TÜTŐ LÁSZLÓ – ADALÉK “A TŐKÉN TÚL” ESZMETÖRTÉNETI HELYÉNEK BEHATÁROLÁSÁHOZ (5 TÉZIS)

2023. 02. 16.

TÜTŐ LÁSZLÓ – ADALÉK “A TŐKÉN TÚL” ESZMETÖRTÉNETI HELYÉNEK BEHATÁROLÁSÁHOZ (5 TÉZIS)

TÜTŐ LÁSZLÓ – ADALÉK “A TŐKÉN TÚL” ESZMETÖRTÉNETI HELYÉNEK BEHATÁROLÁSÁHOZ (5 TÉZIS)

(Elhangzott Mészáros István könyvbemutatóján, 2010. október 11.)

Lévén perceim meg vannak számlálva (öt percet kaptam szólásra), mondandómat leírtam és felolvasom. Hangsúlyozom, hogy állításaim – értelemszerűen – pusztán tézisek.
 

1. tézis
 

Ismételten visszatérő dilemma az elméleti irodalomban a következő. Hogyan történhet meg a tőkerendszer meghaladása és egy alapvetően más társadalmi rendszer működtetése? A kérdésre – kiélezetten sarkított osztályozásban – két választípus keletkezett.
 

1. válasz. Csak úgy, ha a munkásság önmagáért cselekszik. A hangsúly azon van, hogy közvetlenül a munkásság cselekszik, és szigorúan saját magáért.
 

2. válasz. Valamilyen eszmény (embereszmény, társadalomeszmény) megvalósulásaként jöhet létre egy új társadalmi rendszer.
 

A dilemma megtalálható Marx munkásságában, Lukács György munkásságában, lényegét tekintve megismétlődik Lukács tanítványainál. Nem hiányzik az ún. létező szocializmus körüli vitákból.
 

A döntő szemléletbeli különbség: A második esetben a cselekvés valamilyen eszme, eszmény, elmélet szolgálatában, annak alárendelve magát történik. A cselekvés végső alanya az eszmény.
 

Az első esetben viszont maga a cselekvő munkásság az alany. Az a munkásság, amely saját – nem pillanatnyi – érdekéből indul ki.
 

A kérdés megválaszolásának tétje, hogy mit tekintünk a kívánt változások végső szubjektumának: az éppen létező hús-vér embereket, vagy valamilyen erkölcsi eszményt, filozófiai eszmét, általános elvet, tudományosan felépített fogalmat. Hogy az élő emberekre vagy valamilyen elméletre támaszkodunk erősebben. A dilemmára adott válasznak különösen akkor van közvetlen jelentősége, ha gyakorlatilag kerül napirendre a tőkerendszer meghaladására. Egy történelmi kísérlet nagyon eltérő erőket tud mozgósítani, maga mellé állítani, ha csak kevesek belátására és e belátás politikai keresztülvitelére próbál támaszkodni, illetve abban az esetben, ha sokak felismert, sokak által megtapasztalható érdekeltségre épít.
 

2. tézis
 

Élete során Lukács György több alkalommal is írt önkritikát. Ezen önkritikák többsége tisztán technikai jellegű, formális. Megírásuknak csupán gyakorlati feladata volt. Nem így a „Történelem és osztálytudat” értelmező bírálatának. Ennek az elméleti funkciójú és jelentőségű önkritikának a lényege: a művet baloldali etika és jobboldali ismeretelmélet együttélése jellemzi. A jobboldali ismeretelméletbe az is beleértendő, hogy érvelését valamiféle fogalmi szükségszerűségre, a proletár osztálytudatra mint a proletariátushoz hozzárendelt-hozzárendelhető tudatra alapozza. Lukács későbbi munkásságában nem viszi végig ezt az önkritikai felismerését, és lényegében belül marad az – úgymond – „jobboldali” módszertani-ismeretelméleti paradigmán. A spekulatív etikai-filozófiai portékát nem elhagyja, hanem újracsomagolja: a nembeliség nem pusztán leíró, hanem normatív funkciójú kategóriájával váltja ki.
 

