2026. 05. 20.
Paul Mattick: Marx és Keynes (1955)
I.
A klasszikus közgazdaságtan, melynek kezdeteit rendszerint Adam Smithre vezetik vissza, legjobb kifejeződését és végét David Ricardóban találta meg. Ricardo, ahogy Marx írta, „végül tudatosan az osztályérdekek – a munkabér és a profit, a profit és a földjáradék – ellentétét teszi meg kutatásai kiindulópontjává, ezt az ellentétet, naivul, társadalmi természeti törvénynek fogván fel. Ezzel azonban a gazdaságtan polgári tudománya el is érkezett áthághatatlan korlátjához”,[1] hiszen a kritika továbbfejlesztése csak a termelés tőkés rendszerének ellentmondásainak és korlátainak felismeréséhez vezethetett. Azáltal, hogy megtette azt, amit a burzsoá közgazdászok már nem tehettek, Marx magát tartotta a burzsoá közgazdaságtan igazi örökösének, ahogy elpusztítójának is.
A közgazdasági elmélet további fejlődése alátámasztotta Marx nézeteit. Bár a polgári gazdaság valóban képtelen volt továbbfejlődni, formai változásokra mégis képes volt. A klasszikus közgazdaságtan a termelést és a rendszer egészét helyezte előtérbe. Követőik viszont a cserefolyamatot és az egyéni vállalkozást emelték ki. Noha nem merült fel komoly kétség a kapitalista rendszer természetességét, észszerűségét és megváltoztathatatlanságát illetően, a polgári gazdaság iránti korai bizalmat mégis lassan aláásta a liberális elmélet és a társadalmi valóság közötti egyre növekvő ellentmondás. A tőkefelhalmozódással járó, súlyosbodó gazdasági nehézségek felkeltették az érdeklődést a prosperitást, a válságot és a depressziót okozó tényezők, illetve a konjunktúraciklus iránt. A neoklasszikus iskola, amelynek legismertebb képviselője Alfred Marshall volt, megkísérelte a közgazdaságtant gyakorlati tudománnyá alakítani, vagyis olyan módszereket és eszközöket találni, amelyekkel befolyásolni lehet a piaci mozgásokat, és növelni lehet mind a tőke jövedelmezőségét, mind az általános társadalmi jólétet. De a válságok egyre hosszabb időtartama és egyre hevesebb jellege hamarosan az új optimizmust még mélyebb kétségbeeséssé változtatták, és a polgári közgazdaságtan meddősége újra arra késztette a közgazdászokat, hogy a „tiszta elmélet” kevésbé kínos biztonságát és az akadémiai elzárkózást válasszák.
A nagy gazdasági világválság közepette a polgári közgazdasági elméletet John Maynard Keynes „merész” tézisei hirtelen újjáélesztették. Fő műve, a „Foglalkoztatás, kamat és pénz általános elmélete” a közgazdasági gondolkodás „forradalmának” számított, és a „keynesi közgazdaságtan” iskola kialakulásához vezetett. Míg a makacs „ortodox” közgazdászok „szocialistának” vagy „illuzórikusnak” bélyegezték ezt az új iskolát, az úgynevezett szocialisták megpróbálták ötvözni Marxot Keynesszel, vagy inkább Keynes elméletét fogadták el korunk „marxizmusaként”. Marx szkepticizmusát a burzsoá gazdaság jövőjével kapcsolatban most már csak annak jeleként értelmezték, hogy nem volt képes vagy nem akarta konstruktívan kritizálni a klasszikusokat. Viszont Keynesről azt mondták, hogy megvalósította Alfred Marshall reformált és jobb kapitalizmusra irányuló elképzeléseit. Ezek a törekvések, valamint a „keynesiánusok” általános és tudományos körökben egyaránt tapasztalható nagy népszerűsége, továbbá az a kitartás, amellyel gazdasági érvelésük gyakorlati alkalmazhatóságát hirdetik, és a nyilvánvaló politikai befolyásuk miatt is hasznos és érdekes megvizsgálni mind az állításaikat, mind elhunyt mestereik munkásságát a mai társadalom tényleges fejlődésének és nyilvánvaló tendenciáinak jegyében. Így elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsuk a keynesi és a marxista nézőpontot.
