VICTOR SERGE – KRONSTADTRÓL – MÉG EGYSZER

2023. 02. 16.

VICTOR SERGE – KRONSTADTRÓL – MÉG EGYSZER

VICTOR SERGE – KRONSTADTRÓL – MÉG EGYSZER

A probléma valójában sokkal átfogóbb maguknál a Kronstadt-i eseményeknél, amelyek mégiscsak csupán egy epizódot alkottak. Wright és Trockij egy meglehetősen egyszerű tézist állítanak föl: a Kronstadt-i lázadás objektíve ellenforradalmi volt, Lenin és Trockij Központi Bizottságának politikája pedig helyes volt – Kronstadt előtt, alatt és után is.

Valóban, ez a politika helyes volt történelmi léptékkel, sőt a leggrandiózusabb léptékkel mérve is – ami lehetővé tette, hogy egyúttal tragikusan és veszélyesen hibás és téves legyen meghatározott körülmények között. Hasznos és bátor dolog lenne ma ezt elismerni, ahelyett, hogy az 1917 és 1923 közötti általános bolsevik vonal tévedhetetlenségét szögezzük le újra és újra. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a felkeléssorozat Kronstadt-ban és egyéb településeken jelzés volt a párt számára, hogy abszolút képtelenség a hadikommunizmus politikája melletti kitartás. Hiszen az ország haldoklott a mindenre kiterjedő állami ellenőrzés [state-ification] súlyos járma alatt. Kinek volt tehát itt igaza? A Központi Bizottságnak, amely kitartott politikája mellett, ha törik, ha szakad; vagy az éhségtől elkeseredett és szélsőséges tetteket elkövető tömegeknek? Számomra tagadhatatlannak tűnik, hogy Lenin ebben az időszakban élete legnagyobb hibáját követte el. Szükséges lenne talán fölidézni, hogy néhány héttel a NEP bevezetése előtt Buharin közgazdasági művet publikált, melyben kimutatta, hogy a fönnálló viszonyok valóban a szocializmus első fázisának tekinthetők? Ugyanekkor deportálták Pszkov-ba a történész Rozskovot, pusztán azért, mert Leninnek írt leveleiben a parasztsággal való kompromisszumkötést szorgalmazta. Ha egyszer kirobbant a felkelés Kronstadtban, akkor le kellett verni, nem kétséges. De mit tettek a bolsevikok azért, hogy megelőzzék a lázadást? Miért utasították el a pétervári anarchisták fölajánlott közvetítését? És végül: igazolhatja az ember bármivel is a Kronstadt-ban legyőzöttek esztelen és – újra és újra el kell mondani – gyalázatos lemészárlását, azt, ahogyan a pétervári börtönben még három hónappal a felkelés után is volt, hogy tömegesen végeztek ki résztvevőket?

Az orosz nép gyermekeiről volt itt szó, akik talán “elmaradottak” voltak, de ők adták magának a forradalomnak a tömegeit. L. D. Trockij hangsúlyozza, hogy az 1921-es Kronstadt-i matrózok és katonák a forradalmi tudatosság tekintetében már nem voltak azok, mint 1918-ban. Ez igaz is. De mi van 1921 bolsevik pártjával – ez talán ugyanaz volt, mint az 1918-as? Talán nem volt már ekkor súlyosan megmérgezve a bürokratizálódás kórjával, amely gyakran eltávolította a tömegektől és embertelenné tette velük szemben? Érdemes lenne ezen a ponton újraolvasni a Munkásellenzék által megfogalmazott klasszikus kritikát a bürokratikus rezsim kialakulásával kapcsolatban; és szintén érdemes lenne fölidézni azokat a sötét praktikákat, amelyek fölütötték fejüket 1920-ban a szakszervezetekről folytatott viták idején.

Ami engem illett, mélységesen fölháborítottak Pétervárott annak idején azok a manőverek, amelyekkel a többség elhallgattatta a trockisták és a munkásellenzék hangját (ez a két csoport egyébként homlokegyenesen eltérő véleményen volt). A kérdés, ami ma minden vitát meghatároz lényegét tekintve a következő: mikor és hol kezdődött meg a bolsevizmus degenerációja? Mikor és hol kezdett el antiszocialista [non-socialist] módszerekhez – amelyek elítélésében nem szabad haboznunk, mert ezek biztosították a bürokrácia győzelmét a proletariátus fölött – nyúlni a dolgozók tömegeivel szemben, akiknek energiáját és legmagasabb fokú tudatosságát egykor képes volt kifejezni?

