PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921

Szeretnék köszönetet mondani annak a sok kollégámnak, barátomnak, akik segítettek e kötet elkészítésében. Külön köszönettel tartozom három professzornak és tudósnak, akik a Columbia Universityn orosz történelmi stúdiumaimat irányították: Geroid T. Robinsonnak, Henry I. Robertsnek és Michael T. Florinskynak. Hálás vagyok Max Nomadnek és Loren Graham professzornak, akik végigolvasták a kéziratot és értékes megjegyzéseikkel és bírálatukkal segítették munkámat. Marina Tinkoff, Xenia J. Eudin, Anna M. Bourguina, N. Zsiguljov, Peter Sedgwick, Edward Weber, Alexis Struve és Eino Nivanka volt olyan kedves és válaszolt érdeklődő kérdéseimre és számos, komoly segítséget jelentő észrevételt tett. Köszönettel tartozom Philip E. Mosely professzornak azért, hogy hozzáférhetővé tette számomra a Columbia University Archive of Russian and East European History and Culture-t, továbbá a levéltár gondnokának, L.P. Magerovszkijnak azért, hogy segített az egyes anyagok felkutatásában. Köszönetet mondok a Columbia, a Harvard és a Hoover Könyvtárak, a New York Public Library, a Helsinki Egyetemi Könyvtár, a Kongresszusi Könyvtár és a National Archives munkatársainak az anyagok felkutatásában nyújtott segítségükért. Külön lekötelezettje vagyok Ida Mettnek és George Katkovnak úttörő munkáikért, amiket felsorolok a bibliográfiában. Szükségtelen külön is kijelentenem, hogy ennek ellenére a kötetben előforduló tévedésekért kizárólag én vagyok a felelős.

Mélyen hálás vagyok a Columbia University Orosz Intézetének, ahol doktorátusomra készülve dolgoztam és különösen az Intézet igazgatójának, Marshall Shulmannek, meleg támogatásáért és bátorításáért. Hálával tartozom emellett a John Simon Guggenheim Memoriál Foundationnek, az American Philosophical Societynek, az American Council of Learned Societies-nek és a Social Science Research Councilnak az orosz anarchizmus és az orosz tömegfelkelések kutatásához nyújtott támogatásukért, mely munka egyik terméke a jelen tanulmány.

BEVEZETÉS

„Ez olyan robbanás volt”, – mondta Lenin a kronstadti felkelésről, – „amely mindennél élesebben megvilágította a valóságot”.^[1]

1921 márciusában a Finn-öbölben lévő Kronstadt haditengerészeti erőd matrózai, az orosz forradalom „büszke és dicső” fiai fellázadtak a bolsevik kormány ellen, amit ők segítettek hatalomra. A „szabad szovjetek” jelszava alatt forradalmi kommünt hoztak létre, amely 16 napon át állt fenn, mígnem a jégen át katonai egységeket küldtek leverésükre. Hosszú és heves harcok után, amelyek mindkét oldalon súlyos veszteségeket okoztak, a felkelés elbukott.

A felkelés máig sem szűnő vitákat váltott ki. Miért lázadtak fel a tengerészek? A bolsevikok szerint a nyugaton élő orosz emigránsok és antant támogatóik által irányított fehér összeesküvés résztvevői voltak. A velük rokonszenvezők szerint viszont forradalmi mártírok voltak, akik a bolsevik diktatúra ellen a szovjet eszményének megvalósításáért harcoltak. A felkelés leverése szemükben brutális tett volt, amely megmutatta, hogy Szovjet-Oroszország, mint a „munkások és parasztok állama”, nem egyéb mítosznál. Sok külföldi kommunista hite rendült meg abban a kormányban, amely ilyen kíméletlenül bánik egy igazi tömegtiltakozással. Ebből a szempontból Kronstadt annak a későbbi eseménysornak prototípusa volt, amely az illúziókat veszített radikálisokat a mozgalommal való szakításhoz és az eredeti tiszta eszményekhez való visszatéréshez vezette. A kulákok likvidálása, a Nagy Tisztogatás, a náci-szovjet paktum, Hruscsov Sztálin elleni támadásai – minden egyes ilyen esemény a párttagok és a szimpatizánsok tömeges eltávolodását eredményezte, akik meg voltak győződve arról, hogy elárulták a forradalmat. „Egyetlen dolog számít valóban”, írta Louis Piacher 1949-ben, „és ez Kronstadt. Megtörténtéig ingadozhatott valaki intellektuálisan, idegenkedhetett érzelmileg, sőt el is utasíthatta a szovjet ügyét gondolatban, miközben óvakodott attól, hogy támadja.”^[2]

Mások később találták meg a maguk „Kronstadtját” – az 1956-os magyar felkelésben. Budapesten ugyanúgy, mint Kronstadtban egy diktatórikus és bürokratikus rendszert akartak a felkelők igazi szocialista demokráciává ^[3] átalakítani. A bolsevikok számára azonban egy ilyen örökség fenyegetőbb volt, mint a szocializmus elvei ellen irányuló legélesebb támadás. Magyarország – majd 1968-ban Csehszlovákia – nem azért volt veszélyes, mert ellenforradalom zajlott, hanem mert Kronstadthoz hasonlóan forradalom és szocializmus koncepciója erőteljesen különbözött a szovjet vezetésétől, Moszkva mégis ellenforradalmi összeesküvésnek minősítette és elfojtotta a felkelést, akárcsak Kronstadtban tette 1921-ben. Budapest lerohanása, jegyezte meg a szovjet politika egyik bírálója, ismét megmutatta, hogy a kommunistákat ^[4] semmi nem tarthatja vissza attól, hogy elpusztítsák azokat, akik kihívást jelentenek hatalmuk számára.^[5]

De az ilyen párhuzamok nem vezetnek messze. Az eseményeket 35 év választja el egymástól, teljesen különböző országokban zajlottak teljesen más résztvevőkkel, ezért a hasonlóság csak felszínes lehet. Szovjet-Oroszország 1921-ben még nem volt az a Leviathán, mint korunkban. Fiatal és még meg nem szilárdult állam volt, amely otthon lázongó emberekkel, külföldön pedig a bolsevikokat a hatalomból bármi áron eltávolítani akaró elszánt ellenségekkel nézett szembe. Ami ennél fontosabb: Kronstadt orosz területen volt, s amivel a bolsevikok szembekerültek, az saját tengerészetük lázadása volt, az egyik legfontosabb stratégiai ponton, a Pétervárt nyugat felől védő erődben. Féltek attól, hogy Kronstadt lángra gyújtja a szárazföldet is vagy egy újabb szovjetellenes invázió kiindulópontjává válik. Számtalan bizonyíték van arra, hogy az orosz emigránsok megpróbáltak segítséget nyújtani a felkelésnek és saját érdekükben felhasználni azt. Még a fehérek sem követtek el olyan rémtetteket, mint amilyeneket a bolsevikok elkövettek a tengerészek ellen. De érezték, hogy elemi szükség van a felkelés mielőbbi elfojtására. A jég néhány héten belül elolvad és nyugatról élelmiszerszállítmányok és erősítés érkezhet, s ezzel az erőd új intervenció kiindulópontjává válhat. A propagandától függetlenül minden jel arra utal, hogy Lenin és Trockij őszintén félt egy ilyen lehetőségtől.

Sajnos néhány nyugati történész saját beszámolójában nem vett tudomást e körülményekről. A szovjet szerzők másfelől szintén erőszakot tettek a tényeken, amikor a felkelőket fehér összeesküvőknek tüntették fel.^[6] Ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a felkelést igazabb megvilágításba helyezze. E feladat teljesítéséhez Kronstadtot a politikai és társadalmi események szélesebb összefüggésrendszerébe ágyazva kell vizsgálni, mivel a lázadás a hadikommunizmusból az Új Gazdasági Politikába való átmenetet kísérő nagy válság része volt, annak a válságnak része, amit Lenin a legsúlyosabbnak tartott a hatalom megszerzése óta. Szükséges továbbá a felkelést a kronstadti és az egész Oroszországra jellemző spontán lázadás hagyományaival is összekapcsolni. Remélhetőleg egy ilyen megközelítés jól megvilágítja majd a felkelők indítékait és magatartását.

Ezen túlmenően van néhány olyan probléma, ami gondos elemzést igényel. Ezek között a legfontosabb a flotta társadalmi összetétele, az országos elégedetlenség szerepe, a fehér részvétel kérdése és a felkelők ideológiájának természete. E kérdésekre természetesen nem adható határozott válasz mindaddig, amíg a szovjet levéltárak hozzáférhetővé nem válnak a kutatás számára, amire mindmáig nem került sor. Addig is ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a hozzáférhető források alapján tárja fel az eseményeket. Felhasználásra kerültek a nyugati levéltárakban található dokumentumok, továbbá kiadott szovjet anyagok is, amiket gyakran tisztán propagandacéllal jelentettek meg, de azután a legfontosabb kérdéseket megvilágító értékes forrásokká váltak.

Mindenekelőtt a felkelők és bolsevik ellenfeleik egymással ellentétes indítékainak rendszerét fontos megvizsgálni. A tengerészek egyfelől forradalmi fanatikusok voltak, és mint a fanatikusok a történelem során mindig, ekkor is egy elmúlt korhoz tartoztak, akiknek szemében eszményeik tisztaságát beszennyezték a hatalom exigenciái (elvárás, követelmény -szerk. megj.). A bolsevikok másfelől győztesen lábaltak ki a véres polgárháborúból, és még nem álltak készen arra, hogy eltűrjenek bármiféle új kihívást hatalmukkal szemben. A konfliktusban mindkét fél saját céljaival és törekvéseivel összhangban cselekedett. Ha ezt mondjuk, nem tagadjuk az erkölcsi ítélkezés szükségességét. De Kronstadt olyan helyzetet mutat fel, amelyben a történész rokonszenvezhet ugyan a felkelőkkel, de el kell ismerni, hogy a bolsevikok jogosan jártak el akkor, amikor megfékezték őket ^[7]. Ez a felismerés Kronstadt tragédiájának igazi kulcsa.

1. A HADIKOMMUNIZMUS VÁLSÁGA

1920 őszén Szovjet-Oroszországban megkezdődött a háborúról békére való áttérés egyáltalán nem könnyű időszaka. Az ország -a több mint hat év alatt- megismerte az állandó zűrzavart, de most a világháború, a forradalom és a polgárháború után a köd végleg eloszlott. Október 12-én a szovjet kormány békét kötött Lengyelországgal. Három héttel később az utolsó fehér tábornokot, Pjotr Vrangel bárót a tengerbe szorították, és a polgárháború, ami vérbe és mocsokba fojtotta az országot, győzedelmesen befejeződött. Délen Nyesztor Mahno, az anarchista partizán még folytatta a harcot, de 1920 novemberében egykor hatalmas hadseregét szétverték, és ettől kezdve már nem jelentett fenyegetést a moszkvai kormány számára.^[8] Szibériát, Ukrajnát és Turkesztánt visszahódították a Donyec-medencével és a bakui olajmezővel együtt, és 1921 februárjában a bolsevik hadsereg győzelmét Tiflisz visszafoglalásával és a grúz mensevik kormány elűzésével tetőzte be. Így három évig tartó bizonytalanság után, amikor sorsa nap mint nap egy hajszálon függött, a szovjet rendszer tényleges ellenőrzése kiterjedt Oroszország egész hatalmas területére.

A polgárháború vége egy új korszak kezdetét jelentette a szovjetek más országokkal való kapcsolataiban is. A bolsevikok, félretéve a világforradalom közeli győzelmével kapcsolatos reményeiket, „lélegzetvételnyi” szünetet akartak a maguk számára biztosítani, amit 1918-ban megtagadott tőlük a polgárháború kitörése. Meghiúsult a nyugati hatalmak azon várakozása is, hogy Lenin kormányzata rövid időn belül összeomlik. Mindkét oldal normalizálni kívánta kapcsolatait, és 1920 végén nem volt semmi oka annak, hogy e kívánság ne valósuljon meg: az antant blokádot feloldották, megálljt parancsoltak az Oroszország elleni európai fegyveres intervenciónak, s ezzel elhárult a diplomáciai elismerés és a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése útjából a legkomolyabb akadály is. Az év folyamán békeszerződés jött létre Oroszország és baltikumi szomszédjai: Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia között; 1921 februárjában béke- és barátsági szerződést írtak alá Perzsiával és Afganisztánnal, míg Törökországgal folytak a tárgyalások egy hasonló szerződés megkötéséről. Eközben a szovjet kiküldöttek, Kraszin Londonban és Vorovszkij Rómában, tárgyalásokat folytattak kereskedelmi szerződések megkötéséről egy sor európai országgal, így kilátásai voltak a problémák sikeres rendezésének.

E kedvező fejlemények ellenére az 1920-1921-es tél rendkívül kritikus periódus a szovjet történelemben. Lenin elismerte ezt a szovjetek 1920 decemberében tartott VIII. Kongresszusán, amikor kijelentette, hogy a békés gazdálkodásra és a társadalmi újjáépítésre való zavartalan átmenetet nem lesz könnyű végrehajtani.^[9] Bár a katonai harc győzelemmel ért véget, és a külpolitikai helyzet is gyorsan javult, a bolsevikok súlyos belső nehézségekkel kerültek szembe. Oroszország kimerült és összetört volt. Az ország minden részén láthatóak a harc nyomai. Az elmúlt két évben a halálozási ráta gyorsan növekedett, az éhínség és a pestis több millió áldozatot szedett a harcokban elpusztult milliók mellett. A XVII. századi Zavaros Idők óta nem ment át az ország ennyi szenvedésen és megpróbáltatáson. A mezőgazdasági termelés drasztikusan csökkent, az ipar és a szállítás megbénult. Oroszország, egy kortárs szavaival élve, a polgárháborúból olyan széthullott gazdasággal került ki, ami „példa nélkül áll az emberiség történelmében”.^[10]

Elérkezett a nemzet sebei begyógyításának ideje, és ezzel együtt a külpolitikai helyzet enyhülésével párhuzamosan szükségessé vált fordulatot végrehajtani a belpolitikában is. Ez mindenekelőtt a „hadikommunizmus”, a polgárháború szükségleteivel összhangban álló program feladását jelentette. Mint neve is jelzi, a hadikommunizmus a beszolgáltatás és a kényszer rendszere volt. A gazdasági hiányok és a katonai szükség diktálta berendezkedést a kormányzati ellenőrzés szélsőségesen központosított jellege jellemezte a társadalmi élet minden területén. Sarkpontja a parasztok gabonájának erőszakos rekvirálása volt. Fegyveres egységeket küldtek a falvakba a városok élelmezéséhez és a Vörös Hadsereg számára, körülbelül ötmillió ember ellátásához szükséges terményfelesleg begyűjtésére. Bár utasításuk úgy szólt, hogy a személyes szükségletek kielégítése céljára hagyjanak elegendő gabonát a parasztoknak, a rekviráló egységek gyakorlatában általános volt, hogy kevesebbet hagytak meg a gabonából, mint amennyi a személyes fogyasztáshoz és a következő évi vetéshez szükséges lett volna. „A hadikommunizmus lényege” -ismerte el maga Lenin- „az volt, hogy a parasztoktól ténylegesen minden feleslegüket elvegyük, sőt gyakran nemcsak a felesleget, de a paraszt élelmezéséhez szükséges gabona egy részét is. Azért tettük ezt, hogy ellássuk a hadsereget és a munkásokat.”^[11] A gabonán és a növényféléken kívül az élelmiszer-rekviráló egységek gyakran a lovakat, az abrakot, a kocsikat is elvették, sok esetben anélkül, hogy bármit is fizettek volna értük, és így a falvak lakói olyan alapvető cikkek, mint cukor, só, petróleum nélkül maradtak, nem is beszélve a szappanról, cipőről, gyufáról, dohányról és az alapvető javításokhoz szükséges tűről vagy drótról.

