ROSA LUXEMBURG – TÖMEGSZTRÁJK

2025. 12. 12.

 

ROSA LUXEMBURG: TÖMEGSZTRÁJK

 

TARTALOMJEGYZÉK

•  Lukács György – Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk. Előszó
• 1.  Az orosz forradalom, az anarchizmus és az általános sztrájk
• 2. A tömegsztrájk, történelmi és nem mesterséges termék
• 3. A tömegsztrájk-mozgalom fejlődése Oroszországban
• 4. A politikai és gazdasági harc kölcsönhatása
• 5. Az oroszországi munkásmozgalom tanulságai Németországra alkalmazva
• 6. A szervezett és szervezetlen munkások együttműködése szükséges a győzelemhez
• 7. A tömegsztrájk szerepe a forradalomban
• 8. A szakszervezetek és a szociáldemokrácia együttműködésének szükségessége

 

*

 

Lukács György – Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk. Előszó

 

Rosa Luxemburg nemcsak halálával vált a proletárforrada­lom vértanújává: egész élete nem volt egyéb, mint egy nagy, kálváriás harc a proletariátus forradalmasításáért. Azért, hogy az osztályharc állásának helyes felismerését, melyet a szociáldemokrata opportunisták tudatosan vagy öntudatlanul elho­mályosítottak a munkásság előtt, belevigye a proletariátus ön­tudatába; azért, hogy az így kifejlesztett osztályöntudatból forradalmi cselekvések váljanak. Így Rosa Luxemburg nehéz életének nehéz küzdelmeit elsősorban a munkásmozgalom mai jobboldala és centruma ellen vívta meg. Nem csoda, hogy vé­gül Ebert és Scheidemann zsoldosai gyilkolták meg: ő elle­nük küzdött volt egész életében, a tudomány és az igazság nemes fegyverével; azok rágalommal, ferdítéssel, intrikával és hazugsággal igyekeztek lehetetlenné tenni befolyását a mun­kásságra. Végül, mikor már semmi sem használt, mikor Luxemburg forradalmi tömegek élén haladt a proletárosztály­harc fegyveres megvívására – agyonverették.

Rosa Luxemburg igazi vezére volt a proletariátusnak. Le­nin mellett talán az egyetlen méltó utódja Marxnak és Engelsnek. De ahogy a proletárforradalom lényegében különbözik a polgári forradalomtól – nem olyan ragyogó, mint az, de mé­lyebben járó, nem olyan heves ütemben előretörtető, de a tár­sadalom lényegét alaposabban átalakító –, úgy a proletárforradalom vezére is lényegében különbözik a polgári forrada­lom vezértípusától. Nem a nagy demagóg, a mindenkit ma­gával ragadó szónok és agitátor, a Dantonok és Kossuth La­josok fajtájából lesz ennek a forradalomnak igazi vezére, ha­nem az osztályharc tudományának, a forradalmi dialektiká­nak, a marxizmusnak legmélyebb elméjű művelőjéből. Ab­ból, aki a marxizmus segítségével a napi élet minden esemé­nyét helyesen képes elemezni, értékelni és megítélni, és ennek segítségével a munkásságnak a cselekvés helyes útját meg­mutatni.

Ámde a helyzet megítélésének és a cselekvés ily módon megszabott irányának helyességéből még nem következik, hogy a proletariátus széles tömegei azonnal megértik, és ennek értelmében cselekszenek is. Az opportunisták a napi és egyéni érdekek rövidlátó és félrevezető előtérbe tolásával év­tizedeken át megmérgezték a munkásosztály gondolatait és érzéseit. Hozzászoktatták őket ahhoz, hogy ne a munkásosztály egyetemes osztályérdekének nézőpontjából szemléljék az ese­ményeket, hanem ki-ki egyéni vagy legfeljebb szűkebb gyári vagy szakmai érdekeltségét vegye elsősorban figyelembe. En­nek segítségével sikerült nekik a proletariátus öntudatát el­homályosítani, forradalmi készségét félrevezetni: a munkás­ságot kispolgári, opportunista irányba terelni és nevelni.

Ez ellen a kispolgári opportunizmus ellen vívta Rosa Luxemburg élete nehéz harcát. Mint agitátor és mint szer­vező, mint napi újságíró és mint teoretikus, népgyűléseken, lapokban, kongresszusokon, különböző fegyverekkel, de mindig egyforma erővel harcolt a marxizmus igaz értelmének vé­delméért: a proletariátus forradalmasításáért. Ez a küzdelem tette naggyá, a proletariátus igazi vértanújává Rosa Luxem­burgot és küzdőtársait. Rosa Luxemburgot magát azonban a nagyok legnagyobbikává tette az a tény, hogy nemcsak helyes ösztönnel érezte meg az opportunizmusban rejlő veszedelmeket, hanem mély marxista tudással elemezte a jelen minden eseményét, látnoki ihlettel látta meg elsőnek a történelem lé­nyegét és mindazt, ami ennek megismeréséből a proletariátus cselekvései számára következik. Ha ma végigtekintünk Rosa Luxemburg élete munkáján, meg kell állapítanunk: minden kérdésben ő látta meg – Nyugat-Európában – elsőnek a tör­ténelmi helyzet való mivoltát; ő látta meg először helyesen az imperializmust mint a kapitalizmus utolsó szakaszát és szük­ségszerű következményeit: a világháborút és a világforradal­mat; ő ismerte fel először az imperializmus veszedelmével szemben való egyetlen lehetséges és hatályos fegyvert: a for­radalmi tömegmozgalmakat.

A burzsoázia és a proletariátus végső osztályharcának eljötte, ennek az osztályharcnak mikéntje, körülményei, lehető­ségei és fegyverei: ez Rosa Luxemburg élete munkájának tar­talma. Amikor az európai munkásmozgalom – és legkivált a német – már oly mélyre süllyedt az opportunizmusban, hogy az nemcsak a cselekedetek leplezett elszabotálásában, hanem nyíltan, elméletileg is megnyilvánulhatott, Rosa Luxemburg volt az első, aki a megalkuvás elméletével a proletariátus for­radalmának elméletét szegezte szembe. Igaz, Bernsteinnel, a reformizmus elméletének megalkotójával, akkor Kautsky is felvette az elméleti harcot. De a kétfajta küzdelmet ég és föld választotta el egymástól. Kautsky ti. rámutatott ugyan Bern­stein számos ténybeli és elméleti tévedésére, de öntudatlan gondossággal óvakodott attól, hogy a kérdés velejét érintse. Lényegében mégis „taktikai eltérésnek” minősítette Bernstein elmeletét, melyet a párton belül kell és lehet elintézni. Rosa Luxemburg éles és kíméletlen logikával mutatta ki, hogy itt választani kell. Választani kell aközött, hogy szocialista marad-e az ember vagy sem. Aki, mint Bernstein, azt tanítja, hogy a kapitalizmusban szakadatlanul nő az alkalmazkodási képesség a társadalom fejlődéséhez; hogy ezzel kapcsolatban a gazdasági válságok lehetősége és – ha mégis kitörnek – ere­jük és jelentőségük egyre csökken; aki szerint a munkásság­nak módjában áll a puszta szakszervezeti „küzdelem” segít­ségével, forradalom nélkül, a termelés megszervezését kezébe kerítenie; aki szerint a társadalom békésen „belenő” a szo­cializmusba – az megszűnt szocialista lenni, az elhagyta a for­radalmi szocializmus elméleti talaját.

Ezt a küzdelmet Rosa Luxemburg még – látszólag – együtt vívta meg Kautskyékkal; azok legfeljebb vitatkozásának „hangját” bírálták, „túlzásaival” nem azonosították magukat, „lényegében” azonban – azt mondták – egyetértenek vele. És a párt hivatalos álláspontja csakugyan Bernstein és a nyílt op­portunizmus elítélését jelentette. De amit Bernsteinék itt elvesztettek, megnyerték a gyakorlatban. Hiába mondta ki a német párt, hogy a forradalmi marxizmus álláspontján áll, gyakorlatban minél jobban közeledett a kapitalizmus végső válsága, annál közelebb jött Bernstein álláspontjához, annál opportunistább lett.

Rosa Luxemburg ezzel az opportunizmussal szemben min­den területen felvette a küzdelmet – most már egyedül, ke­vés megértő, forradalmi elvtárstól támogatva (Liebknecht, Mehring, Radek, Zetkin stb., akik közül azonban nem egy hagyta cserben, pl. Pannekoek, nem értve meg az ő mély ál­láspontját). És Kautskyék eleinte „semlegesen”, az előkelő „tudományosság” tárgyilagosságával szemlélték Luxemburg törekvéseit – később nyíltan ellene fordultak.

Élete főművének (mely Tőkefelhalmozás címmel 1913-ban jelent meg) tartalma az imperializmusnak mint a kapitalista fejlődés új, végső szakaszának elemzése; visszatérés Marx igazi módszeréhez; kísérlet annak szelleme segítségével meg­érteni az új idő problémáját, amelyet az opportunisták Marx betűire támaszkodva nem tudtak és nem akartak meglátni. A tőke akkumulációjának kérdése ti. a kapitalizmus fejlődésének életkérdése. Akkumulálni annyi, mint a kapitalista osz­tály évenként termelt haszna egy részének a segélyével a ka­pitalista termelést megnagyobbítani. Ez a rész annyi, amennyi marad, ha a kapitalista osztály egyévi egész hasznából levon­juk azt, amít a maga szükségleteire elfogyaszt. A többivel az üzemét nagyobbítja, bővíti. Az akkumuláció tehát a tőkések fogyasztásán túlmenő profit gazdasági értékesítésének kér­dése. Annak a kérdése, hogy az ilyen módon megnagyobbodó termelésben előállított árukat ki fogja megvenni? Minden jó­zan munkás számára azonnal világos a Rosa Luxemburg el­mélete: a tőke akkumulációjából szükségszerűen következik a tőkének az a törekvése, hogy a piacot szakadatlanul és kor­látlanul ki akarja terjeszteni. Mivel a belső piac felvevőké­pessége korlátolt, a tőke világméretekben való terjeszkedésre kényszerül (imperializmus). Mivel azonban előbb-utóbb be kell következnie egy olyan állapotnak, amikor az összes gyar­matok és érdekszférák az egyes imperialista-kapitalista érdek­csoportok biztos tulajdonában vannak, létre kell jönnie eme csoportok egymás között való élethalálharcának: a világhá­borúnak. A háború végső oka abban rejlik, hogy minden ügyes imperialista-kapitalista csoport a másik rovására akar kitérni a számára végzetes válság elől; azelől, hogy a növekvő kapitalista termelés számára nincs elég nagy piaca. Mivel pe­dig a világháború csak kísérlet kitérni e végzetes válság elől, és semmiképpen sem oldja meg magát a válságot, legfeljebb újabb világháborúk csíráit hinti el, a világháború szükségkép­pen a kapitalizmus végső válsága, és így a világforradalom felé kell hogy vezessen.

Ez ellen a napnál világosabb megállapítás ellen az opportu­nizmus „tudománya” oly éles és elkeseredett harcot hirdetett, melynek nincs párja a szocialista gondolat történelmében. Otto Bauerral és Hilferdinggel élükön az opportunizmus összes kiválóságai ,,tudományos” érvekkel, gúnyolódással, statisztikai anyaggal igyekeztek bizonyítani, hogy Rosa Luxem­burg nemcsak hogy téved – hanem problémát lát ott, ahol nincs is probléma. A tőke akkumulációjának kérdése szerin­tük nem kérdés: a tőke maga teremti meg a maga piacát. Az imperializmus „múló kilengés”, a válságok „átmeneti” jelle­gűek, a kapitalizmus – gazdasági szempontból – akár örökéletű is lehet. Legalább bizonyos, hogy nem maga ássa meg korlátlan, mindent forradalmasító fejlődésével a maga sírját.

Minden osztályharc-elméletnek a gyakorlat a legigazibb mértéke. Ahogy az opportunisták éveken át nem akarták tu­domásul venni az imperializmus létezését és vele a világhá­ború szükségszerű közeledtét, úgy a világháború kitörésekor nem voltak hajlandók ebben a világválság megindultát meg­látni, és legkevésbé ennek következményeit cselekvésük szá­mára levonni. A háborút, csakúgy, mint az imperializmust, epizódnak tekintették, melynek elmúlta után visszatér a „nor­mális” állapot: a szakszervezeti küzdelem, a parlamenti vá­lasztások, a nemzetközi kongresszusok ideje. Természetes, hogy ilyen körülmények között az opportunisták Internacionáléja összeomlott. Ők ezt is epizódnak tekintették. „Az Internacionálé a béke eszköze, nem a háborúé” – mondta a főbölcs, Kautsky.

Rosa Luxemburg elméleti és gyakorlati küzdelme az oppor­tunizmus ellen itt aratta legnehezebb és legragyogóbb diada­lát. Bár a háború legnagyobb részét börtönben töltötte, mégis ő volt az, aki Mehringgel, Liebknechttel, Jogichesszel együtt megszervezte a föld alatti háborúellenes küzdelmet. Mehring­gel együtt megalapították az Internationale című folyóiratot; később, a megnagyobbodott csoporttal, illegálisan kiadták a híres Spartacus-leveleket, megteremtették a Spartacus-szövet­séget. Ő volt az, aki az első napokban ingadozó Liebknechtet is helyes útra vitte, az ő elméleti tisztánlátásának köszönhető, hogy a háborúellenes küzdelem legnagyobb hősének ingadozása szinte csak napokig tartott, ő vetette meg az egész küz­delem elméleti alapjait is. A szociáldemokrácia válsága című, gyönyörű röpiratában újból nagyszabású képét adja az impe­rializmus fejlődésének, a háború világtörténeti jelentőségének, a proletariátus kötelességének saját hivatásával szemben, mely kötelezettséget a szociáldemokrácia nem tudta és nem akarta teljesíteni. És követelte, hogy teremtsék meg a prole­tariátus küzdelmének a világkapitalizmussal szemben szüksé­ges fegyverét: az új, forradalmi Internacionálét.

Mert Rosa Luxemburg az elmélet mellett sohasem felejtette el a gyakorlatot. Ahogy a legmélyebb és legigazibb elmélet az ő számára csak annyiban volt értékes, amennyiben a proleta­riátus előtt a cselekvés új útjait mutatta, úgy a kritika is csak eszköz volt neki pozitív harci eszközök feltárására. Rosa Luxemburg a forradalom közeledtét ugyanazzal a látnoki éleslátással figyelte, mint a felvonuló világháború veszedel­mét. Az 1905-1907-es orosz forradalom egy időre felriasztotta elméleti tunyaságából az európai szociáldemokráciát. Az orosz forradalom hatása alatt még a centrum, Kautskyék is azt hitték, hogy a forradalmak korszaka eljött, és elemzés tárgyává tették annak ott, először nagy stílusban megnyilvánuló harci eszközét: a tömegsztrájkot.

Ámde, mint a nyílt és leplezett opportunizmus minden el­mélete, ez is hamis pontokról indult el, hogy hamis eredmé­nyekhez, a nem-cselekvéshez jusson. Rosa Luxemburg itt is élesen felismerte a kiindulási pont helytelenségét. Az opportunisták két árnyalata ti. azon vitatkozott: vajon helyes-e, és mikor helyes igénybe venni a tömegsztrájkot mint harci esz­közt? Rosa Luxemburg ezzel szemben megállapította, hogy a kérdés helytelenül van feltéve. Mert nem arról van szó, hogy akarjuk-e, és mikor akarjuk a tömegsztrájkot (vagyis végső fokon: a forradalmat), hanem arról, hogy a gazdasági fejlődés következtében szükségszerűen létrejött tömegsztrájk tényével szemben milyen álláspontot foglalunk el: hogyan vezetjük a tömegsztrájkot a proletár forradalom irányába?

Ezzel gyökeresen megváltozik az organizáció kérdésében el­foglalt álláspont. A régi szociáldemokrata felfogás szerint az organizáció előfeltétele a forradalomnak: csak akkor lehet for­radalomra gondolni, ha a munkásság annyira meg van szer­vezve, hogy ezt eredményesen keresztülviheti. Ezzel a felfo­gással szemben teljesen helytálló Engels kritikája az anarchista tömegsztrájk-elméletről, mely szerint vagy a politikai viszo­nyok nem engedik meg ezt a tökéletes organizációt kifejlőd­ni, akkor a tömegsztrájk lehetetlen, vagy megengedik, és ak­kor a proletariátus hatalma oly nagy, hogy a tömegsztrájk fe­leslegessé válik. Rosa Luxemburg mindenekelőtt szakít a tö­megsztrájk merev, mechanikus felfogásával, mintha az egy egyszeri, jól előkészített, puccsszerű akció volna a politikai hatalom tudatos megragadására vagy valamely más politikai cél elérésére. Bő történelmi anyaggal kimutatja, hogy a tömeg­sztrájk folyamat. Nem eszköze a forradalomnak, hanem maga a forradalom. Nem puszta felhasználása a munkásosztály gaz­dasági hatalmának bizonyos politikai célok kivívására, hanem a gazdasági és a politikai harc elválaszthatatlan egysége. Fo­galmilag elválaszthatatlanul csap át ilyenkor a bérmozgalom a politikai harcba. Sőt, a forradalmi idők jelenlétét éppen ez az elválaszthatatlan egység jellemzi. Ennek megfelelően a szerve­zés nem előfeltétele, hanem következménye a tömegsztrájk­nak, a forradalomnak. A Kommunista Kiáltvány szavainak: hogy a proletariátus a forradalomban szerveződik osztállyá, az orosz forradalom világos bizonyságát adta. Annál is inkább, mivel a proletariátus mint osztály távolról sem azonos azokkal a munkásarisztokrata rétegekkel, melyeknek megszer­vezését az opportunizmus egyetlen vagy legalábbis legfőbb céljának tekinti. Minden országban – nemcsak a „hátramaradt” Oroszországban – széles rétegei vannak a proletariátusnak, Luxemburg Németországot illetőleg a bányászokat, a textilmunkásokat, a földmunkásokat sorolja fel, akiknek megszer­vezése csak forradalomban, csak forradalmi úton lehetséges. És ezek a „hátramaradt”, végsőkig kiszipolyozott rétegek a forradalomban, éppen mert ők igazán csak láncaikat veszít­hetik el, a forradalomnak legalább olyan megbízható harco­saivá válnak, mint a szakszervezetek régi büszkeségei.

Ezzel pedig új megvilágításba kerül a párt szerepe a forra­dalomban. Rosa Luxemburg elutasítja azt az álláspontot, mely különböző érvelések, különböző célok mellett közös az opportunistáknál és a puccsistáknál; mely szerint a párt sze­repe a forradalom „megcsinálása”. De azáltal, hogy a forra­dalmi tömegsztrájkot mint a gazdasági fejlődés következté­ben létrejövő elementáris kitörést írja le, nem tagadja a párt jelentőségét. Sőt, ellenkezőleg. Ő az első – az oroszok kivéte­lével –, aki a párt igazi szerepét a forradalomban: a spontá­nul létrejött tömegmozgalmak vezetését és irányítását felis­meri, és helyesen beállítja.

Ezzel a helyes felismeréssel Rosa Luxemburg visszatér az osztályharc tudományának ősforrásához, melyet az opportunista áltudomány hínárja oly sokáig eltakart: Marxhoz. Marx már az ötvenes évek elején élesen megállapítja a proletárfor­radalom lényegét, szemben a polgári forradalommal. És Rosa Luxemburg, az önálló, zseniális és hű tanítvány, követi őt annak a megállapításában, hogy a proletárforradalom nem végződhetik az államhatalom egyszeri, szerencsés és sike­res megragadásával, hanem hosszú, fájdalmas, visszaesések­ben gazdag folyamat. Az opportunista aggodalmaskodással szemben, hogy a proletariátus forradalma túl korán jön, és nem találja „érett” állapotban a gazdasági viszonyokat és a proletariátust, már a kilencvenes években kimutatja, hogy a forradalom gazdaságilag nem is jöhet túl korán, mert a proletariátus forradalmi erejének puszta ténye már következménye a gazdasági viszonyok érettségének. A hatalom megtartásának szempontjából viszont túl korán kell jönnie a forradalomnak. Mert a forradalmi érettséget csak forradalmi cselekvéssel, csak a forradalomban magában szerezheti meg a proletariátus.

Rosa Luxemburg, a forradalom fanatikusa, fanatikusán tisztán látó, minden illúziótól mentes forradalmár volt. Ami­kor 1918 novemberében kinyíltak előtte a börtönajtók, ami­kor lázongó tömegek kezdtek szerveződni Spartacus zászlaja alá, Rosa Luxemburg egy pillanatra sem becsülte túl a né­met forradalom akkori fejlettségét. Tudta jól, hogy a német proletariátus széles tömegei még nincsenek igazán forradal­masítva, hogy a politikai (a polgári) forradalom még csak kezd átlendülni a gazdasági (a proletár) forradalomba. Tudta jól, hogy a Noske által kiprovokált januári felkelésnek vere­séggel kell végződnie, hogy ez az összecsapás csak az első előőrsharcot jelenti a német forradalom számára. De amikor az osztálytudatos proletárok harcba indultak, Rosa Luxem­burg tudta, hogy az igazi vezérnek a tömegek között a helye. Tudatában az akkori harc kilátástalanságának, de éppen olyan biztos tudatában az eljövendő végső győzelemnek, mint igazi hős és vértanú esett el Noske zsoldosainak kezétől.

Forrás: https://www.marxists.org/magyar/archive/lukacs/rl-tsz-e.htm

 

*

 

Rosa Luxemburg: Tömegsztrájk

 

1. Az orosz forradalom, az anarchizmus és az általános sztrájk

 

A nemzetközi szocializmus szinte minden műve és nyilatkozata a tömegsztrájk témájáról az 1905-ös orosz forradalom előtti időből származik, amely az első nagyszabású történelmi tapasztalat volt ezzel a küzdelmi eszközzel. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a művek és nyilatkozatok nagyrészt elavultak. Alapvetően Engels álláspontját tükrözik, aki 1873-ban a következőket írta a bakunyinisták spanyolországi forradalmi baklövéseiről szóló kritikájában:

„Az általános sztrájk a bakunyinisták programjában az az emelőkar, amelyet a társadalmi forradalom bevezetésére használnak. Egy szép reggel minden munkás minden iparágban egy országban, vagy talán minden országban, abbahagyja a munkát, és ezzel kényszeríti az uralkodó osztályt, hogy majd négy hét múlva megadja magát, vagy megtámadja a munkásokat, akik így jogot szereznek az önvédelemre, és lehetőséget kapnak a régi társadalom megdöntésére. Ez a javaslat egyáltalán nem új: a francia és belga szocialisták folyamatosan bemutatták 1848 óta, de ennek ellenére angol eredetű. Az 1837-es válságot követő gyors és erőteljes chartista mozgalom fejlődése során az angol munkások körében már 1839-ben hirdették a „szent hónapot” – egy országos leállást –, és olyan kedvező fogadtatásban részesült, hogy 1842 júliusában az észak-angliai gyári munkások megkísérelték végrehajtani. Ezután az 1873. szeptember 1-jén Genfben tartott szövetségesek kongresszusán az általános sztrájk nagy szerepet játszott, de mindenki elismerte, hogy a végrehajtásához tökéletes munkásosztály-szervezésre és egy teljes hadikasszára van szükség. És ez a kérdés bökkenője. Egyrészt a kormányok, különösen ha a munkások politikai cselekvésben való távolmaradása bátorítja őket, soha nem engedik, hogy a munkások pénzeszközei elegendően megnőjenek, másrészt a politikai események és az uralkodó osztály behatolásai sokkal hamarabb elérik a munkások felszabadítását, mint ahogy a proletariátus képes lenne kialakítani ezt az ideális szervezetet és ezt a hatalmas tartalékalapot. De ha ezek megvannak, akkor nincs szükségük az általános sztrájk kerülő útjára, hogy céljukat elérjék.”

Itt látható az az érvelés, amely a nemzetközi szociáldemokrácia jellemző álláspontját tükrözte a tömegsztrájk kérdésében az elkövetkező évtizedekben. Ez az anarchista általános sztrájk elméletén alapul – vagyis az általános sztrájk elméletén mint a társadalmi forradalom bevezetésének eszközén, szemben a munkásosztály napi politikai küzdelmével –, és a következő egyszerű dilemma kimeríti: vagy a proletariátus egésze még nem rendelkezik a szükséges erőteljes szervezettel és pénzügyi forrásokkal, ebben az esetben nem tudja végrehajtani az általános sztrájkot; vagy már eléggé jól szervezett, ebben az esetben nincs szüksége az általános sztrájkra. Ez az érvelés annyira egyszerű és első pillantásra olyan megdönthetetlen, hogy egy negyed évszázadon keresztül kiváló szolgálatot tett a modern munkásmozgalom számára, mint logikai fegyver az anarchista kísértet ellen, és mint eszköz a politikai küzdelem gondolatának a munkások legszélesebb körébe juttatására. A munkásmozgalom az elmúlt huszonöt évben minden kapitalista országban tett hatalmas előrelépései a legmeggyőzőbb bizonyítékai a politikai küzdelem taktikája értékének, amelyet Marx és Engels a bakunyinizmus ellenében hangsúlyoztak; és a német szociáldemokrácia, mint a nemzetközi munkásmozgalom egészének előőrse, ennek a taktikának a következetes és energikus alkalmazásának közvetlen eredménye.