II.
A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elméletének kiadásáig Keynes-t a neoklasszikus iskola közgazdászának tartották, amelynek marginális [határhaszon-elmélet] nyelvezete a sajátja is volt. A gazdasági kategóriákat pszichológiai szakkifejezésekkel cicomázták, feltehetően az „emberi természetből” származtatva. A gazdasági életet egyéni várakozások és csalódások határozzák meg, és Keynes még az egyének pénzcsináló és pénzszerető ösztöneiről is beszélt, mint a gazdasági gépezet fő hajtóerejéről. Úgy vélte, hogy „pszichológiai törvény”, hogy az egyének jövedelmük növekedésével egyre kisebb részét fogyasztják el jövedelmüknek. Amikor az aggregált [össz] valós jövedelem növekszik, növekszik a fogyasztás is, de természetesen nem annyival, mint a jövedelem. Feltételezve, hogy minden befektetés végső soron fogyasztási szükségleteket szolgál, és hogy a bevétel növekedése kevésbé növeli a fogyasztást, mint a jövedelmet, a megtakarítások gyorsabban fognak növekedni, mint a befektetések. Ezzel az aggregált kereslet csökken, és a foglalkoztatási szint elmarad a rendelkezésre álló munkaerő-kínálattól. Ez történik az „érett” társadalomban a már létező hatalmas tőkeállomány következtében, amely csökkenti a tőke marginál (határ)hatékonyságát vagyis jövedelmezőségét, és ezáltal a jövőbeli tőkét illető elvárások is csökkennek. Ez viszont olyan pszichológiai magatartást alakít ki a vagyon tulajdonosainak részéről, hogy megtakarításaikat inkább pénz formájában őrizzék, mintsem olyan vállalkozásokba fektessék be, amelyek csekély vagy semmilyen hozamot nem ígérnek.
Keynes érdeklődésének középpontjában a gazdasági pangás és a tömeges munkanélküliség állt. A hagyományos közgazdasági elmélet a teljes foglalkoztatottság képzeletbeli feltételeihez és Say „piaci törvényéhez” kötődött – vagyis ahhoz a meggyőződéshez, hogy „a kínálat megteremti a saját keresletét”. Mint Say, Keynes a jelen és a jövőbeli fogyasztásban látta minden gazdasági tevékenység célját, de a francia közgazdásszal ellenben, már nem tartotta fenn, hogy a kínálat elegendő keresletet teremt a teljes foglalkoztatottság fenntartásához. „Say törvényének” megcáfolását a keynesiánus elmélet legjelentősebb aspektusának tartják, különösen azért, mert e „törvényt” a saját talaján dönti meg, azáltal, hogy megmutatja, hogy csak amiatt a „tény” miatt, hogy a termelés a fogyasztást szolgálja, a kínálat még nem teremti meg saját keresletét.
Közel hetvenöt évvel korábban Marx már rámutatott arra, hogy csak a tőke gyorsított bővülése teszi lehetővé a foglalkoztatás növekedését, hogy a fogyasztás és a tőkés termelés körülményei közötti „fogyasztás” két különböző dolog, és hogy a teljes termelés csak akkor növekedhet, ha a tőke tulajdonosainak és irányítóinak nagyobb részesedést biztosít a teljes termelésből. Marx nem tartotta érdemesnek megfosztani rangjától az „unalmas és komikus »tudomány hercegét«, J. B. Say-t”, noha „kontinentális bámulói őt kürtölték ki a vételek és eladások metafizikai egyensúlyáról szóló kincs-lelet előbányászójának”.[2] Marx számára a Say-féle „piac törvénye” teljes képtelenség volt a tőkefelhalmozás profitszükségletei és az ember észszerűen megfontolt termelési követelményei, a kapitalizmusbeli „társadalmi kereslet” és a tényleges társadalmi szükségletek között növekvő ellentétre tekintettel; egyben rámutatott, hogy a tőkefelhalmozás egy ipari tartalékhadsereget von maga után.
III.