Nem kétséges, hogy az erőszakos rekvirálással /oroszul prodrazversztkával/ a bolsevik rendszer megmenekült a vereségtől, mivel enélkül sem a hadsereg, sem a kormány fő támogatóit jelentő városi népesség nem létezhetett volna. Ennek azonban az volt az ára, hogy maga ellen hangolta a parasztságot. Miután fegyverrel kényszerítette a parasztokat, hogy átadják terméktöbbletüket, és megtagadta tőlük a nehezen nélkülözhető fogyasztási cikkeket, a falusiak előre megjósolható módon reagáltak: a parasztok az élelmiszerbegyűjtő osztagokat – ha ezek nyílt ellenállással nem is találkoztak – a legváltozatosabb kitérő taktikákkal akadályozták. 1920-ban egy hatósági becslés szerint a kormány élelmiszerbegyűjtő osztagai elől az össztermésnek több mint egyharmadát rejtették el sikeresen.^[12] A parasztok továbbá egyre inkább csak a saját szükségleteik kielégítéséhez szükséges nagyságú földterületet művelték meg, és így az európai Oroszország területén megművelt föld az 1913-as, a világháború kitörése előtti utolsó, békeévben megművelt területnek csak háromötöde volt.^[13] E csökkenés jórészének oka természetesen a megpróbáltatásoknak az a sorozata volt, amit az orosz vidéknek a háború idején el kellett szenvednie, de a prodrazversztka politikája minden bizonnyal hozzájárult a mezőgazdasági termelés polgárháborús időszakban bekövetkezett katasztrofális mértékű visszaeséséhez. 1921-ben a teljes termés a háború előttinek mintegy felét, az élő állatállomány pedig körülbelül kétharmadát tette csak ki. Különösen az olyan alapvető növényeknél, mint a len és a cukorrépa volt komoly mértékű a csökkenés, a len esetében a normálisnak csak egyötöde, a cukorrépa esetében pedig csak mintegy egytizede termett.^[14]

Ugyanakkor az erőszakos rekvirálás eredményeként kiújult a régi harc Oroszországban a vidéki népesség és a városokra támaszkodó államhatalom között. Lenin már jóval korábban felismerte, hogy Oroszország elmaradott gazdasági és társadalmi viszonyai szükségessé teszik a parasztsággal kötött taktikai szövetséget, ha pártja meg akarja szerezni és tartani a hatalmat. A bolsevikoknak legalább azt el kellett érniük, hogy a parasztok semlegesek maradjanak. Elsősorban ez a megfontolás vezetett oda, hogy 1917 decemberében koalíciós kormányt alakítottak a baloldali szociálforradalmárokkal és ugyanez a megfontolás eredményezte, hogy M.I. Kalinyin – azon kevés bolsevikok egyike, akiknek paraszti származása széles körökben ismert volt – lett a Szovjet Köztársaság elnöke. De a paraszti támogatás megszerzésének fő eszköze a csornij peregyel, az általános földosztás régi álmának valóra váltása volt. Az 1917. október 26-i és 1918. február 19-i bolsevik földdekrétumok tökéletes összhangban álltak a vidéki nép egalitariánus és népi törekvéseivel. A parasztság törekvéseit kifejező szociálforradalmár agrárprogramot kölcsönvéve a fiatal szovjet kormány felszámolta valamennyi földbirtokot és elrendelte, hogy a földet egyenlő alapon osszák fel azok között, akik maguk, bérmunka alkalmazása nélkül művelik azt.^[15] A két dekrétum új lendületet adott annak a folyamatnak, amely tulajdonképpen már hónapokkal korábban, 1917 nyarán kezdetét vette és 1920-ra a földet több mint 20 millió, parasztcsaládok által megművelt kisgazdaságra osztották fel.

Nem meglepő ezek után, hogy a vidéki népesség lelkesen fogadta ezeket a kezdeti bolsevik intézkedéseket, és örömüket csak az államtól származó hivatalos intézkedésekkel szembeni hagyományos óvatosság mérsékelte. A parasztok számára a bolsevik forradalom elsősorban és mindenekelőtt földéhségük kielégítését, és a nemesség eltörlését jelentette, és most csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Saját új földbirtokuk mögé fedezékbe vonulva gyanakodva tiltakoztak minden külső beavatkozás ellen. Ez azonban csak rövid ideig volt így. A polgárháború elhúzódásával, és a rekviráló osztagok vidéki garázdálkodásával párhuzamosan a parasztok a bolsevikokat inkább ellenségüknek, mint barátaiknak vagy jótevőiknek kezdték tekinteni. A parasztok emellett dühösek voltak amiatt, hogy a hatóságok a polgárháború idején állami gazdaságokat hoztak létre a legnagyobb nemesi birtokokon. A falusiak számára az igazi csornij peregyel valamennyi föld felosztását jelentette a nép között. Ezenkívül annak a „bérrabszolgaságnak” az eltörlését is jelentette, amely tovább élt az állami gazdaságokban. Mint maga Lenin rámutatott: „a paraszt ezt gondolja: ha vannak nagy gazdaságok, akkor egyszer bérmunkás lehet belőlem”.^[16]

E politika következtében egyre több paraszt kezdett úgy gondolkodni, hogy a bolsevikok és a kommunisták nem azonosak. Az előbbieknek tulajdonították a föld szétosztását, míg az utóbbiakat – különösen Trockijt, Zinovjevet és a többi olyan kommunista vezetőt, akiknek „idegen” származása közismert volt – keserűen azzal vádolták, hogy a kötelékek új formáját kényszerítik rájuk, ahol az állam lép a földesurak helyére. „Bolsevikok vagyunk és nem kommunisták. A bolsevikokkal vagyunk, mert elűzték a földesurakat, de nem vagyunk a kommunistákkal, mert azok az egyéni birtokok ellen vannak.”^[17] Lenin így jellemezte a parasztok alapállását 1921-ben. Egy év multával, mint ezt a szmolenszki kerület rendőrségi jelentése mutatja, nem sokat változott a helyzet: „A parasztok között határtalan a szovjetkormány és a kommunisták elleni gyűlölet. A közép- és szegényparasztok körében – a kulákokról nem is beszélve – folyó beszélgetések során ezt hallani: »Nem szabadságot, hanem szolgaságot akarnak bevezetni számunkra. Eljött Godunov ideje, amikor a parasztokat a földesurakhoz láncolták. Most minket /láncolnak/ az olyan zsidó polgárokhoz, mint Modkowski, Aronson stb.«.”^[18]

A parasztok többsége a polgárháború idején eltűrte a szovjet rendszert, amit a fehér restaurációval szemben a kisebb rossznak tartott. Bármennyire is erős volt az uralkodó párttal szembeni ellenszenvük, még jobban féltek attól, hogy visszatérnek a földesurak és elveszítik földjüket. Az élelmiszerbegyűjtő osztagokat gyakran fogadta fegyveres ellenállás a falvakban, ami nem kevés bolsevik életét követelte, de a parasztok nem fejtettek ki olyan széleskörű fegyveres ellenállást, ami a kormányt létében fenyegette volna. Vrangel hadseregének 1920 végén bekövetkezett veresége azonban gyorsan megváltoztatta a helyzetet. Most, hogy a fehér veszély elmúlt, a parasztok prodrazversztka és állami gazdaságok elleni fellépését már nem korlátozta semmi. Parasztlázadások söpörték végig Oroszországot. A legsúlyosabb zavargásokra a tambovi kerületben, a Volga középső részén, Ukrajnában, az észak-kaukázusi körzetben és Nyugat-Szibériában került sor, ahol a kormány hatalma viszonylag gyenge volt és a paraszti erőszak hosszú múltra tekintett vissza.^[19]

A lázadások egymást érték 1920-1921 telén. Ebben az időszakban, mint Lenin megjegyezte, „leszerelt katonák tíz- és százezrei” tértek vissza szülőfalujukba és csatlakoztak a partizáncsapatokhoz.^[20] 1921 elején 2.500.000 embert – a Vörös Hadsereg létszámának közel felét – szerelték le az államépítés munkáját kísérő erőszak és társadalmi nyugtalanság légkörében. Ez nem volt szokatlan eljárás Európában sem az I. világháborút követő időszakban, amikor a széleskörű leszerelés fokozta a meglévő gazdasági feszültségeket és növelte a nép elégedetlenségét. Oroszországban azonban különösen súlyos volt a helyzet. A háború, a forradalom és a polgárháború több mint hat éve alatt a jognélküliségnek olyan szelleme harapózott el, amit nehéz volt felszámolni. A gyökerét veszített polgári népesség még nem talált új lakóhelyre akkor, amikor a leszerelés, mint Lenin megjegyezte, olyan nyugtalan emberek hordáját bocsátotta el a hadsereg kötelékéből, akiknek egyetlen foglalkozása a háború volt, és akik természetes módon fordultak a banditizmus és a lázongás felé. Lenin számára a helyzet a polgárháború újraéledésével fenyegetett, de a korábbitól eltérő és veszélyesebb formában – veszélyesebb formában, mert nem olyan társadalmi elemekről volt szó, akik felett túlhaladt a történelem, hanem a néptömegekről. Egy hatalmas népfelkelés, egy új pugacsovcsina, Puskin ismert kifejezésével „vak és könyörtelen” mozgalom réme jelent meg a kormány szemei előtt – és mindez egy olyan pillanatban, amikor a városok, a bolsevikok hagyományos támogatói maguk is kimerültek és meggyengültek, és a városi lakosság körében is nyugtalanság uralkodott.

1920 novembere és 1921 márciusa között a vidéki lázadások száma gyorsan növekedett. Csak 1921 februárjában, a kronstadti felkelés előestéjén, 119 önálló parasztfelkelésről számolt be a Cseka az ország különböző részein.^[21] Kelet-Szibériában a felkelés hulláma elöntötte az egész tyumeni körzetet és a szomszédos tartományok közül a cseljabinszkit, az orenburgit és az omszkit. A transzszibériai vasútvonalon a közlekedés erősen akadozott, ami növelte az európai Oroszország városaiban már amúgy is súlyos élelmiszerhiányt. A Volga középső vidékén, ahol Sztyenka Razin és Pugacsov a legtöbb parasztot állította a maga oldalára, fegyveres martalócok – parasztok, háborús veteránok, dezertőrök – bandái fosztogatták a vidéket élelmiszer és zsákmány után kutatva. Nem sok választott el egy társadalmi forradalom kitörésétől. Mindenütt elkeseredett emberek lestek a rekviráló osztagokra és vad elszántsággal harcoltak mindenki ellen, aki ügyeikbe avatkozott. A leghevesebb harc Tambov feketeföldes tartományában folyt, itt zajlott le a XVII. század óta a legnagyobb parasztlázadás. A. Sz. Antonov, a korábbi szociálforradalmár vezetésével, akinek partizánvezéri híre és Robin Hood-i szegénylegényi tekintélye Nyesztor Mahnóéval vetekedett, a lázadók több mint egy évig tartottak nagy területeket ellenőrzésük alatt, míg a kronstadti tengerészfelkelést leverő tehetséges vörös parancsnok, Mihail Tuhacsevszkij nagy erőkkel a helyszínre nem érkezett.^[22]

Az 1920-1921 telén kitört parasztfelkelések nagy száma mellett meghökkentően nagy volt a lázadók soraihoz csatlakozók tömege is. Az Antonov-mozgalomban csúcspontján közel 50.000 ember vett részt, míg Nyugat-Szibéria egyetlen tartományában – egyáltalán nem túlzó források szerint – legalább 60.000 partizán harcolt.^[23] Az egyszerű, csákányokkal, bunkósbotokkal, vasvillákkal felfegyverzett és puskákkal, pisztolyokkal jóformán nem is rendelkező parasztok szabályos ütközeteket vívtak a reguláris egységekkel, és elkeseredett bátorságuk következtében a kormánycsapatok – amelyek személyi állománya a lázadókhoz hasonló társadalmi és családi háttérrel rendelkezett – olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy speciális Cseka-osztagokat és kommunista tisztinövendékekből álló különítményeket – akiknek hűsége felől semmi kétség nem lehetett – kellett bevetni. A korszerű fegyverekkel és hatékony szervezettel nem rendelkező parasztcsapatok végül vereséget szenvedtek a reguláris vörös erőktől. A felkelőknek nem volt végiggondolt programjuk, bár jelszavaik mindenütt azonosak voltak: „Le a rekvirálással!”, „Le az élelmiszerbegyűjtő osztagokkal!”, „Ne engedjétek elvenni a terményfelesleget!”, „Le a kommunistákkal és a zsidókkal!”. Valamennyien gyűlölték a városokat, amelyekből a komisszárok és az élelmiszerbegyűjtő osztagok érkeztek, és amelyek rájuk küldték ezt a sok megpróbáltatást. Tambov népe a tartomány bolsevik katonai parancsnoka szerint a szovjethatalmat „a rabló komisszárok és hivatalnokok”, a nép életétől elidegenedett türannikus erők művének tekintette. Nem meglepő ezek után, hogy a tambovi felkelők egyik csoportja nem mást tekintett elsődleges céljának, mint „a vidékre nyomort, halált és szégyent hozó kommunisták-bolsevikok uralmának megsemmisítését”.^[24]

Bár a legerősebb fegyverük a fegyveres ellenállás és a termény elrejtése volt, a parasztok a tiltakozás egy másik hagyományos eszközét is igénybe vették: alázatos petíciókat küldtek a központi kormányhoz. 1920 novembere és 1921 márciusa között a moszkvai hatóságokat az ország legkülönbözőbb részeiből küldött sürgető kérvényekkel bombázták, a hadikommunizmus erőszakos politikájának befejezését követelve. Most, hogy a fehérek vereséget szenvedtek, elvesztette létjogosultságát az élelmiszer erőszakos rekvirálása. Ehelyett a parasztok rögzített adó kivetését kértek termékeikre és azt, hogy feleslegeikkel nekik megfelelő módon rendelkezhessenek. A termelés ösztönzésére pedig a vidék fogyasztási cikkekkel való jobb ellátását követelték.^[25]

Ezek az igények azonban a szovjet adminisztráció körében kevés rokonszenvre találtak, mert a paraszti kisbirtokost általában gyógyíthatatlan kispolgárnak tekintették, aki miután földhöz jutott, nem támogatja tovább a forradalmat. A bolsevikok mindennél jobban féltek attól, hogy az orosz faluban megerősödnek a tőkés elemek. Történelmi párhuzamot vonva az 1848-as parasztságra emlékeztettek, amely Nyugat-Európában a reakció védelmére kelt, és igyekeztek elkerülni minden olyan engedményt, ami saját országukban az önálló paraszti tulajdonosok rétegének megerősödéséhez vezethetett volna. Sok bolsevik számára továbbá a gazdaság központosított állami irányítását jelentő hadikommunizmus volt államaik szocialista társadalmának legfőbb jellemzője, és nem szívesen adták volna fel azt a szabadpiac és egy szilárd gazdasági helyzetű parasztság kedvéért.

Ennek az álláspontnak Valerij Oszinszkij /igazi nevén Obolenszkij/, a kommunista párton belüli Demokratikus Centralista Csoport ^[26] vezetője volt a legelszántabb képviselője. Oszinszkij 1920-ban egész sor nagyhatású cikkében fejtette ki álláspontját. Elutasítva az adózáshoz és a szabad kereskedelemhez való visszatérést, az állami beavatkozás fokozását követelte a mezőgazdaság területén. A paraszti agrárválság megoldásának egyetlen lehetséges módja, írta, „a termelés kötelező tömeges megszervezése” a kormányhivatalnokok irányítása és ellenőrzése alatt.^[27] Ennek érdekben javasolta, hogy minden helységben alakítsanak „vetési bizottságokat”, amelyek elsődleges feladata a termelés növelése, a művelés alá vont területek körének kibővítésével. Az új bizottságoknak szabályozniuk kell a felszerelések használatát, az ültetés módját, az állattartást és a termelés hatékonyságát fokozó egyéb tényezőket. Oszinszkij továbbá javasolta, hogy a parasztok vetőgabonáját közös raktárakba gyűjtsék be, ahonnan a készletet a kormány osztja el. Elképzelése szerint egy olyan szocializált mezőgazdaságot kell megteremteni, ahol valamennyi kisbirtokos tulajdona köztulajdonba kerül, és ahol a mezőgazdasági munkákat közösen végzik.