3. tézis
 

Lukácshoz tanítványai két irányból viszonyulnak. Az egyik irány, amelyet lényegében Mészáros István képvisel, következetlenül végrehajtottnak tekintette, ezért kevesellte a „jobboldali ismeretelmélettel” való szakítást. A másik (az ún. Budapesti Iskola néven összefoglalt, és nemcsak Lukács-tanítványokat magába foglaló) irány folytatta, illetve – némi leegyszerűsítéssel – tovább feszítette a társadalomkritika nem „szociológiai” jellegű, hanem morális-eszmei megalapozását.
 

Ismert megállapítás: bármilyen emberfogalom megfogalmazása normatív tartalommal is bír. Az ember leíró fogalma egyúttal embereszmény is. Kimondatlanul is felszólítást hordoz: ha valóban ember akarsz lenni, ha megalapozottan igényt tartasz az ember megnevezésre, akkor felelj meg a fogalmának! Az emberdefiníció észrevétlenül, de automatikusan átcsap etikába. Ahány emberdefiníció, annyi különböző etikába. Lukácsnál és néhány hazai tanítványánál a magáértvaló nembeliség etikájába.
 

Az általánosító funkciójú embermeghatározásnak, emberdefiníciónak szükségképpen van valamilyen számonkérő jellege: rámutatás az empirikus egyének fogyatékosságára. A valóságosan létező emberek ellenpontozása az ideálissal. Az ideális, az eszményi felmutatása és morális mérceként való alkalmazása – ahelyett, hogy a figyelmet a konkrét gyakorlati feladatra irányítaná, összpontosítaná: a létező egyének továbbmozdításának, átvezetésének, az adott struktúrán való konkrét túlsegítésének feladatára. Ebből metodikai szükségszerűséggel következik valamiféle értelmiségi arisztokratizmus: az emberek egyfajta lenézése. A különböző plebejus hiányosságok lenézése, amivel párosul egy jól tapintható félelem ezektől az eleven, hús-vér emberektől.
 

Nem meglepő, hogy az értelmiségi arisztokratizmus életidegen (sőt életellenes) elméleti absztraktsága milyen szabályszerűséggel megy át ellenpólusába: képviselői általában megtérnek a szintén személyiségellenes liberalizmus álláspontjához. (Megjegyzendő, hogy ez a „Budapesti Iskola” tagjai közül nem vonatkozik a plebejus gyökerű Hegedűs Andrásra.)
Hegel ujjongva nyugtázná, hogy az absztrakt filozófiai elvontságok milyen gyönyörű logikai szükségszerűséggel csapnak át látszólagos ellentétükbe.
 

4. tézis
 

Mit tud Mészáros, amit nem tud Lukács és a Budapesti Iskola? Mit csinál másként, mint az említettek? Mindenekelőtt azt, hogy a hegeli eredetű módszer mellett következetesen a gazdaságtannal (valamint gazdaságfilozófiával) alapozza meg társadalomelemzését és társadalomkritikáját.
Mészáros nem valamilyen emberfogalomból, hanem az empirikusan létező egyénekből indul ki. Az ő egymásrautaltságon alapuló együttműködésükből vezeti le egy olyan gazdálkodás lehetőségét és fölényét, amely nem áruviszonyokon, hanem alulról szerveződő közvetlen emberi kapcsolatokon nyugszik.
 

Miközben a magyarországi irányzat az árugazdaság meghaladásának lehetetlenségét próbálja bizonyítani, addig Mészáros arra keresi a választ, hogy miképpen konkretizálható egy nem árukapcsolatokra épülő modern gazdálkodás. Vizsgálódásának eredményeiből két döntő mozzanatot emelnék ki.
 