Az [1905-ös] orosz forradalom most gyökeresen felülvizsgálta a fenti érvelést. A történelemben először az osztályharc terén grandiózus megvalósítást ért el a tömegsztrájk gondolatának, és – ahogy erről később részletesebben is szó lesz – még az általános sztrájkot is éretté tette, ezzel új korszakot nyitva a munkásmozgalom fejlődésében. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Marx és Engels által ajánlott politikai küzdelem taktikája hibás volt, vagy hogy az anarchizmusra vonatkozó kritikájuk téves lett volna. Éppen ellenkezőleg, ugyanaz a gondolatmenet, ugyanaz a módszer, az Engels-Marx féle taktika, amely a német szociáldemokrácia korábbi gyakorlatának alapját képezte, most az orosz forradalomban új tényezőket és új feltételeket hoz létre az osztályharcban. Az orosz forradalom, amely az első történelmi kísérlet a tömegsztrájk mintájára, nemcsak hogy nem igazolja az anarchizmust, hanem valójában az anarchizmus történelmi felszámolását jelenti. Ennek a szellemi irányzatnak a szánalmas léte, amelyre a németországi szociáldemokrácia hatalmas fejlődése ítélte az elmúlt évtizedekben, bizonyos mértékben megmagyarázható a parlamenti időszak kizárólagos uralmával és hosszú időtartamával. Egy olyan irányzat, amely teljes egészében az „első csapásra” és a „közvetlen cselekvésre” épül, egy „forradalmi” irányzat a legnyersebb értelemben, csak átmenetileg szenvedhet a parlamentarizmus nyugalmában, és a közvetlen, nyílt harc időszakának visszatérésekor újra életre kelhet és kibontakoztathatja benne rejlő erejét.

Különösen Oroszország tűnt az anarchizmus hőstetteinek kísérleti terepévé. Egy ország, ahol a proletariátusnak semmilyen politikai joga nem volt, és rendkívül gyenge szervezetei voltak, a lakosság különböző rétegeinek sokszínű összetétele, az ellentétes érdekek káosza, az emberek tömegének alacsony műveltségi szintje, az uralkodó rendszer erőszak alkalmazásában mutatkozó extrém kegyetlensége – mindez úgy tűnt, mintha arra teremtették volna, hogy az anarchizmust hirtelen, ha csak rövid életű is, hatalomra emelje. És végül, Oroszország volt az anarchizmus történelmi szülőhelye. De Bakunyin szülőhazája egyben tanításainak temetkezési helyévé is vált. Nemcsak hogy az anarchisták Oroszországban nem álltak a tömegsztrájk-mozgalom élén, és nem is állnak; nemcsak hogy a forradalmi cselekvés és a tömegsztrájk egész politikai irányítása a szociáldemokrata szervezetek kezében van, amelyeket az orosz anarchisták „polgári pártokként” hevesen elleneznek, vagy részben olyan szocialista szervezetek kezében, amelyek többé-kevésbé a szociáldemokrácia befolyása alatt állnak, és többé-kevésbé megközelítik azt – mint például a terrorista párt, a „szocialista forradalmárok” –, hanem az anarchisták egyszerűen nem léteznek komoly politikai irányzatként az orosz forradalomban. Csak egy kis litván városban, különösen nehéz körülmények között – a munkások különböző nemzetiségeinek zavaros keveréke, a kisipar rendkívül szétszórt állapota, a proletariátus rendkívüli elnyomása –, Białystokban van a hét-nyolc különböző forradalmi csoport között egy maroknyi félig-meddig „anarchista”, akik a munkások körében a lehető legnagyobb zavart és összezavarodást okozzák; és végül Moszkvában, és talán még két-három más városban is, egy maroknyi ilyen ember tűnik fel.

De ezeken a kevés „forradalmi” csoporton kívül, mi az anarchizmus tényleges szerepe az orosz forradalomban? A közönséges tolvajok és fosztogatók jelképévé vált; a magánszemélyek elleni számtalan lopás és fosztogatás nagy része az „anarchista-kommunizmus” neve alatt történik – olyan cselekmények, amelyek minden depressziós időszakban és minden átmeneti védekezési időszakban a forradalom ellen lázadó hullámként emelkednek fel. Az anarchizmus az orosz forradalomban nem a harcban álló proletariátus elméletévé vált, hanem az ellenforradalmi lumpenproletariátus ideológiai címkéjévé, amely, mint egy cápatömeg, a forradalom csatahajója nyomában úszkál. És ezzel az anarchizmus történelmi pályafutása gyakorlatilag véget ért.

Másrészt az oroszországi tömegsztrájk nem a munkásosztály politikai küzdelmének, és különösen a parlamentarizmusnak a kikerülésére szolgáló eszközként valósult meg, nem pedig a társadalmi forradalomba való hirtelen beugrás eszközeként egy színházi puccs révén, hanem elsősorban a proletariátus számára a napi politikai küzdelem, és különösen a parlamentarizmus feltételeinek megteremtésére szolgáló eszközként. Az oroszországi forradalmi harc, amelyben a tömegsztrájk a legfontosabb fegyver, a dolgozó nép, és elsősorban a proletariátus által azért folyik, hogy megszerezze azokat a politikai jogokat és feltételeket, amelyek szükségességét és fontosságát Marx és Engels mutatta ki először a munkásosztály felszabadításáért folytatott harcban, és amelyekért az anarchizmus ellenében minden erejükkel harcoltak az Internacionáléban. Így hozta létre a történelmi dialektika, amelyre a marxista szocializmus egész tanítása épül, hogy ma az anarchizmus, amely elválaszthatatlanul összefonódik a tömegsztrájk gondolatával, maga került szembe a tömegsztrájkkal, amelyet a proletariátus politikai tevékenységének ellentétének tekintettek, ma pedig a politikai jogokért folytatott harc legfontosabb fegyverévé vált. Ha tehát az orosz forradalom alapvetően felülvizsgálatot követel a marxizmus régi álláspontjáról a tömegsztrájk kérdésében, akkor ez ismét a marxizmus, amelynek általános módszere és nézőpontja új formában aratta le a győzelmet. A mór szerelmese csak a mór keze által halhat meg.

 

2. A tömegsztrájk történelmi és nem mesterséges termék

 

A tömegsztrájk kérdésének első revíziója, amely az oroszországi tapasztalatokból ered, a probléma általános felfogására vonatkozik. Egészen a jelen pillanatig a tömegsztrájk „kipróbálásának” lelkes támogatói Németországban, mint Bernstein, Eisner stb., valamint az ilyen kísérlet leghevesebb ellenzői, akiket például Bombelburg képvisel a szakszervezeti táborban, végső soron ugyanazon a felfogáson állnak, nevezetesen az anarchistán. A látszólagos ellentétes pólusok nem zárják ki, hanem – mint mindig – feltételezik és egyszerre kiegészítik egymást. Az anarchista gondolkodásmód ugyanis közvetlen spekuláció a „nagy Kladderadatsch”-ra [német hangutánzó szó: rendetlenség, civakodás – a szerk.], a társadalmi forradalomra, csupán mint külső és lényegtelen jellemzőre. Eszerint a lényeg az egész absztrakt, történelemtelen nézet a tömegsztrájkról és általában a proletárharc minden feltételéről.

Az anarchista számára csak két dolog létezik, mint „forradalmi” spekulációinak anyagi feltétele – egyrészt a képzelet, másrészt a jóakarat és a bátorság, hogy megmentse az emberiséget a kapitalista könnyek völgyéből. Ez a fantáziadús gondolkodásmód hatvan évvel ezelőtt arra az eredményre vezetett, hogy a tömegsztrájk a legrövidebb, legbiztosabb és legkönnyebb út a jobb társadalmi jövőbe. Ugyanez a gondolkodásmód nemrégiben arra az eredményre vezetett, hogy a szakszervezeti harc az egyetlen valódi „közvetlen tömegakció”, és egyben az egyetlen valódi forradalmi harc – ami, mint ismeretes, a francia és olasz „szindikalisták” legújabb felfogása. Az anarchizmus számára mindig végzetes volt, hogy a levegőben improvizált harcmódok nemcsak hogy számításba sem vették a gazdát, vagyis tisztán utópisztikusak voltak, hanem mivel egyáltalán nem számoltak a megvetett gonosz valósággal, váratlanul gyakorlati segítséggé váltak a reakció számára, ahol korábban leginkább csak forradalmi spekulációk voltak.

Ugyanazon az absztrakt, történelemtelen megfigyelési módszerek alapján állnak ma azok, akik egy igazgatótanács módjára egy kijelölt napon beírják a tömegsztrájkot Németországban egy naptárba, és azok, akik – mint a kölni szakszervezeti kongresszus résztvevői – a „propaganda” tilalmával eltüntetnék a tömegsztrájk problémáját a föld színéről. Mindkét tendencia ugyanazon a tisztán anarchisztikus feltevésen alapul, hogy a tömegsztrájk pusztán technikai harcmód, amelyet tetszés szerint és szigorúan a lelkiismeret szerint lehet „eldönteni” vagy „betiltani” – egyfajta zsebkés, amelyet „bármilyen vészhelyzetre” összecsukva a zsebben lehet tartani, és a döntés szerint ki lehet nyitni és használni. A tömegsztrájk ellenzői valóban azt állítják magukról, hogy figyelembe veszik a történelmi alapokat és az anyagi feltételeket a jelenlegi németországi helyzetben, ellentétben a „forradalmi romantikusokkal”, akik a levegőben lebegnek, és egyáltalán nem számolnak a kemény valóságokkal, a lehetőségekkel és a lehetetlenségekkel. „Tények és számok; számok és tények!” – kiáltják, mint Mr. Gradgrind Dickens „Hard Times” című művében.

Ami a tömegsztrájk szakszervezeti ellenzője által a „történelmi alap” és az „anyagi feltételek” alatt értendő, az két dolog – egyrészt a proletariátus gyengesége, másrészt a porosz-német militarizmus ereje. A munkások elégtelen szervezettsége és a lenyűgöző porosz bajonett – ezek azok a tények és számok, amelyekre ezek a szakszervezeti vezetők alapozzák gyakorlati politikájukat az adott esetben. Nos, teljesen igaz, hogy a szakszervezeti pénztár és a porosz bajonett anyagi és nagyon is történelmi jelenségek, de az ezekre alapozott felfogás nem marxista értelemben vett történelmi materializmus, hanem Puttkammer értelemben vett rendőri materializmus. A kapitalista rendőrállam képviselői nagyon is számolnak a szervezett proletariátus alkalmi valóságos erejével, valamint a bajonett anyagi hatalmával, és e két számsor összehasonlító példájából mindig az a megnyugtató következtetés vonható le, hogy a forradalmi munkásmozgalmat egyéni demagógok és agitátorok hozzák létre; és hogy ezért a börtönökben és a bajonettekben kellő eszközök vannak a kellemetlen „átmeneti jelenségek” lecsillapítására.

Az osztálytudatos német munkások végre megértették a rendőri elmélet humorát, amely szerint az egész modern munkásmozgalom egy maroknyi lelkiismeretlen „demagóg és agitátor” mesterséges, önkényes terméke.

Ugyanaz a felfogás fejeződik ki azonban akkor is, amikor két-három becsületbeli elvtárs önkéntes éjjeliőr-oszlopba tömörül, hogy figyelmeztesse a német munkásosztályt néhány „forradalmi romantikus” veszélyes agitációja és a „tömegsztrájk propagálása” ellen; vagy amikor másrészt egy zajos felháborodási kampányt szerveznek azok, akik a pártvezetőség és a szakszervezetek általános bizottsága közötti „bizalmas” megállapodások révén hiszik, hogy megakadályozhatják a tömegsztrájk kitörését Németországban.

Ha a forradalmi romantikusok felbujtó „propagandájától” vagy a pártvezetés bizalmas vagy nyilvános döntéseitől függene, akkor Oroszországban még egyetlen komoly tömegsztrájk sem történt volna. Ahogy 1905 márciusában a Sächsische Arbeiterzeitungban rámutattam – világ egyetlen országában sem „propagálták” vagy éppen csak „vitatták” oly kevéssé a tömegsztrájkot, mint Oroszországban. És az orosz pártvezetés azon döntéseinek és megállapodásainak elszigetelt példái, amelyek valóban saját hatáskörükben próbálták kihirdetni a tömegsztrájkot – mint például az idei augusztusi utolsó kísérlet a Duma feloszlatása után – szinte értéktelenek.

Ha tehát az orosz forradalom tanít valamit, akkor mindenekelőtt azt tanítja, hogy a tömegsztrájk nem mesterségesen „készített”, nem „véletlenszerűen döntött”, nem „propagált” jelenség, hanem egy történelmi jelenség, amely egy adott pillanatban történelmi szükségszerűséggel származik a társadalmi feltételekből. Tehát nem a tömegsztrájk lehetőségének vagy lehetetlenségének, hasznosságának vagy károsságának absztrakt spekulációival, hanem csak azoknak a tényezőknek és társadalmi feltételeknek a vizsgálatával, amelyekből a tömegsztrájk a osztályharc jelenlegi fázisában nő ki – más szóval nem a tömegsztrájk szubjektív kritikájával a kívánatos szempontjából, hanem csak a tömegsztrájk forrásainak objektív vizsgálatával a történelmileg elkerülhetetlen szempontjából lehet a problémát megragadni vagy egyáltalán megvitatni.

Az absztrakt logikai elemzés irreális területén pontosan ugyanolyan erővel lehet bizonyítani mindkét oldalon, hogy a tömegsztrájk teljesen lehetetlen és biztosan vereséget szenved, és hogy lehetséges és győzelme kétségbevonhatatlan. És ezért a mindkét oldalon bemutatott bizonyítékok értéke pontosan ugyanaz – és ez nulla. Ezért a tömegsztrájk „propagálásának” félelme, amely még formális kiátkozásokhoz is vezetett az állítólagos bűnösök ellen, kizárólag az emberek vicces összekeveredésének a terméke. Ugyanolyan lehetetlen a tömegsztrájkot „propagálni”, mint absztrakt harcmódot, mint a „forradalmat” propagálni. A „forradalom” és a „tömegsztrájk” egyaránt nem jelent mást, mint az osztályharc külső formáját, amely csak határozott politikai helyzetek kapcsán lehet értelmes és jelentéssel bíró.

Ha valaki úgy vállalkozna, hogy a tömegsztrájkot általánosságban, mint a proletár akció formáját, módszeres agitáció tárgyává teszi, és ezzel az „ötlettel” házról házra járva próbálja fokozatosan megnyerni a munkásosztályt, akkor ugyanolyan hiábavaló, haszontalan és abszurd tevékenység lenne, mintha a forradalom vagy az utcai harc ötletét egy külön agitáció tárgyává tenné. A tömegsztrájk most került a német és a nemzetközi munkásosztály élénk érdeklődésének középpontjába, mert új harcmód, és mint ilyen, az osztályok viszonyaiban és az osztályharc feltételeiben bekövetkezett alapvető belső forradalom biztos jele. A német proletariátus tömegének egészséges forradalmi ösztöne és gyors intelligenciája tanúskodik arról, hogy a szakszervezeti vezetők makacs ellenállása ellenére milyen élénk érdeklődéssel fordulnak ennek az új problémának a megoldása felé.

De nem elegendő ezzel az érdeklődéssel és a munkások forradalmi tettek iránti szellemi szomjúságával és vágyával szemben absztrakt szellemi tornával szolgálni a tömegsztrájk lehetőségéről vagy lehetetlenségéről; világossá kell tenni számukra az orosz forradalom fejlődését, annak a forradalomnak a nemzetközi jelentőségét, az osztályellentétek élesedését Nyugat-Európában, az osztályharc szélesebb politikai perspektíváit Németországban, valamint a tömegek szerepét és feladatait az elkövetkező harcokban. Csak ebben a formában vezet a tömegsztrájk vitája a proletariátus szellemi látókörének kiszélesítéséhez, gondolkodásmódjának élesítéséhez és energiájának edzéséhez.

Ebből a szempontból azonban a „forradalmi romantika” ellenségei által kívánt büntetőeljárások minden abszurditásukban megmutatkoznak, mert a probléma tárgyalásakor nem ragaszkodnak szigorúan a jénai határozat szövegéhez. A „gyakorlati politikusok” szükség esetén egyetértenek ezzel a határozattal, mert a tömegsztrájkot főként az általános választójog sorsához kötik, amiből az következik, hogy két dologban hihetnek – egyrészt, hogy a tömegsztrájk pusztán védekező jellegű, másrészt, hogy a tömegsztrájk még a parlamentarizmusnak is alárendelt, vagyis a parlamentarizmus puszta függelékévé vált. A jénai határozat valódi magja ebben az összefüggésben azonban az, hogy Németország jelenlegi helyzetében az uralkodó reakció kísérlete a parlamenti szavazásra valószínűleg a viharos politikai harcok időszakának bevezetésének és jelének pillanata lenne, amelyben a tömegsztrájk mint harcmód Németországban először is használatba kerülhet.

De a tömegsztrájk társadalmi jelentőségének leszűkítésére és mesterséges elfojtására, valamint a tömegsztrájk történelmi hatókörének korlátozására törekvés a kongresszusi határozat szövegével olyan vállalkozás, amelynek rövidlátását csak a kölni szakszervezeti kongresszus vitatilag tiltó határozata hasonlíthatja. A jeni kongresszus határozatában a német szociáldemokrácia hivatalosan tudomásul vette az alapvető változást, amelyet az orosz forradalom [1905-ben] a proletár osztályharc nemzetközi feltételeiben véghezvitt, és bejelentette forradalmi fejlődésének képességét és alkalmazkodóképességét az osztályharc elkövetkező fázisának új követelményeihez. Ebben rejlik a jeni határozat jelentősége. Ami a tömegsztrájk békés alkalmazását illeti Németországban, a történelem fogja ezt eldönteni, ahogy Oroszországban is eldöntötte – a történelem, amelyben a német szociáldemokrácia döntéseivel együtt valóban fontos tényező, de ugyanakkor csak egy tényező a sok közül.

 

3. A tömegsztrájk-mozgalom fejlődése Oroszországban

 

A tömegsztrájk, ahogyan az leginkább megjelenik a németországi vitákban, egy nagyon világos és egyszerűen átgondolt, élesen körvonalazott elkülönült jelenség. Kizárólag a politikai tömegsztrájkról beszélnek. Ez alatt egyetlen nagy felkelést értünk az ipari proletariátus részéről, amely valamilyen legfontosabb politikai indíttatásból fakad, és amelyet az új párt és a szakszervezetek vezető szervei által kölcsönösen megértett és időzített alapokon hajtanak végre, pártfegyelem és tökéletes rend szellemében, és még tökéletesebb rendben adják át az irányító bizottságoknak, mint egy jelzést a megfelelő időben, amelyek előre pontosan meghatározzák a támogatás szabályozását, a költségeket, az áldozatokat – egy szóval a tömegsztrájk egész anyagi mérlegét.

Most, amikor ezt az elméleti sémát összevetjük a valóságos tömegsztrájkkal, ahogyan az öt évvel ezelőtt Oroszországban megjelent, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy ez az ábrázolás, amely a német viták központi helyét foglalja el, aligha felel meg a számos lezajlott tömegsztrájk egyikének sem, másrészt pedig az oroszországi tömegsztrájk olyan sokféle cselekvési formát mutat, hogy egyáltalán lehetetlen „a” tömegsztrájkról, egy elvont sematikus tömegsztrájkról beszélni. A tömegsztrájk minden tényezője, valamint jellege nemcsak az ország különböző városaiban és kerületeiben eltérő, de általános jellege is gyakran változott a forradalom során. A tömegsztrájk határozott történelmen ment keresztül Oroszországban, és tovább is halad rajta. Aki tehát az oroszországi tömegsztrájkról beszél, mindenekelőtt szem előtt kell tartania annak történetét.

Az orosz forradalom jelenlegi hivatalos korszaka jogosan datálható a proletariátus 1905. január 22-i felkelésétől, amikor a 200 000 munkás tüntetése szörnyű vérontásba torkollott a cár palotája előtt. A szentpétervári véres mészárlás, mint ismeretes, jeladás volt az első hatalmas tömegsztrájk-sorozat kitöréséhez, amely néhány nap alatt egész Oroszországot elárasztotta, és a forradalom cselekvésre szólító felhívását Szentpétervárról azbirodalom minden sarkába és a proletariátus legszélesebb rétegeihez juttatta. A szentpétervári január 22-i felkelés azonban csak a tömegsztrájk kritikus pillanata volt, amelybe a cári főváros proletariátusa már 1905 januárjában belépett. A januári tömegsztrájk kétségtelenül azon a hatalmas általános sztrájk közvetlen hatása alatt zajlott le, amely 1904 decemberében kitört a Kaukázusban, Bakuban, és hosszú ideig az egész Oroszországot feszültségben tartotta. A decemberi bakui események pedig maguk is csak az utolsó és erőteljes ágai voltak azoknak a hatalmas tömegsztrájkoknak, amelyek mint periodikus földrengések rázták meg egész Dél-Oroszországot, és amelyek előjátéka a kaukázusi batumi tömegsztrájk volt 1902 márciusában.

Ez az első tömegsztrájk-mozgalom a jelenlegi forradalmi kitörések folyamatos sorozatában végül öt-hat évvel elválik a szentpétervári textilmunkások 1896 és 1897-es nagy általános sztrájkjától, és ha ez a mozgalom látszólag néhány évvel elválik a jelenlegi forradalomtól, a látszólagos stagnálás és erős reakció éveivel, mindenki, aki ismeri az orosz proletariátus belső politikai fejlődését a jelenlegi osztálytudat és forradalmi energia szintjéig, felismeri, hogy a jelenlegi tömegküzdelmek korszakának története ezekkel a szentpétervári általános sztrájkokkal kezdődik. Ezek tehát fontosak a tömegsztrájk kérdései szempontjából, mert már magukban hordozzák a későbbi tömegsztrájkok minden fő tényezőjét.

A szentpétervári 1896-os általános sztrájk ismét egy tisztán gazdasági részleges bérharcnak tűnik. Ennek oka a szentpétervári fonók és szövők elviselhetetlen munkakörülményei voltak; tizenhárom, tizennégy vagy tizenöt órás munkanap, nyomorúságos darabbérek, és egy sor megvetendő zaklatás a munkáltatók részéről. A munkások azonban türelmesen viselték ezt az állapotot, hosszú ideig, amíg egy látszólag jelentéktelen körülmény betöltötte a poharat. A jelenlegi cár, II. Miklós koronázását, amelyet két évvel elhalasztottak a forradalmárok félelméből, 1896 májusában ünnepelték, és ezen az alkalmon a szentpétervári munkáltatók hazafias lelkesedésüket három napos kötelező szabadsággal mutatták ki munkásaik számára, amiért – furcsa módon – nem kívántak fizetni alkalmazottaiknak. A munkások ezen felbőszülve mozgolódni kezdtek. Körülbelül háromszáz értelmiségi munkás tanácskozása után az Jekatyerinhof kertben sztrájkot határoztak el, és a következő követeléseket fogalmazták meg: először, a koronázási szabadságok alatti bér kifizetése; másodszor, tízórás munkanap; harmadszor, a darabbérek emelése. Ez május 24-én történt. Egy hét alatt minden szövő- és fonóüzem leállt, és 40 000 munkás volt az általános sztrájkban. Ma ez az esemény, a forradalom hatalmas tömegsztrájkjához mérve, kicsiny dolognak tűnhet. Akkori Oroszország politikai merevségében egy általános sztrájk valami hallatlan volt; ez még egy kis forradalom is volt. Természetesen elkezdődött a legbrutálisabb üldözés. Körülbelül ezer munkást letartóztattak és az általános sztrájkot leverették.

Itt már láthatjuk a későbbi tömegsztrájkok minden alapvető jellemzőjét. A mozgalom következő alkalmát teljesen véletlen, még jelentéktelen dolog adta, kitörése elemi volt; de a mozgalom sikerében megmutatkoztak a szociáldemokrata párt több éven át tartó agitációjának gyümölcsei, és az általános sztrájk során a szociáldemokrata agitátorok álltak a mozgalom élén, irányították azt, és felhasználták forradalmi agitáció gerjesztésére. Továbbá, a sztrájk külsőleg csupán egy gazdasági bérharc volt, de a kormány hozzáállása és a szociáldemokrata agitáció elsőrendű politikai jelenséggé tette azt. Végül pedig, a sztrájkot leverették; a munkások „vereséget” szenvedtek. De a következő év januárjában a szentpétervári textilmunkások ismét megismételték az általános sztrájkot, és ezúttal figyelemre méltó eredményt értek el: egész Oroszországban bevezették a tizenegyórás munkanapot. Ennél sokkal fontosabb eredmény azonban az volt, hogy az 1896-os első általános sztrájk óta, amelyet szervezés vagy sztrájkalap nélkül indítottak el, Oroszországban intenzív szakszervezeti harc kezdődött, amely Szentpétervárról az ország más részeire terjedt, és teljesen új perspektívákat nyitott a szociáldemokrata agitáció és szervezés számára, és amely által a következő időszak látszólag halálos békéjéhez képest a forradalom földalatti munkával készült elő.