Oszinszkij javaslata nemcsak a hadikommunizmus adott szinten tartását, hanem a vidéki élet minden szférájára történő kiterjesztését is maga után vonta volna. A parasztok megbékítése helyett, javaslatai csak újabb riadalmat keltettek a parasztok között, akik nem vártak sokáig a válasszal. Erre jó alkalom kínálkozott 1920 decemberében, amikor Moszkvában összeült a Szovjetek VIII. Kongresszusa. A tanácskozás napirendjén központi helyet foglaltak el Oszinszkij javaslatai. Bár a kommunista többség nyomatékosan támogatta a tervet, ellenzéki hangok hallatszottak az ilyenfajta országos találkozón utolsó ízben jelenlévő mensevikek és szociálforradalmárok soraiból. A mensevikek közül Fjodor Dan és Davi Dallin, a jobb- és a baloldali eszerek részéről pedig V.K. Volszkij és I.N. Steinberg egyértelműen elítélték a hadikommunizmus „végzetes” politikáját. Az élelmiszer-rekvirálás rendszerének terményadóval és az állam iránti kötelezettségek teljesítése után megmaradt termények szabad kereskedelmével történő azonnali felváltását követelték. A kényszer további fenntartása, érvelt Dan, csak a vetésterület és az amúgy is kevés gabonamennyiség további csökkenéséhez vezethet, az erőszak alkalmazásának további következménye pedig a város és a falu közötti szakadék növekedése lesz, és ez a parasztokat az ellenforradalom karjaiba hajtja. Volszkij hasonló indítékokból sürgette a kormányt, hogy támogassa az önkéntes szövetkezetek megalakulását és számolja fel a parasztok heves ellenkezését kiváltó állami gazdaságokat. Dallin pedig az Oszinszkij javasolta vetési bizottságokra hivatkozva arra figyelmeztetett, hogy bármilyen új kényszerítő eszköz bevezetése csak a fennálló válságot mélyítheti el.^[28]

A kormányzat mezőgazdasági politikáját további bírálatok érték a parasztok részéről is a kongresszus parasztküldötteinek zárt ülésén. Lenin személyesen vett részt ezen, és az erről a Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának küldött feljegyzései rendkívül érdekesek. Lenin jegyzeteiből kiderül, hogy Oszinszkij javaslatát a küldöttek egyhangúlag elvetették. Egy szibériai paraszt, akinek lakóhelyén már régóta tartottak a parasztfelkelések, mély megvetéssel támadta a vetési bizottságok létesítésének és az állami beavatkozás fokozásának gondolatát: „Oszinszkij nem ismeri Szibériát. Én harmincnyolc éve élek ott, de Oszinszkij semmit nem tud”. Egy másik küldött támadta a kormány kollektivizált mezőgazdaság megteremtésére irányuló erőfeszítését, de leghevesebben az önkényesen megszabott kvótát teljesíteni akaró és a semmittevő és a dolgozó parasztok közötti különbséget nem tevő fegyveres gabonagyűjtő osztagok által végrehajtott rekvirálások fenntartása ellen kelt ki. Olyan sok gabonát visznek el, mondta egy küldött, hogy sem az embereknek, sem az állatoknak nem marad elegendő ennivalójuk. Egy tulai paraszt tiltakozott amiatt, hogy az elkobzás következtében Közép-Oroszország feketeföldes területeinek egytizede a következő vetéshez szükséges vetőmag nélkül maradt. Ha növelni akarjuk a mezőgazdasági termelést, mondta egy permi küldött, akkor fel kell számolni a kötelező beszolgáltatás rendszerét.

A szónokok egymás után tiltakoztak amiatt, hogy terményeikért nem, vagy csak keveset fizetnek. „Ha azt akarják, hogy minden földet bevessünk”, mondta egy minszki tartományból érkezett paraszt, „akkor adjanak sót és vasat. Nem akarok mást mondani.” Lovakra, kerekekre és boronákra van szükségünk – szóltak közbe mások. Adjanak eszközeink és házaink megjavításához szükséges bádogot, vagy olyan tényleges értékkel bíró pénzt, amit elfogad a kovács és az ács. Egy, a kosztromai területről érkezett küldött az egész csoport véleményét fogalmazta meg, amikor ezt mondta: „A parasztot ösztönözni kell, másként nem dolgozik. A fa akkor is növekszik, ha ostorral verik, de senki nem műveli a földet ilyen helyzetben.” „Hogyan lehet ösztönözni a parasztot?”-kérdezte egy novgorodi paraszt. „Egyszerűen: rögzíteni kell a beszolgáltatandó gabona és szarvasmarha mennyiségét”.^[29]

Lenin nem maradt közömbös a parasztok panaszaival szemben. Amikor például tudomást szerzett arról, hogy egyes területeken a parasztokat szabályszerűen kifosztják és vetőmagjukat is elviszik, személyesen lépett közbe érdekükben.^[30] Legkorábban november elején kezdett el foglalkozni a beszolgáltatás terményadóval történő felváltásának lehetőségével, amit a parasztok is követeltek.^[31] De ekkor még elutasította, mint olyan elgondolást, amely nem érett meg a megvalósításra. A polgárháború kiújulásának veszélye, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, még nem múlt el teljesen, Lengyelországgal még hivatalosan is békét kell kötni és a franciák által támogatott Vrangel hadserege még a török határ mellett állomásozik, csak kedvező alkalomra várva az újabb támadáshoz. Ezért nyilvánvaló, hogy egy új békegazdasági program bevezetését nem szabad elsietni.^[32] Egy korábbi alkalommal Lenin ezt egy orosz mesével illusztrálta. 1920 októberében a moszkvai terület parasztküldötteinek gyűlésén mondott beszédében elismerte /a hallgatóság helyeslő kiáltásai közepette/, hogy a parasztság nehéz adóteher alatt nyög, olyan teher alatt, ami komoly szakadást idéz elő a város és vidék, a munkások és parasztok között. De ha a kos és a kecske kimerül az egymás elleni harcban, kérdezte Lenin, a proletariátusra és a parasztságra utalva, hagyhatjuk-e, hogy az ellenforradalom hiúza mindkettőjüket felfalja?^[33]

Így egyre növekvő kétségek között ugyan, de Lenin továbbra is kitartott a hadikommunizmus régi politikája mellett. 1920 decemberében, a Szovjetek VIII. Kongresszusán Oszinszkijnak a közös vetőmag-bankra és a tavaszi vetési kampányra vonatkozó javaslatainak elfogadása mellett foglalt állást. A kongresszus ezután határozatot fogadott el, amely a Mezőgazdasági Népbiztosság ellenőrzése alatt „országos kötelező vetési terv” elkészítését rendelte el. Minden tartományban, területen és városban vetési bizottságokat kell felállítani, amelyek a földművelés alá vont területek kiterjesztése érdekében rendelkeznek az összes munkaerő és termelőeszköz felett.^[34] De ugyanakkor Lenin, legalábbis az adott pillanatban, célszerűtlennek ítélt minden, a mezőgazdaság további kollektivizálására irányuló kísérletet. Már nem hitt abban, hogy a szocializmus megvalósítható lenne a közeli jövőben. Oroszország, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, a kisparasztok országa maradt és a parasztok „nem szocialisták”.^[35] Az eljövendő Oroszországot az ő energiáik segítségével kell felépíteni. Bár a Szuharjovkát /Moszkva híres feketepiaca/ felszámolták, a szelleme minden kistulajdonosban ott él. „Amíg a kisparasztok országában élünk”, mondta Lenin, „addig Oroszországban a kapitalizmusnak erősebb gazdasági bázisa lesz,mint a szocializmusnak”. De ha a szocializmusba való átmenet hosszú és nehéz folyamat is, ez még nem ok arra, hogy meghátráljunk a vidék kapitalista erői előtt – tette hozzá, így a kényszer és nem az engedmény maradt a bolsevik mezőgazdasági politika lényege.

xxx

A helyzet a városokban, amelyek a bolsevikok fő bázisát jelentették, sok szempontból még rosszabb volt, mint a falvakban. A hat éven át tartó zűrzavar szétzilálta az ország iparát. Bár a közzétett statisztikák sok ponton eltérnek egymástól, az ezekből kibontakozó kép azt mutatja, hogy a gazdaság közel állt az összeomláshoz.^[36] A teljes ipari termelés 1920 végén az 1913. évinek mindössze egyötöde volt. Bár a bakui olajmezőket és a donyeci szénmedencét sikerült 1920 őszén visszafoglalni, rendkívül súlyosak voltak a károk és nagy nehézségekbe ütközött a helyreállítás. Sok bánya beomlott és sok üzem teljesen elpusztult. Oroszországban 1920 végén a széntermelés csak egynegyede, az olajtermelés pedig csak egyharmada volt a háború előttinek. A vasérckitermelés az 1913 évinek 3 százalékát sem tette ki, a réztermelés pedig gyakorlatilag megszűnt. Az alapanyagok ilyen hiánya mellett az ország fő ipari centrumai termelésük nagymértékű csökkentésére kényszerültek. Sok nagyüzem csak a nap egy részében működött, és a munkások száma a négy-öt évvel korábbinak töredékére csökkent. A nehézipar sok fontos szektorában teljesen szünetelt, a fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban pedig a háború előtti egyharmadára esett vissza a termelés. A cipőgyárak termelése a normálisnak csak egytizede volt, a textiliparban pedig minden húsz gyárból csak egy működött.

E katasztrofális helyzetet két további tényező súlyosbította: az egyik az antant blokádjának fojtó hatása, a másik pedig az ország közlekedési hálózatának dezorganizálódása. Az 1918-as békeszerződés kikényszerítése után 1920-ban végre megszűnt a blokád, de a külfölddel való kereskedelem csak a következő évben indult meg és akkor is nagyon kismértékű volt. Mindennek eredményeként Szovjet-Oroszország meg volt fosztva a nehezen nélkülözhető technikai berendezésektől, gépektől, és nyersanyagoktól, amelyek hiánya akadályozta az ipari rendszer gyors helyreállítását. Ugyanakkor a szállítóeszközök jelentős része is megsemmisült. Az ország nagy részében a vasúti síneket és a hidakat felrobbantották a visszavonuló csapatok. Trockij, aki a Szovjetek VIII. Kongresszusán a szállítás helyzetéről számolt be, bejelentette, hogy a mozdonyoknak több mint fele javításra szorul és a mozdonygyártás az 1913-as szintnek csak 15 százalékát éri el.^[37] Az üzemanyag-szállítást gyakorlatilag beszüntették, a vasutak kizárólag élelmiszert szállítottak, és ez is fokozta az ipari termelés visszaesését. Az összeköttetés szinte mindenütt hiányzott és több terület teljesen megbénult.

A vasúti szállítás akadályoztatása nagymértékben megnehezítette az élelmiszer eljuttatását az éhező városokba. Az ellátás annyira akadozott, hogy a munkások és más városlakók jóformán csak az éhenhaláshoz elegendő fejadagokat kaptak. A rendelkezésre álló kis élelmiszermennyiséget egy olyan preferált rendszer szerint osztották el, amelyben eredetileg a hadiiparban dolgozó munkások kapták a legnagyobb adagokat, és ezt a rendszert a polgárháború befejeződése után is fenntartották. Így 1921 elején a pétervári kohászati üzemek és öntödék munkásainak napi fejadagja 800 gramm fekete kenyér, míg a többi munkásé 600 gramm, az egyéb kategóriákba tartozóké pedig 400, illetve 200 gramm volt.^[38] De még e csekély mennyiség kiosztása is bizonytalan volt. A szállítás területén dolgozó munkások napi élelmiszermennyiségének kalóriaértéke 700 és 1000 kalória között volt, ami messze elmarad a teljes munkanap ledolgozásához szükséges kalória-értéktől.^[39]

A városok élelmezési válságát fokozta a polgárháborús időszakban a piac rendszerének felbomlása. A hadikommunizmus rendszere minden magánkereskedést megtiltott, és a városok és a falvak közötti normális élelmiszercsere teljesen megszűnt. Helyén egyre jobban kivirágzott a feketepiac. „Batyuzók” tömegei vándoroltak faluról-falura, hogy felvásárolják vagy csere útján megszerezzék a falusiak által eladni szándékozott kenyeret vagy terményt, amit a városlakóknak adtak tovább. 1920 végére ez a fajta kereskedelem olyan méreteket öltött, hogy mennyiségileg meghaladta az elosztás hivatalos csatornáinak teljesítményét. Ugyanakkor az infláció elképesztő ütemű volt.^[40] Egyedül 1920 folyamán a kenyérárak tízszeresükre nőttek. A kormány, saját kiadásainak fedezése érdekében nagy iramban működtette a bankjegynyomó gépeket, és ennek eredményeként az 1917-ben 7 rubel 85-öt érő aranyrubel három évvel később már 10.000 rubelt ért.^[41] A pénz elértéktelenedésével párhuzamosan a munkások bérének egyre nagyobb hányadát fizették ki természetben. Az élelmiszeradag /pajok/ a munkások bérének részévé vált a kormánytól kapott cipővel és ruhával, valamint a saját gyára által termelt termékből időnként kapott bizonyos résszel együtt, amit rendszerint élelmiszerre cseréltek.

De a gyár által juttatott termékmennyiség nem volt elegendő maguk és családjuk ellátásához, ezért csatlakoztak a várost elhagyó és vidéken élelmet kereső más városlakók tömegéhez. 1917 októbere és 1920 augusztusa /amikor népszámlálást végeztek/ között Pétervár népessége körülbelül 2 és fél millióról háromnegyed millióra, vagyis közel egyharmadára csökkent. Ugyanebben az időszakban Moszkva lakosságának közel felét veszítette el, míg az ország városi lakossága egyharmadával csökkent. Az elvándorlók jelentős része gyári munkás volt, aki visszatért szülőfalujába és korábbi paraszti életformájához. 1920 augusztusában Péterváron például közel 300.000 munkással kevesebb élt, mint három évvel korábban, és a munkások száma egész Oroszországban több mint 50 százalékkal csökkent.^[42] E drámai csökkenés természetesen részben a frontokon elesettek nagy számának tulajdonítható, de jelentős azoknak a száma is, akik visszatértek a falvakba, hogy a földet műveljék és az ipar szétzüllése és az üzemanyag- és ruhahiány is nagyban hozzájárult ehhez az elvándorláshoz. De a többség élelmiszert ment keresni, különösen 1919 és 1920 folyamán, amikor a városokban az ellátás rohamosan romlott.

De a városban maradást választók többsége is helyreállította régi kapcsolatait szülőfalujával és rendszeresen elutazott élelemért vagy a termést betakarítani. A sors iróniája, hogy minderre egy olyan időszakban került sor, mikor a bolsevikok ideológiai kánonja értelmében a vidéknek egyre inkább városi és ipari jellegűvé kell válnia. Ehelyett azonban a földosztás és a polgárháború következtében Oroszország nagymértékben visszasüllyedt egy olyan primitív agrártársadalom viszonyai közé, ahonnan éppen csak megkezdte a kiemelkedést. A proletariátus nevében uralkodó szovjet kormány számára a helyzet rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Nemcsak arról volt szó, hogy a városok népessége a falvakba áramlott és ezzel gyengült a bolsevik hatalom társadalmi bázisa, de arról is, hogy a parasztok és a munkások közötti kapcsolatok erősödése fokozta az amúgy is meglévő feszültségeket. A parasztok szenvedése erős reakciót váltott ki a városi látogatókból, akik saját szemükkel látták, hogy milyen pusztítást okozott vidéken a hadikommunizmus. Az elégedetlenség gyorsan átterjedt a parasztokról és munkásokról a hadseregben és a tengerészetnél szolgáló testvéreikre. Ennek eredménye a vidéki zavargások hullámának terjedése, az ipari agitáció elharapózása és a hadseregen belüli elégedetlenség növekedése volt, ami 1921 márciusában érte el csúcspontját a kronstadti felkelésben.

Közben a városi viszonyok egyre nyomasztóbbá váltak. 1921 elejére a városi élet teljes mértékben dezorganizálódott. Az üzemanyag-ellátás válsága következtében a gyárak, az üzemek és hivatalok fűtés nélkül szenvedték végig a szokatlanul hideg téli hónapokat. Meleg ruha és cipő sehol sem volt kapható, és sok ember fagyott meg a fűtetlen lakásokban. Tífusz- és kolerajárvány söpört végig a városokon riasztóan sok áldozatot szedve. De az élelmiszerhiány jelentette a fő problémát: a városi népesség nagymértékű csökkenése ellenére sem volt elegendő élelem. A munkások felélték energiáikat és a demoralizálódás legkülönfélébb formáinak váltak áldozataivá. 1920 végén a termelékenység átlagosan az 1913-as szint egyharmada volt.^[43] A hidegtől és éhségtől űzött emberek otthagyták gépeiket, hogy fát és takarmányt gyűjtsenek, amit azután élelmiszerre cseréltek a környező falvakban. Gyalogszerrel vagy a túlzsúfolt vonatokon utazva vitték személyes holmijaikat és a gyárból lopott anyagokat, hogy valamilyen élelmiszerre cseréljék. A kormány minden tőle telhetőt elkövetett, hogy gátat vessen az illegális kereskedelemnek. Fegyveres ellenőrző osztagok /zagragyityelnyüj otrjád/ őrizték a városokba vezető utakat és elkobozták az élelmiszereket, amit a „spekulánsok” családtagjaiknak szereztek. Az útellenőrző osztagok brutalitása közmondásos volt az országban, és az önkényes módszereik elleni panaszok elárasztották a népbiztosságokat Moszkvában.^[44]

A munkásosztály másik fő sérelme a hadikommunizmus idején a munkahelyi parancsolgatás terjedése volt. E mögött Trockij, a hadügyi népbiztos állt. A szedett-vedett Vörös Hadsereg rendbe szedése terén elért sikerein felbátorodva a katonai fegyelem hasonló módszereit akarta alkalmazni a szétzilált ipar helyreállítására is. 1920 januárjában a Népbiztosok Tanácsa, nagyrészt Trockij sürgetésére, valamennyi munkaképes felnőtt általános munkakötelezettségét rendelte el és jóváhagyta, hogy a harcban nem álló katonákat polgári munkára vezényeljék. A polgárháború befejeződésével a Vörös Hadsereg katonáinak egész osztagait nem szerelték le, hanem „munkahadseregnek” nyilvánították és munkába küldték, hogy enyhítsék az egyre növekvő üzemanyag- és szállítási válságot, és hogy megmentsék az ipart az összeomlástól. Veteránok ezrei foglalkoztak favágással, bányamunkával, vasútvonalak javításával, míg másokat a nagy ipari üzemekbe küldtek dolgozni. Közben kísérletet tettek a munkafegyelem erősítésére a polgári alkalmazottak között is annak érdekében, hogy csökkentsék a lopások és a hiányzások számát és emeljék az egyéni teljesítményeket. E politika eredménye azonban kiábrándító volt. Mint várható volt, a fegyelem erősítése és a katonai egységek jelenléte a gyárakban a rendes munkások heves ellenszenvét váltotta ki, éles tiltakozást provokált, és egymást érték a „munka militarizálása” ellen tiltakozó szakszervezeti gyűlések. Ami a katonákat illeti, ők most, hogy a háború véget ért, haza akartak menni. Az oroszok többsége szemében a jelek szerint a „munka militarizálása” azonnal elveszítette minden létjogosultságát, amint a kormány megkísérelte kiterjeszteni. A mensevik vezetők a parancsolgatás új rendszerét az egyiptomi rabszolgasághoz hasonlították, amikor a fáraók rabszolgákkal építtették fel a piramisokat. A kényszer, hangoztatták, az iparban sem vezet több eredményre, mint a mezőgazdaságban.^[45] A kormány megfigyelőinek nagy riadalmára az ilyen érvek rokonszenvet váltottak ki az ipari munkások között, akiknek a bolsevikokból és a hadikommunizmus programjából való kiábrándulása már olyan mértékű volt, hogy nem sok kellett a rendszer elleni nyílt tüntetések kirobbanásához.