Amikor Keynes megkésetten közeledett Marx álláspontjához, nem azért tette, hogy rámutasson a tőkés termelés alapvető ellentmondására, hanem azért, hogy a foglalkoztatás és a beruházás közötti aránytalanságot nagyszerű eredményként értékelje. Nézete szerint „egy gazdag társadalomnak sokkal szélesebb körű befektetési lehetőségeket kell találnia ahhoz, hogy a tehetősebbek megtakarítási hajlandósága és a szegényebbek foglakoztatása összeegyeztethető legyen egymással.”[3]. Azonban, amíg nem szüntetjük meg a jövedelem és a fogyasztás közötti szakadékot, Keynes elméletéből az következik, hogy „minden alkalommal, amikor ma egyensúlyt teremtünk a beruházások növelésével, a holnapi egyensúly elérésének nehézségeit súlyosbítjuk.”[4]. De a közeljövőre nézve, ezeket a nehézségeket leküzdhetőknek tartotta olyan kormányzati politikákkal, amelyek csökkentik a „likviditási preferenciát” és növelik a „hatékony keresletet” ellenőrzött infláció révén, mérséklik a kamatlábakat és csökkentik a reálbéreket, ezáltal ösztönözve a beruházási kedvet. Ha ezek nem lennének elegendőek, a kormány növelheti a gazdasági aktivitást közmunka és deficitfinanszírozás révén. A teljes foglalkoztatottságot irányadó kritériumként tekintve a piacgazdaságba történő különböző beavatkozások hatékonysága kísérleti úton tesztelhető. Minden olyan intézkedés, amely nem vezet teljes foglalkoztatáshoz, elégtelen. Mivel a „gazdaság fellendítését célzó” [pump-priming] intézkedések révén történő foglalkoztatás növelés „másodlagos foglalkoztatáshoz” vezethet a termelés további ágazataiban, feltételezték, hogy ez valóban így lesz. És ha minden más kudarcot vallana, még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy a kormány közvetlenül szabályozza a beruházásokat.
Nem szükséges egyetérteni Keynesszel a munkanélküliség okát illetően ahhoz, hogy felismerjük: az általa javasolt munkanélküliség elleni intézkedések a közelmúlt történelmében minden kormány politikáját jellemezték, függetlenül attól, hogy ismerték-e az elméletét vagy sem. Ezek az intézkedések jóval az elméleti megfogalmazásuk előtt már megjelentek a történelemben. Minden monetáris és fiskális újítást már kipróbáltak: a közmunkák, az infláció és a hiányfinanszírozás olyan régiek, mint a kormányzás maga, és számos válsághelyzetben alkalmazták őket. A modern időkben azonban ezeket a szabály alóli kivételeknek tekintették, amelyek elfogadhatóak a társadalmi válságok idején, de katasztrofálisak, ha tartós politikaként alkalmazzák őket.
IV.
Marx számára a tőke termelésében rejlő ellentmondások nem „gazdasági” jellegűek a kifejezés burzsoá értelmében. Ő nem a piac keresleti és kínálati viszonyaival foglalkozik, hanem a társadalmi termelőerőknek a kapitalista termelési viszonyokra gyakorolt hatásával, vagyis a munka termelékenységének növekedése által az érték- és értéktöbblet-termelésre gyakorolt következményekkel. A polgári elmélet, amely a termelékenység növekedését a tőke saját termékének tekinti, elválasztja azt társadalmi következményeitől. Marx számára ez az a független változó, amely meghatározza a gazdasági viszonyok rendszerében minden más változót.
A munka és növekvő termelékenységének kiemelt jelentősége Marx gondolatrendszerében arra vezetett, hogy felfedezze a tőkefelhalmozás világos fejlődési tendenciáját, amely a mennyiségi változások nyomán minőségi változásokat is feltárt. Meg tudta mutatni, hogy a kapitalista „egyensúlyi mechanizmusnak” magának is változnia kell a tőke bővülése során, és hogy ez utóbbi határozza meg és módosítja a kereslet és kínálat piaci erőit, mivel a piaci törvényeknek a társadalmi termelőerők és a kapitalista termelési viszonyok között kialakuló „egyensúlytalanság” tágabb keretein belül kell érvényesülniük.