A kaukázusi sztrájk 1902 márciusában történt kitörése látszólag ugyanolyan véletlenszerű és tisztán gazdasági részleges okokra vezethető vissza (bár egészen más tényezők által okozott), mint az 1896-os. Ez összefüggött a komoly ipari és kereskedelmi válsággal, amely Oroszországban a japán háború előfutára volt, és amely együtt azzal a legnagyobb tényezője volt a kezdődő forradalmi erjedésnek. A válság hatalmas munkanélküliséget okozott, amely táplálta az agitációt a proletariátus tömegében, ezért a kormány, hogy visszaállítsa a nyugalmat a munkások között, elhatározta, hogy a „felesleges kezeket” csoportokban szállítják haza szülőhelyeikre. Egy ilyen intézkedés, amely körülbelül négyszáz kőolajmunkást érintett volna, tömeges tiltakozást váltott ki Batumban, amely tüntetésekhez, letartóztatásokhoz, mészárláshoz, végül pedig egy politikai perhez vezetett, amelyben a tisztán gazdasági és részleges ügy hirtelen politikai és forradalmi eseménnyé vált. A batumi teljesen „eredménytelenül” lezajlott és levert sztrájk visszhangja egy sor forradalmi tömegtüntetés volt a munkások részéről Nyizsnyij Novgorodban, Szaratovban és más városokban, tehát a forradalmi mozgalom általános hullámának hatalmas előretörése.

Már 1902 novemberében az első valódi forradalmi visszhang következett egy általános sztrájk formájában Rosztovban. A vlagyikavkazi vasút műhelyeiben kialakult bérviták adták az impulzust ennek a mozgalomnak. Az igazgatás csökkenteni akarta a béreket, ezért a szociáldemokrata doni bizottság kiáltványt adott ki, amelyben sztrájkra szólították fel a következő követelésekért: kilencórás munkanap, béremelés, bírságok eltörlése, ellenszenves mérnökök elbocsátása stb. Az összes vasúti műhely részt vett a sztrájkban. Hamarosan minden más ágazat csatlakozott, és hirtelen Rosztovban példa nélküli állapotok uralkodtak: minden ipari munka leállt, és minden nap tizenöt-húszezer fős szabadtéri gyűléseket tartottak, amelyeket néha kozákok kordonja vett körül, ahol először jelentek meg nyilvánosan szociáldemokrata népszónokok, lázító beszédeket tartottak a szocializmusról és a politikai szabadságról, amelyeket hatalmas lelkesedéssel fogadtak, és a forradalmi felhívásokat tízezernyi példányban osztottak szét. A merev abszolutista Oroszország közepén a rosztovi proletariátus először szerezte meg a gyülekezési és szólásszabadság jogát. Mondanom sem kell, hogy itt mészárlás történt. A vlagyikavkazi vasút műhelyeiben kialakult bérviták néhány nap alatt politikai általános sztrájkká és forradalmi utcai harccá váltak. Ennek visszhangjaként azonnal következett egy általános sztrájk a tyihorecki állomáson ugyanazon a vasútvonalon. Itt is mészárlás történt, és itt is per, így Tyihoreck is bekerült a forradalom tényezőinek elválaszthatatlan láncolatába.

1903 tavasza választ adott a rosztovi és tyihorecki vereséget szenvedett sztrájkokra; Dél-Oroszország egész területe májusban, júniusban és júliusban lángokban állt. Baku, Tiflisz, Batum, Jeliszavetgrád, Odessza, Kijev, Nyikolajev és Jekatyerinoszlav általános sztrájkban voltak a szó szoros értelmében. De itt is a mozgalom nem valamilyen előre kigondolt tervből fakadt, hanem különböző pontokon, különböző okokból és különböző formákban indult el. A kezdőlépést Baku tette meg, ahol több részleges bérharc egyes gyárakban és részlegekben általános sztrájkba torkollott. Tifliszben 2000 kereskedelmi alkalmazott kezdte a sztrájkot, akiknek munkanapja reggel hat órától este tizenegy óráig tartott. Július 4-én mindannyian elhagyták üzleteiket, és bejárták a várost, követelve az üzlettulajdonosoktól, hogy zárják be üzleteiket. A győzelem teljes volt; a kereskedelmi alkalmazottak reggel nyolctól este nyolcig tartó munkanapot szereztek, és az összes gyár, műhely és iroda azonnal csatlakozott hozzájuk. Az újságok nem jelentek meg, és a villamosközlekedést katonai védelem nélkül nem lehetett folytathatni.

Jeliszavetgrádban július 4-én sztrájk kezdődött az összes gyárban, tisztán gazdasági követelésekkel. Ezeket többnyire elfogadták, és a sztrájk július 14-én véget ért. Két héttel később azonban újra kitört. Ezúttal a pékek adták a jelet, és a kőművesek, az ácsok, a festők, a malomipari munkások, végül az összes gyári munkás csatlakozott hozzájuk.

Odesszában a mozgalom egy bérharcból indult, amely során a híres zsandár, Zubatov programja szerint kormányügynökök által alapított “törvényes” munkásszövetség fejlődött ki. A történelmi dialektika ismét megragadta az alkalmat, hogy az egyik gonosz tréfáját játssza. A korábbi időszak gazdasági harcai (köztük az 1896-os szentpétervári nagy általános sztrájk) félrevezették az orosz szociáldemokráciát, hogy túlbecsüljék az úgynevezett gazdasági tényezők jelentőségét, és így előkészítették a munkások között a terepet Zubatov demagóg tevékenységének. Egy idő után azonban a nagy forradalmi ár megfordította a hamis zászlós kis hajót, és arra kényszerítette, hogy a forradalmi proletár flotta élén haladjon. A zubatovi szakszervezetek adták a jelet az 1904 tavaszán Odesszában kitört nagy általános sztrájknak, ahogyan az 1905 januárjában Szentpéterváron kitört általános sztrájknak is. Az odesszai munkások, akiket nem lehetett becsapni a kormány látszólagos barátságosságával és szimpátiájával a tisztán gazdasági sztrájkok iránt, hirtelen bizonyítást követeltek, és arra kényszerítették a zubatovi “munkásszövetséget”, hogy egy gyárban sztrájkot hirdessenek nagyon mérsékelt követelésekért. Azonnal kidobták őket az utcára, és amikor a hatóságok védelmét követelték, amelyet vezetőjük ígért nekik, az úriember eltűnt, és a munkásokat a legnagyobb izgalomban hagyta.

A szociáldemokraták azonnal a mozgalom élére álltak, és a sztrájkmozgalom más gyárakra is kiterjedt. Július első napján 2500 dokkmunkás sztrájkba kezdett, hogy a bérüket nyolcvan kopejkáról két rubelre emeljék, és a munkanapot fél órával csökkentsék. Július 16-án a tengerészek csatlakoztak a mozgalomhoz. Július 13-án a villamosok személyzete sztrájkba kezdett. Ezután az összes sztrájkoló, hét-nyolcezer ember gyűlést tartott; menetet szerveztek, amely gyárról gyárra haladt, lavinaszerűen növekedett, és hamarosan negyven-ötvenezer fős tömeg vonult a kikötőbe, hogy minden munkát leállítson. Hamarosan az egész városban általános sztrájk uralkodott.

Kijevben július 21-én kezdődött a sztrájk a vasúti műhelyekben. Itt is a közvetlen ok a nyomorúságos munkakörülmények voltak, és bérköveteléseket fogalmaztak meg. Másnap az öntödés munkások követték a példát. Július 23-án egy incidens adta a jelet az általános sztrájkhoz: éjszaka letartóztatták a vasutasok két küldöttjét. A sztrájkolók azonnal követelték a szabadon bocsátásukat, és mivel ezt nem engedélyezték, úgy döntöttek, hogy nem engedik, hogy vonatok elhagyják a várost. Az állomáson az összes sztrájkoló feleségeikkel és családjaikkal leült a vasúti sínekre – embertömeg volt. Puskalövésekkel fenyegették őket. A munkások kitárták mellüket és kiáltották: “Lőjetek!” Egy sortűz érte a védtelenül ülő tömeget, és harminc-negyven holttest, köztük nők és gyermekek maradtak a földön. Amint ez kiderült, Kijev egész városa ugyanazon a napon sztrájkba kezdett. A megölt munkások holttestét a tömeg magasra emelte, és tömegtüntetésben körbevitte. Gyűlések, beszédek, letartóztatások, elszigetelt utcai harcok – Kijev a forradalom közepén volt. A mozgalom hamarosan véget ért. De a nyomdászok egy órával rövidítették a munkanapot, és egy rubellel emelték a bérüket; egy élesztőgyárban bevezették a nyolcórás munkanapot; a vasúti műhelyeket a minisztérium rendeletére bezárták; más részlegek tovább folytatták részleges sztrájkjaikat követeléseikért.

Nyikolajevben az általános sztrájk Odessza, Baku, Batum és Tiflisz híreinek közvetlen hatására tört ki, a szociáldemokrata bizottság ellenére, amely szerette volna elhalasztani a mozgalom kitörését, amíg a katonák el nem hagyják a várost hadgyakorlatokra. A tömeg nem volt hajlandó visszatartózkodni; egy gyár kezdte, a sztrájkok egyik műhelyből a másikba terjedtek, a katonaság ellenállása csak olajat öntött a tűzre. Forradalmi dalokkal énekelve tömegmenetek alakultak, amelyekben minden munkás, alkalmazott, villamosok személyzete, férfiak és nők részt vettek. A munka leállása teljes volt. Jekatyerinoszlavban augusztus 5-én a pékek kezdték a sztrájkot, augusztus 7-én a vasúti műhelyekben dolgozók, majd augusztus 8-án az összes többi gyár. A villamosközlekedés leállt, és az újságok nem jelentek meg.

Így született meg 1903 nyarán Dél-Oroszország hatalmas általános sztrájkja. Számtalan kis csatornán keresztül, részleges gazdasági harcokból és kis “véletlenszerű” eseményekből gyorsan egy tomboló tengerré vált, és a cári birodalom egész déli részét néhány hétre egy bizarr forradalmi munkásköztársasággá változtatta. “Testvéri ölelések, örömkiáltások, lelkesedés, szabadságdalok, vidám nevetés, humor és öröm volt látható és hallható a több ezer emberből álló tömegben, amely reggeltől estig áradt át a városon. A hangulat magasztos volt; majdnem hinni lehetett, hogy egy új, jobb élet kezdődik a földön. Egy leginkább ünnepélyes és ugyanakkor idilli, megható látvány.” ... Így írt akkoriban Peter Struve liberális Oszvobozsgyenyije [Felszabadulás – a szerk. ]című lapjának tudósítója.

1904 háborúval és egy időre a tömegsztrájk-mozgalom csendes időszakával érkezett. Eleinte a rendőri hatóságok által szervezett “hazafias” tüntetések zavaros hulláma futott végig az országon. A “liberális” polgári társadalmat egy időre a cári hivatalos sovinizmus sújtotta le. De hamarosan a szociáldemokraták foglalták el a színteret; forradalmi munkástüntetésekkel szembesítették a rendőri pártfogás alatt szervezett hazafias lumpenproletariátus tüntetéseit. Végül a cári hadsereg szégyenletes vereségei felébresztették a liberális társadalmat a letargiájából; ekkor kezdődött a demokratikus kongresszusok, bankettek, beszédek, felhívások és kiáltványok kora. Az abszolutizmus, amelyet a háború szégyene ideiglenesen elnyomott, teljes szabadságot adott ezeknek az uraknak, és lassanként mindent rózsaszínben látott. Hat hónapig a polgári liberalizmus állt a színpad közepén, a proletariátus pedig az árnyékban maradt. De hosszú depresszió után az abszolutizmus ismét felocsúdott, a klikk összeszedte minden erejét, és a kozákok sarkának egyetlen erőteljes mozdulatával a teljes liberális mozgalmat sarokba szorította. A banketteket, beszédeket és kongresszusokat “tűrhetetlen szemtelenségként” azonnal betiltották, és a liberalizmus hirtelen az út végére ért.

De pontosan ott, ahol a liberalizmus kimerült, kezdődött a proletariátus cselekvése. 1904 decemberében a munkanélküliség miatt kitört a nagy általános sztrájk Bakuban; a munkásosztály ismét a csatatéren volt. Mivel a beszéd tiltottá és lehetetlenné vált, cselekvés kezdődött. Bakuban néhány hétig az általános sztrájk közepén a szociáldemokraták voltak a helyzet abszolút urai; és a kaukázusi decemberi különös események azonnali szenzációt kelthettek volna, ha nem lettek volna olyan gyorsan elhomályosítva a forradalom növekvő áradata által. A bakui általános sztrájk fantáziadús, zavaros híre még nem jutott el a cári birodalom minden részébe, amikor 1905 januárjában kitört a szentpétervári tömegsztrájk.

Itt is, mint ismeretes, a közvetlen ok jelentéktelen volt. Két, a Putyilov gyárban dolgozó embert azért bocsátottak el, mert tagjai voltak a törvényes zubatovi szakszervezetnek. Ez az intézkedés január 16-án szolidaritási sztrájkot váltott ki a gyárban dolgozó 12 000 ember részéről. A szociáldemokraták megragadták a sztrájkalkalmat, hogy élénk agitációba kezdjenek a követelések kiterjesztéséért, és követeléseket fogalmaztak meg a nyolcórás munkanapért, a szervezkedés jogáért, a szólás- és sajtószabadságért stb. A Putyilov gyárban dolgozók nyugtalansága gyorsan átterjedt a proletariátus többi részére is, és néhány nap alatt 140 000 munkás sztrájkba kezdett. Közös tanácskozások és viharos viták vezettek ahhoz, hogy kidolgozzák azt a proletár chartát, amely a polgári szabadságokat követelte, a nyolcórás munkanappal az élen, és amelyre január 22-én 200 000 munkás indult Gapon atya vezetésével a cár palotája felé. A két Putyilov gyári munkás fegyelmi büntetése alól való konfliktusa egy hét alatt a modern kor leghevesebb forradalmának előjátékává vált.

Az ezt követő események jól ismertek, a szentpétervári vérengzés óriási tömegsztrájkokat és általános sztrájkot váltott ki januárban és februárban Oroszország, Lengyelország, Litvánia, a balti tartományok, a Kaukázus, Szibéria minden ipari központjában és városában, északról délre és keletről nyugatra. Közelebbről szemügyre véve azonban látható, hogy a tömegsztrájk más formákban jelent meg, mint az előző időszakban. Akkoriban mindenhol a szociáldemokrata szervezetek mentek előre felhívásokkal; mindenhol kifejezetten a szentpétervári proletariátussal való forradalmi szolidaritást jelölték meg az általános sztrájk okaként és céljaként; mindenhol egyidejűleg tüntetések, beszédek, konfliktusok voltak a katonasággal.

De még itt sem volt előre meghatározott terv, sem szervezett akció, mert a pártok felhívásai alig tudták lépést tartani a tömegek spontán felkeléseivel; a vezetőknek alig volt idejük megfogalmazni a rohamozó proletariátus tömegének jelszavait. Továbbá, a korábbi tömeg- és általános sztrájkok egyéni, egymásba olvadó bérigényekből eredtek, amelyek a forradalmi helyzet általános hangulata és a szociáldemokrata agitáció hatására gyorsan politikai demonstrációkká váltak; a gazdasági tényező és a szakszervezeti mozgalom szétszórt állapota volt a kiindulópont, míg az osztályközi akció és a politikai irányítás az eredmény. A mozgalom most megfordult.

A januári és februári általános sztrájkok egységes forradalmi akcióként kezdődtek a szociáldemokraták irányításával; de ez az akció hamarosan végtelen sorozatba torkollott – helyi, részleges, gazdasági sztrájkokba különböző kerületekben, városokban, részlegekben és gyárakban. Az 1905-ös tavasz egészén át és a nyár közepéig az egész hatalmas birodalomban tombolt a sztrájk, amely szinte az egész proletariátust magába foglalta a tőke ellen – egy harc, amely egyrészt magába szívta az összes kispolgári és liberális szakmát, kereskedelmi alkalmazottakat, technikusokat, színészeket és művészi foglalkozásúakat – másrészt pedig átjutott a cselédségig, a kisebb rendőri tisztségviselőkig, sőt még a lumpenproletariátus rétegéig is, és egyidejűleg a városokból a vidéki területekre is átterjedt, sőt még a katonai laktanyák vaskapuit is megzörgette.

Ez a munka és tőke általános elrendeződésének egy hatalmas, sokszínű képe, amely minden társadalmi szervezet és minden terület politikai tudatosságának összetettségét tükrözi; és az egész hosszú skála a nagypari proletariátus egy kiválasztott és megpróbált csapatának szakszervezeti harcától a vidéki proletárok egy maroknyi formátlan tiltakozásáig, és egy izgatott katonai helyőrség első enyhe nyugtalanságáig terjed, a bank számviteli irodájában a fehér galléros és mandzsettás elegáns lázadástól a rendőrök elégedetlen gyűlésének félénk-merész zúgolódásáig egy füsttel befedett, sötét és piszkos őrszobában.

A „rendszeres és fegyelmezett” harcok szerelmeseinek elmélete szerint, a terv és a séma szerint, különösen azok szerint, akiknek mindig jobban kellene tudniuk távolról, hogy „hogyan kellett volna csinálni”, az 1905 januárjában kitört nagy politikai általános sztrájk széthullása számos gazdasági harcba valószínűleg „nagy hiba” volt, amely megbénította azt a cselekvést, és „szalmafutássá” változtatta. De az oroszországi szociáldemokrácia, amely részt vett a forradalomban, de nem „vitte véghez”, és amelynek még a törvényét is magának a folyamatnak a menetéből kellett megtanulnia, első pillantásra egy időre zavarba jött az általános sztrájk viharos áradásának látszólag eredménytelen apadása láttán. A történelem azonban, amely elkövette azt a „nagy hibát”, ezzel figyelmen kívül hagyva a hivatalnokoskodó iskolamester érvelését, hatalmas munkát végzett a forradalomért, amely olyan elkerülhetetlen volt, mint amilyen kiszámíthatatlan volt a következményeiben.

A proletariátus januárban a pétervári események hatalmas lendületének hatására történt hirtelen általános felkelése külsőleg egy politikai cselekedet volt, a forradalmi háború kinyilvánítása az abszolutizmus ellen. De ez az első általános közvetlen akció még erősebben hatott befelé, mivel először ébresztette fel az osztályérzetet és az osztálytudatot milliókban, mintha villámcsapás érte volna őket. És ez az osztályérzet felébredése azonnal kifejeződött abban, hogy a milliókban számolt proletár tömeg hirtelen és élesen ráébredt arra, hogy mennyire elviselhetetlen az a társadalmi és gazdasági lét, amelyet türelmesen elviseltek évtizedekig a kapitalizmus láncaiban. Ezután elkezdődött e láncok spontán általános rázása és rángatása. A modern proletariátus számtalan szenvedése emlékeztette őket a régi vérző sebekre. Itt a nyolcórás munkanapért harcoltak, ott a darabmunkát ellenezték, itt brutális előadókat „kitessékelték” egy zsákban egy kézikocsin, máshol a gyalázatos bírságrendszerekkel szemben harcoltak, mindenhol jobb bérekért küzdöttek, és itt-ott a házi munka eltörlését követelték. A nagyvárosok elmaradt, lealacsonyított foglalkozásai, a kis vidéki városok, amelyek eddig idilli álomban éltek, a falu feudális örökségével – mindezek, akiket a januári villám hirtelen felébresztett, most átgondolták a jogaikat, és lázasan igyekeztek pótolni korábbi mulasztásaikat.

Itt a gazdasági harc valójában nem a cselekvés hanyatlása, szétszóródása volt, hanem csak frontváltás, az abszolutizmussal vívott első általános összecsapás hirtelen és természetes megváltozása, amely a tőke elleni általános leszámolás formáját öltötte, amely jellemének megfelelően egyéni, szétszórt bérharcok formáját vette fel. A politikai osztályharc nem szakadt meg januárban az általános sztrájk gazdasági sztrájkokká való széthullásával, hanem éppen ellenkezőleg, miután a politikai cselekvés lehetséges tartalma kimerült az adott helyzetben és a forradalom adott szakaszában, az megszakadt, vagy inkább gazdasági cselekvésbe változott.

Valójában mit is érhetett volna el még a januári általános sztrájk? Csak a teljes gondolkodás hiánya várhatta el, hogy az abszolutizmus egyetlen „hosszan elnyújtott” általános sztrájkkal, az anarchista terv szerint, egy csapásra megsemmisüljön. Oroszországban a proletariátusnak kell megdöntenie az abszolutizmust. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, a proletariátusnak magas fokú politikai nevelésre, osztálytudatra és szervezettségre van szüksége. Ezeket a feltételeket nem lehet pamfletekkel és szórólapokkal teljesíteni, hanem csak az élő politikai iskolában, a harcban és a harc folyamán, a forradalom folyamatos folyamatában. Továbbá, az abszolutizmus nem dönthető meg bármely kívánt pillanatban, amikor csak megfelelő „erőfeszítés” és „kitartás” szükséges. Az abszolutizmus bukása csupán az orosz társadalom belső társadalmi és osztályfejlődésének külső kifejeződése.

Mielőtt az abszolutizmus megdönthető, és amennyiben megdönthető, a burzsoá Oroszországnak belsőleg, modern osztálymegosztásaiban ki kell alakulnia. Ehhez szükséges a különböző társadalmi rétegek és érdekek összefogása, a proletár forradalmi pártok nevelése mellett, de nem kevésbé a liberális, radikális kisburzsoá, konzervatív és reakciós pártoké is; szükséges az öntudat, az önismeret és az osztálytudat nemcsak a nép rétegeiben, hanem a burzsoázia rétegeiben is. De ez sem érhető el és nem érhető be másként, mint a harcban, a forradalom folyamatában, a tapasztalat tényleges iskoláján, a proletariátussal való ütközésben, valamint egymással való folyamatos kölcsönös súrlódásban. A burzsoá társadalom osztálymegosztása és osztályérettsége, valamint az abszolutizmus elleni harcban való cselekvése egyrészt a proletariátus sajátos vezető szerepe által akadályozott és nehezített, másrészt serkentett és felgyorsított. A forradalom társadalmi folyamatának különböző aláramlásai keresztezik egymást, gátolják egymást, és növelik a forradalom belső ellentmondásait, de végül felgyorsítják, és ezzel még erőszakosabbá teszik kitöréseit.

Ez a látszólag egyszerű és pusztán mechanikus probléma tehát így fogalmazható meg: az abszolutizmus megdöntése egy hosszú, folyamatos társadalmi folyamat, és megoldása a társadalom talajának teljes aláásását igényli; a legfelső részt a legalulra, a legalsót a legfelsőre kell helyezni, a látszólagos „rendet” káosszá kell változtatni, és a látszólagos „anarchista” káoszt új renddé kell alakítani. Most ebben az orosz társadalom átalakulásának folyamatában nemcsak az első általános sztrájk januári villámlása, hanem az azt követő tavaszi és nyári zivatarok is nélkülözhetetlen szerepet játszottak. A bérmunka és a tőke elkeseredett általános viszonyai egyaránt hozzájárultak a nép különböző rétegeinek és a burzsoázia rétegeinek összefogásához, a forradalmi proletariátus osztálytudatához és a liberális és konzervatív burzsoázia osztálytudatához. És ahogy a városi bérmunka harca hozzájárult egy erős monarchista ipari párt kialakulásához Moszkvában, úgy a livóniai erőszakos vidéki felkelés lángja a híres arisztokrata-agrár zemsztvo liberalizmus gyors felszámolásához vezetett.

Ugyanakkor az 1905 tavaszi és nyári gazdasági harcok időszaka lehetővé tette a városi proletariátus számára, hogy az aktív szociáldemokrata agitáció és irányítás révén magába szívja a januári előjáték összes tanulságát, és világosan megértse a forradalom további feladatait. Ehhez kapcsolódott egy másik, tartós társadalmi jellegű körülmény is: a proletariátus életszínvonalának általános emelkedése, gazdasági, társadalmi és szellemi téren.

Az 1905. januári sztrájkok szinte mindenhol győzelemmel végződtek. Ennek bizonyításaként itt néhány adatot lehet felhozni a hatalmas, és még mindig nagyrészt hozzáférhetetlen anyagból, amely Varsó néhány legfontosabb sztrájkjára vonatkozik, amelyeket a Lengyelország és Litvánia Szociáldemokrata Pártja hajtott végre. Varsó fémipari nagyüzemeiben: Lilpos Rt.; Ran és Lowenstein; Rudzki és Társa; Borman, Schwede és Társa; Handtke, Gerlach és Pulst; Geisler Testvérek; Eberherd, Wolski és Társa; Konrad és Yanruszkiewicz Rt.; Weber és Daehu; Ewizdzinski és Társa; Wolonski Huzalgyár; Gostynski és Társa, Rt.; Rrun és Fia; Frage Norblin; Werner; Buch; Kenneberg Testvérek; Labour; Dittunar Lámpagyár; Serkowski; Weszk – összesen huszonkét gyárban a munkások négy-öt hét sztrájkja után (január 24–26-án) kilencórás munkanapot, 25 százalékos béremelést és különféle kisebb engedményeket nyertek el. Varsó faipari nagy műhelyeiben, nevezetesen Karmanski, Damieki, Gromel, Szerbinszik, Twemerowski, Horn, Devensee, Tworkowski, Daab és Martens – összesen tizenkét műhelyben – a sztrájkok február 23-áig kilencórás munkanapot értek el, amelyet egy további egyhetes sztrájkkal együtt, béremeléssel együtt nyertek el.