A „munka militarizálása” része volt a kísérletnek, hogy az ország botladozó gazdaságára központi ellenőrzést kényszerítsenek. 1917 és 1918 folyamán a munkások a gyakorlatba ültették át a „termelés feletti” munkásellenőrzés „szindikalista jelszavát.^[46] Ez azt jelentette, hogy helyi gyári vagy üzemi bizottságok ellenőrizték a munkások felvételét és elbocsátását, részt vettek a bérek megállapításában, a munkaidő és a munkafeltételek meghatározásában és figyelemmel kísérték az adminisztráció tevékenységét. Sok üzemben leváltották a népszerűtlen igazgatókat, vezetőket és előmunkásokat, és a munkásbizottságok a maguk kezébe vették a termelés irányítását, ami sokszor szörnyű eredménnyel járt. 1918 nyarára az orosz iparban megszűnt a hatékony irányítás, és az ország a gazdasági összeomlás felé rohant. A bolsevikoknak, akik 1917-ben az Ideiglenes Kormány hatalmának aláásása érdekében bátorították a munkásellenőrzés elterjedését, most attól kellett tartaniuk, hogy ugyanaz az elemi erejű hullám elsodorja őket is, mint elődjeiket. Így azután 1918. június elején a nagyobb gyárakat nacionalizálták és a munkásellenőrzést fokozatosan felszámolták, az egyszemélyi felelős vezetést és a szigorú munkafegyelmet állítva helyére. 1920 novemberére a nagyobb üzemek közül ötből négyben áttértek az egyéni irányításra, és a nacionalizálást kiterjesztették a legkisebb gyárakra és műhelyekre is.^[47] Ahol erre lehetőség volt, a „burzsoá szakemberek” visszatértek kötelezettségeik ellátásához annak érdekében, hogy biztosítsák a nehezen nélkülözhető technikai tanácsadást és felügyeletet. Az év vége előtt a fehérgallérosok munkásokhoz viszonyított aránya az 1917. évinek duplájára nőtt.^[48] Új bürokrácia kezdett kialakulni. Ez vegyes társaság volt, keveredtek benne a veterán igazgatási alkalmazottak és az újonnan kiképzett neofiták, de értékeik és szemléletük azonos volt: saját érdekeiket a munkásokétól eltérőnek látták.

Az egyszerű munkások szemében az osztályellenség visszakerülése a gyárak irányító posztjaira forradalmi eszményeik elárulását jelentette. Úgy látták, hogy a proletárdemokrácia álmát, amit 1917-ben időlegesen sikerült megvalósítani, most félrelökték és helyére a kapitalizmus kényszeren alapuló és bürokratikus módszereit állították. A bolsevikok „vasfegyelmet” kényszerítettek a gyárakra, fegyveres őrséget állítottak fel, hogy biztosítsák az igazgatóság akaratának végrehajtását, és olyan hírhedt hatékonyságnövelő módszereket vezettek be, mint a „Taylor-rendszer”. Az, hogy mindezt az a kormány tette, amit támogattak, és amely nevükben gyakorolta a hatalmat, túl keserű pirula volt a munkások számára. Nem túl meglepő ezért, hogy 1920-1921 telén, amikor a gazdasági és társadalmi széthullás kritikus pontig jutott, az elégedetlen zúgást már nem tudták elhallgattatni, még a fejadagok megvonásával való fenyegetőzéssel sem. Az üzemi gyűléseken, ahol a szónokok dühösen támadták az ipar militarizálását és bürokratizálását, bírálták a bolsevik hivatalnokok kiváltságait és kényelmét, a hallgatóság dühösen helyeselt. A kommunisták, mondták, mindig a legjobb munkákat kapják, és szemmel láthatóan kevésbé szenvednek az éhségtől és a hidegtől másoknál. Felütötte a fejét az antiszemitizmus és az értelmiségellenesség, gyakran egymással összefonódva: elhangzott a vád, hogy a bolsevikok zsidó értelmiségiek, aki elárulták az orosz népet és beszennyezték a forradalom tisztaságát.

A keserűség és a kiábrándultság növekedése egybeesett a kommunista párton belüli heves vitával, ahol sokan ellenezték a hadikommunizmus politikáját. Ez az 1920 decembere és 1921 márciusa között zajló X. pártkongresszuson érte el tetőpontját, és – miközben a kronstadti felkelés zajlott – a szakszervezetek szovjet társadalomban betöltött szerepe körül folyt a vita.^[49] Az ismétlődő és zavaros vita során három álláspont fogalmazódott meg. Trockij, akit a munkaerő-gazdálkodás hadügyi népbiztosként kialakított koncepciója vezetett, a szakszervezet államnak való teljes alárendelésének híve volt, ahol a szakszervezeti hivatalnokok kinevezése és leváltása kizárólag a hatóság joga. E terv leghevesebb ellenzői a Munkásellenzék tagjai voltak, döntően munkások és korábbi munkások /mint Alekszandr Sljapnyikov és Jurij Lutovinov/, akik megőrizték proletárhűségüket és a munkások iránti rokonszenvüket. A Munkásellenzék mindenekelőtt azt találta különösképpen zavarónak, hogy a szovjetrendszer egy kiváltságos nem-proletár kisebbség által uralt új bürokratikus állammá válás felé halad. Sljapnyikov, Lutovinov, Alekszandra Kollontaj és a velük rokonszenvezők elítélték a munkaerő militarizálását és az egyszemélyi felelős vezetés bevezetését a gyárakban. Nemcsak a szakszervezeteknek az államtól és a párttól való teljes függetlenségét követelték, hanem az ipar irányításának a szakszervezetek és a helyi üzemi bizottságok kezébe adását, amiket a Termelők Összorosz Kongresszusa szervezne. A párt, jelentették ki, nem engedheti, hogy a munkások alkotó kezdeményezőkészségét „felőrölje a bürokratikus gépezet, amit átitat a termelés és ellenőrzés burzsoá-kapitalista rendszere rutinjának szelleme”.^[50]

Lenin és támogatói /akik a párt tagságának döntő részét alkották/ közbülső megoldást igyekeztek találni Trockijnak a szakszervezetek alávetésére vonatkozó javaslata és a Munkásellenzék szindikalista programja között. Szerintük a szakszervezeteket nem kell beolvasztani az államba és nem is kell kezébe adni az ipar feletti ellenőrzést, inkább bizonyos mértékű tényleges autonómiát kell biztosítani számukra, lehetővé tenni, hogy megválasszák vezetőiket és szabad vitát folytassanak a munkaügyi problémákról, míg másfelől a kormánynak továbbra is kezében kell tartania a gazdaság irányítását. Lenin azt remélte, hogy ezzel a kompromisszumos javaslattal sikerül megnyernie a két csoportot. Intenzíven részt vett a vitában, amely a szovjet történelem e kritikus pillanatában, alapjaiban fenyegette a párt törékeny egységét. „Bátran szembe kell nézni a keserű igazsággal”, mondta 1921 januárjában a vita tetőpontján. „A párt beteg. A pártot láz gyötri.” Hacsak nem sikerül betegségére „gyorsan ható és radikális” orvosságot találni, figyelmeztetett, elkerülhetetlenül szakadásra kerül sor, ami végzetesnek bizonyulhat a forradalom sorsára.^[51]

xxx

A kommunista párton belüli vitákban az orosz társadalom egészét átható és a téli hónapok múlásával fokozódó feszültségek jelentek meg a felszínen. Az eltelt három év folyamán az emberek elkeseredett harcot folytattak azért, hogy megőrizzék a forradalom gyümölcseit, és hogy egy szabadabb és kényelmesebb életet teremtsenek a maguk számára. Bíztak abban, hogy az ellenség veresége után a kormány azonnal lazít a háborús fegyelem szigorán, és hogy a hadikommunizmus rendszere a történelem múltjába süllyedt zavaros évek halvány emléke lesz csupán. De semmi ilyesmire nem került sor. A polgárháború győztes befejezése után a hadikommunizmus politikáját nem szüntették meg és nem is lazítottak szigorán. A kormány hónapokkal Vrangel veresége után sem mutatta annak jelét, hogy helyre akarná állítani akár a gazdasági, akár a politikai szabadságjogokat. A bolsevik politika központi eleme továbbra is a kényszer és a szigorú ellenőrzés maradt. Ennek eredményeként gyorsan terjedt a dühös elégedetlenség. Ez az érzés volt a kibontakozó válság hajtóereje. Még azok szerint is megszűnt a kényszer minden haszna, akik azt hirdették, hogy a hadikommunizmus szükséges célokat szolgált, mivel a polgárháború idején megmentette a hadsereget a vereségtől és a városokat az éhínségtől. Szemükben a hadikommunizmus az előállt helyzethez igazodó átmeneti rendszer volt, a békegazdaság rendszereként azonban mélységes kudarcot vall majd és olyan terheket ró az emberekre, amit azok nem tűrnek tovább.

A bolsevikoknak azonban egyedül az állt szándékukban, hogy elhallgattassák a politikai ellenzéket. Álláspontjuk igazolására a párt szónokai azzal érveltek, hogy a háborús helyzet még nem múlt el, hogy az ország elszigetelt és minden oldalról hatalmas ellenségek fenyegetik, amelyek a belső gyengeség első jelére az országra vetik magukat. De az akár gazdasági, akár politikai szükséghelyzet alatt hozott elnyomó intézkedések egyre jobban aláásták a kormány demokratikus és egalitariánus törekvéseinek megvalósulását. Bíráló hangok hallatszottak, amelyek szerint maguk a bolsevikok azok, akik elárulták a forradalom eszményeit. Alekszandr Berkman, a szovjetrendszert a polgárháború idején támogató vezető anarchista szerint 1917 jelszavait megtagadták, az emberek legdédelgetettebb álmait lábbal tiporták. Az igazságtalanság terjed, írta 1921-ben és az állítólagos szükséghelyzet a hitszegés, a hazudozás és az elnyomás tobzódásához vezetett; a bolsevikok, miközben a munkások és a parasztok nevében uralkodnak, megsemmisítik azt a kezdeményező erőt és önbizalmat, aminek a forradalom kibontakozása és győzelme köszönhető, vagyis a forradalom létének előfeltételeit.^[52]

Berkmanhoz hasonlóan éreztek a többi baloldali pártok tagjai is, akiket a bolsevik hatalomátvétel után durván kiszorítottak a politikai életből. A Szovjetek VIII. Kongresszusán tartott egyik beszédében Fjodor Dan, a mensevikek vezetője, odáig ment, hogy kijelentette: a népi kezdeményezés elnyomásával a szovjetek egész rendszere már csak egyetlen funkciót tölt be: elrejti az egypárti diktatúrát a szemek elől. A szólásszabadságot és a gyülekezési szabadságot, mondta Dan, brutálisan megszüntették, polgárokat tartóztattak le vagy büntetnek meg bírósági tárgyalás nélkül, és a politikai kivégzések tömegméreteket öltenek. Elítélve ezt a terrorgyakorlatot, a politikai és polgári szabadságjogok azonnali helyreállítását és minden egyes helységben új szovjetválasztások tartását követelte. Dan követeléseit ismételte meg beszédében a baloldali eszer, I.N. Steinberg. A szovjet kormányban korábban igazságügyi népbiztosi posztot betöltő Steinberg a „szovjet demokrácia” helyreállítását követelte a széleskörű helyi autonómia és önrendelkezési jogkör biztosításával.^[53]

Ez nem volt egyéb, mint a „Minden hatalmat a szovjeteknek” régi leninista követelése, amit most baloldali bírálóik a bolsevikok ellen fordítottak. A kommunista párton belül a demokratikus centralisták csoportja követelt több hatalmat a helyi szovjeteknek orvosságként a politikai hatalom polgárháború idején történt egyre fokozódó központosítására. E követelés mögött nem csupán egy maréknyi radikális értelmiségi állt. A téli hónapok folyamán széleskörű, a tengerészeket és katonákat, a parasztokat és a munkásokat egyaránt átfogó elégedetlenségi hullám bontakozott ki, mivel az emberek vágytak 1917 anarchikus szabadságára, és ugyanakkor helyre akarták állítani a társadalmi stabilitást, és véget akartak vetni a vérontásnak és a gazdasági nyomornak. Ezekből az egymásnak jórészt ellentmondó törekvésekből nőtt ki az egyik legsúlyosabb belső válság, amivel a bolsevikoknak hatalomra jutásuk óta szembe kellett nézniük. 1921 márciusára a szovjetrendszert elsöpréssel fenyegette a parasztfelkelések, a munkászavargások és a kronstadti felkelésben tetőző hadseregbeli elégedetlenség hulláma.

Mindenekelőtt az éhség és a nélkülözés állt a válság előterében és könnyű bírálni a bolsevikokat azért, mert a hadikommunizmus rendszerének fenntartásával megakadályozták az enyhülést. De akár csak a nyugati kormányoknak, nekik is időre volt szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a kialakult új helyzethez. A háborúról békére való átmenet, mondta Lenin a Szovjetek VIII. Kongresszusán, nem egyszerű. Senki sem biztos abban, hogy milyen gyakorlat követése a legjobb, nincsenek bevált stratégiák, nincsenek követhető precedensek. A bolsevikok politikája attól a pillanattól kezdve, hogy megszerezték a hatalmat, tapogatózó, kísérletező és bizonytalan volt és most, három év múltán, továbbra is a rögtönzés jellemzi vitáikat és tetteiket. A párt vezetői közül többen, köztük Lenin is, már 1920 novemberében foglalkozni kezdtek a hadikommunizmus mérséklésének gondolatával, de akkor még távolról sem volt biztos – ez csak két-három hónappal később következett be -, hogy azonnali irányváltoztatásra van szükség a társadalmi robbanás elkerüléséhez.

Mégis tény, hogy a belpolitika területén a lazítás még a távoli jövő ígérete volt csupán. A háborús pszichózis közepette és vonakodva attól, hogy az ideológiai előfeltevéseiknek megfelelő programot feladják, a bolsevikok továbbra is kiálltak a hadikommunizmus politikája mellett egészen 1921 februárjáig, amikor Lenin megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy bevezessék az Új Gazdasági Politikát. Ekkor azonban már túl késő volt ahhoz, hogy elkerüljék a kronstadti tragédiát.