A termelékenység növekedése, az értéktöbblet növekedése és a tőke felhalmozódása mind egy és ugyanaz a folyamat. Ez azt jelenti, hogy a termelőeszközökbe fektetett tőke gyorsabban növekszik, mint a munkaerőbe fektetett tőke. Ez magában foglalja azt, amit Marx a „tőke növekvő szerves összetételének” nevezett. Mivel a profitot a befektetett tőke teljes összegére számítják, a profitnak csökkenő tendenciát kell mutatnia, mivel a teljes összegnek az a része, amely egyedül értéktöbbletet termel, viszonylag kisebb lesz. Természetesen a folyamat azt is jelenti, hogy egyre nagyobb a képesség az értéktöbblet termelésére, ami ellensúlyozza a profit csökkenésének „tendenciáját”, és ez adja a folyamat okát. Marx értekezésének minden bonyolultságát félretéve, a tőke bővülésének absztrakt sémája azt mutatja, hogy a piaci valóságban a tőke bővülésének hajtóerejeként működő verseny mellett az értéktöbblet termelése és felhalmozása már a tőke termelésének kettős jellegében – például a csereértékben és a használati értékben – talál egy korlátozó elemet, amelyet csak a kapitalista termelési mód folyamatos bővülése és kiterjesztése képes leküzdeni. A profitráta csökkenésének megelőzése érdekében a felhalmozásnak soha nem szabad leállnia. Egyre több többletértéket kell kinyerni, ami a termelés folyamatos forradalmasítását és piacainak folyamatos kiterjesztését jelenti. Amíg a felhalmozás lehetséges, a kapitalista rendszer virágzik. Ha a felhalmozás leáll, válság és depresszió következik be.
Marx és Keynes tehát – bár különböző okokból – egyaránt felismerik a tőkefelhalmozás csökkenő ütemében rejlő kapitalista dilemmát. Keynes az okot a beruházási motiváció hiányában látja. Marx, aki a motiváció hiányának hátterét vizsgálja, annak okát a termelés társadalmi jellegében, a tőke termelésében találja meg. Keynes nem tekinti a válságot és a depressziót a tőkefelhalmozás szükséges velejárójának; azok csak a laissez-faire körülmények között azok, és akkor is csak abban az értelemben, hogy a gazdasági egyensúly nem foglalja magában a teljes foglalkoztatottságot. Marx számára azonban a folyamatos tőkefelhalmozás válságok és depressziók időszakait feltételezi, mivel a válság az egyetlen „egyensúlyi mechanizmus”, amely a kapitalizmusban annak fejlődése tekintetében működik. A válságok során a tőkeszerkezet átesik azokon a szükséges változásokon, amelyek helyreállítják az elvesztett jövedelmezőséget és lehetővé teszik a tőke további bővülését.
V.
Marx tőkefelhalmozás-elmélete a klasszikus elmélet bírálatán keresztül előrevetítette Keynes neoklasszikus elmélettel szembeni kritikáját. Lényegében tehát Keynes „forradalma” abban áll, hogy részben újra megfogalmazta Marx kapitalista gazdasággal és annak elméletével szembeni kritikájának egy részét. Keynes nem tanulmányozta Marxot, és nem is érezte szükségét ennek, mert Marx elméletét a klasszikusokéval azonosította. A klasszikus elmélet elutasításával Keynes úgy gondolta, hogy ezzel Marxot is elutasítja. A valóságban azonban egyik elméletet sem vette figyelembe, hanem a neoklasszikus piacelméletet, amelynek már nem volt jelentős kapcsolata Smith és Ricardo eszméivel. Marx klasszikus közgazdaságtan-kritikája azonban hasonlít Keynes neoklasszikusokkal szembeni kritikájához, bár mélyebb, mint Keynesé, mert a klasszikusok mélyebb gondolkodók voltak, mint apologetikus utánzóik, és mert Marx nem volt polgári reformer.