Az egész kőművesipar február 27-én sztrájkba kezdett, és a szociáldemokrácia jelszavának megfelelően nyolcórás munkanapot követelt; március 11-én tízórás munkanapot nyertek el, minden kategóriában béremeléssel, rendszeres heti bérfizetéssel stb. A festők, kocsikészítők, nyergesek és kovácsok mind nyolcórás munkanapot nyertek el bércsökkentés nélkül.

A telefonműhelyek tíz napig sztrájkoltak, és nyolcórás munkanapot, valamint 10–15 százalékos béremelést értek el. A Hielle és Dietrich nagy lenfonó üzeme (10 000 munkás) kilenc hétig tartó sztrájk után egy órával rövidítette a munkanapot, és 5–10 százalékos béremelést ért el. És hasonló eredményeket végtelen változatban lehetett látni Varsó, Łódź és Sosnovice régebbi iparágaiban.

Oroszországban a nyolcórás munkanapot 1904 decemberében a bakui kőolajmunkások néhány kategóriája érte el; 1905 májusában a kijevi körzet cukoripari munkásai; 1905 januárjában Szamara összes nyomdája (ahol egyidejűleg sikerült emelni a darabbért és eltörölni a bírságokat); februárban a katonai műszerek gyártásával foglalkozó üzemben, egy bútorgyárban és a szentpétervári tölténygyárban. Továbbá, a nyolcórás munkanapot bevezették a vlagyivosztoki bányákban, márciusban az állami gépműhelyekben, amelyek az állami készletekkel foglalkoztak, és májusban a tifliszi városi villamosvasút alkalmazottai között. Ugyanebben a hónapban bevezették a nyolc és fél órás munkanapot a maroszovi nagy pamutszövő gyárban (és egyidejűleg eltörölték az éjszakai munkát és 8%-os béremelést értek el); júniusban néhány szentpétervári és moszkvai kőolajgyárban; júliusban a szentpétervári kikötőkovácsok között; és novemberben Orel város összes magánnyomdájában (és egyidejűleg 20%-os időbéremelést és 100%-os darabbéremelést, valamint egy közvetítő bizottság létrehozását érték el, amelyben a munkások és a munkáltatók egyenlő arányban képviseltették magukat).

A kilencórás munkanapot bevezették az összes vasúti műhelyben (februárban), számos állami, katonai és tengerészeti műhelyben, a berdanszki város legtöbb gyárában, Poltava és Munszk városok összes nyomdájában; kilenc és fél óra a nyikolajevi hajógyárakban, gépműhelyekben és öntödékben, júniusban, Varsó pincérek általános sztrájkja után, számos étteremben és kávézóban (és egyidejűleg 20-40%-os béremelést, valamint évi két hét szabadságot).

A tízórás munkanapot bevezették Łódź, Szosznovec, Riga, Kovno, Ovol, Dorfat, Minszk, Harkov városok szinte összes gyárában, Odessza péküzemeiben, Kisinyov szerelői között, néhány szentpétervári öntödében, a kovnói gyufagyárakban (10%-os béremeléssel), az összes állami hajógyárban és az összes dokkmunkás között.

A béremelések általában kisebbek voltak, mint a munkaidő csökkentése, de mindig jelentősebbek: Varsóban 1905 március közepén a városi gyárigazgatóság 15%-os általános béremelést határozott meg; a textilipar központjában, Ivanovo Vosznoszenszkben, a béremelés 7-15% között mozgott, Kovnóban a munkások 73%-át érintette. Rögzített minimálbért vezettek be Odessza néhány péküzemben, a szentpétervári Neva hajógyárakban stb.

Mondanom sem kell, hogy ezeket az engedményeket időről időre visszavonták. Ez azonban csak újabb harcok okát szolgáltatta, és még keserűbb bosszúharcokhoz vezetett, így az 1905 tavaszi sztrájkhullám önmagában is az előszava lett egy végtelen sorozatú, egyre terjedő és összefonódó gazdasági harcoknak, amelyek napjainkig tartanak. A forradalom külső stagnálásának időszakában, amikor a távíró nem hozott szenzációs híreket az orosz hadszíntérről a külvilágnak, és amikor a nyugat-európai csalódottan letette az újságját azzal a megjegyzéssel, hogy Oroszországban “semmi sem történik”, a forradalom nagy földalatti munkája valójában folyamatosan, napról napra és óránként zajlott a birodalom szívében. A folyamatos intenzív gazdasági harc gyors és rövidített módszerekkel segítette elő a kapitalizmus átmenetét a primitív felhalmozás szakaszából, a patriarchális, módszertelen munkahelyi gyakorlatokból egy korszerű, civilizált szintre.

Jelenleg az orosz ipar tényleges munkanapja nemcsak az orosz gyári törvénykezést (vagyis a tizenegy órás törvényes munkanapot) hagyja maga mögött, de még Németország tényleges viszonyait is. Oroszországban a nagyipar legtöbb ágazatában a tízórás munkanap uralkodik, amelyet Németországban a társadalmi törvénykezés elérhetetlen célként határoz meg. És ami még fontosabb, az a vágyott “ipari alkotmányosság”, amelyért Németországban annyi lelkesedés van, és amelyért az opportunista taktika hívei mindig éles szélben tartanák a stagnáló parlamentarizmus vizeit, már megszületett, együtt a politikai “alkotmányossággal”, a forradalmi vihar közepén, magából a forradalomból! Valójában nemcsak az életszínvonal általános emelkedése vagy a munkásosztály kulturális szintjének emelkedése történt meg. Az anyagi életszínvonal, mint állandó jóléti szakasz, nem fér el a forradalomban. Ellentmondásokkal és kontrasztokkal teli, egyidejűleg meglepő gazdasági győzelmeket és a kapitalisták legbrutálisabb bosszúállásait hozza; ma a nyolcórás munkanap, holnap tömeges munkahelyi bezárások és tényleges éhezés milliók számára.

A leggyorsabb hullámverésben a legértékesebb, tartós dolog a mentális üledék: a proletariátus szellemi, kulturális növekedése, amely ugrásszerűen halad előre, és sérthetetlen garanciát nyújt további ellenállhatatlan előrehaladásukra mind a gazdasági, mind a politikai harcban. És nemcsak ez. Még a munkás és a munkáltató közötti viszony is megfordul; a januári általános sztrájk és az azt követő 1905-ös sztrájkok óta a kapitalista “házúr” elve de facto megszűnt. Minden fontos ipari központ nagy gyáraiban munkásbizottságok alakultak, amelyekkel kizárólag a munkáltató tárgyal, és amelyek minden vitát eldöntenek.

És végül még egy dolog, a látszólag “kaotikus” sztrájkok és a “szervezetlen” forradalmi akciók a januári általános sztrájk után egy lázas szervezési munka kezdőpontjává válnak. Történelem úrnő távolról mosolyogva csúfolja a bürokratikus bábokat, akik komoran őrködnek a német szakszervezetek sorsa felett. A szilárd szervezetek, amelyeket egy esetleges német tömegsztrájk elengedhetetlen hipotéziseként kellene megerősíteni, mint egy bevehetetlen erődöt – ezek a szervezetek Oroszországban éppen ellenkezőleg, már a tömegsztrájkból születtek. És míg a német szakszervezetek őrei leginkább attól félnek, hogy a szervezetek darabokra hullanak egy forradalmi forgószélben, mint a ritka porcelán, az orosz forradalom éppen az ellenkező képet mutatja; a forgószélből és a viharból, a tömegsztrájk és az utcai harcok tüzéből és lángjából újjászületnek, mint Vénusz a habból, a friss, fiatal, erőteljes, lendületes szakszervezetek.

Itt ismét egy kis példa, amely azonban jellemző az egész birodalomra. Az 1906 februárjában Szentpéterváron megrendezett második orosz szakszervezeti konferencián a pétervári szakszervezetek képviselője a szakszervezetek fejlődéséről szóló jelentésében a cári fővárosról a következőket mondta:

“1905. január 22., amely elsodorta a Gapon-szakszervezetet, fordulópont volt. A munkások tömegesen tapasztalattal tanulták meg értékelni és megérteni a szervezés fontosságát, és hogy csak ők maguk hozhatják létre ezeket a szervezeteket. Az első szakszervezet – a nyomdászoké – közvetlen kapcsolatban született az januári mozgalommal. A tarifák kidolgozására kinevezett bizottság megfogalmazta az alapszabályokat, és július 19-én a szakszervezet létrejött. Körülbelül ekkor jött létre az irodai dolgozók és könyvelők szakszervezete.”

“Ezen szervezetek mellett, amelyek szinte nyíltan működtek, 1905 januárjától októberéig félig legális és illegális szakszervezetek is létrejöttek. Az előbbiek közé tartozott például a vegyészek segédjeinek és kereskedelmi alkalmazottak szakszervezete. Az illegális szakszervezetek közül különösen figyelmet érdemel az órások szakszervezete, amelynek első titkos ülését április 24-én tartották. Minden próbálkozás általános nyílt gyűlés összehívására a rendőrség és a munkáltatók ellenállásán, a Kereskedelmi Kamara formájában, meghiúsult. Ez a balszerencse azonban nem akadályozta meg a szakszervezet létezését. A szabók és szabónők szakszervezete 1905-ben jött létre egy erdőben tartott gyűlésen, amelyen hetven szabó vett részt. Miután megvitatták a szakszervezet létrehozásának kérdését, kineveztek egy bizottságot, amelyet az alapszabályok kidolgozásával bíztak meg. A bizottság minden próbálkozása a szakszervezet törvényes létrehozására sikertelen volt. Tevékenysége az agitációra és az új tagok toborzására korlátozódott az egyes műhelyekben. Hasonló sors jutott a cipészek szakszervezetének. Júliusban egy titkos éjszakai gyűlést hívtak össze a város melletti erdőben. Több mint 100 cipész vett részt; jelentést olvastak fel a szakszervezeti mozgalom fontosságáról, történetéről Nyugat-Európában és feladatairól Oroszországban. Ezután határozatot hoztak a szakszervezet létrehozásáról; tizenkét fős bizottságot neveztek ki az alapszabályok kidolgozására és a cipészek általános gyűlésének összehívására. Az alapszabályokat kidolgozták, de ez idő alatt nem sikerült kinyomtatni őket, és az általános gyűlést sem sikerült összehívni.”

Ezek voltak az első nehéz kezdetek. Aztán jöttek az októberi napok, a második általános sztrájk, a cár október 30-i kiáltványa és a rövid “alkotmányos időszak”. A munkások lángoló lelkesedéssel vetették magukat a politikai szabadság hullámaiba, hogy azonnal felhasználják azt a szervezési munka érdekében. A napi politikai gyűlések, viták és klubok alakítása mellett azonnal kezébe vették a szakszervezeti mozgalom fejlesztését. Októberben és novemberben negyven új szakszervezet jelent meg Szentpéterváron. Hamarosan létrehoztak egy “központi irodát”, vagyis egy szakszervezeti tanácsot, megjelentek különféle szakszervezeti lapok, és november óta központi orgánum is megjelent, a Szakszervezet.

Ami Szentpétervárt illeti, az lényegében igaz volt Moszkvára és Odesszára, Kijevre és Nyikolajevre, Szaratovra és Voronyezsre, Szamarára és Nyizsnyij Novgorodra, valamint Oroszország minden nagyobb városára, és még inkább Lengyelországra. A különböző városok szakszervezetei kapcsolatot kerestek egymással, és konferenciákat tartottak. Az “alkotmányos időszak” vége és a reakcióba való visszatérés 1905 decemberében ideiglenesen megállította a szakszervezetek nyílt, széleskörű tevékenységét, de azonban nem olthatta ki őket teljesen. Titokban szervezetként működtek, és időnként nyílt bérharcokat is folytattak. A szakszervezeti élet legális és illegális állapotának sajátos keveréke alakult ki, amely megfelelt a rendkívül ellentmondásos forradalmi helyzetnek.

De a harcok közepette is szélesebb körben folytatódott a szervezési munka, mélyreható, nem is szólva pedáns módon. Például Lengyelország és Litvánia szociáldemokrata szakszervezetei, amelyeket az utolsó kongresszuson (1906 júliusában) öt küldött képviselt 10 000 taggal, a szokásos alapszabályokkal, nyomtatott tagsági igazolványokkal, ragasztóbélyegekkel stb. vannak felszerelve. És ugyanazok a bankárok és cipészek, mérnökök és nyomdászok Varsóban és Łódźban, akik 1905 júniusában barikádokon álltak, és decemberben csak a pétervári szóra vártak, hogy az utcai harcokba kezdjenek, időt nyertek és lelkesedtek, hogy egyik és másik tömegsztrájk között, börtön és munkahelyi zárás között, ostromhelyzetben is foglalkozzanak szakszervezeti alapszabályaikkal és komolyan megvitassák azokat. Ezek a tegnapi és holnapi barikádállítók valóban többször is súlyosan megdorgálták vezetőiket a gyűléseken, és azzal fenyegették őket, hogy kilépnek a pártból, mert a szerencsétlen szakszervezeti tagsági igazolványokat nem lehetett elég gyorsan kinyomtatni – titkos nyomdákban, az állandó rendőri üldöztetés közepette. Ez a lelkesedés és ez a komolyság a mai napig tart. Például 1906 júliusának első két hetében tizenöt új szakszervezet jelent meg Jekatyerinoszlavban, hat Kosztromában, több Kijevben, Poltavában, Szmolenszkben, Cserkasziban, Proszkurivóban, egészen a legjelentéktelenebb vidéki városokig.

A moszkvai szakszervezeti tanács június 4-i ülésén, az egyes szakszervezeti küldöttek beszámolóinak elfogadása után határozat született arról, hogy „a szakszervezetek fegyelmezzék tagjaikat és tartózkodjanak az utcai zavargásoktól, mert az idő nem tekinthető alkalmasnak a tömegsztrájkra. A kormány részéről lehetséges provokációk esetén ügyelni kell arra, hogy a tömeg ne ömljön ki az utcákra.” Végül a tanács úgy döntött, hogy ha bármikor egy szakszervezet sztrájkba kezd, a többiek tartózkodjanak minden bérköveteléstől. A gazdasági harcok nagy részét most a szakszervezetek irányítják.

Így a januári általános sztrájkból kiinduló és a mai napig nem szűnő nagy gazdasági harc széles hátteret képezett a forradalomnak, amelyből a politikai agitáció és a forradalom külső eseményeivel folyamatos kölcsönhatásban itt-ott most elszigetelt robbanások, most pedig a proletariátus nagy része tör elő. Így lángolnak fel egymás után a következő események ezen a háttéren: a május elsejei demonstráción Varsóban példátlan, abszolút általános sztrájk volt, amely véres összecsapásban végződött a védtelen tömeg és a katonák között. Łódźban júniusban egy tömeges tüntetés, amelyet a katonák szétkergettek, 100 000 munkás demonstrációjához vezetett a katonai brutalitás néhány áldozatának temetésén, és újabb összecsapáshoz a katonasággal, végül június 23-án, 24-én és 25-én az első barikádharcba torkollott a cári birodalomban. Hasonlóképpen júniusban a Fekete-tengeri Flotta matrózainak első nagy lázadása robbant ki Odessza kikötőjében a Patyomkin páncélos fedélzetén történt jelentéktelen incidensből, amely azonnal hatott Odesszára és Nyikolajevre heves tömegsztrájk formájában. További visszhangként követte a tömegsztrájk és a matrózlázadások Kronstadtban, Libauban és Vlagyivosztokban.

Október hónapban a Szentpétervári munkástanács grandiózus kísérletet tett a nyolcórás munkanap bevezetésére. A munkástanács úgy döntött, hogy forradalmi módon éri el a nyolcórás munkanapot. Ez azt jelenti, hogy a kijelölt napon Pétervár minden munkása közölje a munkáltatóval, hogy nem hajlandó napi nyolc óránál többet dolgozni, és nyolc óra elteltével hagyja el munkahelyét. Az ötlet élénk agitációt váltott ki, lelkesedéssel fogadta el a proletariátus, és végrehajtotta, de ezzel nem kerülték el a nagyon nagy áldozatokat. Így például a nyolcórás munkanap óriási bércsökkenést jelentett a textilipari munkások számára, akik eddig tizenegy órát dolgoztak, és darabmunkarendszerben. Ezt azonban szívesen elfogadták. Egy héten belül a nyolcórás munkanap minden gyárban és műhelyben érvényesült Péterváron, és a munkások öröme nem ismert határokat. Hamarosan azonban a munkáltatók, akik először megdöbbentek, felkészültek a védekezésre; mindenhol azzal fenyegetőztek, hogy bezárják gyáraikat. Néhány munkás beleegyezett a tárgyalásokba, és itt tízórás, ott kilencórás munkanapot értek el. A pétervári proletariátus elitje, a nagy állami gépészeti létesítmények munkásai azonban rendíthetetlenek maradtak, és munkahelyi záráshoz vezettek, amely negyven-ötezer embert vetett ki az utcára egy hónapra. A megállapodáskor a nyolcórás munkanap mozgalma beolvadt a decemberi általános sztrájkba, amelyet a nagy munkahelyi zárás nagymértékben akadályozott.

Eközben azonban októberben az egész birodalomban a második hatalmas általános sztrájk következik a Buligin-Duma tervére válaszul – a sztrájk, amelyre a vasutasok adták a jelet. A proletariátus második nagy akciója már lényegesen más jellegű, mint az első, januári. A politikai tudatosság eleme már sokkal nagyobb szerepet játszik. Itt is, természetesen, a tömegsztrájk kitörésének közvetlen alkalmát egy alárendelt és látszólag véletlenszerű dolog adta: a vasutasok és a vezetés közötti konfliktus a nyugdíjalap miatt. De az ipari proletariátus általános felkelése, amely ezt követte, világos politikai elképzelések szerint folyt. A januári sztrájk prológusa egy menet volt a cárhoz, hogy politikai szabadságot kérjen: az októberi sztrájk jelszava pedig elszabadult a cári alkotmányos komédiával!

És a cár október 30-i kiáltványa miatti általános sztrájk azonnali sikerének köszönhetően a mozgalom nem ömlik vissza magára, mint januárban, hanem kifelé ömlik az újonnan megszerzett politikai szabadság lelkes tevékenységében. Demonstrációk, gyűlések, egy fiatal sajtó, nyilvános viták és véres mészárlások a történet vége, majd új tömegsztrájkok és demonstrációk – ilyen viharos képet mutatnak a novemberi és decemberi napok. Novemberben a szociáldemokraták kezdeményezésére Péterváron az első demonstratív tömegsztrájkot szervezték, mint tiltakozó demonstrációt Lengyelország és Livónia véres eseményei és ostromállapotának kihirdetése ellen.

A rövid alkotmányos időszak utáni erjedés és a szörnyű felébredés végül decemberben az egész birodalomban kitörő harmadik általános tömegsztrájkhoz vezet. Ezúttal a menete és kimenetele teljesen más, mint a két korábbi esetben. A politikai akció nem változik gazdasági akcióvá, mint januárban, de már nem ér el gyors győzelmet, mint októberben. A cári klikk kísérletei a valódi politikai szabadsággal már nem történnek meg, és a forradalmi akció ezzel először és teljes hosszában az abszolutizmus fizikai erőszakának erős falába ütközött. A progresszív tapasztalatok logikus belső fejlődése folytán a tömegsztrájk ezúttal nyílt felkelésbe, fegyveres barikádokba és utcai harcokba torkollott Moszkvában. A decemberi napok Moszkvában lezárják a forradalom első eseménydús évét, mint a politikai akció és a tömegsztrájk-mozgalom emelkedő vonalának legmagasabb pontját.

A moszkvai események tipikus képet mutatnak a forradalmi mozgalom logikus fejlődéséről és egyben jövőjéről egészében: elkerülhetetlen befejezésük egy általános nyílt felkelésben, amely ismét csak egy sor előkészítő részleges felkelés iskoláján keresztül jöhet létre, amelyek részleges külső „vereségekben” végződnek, és egyenként „elhamarkodottnak” tűnhetnek.

 

4. A politikai és gazdasági harc kölcsönhatása

 

Az előzőekben megkíséreltük néhány vonásban felvázolni a tömegsztrájk történetét Oroszországban. Még egy futó pillantás is arra utal, hogy ez a kép semmiben sem hasonlít a tömegsztrájkról szóló németországi vitákban kialakult képre. A merev és üres sémával szemben, amely a legfelsőbb bizottságok döntése alapján végrehajtott, tervszerű és átfogó politikai akciót mutatja be, itt eleven, vérrel és hússal teli életdarabot látunk, amely nem vágható ki a forradalom nagy keretéből, hanem ezer érrel kapcsolódik a forradalom minden részéhez.

A tömegsztrájk, ahogy az orosz forradalom mutatja, olyan változékony jelenség, amely tükrözi a politikai és gazdasági harc minden fázisát, a forradalom minden szakaszát és tényezőjét. Alkalmazkodóképessége, hatékonysága, keletkezésének tényezői folyamatosan változnak. Hirtelen új és széles perspektívákat nyit a forradalom előtt, amikor az már úgy tűnik, hogy egy szűk szorítóba került, és senki sem számíthat rá bizonyossággal. Most mint egy széles hullám ömlik el az egész királyságon, majd óriási hálózattá válik szűk patakokra osztva; most mint egy friss forrás bugyog fel a föld alól, majd teljesen eltűnik a föld alatt. Politikai és gazdasági sztrájkok, tömegsztrájkok és részleges sztrájkok, demonstrációs sztrájkok és harcászati sztrájkok, ágazati általános sztrájkok és egyes városok általános sztrájkjai, békés bérharcok és utcai mészárlások, barikádállítások – mindezek keresztezik egymást, egymás mellett futnak, egymásba folynak – ez egy folyamatosan mozgó, változó jelenségek tengere. És ezen jelenségek mozgásának törvénye világos: nem magában a tömegsztrájkban rejlik, sem technikai részleteiben, hanem a forradalom erőinek politikai és társadalmi arányában.

A tömegsztrájk csupán a forradalmi harc formája, és a harcban álló erők viszonyainak minden zavara, a pártfejlődésben és az osztálymegosztottságban, az ellenforradalom helyzetében – mindez azonnal befolyásolja a sztrájk akcióját ezer láthatatlan és alig irányítható módon. De a sztrájkakció maga egy pillanatra sem szűnik meg. Csak megváltoztatja formáit, méreteit, hatását. Ez a forradalom élő pulzusa és egyben legnagyobb hajtókereke. Egy szóval, a tömegsztrájk, ahogy az orosz forradalom mutatja, nem egy ravasz módszer, amelyet finom érveléssel találtak fel, hogy a proletárharcot hatékonyabbá tegyék, hanem a proletártömeg mozgásának módja, a forradalomban folytatott proletárharc jelenségi formája.

Néhány általános szempontot most megvizsgálhatunk, amelyek segíthetnek a tömegsztrájk problémájának helyes megítélésében:

1. Abszurd a tömegsztrájkot egyetlen aktusként, egy elszigetelt akcióknak gondolni. A tömegsztrájk inkább egy egész osztályharc-korszak jelzése, összefogó gondolata, amely évekig, talán évtizedekig tart. Az oroszországi tömegsztrájkok közül, amelyek az elmúlt négy évben zajlottak, a tömegsztrájk sémája csupán egy politikai mozgalom volt, amelyet egy kész terv szerint kezdtek és fejeztek be, egy rövid, egyszeri aktus, amelynek csak egy alárendelt fajtája volt – a tiszta demonstrációs sztrájk. Az ötéves időszak egészében Oroszországban csak néhány demonstrációs sztrájkot látunk, amelyek általában egyes városokra korlátozódtak. Így például az évenkénti május elsejei általános sztrájkot Varsóban és az oroszországi Łódźban még nem ünnepelték a munkából való távolmaradással; a szeptember 11-i tömegsztrájk Varsóban 1905-ben, mint emlékünnepség Martin Kaszprzak kivégzése tiszteletére; a novemberi sztrájk 1905-ben Péterváron mint tiltakozó demonstráció Lengyelország és Livónia ostromállapotának kihirdetése ellen; az 1906. január 22-i sztrájk Varsóban, Łódźban, Częstochowában és a Dombrowa szénmedencében, valamint részben néhány orosz városban, mint a pétervári vérengzés évfordulójának megünneplése; továbbá 1906 júliusában Tifliszben általános sztrájk mint szolidaritási demonstráció a katonai lázadás miatt halálra ítélt katonákkal; és végül ugyanebből az okból 1906 szeptemberében, a hadbíróság tanácskozása alatt Reválban. Az összes fenti nagy és részleges tömegsztrájk és általános sztrájk nem demonstrációs sztrájk volt, hanem harcászati sztrájk, és mint ilyen, legtöbbször spontán módon keletkezett, minden esetben specifikus helyi véletlen okokból, terv és szándék nélkül, és elemi erővel nőtt nagy mozgalommá, majd nem kezdett “rendezett visszavonulásba”, hanem gazdasági harcokká, utcai harcokká vált, vagy magától összeomlott.