2. PÉTERVÁR ÉS KRONSTADT

1921 februárjában nyílt összeütközésre került sor a bolsevik rendszer és fő támogatója, a munkásosztály között. A tél kezdete óta a még moszkvai mércével mérve is rendkívüli hideg és éhség a hadikommunizmus töretlen szigorúságával párosulva rendkívül feszült légkört teremtett a nagyvárosokban. Különösen Moszkvában és Péterváron volt rossz a helyzet, ahol egyetlen szikra is elég lett volna a robbanáshoz. Ez a szikra fel is lobbant 1921. január 22-én, amikor a kormány bejelentette, hogy az amúgy is szűkös kenyérfejadagokat egyharmadukra csökkentik.^[54] Bármilyen drasztikus intézkedés is ez, a csökkentés nyilvánvalóan elkerülhetetlen volt. A havazás és az üzemanyaghiány megakadályozta, hogy Szibériából és az Észak-Kaukázusból útnak indítsák a központi és északi területek éhező nagyvárosai számára összegyűjtött élelmiszert. Február első tíz napjában olyan mértékűek voltak a szállítási nehézségek, hogy egyetlen vagon gabona sem érkezett Moszkva üres raktáraiba.^[55] Mindenesetre tény, hogy a fejadagok csökkentését égető szükség diktálta és ennek az éhező városi lakosságra gyakorolt hatásait előre láthatatlan körülmények csak kismértékben mérsékelték. A robbanás elkerülhetetlennek látszott.

Az első komoly zavargásokra Moszkvában került sor február közepén. Spontán gyári gyűlések sorozatával kezdődött, ahol a dühös munkások a hadikommunizmus azonnali felváltását követelték a „szabad munka” rendszerével. Ez a követelés olyan erőteljes volt, hogy a kormány kiküldötteket irányított a gyárakba azzal a céllal, hogy igazolják politikája jogosságát. Ez azonban nem volt könnyű feladat. A rendkívül ellenséges hallgatósággal szembekerülő hivatalos szónokoknak nem engedték befejezni beszédüket a gúnyolódó és fujjoló kórusok. Lenin, aki egy moszkvai acélüzem viharos gyűlésén beszélt, megkérdezte hallgatóságát, hogy vajon szívesen fogadná-e a fehérek visszatérését. Kérdésére keserű választ kapott: „Jöjjenek, akik akarnak – fehérek, feketék vagy akár maga az ördög -, csak maguk tűnjenek el innen”.^[56]

A nyugtalanság gyorsan terjedt a fővárosban, ahogy a gyári gyűléseket sztrájkok és tüntetések követték. A munkások az utcára vonultak „szabad szakszervezeteket”, magasabb fejadagokat és a gabonarekvirálás azonnali beszüntetését követelő jelszavakkal. De nem álltak meg a gazdasági követeléseknél. Sok tüntető követelte a politikai jogok és polgári szabadságok visszaállítását, és feltűntek az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását követelő transzparensek is, sőt a „Le a kommunistákkal és zsidókkal” visszataszító jelszava is.^[57] A hatóságok először ígéretekkel próbálták meg leszerelni a tüntetéseket, de ezek hatástalanok maradtak és reguláris csapatokat és tisztiiskolás egységeket /kurszant/ kellett bevetni a rend helyreállítása érdekében.

A moszkvai zavargások elfojtására tett intézkedésekkel egyidőben a korábbi fővárosban, Péterváron sokkal komolyabb sztrájkhullám söpört végig. Tragédia előérzete ülte meg a várost, amely „árnyéka volt korábbi önmagának”, mint egy kortárs írja, „lakosságát megtizedelte a forradalom és az ellenforradalom, jövője teljesen bizonytalan volt”.^[58] Az ország északnyugati csücskében fekvő, az élelmiszer- és üzemanyag forrásoktól távol eső Pétervár Moszkvánál sokkal jobban szenvedett az éhségtől és a hidegtől. A rendelkezésre álló élelmiszerkészletek csupán egyötödét tették ki az I. világháború előttinek.^[59] A városlakók meleg ruha és sokszor cipő nélkül járták a várostól mérföldekre lévő szomszédos erdőket azért, hogy fát gyűjtsenek lakásaik fűtéséhez. Február elején a legnagyobb pétervári üzemek közül hatvannál is több kényszerült arra, hogy üzemanyaghiány miatt leállítsa a termelést.^[60] Közben teljesen megszűnt az élelmiszerellátás. A mensevik szemtanú, Fjodor Dan szerint a munkások és a katonák az utcákon kéregettek kenyeret.^[61] Dühös polgárok tiltakoztak az egyenlőtlen fejadagok rendszere ellen, amely egyeseknek előnyt biztosított másokkal szemben. A feszültséget fokozta az a jelentés, hogy a párttagok új cipőket és ruhákat kaptak. Az ilyenfajta, a város utcáin és az üzemekben nagy számban terjedő rémhíreknek széles körben hitelt adtak, és ezek fontos szerepet játszottak a kronstadti felkelést megelőző zavargásokban.

Moszkvához hasonlóan az utcai tüntetéseket itt is tiltakozó gyűlések sorozata előzte meg Pétervár számos kimerült üzemében és gyárában. A listát gazdasági követelések, mindenekelőtt a kenyér követelése vezette. A szónokok egymás után követelték a gabonarekvirálás megszüntetését, az útakadályok eltávolítását, a kiváltságos fejadagok eltörlését és a személyi tulajdonban lévő javak élelmiszerre cserélésének engedélyezését. Február 23-án zajos gyűlésre került sor a Trobucsnij gyárban, Pétervár legnagyobb acélüzemében, amelynek munkáslétszáma a három-négy évvel korábbinak töredékére csökkent. Befejeződése előtt a gyűlés az élelmiszer-fejadagok rendszerének felszámolását és a rendelkezésre álló cipők és ruhaneműk azonnali szétosztását követelő határozatot fogadott el. Az emberek másnap ismét munkába álltak, de hamarosan letették szerszámaikat, és az utcára vonultak. A Néva északi oldalán lévő Vasziljevszkij-szigeten vezető útjuk során tömegtüntetést próbáltak szervezni szenvedéseik demonstrálására. Küldöttség ment a finn hadosztály laktanyájába, de nem sikerült megnyerni a katonákat a tüntetésben való részvételhez. Ennek ellenére a közeli üzemekből munkások, a Bányászati Főiskoláról pedig diákok csatlakoztak nagy számban a tüntetőkhöz, és hamarosan mintegy 20 ezres tömeg gyűlt össze a kormányt támadó jelszavakat kiáltozva. Az egyik beszámoló szerint a pétervári szakszervezeti tanács bolsevik titkára, N. M. Ancelovics megjelent a helyszínen, és igyekezett rábírni az embereket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, de kirángatták autójából és megverték.^[62] Mielőtt a helyzet ellenőrzése teljesen kicsúszott volna kezéből, Zinovjev, a pétervári pártbizottság titkára és a szovjet elnöke fegyveres tisztiiskolásokat vezényelt az utcára azzal a paranccsal, hogy verjék szét a tüntetést. Némi küzdelem és néhány levegőbe leadott sortűz után a sztrájkolók szétoszlottak anélkül, hogy vérontásra került volna sor.^[63]

A Vasziljevszkij-szigeten lezajlott tüntetés csak ízelítő volt az elkövetkező eseményekből. Másnap, február 25-én a Trobucsnij gyár munkásai ismét az utcára vonultak és bejárták a környező gyárakat felszólítva az ott dolgozókat, hogy hagyják abba a munkát. Erőfeszítéseiket azonnal siker koronázta. A La Ferme dohánygyár, a Szkohorod cipőgyár és a Balti és Patronnij acélüzemek munkásai is az utcára vonultak, majd amikor később elterjedt a rémhír, hogy előző nap a Vasziljevszkij szigeti tüntetők közül sokat megöltek és megsebesítettek a tisztiiskolások, a sztrájk más nagyüzemekre, többek között az Admiralitás Hajógyárra és a Galernij szárazdokkra is átterjedt. Több helyen gyűlt össze a kormány politikáját támadó szónokokat hallgató tömeg, és ismét kivezényelték a tisztiiskolásokat a tüntetés szétverésére.

A moszkvai sztrájkok hírétől megriadt pétervári hatóságok Zinovjev vezetésével feszült figyelemmel kisérték az események alakulását a zavargások jeleire várva. Amikor ezek érezhetővé váltak, gyorsan cselekedtek. Február 24-én, a Vasziljevszkij szigeti tüntetés napján a kommunista párt pétervári bizottsága ülést tartott és Védelmi Bizottságot hozott létre, aminek M. N. Lasevics, a Szovjet Köztársaság Forradalmi Hadügyi Bizottságának tagja, D. N. Avrov, a pétervári katonai körzet parancsnoka és N. M. Ancelovics, a szakszervezeti tanács titkára voltak tagjai. A teljhatalommal felruházott Pétervári Védelmi Bizottság utasítást adott ki, hogy a város minden kerületében alakítsanak „forradalmi trojkákat” a zavargások továbbterjedésének megakadályozására. A Védelmi Bizottság mintájára a revtrojkakat a kerületi pártvezetőből, a kerület katonai parancsnokából és a kerületi szovjet titkárából vagy a helyi katonaiskola komisszárjából alakították meg. Ugyanezen a napon a Zinovjev elnökletével ülést tartó Pétervári Szovjet Végrehajtó Bizottsága kihirdette a szükségállapotot a város egész területén. Este 11 óra után kijárási tilalmat vezettek be, és betiltották az utcai gyűléseket.^[64]

Miközben a Trobucsnij sztrájkolói körbejárták a környező üzemeket és igyekeztek rávenni a munkásokat, hogy csatlakozzanak a hatóságok elleni tömegtüntetéshez, Zinovjev és kollégái a vérfürdő elkerülését biztosító kiutat kerestek. Február 25-én a Pétervári Szovjet, a Szakszervezeti Tanács és a pártbizottság „Vörös Pétervár munkásaihoz címmel közös kiáltványt adott ki, amelyben a munka felvételét sürgette. A felhívás elismerte, hogy a munkások komoly nélkülözést szenvedtek, de leszögezte, hogy ez volt az ára a forradalom ellenségeitől való megvédésének. Most pedig, jelentette ki, a fehérgárdisták, a mensevikek és a szociálforradalmárok segítségével élelmezési válságot akarnak kirobbantani saját rosszindulatú céljaik elérése érdekében. Vajon a „Vörös Pityer” munkásai már elfelejtették a Jugyenyicseket és a Kolcsakokat, a Gyenyikineket és a Vrangeleket? Mit adhat a népnek egy fehér restauráció? „Csak a földesurak korbácsát és a cári koronát.” Mi lesz az eredménye annak, hogy a munkások elhagyják gyáraikat? Még nagyobb éhség és még nagyobb hideg. A munkások valóban hatalmas áldozatokat hoztak, de ez csak egy okkal több arra, hogy ne hagyják cserben a forradalmat akkor, amikor a győzelem pillanata már elérkezett.^[65]

E felhívással egy időben a pétervári bolsevikok nagy propagandakampányt kezdtek, hogy lecsillapítsák a nyugtalanságot a városban. Minden kerületben külön figyelmeztették a sztrájkolókat, hogy ne játsszanak az ellenforradalom kezére. Az éhség, a kimerültség és a hideg, hangzott a kormány érvelése, annak a „hatéves háborúnak” a szükségszerű következménye, amely végigsöpört az országon. Vajon szükségét érezték-e a „fehérgárdista disznók” és támogatóik, hogy kárpótlást fizessenek azért a drága győzelemért? A sztrájkolók és tüntetők fellépésének kizárólagos haszonélvezői, jelentette ki a Pétervári Szovjet, a lengyel földbirtokosok Rigában és az angol tőkések Londonban voltak, akik a tárgyalóasztaloknál a nagyobb kedvezmények követelésével léphetnek fel. A pétervári kurszantok kiáltványa hasonló módon támadta a munkások akcióit, amik csak „az angol, francia és más nemzetiségű földesurak, a mindenütt lesben álló fehérgárdista ügynökök és a kapitalizmus lakájai – az eszerek és a mensevikek – számára hozhatnak hasznot.”^[66] A Pétervári Védelmi Bizottság arra figyelmeztetett, hogy brit, francia és a lengyel kémek ellepték a várost azzal a céllal, hogy zavart keltsenek. Ezzel egy időben a napi sajtóban megjelent egy sor, különböző pétervári gyárból és szakszervezetből érkezett határozat, amelyek elítélik a zavargásokért felelős „provokátorokat” és „naplopókat”.^[67] Az állítólagos zavarkeltők kedvenc jelzője a „Skurnyiki”, vagy „haszonleső” volt – a kifejezést azokra használták, akik csak saját hasznukkal törődtek. A megszokott „sztrájk” /Sztacska vagy zabasztovka/ szó helyett pedig a volünka kifejezést használták, amelynek jelentése nemcsak a szabályos utcai tüntetésen való részvételt, de az ülősztrájkot és a munkalassítást is felöleli. Fjodor Dan szerint a hatóságok inkább ezt a pejoratív kifejezést használták, annak elismerése helyett, hogy igazi sztrájkok folynak a „munkások kormánya” ellen.^[68]

Február 26-án, a zavargások növekedése közepette a Pétervári Szovjet ülést tartott a további teendők tisztázása érdekében. Baljóslatú megjegyzést tett N. N. Kuzmin, a Balti Flotta komisszárja, aki a következő hetek során hírhedtté vált akkor, amikor felhívta a figyelmet a tengerészek növekvő nyugtalanságára és figyelmeztetett arra, hogy robbanásra kerülhet sor, ha engedik, hogy a sztrájkok folytatódjanak. Ezt a gondolatmenetet folytatva Lasevics, a Pétervári Védelmi Tanács tagja kijelentette, hogy a szigorú intézkedések jelentik az egyetlen eszközt a sztrájkolókkal való leszámoláshoz. Követelte, hogy a Trobucsnij gyár munkásait, a mozgalom kezdeményezőit, bocsássák el és ezzel automatikusan fosszák meg őket fejadagjuktól. A szovjet beleegyezett ebbe és azonnal kiadta a szükséges utasításokat. A Baferme gyárat, a proletár elégedetlenség második melegágyát, szintén bezártak, és a többi üzem dolgozóit munkájukhoz való visszatérésre kényszerítették, vagy szintén elbocsátották.^[69] Az alig leplezett kísérlet, hogy a munkásokat kiéheztetve vessék alá akaratuknak, csak olaj volt a tűzre. Február hátralévő napjaiban a mozgalom továbbterjedt, újabb és újabb üzemeket kényszerítve arra, hogy abbahagyják a munkát. A ragály február 23-án elérte a hatalmas Putyilov fémművek 6.000 munkását, ami hatalmas tömeg volt, bár az I. világháború alatti létszámnak ez csak mintegy egyhatoda volt.

A Februári Forradalom negyedik évfordulójának közeledtekor Péterváron az elégedetlenség olyan magasra csapott, hogy az, mint Dan mondta, az autokrácia összeomlása előtti 1917-es Pétervárra emlékeztetett.^[70] A másik, a hatóságok figyelmét magára vonó jelenség az volt, hogy megváltozott a munkáskövetelések jellege. Kezdetben a gyári gyűléseken elfogadott határozatok túlnyomórészt az ismerős gazdasági kérdésekkel foglalkoztak: a fejadagok rendszeres elosztása, cipő és meleg ruha juttatása, az útakadályok eltávolítása, a vidékre való szabad utazás és a falusiakkal való szabad csere engedélyezése, a munkások egyes kategóriáinak járó felemelt fejadagok eltörlése stb. Február utolsó két napján ezek a gazdasági követelések nyomatékosabbá váltak: egy röplap például felsorolt egy sor olyan esetet, amikor munkások megfagytak vagy éhen haltak lakásaikban.^[71] Ami azonban sokkal riasztóbb volt a hatóságok szempontjából, az az, hogy a sztrájkmozgalomban egyre inkább kiemelkedő helyet foglaltak el a politikai sérelmek. Többek között a munkások az ez idáig tisztán rendőrségi feladatokat ellátó speciális fegyveres bolsevik egységek kivonását követelték az üzemekből, továbbá a munkás hadseregek feloszlatását, amelyek közül több még ekkor is a nagyobb pétervári üzemekben táborozott. Egy másik alapvető terület a politikai és polgári jogok helyreállításának követelése volt, ami kezdetben csak elszórtan hangzott fel, később azonban általánossá és széleskörűvé vált.