Noha Keynes meg kívánta „dönteni a marxizmus ricardói alapjait”, ehhez először is éppen ezekre az alapokra kellett támaszkodnia. Elfogadta az értékelméletet a ricardói értelemben, amelyben a munka mint a termelés egyedüli tényezője magában foglalja „a vállalkozó és alkalmazottainak személyes szolgálatait.” Marxhoz hasonlóan gazdasági összefüggésekben gondolkodott, de míg Marx rendszerében a gazdasági összefüggések elemzése a tőkefelhalmozás alapvető tendenciájának felfedezéséhez vezetett, és nem többhöz, addig a keynesi rendszerben ez egy olyan politika megfogalmazását szolgálta, amely támogatni tudja ezt az irányt anélkül, hogy kárt tenne a kapitalista termelési viszonyokban. A legegyszerűbben szólva, Keynes modellje egy zárt rendszert ábrázol, amelyben a termelés két osztályra oszlik; az egyik fogyasztási javakat a másik pedig tőkejavakat termel. A fogyasztási és tőkejavakra fordított teljes kiadás (munkaórán alapuló) bér-egységekben kifejezve alkotja az összjövedelmet. Amikor az aggregált kereslet, vagyis a fogyasztási és tőkejavak kereslete egyenlő az összjövedelemmel és magába foglalja, hogy az összmegtakarítás egyenlő a befektetésekkel, akkor a rendszer állítólag egyensúlyban van. Az aggregált kereslet csökkenése, ami a megtakarítások és a beruházások közötti eltérést jelenti, csökkenti a teljes jövedelmet és munkanélküliséget eredményez. E helyzet megváltoztatása érdekében az aggregált keresletet olyan szintre kell növelni, ahol a teljes jövedelem teljes foglalkoztatottságot jelent.
A gazdasági összefüggések marxi rendszerében az állandó tőke a tőkés osztály tulajdona, a változó tőke a munkaerő társadalmi megfelelője, és az értéktöbblet az uralkodó osztály felhalmozási és bevételi forrása. Itt nem a „társadalmi jövedelem” és a „társadalmi kibocsájtás” és ezek egymáshoz való viszonya a kérdés, hanem a munkaerő tőkés kizsákmányolása.
VI.
A második világháborúig Keynes elméletei csupán részben bizonyultak helytállónak. Volt azonban egy jó mentsége – az, hogy a javaslatai vagy nem valósultak meg, vagy azok alkalmazása túl korlátozottan történt. A hadiipari termelés megindulásával azonban Keynes biztos volt abban, hogy elméletét teljes mértékben igazolni fogják. Most kiderül majd, „milyen szintű teljes kibocsátás és milyen szintű fogyasztás szükséges ahhoz, hogy egy szabad, modern társadalom… erőforrásainak optimális kihasználását elérje”.[5] Azonban a háborús intézkedések igencsak függetlenek voltak a keynesiánus ideológiától: sem az első világháborúban alkalmazottaktól, sem a különböző kormányok között nem mutattak eltérést – utóbbiak közül néhány nem is csatlakozott a keynesi „forradalomhoz”. A második világháború hadi gazdaságával kapcsolatos összes újítás – mint például a pénz- és hitelinfláció, az ár- és munkaerő-szabályozás, a prioritások, a kényszermegtakarítás, a jegyrendszer stb. – már az első világháború idején is jelen voltak, annak ellenére, hogy akkoriban a közgazdaságtanban az „ortodox” megközelítés volt uralkodó.
Ha a hadigazdaság „bizonyította” is Keynes elméletének helyességét, azt éppen az elmélet visszájára fordítottjával sikerült. Noha a válság idején nem sikerült növelnie a „fogyasztási hajlandóságot”, a háború alatt annak visszafogásában „ragyogó sikert” aratott. Nem tudta a beruházásokat a teljes foglalkoztatottság szintjéig növelni, de a tőkés javak megsemmisülése munkaerőhiányhoz vezetett. Bár a háború alatt felfüggesztették, Keynes elméletei a „normális állapot” visszatérésével ismét relevánssá váltak. Maga a háború csak azt bizonyította számára, hogy technikailag bármely gazdasági rendszer elérheti a teljes foglalkoztatottságot, ha úgy kívánja; nem jutott eszébe, hogy a jelenlegi körülmények között a háború és a háborúra való felkészülés lehet az egyetlen út a teljes foglalkoztatottsághoz. Másoknak viszont eszükbe jutott; általában azonban a keynesi szellemet leginkább a jóléti állam olyan hívei képviselik, mint William Beveridge, aki a második világháború vége felé egy „a termelés szocializálása nélkül a kereslet szocializálásán” alapuló teljes foglalkoztatottsági programot javasolt.[6] A keynesi elveken alapuló és megvalósításához költségvetési eszközöket választó program célja az volt, hogy a háború idején elért teljes foglalkoztatottságot átvigye a béke körülményei közé.