Ebben az általános képben a tiszta politikai demonstrációs sztrájk teljesen alárendelt szerepet játszik – elszigetelt kis pontok egy hatalmas kiterjedésben. Ezzel időlegesen tekintve a következő jellegzetesség mutatkozik meg: a demonstrációs sztrájkok, amelyek a harcászati sztrájkokkal szemben a legnagyobb pártfegyelemmel, tudatos irányítással és politikai gondolkodással rendelkeznek, és ezért a tömegsztrájk legmagasabb és legérettebb formájaként kell megjelenniük, valójában a legnagyobb szerepet játsszák a mozgalom kezdetén. Így például a munkabeszüntetés abszolút megszüntetése 1905. május 1-jén Varsóban mint a szociáldemokraták döntésének első példája, amely ilyen megdöbbentő módon valósult meg, nagy jelentőségű tapasztalat volt a lengyelországi proletármozgalom számára. Ugyanígy nagy hatást gyakorolt az az évi szimpatikus sztrájk Péterváron mint a tudatos, szisztematikus tömegakció első kísérlete Oroszországban. Hasonlóképpen a hamburgi elvtársak “próba tömegsztrájkja” 1906. január 17-én kiemelkedő szerepet fog játszani a jövő német tömegsztrájkjának történetében, mint az első erőteljes kísérlet a sokat vitatott fegyverrel, és egyben nagyon sikeres és meggyőző sztrájkpróba a hamburgi munkásosztály harcászati kedvéről és harcvágyáról. És ugyanúgy biztosan elvezet a németországi tömegsztrájk korszaka – amint egyszer komolyan elkezdődik – a május elsejei valódi, általános munkabeszüntetéshez. A május elsejei ünnep természetesen tiszteletbeli helyre emelkedhet, mint a tömegküzdelem védnöksége alatt az első nagy demonstráció. Ebben az értelemben a “sánta ló”, ahogy a május elsejei ünnepet a kölni szakszervezeti kongresszuson nevezték, még nagy jövő előtt áll, és fontos szerepet fog játszani a németországi proletárok osztályharcában.

De a komoly forradalmi harc fejlődésével az ilyen demonstrációk jelentősége gyorsan csökken. Pontosan azok a tényezők, amelyek objektíven megkönnyítik a demonstrációs sztrájk megvalósítását egy előre eltervezett terv és a párt parancsa szerint – nevezetesen a politikai tudat növekedése és a proletariátus képzése – teszik lehetővé az ilyen típusú tömegsztrájkot; ma Oroszországban a proletariátus, a tömegek leghatékonyabb élcsapata, nem akar tudni a tömegsztrájkokról; a munkásoknak már nincs kedvük tréfálkozni, és most csak a komoly harcra gondolnak annak minden következményével. És amikor az 1905. januári első nagy tömegsztrájkban a demonstrációs elem, nem szándékosan, hanem inkább ösztönösen, spontán formában még nagy szerepet játszott, másrészt az orosz szociáldemokraták központi bizottságának kísérlete, hogy augusztusban tömegsztrájkot hívjanak össze a feloszlatott Duma melletti demonstrációként, többek között a művelt proletariátus pozitív vonakodása miatt is meghiúsult, hogy gyenge félakciókba és pusztán demonstrációkba fogjanak.

2. Amikor azonban a kevésbé fontos demonstrációs jellegű sztrájkot szem előtt tartjuk, a harcászati sztrájk helyett, amely ma Oroszországban a proletár akció tényleges hordozója, még világosabban látjuk, hogy lehetetlen elválasztani egymástól a gazdasági tényezőket. Itt is a valóság eltér az elméleti sémától, és a pedáns ábrázolás, amelyben a tiszta politikai tömegsztrájkot logikusan levezetik a szakszervezeti általános sztrájkból, mint a legérettebb és legmagasabb szintet, de ugyanakkor megkülönböztetik attól, abszolút hamisnak bizonyul. Ez nemcsak abban fejeződik ki, hogy a tömegsztrájk az 1896–97-es pétervári textilmunkások első nagy bérharcától az 1905. decemberi utolsó nagy tömegsztrájkig észrevétlenül átment a gazdasági területről a politikai területre, úgyhogy szinte lehetetlen közöttük határvonalat húzni.

Ismét minden egyes nagy tömegsztrájk úgymond kis méretben megismétli az orosz tömegsztrájk teljes történetét, és egy tiszta gazdasági vagy minden esetben részleges szakszervezeti konfliktussal kezdődik, és végigfut minden szakaszon a politikai demonstrációig. Az 1902-es és 1903-as dél-oroszországi tömegsztrájkok nagy viharának eredetét, amint láttuk, Bakuban a munkanélküliek fegyelmi büntetése miatti konfliktusból, Rosztovban a vasúti műhelyekben folytatott bérvitákból, Tifliszben a kereskedelmi alkalmazottak munkaidő-csökkentési harcából, Odesszában pedig egyetlen kis gyár bérvitájából származtatták. Az 1905. januári tömegsztrájk a Putyilov-gyár belső konfliktusából fejlődött ki, az októberi sztrájk a vasúti munkások nyugdíjalapért folytatott harcából, végül pedig a decemberi sztrájk a posta és távíró alkalmazottak szervezkedési jogáért folytatott harcából. A mozgalom egészének fejlődése nem abban fejeződik ki, hogy a gazdasági kezdeti szakasz kimarad, hanem sokkal inkább abban, hogy milyen gyorsan futják végig az összes szakaszt a politikai demonstrációig, és hogy milyen szélsőséges pontig halad előre a sztrájk.

De a mozgalom egészében nem a gazdasági harcból indul ki a politikai harc, sőt még fordítva sem. Minden nagy politikai tömegakció, miután elérte politikai csúcspontját, számtalan gazdasági sztrájkra bomlik. És ez nemcsak minden egyes nagy tömegsztrájkra vonatkozik, hanem a forradalom egészére is. A politikai harc terjedésével, tisztázásával és összetettségével a gazdasági harc nemcsak nem hátrál meg, hanem kiterjed, szerveződik és ugyanolyan mértékben összetetté válik. Közöttük a legteljesebb kölcsönhatás van.

A politikai harc minden új kitörése és minden új győzelme hatalmas lendületet ad a gazdasági harcnak, miközben kiterjeszti külső lehetőségeit és fokozza a munkások belső hajtóerejét a helyzetük javítására és a harcvágyukat. Minden habzó politikai akció hulláma után egy termékeny üledék marad, amelyből ezer gazdasági harc szára nő ki. És fordítva. A munkások állandó gazdasági harca a tőkésekkel életben tartja harcászati energiájukat minden politikai szünetben; ez úgymond a proletár osztályok erejének állandó friss tartaléka, amelyből a politikai harc mindig új erőt merít, és ugyanakkor a proletariátus fáradhatatlan gazdasági bányászait mindig, most itt, majd ott, elszigetelt éles konfliktusokhoz vezeti, amelyekből váratlanul nagyméretű nyilvános konfliktusok robbannak ki.

Egy szóban: a gazdasági harc a politikai központok közötti átvitel; a politikai harc a gazdasági harc talajának periodikus megtermékenyítése. Az ok és az okozat itt folyamatosan felcserélődik; és így a tömegsztrájk időszakában a gazdasági és a politikai tényező, amelyeket az elméleti terv szerint távolinak, teljesen elválasztottnak vagy akár kölcsönösen kizárónak kellene tekinteni, csupán az oroszországi proletár osztályharc két összefonódó oldalát képezik. És egységük éppen a tömegsztrájk. Ha a kifinomult elmélet okos logikai boncolgatásba kezd a tömegsztrájkban, hogy eljusson a „tisztán politikai tömegsztrájkhoz”, ezzel a boncolgatással, mint minden más hasonlóval, nem a jelenség élő lényegét fogja megragadni, hanem teljesen el fogja pusztítani.

3. Végül pedig az oroszországi események azt mutatják, hogy a tömegsztrájk elválaszthatatlan a forradalomtól. Az orosz tömegsztrájk története az orosz forradalom története. Amikor a német opportunizmus képviselői a „forradalom” szót hallják, azonnal vérontásra, utcai harcokra vagy puskaporra és lőszerekre gondolnak, és ennek logikus következtetése: a tömegsztrájk elkerülhetetlenül a forradalomhoz vezet, ezért nem szabad megengednünk. Valójában Oroszországban azt látjuk, hogy szinte minden tömegsztrájk hosszú távon összeütközéshez vezet a cári rend fegyveres őreivel, és ebben a szóban forgó politikai sztrájkok pontosan úgy viselkednek, mint a nagyobb gazdasági harcok. A forradalom azonban valami más és több, mint vérontás. Ellentétben a rendőri értelmezéssel, amely a forradalmat kizárólag az utcai zavargások és lázadások szempontjából nézi, vagyis a „zavargás” szempontjából, a tudományos szocializmus értelmezése a forradalomban mindenekelőtt a társadalmi osztályviszonyok alapvető megváltozását látja. És ebből a szempontból egészen más kapcsolat van Oroszországban a forradalom és a tömegsztrájk között, mint ami a közhelyes felfogásban megjelenik, miszerint a tömegsztrájk általában vérontásban végződik.

Fentebb láttuk az orosz tömegsztrájk belső mechanizmusát, amely a politikai és gazdasági harcok folyamatos kölcsönhatásán alapul. De ez a kölcsönhatás a forradalmi időszakban alakul ki. Csak a forradalom fülledt levegőjében nőhet ki bármilyen részleges kis konfliktus a munka és a tőke között általános robbanássá. Németországban a munkások és a munkáltatók között évente és naponta történnek a leghevesebb, legbrutálisabb összeütközések anélkül, hogy a harc túllépné a szóban forgó egyes ágazatok vagy városok határait, vagy akár az egyes gyárakét. A szervezett munkások büntetése Péterváron és a munkanélküliség, mint Bakuban, a bérharcok, mint Odesszában, a szervezkedési jogért folytatott harcok, mint Moszkvában, mindennaposak Németországban. Egyik eset sem változik hirtelen közös osztályharccá. És amikor elszigetelt tömegsztrájkokká nőnek, amelyek kétségtelenül politikai színezetűek, nem váltanak ki általános vihart. A holland vasutasok általános sztrájkja, amely a legmelegebb együttérzés ellenére is elhalt az ország proletariátusának teljes közönyössége közepette, ennek szembetűnő bizonyítéka.

És fordítva, csak a forradalom időszakában, amikor a társadalmi alapok és az osztálytársadalom falai megrendülnek és folyamatosan átalakulnak, bármilyen politikai osztálycselekvés a proletariátus részéről néhány óra alatt felébresztheti eddig érintetlenül maradt munkásrétegeket a passzív állapotukból, és ez azonnal és természetesen heves gazdasági harcban nyilvánul meg. A munkás, aki hirtelen aktivitásra ébred a politikai cselekvés elektromos sokkjától, azonnal megragadja a legközelebb eső fegyvert a gazdasági rabszolgaság elleni harcban: a politikai harc heves gesztusa váratlan intenzitással érezteti vele gazdasági láncainak súlyát és nyomását. És míg például Németországban a leghevesebb politikai harc – a választási harc vagy a parlamentáris harc a vámtarifákról – alig észrevehető közvetlen hatást gyakorolt az egyidejűleg Németországban folytatott bérharcok menetére és intenzitására, Oroszországban a proletariátus minden politikai cselekvése azonnal kifejeződik a gazdasági harc területének kiszélesedésében és intenzitásának mélyülésében.

A forradalom tehát először teremti meg azokat a társadalmi feltételeket, amelyekben a gazdasági harc hirtelen politikaivá és a politikai harc gazdaságivá válása lehetséges, amely a tömegsztrájkban nyilvánul meg. És ha a vulgáris séma a tömegsztrájk és a forradalom közötti kapcsolatot csak a véres utcai összecsapásokban látja, amelyekkel a tömegsztrájkok végződnek, egy kicsit mélyebb pillantás az orosz eseményekre pontosan ellentétes kapcsolatot mutat: valójában nem a tömegsztrájk hozza létre a forradalmat, hanem a forradalom hozza létre a tömegsztrájkot.

4. Az előzőek megértéséhez elegendő a tömegsztrájk tudatos irányításának és kezdeményezésének kérdését megmagyarázni. Ha a tömegsztrájk nem egy elszigetelt cselekedet, hanem az osztályharc egy egész időszaka, és ha ez az időszak egybeesik a forradalom időszakával, akkor világos, hogy a tömegsztrájk nem hívható elő tetszés szerint, még akkor sem, ha a döntés a legerősebb szociáldemokrata párt legfelsőbb testületétől származik. Amíg a szociáldemokrácia nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy a saját kedve szerint színre vigye vagy visszavonja a forradalmakat, még a szociáldemokrata csapatok legnagyobb lelkesedése és türelmetlensége sem lesz elegendő egy valódi tömegsztrájk-időszak létrehozásához, mint a nép élő, erőteljes mozgalma. A pártvezetés döntése és a pártfegyelem alapján egyetlen rövid demonstrációt lehet szervezni, hasonlóan a svéd tömegsztrájkhoz, vagy a legutóbbi osztrák sztrájkhoz, vagy akár a január 17-i hamburgi tömegsztrájkhoz. Ezek a demonstrációk azonban pontosan ugyanúgy különböznek egy valódi forradalmi tömegsztrájk-időszaktól, ahogyan a közismert demonstrációk a külföldi kikötőkben a feszült diplomáciai kapcsolatok idején különböznek egy tengeri háborútól. A tiszta fegyelemből és lelkesedésből született tömegsztrájk legjobb esetben is csak egy epizód, a munkásosztály harcászati hangulatának tünete lesz, amelyre azonban a békés időszak feltételei tükröződnek.

Természetesen a forradalom alatt a tömegsztrájkok sem az égből hullanak. Valahogyan a munkásoknak kell létrehozniuk őket. A munkások elhatározása és elszántsága is szerepet játszik, és valóban a kezdeményezés és a szélesebb irányítás természetesen a proletariátus szervezett és legfelvilágosultabb magjának jut. De ennek a kezdeményezésnek és irányításnak a hatóköre legtöbbször az egyes cselekedetekre, az egyes sztrájkokra korlátozódik, amikor a forradalmi időszak már elkezdődött, és valóban a legtöbb esetben egyetlen város határain belül marad. Így például, amint láttuk, a szociáldemokraták már több alkalommal sikeresen kiadtak egy közvetlen felhívást tömegsztrájkra Bakuban, Varsóban, Łódźban és Péterváron. De ez sokkal ritkábban sikerül, amikor az egész proletariátus általános mozgalmaira vonatkozik.

Továbbá a kezdeményezésnek és a tudatos irányításnak egészen határozott korlátai vannak. A forradalom alatt rendkívül nehéz a proletármozgalom bármely irányító szerve számára előre látni és kiszámítani, hogy mely alkalmak és tényezők vezethetnek robbanásokhoz, és melyek nem. Itt sem a kezdeményezés, sem az irányítás nem abból áll, hogy parancsokat adunk ki a saját hajlamaink szerint, hanem abban, hogy a legügyesebben alkalmazkodunk az adott helyzethez, és a lehető legszorosabb kapcsolatot tartjuk a tömegek hangulatával. A spontaneitás elem, amint láttuk, kivétel nélkül nagy szerepet játszik minden orosz tömegsztrájkban, legyen az hajtóerő vagy fékező hatás. Ez azonban nem azért fordul elő Oroszországban, mert a szociáldemokrácia még fiatal vagy gyenge, hanem azért, mert minden egyes harcban oly sok fontos gazdasági, politikai és társadalmi, általános és helyi, anyagi és lelki tényező hat egymásra, hogy egyetlen cselekedet sem rendezhető és oldható meg úgy, mintha matematikai probléma lenne. A forradalom, még akkor is, ha a proletariátus a szociáldemokraták vezetésével jelenik meg a vezető szerepben, nem a proletariátus manővere a nyílt terepen, hanem harc a társadalmi alapok folyamatos dübörgése, elmozdulása és összeomlása közepette. Röviden, az oroszországi tömegsztrájkokban a spontaneitás elem ilyen meghatározó szerepet játszik, nem azért, mert az orosz proletariátus „műveletlen”, hanem azért, mert a forradalmak nem engedik, hogy bárki is iskolamesterként viselkedjen velük.

Másrészt Oroszországban azt látjuk, hogy ugyanaz a forradalom, amely megnehezítette a szociáldemokraták számára a tömegsztrájk irányítását, és amely mindig ilyen komikus módon kicsavarta vagy belenyomta a kezükbe a karmesteri pálcát – maga oldotta meg a tömegsztrájk mindazon nehézségeit, amelyeket a német vita elméleti sémájában a „vezető testület” fő aggodalmának tekintenek: az „ellátás”, a „költségek felderítése” és az „áldozatvállalás” kérdése. Magától értetődik, hogy nem úgy oldja meg ezeket, ahogyan egy csendes, bizalmas megbeszélésben megoldanák őket a munkásmozgalom magasabb irányító testületei, a tagok ceruzával a kezükben ülve. E kérdések „szabályozása” abból áll, hogy a forradalom olyan hatalmas tömeget von be a színre, hogy a mozgalom költségeinek bármilyen számítása vagy szabályozása, amely egy polgári folyamatban megvalósítható, teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnik.

Az oroszországi vezető szervezetek minden bizonnyal megpróbálják a lehető legjobban támogatni a közvetlen áldozatokat. Így például hetekig támogatták a pétervári óriási kijárási tilalom bátor áldozatait, amely a nyolcórás munkanap kampányt követően történt. De ezek az intézkedések a forradalom hatalmas mérlegében csupán egy csepp a tengerben. Abban a pillanatban, amikor egy valódi, komoly tömegsztrájk-időszak kezdődik, ezen „költségek” kiszámítása csupán olyan projekt, mint amikor egy pohárral próbálnák kimerni az óceánt. És valóban a félelmetes nélkülözések és szenvedések óceánja jön a proletár tömegekre minden forradalommal. És a forradalmi időszak megoldása e látszólag legyőzhetetlen nehézségre abban áll, hogy ilyen hatalmas tömegidealizmus szabadul fel egyszerre, hogy a tömegek érzéketlenek lesznek a legkeserűbb szenvedésekre is. Egy olyan pszichéjű szakszervezeti emberrel, aki nem marad távol a munkától május elsején, hacsak nem biztosítják előre egy meghatározott összegű támogatásban, ha áldozatul esik, sem forradalmat, sem tömegsztrájkot nem lehet csinálni. De a forradalmi időszak viharában még a proletár is átalakul egy előrelátó családfőből, aki támogatást követel, egy „forradalmi romantikussá”, akinek még a legfőbb jó, az élet is, nem is beszélve az anyagi jólétről, alig jelent valamit a harc eszményeihez képest.

Ha azonban a tömegsztrájk irányítása – eredetének ellenőrzése és költségeinek kiszámítása értelmében – magának a forradalmi időszaknak a kérdése, akkor a tömegsztrájk irányítása egy teljesen más értelemben a szociáldemokrácia és annak vezető szerveinek kötelességévé válik. Ahelyett, hogy a szociáldemokraták a tömegsztrájk technikai oldalán, annak mechanizmusán törnék a fejüket, politikai vezető szerepet kell vállalniuk a forradalmi időszak közepette.

A harc irányvonalának és vezérfonalának kijelölése; a politikai küzdelem taktikájának oly módon való szabályozása minden egyes szakaszban és pillanatban, hogy a proletariátus már felszabadult és aktív erejének teljes összege a párt harci alakzatában kifejeződjön; annak biztosítása, hogy a szociáldemokrácia taktikáját határozottság és élesség határozza meg, és hogy az soha ne maradjon el az aktuális erőviszonyok által megkövetelt szinttől, hanem inkább meghaladja azt – ez a tömegsztrájkok időszakában a vezető testület legfontosabb feladata. És ez az irányítás bizonyos mértékig magától átalakul technikai irányítássá is. A szociáldemokraták következetes, határozott és haladó taktikája biztonságérzetet, önbizalmat és harci kedvet kelt a tömegekben; egy ingadozó, gyenge taktika, amely alábecsüli a proletariátust, ezzel szemben bénító és zavaró hatást gyakorol rájuk. Az első esetben a tömegsztrájkok „maguktól” és „időben” törnek ki; a második esetben pedig hatástalanok maradnak még akkor is, ha a vezető testület közvetlen felhívást intéz hozzájuk. Mindkét esetre az orosz forradalom feltűnő példákat szolgáltat.

 

5. Az oroszországi munkásmozgalom tanulságai Németországra alkalmazva

 

Most vizsgáljuk meg, hogy az orosz tömegsztrájkokból levonható tanulságok milyen mértékben alkalmazhatók Németországban. A társadalmi és politikai viszonyok, valamint a munkásmozgalom története és helyzete jelentősen eltér Németországban és Oroszországban. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az orosz tömegsztrájkok belső törvényszerűségei kizárólag az oroszországi sajátosságok termékei, amelyeket a német proletariátusnak nem kell figyelembe vennie. Az orosz forradalomban a politikai és gazdasági harc között nagyon szoros belső kapcsolat van; egységük a tömegsztrájkok időszakában valósággá válik. De vajon ez nem csupán az orosz abszolutizmus eredménye? Egy olyan államban, ahol a munkásmozgalom minden formája és megnyilvánulása tilos, ahol a legegyszerűbb sztrájk is politikai bűntett, logikus, hogy minden gazdasági harc politikaivá válik.

Továbbá, amikor éppen ellenkezőleg, a politikai forradalom első kitörése maga után vonja az orosz munkásosztály általános leszámolását a munkáltatókkal, az szintén egyszerűen annak a következménye, hogy az orosz munkásnak eddig nagyon alacsony életszínvonala volt, és soha nem folytatott gazdasági harcot állapotának javításáért. Az oroszországi proletariátusnak először ki kell magát küzdenie ezekből a nyomorúságos körülményekből, és mi csoda, hogy mohón ragadták meg az első lehetőséget, amint a forradalom friss szelet hozott az abszolutizmus fülledt levegőjébe?

És végül, az orosz tömegsztrájkok viharos forradalmi menete, valamint túlnyomóan spontán, elemi jellege egyrészt Oroszország politikai elmaradottságával, a keleti despotizmus megdöntésének szükségességével, másrészt az orosz proletariátus szervezetlenségével és fegyelmezettségének hiányával magyarázható. Egy olyan országban, ahol a munkásosztály harminc éves politikai tapasztalattal rendelkezik, ahol hárommillió tagú erős szociáldemokrata párt és negyedmillió kiválasztott csapat van szakszervezetekbe szervezve, sem a politikai harc, sem a tömegsztrájk nem veheti fel azt a viharos és elemi jellegzetességet, mint egy félig barbár államban, amely éppen most ugrott ki a középkorból a modern polgári rendbe. Ez az általános felfogás azok között, akik egy ország társadalmi viszonyainak érettségi szintjét a törvénykönyvek szövegéből olvassák ki.

Vizsgáljuk meg sorban a kérdéseket. Először is, téves úton járunk, ha az oroszországi gazdasági harc kezdetét csak a forradalom kitöréséhez kötjük. Valójában az oroszországi sztrájkok és bérviták már az elmúlt század kilencvenes éveitől kezdve egyre gyakoribbá váltak, és az oroszországi Lengyelországban már a nyolcvanas évektől kezdve, és végül polgári jogokat szereztek a munkásoknak. Persze gyakran brutális rendőri intézkedések követték őket, de mégis mindennapos jelenségek voltak. Például Varsóban és Łódźban már 1891-ben jelentős sztrájkalap volt, és a szakszervezetek iránti lelkesedés ezekben az években még rövid időre azt a „gazdasági” illúziót is megteremtette Lengyelországban, amely néhány évvel később Péterváron és Oroszország többi részén uralkodott.

Ugyanígy nagy túlzás az a képzet, hogy a cári birodalom proletárjai a forradalom előtt koldusok életszínvonalán éltek volna. A nagyvárosok nagyipari munkásainak azon rétege, akik a gazdasági és politikai harcban egyaránt aktívak és lelkesek voltak, az élet anyagi körülményeit tekintve alig alacsonyabb szinten állnak, mint a német proletariátus megfelelő rétege, és egyes foglalkozásokban Oroszországban ugyanolyan magas béreket lehet találni, mint Németországban, és itt-ott még magasabbakat is. Ami a munkanap hosszát illeti, a két ország nagyiparában a különbség itt-ott elhanyagolható. Az orosz munkásosztály állítólagos anyagi és kulturális rabszolgaságának képe szintén alaptalan a valóságban. Ezt a képet, mint egy kis gondolkodás mutatja, maguk a forradalom tényei is cáfolják, és az a kiemelkedő szerep, amelyet a proletariátus játszott benne. Koldusokkal nem lehet ilyen politikai érettségű és gondolkodású forradalmat csinálni, és a pétervári, varsói, moszkvai és odesszai ipari munkások, akik a harc élvonalában állnak, kulturálisan és szellemileg sokkal közelebb állnak a nyugat-európai típushoz, mint azt gondolják, akik a polgári parlamentarizmust és a módszeres szakszervezeti gyakorlatot a proletariátus számára nélkülözhetetlen, vagy akár az egyetlen kultúraiskolának tekintik. Oroszország modern nagy tőkés fejlődése és a szociáldemokrácia tizenöt éves szellemi befolyása, amely ösztönözte és irányította a gazdasági harcot, jelentős kulturális munkát végzett a polgári jogrend külső garanciái nélkül.