Nem meglepő, hogy egy ilyen pillanatban cselekvésre szánta el magát a politikai ellenzék. A rendőrség által megtizedelt pétervári mensevikek és eszer szervezetek kiáltványokat kezdtek terjeszteni a munkások között. 27-én például a következő kiáltvány jelent meg a város utcáin:

„Alapvető változás szükséges a kormány politikájában. Mindenekelőtt szabadság kell a munkásoknak és a parasztoknak. Nem akarnak többé a bolsevikok dekrétumai szerint élni. Ellenőrizni akarják saját sorsuk alakulását. Elvtársak, támogassátok a forradalmi rendet! Szervezkedjetek és elszántan követeljétek: engedjék szabadon az összes szocialista és párton kívüli munkást; töröljék el a szükségállapotot; biztosítsanak minden munkás számára szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; az üzemi bizottságokat, szakszervezeteket és a szovjeteket szabadon válasszák! Hívjatok össze gyűléseket, fogadjatok el határozatokat és indítsatok küldöttségeket a hatóságokhoz követeléseitek megvalósítása érdekében!”^[72]

Bár a kiáltványt nem írták alá, a követelések erősen hasonlítanak annak az agitációs kampánynak a követeléseire, amit – saját bevallása szerint – Dan folytatott mensevik vezető társaival együtt február végén. Szimpatizáns nyomdászok segítségével, akik között a mensevikeknek mindig is sok követőjük volt, a pétervári szervezet sok röplapot és felhívást tudott kiadni, amelyek a szovjetek és a szakszervezetek szabad választására, a polgári jogok helyreállítására, a terror befejezésére és a szocialista és más baloldali politikai foglyok szabadon bocsátására szólították fel a kommunistákat. A gazdasági kérdések területén a mensevikek azt követelték, hogy a kormány vessen véget a gabonarekvirálásoknak és az állami gazdaságok erőszakos megalakításának, és hogy a spekulációt akadályozó rendszabályok bevezetésével együtt állítsa helyre a város és a falu közötti kereskedés szabadságát.

Ezek olyan követelések voltak, amiket a mensevikek már a polgárháború kezdete óta hangoztattak és amiket Fjodor Dan és David Dallin olyan nyomatékosan fogalmazott meg a szovjetek 1920. decemberi VIII. Kongresszusán. A mensevikek lényegileg azt követelték, hogy szerezzenek érvényt az alkotmánynak, aminek értelmében a szovjet rendszerben minden szocialista pártnak helye van, és amelyben a munkásosztály élvezi a bolsevik diktatúra által önkényesen megtagadott szabadságokat. Törvényes ellenzéki szerepüket megtartva, amely szerepet 1917 óta töltöttek be, a mensevikek tartózkodtak minden, a kormány fegyverekkel történő megdöntésének követelésétől. Mint az idézett kiáltvány mutatja, inkább arra hívták fel Pétervár munkásait, hogy tartsanak gyűléseket, fogadjanak el határozatokat és küldjenek petíciókat a hatóságoknak – röviden: „szervezett és elszánt módon” használjanak ki minden törvényes eszközt a politikai és gazdasági reformok keresztülvitele érdekében. Ezzel együtt azonban bírálatuk magára vonta a kormány figyelmét és dühét, mivel nem kevesebbet állított, mint hogy a bolsevikok elárulták a forradalom alapvető elveit. Ezenkívül, ki garantálhatja, hogy a munkások, ha egyszer cselekedni kezdenek, megállnak a tiltakozás törvényes módszereinél, és nem robban ki nyílt lázadás?

A mensevikektől eltérően a szociálforradalmárok már régóta egy tömegfelkeléstől remélték Lenin rendszerének hatalomból való eltávolítását. Céljuk az általános választójog alapján megválasztott Alkotmányozó Gyűlés helyreállítása volt, ahol többségben voltak, de amit a bolsevikok 1918 januárjában feloszlattak. 1921-ben ez a két cél – a bolsevikok eltávolítása a hatalomból és az Alkotmányozó Gyűlés újjáélesztése – programjuk központi eleme maradt és a következő, a Pétervári házak falára február 28-án kiragasztott és a „Névai Kerület Szocialista Munkásai” aláírást viselő kiáltvány valószínűleg eszer eredetű:

„Tudjuk, hogy kik félnek az Alkotmányozó Gyűléstől. Azok, akik többé már nem rabolhatják ki a népet, hanem felelniük kell a nép képviselői előtt csalárdságukért, rablásaikért és valamennyi bűnükért.

Le a gyűlölt kommunistákkal! Le a szovjetkormánnyal! Éljen a Népi Alkotmányozó Gyűlés!”^[73]

Ez a röplap /és más hozzá hasonlók is/ sokkal harcosabb szellemű és kompromisszumot kevésbé ismerő volt, mint a mensevikeké. Hangja és tartalma tényelegesen az olyan földalatti szervezetek propagandájához hasonlított, mint a Szövetség Oroszország Fellazítására, a liberálisok és jobboldali szocialisták szövetsége, akik véget akartak vetni a bolsevik uralomnak.

A februári sztrájkok idején elszabaduló antikommunista propaganda felvetette a mozgalom vezetésének kérdését. Vajon a mensevikek és a szociálforradalmárok voltak azok, mint a kormány állította, akik az utcára vitték a munkásokat? Nem kérdéses, hogy mindkét csoport minden tőle telhető eszközzel támogatta a sztrájkokat, ha egyszer már kitörtek. Ez mindenekelőtt a mensevikek esetében volt igaz, akik 1921-ben sokkal több munkás támogatását tudhatták maguk mögött, mint amennyi támogatását 1917-ben elveszítették. A pétervári zavargások idején a Trubocsnyij gyárban és a többi, a mozgalomban résztvevő gyárban a mensevik befolyás rendkívül erős volt.^[74] A mensevik agitátorokat rokonszenvező tömegek hallgatták a munkásgyűléseken és röplapjaikat sokan olvasták. Mégis, a zavargások fokozódásában kétségtelenül szerepet játszó tevékenységük ellenére sincs bizonyíték arra, hogy a mensevikek vagy valamilyen más csoport szervezte vagy tervezte volna a megmozdulásokat. A pétervári munkásoknak, mint láttuk, éppen elég okuk volt arra, hogy nyíltan tiltakozzanak a kormány ellen. Abban az értelemben, hogy nem tervezték meg előre, a februári sztrájkok a népi elégedetlenség spontán kifejeződései voltak.

Egy hét zűrzavar után a pétervári hatóságoknak végül sikerült a helyzeten úrrá lenni. Ezt az erő és az engedmények kombinálásával érték el, amit Zinovjev és társai elszánt hatékonysággal alkalmaztak. Feladatukat bonyolította, hogy a helyőrség jó részét, amit magával ragadott az általános izgalom, nem lehetett kiengedni a laktanyákból, hogy hajtsák végre a kormány rendelkezéseit. A megbízhatatlannak tekintett egységeket lefegyverezték és laktanyáikba zárták. Az a hír is járta, hogy csizmáikat is elvették, hogy megakadályozzák a katonákat laktanyáik elhagyásában és abban, hogy elkeveredjenek a tömegben, ami négy évvel korábban olyan végzetes eredménnyel járt.^[75] A rendes csapatok helyett a hatóságok a kurszantokra, a kommunista tisztiiskolásokra támaszkodtak, akiket ezrével vezényeltek a szomszédos katonai akadémiákról őrjáratozni a városba. Ráadásul a terület valamennyi kommunista párttagját is mozgósították arra az esetre, ha jelenlétük szükséges lenne a rend helyreállításában.

Éjszakára Pétervár katonai táborrá vált. A kerületekben a gyalogosokat megállították és ellenőrizték irataikat. A színházakat és a mozikat bezárták, a kijárási tilalmat szigorúan betartották. Időről-időre magányos kiáltás hallatszott az utcákon. A feszültség növekedésével fokozódott az antiszemitizmus, elsősorban az ipari munkások között, amit a Pétervári Szovjet a fehér ügynökök által terjesztett zsidógyűlölő irodalomnak tulajdonított.^[76] Ez bizonyos mértékig igaz volt, de az antiszemitizmus az orosz parasztok és munkások szokatlanul nehéz helyzetekre adott hagyományos válasza volt. Pétervár zsidó lakói nyugtalankodtak, sokan elhagyták a várost attól tartva, hogy pogromra kerül sor, ha a kormány összeomlik, és a csőcselék elszabadul az utcákon.^[77]

Miután nagy katonai erőket összpontosítottak a városban, a bolsevikok még több sztrájkoló elbocsátásával akarták megfékezni a tiltakozó mozgalmat. Ez – mint a Trubocsnyij és a La Ferme gyár esetében – egyet jelentett azzal, hogy a munkásoktól megvonják fejadagjukat. Ezzel egy időben a pétervári Cseka széleskörű letartóztatásokat hajtott végre. A gyári gyűléseken és az utcai tüntetéseken a rendszert bíráló szónokokat őrizetbe vették. Február utolsó napjaiban Dan szerint körülbelül 500 makacs munkás és szakszervezeti tisztségviselő került a börtönfalak mögé.^[78] A letartóztatott diákok, értelmiségiek és más nem munkások száma valószínűleg meghaladta az ezret, a többségük ellenzéki pártokhoz vagy csoportokhoz tartozott. A pétervári mensevik szervezet különösen nagy veszteségeket szenvedett a Cseka akciója során. Gyakorlatilag a letartóztatástól eddig megmenekült összes aktív vezetőt börtönbe zárták. Kazukovot és Kamenszkijt február végén tartóztatták le, miután megszerveztek egy munkástüntetést. Néhányan, mint Rozskov és Dan, még egy vagy két napig szabadlábon maradt, lázasan rohangált a városban és terjesztette a kiáltványokat és röplapokat, míg végül őket is letartóztatta a rendőrség. Az összes forrás úgy becsüli, hogy 1921 első három hónapja során Oroszországban mintegy 5.000 menseviket tartóztattak le, beleértve a párt egész Központi Bizottságát is.^[79] Ezzel egy időben azt a néhány ismert eszert és anarchistát is őrizetbe vették, akik ez idáig szabadlábon maradtak. Victor Serge azt írja a „Memoirs of a Revolutionary”-ben, hogy a Cseka agyon akarta lőni a mensevik foglyokat, mint a sztrájkok fő felbujtóit, de Makszim Gorkij közbelépett, és megmentette őket.^[80]

Közben a bolsevikok még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy propagandájukkal rábírják a sztrájkolókat a munka felvételére, és ezzel elkerüljék a vérontást. Az újságok mellékleteit, a – népszerűségnek örvendő – párttagokat felhasználták az agitációra az utcákon, a gyárakban és a laktanyákban. Fogadtatásuk általában nem túl szívélyes volt, bár Mihail Kalinyin, az Összorosz Szovjetkongresszus elnöke nagyobb sikerrel járt kollégáinál /feltehetően plebejus származása miatt/ a város üzemeiben és laktanyáiban tartott gyűléseken. Az agitátorok központi témája a sztrájkok és tüntetések elítélése volt, amiket a fehérgárdisták és mensevik és eszer szövetségeseik aknamunkájára vezettek vissza. Ez az érvelés hároméves ismételgetése miatt már unalmassá vált, írta Emma Goldman, de mégis volt bizonyos hatása, különösen azért, mert a mensevikek és az eszerek kísérletet sem tettek annak tagadására, hogy aktív szerepet játszanak a zavargásokban.^[81]

De nemcsak propaganda-erőfeszítéseket tettek Péterváron a rend helyreállítása érdekében. Legalább ilyen fontos volt az ellenzéki mozgalom elbizonytalanításához elegendő nagyságú engedmények sorozata. Azonnal külön élelmiszeradagokat osztottak szét a katonák és a gyári munkások között, megnövelték az élelmiszer és a kenyéradagokat, ami, mint a viborgi amerikai konzul jelentette, „teljesen kiürítette a pétervári élelmiszerraktárakat”.^[82] Ugyanakkor a végszükség esetére tartalékolt készleteket más területekről a városba szállították, hogy a raktárak kiürülése után fel tudják használni.

Emellett Zinovjev február 27-én sok további engedményt jelentett be, amelyek a munkások legsürgetőbb követeléseit teljesítették. Engedélyezték, hogy a lakók elhagyják a várost élelmiszer-beszerzés céljából. Ezt megkönnyítendő Zinovjev ígéretet tett arra, hogy személyszállító különvonatokat indítanak a város körüli területekre. Az utakat ellenőrző alakulatok Pétervár körül utasítást kaptak, hogy ne kobozzák el az élelmiszert a munkásoktól, ehelyett a spekuláció megakadályozására fordítsanak figyelmet. Zinovjev azt is bejelentette, hogy 18 millió tonna szenet hoznak be külföldről, ami hamarosan megérkezik és enyhíteni fogja a fűtőanyaghiányt Péterváron és a többi városokban. De a legfontosabb az volt, hogy bejelentette: elérkezett az ideje, hogy az erőszakos gabonabegyűjtést felváltsák a terményadóval.^[83] Más szavakkal a hadikommunizmus rendszerét egy új gazdaságpolitikával váltják fel, olyan politikával, amely legalább részben helyreállítja a város és a vidék közötti kereskedelem szabadságát. Március 1-jén e szándék igazolására a Pétervári Szovjet bejelentette, hogy kivonták az útellenőrző egységeket az egész pétervári területről. Ugyanezen a napon továbbá a Péterváron munkára kötelezett vöröskatonákat – összesen két- vagy háromezer embert – leszerelték és engedélyezték, hogy hazatérjenek szülőfalujukba. A hivatalos magyarázat szerint a termelés csökkenése szükségtelenné tette további jelenlétüket.^[84]

Ennek eredményeként a jó néhány napos feszültség után a pétervári zavargások gyorsan megszűntek. Március 2-án és 3-án szinte valamennyi sztrájkoló üzem dolgozni kezdett. Az engedmények megtették hatásukat, mivel elsősorban a hideg és az éhség váltotta ki a széleskörű népi elégedetlenséget. Nem tagadható azonban az sem, hogy a katonai erő alkalmazása és a széleskörű letartóztatások is, nem beszélve a hatóságok fáradhatatlan propagandatevékenységéről, lényeges szerepet játszottak a rend helyreállításában. Különösen a helyi pártszervezetek fegyelmezettsége volt meggyőző. Belső vitákat félretéve a pétervári bolsevikok szorosra zárták soraikat és egységesen láttak neki annak, hogy hatékonyan és gyorsan végezzenek az elnyomás kellemetlen feladatával. Ez épp annyira igaz volt Zinovjevre, a helyi pártvezetőre, mint alárendeltjeire. Annak ellenére, hogy gyávának és a veszélyes helyzetekben ingadozónak tartották, Zinovjev rendkívüli lélekjelenléttel lépett fel a zavargások elfojtása érdekében.

Emellett a mozgalom nem bukott volna el ilyen gyorsasággal, ha Pétervár lakossága nem demoralizálódik teljesen. A munkások egyszerűen túl kimerültek voltak ahhoz, hogy képesek legyenek hosszú ideig politizálni. Az éhség és a hideg olyan közömbössé tette őket, hogy már a teljes apátia határán álltak. Ezenkívül hiányzott a hatékony vezetés és az átgondolt akcióprogram. A múltban e feladatokat a radikális értelmiség látta el. 1921-ben, mint Emma Goldman írta, a pétervári értelmiségieknek nem volt lehetőségük arra, hogy komoly támogatást biztosítsanak a munkásoknak, még kevésbé arra, hogy vezessék a mozgalmat. A forradalmi tiltakozás egykori fáklyavivői most túl fáradtnak és megfélemlítettnek érezték magukat, túlságosan megbénította őket az a tapasztalat, hogy egyéni erőfeszítéseik teljesen eredménytelenek, és így nem emelték fel tiltakozó hangjukat. Elvtársaik többsége börtönben vagy száműzetésben volt, sokukat már ki is végezték, és a néhány túlélő nem akart ugyanilyen sorsra jutni különösen akkor, amikor velük szemben túl nagy erő állt, és amikor a legkisebb tiltakozás is azt eredményezhette, hogy családjukat megfosztják a fejadagjától.^[85] Ezenkívül sok értelmiségi és munkás számára még mindig a bolsevikok jelentették összes hibájukkal együtt a fehér restauráció és a forradalom bukása elleni leghatékonyabb védelmet.

A sztrájkok Péterváron ezek miatt az okok miatt fejeződtek be gyorsan. Majdnem olyan hirtelen fejeződtek be, ahogy elkezdődtek és sosem jutottak el a rendszer elleni fegyveres felkelésig. Ennek ellenére a mozgalom rendkívüli következményekkel járt. A régi főváros forradalmi fejleményeire mindig odafigyelő szomszédos Kronstadt tengerészeit felrázta ez a mozgalom, és színrelépésük szempontjából a legkomolyabb felkelés volt a szovjet történelemben.

xxx

Kronstadt a Finn-öbölben lévő Kotlin-szigeten, Pétervártól húszmérföldnyire, nyugatra épült megerősített város és haditengerészeti támaszpont. A Nagy Péter által a XVIII. század elején épített erőd eredeti rendeltetése az volt, hogy a Néva partján lévő új orosz fővárost – Péter ünnepelt „nyugatra nyíló ablakát” – védje a nyílt tenger felől. Maga a sziget azonban már a IX. századtól kezdve stratégiai jelentőségű, amikor a Néva torkolata volt a „vikingektől a görögökig vezető” híres vízi út kiindulópontja. Ma a Péterhofba, Péter Kotlintól délkeletre a parton fekvő csodálatos palotájába látogató turista megállhat a tengerparton és láthatja a korábbi fővárost a tenger felől védelmező sziget távoli körvonalait. Ez a szűk földdarab, amely mintegy nyolc mérföld hosszú és legszélesebb pontján fél mérföld széles, szabálytalanul elnyúló háromszög alakot formáz. Az idegenek elől elzárt erőd partját jól védi a tengerben délre és északra húzódó sziklasorra telepített erődök és ütegek lánca.