1. Az emberek piaci kapcsolatai pusztán mennyiségi alapon szerveződnek. A gazdálkodásban egymással társuló egyének kapcsolatai viszont a személyes minőségekre (az egyedi képességekre és törekvésekre) épülnek.
 

2. Kulcsszerepet kap a megváltozott tartalmú és funkciójú számvitel, amely puszta segédeszköze annak, hogy az egymással társuló egyének
személyes törekvései és képességei társadalmi méretekben összetalálkozzanak a rendelkezésre álló erőforrásokkal. Egy ilyen tartalmú és funkciójú számvitel működése a feltétele annak, hogy áru, pénz, tőke (illetve bármiféle állami tekintély) közvetítése nélkül is gazdaságos (emberléptékűen gazdaságos) lehessen a termelés.
 

Azok az emberek, akik nem rendelkeznek valamilyen megélhetési tulajdonnal, csak akkor tudnak kilábalni a felhalmozásra beállított tőkerendszerből, ha önmagukért cselekszenek. Nem rövid távú megélhetésükért, hanem a megélhetésnek a társadalmi struktúrán alapuló biztonságáért. Másként fogalmazva: önmagukért, vagyis minden tulajdonnélküli helyzetének a megváltoztatásáért.
 

A gyakorlati nehézség abban áll, hogy az önmagáért cselekvő bérmunkásság (vagyis átfogó értelemben valamennyi, a létfenntartási tulajdont nélkülöző egyén) hogyan biztosíthat mindenki (tehát mind a közel hétmilliárd fő) részére termelési lehetőséget és ezáltal lehetőséget a megélhetésre. Ennél szűkebb célkitűzéssel nem tud a munkásság önmagáért cselekedni.
 

5. tézis (Lukács védelmében)
 

„A tőkén túl” részletesen elemzi Lukács kapitalizmuskritikájának, tőkekritikájának módszertani hiányosságát. Miután hangsúlyoztam Mészáros eme fejtegetéseinek alapvető fontosságát, utalnék a megközelítés árnyalásának lehetőségére. Nevezetesen arra, hogy – kiváltképp hazai, magyarországi nézőpontból – Lukácsnak Mészárosétól eltérő olvasata is elképzelhető.
 

Észre kell venni, hogy Lukács számára a társadalomelméleti elemzés funkciója nem pusztán elméleti, hanem gyakorlati. Elsődlegesen nem egy tudományos közösséghez, hanem a változtatás esélyével rendelkező kortársakhoz kíván szólni. Ebből következően: ezekben az írásokban számos olyan elem, fejtegetés, érv található, amely szigorúan korhoz kötött – vagyis lényegében taktikai. Ez Lukács esetében nemcsak hátrány, hanem előny is. Számára – néhány tanítvánnyal ellentétben – ez lehetővé teszi, hogy szemlélete eljusson a hús-vér emberekhez, illetve hogy a plebejus egyéneknél, csoportoknál ne csak a műveltségbeli lemaradást, hanem a többleteket is észrevegye. Rámutat például, hogy bizonyos műszaki problémák megoldásában a munkások a mérnökök előtt járnak. És Lukácsnál filozófusi elméletieskedése mellett jelen van annak igénye is, hogy az emberek önmaguktól szervezzék a társadalmi életüket – bármily jelentéktelennek tűnő korabeli példákkal tudja ezt illusztrálni. Vagyis az emberiség jövőjét nemcsak a nembeli lényeg testetöltésére, hanem egyúttal a társadalmi önszerveződés kiteljesedésére is alapozza. Arra az önszerveződésre, amely kivezetheti az embereket a fennállóból, és túlsegítheti az eldologiasult struktúrákon, az egész tőkerendszeren.

Forrás: https://www.kommunista.net/hir/meszaros-istvan-konyvbemutato-eloadasa-a-tokesrendszer-megdontheto-a-tokerendszer-nem