A második világháború után a tömeges munkanélküliség visszatérésétől való félelmek túlzottnak bizonyultak. A háborús és a békés időszak termelése között már nem volt nyilvánvaló különbség, és nem volt szükség a Beveridge-terv vagy bármely más, a termelési erőforrások teljesebb kihasználását célzó terv bevezetésére. A „keynesi forradalom” kezdete óta tehát nem adódott valódi alkalom annak gyakorlati érvényességének a kipróbálására. Ugyanakkor a válság idején a kormányzati beavatkozás bizonyos mértékben növelte a foglalkoztatottságot. Ezért azt lehet mondani, hogy az elmélet nagyon általános értelemben bizonyította érvényességét mindenütt, ahol alkalmazták, és abban a mértékben, ahogyan alkalmazták. Ebben az esetben azonban a keynesiánus elmélet csupán a kormányzati válságpolitikák másik neve lenne, és annyiban merülne ki, hogy a kormánynak kell gondoskodnia a tőkefelhalmozás preventív aspektusairól, ott, ahol a magánkezdeményezés lankadni kezd. Míg a termelés továbbra is a magánnyereség érdekében történik, bővítése a kormány felelőssége – azaz a hitelrendszer logikus kiterjesztése a magánpénzügyi ellenőrzésről a kormányzati pénzügyi ellenőrzésre való áttéréssel.
Nemcsak keynesi, hanem bármely reális szemszögből nézve is az állami beavatkozást ma már elkerülhetetlen szükségszerűségnek tekintik. A „jóléti állam” és a magánvállalkozás hívei egyaránt egyre inkább a „jóléti közgazdaságtan” mellett érvelnek. De, bár úgy tűnik, senki sem kételkedik abban, hogy az állami szabályozás maradandó jelenség, annak jellegét illetően továbbra is jelentős véleménykülönbségek vannak. A keynesiánusok általában a nagyobb kormányzati beavatkozás mellett állnak; de ezt gyakran a „lopakodó szocializmus” formájaként kerül elutasításra mivel a kormányzati szabályozás és a hiányfinanszírozás folyamatos növekedése egyenlő a magánkapitalizmus államkapitalizmussá való átalakulásával. A keynesianizmus – mivel átmeneti állapotnak is tekinthető a teljes mértékben államilag szabályozott kapitalista gazdaság felé vezető úton – a kapitalista rendszer keretein belüli társadalmi reform elméletévé vált. Ezzel a legélesebb ellentétben áll a marxizmussal, amely nem a társadalmi reformmal, hanem a kapitalista rendszer felszámolásával foglalkozik.
Paul Mattick
Western Socialist, 1955. november-december
*
Forrás: Kötelező Közhelyek – fordítás: P.G.
https://gegrop.substack.com/p/marx-es-keynes
Az általam hozzátoldott lábjegyzeteket szögletes zárójelben jelöltem. [P. G.]
[1] Karl Marx: Utószó A tőke második kiadásához (MEM 23. kötet 12-13. o.) [Ford.]
[2] Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához (MEM 13. kötet 70. o.)
[3] J.M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, 51. o. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1965; Erdős Péter fordítása)
[4] J.M. Keynes: I. m. 126. o.
[5] J. M. Keynes A „The New Republic” lapban, 1940. július 29.
[6] William H. Beveridge: Full Employment in a Free society [Teljes foglalkoztatottság egy szabad társadalomban], 1945. 29. o.