A sziget Pétervár felőli, keleti végét Kronstadt városa foglalja el. Vastag régi várfal fogja körül a várost, aminek főbejárata a keleti oldalon lévő Pétervári Kapu. A déli oldalon terül el a kikötő és a Balti Flotta hajóinak szárazdokk rendszere. A Finn-öblöt négy hónapon át, november végétől március végéig vagy április elejéig jég borítja. Az I. világháború előtt a nyári hónapokban rendszeres kirándulóhajók közlekedtek Pétervár és Kronstadt között. Télen a szokásos útvonal a következő volt: vonaton Oranienbaumba, a szárazföldön a Kotlin-szigettől öt mérföldre, délre fekvő városba és katonai támaszpontra, majd onnan az öböl vékony jegén vezető havas úton át a szigetre. A beszámolók egybehangzó állítása szerint Kronstadt a XX. század elején nagyon festői város volt. Csatornáival, háromsávos utcáival és méltóságteljes középületeivel a közeli birodalmi fővárosra emlékeztetett. Fő nevezetességei között volt az aranykupolás és okkersárga falu Szent András katedrális, a régi Arzenál és az Admiralitás épületei, valamint a Hajómérnöki Iskola /amit 1917-ben Kultúra Házára kereszteltek át/. A város központját a hatalmas Horgony tér uralja a XIX. század végén épített Tengerész Székesegyház /Morszkoj Szobor/ óriási épületével. A tér a XVIII. század közepén kapta nevét, amikor nagy boltokat építettek, ahol horgonyokat árusítottak.^[86] A több mint 25.000 ember befogadására alkalmas erődöt gyakran használták kiképzés és katonai szemlék céljára. 1905-ben és 1917-ben a Horgony tér Kronstadt forradalmi fórumává vált, ahol a lelkes tengerészek, katonák és munkások naponta üléseztek, és egy olyanfajta közvetlen demokráciát valósítottak meg, ami a középkori kozák népgyűlésekre emlékeztetett.

1921-ben Kronstadt a Balti Flotta fő támaszpontja volt. Népessége mintegy 50.000 főre rúgott, ezek fele civil, fele katona volt. Ez utóbbiak közül a többséget a flotta tengerészei alkották, míg a többiek zömükben tüzérek voltak, akik az erődben és a környező sziklákon lévő erődítményekben és tüzelőállásokban szolgáltak. A polgári lakosság többsége az erődben vagy a kikötőben polgári alkalmazottként vagy munkásként a dokkokban dolgozott, vagy a raktárakban és a város boltjaiban. A többiek gyári munkások, kézművesek, halászok, kiskereskedők és a szövetkezetek és a városban lévő kormányintézmények alkalmazottai voltak.^[87]

A Kotlin – katlan vagy üst – név tökéletesen ráillett a szigetre, amire Kronstadt épült, mivel fő lakói, a balti tengerészek állandóan forrongtak. A minden kiváltságot és tekintélyt megvető nyughatatlan és független fajta mindig kész volt nyílt erőszakot szegezni tisztjeinek vagy a központi kormánynak, amit idegennek és kényszerítő erőnek tekintettek. Vérmérsékletük azoknak a régmúlt korokbeli merész szabadoknak, a XVII. és XVIII. századi kozákoknak és a sztreleceknek vérmérsékletére emlékeztetett, akiknek táborai mindig a buntarsztvo, vagyis spontán felkelés melegágyai voltak. Szilaj elődeikhez hasonlóan a tengerészek volnisztyik, vagyis megfékezhetetlen szelleműek voltak, ösztönösen ellenálltak a külsődleges fegyelemnek és vágytak a szabadságra és a kalandra. Amikor a hírek vagy az ital feltüzelte őket, elődeikhez hasonlóan a tengerészek is hajlamosak voltak fellázadni és dühüket a gazdagokra és a hatalmasokra zúdítani.

A kronstadti állhatatlan radikalizmus története a XX. századi Oroszország első nagy megmozdulásáig, az 1905-ös forradalomig nyúlik vissza. Az illegális irodalom 1901-ben jelent meg első ízben a haditengerészeti támaszponton és a tengerészek ezután köröket kezdtek alakítani politikai és társadalmi kérdések megvitatására, és azért, hogy kifejezésre juttassák sérelmeiket; mindenekelőtt az alacsony bért, a rossz élelmiszerellátást és a szigorú fegyelmet, aminek állandóan alá voltak vetve. Az országban 1902 és 1905 között végigsöprő sztrájkok, parasztfelkelések és terrorcselekmények rokonszenvet keltettek bennük, és növelték társadalmi és politikai tudatosságukat. A tiszteknek és a fegyelmi előírásoknak való engedelmeskedés megtagadása mindennapossá vált. 1905-ben, a háború és a forradalom kitörése után a morálisan züllésnek indult hajóhad megsemmisítő vereséget szenvedett a Csuzima-szorosban, ahol a japánok a flotta nagy részét elsüllyesztették. A forradalmi tevékenységnek további ösztönzést adott – ha ilyesmire egyáltalán még volt valami szükség – a Patyomkin cirkáló 1905. júniusi Fekete-tengeri drámája.

Az első zavargásokra Kronstadtban 1905 októberében, a forradalom tetőpontján került sor. Ezek a későbbi évek során egyre inkább megszokottá vált módon folytak le. Először tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Elégedetlen tengerészek és katonák ezrei gyűltek össze hangot adni sérelmeiknek. A jobb ellátást és ruhát, magasabb fizetést és rövidebb szolgálatot, valamint a katonai fegyelem enyhítését követelő jelszavak keveredtek az autokrácia azonnali megdöntésének és a mindenki számára polgári szabadságokat biztosító demokratikus köztársaság megteremtésének követelésével. A következő napokban fokozódott a feszült hangulat. Október 25-én nyugtalanság támadt a tengerészek között, miután valaki panaszkodott az élelemre. „Halál a parancsnokokra” kiáltás hallatszott a dobogó lábak és az ütemesen egymáshoz vert tálcák keltette zaj közepette.^[88] Másnap Kronstadtban nyílt felkelés tört ki. A teljesen spontán eredetű felkelés hamarosan a fosztogatás és a pusztítás orgiájává fajult, ami erősen hasonlított a Nagy Péter uralma alatt kitört sztrelecfelkelésekhez. A tengerészek tömege végigvonult a város utcáin, betörte a kirakatokat és felgyújtotta a házakat. Barikádokat emeltek és sok házat megszálltak azért, hogy védekezzenek a Pétervárról várhatóan megérkező büntetőkülönítmények ellen. A felkelés két napig tartott és a rendet helyreállító kormánycsapatok vesztesége 17 halott és 82 sebesült volt. Közel 3.000 tengerészt tartóztattak le. Sokukat évekig tartó börtönbüntetésre vagy száműzetésre ítélték, de halálos ítéletet nem hoztak.^[89]

1906. július 19-én, az 1905-ös forradalom alkonypírjában egy második és az elsőnél sokkal komolyabb robbanásra került sor Kronstadtban, amihez a szikrát Vibrogban lévő testvérerődjében kitört lázadás szolgáltatta. Mint októberi elődje, az új kitörés is spontán és szervezetlen volt, amit a kormány csak két nap után tudott leverni. A felkelők követelései, miközben lényegüket tekintve azonosak voltak a korábbiakkal, alkalmazkodtak a korábbi hónapok kudarcait követő kiábrándultsághoz. A hatalom és a fegyelem iránti gyűlölet volt a tengerészek dühének fő mozgatóereje akkor is. „Elég hosszú ideig szívtátok a vérünket” kiáltotta oda egy kékblúzos egy tisztnek a felfordulás közepette és ez jól jellemzi a tengerészek érzelmeit.^[90] Mindkét oldal példa nélküli kíméletlenséggel harcolt, a tengerészeket sérelmeik és dühük vezette, a hatóságokat pedig hitük abban, hogy a felkelést gyorsan leverik most, hogy a forradalmi hullám Oroszországban elült. Az elnyomás légkörét jellemzi, hogy ezután 36 hangadót kivégeztek és ezreket börtönöztek be vagy deportáltak Szibériába.^[91]

Szükséges hosszasabban foglalkozni a kronstadti spontán felkeléseknek ezekkel a korai eseteivel, mert, mint látni fogjuk, sok szempontból előrevetítették az 1921. márciusi viharos eseményeket. Ez különösen az 1917-es felkelés esetében igaz, amikor ismét Kronstadt volt a szabadjára engedett forradalmi aktivitás központja. A Kotlin-szigeti vérmes népességet éveken át ideológiai befolyása alatt tartó szélsőbaloldal hatására Kronstadtban a társadalmi felkelések történelmében és legendáriumában nagy becsben tartott 1871-es Párizsi Kommün példáját követve forradalmi közösség jött létre. 1917 májusában az életerős Kronstadti Szovjet, amit bolsevikok, anarchisták, baloldali eszerek és anarchista, népi hajlamú pártokhoz nem tartozó radikális értelmiségiek vezettek, nem volt hajlandó alávetni magát az Ideiglenes Kormánynak és magát deklarálta „az egyetlen hatalomnak a városban”.^[92] Ezután a Szovjet teljhatalmat gyakorolt és működésében a Horgony téren szinte minden nap tartott általános gyűlésre támaszkodott. A Horgony tér – ahogy Jefim Jarcsuk, a Kronstadti Szovjet egyik ismert anarchista tagja beszámol róla – „szabadegyetemmé” vált, ahol a legkülönfélébb pártállású forradalmi szónokok beszéltek a lelkes tengerészek, katonák és munkások előtt. A helyi bolsevik vezető, Ivan Flerovszkij büszkén nevezte a teret „Kronstadt vecséjének”, utalásképpen a középkori orosz városokban működött népgyűlések intézményére.^[93]

A Szovjet és a Horgony téri fórum kielégítette a kronstadti lakosok politikai szükségleteit. A jelek szerint nem igényelték egy országos parlament vagy más központi irányító testület létét. A város gazdasági és társadalmi életének kérdéseit a polgárok maguk intézték a liberter atmoszférában gomba módra szaporodó különféle bizottságok – házbizottságok, hajóbizottságok, élelmezési bizottságok, gyári és üzemi bizottságok – révén. Népi milíciát állítottak fel a sziget szuverenitását fenyegető veszély elhárítása céljából. Kronstadt lakói rendkívüli tehetségről tettek tanúbizonyságot a spontán önszerveződés területén. A különböző bizottságokon kívül az azonos munkahelyen dolgozó és az azonos lakóhelyen élő férfiak és nők kis mezőgazdasági kommunákat alakítottak, amelyek körülbelül 50 főből álltak és művelés alá vettek minden talpalatnyi mezőgazdaságilag hasznosítható földterületet a szigeten. A polgárháború idején, mondja Jarcsuk, ezek a közösségi zöldségeskertek mentették meg a várost az éhezéstől.^[94]

Helyi autonómiájukat nagy becsben tartva a kronstadtiak lelkesen fogadták a Lenin és pártja által 1917-ben kiadott „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszavát. A jelszót a szó eredeti értelmében fogták fel, vagyis hogy azt jelenti, hogy minden egyes helyi közösség maga intézi saját ügyeit, amibe a központi hatalom nem vagy csak kismértékben szól bele. Ezt tekintették, mondja Jarcsuk, a „szocializmus” igazi lényegének.^[95] Saját forradalmi közösségüket a decentralizált önigazgatás modelljének tekintették és bíztak abban, hogy az ország többi része is követi majd őket. „Forradalmi erényeik mellett”, jegyezte meg Ivan Flerovszkij, „a kronstadti tengerészeknek volt egy komoly fogyatékosságuk: naivan hittek abban, hogy saját lelkesedésük ereje elegendő lesz a szovjetek hatalmának egész Oroszországban történő megteremtéséhez”.^[96] Az ilyen remények azonban nem teljesültek be és a bolsevik diktatúra következő évei alatt az 1917-es liberter közösség forradalmi utópiává vált. Az 1921-es felkelés mindenekelőtt a kronstadtiak a spontaneitás ezen aranykorának visszaállítására irányuló kísérlete volt, és jelszavuk ez volt: „Minden hatalmat a helyi szovjeteknek!”

Az 1917-es forradalom idején a Balti Flotta mindvégig forrongott és erőszakos kitörésekkel válaszolt a politikai és katonai hatalom minden megnyilvánulására. Mint 1905-ben, a tengerészek most is tisztjeikre zúdították minden dühüket, akiket az idejét múlt kiváltságok és az önkényuralom eleven szimbólumainak tekintettek. A kronstadtiak különösen a szigorú fegyelem és a büntető szolgálat légköre miatt háborogtak, ami miatt a Kotlin-szigetet a „tengerészek Szahalinjának” tekintették.^[97] Így amikor kitört a Februári Forradalom, megragadták az alkalmat, hogy véget vessenek a parancsolgatás rendszerének és leszámoljanak népszerűtlen elöljáróikkal. Február 28-án a kékkabátosok dühös tömege elhurcolta házából a támaszpont parancsnokát, R. N. Viren admirálist és a Horgony térre vitte, ahol a tömeg végzett vele. Ez jeladás volt az általános vérfürdőre, aminek során több mint 40 kronstadti tengerészt és katonatisztet öltek meg. 200 további tisztet börtönbe vetettek. A februári zavargások során erőszakhullám söpört végig a Balti Flotta támaszpontjainak mindegyikén, összesen 76 tengerésztisztet – a katonákról most nem beszélve – vertek agyon saját beosztottaik. Viren mellett köztük volt Sveaborg parancsnoka, Butakov admirális és Nepenyin admirális, a Balti Flotta parancsnoka, akinek főhadiszállása Helsingforsban /Helsinkiben/ volt.^[98]

Ez a személyes bosszúvágy csak az egyik oldala annak a forradalmi szélsőségességnek, amit a februári forradalom szabadított el Kronstadtban. A liberterianizmus szelleme vált uralkodóvá az erődben. A bolsevikok, az anarchisták, az eszerek és a többi ultraradikális csoport természetesen mindent megtett bátorítása érdekében, és erős hatást gyakoroltak a tengerészre és a többi kronstadtira. E csoportok fő célpontja természetesen nem a katonai tisztikar, hanem maga az Ideiglenes Kormány volt. És az októberig tartó időszakban mindvégig számíthattak arra, hogy a tengerészek támogatják az új rendszer ellen irányuló forradalmi felhívásokat. A kronstadtiak jelen voltak az 1917. áprilisi pétervári utcai tüntetéseken, és megjelentek júniusban is, amikor egy csoport anarchista megsegítésére érkeztek, akik a kormánycsapatok várható támadása elleni védekezés céljából elbarikádozták magukat. A zavaros júliusi napokban, pedig ők hozták a friss híreket Pétervárra és központi szerepet játszottak az elvetélt felkelési kísérletben, s ezért nevezte őket Trockij „a forradalom büszkeségének és dicsőségének”. (Közismert, hogy a tengerészek egy csoportja elfogta ^[99] Viktor Csernovot, az eszer mezőgazdasági minisztert, és csak Trockij megérkezése mentette őt meg a lincseléstől).^[100]

Augusztus végén, amikor Kornyilov tábornok a főváros felé vonult, a tengerészek csatlakoztak a forradalom védelmezőihez. A Petropavlovszk csatahajó legénysége, mely a júliusi felkelés élcsapata volt, ismét a hatalom szovjeteknek történő azonnali átadását, Kornyilov letartóztatását és kivégzését követelte. Négy ez ellen tiltakozó tisztet elfogtak és kivégeztek.^[101] Október 25-én elérkezett a pillanat, amikor Lenin sikeresen megragadta a hatalmat. Hajóikat elhagyva a tengerészek a fővárosba rohantak, hogy erejükkel a felkelők segítségére legyenek, csatlakoztak a vörösgárdistákhoz a Téli Palota ostrománál, miközben az Auróra vaktöltéssel lövéseket adott le, hogy demoralizálja a védőket. Októberben játszott szerepükkel a kronstadtiak megerősítették azt, hogy „a forradalom dicsősége és büszkesége” cím jogos, amivel Trockij jutalmazta őket a júliusi napok idején.