Ha föltesszük ezt e kérdést, be kell látnunk, hogy a rossz gyökerei igencsak mélyre nyúlnak vissza a múltban. 1920-ban a mensevik szociáldemokratákat hamis vádakkal illették a Cseka egy kommünikéjében:az ellenséggel való együttműködéssel, szabotázzsal stb. A kommünikét – amely gyalázatos hazugság gyűjteménye volt – aztán arra használták föl, hogy betiltsák a mensevikeket. Ugyanebben az évben szerte Oroszországban letartóztatták az anarchistákat, nem sokkal azután, hogy formális ígéretet tettek mozgalmuk legalizására, és hogy, a Mahnóval kötött tűzszünetet a Központi Bizottság hideg vérrel kihajította az ablakon, miután már nem volt szüksége a Fekete Seregre. A forradalmi politika általában vett helyessége sem igazolhatja az én szememben ezeket a kártékony lépéseket. És most csak néhányat idéztem az ilyen esetek sajnos sokkal hosszabb listájából.

Menjünk vissza még jobban a múltban. Nem jött-e el az ideje, hogy kimondjuk: 1918 dicsőséges évének az a napja, amikor a párt Központi Bizottsága engedélyt adott a Csekának, hogy nyilvános tárgyalás, a vádlottak kihallgatása és védekezési lehetősége nélkül alkalmazza a halálbüntetést fekete nap volt? Ezen a napon a Központi Bizottság dönthetett: vissza akar-e állítani vagy sem egy, az európai civilizáció által már rég elfeledett, inkvizíciós eljárást? Bárhogy is nézzük, a párt ekkor hibát követett el, olyan hibát, ami nem feltétlenül illett a legjobban egy győzedelmes szocialista párthoz. A forradalom alighanem jobban meg tudta volna magát védeni e nélkül.

Rosszul tennénk, ha megpróbálnánk letagadni önmagunk előtt, hogy ma az orosz forradalom történelmi eredményeinek egésze az, ami lassan megkérdőjeleződik. A bolsevizmus tapasztalatainak hatalmas tárházából a forradalmi marxisták csak akkor fogják megmenteni azt, ami alapvetően fontos és fönntartható, ha készen állnak rá, hogy az alapoktól újragondolják a problémákat, szabad elmével, a pártos hiúság és a munkásmozgalom többi irányzatával szembeni múlhatatlan ellenszenv (amely elsősorban a történelmi vitáknál érvényesül) nélkül. Ha viszont nem ismerjük el saját hibáinkat, amelyek súlyát nem csökkenti az idő múlása, akkor fönnáll annak veszélye, hogy a bolsevizmus történelmi eredményeinek teljes egésze elveszik. A Kronstadt-i epizód egyben a párt és a proletariátus viszonyának a kérdése is, a párt belső rendszerének a kérdése (a Munkásellenzék szétzúzása), a szocialista etika kérdése (egész Pétervárt becsapták, amikor azt híresztelték, Kronstadt-ban fehér lázadás robbant ki) és végül az emberségesség kérdése is, mind ami az osztályharcot, mind pedig ami a saját osztályunkon belüli konfliktusokat illeti. És végül, Kronstadt próbatétel, képesek vagyunk-e még saját magunkkal kritikailag szembenézni.

Mivel jelenleg nem áll módomban részletesebb választ adni Wright és Trockij elvtársnak, ezért remélem, lesznek olyan jók, hogy közlik azt a levelet a New International olvasóközönsége számára. Talán gondolataim alkalmasak lesznek arra, hogy megindítsák ezt a vitát, amelyet jó lenne sikeresen rendeznünk, az egészséges, forradalmi elvtársiasság szellemében.

PÁRIZS, 1938. április. 28.

Forrás: http://rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/300-kronstadtrol-meg-egyszer