyiben a zenében semmi nem elszigetelt, minden a hozzá legközelebb állóval testi, a tőle távolival szellemi kapcsolatban van, s az emlékezés és várakozás révén lesz az, ami. Ám ez az értelem-összefüggés másféle, mint amilyet a diszkurzív nyelv létrehoz. Az Egész az intenciók ellenében valósul meg, minden egyes, fixálhatatlan intenció tagadásán át integrálva őket. A zene mint egész befogadja az intenciókat, de nem úgy, hogy egy absztraktabb, magasabb intencióvá hígítja őket, hanem úgy, hogy összefogásuk pillanatában nekikezd az intenció nélkülinek a megidézéséhez. Így aztán a zene az értelem-összefüggésnek csaknem ellentéte, még ott is, ahol a közvetlenül érzékelhetővel szemben valóban ilyesmit sejtet. Ez aztán arra csábítja, hogy saját hatalmánál fogva kivonja magát bármiféle értelem hatálya alól, s úgy tegyen, mintha valóban ő volna közvetlenül a Név.

Heinrich Schenker kettévágta a régi vita gordiuszi csomóját, s ellenvéleményt nyilvánított mind a kifejezésesztétikával, mind a formaesztétikával szemben. Ezek helyett – egyébként a csúnyán félreértett-félreismert Schönberghez hasonlóan – a zenei tartalom fogalmát állította a középpontba. A kifejezésesztétika a többértelmű s így a kézből kisikló egyedi intenciókat összetéveszti az Egész intenció nélküli belső tartalmával; Wagner elmélete rövidre zárt, mivel a zene belső tartalmát egy-egy zenei pillanatnak a végtelenbe tágított kifejezéseként képzeli el, holott az Egész kimondása minőségileg más, mint az egyedi gondolat. A következetes kifejezésesztétika a csábító önkényeskedésben ér véget: arra, amit efemer módon és véletlenszerűen megértett, ráfogja, hogy magának a dolognak az objektivitása. Az ellentétel szerint a zene tartalma nem egyéb, mint hangozva mozgó formák. Ez viszont ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy a zene üres inger vagy a felhangzónak a puszta létezése. A formula így nélkülözi az esztétikai alak vonatkozását arra, ami nem ő, és ami révén esztétikai alakká lesz. A diszkurzív nyelv egyszerű és ezért közkedvelt kritikájáért a formaesztétikának nagy árat kell fizetnie: ez az ár a művészi jelleg. Ahogyan a zene nem merül ki az intenciókban, úgy fordítva nincs olyan zene, amelyben ne fordulnának elő expresszív elemek: a zenében még a kifejezésnélküliség is kifejező lesz. „Hangzó” és „mozgó” a zenében csaknem ugyanaz, a „forma” pedig semmit nem árul el az elrejtettről, hanem pusztán továbbhárítja az arra irányuló kérdést, hogy mi rejlik a hangozva mozgó összefüggés mélyén, hogy mi az, ami több, mint puszta forma. A forma csupán valami megformáltnak a formája. A „foganatosítás” sajátos szükségessége, immanens logikája kisiklik: puszta játék lesz, amelyben minden szó szerint másképpen is lehetne. Valójában a zene tartalmát a zenei grammatikának és szintaxisnak alárendelt elemek összessége adja. Minden zenei fenomén – annak révén, amire figyelmeztet, amit megszakít, amivel várakozást kelt – túlmutat önmagán. A zeneileg egyedi ilyesfajta transzcendenciájának egésze: ez a „tartalom”: mindaz, ami a zenében történik. Ha viszont a zenei forma és struktúra több egyfajta didaktikus sémánál, akkor nem külsőlegesen veszi körül, fogja át a tartalmat, akkor a tartalomnak – a szellemi tartalomnak – a saját meghatározása. Annál inkább nevezhető egy zene értelemmel telinek, minél inkább értelmes módon határozza meg magát – korántsem akkor, ha egyedi mozzanatai szimbolikusan fejeznek ki ezt vagy azt. Hasonlósága a nyelvhez akkor teljesedik be, amikor eltávolodik a nyelvtől.

Zoltai Dénes fordítása

Forrás: http://www.holmi.org/2007/08/theodor-w-adorno-toredek-a-zenerol-es-a-nyelvrol