A kontraszt azonban csökken, ha másrészt egy kicsit mélyebben belekukkantunk a német munkásosztály tényleges életszínvonalába. Az oroszországi nagy politikai tömegsztrájkok már az első pillanattól kezdve felkeltették a proletariátus legszélesebb rétegeit, és lázas gazdasági harcba taszították őket. De vajon nem léteznek-e Németországban is egész műveletlen rétegek a munkások között, amelyekhez a szakszervezetek meleg fénye eddig alig hatolt el, egész rétegek, amelyek eddig még soha nem próbálták meg, vagy hiába próbálták meg napi bérharcokkal kiemelni magukat társadalmi rabszolgaságukból?

Vegyük például a bányászok nyomorúságát. Már a csendes munkanapokban, Németország parlamentáris monoton hideg légkörében – ahogy más országokban is, és még a szakszervezetek Eldorádójában, Nagy-Britanniában is – a bányászok bérharca alig fejeződik ki másként, mint időnként erőszakos kitörésekben, tipikus, elemi jellegű tömegsztrájkok formájában. Ez csak azt mutatja, hogy a munka és a tőke közötti ellentét túl éles és erőszakos ahhoz, hogy csendes, szisztematikus, részleges szakszervezeti harcok formájában szétmorzsolódjon. A bányászok nyomorúsága, amelynek kitörési talaja még „normális” időkben is a legnagyobb erőszak viharcentruma, minden nagy politikai tömegakcióval, minden erőszakos, hirtelen rántással, amely megzavarja a mindennapi társadalmi élet pillanatnyi egyensúlyát, azonnal felrobban egy erőszakos gazdasági szocialista harcban.

Vegyük továbbá a textilmunkások nyomorúságát. Itt is a keserű és legtöbbször eredménytelen bérharcok, amelyek néhány évente végigsöpörtek Vogtlandon, csak halvány képet adnak arról, milyen hevességgel robbanhat fel a trösztösített textiltőke rabszolgatömege egy politikai összeomlás, a német proletariátus erőteljes, merész tömegakciója közepette. Vegyük továbbá a házi munkások, a készruházati munkások, az elektromos munkások nyomorúságát, valódi viharcentrumokat, amelyekben annál biztosabban törnek ki erőszakos harcok minden németországi politikai légköri zavar esetén, minél ritkábban vállalkoznak a proletárok harcra nyugodt időkben; és minél sikertelenebben harcolnak bármikor, annál brutálisabban kényszeríti őket a tőke vissza a rabszolgaság igájához, fogukat csikorgatva.

Most azonban egész nagy proletárkategóriákat kell figyelembe vennünk, amelyek Németország „normális” folyamatai során semmiképpen sem vehetnek részt békés gazdasági harcban állapotuk javításáért, és semmiképpen sem élvezhetik a szervezkedés jogát. Először és leginkább a vasúti és postai alkalmazottak nyilvánvaló nyomorúságát említhetjük. Ezen állami munkások számára oroszországi viszonyok uralkodnak Németország parlamentáris alkotmányos államának közepén, vagyis olyan oroszországi viszonyok, amelyek csak a forradalom előtt, az abszolutizmus zavartalan fénykorában léteztek. Már az 1905-ös októberi nagy sztrájkban az akkor formálisan abszolutista Oroszországban a vasúti munkások gazdasági és társadalmi mozgásszabadságát tekintve fejjel magasabbak voltak a németeknél. Az orosz vasúti és postai alkalmazottak a viharban megszerezték a szervezkedés de facto jogát, és ha pillanatnyilag perek és áldozatok voltak a rendszeresek, azok nem befolyásolhatták a munkások belső egységét.

Azonban teljesen téves pszichológiai számítás lenne, ha a német reakcióval együtt azt feltételeznénk, hogy a német vasúti és postai alkalmazottak rabszolgaszerű engedelmessége örökké tart, hogy ez egy szikla, amelyet semmi sem képes elkoptatni. Amikor még a német szakszervezeti vezetők is hozzászoktak a meglévő viszonyokhoz oly mértékben, hogy szinte példátlan közönyösséggel teljes elégedettséggel szemlélhetik a szakszervezeti harc eredményeit Németországban, akkor az egyenruhás állami rabszolgák mélyen gyökerező, régóta elnyomott elégedetlenség elkerülhetetlenül kitör az ipari munkások általános felkelése közepette. És amikor a proletariátus ipari előharca tömegsztrájkokkal új politikai jogokért nyúl, vagy megpróbálja megvédeni a meglévőket, a vasúti és postai alkalmazottak nagy seregének szükségszerűen eszébe kell jutnia saját különleges szégyene, és végül fel kell ébrednie, hogy megszabaduljon az orosz abszolutizmus azon részétől, amelyet különösen számukra tartogatnak Németországban.

A pedáns felfogás, amely a nagy népmozgalmakat terv és recept szerint szeretné kifejleszteni, a vasúti munkások szervezkedési jogának megszerzését tartja szükségesnek, mielőtt bárki is „merne gondolni” egy tömegsztrájkra Németországban. A tényleges és természetes események menete csak ennek az ellenkezője lehet: csak egy spontán, erőteljes tömegsztrájk-akcióból születhet meg a német vasúti munkások, valamint a postai alkalmazottak szervezkedési joga. És a problémák, amelyek Németország meglévő viszonyai között megoldhatatlanok, hirtelen megoldást találnak a proletariátus általános politikai tömegakciójának hatása és nyomása alatt.

És végül, a legnagyobb és legfontosabb: a mezőgazdasági munkások nyomorúsága. Ha a brit szakszervezetek kizárólag ipari munkásokból állnak, az teljesen érthető a brit nemzetgazdaság sajátos jellege és a mezőgazdaság általában véve jelentéktelen szerepe miatt Nagy-Britanniában. Németországban egy szakszervezeti szervezet, legyen bármilyen jól felépített, ha csak ipari munkásokat foglal magában, és a mezőgazdasági munkások nagy serege számára hozzáférhetetlen, csak gyenge, részleges képet ad a proletariátus körülményeiről. De újra végzetes tévedés lenne azt gondolni, hogy a vidéki viszonyok változatlanok és mozdíthatatlanok, és hogy a szociáldemokrácia fáradhatatlan nevelő munkája, és még inkább Németország egész belső osztálypolitikája, nem ássa alá folyamatosan a mezőgazdasági munkások külső passzivitását, és hogy a német proletariátus bármilyen célú általános osztályharca nem vonhatja be a vidéki proletariátust is a konfliktusba.

Hasonlóképpen, az állítólagos gazdasági fölény képe a német proletariátus javára Oroszországgal szemben jelentősen megváltozik, ha elfordulunk a szakszervezetekbe szervezett iparágak és ágazatok táblázataitól, és vetünk egy pillantást azokra a proletár nagy csoportokra, akik teljesen kívül esnek a szakszervezeti harc keretein, vagy akik speciális gazdasági helyzete nem engedi, hogy a szakszervezetek napi gerilla-harcának szűk kereteibe szorítsák őket. Ott egymás után látunk egy-egy fontos területet, ahol az ellentétek kiéleződése a végletekig fokozódott, ahol bőségesen felhalmozódott a gyúlékony anyag, ahol az „orosz abszolutizmus” a legmeztelenebb formájában van jelen, és ahol gazdaságilag először a tőkével való legelemibb számvetést kell elvégezni.

Egy általános politikai tömegsztrájk során azután ezek a rendezetlen számlák elkerülhetetlenül benyújtásra kerülnének az uralkodó rendszernek. Egy mesterségesen szervezett, egyszeri demonstráció a városi proletariátus részéről, egy pusztán fegyelmezettségből fakadó tömegsztrájk, amelyet egy pártvezetőség karmesteri pálcája irányít, a nép széles rétegeit hidegen és közömbösen hagyhatná. Egy erőteljes és vakmerő harci akció az ipari proletariátus részéről azonban, amely forradalmi helyzetből születik, szükségszerűen hatással lenne a mélyebben fekvő társadalmi rétegekre is, és végül viharos általános gazdasági harcba sodorná mindazokat, akik normális időkben kívül maradnak a mindennapi szakszervezeti küzdelmeken.

Ha azonban visszatérünk a német ipari proletariátus szervezett élcsapatához, és szem előtt tartjuk az orosz munkásosztály által kitűzött gazdasági harci célokat, akkor nem találunk semmiféle hajlamot arra, hogy lekicsinyeljék a fiatal mozgalmak törekvéseit, ahogyan azt a legrégebbi német szakszervezetek tették. Így például az orosz sztrájkok legfontosabb általános követelése január 22. óta – a nyolcórás munkanap – a német proletariátus számára egyáltalán nem egy elérhetetlen követelés, hanem inkább egy szép, de távoli eszmény. Ez ugyanúgy érvényes a „ház uralmáért” folytatott küzdelemre, a munkásbizottságok minden gyárba való bevezetésére, a teljesítménybérezés eltörlésére, a kézművesipari házimunka megszüntetésére, a vasárnapi pihenőnap teljes betartására és az egyesülési jog elismerésére. Igen, közelebbről megvizsgálva az orosz proletariátus gazdasági harci céljai a német munkásság számára is nagyon is valóságosak, és igen érzékeny pontokat érintenek a munkások életében.

Ebből elkerülhetetlenül következik, hogy a tisztán politikai tömegsztrájk, amelyet előnyben részesítenek, Németországban pusztán élettelen elméleti konstrukció. Ha a tömegsztrájkok természetes módon egy erőteljes forradalmi erjedésből fakadnak, akkor éppolyan természetesen, akárcsak Oroszországban, egy egész korszakot átölelő, elemi erejű gazdasági küzdelmekké alakulnak át. A szakszervezeti vezetők azon félelmei tehát, hogy a gazdasági érdekekért folytatott harc egy viharos politikai küzdelem időszakában, tömegsztrájkok közepette egyszerűen háttérbe szorítható és elnyomható, teljesen alaptalan, iskolás elképzelés az események menetéről. Egy forradalmi időszak Németországban is olyan mértékben alakítaná át a szakszervezeti harc jellegét és fejlesztené ki annak lehetőségeit, hogy a jelenlegi szakszervezeti gerillaharc ehhez képest gyerekjátéknak tűnne. Ugyanakkor pedig ebből az elemi erejű gazdasági tömegsztrájkból a politikai küzdelem is folyamatosan új lendületet és friss erőt merítene. Az oroszországi sztrájkok jelenlegi mozgatórugója – a gazdasági és politikai küzdelem kölcsönhatása –, amely egyben a proletariátus forradalmi cselekvésének szabályozó mechanizmusa is, természetes módon Németországban is az adott körülményekből fakadna.

 

6. A szervezett és szervezetlen munkások együttműködése szükséges a győzelemhez

 

Ezzel kapcsolatban a szervezettség kérdése Németországban a tömegsztrájk problémájával szemben lényegesen más megvilágításba kerül.

Számos szakszervezeti vezető álláspontja ebben a kérdésben általában abban összegződik, hogy „még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy egy ilyen kockázatos erőpróbát, mint a tömegsztrájk, megkockáztassunk”. Ez az álláspont azonban addig nem tartható, amíg békés úton, fejszámolással meg lehet határozni, hogy a proletariátus mikor lesz „elég erős” bármilyen harchoz. Harminc évvel ezelőtt a német szakszervezeteknek 50 000 tagja volt. Ez nyilvánvalóan olyan szám volt, amellyel a fenti méretű tömegsztrájkra nem is gondolhattak. Tizenöt évvel később a szakszervezetek négyszeresen erősebbek lettek, és 237 000 tagot számláltak. Ha azonban akkor megkérdezték volna a jelenlegi szakszervezeti vezetőket, hogy a proletariátus szervezettsége elég érett-e már egy tömegsztrájkhoz, biztosan azt válaszolták volna, hogy még közel sem, és hogy a szakszervezetekbe szervezettek számát először milliókban kellene számolni.

Ma a szakszervezetek taglétszáma már a második milliót súrolja, de a vezetők nézetei továbbra is pontosan ugyanazok, és nagyon is valószínű, hogy a végéig is azok maradnak. A hallgatólagos feltételezés az, hogy Németország teljes munkásosztályát, az utolsó férfiig és nőig, be kell vonni a szervezetekbe, mielőtt „elég erős” lenne egy tömegakció kockázatára, amelyet aztán a régi formula szerint valószínűleg „fölöslegesnek” tartanának. Ez az elmélet azonban teljesen utópisztikus, egyszerűen azért, mert belső ellentmondást hordoz, és egy ördögi körbe esik. Azt feltételezi, hogy a munkások minden közvetlen osztályharcba való bekapcsolódása előtt teljesen szervezettek kell legyenek. A kapitalista fejlődés és a polgári állam körülményei azonban lehetetlenné teszik, hogy a dolgok normális menetében, viharos osztályharcok nélkül, bizonyos rétegek – és ezek a legnagyobbak, legfontosabbak, legalsóbbak és a tőke és az állam által leginkább elnyomottak – egyáltalán szerveződjenek. Még Nagy-Britanniában is, ahol egy egész évszázad fáradhatatlan szakszervezeti erőfeszítés zajlott anélkül, hogy bármilyen „zavargás” történt volna – kivéve a kezdeti időszakot a chartista mozgalom idején –, anélkül, hogy bármilyen „romantikus forradalmi” hiba vagy kísértés előfordult volna, nem sikerült többet elérni, mint a proletariátus jobban fizetett rétegeinek kisebbségének szervezését.

Másrészt a szakszervezetek, mint a proletariátus minden harcszervezete, nem tudnak másként fennmaradni, mint harc által, és nem is olyan harc által, mint a békák és egerek háborúja a polgári parlamentarizmus stagnáló vizeiben, hanem a tömegsztrájkok viharos forradalmi időszakaiban. A merev, mechanikus-bürokratikus felfogás nem képes másként elképzelni a harcot, mint a szervezettség egy bizonyos erősségi szintjének termékét. Ezzel szemben az élő, dialektikus magyarázat szerint a szervezettség a harc termékeként jön létre. E jelenségre már láttunk egy grandiózus példát Oroszországban, ahol egy szinte teljesen szervezetlen proletariátus egy és fél év alatt átfogó szervezeti hálózatot hozott létre a forradalmi harc viharos időszaka alatt.

Egy másik példát erre a német szakszervezetek története szolgáltat. 1878-ban a szakszervezetek taglétszáma 50 000 volt. A mai szakszervezeti vezetők elmélete szerint ez a szervezettség, mint fentebb említettük, közel sem volt „elég erős” ahhoz, hogy erőszakos politikai harcba kezdjen. A német szakszervezetek azonban, bármilyen gyengék is voltak akkor, mégis belekezdtek a harcba – nevezetesen az antiszocialista törvény elleni harcba –, és megmutatták, hogy „elég erősek” ahhoz, hogy nemcsak győztesen kerüljenek ki a harcból, hanem hogy ötszörösére növeljék erejüket: 1891-ben, az antiszocialista törvények hatályon kívül helyezése után, a tagságuk száma 277 659 volt. Igaz, hogy a szakszervezetek az antiszocialista törvények elleni harcban alkalmazott módszerei nem felelnek meg egy békés, méhecske-szerű, folyamatos folyamat ideáljának: először teljesen tönkrementek a harcban, hogy aztán a következő hullámon újjászülessenek és újjáépüljenek. De ez pontosan a proletár osztályszervezetekre jellemző növekedési módszer: a harcban próbára tenni magukat, és megerősödve kikerülni a harcból.

Ha közelebbről megvizsgáljuk a német viszonyokat és a munkásosztály különböző rétegeinek helyzetét, nyilvánvalóvá válik, hogy az elkövetkező viharos politikai tömegküzdelmek időszaka nem a német szakszervezetek féltett, fenyegető bukását hozza, hanem éppen ellenkezőleg, eddig fel nem tárt kilátásokat nyit meg a hatalmi szférájuk kiterjesztésére – egy olyan kiterjesztésre, amely ugrásszerűen gyorsan fog történni. De a kérdésnek van egy másik oldala is. A tömegsztrájkok szervezett munkásokkal történő komoly politikai osztályharcként való lebonyolításának terve teljesen reménytelen. Ha a tömegsztrájk, vagy inkább a tömegsztrájkok és a tömegküzdelem sikeresek akarnak lenni, valódi népmozgalommá kell válniuk, vagyis a proletariátus legszélesebb rétegeit be kell vonni a harcba. Már a parlamentáris formában is a proletár osztályharc ereje nem a kis, szervezett csoporton, hanem a forradalmi szellemű proletariátus környezetén nyugszik. Ha a szociáldemokraták csak néhány százezer szervezett taggal lépnének be a választási harcba, magukat meddőségre ítélnék. És bár a szociáldemokrácia törekszik arra, hogy ahol csak lehetséges, a szavazóinak nagy seregét bevonja a párt szervezetébe, a szavazótömege harminc év szociáldemokrata tapasztalata után nem a párt szervezetének növekedésén keresztül növekszik, hanem éppen ellenkezőleg, a választási harc által ideiglenesen megnyert új proletárrétegek képezik a későbbi szervezés termő talaját. Itt nem a szervezés szolgáltatja a harc csapatait, hanem a harc, egyre nagyobb mértékben, szolgáltatja a szervezés toborzóit.

Ez nyilvánvalóan sokkal inkább érvényes a közvetlen politikai tömegakciókra, mint a parlamentáris harcra. Ha a szociáldemokraták mint a munkásosztály szervezett magja, a munkások egész testének legfontosabb élcsapata, és ha a munkásmozgalom politikai tisztasága, ereje és egysége ebből a szervezetből fakad, akkor nem szabad a proletariátus osztálymozgalmát a szervezett kisebbség mozgalmaként elképzelni. Minden valódi, nagy osztályharcnak a legszélesebb tömegek támogatásán és együttműködésén kell nyugodnia, és egy olyan osztályharc-stratégia, amely nem számol ezzel az együttműködéssel, amely a proletariátus kis, jól kiképzett részének finoman színpadolt kimenetelén alapul, elkerülhetetlenül nyomorúságos fiaskóba fullad.

A tömegsztrájkok és a politikai tömegküzdelmek tehát semmiképpen sem hajthatók végre Németországban csak a szervezett munkások által, és nem is értékelhetők egy párt központi bizottságának „rendes” irányítása alapján. Ebben az esetben is – pontosan úgy, mint Oroszországban – nem annyira a „fegyelemre” és a „kiképzésre”, valamint a támogatás és a költségek előzetes legapróbb részletekig történő szabályozására van szükség, hanem egy valódi forradalmi, elszánt osztályakcióra, amely képes megnyerni és bevonni a harcba a szervezetlen munkások legszélesebb köreit, hangulatuk és körülményeik szerint.

A szervezetek túlértékelése és téves értékelése a proletariátus osztályharcában általában a szervezetlen proletár tömeg és politikai érettségük alábecsülésével párosul. Egy forradalmi időszakban, a nagy megrendítő osztályharcok viharában mutatkozik meg először a gyors kapitalista fejlődés és a szociáldemokrata befolyások egész nevelő hatása a nép legszélesebb rétegein, amelyekről békés időkben a szervezettek táblázatai, sőt még a választási statisztikák is csak halvány képet adnak.

Láttuk, hogy Oroszországban körülbelül két év alatt a proletariátus nagy általános akciója azonnal kialakulhat a munkások és a munkáltatók legkisebb részleges konfliktusából, a kormányzati szervek legjelentéktelenebb brutalitásából. Mindenki természetesen látja és hiszi ezt, mert Oroszországban „ott van a forradalom”. De mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy az osztályérzet, az osztályösztön él és nagyon is aktív az orosz proletariátusban, így azonnal minden részleges kérdést, amely bármely kis munkáscsoportot érint, általános kérdésként, osztályügyként kezelnek, és villámgyorsan egységként reagálnak rá. Míg Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Hollandiában a leghevesebb szakszervezeti konfliktusok alig váltanak ki általános akciót a munkásosztály részéről – és ha igen, csak a szervezett munkások mozdulnak meg –, Oroszországban a legkisebb vita is vihart kavar. Ez azonban nem jelent mást, mint hogy jelenleg – paradoxonként hangzik is – a legfiatalabb, legkevésbé képzett, rosszul nevelt és még rosszabbul szervezett orosz proletariátus osztályösztöne mérhetetlenül erősebb, mint a szervezett, képzett és megvilágosodott német vagy bármely más nyugat-európai ország munkásosztályáé. És ezt nem a „fiatal, kimeríthetetlen Kelet” különleges erényének kell tekinteni a „lomha Nyugattal” szemben, hanem egyszerűen a közvetlen forradalmi tömegakció eredményének.

A megvilágosodott német munkás esetében a szociáldemokraták által ültetett osztálytudat elméleti és lappangó: a polgári parlamentarizmus által uralt időszakban általában nem vehet részt aktívan közvetlen tömegakcióban; ez az ideális összege a választási harc során a választási körzetek négyszáz párhuzamos akciójának, a sok részleges gazdasági sztrájkoknak és hasonlóknak. A forradalomban, amikor a tömegek maguk lépnek a politikai csatatérre, ez az osztálytudat gyakorlativá és aktívvá válik. Egyetlen forradalmi év tehát megadta az orosz proletariátusnak azt a „kiképzést”, amelyet harminc év parlamentáris és szakszervezeti harc nem tud mesterségesen megadni a német proletariátusnak. Természetesen ezen élő, aktív osztályérzet intenzitása jelentősen csökken, vagy inkább lappangó állapotba kerül, a forradalmi időszak lezárulta és egy polgári-parlamentáris alkotmányos állam felépítése után.

És ugyanúgy biztos, hogy másrészt az élő, forradalmi osztályérzet, amely képes cselekvésre, hatással lesz a német proletariátus legszélesebb és legmélyebb rétegeire egy erős politikai elkötelezettség időszakában, és ez annál gyorsabban és mélyebben, annál energikusabban történik, minél intenzívebben folytatja a szociáldemokrácia nevelő munkáját közöttük. Ez a nevelő munka és Németország egész jelenlegi politikájának provokatív és forradalmasító hatása abban nyilvánul meg, hogy mindazok a csoportok, amelyek jelenleg látszólagos politikai ostobaságukban érzéketlenek maradnak a szociáldemokraták és a szakszervezetek minden szervezési kísérletére, egy komoly forradalmi időszakban hirtelen a szociáldemokrácia zászlaja alá állnak. Hat hónapnyi forradalmi időszak befejezi azoknak a jelenleg még szervezetlen tömegeknek a kiképzését, amit tíz évnyi nyilvános tüntetés és röplapok osztogatása sem lenne képes elérni. És amikor Németországban a körülmények elérik ezt a kritikus szakaszt, a ma még szervezetlen és elmaradottnak tartott rétegek a harcban a legradikálisabb, a leghevesebb elemekké válnak, és nem olyanná, akiket magukkal kell vonszolni. Ha Németországban tömegsztrájkokra kerülne sor, akkor szinte biztos, hogy nem a legjobban szervezett munkások – és egészen biztosan nem a nyomdászok – lesznek a legcselekvőképesebbek, hanem a legrosszabbul szervezettek vagy teljesen szervezetlenek – a bányászok, a textilmunkások és talán még a mezőgazdasági dolgozók is.

Ily módon Németországban is ugyanarra a következtetésre jutunk a szociáldemokrácia tömegsztrájkokban betöltött szerepével és a vezetés sajátos feladataival kapcsolatban, mint az oroszországi események elemzése során. Ha elhagyjuk a pártok és szakszervezetek mesterségesen szervezett demonstratív tömegsztrájkjainak pedáns sémáját, és a népi mozgalom élő képére fordítjuk tekintetünket, amely elemi erővel tör elő a társadalmi osztályellentétek és a politikai helyzet csúcspontján – egy olyan mozgalomra, amely politikailag és gazdaságilag egyaránt tömegküzdelmekbe és tömegsztrájkokba torkollik –, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a szociáldemokrácia feladata nem a tömegsztrájkok technikai előkészítése és irányítása, hanem elsősorban az egész mozgalom politikai vezetése.

A szociáldemokraták a proletariátus legfelvilágosultabb, legöntudatosabb élcsapatát alkotják. Nem várhatnak és nem is várhatnak fatalista módon, karba tett kézzel a „forradalmi helyzet” eljövetelére, arra, ami minden spontán népi mozgalomban az égből hullik alá. Éppen ellenkezőleg, most is, mint mindig, siettetniük kell az események kibontakozását, és törekedniük kell a folyamatok felgyorsítására. Ezt azonban nem tehetik meg úgy, hogy bármely pillanatban, véletlenszerűen kiadják a „jelszót” egy tömegsztrájkra, hanem elsősorban úgy, hogy a proletariátus legszélesebb rétegeinek világosan megmutatják e forradalmi időszak elkerülhetetlen eljövetelét, a mögötte álló társadalmi tényezőket és annak politikai következményeit. Ha a proletariátus legszélesebb rétegei megnyerhetők a szociáldemokraták politikai tömegcselekvésének, és ha viszont a szociáldemokraták képesek megragadni és megtartani a tömegmozgalom tényleges vezetését – ha politikai értelemben az egész mozgalom irányítóivá válnak –, akkor a lehető legnagyobb világossággal, következetességgel és határozottsággal kell tájékoztatniuk a német proletariátust a közelgő harc időszakában követendő taktikájukról és céljaikról.

 

7. A tömegsztrájk szerepe a forradalomban

 

Láttuk, hogy a tömegsztrájk Oroszországban nem a szociáldemokraták előre megfontolt taktikájának mesterséges terméke, hanem a jelenlegi forradalom keretein belül egy természetes történelmi jelenség. Melyek azok a tényezők, amelyek Oroszországban létrehozták a forradalomnak ezt az új formáját?

Az orosz forradalom első feladata az abszolutizmus megszüntetése és egy modern polgári-parlamentáris alkotmányos állam létrehozása volt. Formailag ugyanaz a feladat áll előtte, mint amellyel Németország szembesült az 1848-as márciusi forradalomban, és amellyel a XVIII. század végén a Nagy Francia Forradalom. Azonban a körülmények, a történelmi helyzet, amelyben ezek a formailag hasonló forradalmak zajlottak, alapvetően különböznek a mai Oroszországétól. Az alapvető különbség, hogy míg a nyugati polgári forradalmak és a keleti polgári forradalom között a kapitalista fejlődés teljes ciklusa lezajlott. És ez a fejlődés nemcsak a nyugat-európai országokat, hanem az abszolutista Oroszországot is magával ragadta. A nagyarányú ipar minden következményével – modern osztálymegosztás, éles társadalmi ellentétek, modern városi élet és a modern proletariátus – Oroszországban uralkodó formává vált, vagyis a társadalmi fejlődésben a termelés döntő formájává.

Ebből ered a figyelemre méltó, ellentmondásos történelmi helyzet, hogy a polgári forradalom, formális feladatai szerint, első sorban egy modern, osztálytudatos proletariátus által fog végbemenni, és egy olyan nemzetközi környezetben, amelynek jellegzetessége a polgári demokrácia bukása. Nem a burzsoázia a forradalom hajtóereje, mint a nyugati forradalmakban, ahol a proletár tömegek, a kispolgárság tömegében elmerülve, pusztán ágyútölteléket szolgáltattak a burzsoáziának, hanem éppen ellenkezőleg, az osztálytudatos proletariátus az aktív és vezető elem, míg a nagypolgár nyíltan a forradalom ellen vagy liberális mérséklődés pártján áll, és csak a vidéki kispolgárság és a városi kispolgári értelmiség marad határozottan ellenzéki és még forradalmi gondolkodású.

Az orosz proletariátus, amelynek a polgári forradalomban vezető szerepet kell játszania, minden polgári demokráciával szembeni illúzió nélkül lép harcba, erősen kifejlett osztályérzetével, és abban az időben, amikor a tőke és munka közötti ellentét a csúcspontjára ért. Ez az ellentmondásos helyzet abban nyilvánul meg, hogy ebben a formálisan polgári forradalomban a burzsoá társadalom abszolutizmussal szembeni ellentétét a proletariátus burzsoá társadalommal szembeni ellentéte irányítja, hogy a proletariátus harca a burzsoá társadalom ellen egyidejűleg és ugyanolyan erővel irányul mind az abszolutizmus, mind a kapitalista kizsákmányolás ellen, és hogy a forradalmi harc programja egyaránt hangsúlyozza a politikai szabadságot, a nyolcórás munkanap kivívását és a proletariátus anyagi léthez való emberi mércéjét. Az orosz forradalom kettős jellege kifejeződik a gazdasági és politikai harc szoros egyesülésében és kölcsönös hatásában, amelyet az orosz események sajátosságaként láttunk, és amely a tömegsztrájkban találja megfelelő kifejezését.

A korábbi polgári forradalmakban, ahol egyrészt a forradalmi tömegek politikai képzését és vezetését a polgári pártok vállalták, másrészt pedig pusztán a régi kormány megdöntéséről volt szó, a barikádállítás rövid küzdelme volt a forradalmi harc megfelelő formája. Ma a munkásosztálynak saját magát kell tanítania, erőit összpontosítania és irányítania a forradalmi harc folyamán, és így a forradalom nemcsak az ancien régime ellen, hanem a kapitalista kizsákmányolás ellen is irányul; annyira, hogy a tömegsztrájk természetes eszközként jelenik meg a legszélesebb proletár rétegek forradalmi harcba való toborzására, szervezésére és felkészítésére, az államhatalom aláásására és megdöntésére, valamint a kapitalista kizsákmányolás visszaszorítására. A városi ipari proletariátus most Oroszországban a forradalom lelke. De ahhoz, hogy a proletariátus közvetlen politikai harcot folytasson tömegként, először tömegként kell összegyűlnie, és ehhez ki kell lépnie a gyárból és műhelyből, a bányából és öntödéből, legyőzve az atomizálódást és pusztulást, amelyet a kapitalizmus napi igája alatt szenved.

A tömegsztrájk minden nagy forradalmi harc első természetes, impulzív formája, és minél fejlettebb a tőke és munka közötti ellentét, annál hatékonyabbá és döntőbbé kell válnia a tömegsztrájkoknak. A korábbi polgári forradalmak fő formája, a barikádozás, a nyílt összecsapás az állam fegyveres hatalmával, a mai forradalomban csak a csúcspont, csak egy pillanat a proletár tömegküzdelem folyamatában. És ezzel a forradalom új formájában elérjük az osztályharc civilizálódását és enyhítését, amelyet a német szociáldemokrácia opportunistái – Bernstein, David stb. – jósoltak. Igaz, hogy ezek az emberek a kívánt civilizálódást és enyhítést kispolgári demokratikus illúzióinak fényében látták – úgy vélték, hogy az osztályharc kizárólag parlamenti küzdelemre szűkül, és az utcai harc egyszerűen megszűnik. A történelem mélyebb és finomabb módon találta meg a megoldást: a forradalmi tömegsztrájkok megjelenésében, amelyek természetesen semmilyen módon nem helyettesítik a brutális utcai harcokat vagy teszik azokat szükségtelenné, hanem a hosszú politikai küzdelem folyamatának egy pillanatává redukálják őket, és egyidejűleg összekapcsolódnak a forradalmi időszakkal és hatalmas kulturális munkával a szó legszorosabb értelmében: a teljes munkásosztály anyagi és szellemi felemelésével a kapitalista kizsákmányolás barbár formáinak “civilizálásán” keresztül.

Így a tömegsztrájk nem kifejezetten orosz terméknek bizonyul, amely az abszolutizmusból ered, hanem a proletár osztályharc egyetemes formája, amely a kapitalista fejlődés és osztályviszonyok jelenlegi szintjéből származik. Ebből a szempontból a három polgári forradalom – a Nagy Francia Forradalom, a német márciusi forradalom és a jelenlegi orosz forradalom – egy folytonos fejlődési láncot alkotnak, amelyben a kapitalista század sorsa és vége látható. A Nagy Francia Forradalomban a burzsoá társadalom még teljesen fejletlen belső ellentmondásai lehetővé tettek egy hosszú erőszakos harcokkal teli időszakot, amelyben mindazok az ellentétek, amelyek először a forradalom hőseiben csíráztak és értek meg, fékezhetetlenül és korlátlanul tomboltak a vakmerő radikalizmus szellemében. Egy évszázad múltán a német burzsoázia forradalmát, amely a kapitalizmus fejlődésének közepén tört ki, már mindkét oldalról akadályozták a tőke és munka közötti érdekellentétek és erőegyensúlyok, így egy polgári-feudális kompromisszumba fulladt és egy nyomorúságos epizóddá zsugorodott, amely szavakban végződött.

Egy újabb fél évszázad, és a jelenlegi orosz forradalom a történelmi út egy olyan pontján áll, amely már a csúcson túl van, amely a kapitalista társadalom csúcspontjának másik oldalán található, ahol a polgári forradalmakat már nem lehet a burzsoázia és proletariátus közötti ellentét elfojtásával megfullasztani, hanem éppen ellenkezőleg, egy új, hosszú erőszakos társadalmi harc időszakává bővülnek, ahol az abszolutizmussal való elszámolás csekélységnek tűnik a forradalom által felvetett számos új kérdéshez képest. A jelenlegi forradalom az abszolutista Oroszország sajátos viszonyaiban valósítja meg a nemzetközi kapitalista fejlődés általános eredményeit, és nem annyira a régi polgári forradalmak utolsó utódjaként jelenik meg, hanem inkább a nyugati proletár forradalmak új sorozatának előfutáraként. A legvisszamaradottabb ország, éppen azért, mert annyira megbocsáthatatlanul későn kezdte el polgári forradalmát, mutatja meg a német és a legfejlettebb kapitalista országok proletariátusának az osztályharc további módszereit és útjait.

Ennek megfelelően teljesen tévesnek tűnik, ha az orosz forradalmat grandiózus látványosságként, mint valami kifejezetten “orosz” jelenséget tekintjük, és legfeljebb a harcosok hősiességét csodáljuk, vagyis mint külső megfigyelőket a küzdelemben. Sokkal fontosabb, hogy a német munkások megtanulják úgy tekinteni az orosz forradalmat, mint saját ügyüket, nemcsak mint nemzetközi szolidaritás ügyét az orosz proletariátussal, hanem első sorban saját társadalmi és politikai történelmük egy fejezeteként. Azok a szakszervezeti vezetők és parlamenti képviselők, akik a német proletariátust “túl gyengének” tartják, és a német viszonyokat “nem elég érettnek” a forradalmi tömegküzdelmekhez, nyilvánvalóan fogalmuk sincs arról, hogy a német osztályviszonyok érettségi fokának és a proletariátus erejének mértéke nem a német szakszervezetek statisztikáiban vagy a választási eredményekben rejlik, hanem – az orosz forradalom eseményeiben. Pontosan úgy, ahogy a francia osztályellentétek érettsége a júliusi monarchia és a párizsi júniusi csata idején tükröződött a német márciusi forradalomban, annak menetében és bukásában, úgy ma a német osztályellentétek érettsége tükröződik az orosz forradalom eseményeiben és erejében. És míg a német munkásmozgalom bürokratái az irodai fiókjaikban turkálnak információkért erősségükről és érettségükről, nem látják, hogy amit keresnek, ott fekszik előttük egy nagy történelmi forradalomban, mert történelmileg tekintve az orosz forradalom a nemzetközi, és így első sorban a német munkásmozgalom erejének és érettségének reflexe.

Ezért túlságosan szánalmas és groteszkül jelentéktelen eredménye lenne az orosz forradalomnak, ha a német proletariátus pusztán azt a tanulságot vonná le belőle – ahogyan azt Frohme, Elm és más elvtársak szeretnék –, hogy a harc szélsőséges formáját, a tömegsztrájkot használja, és ezzel legyengítse magát, hogy csupán tartalék erő legyen a parlamenti választójog visszavonása esetén, és így a parlamentáris védekezés passzív eszközévé váljon. Ha a parlamenti választójogot elveszik tőlünk, akkor ellenállunk. Ez egy magától értetődő döntés. De ehhez nem szükséges Danton hősi pózát felvenni, ahogyan azt Elm elvtárs tette Jénában; mert a már meglévő szerény mértékű parlamenti jog védelme kevésbé egy mennybe törő innováció, amelyhez az orosz forradalom szörnyű áldozatai szükségesek bátorításként, hanem inkább minden ellenzéki párt legelső és legegyszerűbb kötelessége. De a puszta védekezés soha nem képes kimeríteni a proletariátus politikáját egy forradalmi időszakban. És ha egyrészt nehéz előre megjósolni bármilyen bizonyossággal, hogy az általános választójog megszüntetése olyan helyzetet idézne-e elő Németországban, amely azonnali tömegsztrájk-akciókat váltana ki, másrészt teljesen bizonyos, hogy amikor Németországban belépünk a viharos tömegakciók időszakába, a szociáldemokraták taktikája nem alapozható pusztán a parlamentáris védekezésre.

Nem a szociáldemokrácia hatalmában áll előre meghatározni az okot és a pillanatot, amelyben a németországi tömegsztrájkok kitörnek, mert nem az ő hatalmában áll történelmi helyzeteket létrehozni pártkongresszusokon hozott határozatokkal. De amit megtehet és meg is kell tennie, az az, hogy tisztázza a politikai tendenciákat, amint azok megjelennek, és határozott és következetes taktikává formálja azokat. Az ember nem tarthatja féken a történelmi eseményeket, miközben recepteket készít számukra, de előre láthatja látszólagos, kiszámítható következményeiket, és ennek megfelelően rendezheti cselekvési módját.

Az első fenyegető politikai veszély, amelyért a német proletariátus évek óta aggódik, a reakció államcsínye, amely elragadja a nép legfontosabb politikai jogát – az általános választójogot. Ennek az eseménynek a hatalmas jelentősége ellenére, ahogyan már említettük, lehetetlen biztosan állítani, hogy egy nyílt népmozgalom azonnal kitörne az államcsíny után, mivel ma számtalan körülményt és tényezőt kell figyelembe venni. De ha figyelembe vesszük a németországi viszonyok jelenlegi rendkívüli hevességét, másrészt pedig az orosz forradalom és a jövőbeni megújult Oroszország sokrétű nemzetközi hatásait, nyilvánvaló, hogy a német politika összeomlása, amely az általános választójog visszavonásából következne, nem képes egyedül megállítani a harcot ezért a jogért. Ez az államcsíny inkább hosszabb-rövidebb időn belül, elemi erővel maga után vonna egy nagy általános politikai elszámolást a felkelő és felébredt nép tömegével – elszámolást a kenyér uzsorával, a mesterségesen okozott húsdrágasággal, a határtalan militarizmus és “navalizmus” kiadásaival, a gyarmati politika korrupciójával, a königsbergi per nemzeti szégyenével, a szociális reformok leállításával, a vasúti munkások, a postai tisztviselők és a mezőgazdasági munkások elbocsátásával, a bányászok becsapásával és gúnyolásával, a Lobtau-perrel és az osztályigazságszolgáltatás egész rendszerével, a brutális kijárási tilalmi rendszerrel – egyszóval a junkerség és a nagytrösztös tőke együttes uralmának harmincéves elnyomásával.

De ha egyszer a labda elindul, akkor a szociáldemokrácia, akár akarja, akár nem, soha többé nem tudja megállítani. A tömegsztrájk ellenzői szokás szerint tagadják, hogy az orosz forradalom tanulságai és példái Németország számára mérvadóak lehetnek, mert Oroszországban először a nagy lépést kell megtenni egy keleti despotizmusból egy modern polgári jogrend felé. Azt állítják, hogy a régi és az új politikai rend közötti formális távolság elegendő magyarázatot ad az orosz forradalom heves és erőszakos jellegére. Németországban viszont régóta megvannak az alkotmányos állam legszükségesebb formái és garanciái, amiből az következik, hogy itt lehetetlen az ilyen elemi társadalmi ellentétek tombolása.

Akik így spekulálnak, elfelejtik, hogy Németországban, amikor egyszer nyílt politikai harcok kitörnek, még a történelmileg meghatározott cél is teljesen más lesz, mint Oroszországban ma. Pontosan azért, mert a polgári jogrend Németországban régóta létezik, mert így volt ideje teljesen kimerülni és véget érni, mert a polgári demokráciának és liberalizmusnak volt ideje kihalni – ezért Németországban már nem lehet polgári forradalomról beszélni. És ezért a nyílt politikai népi harcok időszakában Németországban az utolsó történelmileg szükséges cél csak a proletariátus diktatúrája lehet. Ennek a feladatnak a távolsága a németországi viszonyoktól még nagyobb, mint a polgári jogrend távolsága a keleti despotizmustól, és ezért a feladat nem teljesíthető egy csapásra, hanem hasonlóan hosszú, hatalmas társadalmi harcok során kell megvalósulnia.

De nincs-e ellentmondás abban a képletben, amelyet felvázoltunk? Egyrészt azt jelenti, hogy a lehetséges jövőbeli politikai tömegakciók időszakában a német proletariátus legvisszamaradottabb rétegei – a mezőgazdasági munkások, a vasutasok és a postai rabszolgák – először nyerik meg a szervezkedés jogát, és a kizsákmányolás legrosszabb túlkapásait kell először megszüntetni, másrészt pedig ennek az időszaknak a politikai feladata a hatalom proletariátus általi megszerzése! Egyrészt gazdasági, szakszervezeti harcok a munkásosztály legközvetlenebb érdekeiért, anyagi felemeléséért; másrészt a szociáldemokrácia végső célja! Bizonyára ezek nagy ellentmondások, de nem az okfejtésünk miatti ellentmondások, hanem a kapitalista fejlődés miatti ellentmondások. Az nem egy szép egyenes vonalban halad, hanem villámgyors cikcakkban. Ahogy a különböző kapitalista országok a fejlődés legkülönbözőbb szintjeit képviselik, úgy minden országon belül ugyanazon munkásosztály különböző rétegei is különböző szinten állnak. De a történelem nem vár türelemmel, amíg a visszamaradott országok és a legfejlettebb rétegek összefognak, hogy az egész tömeg szimmetrikusan haladjon előre, mint egy tömör oszlop. A legjobban felkészült részeket robbantja fel, amint ott az idő megérett rá, majd a forradalmi időszak viharában behozza a lemaradást, kiegyenlíti az egyenlőtlenségeket, és a társadalmi fejlődés egész ütemét egy csapásra duplájára gyorsítja.

Ahogy az orosz forradalomban a munkások különböző rétegeinek fejlődési fokai és érdekei egyesülnek a forradalom szociáldemokrata programjában, és a számtalan részleges harc egyesül a proletariátus nagy közös osztályakciójában, úgy lesz ez Németországban is, amikor az idő megérett rá. És a szociáldemokrácia feladata ekkor az lesz, hogy taktikáját ne a legvisszamaradottabb fejlődési fázisok, hanem a legfejlettebbek szerint szabja meg.

 

8. A szakszervezetek és a szociáldemokrácia együttműködésének szükségessége

 

A német munkásosztálytól a hamarosan vagy később bekövetkező nagy harcok időszakában leginkább azt lehet remélni, hogy a teljes elszántság és következetesség mellett a cselekvőképesség maximális mértékét éri el, és ezáltal a proletár tömegek vezető szociáldemokrata részének lehető legnagyobb egységét biztosítja. Eközben az első gyenge kísérletek a nagy tömegakciók előkészítésére komoly hiányosságot tártak fel ebben a tekintetben: a munkásmozgalom két szervezete, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek teljes elkülönülését és függetlenségét.

Közelebbről vizsgálva az oroszországi tömegsztrájkokat, valamint Németország saját viszonyait, nyilvánvalóvá válik, hogy bármilyen nagy tömegakció, ha nem csupán egynapos demonstrációra korlátozódik, hanem valódi harcot szándékozik vívni, nem vélelmezgető úgynevezett politikai tömegsztrájkként. Egy ilyen akcióban Németországban a szakszervezetek ugyanúgy érintettek lennének, mint a szociáldemokraták. Nem azért, mert a szakszervezeti vezetők úgy vélik, hogy a szociáldemokraták, szervezetük kisebb volta miatt, nem rendelkeznek más erőforrásokkal, mint másfél millió szakszervezeti tag együttműködésévek, és nélkülük semmit sem tudnak tenni, hanem egy sokkal mélyebb okból: mert a nyílt osztályharcok időszakában minden közvetlen tömegakció egyszerre politikai és gazdasági jellegű. Ha Németországban bármilyen okból és bármikor nagy politikai harcokra, tömegsztrájkokra kerülne sor, akkor kezdődne el Németországban a heves szakszervezeti harcok kora, és az események nem kérdeznének rá, hogy a szakszervezeti vezetők beleegyeztek-e a mozgalomba vagy sem. Akár félreállnak, akár ellenállnak a mozgalomnak, attitűdük eredménye csak az lesz, hogy a szakszervezeti vezetők, akárcsak a pártvezetők az analóg esetben, egyszerűen elsodródnának az események áradatától, és a tömegek gazdasági és politikai harcai nélkülük folytatódnának.

Valójában a politikai és gazdasági harc elkülönülése, valamint mindkettő függetlensége nem más, mint a parlamentarizmus időszakának mesterséges terméke, még ha történelmileg meghatározott is. Egyrészt a burzsoá társadalom békés, “normális” menetében a gazdasági harc számtalan egyéni harcra szakad szét minden vállalkozásban, és feloldódik minden ágazatban. Másrészt a politikai harcot nem a tömegek maguk folytatják közvetlen akcióban, hanem a burzsoá állam formájának megfelelően képviseleti úton, a törvényhozás jelenlétében. Amint a forradalmi harcok időszaka beköszönt, azaz amint a tömegek megjelennek a konfliktus színterén, a gazdasági harc sok részre szakadása, valamint a politikai harc közvetett parlamentáris formája megszűnik; egy forradalmi tömegakcióban a politikai és gazdasági harc egy, és a szakszervezetek és a szociáldemokrácia közötti mesterséges határ, mint a munkásmozgalom két külön, teljesen független formája, egyszerűen eltűnik. De ami a forradalmi tömegmozgalomban konkrét kifejezésre jut, az a parlamentarizmus időszakában is kifejezésre jut mint tényleges állapot. Nem két különböző osztályharc van a munkásosztály részéről, egy gazdasági és egy politikai, hanem csak egy osztályharc, amely egyszerre célozza meg a kapitalista kizsákmányolás korlátozását a burzsoá társadalmon belül, és a kizsákmányolás megszüntetését a burzsoá társadalommal együtt.

Amikor az osztályharc ezen két oldala technikai okokból elkülönül egymástól a parlamentarizmus időszakában, nem két párhuzamos, egyidejű cselekvést alkotnak, hanem csupán két fázist, két szakaszt a munkásosztály felszabadításáért folytatott harcban. A szakszervezeti harc a munkásmozgalom közvetlen érdekeit foglalja magában, a szociáldemokrata harc pedig a jövőbeli érdekeket. A kommunisták, ahogy a Kommunista Kiáltvány mondja, a proletariátus egészének érdekeit képviselik a különböző csoportok érdekeivel szemben, és az osztályharc fejlődésének különböző szakaszaiban a mozgalom egészének érdekeit, azaz a végső célt – a proletariátus felszabadítását – képviselik.

A szakszervezetek csupán a csoportérdekeket és a munkásmozgalom fejlődésének egy szakaszát képviselik. A szociáldemokrácia a munkásosztályt és annak felszabadításának ügyét képviseli egészében. A szakszervezetek és a szociáldemokrácia viszonya tehát a rész és az egész viszonya, és amikor a szakszervezeti vezetők körében olyan népszerű a szakszervezetek és a szociáldemokrácia „egyenlő tekintélyének” elmélete, az a szakszervezeti mozgalom lényegének és a munkásosztály szabadságáért folytatott általános harcban betöltött szerepének alapvető félreértésén alapul.

Ennek a szociáldemokrácia és a szakszervezetek párhuzamos cselekvéséről és „egyenlő tekintélyéről” szóló elméletnek azonban mégsem hiányoznak teljesen a történelmi gyökerei. Az a polgári társadalom békés, „normális” időszakának illúzióján alapul, amikor a szociáldemokrácia politikai harca úgy tűnik, hogy a parlamenti harcban merül ki. A parlamenti harc azonban, mint a szakszervezeti harc párja, szintén kizárólag a polgári társadalmi rend keretein belül folytatott küzdelem. Lényegét tekintve politikai reformmunka, ahogyan a szakszervezeteké gazdasági reformmunka. A jelen politikai munkáját képviseli, ahogyan a szakszervezetek a jelen gazdasági munkáját. Az is, akárcsak azok, csupán egy fázis, egy fejlődési szakasz a proletár osztályharc teljes folyamatában, amelynek végső célja túlmutat mind a parlamenti, mind a szakszervezeti harcon. A parlamenti harc a szociáldemokrata politikához viszonyítva szintén az egész része, pontosan ahogyan a szakszervezeti munka is. A szociáldemokrácia ma magába foglalja a parlamenti és a szakszervezeti harcot egy olyan osztályharcban, amelynek célja a burzsoá társadalmi rend megszüntetése.

A szakszervezetek és a szociáldemokrácia “egyenlő tekintélye” elmélete szintén nem csupán elméleti félreértés, nem pusztán zavar, hanem a szociáldemokrácia opportunista szárnyának jól ismert tendenciájának kifejeződése, amely a munkásosztály politikai harcát a parlamentáris küzdelemre redukálta, és a szociáldemokráciát forradalmi proletár pártból kispolgári reformpárttá szeretné átalakítani. Ha a szociáldemokrácia elfogadná a szakszervezetek “egyenlő tekintélye” elméletét, akkor közvetve és hallgatólagosan elfogadná azt az átalakulást, amelyet az opportunista tendencia képviselői már régóta szorgalmaznak.

Németországban azonban a munkásmozgalmon belül olyan viszonyok alakultak ki, amelyek más országokban lehetetlenek. Az az elméleti koncepció, amely szerint a szakszervezetek csupán a szociáldemokrácia részei, Németországban klasszikus kifejezésre jut a gyakorlatban, és ez három irányban nyilvánul meg. Először is, a német szakszervezetek közvetlenül a szociáldemokrácia termékei; a szociáldemokrácia hozta létre a jelenlegi szakszervezeti mozgalom kezdeteit Németországban, és tette lehetővé, hogy ilyen nagy méreteket érjen el, és a szociáldemokrácia szolgáltatja ma is a vezetőit és szervezetének legaktívabb előmozdítóit.

Másodszor, a német szakszervezetek a szociáldemokrácia termékei abban az értelemben is, hogy a szociáldemokrácia tanítása a szakszervezeti gyakorlat lényegét képezi, hiszen a szakszervezetek fölényét minden burzsoá és felekezeti szakszervezet felett az osztályharc eszméjének köszönhetik; gyakorlati sikerük, hatalmuk annak a körülménynek az eredménye, hogy gyakorlatukat a tudományos szocializmus elmélete világítja meg, és ezáltal egy szűk látókörű szocializmus szintje fölé emelkednek. A német szakszervezetek “gyakorlati politikájának” ereje abban rejlik, hogy betekintést nyertek a kapitalista rendszer mélyebb társadalmi és gazdasági összefüggéseibe; de ezt a betekintést kizárólag a tudományos szocializmus elméletének köszönhetik, amelyen gyakorlatuk alapul. Ebből a szempontból minden olyan kísérlet, amely a szakszervezeteket a szociáldemokrácia elméletétől függetleníteni szeretne valamilyen, a szociáldemokráciával szemben álló “szakszervezeti elmélet” javára, a szakszervezetek saját szempontjából és jövőjük szempontjából nem más, mint öngyilkossági kísérlet. A szakszervezeti gyakorlat elválasztása a tudományos szocializmus elméletétől a német szakszervezetek számára az összes burzsoá szakszervezet feletti fölényük azonnali elvesztését és jelenlegi magaslatukról való lezuhanását jelentené a bizonytalan tapogatódzás és a puszta tompa empirizmus szintjére.

Harmadszor és végül, a szakszervezetek, bár vezetőik fokozatosan elvesztették szem elől ezt a tényt, még tagsági létszámuk tekintetében is közvetlenül a szociáldemokrata mozgalom és agitáció termékei. Igaz, hogy sok körzetben a szakszervezeti agitáció megelőzi a szociáldemokrata agitációt, és hogy mindenhol a szakszervezeti munka készíti elő az utat a pártmunkának. A hatás szempontjából a párt és a szakszervezetek teljes mértékben segítik egymást. De amikor a németországi osztályharc teljes képe és annak mélyebb összefüggései kerülnek szemünk elé, az arányok jelentősen megváltoznak. Sok szakszervezeti vezető szokásából ered, hogy diadalmasan lenéznek a másfél milliós tagságuk büszke magaslatáról a még félmilliós tagságot sem elérő szociáldemokrata párt szervezett tagjaira, és emlékeznek arra az időre, tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt, amikor a szociáldemokrácia soraiban pesszimisták voltak a szakszervezeti fejlődés kilátásaival kapcsolatban.

Látják, hogy e két dolog – a szakszervezeti tagok nagy száma és a szociáldemokrata párt szervezett tagjainak kis száma – között bizonyos mértékben közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn. Sok ezer munkás pontosan azért nem csatlakozik a párt szervezeteihez, mert csatlakozik a szakszervezetekhez. Az elmélet szerint minden munkásnak kettős szervezetben kell részt vennie, kétféle gyűlésen kell részt vennie, kettős hozzájárulásokat kell fizetnie, kétféle munkásújságot kell olvasnia stb. Ehhez azonban magasabb intelligenciaszintre és idealizmusra van szükség, amely a munkásmozgalom iránti tiszteletből kész a napi idő- és pénzáldozatra, és végül, a párt tényleges életében való szenvedélyes érdeklődésre, amely csak a párt szervezetéhez való tartozás által kelthető fel. Mindez igaz a nagyvárosok legmegvilágosodottabb és legintelligensebb szociáldemokrata munkásainak kisebbségére, ahol a pártélet teljes és vonzó, és ahol a munkások életszínvonala magas. A nagyvárosok szélesebb munkástömegei között azonban, valamint a tartományokban, a kisebb és legkisebb városokban, ahol a politikai élet nem önálló dolog, hanem csupán a fővárosban zajló események reflexe, ahol következésképpen a pártélet szegényes és monoton, és ahol végül a munkások gazdasági életszínvonala legtöbbször nyomorúságos, nagyon nehéz a kettős szervezeti forma biztosítása.

A tömegből származó, szociáldemokrata gondolkodású munkás számára a kérdést az oldja meg, hogy csatlakozik a szakszervezetéhez. Gazdasági harcának közvetlen érdekeit, amelyeket maga a harc jellege határoz meg, nem lehet másképpen előmozdítani, mint a szakszervezeti szervezethez való tartozás által. A hozzájárulás, amelyet gyakran jelentős anyagi áldozatok árán fizet, közvetlen, látható eredményeket hoz. Szociáldemokrata hajlamai azonban lehetővé teszik számára, hogy különböző munkákban részt vegyen anélkül, hogy speciális pártszervezethez tartozna; szavazással a parlamenti választásokon, részvétellel a szociáldemokrata nyilvános gyűléseken, a szociáldemokrata beszédek követésével a képviselőtestületekben, és a pártsajtó olvasásával. Hasonlítsuk össze ebben az összefüggésben a szociáldemokrata választók számát vagy a Vorwärts előfizetőinek számát Berlinben a szervezett párttagok számával!

És ami a legdöntőbb, az átlagos, osztálytudatos munkás, aki egyszerű emberként nem érti a bonyolult és finom úgynevezett kétlélek-elméletet, úgy érzi, hogy még a szakszervezetben is szociáldemokrata szervezetben van. Bár a szakszervezetek központi bizottságainak nincs hivatalos pártcímkéje, a tömegből származó munkás minden városban és településen látja szakszervezetének vezetőjét, mint a legaktívabb vezetőt, azokat a kollégáit, akiket közéletben is társakként és szociáldemokrataként ismer, most Reichstag, Landstag vagy helyi képviselőként, most a szociáldemokrácia megbízottjaként, választási bizottságok tagjaként, párt szerkesztőként és titkáraként, vagy egyszerűen szónokként és agitátorként. Továbbá, hallja a szakszervezeti agitációs munkában kifejezve ugyanazokat az ötleteket, amelyek számára kellemesek és érthetőek, a kapitalista kizsákmányolásról, az osztályviszonyokról stb., amelyek a szociáldemokrata agitációból is eljutottak hozzá. Valóban, a szakszervezeti gyűléseken a legtöbb és legkedveltebb szónokok ugyanazok a szociáldemokraták.

Így minden összejátszik ahhoz, hogy az átlagos, osztálytudatos munkás úgy érezze, hogy szakszervezetében való szervezettsége révén egyben a munkáspárt tagja is, és szociáldemokrata szervezetben van, és ebben rejlik a német szakszervezetek sajátos toborzó ereje. Nem a semlegesség látszata miatt, hanem a szociáldemokrata valóságuk miatt értek el a központi szakszervezetek jelenlegi erejét. Ez egyszerűen a különböző szakszervezetek – katolikus, Hirsch-Dunker stb. – együttélésén keresztül valósul meg, amelyeket burzsoá pártok alapítottak, és amelyekkel megpróbálták bizonyítani a politikai “semlegesség” szükségességét. Amikor a német munkás, akinek teljes szabadsága van választani egy keresztény, katolikus, evangélikus vagy szabadgondolkodó szakszervezet között, egyiket sem választja, hanem inkább a “szabad szakszervezetet” választja, vagy az egyik előbbit elhagyva csatlakozik az utóbbihoz, ezt csak azért teszi, mert úgy véli, hogy a központi szakszervezetek a modern osztályharc nyilvánvaló szervezetei, vagy ami Németországban ugyanaz, hogy szociáldemokrata szakszervezetek.

Egyszóval a “semlegesség” látszata, amely sok szakszervezeti vezető fejében létezik, nem létezik a szakszervezetek széles tömege számára. És ez a szakszervezeti mozgalom szerencséje. Ha a “semlegesség” látszata, vagyis a szakszervezetek elidegenedése és elválása a szociáldemokráciától, valóban és igazán valósággá válik a proletár tömegek szemében, akkor a szakszervezetek azonnal elveszítenék minden előnyüket a versengő burzsoá szakszervezetek felett, és ezzel toborzó erejüket, életerejüket. Ezt véglegesen bizonyítják az általánosan ismert tények. A szakszervezetek pártpolitikai “semlegességének” látszata vonzó eszközként felbecsülhetetlen szolgálatot tehet egy olyan országban, ahol a szociáldemokrácia maga nem élvez hitelt a tömegek körében, ahol mint a munkásszervezet gyalázata inkább árt, mint használ a tömegek szemében – ahol, egyszóval, a szakszervezeteknek először egy teljesen felvilágosulatlan, burzsoá gondolkodású tömegből kell toborozniuk csapataikat.

Az ilyen ország legjobb példája az egész múlt században, és bizonyos mértékben ma is, Nagy-Britannia volt. Németországban azonban a pártviszonyok teljesen mások. Egy olyan országban, ahol a szociáldemokrácia a legerősebb politikai párt, ahol toborzó erejét hárommillió proletár serege képviseli, nevetséges a szociáldemokrácia elrettentő hatásáról és a munkások harcszervezetének szükségességéről beszélni a politikai semlegesség biztosítása érdekében. A szociáldemokrata szavazók és a német szakszervezeti szervezetek létszámának puszta összehasonlítása is elegendő ahhoz, hogy a legegyszerűbb elméjű ember számára is bizonyítsa: Németországban a szakszervezetek – Angliával ellentétben – nem a felvilágosulatlan, polgári gondolkodású tömegből toborozzák csapataikat, hanem a szociáldemokrácia által már felébresztett és az osztályharc gondolatáért megnyert proletárok tömegéből. Számos szakszervezeti vezető felháborodva utasítja el azt a gondolatot – amely a “semlegesség elméletének” alapkövetelménye –, hogy a szakszervezetek a szociáldemokrácia toborzó iskolái lennének. Ez a látszólag sértő, de valójában nagyon hízelgő feltevés Németországban puszta képzeletbeli dologgá redukálódik, mivel a helyzet fordított; a szociáldemokrácia a szakszervezetek toborzó iskolája.

Továbbá, ha a szakszervezetek szervező munkája nagyrészt nagyon nehéz és gondterhelő jellegű, akkor az – néhány esetet és néhány körzetet kivéve – nem csak azért van, mert általában véve a talajt nem készítette elő a szociáldemokrata eke, hanem azért is, mert magának a szakszervezeti magnak és a vetőnek is “vörösnek”, szociáldemokratának kell lennie, hogy a termés virágozni tudjon. De ha így hasonlítjuk össze a szakszervezeti erő számát, nem a szociáldemokrata szervezetekével, hanem – ami az egyetlen helyes módszer – a szociáldemokrata szavazók tömegével, akkor egy olyan következtetésre jutunk, amely jelentősen eltér az ügyről alkotott általános vélekedéstől. Ekkor kiderül, hogy a “szabad szakszervezetek” valójában ma már csak a német osztálytudatos munkások kisebbségét képviselik, hogy még másfél millió szervezett tagjukkal sem sikerült magukhoz vonzaniuk a szociáldemokrácia által már felébresztett munkások felét sem.

A fent idézett tényekből levonható legfontosabb következtetés az, hogy a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalmak teljes egysége, amely elengedhetetlenül szükséges a Németországban várható tömegküzdelmekhez, valójában itt van, és hogy ez az egység megtestesül abban a széles tömegben, amely egyszerre képezi a szociáldemokrácia és a szakszervezetek alapját, és amelyben a mozgalom mindkét része teljes tudatában keveredik szellemi egységben. A szociáldemokrácia és a szakszervezetek közötti állítólagos ellentét a szociáldemokrácia és a szakszervezeti tisztségviselők egy bizonyos része közötti ellentétre zsugorodik, amely ugyanakkor a szakszervezetek belsejében is fennáll e szakszervezeti vezetők és a szakszervezetekbe szervezett proletár tömeg között.

A szakszervezeti mozgalom gyors növekedése Németországban az elmúlt tizenöt év során, különösen az 1895 és 1900 közötti nagy gazdasági fellendülés időszakában, a szakszervezetek nagy függetlenségét, küzdelmi módszereik specializálódását, és végül a rendes szakszervezeti tisztségviselők bevezetését hozta magával. Mindezen jelenségek teljesen érthetők és természetes történelmi termékei a szakszervezetek növekedésének e tizenöt éves időszakában, valamint Németország gazdasági fellendülésének és politikai nyugalmának. Ezek, bár elválaszthatatlanok bizonyos hátrányoktól, kétségtelenül történelmileg szükséges rosszak. De a fejlődés dialektikája azzal a körülménnyel is jár, hogy ezek a szakszervezeti növekedés elősegítésének szükséges eszközei egy bizonyos szervezeti szakaszban és a feltételek egy bizonyos érettségi fokán éppen ellenkezőleg, akadályozzák a további fejlődést.

A szakszervezeti vezetői tevékenység specializálódása, valamint a természetesen korlátozott látókör, amely a békés időszakban zajló széttagolt gazdasági küzdelmekkel jár, túl könnyen vezet a szakszervezeti tisztségviselők körében a bürokratizmushoz és egy bizonyos szűklátókörűséghez. Mindkettő azonban egy egész sor olyan tendenciában nyilvánul meg, amelyek a legnagyobb mértékben végzetesek lehetnek a szakszervezeti mozgalom jövőjére. Először is, túlértékelik a szervezetet, amelyet egy eszközből fokozatosan öncélúvá, egy értékes dologgá változtattak, amelynek alá kell rendelni a küzdelmek érdekeit. Ebből származik az a nyíltan beismert békeszeretet is, amely retteg a nagy kockázatoktól és a szakszervezetek stabilitását fenyegető feltételezett veszélyektől, továbbá magának a szakszervezeti küzdelem módszerének, kilátásainak és sikereinek túlértékelése.

A szakszervezeti vezetők, akik folyamatosan elmerülnek a gazdasági gerilla-harcban, amelynek látszólagos feladata, hogy a munkásokat a legkisebb gazdasági eredmény, minden bérnövekedés és munkaidő-csökkentés legnagyobb értékére neveljék, fokozatosan elveszítik azt a képességüket, hogy a nagyobb összefüggéseket lássák és az egész helyzetet áttekintsék. Csak így magyarázható, hogy sok szakszervezeti vezető a legnagyobb elégedettséggel utal az elmúlt tizenöt év eredményeire, ahelyett hogy éppen ellenkezőleg, a másik oldalt hangsúlyozná; a proletár életszínvonal hatalmas csökkenését a földzsákmány, az egész adó- és vámpolitika, a háziúri kapzsiság által, amely a lakbéreket olyan túlzásba vitt mértékben megemelte, röviden, a polgári politika minden objektív tendenciája által, amelyek nagyrészt semlegesítették a tizenöt év szakszervezeti küzdelmének előnyeit. A teljes szociáldemokrata igazságból, amely miközben hangsúlyozza a jelenlegi munka fontosságát és abszolút szükségességét, a fő hangsúlyt a kritikára és a munka korlátaira helyezi, a fél szakszervezeti igazságot veszik, amely csak a napi küzdelem pozitív oldalát hangsúlyozza.

És végül, a polgári társadalmi rend által a szakszervezeti küzdelemhez szabott objektív korlátok elrejtéséből származik az ellenségeskedés minden olyan elméleti kritika iránt, amely ezekre a korlátokra utal a munkásmozgalom végső céljai kapcsán. A túlzó hízelgés és a határtalan optimizmus minden “szakszervezeti mozgalom barátjának” kötelessége. De mivel a szociáldemokrata álláspont éppen abban áll, hogy harcoljon a kritikátlan parlamenti optimizmus ellen, végül frontot alakítanak a szociáldemokrata elmélet ellen: az emberek egy “új szakszervezeti elmélet” után kutakodnak, vagyis egy olyan elmélet után, amely korlátlan gazdasági előrelépés kilátásait nyitná meg a szakszervezeti küzdelemnek a kapitalista rendszeren belül, a szociáldemokrata tanokkal szemben. Ilyen elmélet valóban létezik már egy ideje – Sombart professzor elmélete, amelyet kifejezetten azzal a szándékkal hirdettek, hogy éket verjenek a szakszervezetek és a német szociáldemokrácia közé, és a szakszervezeteket a polgári álláspontra csábítsák.

Ezekkel az elméleti tendenciákkal szorosan összefüggésben van a vezetők és a köznép forradalma. A helyi bizottságok által történő irányítás helyett, amelynek hiányosságait beismerik, megjelenik a szakszervezeti tisztségviselők üzletszerű irányítása. A kezdeményezés és a döntéshozatal ereje ezáltal a szakszervezeti szakemberekre hárul, úgymond, míg a tagok tömegére a fegyelem passzív erénye. A bürokrácia e sötét oldala kétségtelenül jelentős veszélyeket rejt a párt számára is, mivel a legújabb újításból, a helyi párttitkárságok intézményéből könnyen következhet, hogy ha a szociáldemokrata tömeg nem vigyáz, ezek a titkárságok csupán a döntések végrehajtásának szerveivé válnak, és semmiképpen sem tekinthetők a helyi pártélet kezdeményezésének és irányításának kijelölt hordozóinak. De az eset természete, a politikai küzdelem jellege miatt szűk határok vannak meghúzva a bürokratizmusra mind a szociáldemokráciában, mind a szakszervezeti életben.

De itt a bérküzdelmek technikai specializálódása, például a bonyolult tarifamegegyezések megkötése és hasonlók gyakran azt jelentik, hogy a szervezett munkások tömegét megfosztják az “egész ipari élet áttekintésétől”, és ezzel megalapozzák döntéshozatali képtelenségüket. Ennek a felfogásnak következménye az az érv, amely minden elméleti kritikát tabunak tekint a szakszervezeti gyakorlat kilátásaival és lehetőségeivel kapcsolatban, és amely azt állítja, hogy veszélyt jelent a tömegek ájtatos szakszervezeti érzületére. Ebből kifejlődött egy olyan nézőpont, hogy csak a szakszervezeti küzdelem hatékonyságába vetett vak, gyermekes hit által lehet a munkástömegeket megnyerni és megtartani a szervezet számára. A szociáldemokráciával szemben, amely befolyását a tömegek egységére alapozza a létező rend ellentmondásai és fejlődésének bonyolult jellege közepette, valamint a tömegek kritikus hozzáállására minden tényezőhöz és szakaszához saját osztályharcuknak, a szakszervezetek befolyása és hatalma a tömegek kritikára és döntésre való képtelenségének fejjel lefelé álló elméletén alapul. “A nép hitét meg kell őrizni” – ez az alapelv, amely szerint sok szakszervezeti tisztségviselő a mozgalom életére tett kísérletként bélyegez minden olyan kritikát, amely a szakszervezetiség objektív elégtelenségére utal.

És végül, mindezeknek a specializálódásnak és a szakszervezeti tisztségviselők bürokratizmusának az eredménye a szakszervezetek nagy függetlensége és “semlegessége” a szociáldemokráciával szemben. A szakszervezeti szervezet extrém függetlensége természetes következménye annak növekedésének mint olyan viszonynak, amely a politikai és a szakszervezeti küzdelem formái közötti munkamegosztásból nőtt ki. A német szakszervezetek “semlegessége” részéről a porosz-német rendőrállam reakciós szakszervezeti törvényhozásának termékeként jött létre. Idővel mindkét aspektusa megváltozott. A rendőrség által kikényszerített szakszervezeti politikai “semlegesség” állapotából egy olyan elmélet fejlődött ki, amely szerint önkéntes semlegességük a szakszervezeti küzdelem állítólagos természetén alapuló szükségesség. És a szakszervezetek technikai függetlensége, amelynek a szociáldemokrata osztályharc egységes munkamegosztásán kellene nyugodnia, a szakszervezetek elválása a szociáldemokráciától, nézeteitől és irányításától, a szakszervezetek és a szociáldemokrácia úgynevezett egyenlő tekintélyévé változott.

A szakszervezetek és a szociáldemokrácia elválásának és egyenlőségének látszata azonban főként a szakszervezeti tisztségviselőkben testesül meg, és a szakszervezetek irányító apparátusán keresztül erősödik. Külsőleg egy teljes szakszervezeti tisztségviselői kar, egy teljesen független központi bizottság, számos szakmai sajtó, és végül egy szakszervezeti kongresszus együttes létezésével illúziót teremt a szociáldemokrácia irányító apparátusával, a pártvezetéssel, a pártsajtóval és a pártkonferenciával való pontos párhuzamról. A szociáldemokrácia és a szakszervezetek közötti egyenlőség illúziója többek között ahhoz a szörnyű látványhoz vezetett, hogy részben teljesen analóg napirendek kerülnek megvitatásra a szociáldemokrata konferenciákon és a szakszervezeti kongresszusokon, és ugyanazokon a kérdéseken különböző, sőt éppen ellentétes döntések születnek.

A munkamegosztás természetes felosztásából, amely a pártkongresszus (amely a munkásmozgalom általános érdekeit és feladatait képviseli) és a szakszervezeti kongresszus (amely a szociális kérdések és érdekek sokkal szűkebb körével foglalkozik) között létezik, mesterséges felosztás lett, amely egy állítólagos szakszervezeti és szociáldemokrata nézőpontot hozott létre ugyanazon általános kérdések és érdekek kapcsán a munkásmozgalomban.

Így kialakult az a sajátos helyzet, hogy ugyanaz a szakszervezeti mozgalom, amely alul, a tág proletártömegben teljesen egybeesik a szociáldemokráciával, felül, az irányítási felépítményben hirtelen elválik tőle, és önálló nagyhatalomként állítja be magát. A német munkásmozgalom tehát egy kettős piramis sajátos formáját ölti, amelynek alapja és teste egy tömör tömegből áll, de csúcsai távol vannak egymástól.

Ebből a prezentációból világosan kiderül, hogy milyen módon érhető el természetes és sikeres módon a német munkásmozgalom szoros egysége, amely a közelgő politikai osztályharcok és a szakszervezetek további fejlődésének sajátos érdekei szempontjából nélkülözhetetlenül szükséges. Semmi sem lehetne torzabb vagy reménytelenebb annál, mint hogy a kívánt egységet sporadikus és időszakos tárgyalásokkal akarjuk elérni egyes, a munkásmozgalmat érintő kérdésekben a Szociáldemokrata Párt vezetése és a szakszervezeti központi bizottságok között. Éppen a munkásmozgalom mindkét formájának legmagasabb körei, amelyek, mint láttuk, megtestesítik a szétválást és önállóságot, maguk is a “egyenlő tekintély” és a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom párhuzamos létezésének illúziójának előmozdítói.

Ezeknek az egységét a pártvezetőség és az általános bizottság egyesítésével kívánni azt jelenti, hogy egy hidat akarunk építeni éppen ott, ahol a távolság nagyobb és az átkelés nehezebb. Nem felül, az irányító szervezetek vezetői között és azok szövetségi szövetségében, hanem alul, a szervezett proletártömeg között rejlik a munkásmozgalom valódi egységének garanciája. A millió szakszervezeti tag tudatában a párt és a szakszervezetek valójában egyek, különböző formákban képviselik a szociáldemokrata harcot a proletariátus felszabadításáért. És ebből automatikusan következik annak szükségessége, hogy megszüntessük a szociáldemokrácia és a szakszervezetek egy része között kialakult súrlódások okait, és hogy kölcsönös viszonyukat a proletártömeg tudatához igazítsuk, azaz hogy a szakszervezeteket újra a szociáldemokráciához kapcsoljuk. Az eredeti szakszervezeti beágyazódásból a szociáldemokráciától való elválásig vezető valós fejlődés szintézise ezáltal kifejezésre jut, és az út megnyílik a közelgő nagy proletár tömegküzdelmek időszaka számára, amelyben mind a szakszervezetek, mind a szociáldemokrácia élénk fejlődése és újraegyesülésük mindkettő érdekében szükségessé válik.

Természetesen nem arról van szó, hogy a szakszervezeti szervezet beolvadna a pártba, hanem arról, hogy helyreállítjuk a szociáldemokrácia és a szakszervezetek egységét, amely megfelel a munkásmozgalom egésze és annak részleges szakszervezeti kifejezése közötti tényleges viszonynak. Egy ilyen forradalom elkerülhetetlenül élénk ellenállást vált ki a szakszervezeti vezetés egy részéből. De itt az ideje, hogy a szociáldemokrácia munkástömegei megtanulják kifejezni döntéshozó és cselekvő képességüket, és ezzel bizonyítsák érettségüket arra az időre, amikor nagy küzdelmek és nagy feladatok állnak előttük, amikor ők, a tömegek lesznek a valódi kórus, és az irányító testületek csupán a “beszélő szerepeket” játsszák, azaz csak a tömegek akaratának tolmácsai lesznek.

A szakszervezeti mozgalom nem az, amelyik a szakszervezeti vezetők kisebbségének meglehetősen érthető, de irracionális illúziójában tükröződik, hanem az, amely a proletárok tömegeinek tudatában él, akiket megnyertek az osztályharcnak. Ebben a tudatban a szakszervezeti mozgalom a szociáldemokrácia része. „És az, ami, merjen megjelenni.”

 

Forrás: https://www.amiidonk.hu/elemzes/rosa-luxemburg-tomegsztrajk/