Kerenszkij bukása után Kronstadt forradalmi harci kedve töretlen maradt. A győzelem csak fokozta a tengerészek étvágyát, hogy bosszút álljanak azokon a társadalmi elemeken, akiket elűztek a hatalomból. Az erőszakos tettek iránti vonzalmuk különösen tragikus eredményre vezetett 1918. január 6-ról 7-re virradó éjszaka, amikor forrófejű kronstadtiak betörtek egy pétervári kórházba, ahol az Ideiglenes Kormány két korábbi kadet miniszterét, Singarjovet és Kokoskint tartották őrizet alatt és ágyukban meggyilkolták őket. Lenin utasításra I. N. Steinberg, az igazságügyi népbiztos vizsgálatot indított, de Lenin újra fontolóra vette az ügyet, és úgy határozott, hogy inkább leállítja az eljárást, minthogy összeütközésbe kerüljön a tengerészekkel.^[102] Pontosan kíméletlenségük miatt akarta Lenin a maga oldalán tudni a tengerészeket. Nem kis jelentőséget tulajdonított annak, hogy egyfajta pretoriánus gárdaként lehet használni őket, akik minden percben készek fegyvert ragadni a szovjetek ügyének védelmében. A gyilkosságot megelőző éjszaka ő maga küldte a kronstadtiak egy különítményét a harcos fiatal anarchista, Anatolij Zseleznyakov ^[103] vezetésével az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatására, ahol a bolsevikoknak nem sikerült megszerezniük a többséget.^[104] A tengerészeknek természetesen megvoltak a maguk érvei is a gyűlés ellen. Mint láttuk szükségtelennek tartották bármiféle központi politikai intézmény létét, különösen akkor, ha abban az ízlésükhöz képest túl konzervatív pártok voltak többségben. Szemükben a helyi szovjeteken keresztül érvényesülő közvetlen demokráciáé a jövő, egy országos parlament ezzel szemben visszalépést jelentene, visszalépést a „burzsoá” társadalmat képviselő Ideiglenes Kormány felé, aminek megsemmisítésében maguk is tevékenyen részt vettek.

Az 1918-1920-as polgárháborúban a kronstadti tengerészek és a Balti Flotta matrózai mindvégig a forradalmi harci szellem fáklyavivői voltak. Több mint 40.000 kékkabátos vett részt a fehérek elleni harcban.^[105] A harcban tanúsított bátorságukról és kíméletlenségükről nevezetes tengerészek folyami hajókon, páncélvonatokon a Vörös Hadsereg veszteségeinek pótlására küldve harcoltak a polgárháború összes frontján. A svjazski kritikus ütközetben – „az orosz forradalom Valmyjában” – ők biztosították Trockij legnagyobb veszteségeket szenvedett csapatait, segítettek visszavetni egy nagy ellenséges egységet, amely a bolsevik terület szívébe való betöréssel fenyegetett.

Ugyanakkor azonban komoly súrlódások is voltak a tengerészek és a kormány között. Az első egyet nem értő hangok akkor szólaltak meg, amikor Lenin, közvetlenül az októberi puccs után, kizárólag bolsevikokból nevezte ki a kormányt. Nem bízva az egy kézbe összpontosított hatalomban a Kronstadti Szovjet fellépett a valamennyi szocialista csoport képviseletével alakult koalíciós kormányzás mellett – ami ízelítő volt az 1921. márciusi kronstadti programból. A tengerészek zúgolódtak, fel kívántak lépni egy új diktatórikus rendszer létrejöttének lehetőségével szemben. Ha az új Népbiztosok Tanácsa arra vetemedik, hogy elárulja a forradalom demokratikus eszményeit, mondták, akkor a Téli Palota ellen fordult fegyverek könnyen a Szmolnij Intézet, az új közigazgatás főhadiszállása ellen fordulhatnak.^[106] Lenin nyilvánvalóan figyelemmel volt ezekre az ellenséges érzelmekre akkor, amikor 1917 novemberében azt követően, hogy néhány kollégája elzárkózott attól, hogy más szocialisták részt vegyenek a kormányban, azzal fenyegetőzött, hogy a „tengerészekhez fordul”.^[107]

1918 elején a kommunista uralom önkényes és bürokratikus jellege elleni tiltakozás már nem volt elszigetelt jelenség. Márciusban súlyossá vált a helyzet, amikor a flotta saját választott központi bizottságát /Centrobal/ feloszlatták, és funkcióit a párt által kijelölt Komisszárok Tanácsa vette át. Egyre több tengerész gondolta, hogy a forradalmat elárulták, és ezt a nézetet a hónap végén kötött breszt-litovszki béke csak alátámasztotta. Sokan álltak a Baloldali Kommunisták,^[108] az anarchisták és a baloldali eszerek mellett, akik ellenezték a szerződést, amiben a német imperializmusnak való behódolást és a világforradalom céljainak feladását látták. Áprilisban több balti hadihajó legénysége egy olyan erős kifejezéseket használó határozatot fogadott el, amely azzal vádolta a kormányt, hogy a német követeléseknek megfelelően a flotta felszámolását tervezi. A határozat olyan messzire is elment, hogy az általános felkelésre szólított fel, aminek célja a bolsevikok eltávolítása és egy olyan új rendszer megteremtése, ami híven ragaszkodik a forradalom elveihez. Nem került sor erre, de sok tengerész csatlakozott a baloldali eszer felkeléshez Moszkvában 1918 júliusában, amikor megrohamozták a Cseka főhadiszállását, és rövid időre letartóztattak egy magas rangú hivatalnokot, M. I. Latiszt.^[109]

További bonyodalmak következtek be októberben, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlés határozatot fogadott el arról, hogy a breszt-litovszki békét fel kell mondani, és harcba kell szállni az Ukrajnát, a tengerészek többségének szülőföldjét elözönlő németekkel.^[110] Ugyanakkor a tengerészek tiltakoztak a politikai hatalom bolsevik monopóliuma ellen is. Az anarchisták és az ellenzéki szocialisták elnyomását elítélve szabad szovjetválasztások megtartására hívtak fel annak érdekében, hogy a különféle baloldali pártok képviselve legyenek a politika színterén. Végül elítélték a kormány által éppen ekkor bevezetett kötelező beszolgáltatás rendszerét, és a rekviráló osztagokat „tolvajoknak” és a „parasztok kirablóinak” bélyegezték.^[111]

Az 1918. októberi zendülés nem vált komolyabb üggyé: csapatokat küldtek a támaszpontra, amelyek gyorsan rendet teremtettek a tengerészek között. De követeléseiket teljes mértékben átvette az 1921-es kronstadti program a „szabad szovjeteket” és a „Le a komisszárokráciával!” jelszavaival. A két esemény egy régi történelmi beállítottság megnyilvánulása. A Balti Flotta viselkedése 1905 és 1921 között sok ponton folyamatosságot mutat, amire Pavel Dibenko, a kronstadti tengerészből lett bolsevik katonai vezető utalt akkor, amikor a tengerészek „örökös lázadó szelleméről” beszélt.^[112] Mindig elevenen élt közöttük a kiváltságok és a tekintély elutasítása, a parancsolgatás iránti gyűlölet és a helyi autonómia és az önigazgatás álma. Hatalmas ellenérzés élt bennük a központi kormány és kinevezett hivatalnokai iránt, ellenérzés, amely a hatalmas bürokratikus állam XVII-XVIII. századi kialakulásától kezdve mélyen gyökerezett az alacsonyabb osztályok anarchisztikus és népi hagyományaiban. A szárazföldtől elszigetelt Kronstadt még baltikumi testvértámaszpontjainál is nagyobb mértékben vált a primitív anarchista lázadás erősségévé. A forradalmiságukat és független szellemüket megőrző kronstadti tengerészek nem viselték el az önkényt, vagy kényszert, bármi is volt forrása. A spontaneitás és a decentralizáció volt a jelszavuk. A helyi szovjeteken alapuló szabad társadalmi rend hívei voltak, a kozák krug vagy a középkori vecse hagyományait folytató közvetlen demokráciáé. Mindig is hajlamosak voltak arra, hogy erőszakot alkalmazzanak a hatalom birtokosai, a tisztek, a bürokraták, a tulajdonosok és a kiváltságosok ellen. 1921 márciusában ezek a késztetések törtek végzetes és ellenállhatatlan módon felszínre.

Időközben a polgárháború kiterjedésével sokasodtak a tengerészek sérelmei is. Az elégedetlenség, mint a múltban is, a katonai fegyelem kérdése körül összpontosult. Az 1917-es forradalom a hadsereget és a tengerészetet a legteljesebb dezorganizáltság állapotába sodorta. A parancsnoklás szokásos rendje megszűnt és a légüres teret a parancsnokaikat maguk választó és a fentről érkezett parancsnokokat semmibe vevő katonák és tengerészek megszámlálhatatlan számú bizottságai töltötték be. Az ezt eredményező káosz hasonlított az iparban kialakult helyzethez, ahol a helyi üzemi bizottságok a gyárakban egymás után hozták létre a „munkásellenőrzés” rendszerét. Az októberi forradalom utáni első hónapokban a bolsevik politika támogatta a decentralizáció e spontán folyamatát. A kormány rendeletével eltörölték a hagyományos katonai címeket és rangokat, és „a tisztek választásának és a kölcsönös elvtársi fegyelemnek és tiszteletnek elvére alulról felfelé felépülő”, „szocialista” fegyveres erő megteremtését tűzték ki célul.^[113] A gyakorlatban ez a központi hatalom és a parancsolás normális rendjének végső összeomlásához vezetett, és bátorította a régóta szolgálatot teljesítő oroszok között meglévő ámokfutásra, fosztogatásra és rablásra való hajlamot.

A polgárháború kitörése 1918-ban azonban gyors változást eredményezett a bolsevik katonapolitikában. A rendszer túlélése megkövetelte, hogy véget vessenek a hatalom kaotikus decentralizálódásának, és helyreállítsák a fegyelmet. Hadügyi népbiztosként Trockij volt a legfőbb ellenzője a fegyveres erőket átható „partizán szellemnek” /partizanscsina/. A hagyományos katonai eljárásokat követve gyorsan sikerült létrehoznia egy új és hatékony fegyveres erőt. A régi rangokat nem állították vissza, de sok ezer korábbi birodalmi tiszt tért vissza a szolgálatba, hogy „katonai szakértőként” /vojenspeci/ dolgozzék a politikai tisztek közvetlen ellenőrzése alatt. Ily módon biztosították a nehezen nélkülözhető parancsnoki tapasztalatot és technikai hozzáértést addig, amíg nem sikerül kiképezni a vörös parancsnokok tömegeit. A Vörös Hadseregben megszüntették a bizottsági rendszert, a parancsnoknak való engedelmeskedést szigorúan megkövetelték, és a fegyelem egyik napról a másikra kötelezővé vált újból.^[114]

A kormány ezeket az intézkedéseket hamarosan a haditengerészetre is elkezdte kiterjeszteni. E törekvése azonban itt heves ellenállással találkozott. Mint Dibenko beszámolt erről, a hajóbizottságok felszámolására és a központilag kinevezett komisszárok hatalmának megteremtésére tett bolsevik kísérletek viharos tiltakozást váltottak ki a Balti Flottánál.^[115] A tengerészek számára, akiknek a kívülálló hatalommal szembeni ellenszenvük közmondásos volt, a fegyelem helyreállítására tett kísérlet annak a szabadságnak elárulását jelentette, amiért 1917-ben harcoltak. Nemcsak a cári idők nyers parancsolgatására emlékeztette őket, de emellett úgy is érezték, hogy a katonai hatékonyságot jobban szolgálná, ha engednék, hogy saját elképzeléseik szerint tevékenykedjenek. El voltak szánva arra, hogy a győzelem gyümölcseit még annak a pártnak sem engedik megtagadni tőlük, amelyet hatalomra segítettek. Ennek következtében állandó volt a súrlódás a katonák és a bolsevik komisszárok és parancsnokok között, és gyakoriak voltak az összeütközések a polgárháború tetőpontján a reguláris csapatok mellett harcoló Cseka egységekkel.

A polgárháború befejeződése után a helyzet nemhogy javult volna, hanem ellenkezőleg, sokkal rosszabbá vált. A kormány szigorú politikája elveszítette raison d’etrejét (létjogosultságát- a szerk. megj.). Ahogy a parasztok nem látták továbbá szükségesnek a termények rekvirálását és a szabadpiac elnyomását, ahogy a munkások dühösek voltak szakszervezeteik alárendelt szerepre kárhoztatása és a gyári fegyelem, az egyszemélyi vezetés visszaállítása és a „burzsoá” szakemberek megjelenése miatt, a tengerészek és a katonák is a katonai élet demokratikus elveihez való visszatérést követelték. A Balti Flotta lázas szembehelyezkedése a fegyelem megerősítésével, a hajóbizottságok feloszlatásával és a komisszárok és a „katonai szakértők” kinevezésével katonai posztokra, gyorsan veszélyes méretűvé vált. Több új tényező is volt továbbá, amely táplálta a hajók legénységének és a balti erődök csapatainak lázadó szellemét. Mindenekelőtt a fehér veszély elmúltával az emberek első ízben kaptak hónapok óta eltávozási engedélyt, és hazatérve falujukba saját szemükkel látták az élelmiszer-rekvirálási politika és az ezt végrehajtó erőszakos módszerek eredményét. Sokukat megállították az utakat ellenőrző osztagok, és élelmiszerek után kutattak náluk. A városokban a maga valóságában kerültek szembe a háború okozta emberi nyomorúsággal. Mindenütt nyugtalankodó és elégedetlen emberekkel találkoztak. Meghallgatták szüleik és testvéreik panaszait, amik sokban hasonlítottak a hatóságokkal szembeni saját ellenérzéseikhez. „Négy éven át”, jegyezte meg Petricsenko, a kronstadti felkelés vezető alakja, „elhallgatta előlünk a bolsevik cenzúra, hogy mi történt otthon, amíg mi a frontokon vagy a tengeren harcoltunk. Amikor hazatértünk, szüleink azt kérdezték tőlünk, hogy miért harcoltunk az elnyomókért. Ez az, amin gondolkodnunk kellett”.^[116] Nem nehéz elképzelni, hogy milyen mértékben fokozták a Petricsenkohoz hasonló emberek állomáshelyükre való visszatérésük után tartott beszámolói a nyugtalanságot elvtársaik körében. Ténylegesen olyan drasztikus hatással volt ez a morálra, hogy a kormány lépéseket tett az eltávozások korlátozására a flottában. 1920 decemberében ez dühös tiltakozást váltott ki a kronstadti kikötőben horgonyzó két nagy hadihajó egyikén, a Szevasztopolon, amely a következő évi februári és márciusi események során központi szerepet játszott. 1920-1921 telén a Balti Flottában a dezertálók száma nagymértékben megnövekedett, 1921 elejére a flotta lényegileg megszűnt szervezett katonai erőként létezni.^[117]

Egy másik, a kérdéses időszakban nagy veszélyt jelentő tényező volt az élelmezési és üzemanyagválság flottára gyakorolt hatása. A tengerészek csak alig szenvedtek kevésbé az éhségtől és a hidegtől, mint a polgári lakosság általában. A tél kezdetétől a fűtés hiánya szinte elviselhetetlenné tette az életet a laktanyában és a hajókon. Nem állt rendelkezésre kiosztható csizma és meleg ruhakészlet, aminek kiosztásával ellensúlyozni lehetett volna a baltikumi területen november és április között szokatlanul hideg telet. Súlyosbította a helyzetet, hogy csökkentették az emberek élelmiszer-fejadagját, és romlott annak minősége is.^[118] Az orosz haditengerészetnél hagyományos sérelem, a rossz élelmezés már nem egyszer váltott ki zavargásokat a múltban. Decemberben, helsingforsi emigráns források szerint, a kronstadti tengerészek delegációt küldtek Moszkvába az élelmezés megjavítását kérve, de amikor a küldöttség megérkezett, a hatóságok letartóztatták. Saját embereiért közbenjárva a flotta parancsnoka, F. F. Raszkolnyikov figyelmeztetett arra, hogy ha a küldötteket nem engedik haladéktalanul szabadon, Kronstadt Pétervár ellen fordíthatja fegyvereit. Profetikus szavai azonban süket fülekre találtak.^[119]

Még a Kommunista Párthoz tartozó tengerészek sem maradtak érzéketlenek a flottában terjedő ellenzékiség iránt. Osztva elvtársaik független szellemiségét ők sem voltak hajlandóak alávetni magukat a pártnak vagy a katonai fegyelemnek. 1920 végén létrejött a „flotta ellenzék” a hadseregen kialakult „katonai ellenzékhez” és a gyárakban kiformálódott „munkásellenzékhez” hasonlóan, s ezek mindegyike a helyi kezdeményezés, a párton belüli demokrácia mellett és a parancsolgatás, a merev központi ellenőrzés ellen foglalt állást. A „flotta ellenzék” egy „szocialista” alapon szervezett szovjet haditengerészet híve volt, amely különbözött attól, amit múltbeli hierarchikus és autoriter modellnek tekintettek. A választott hajóbizottságokat védelmezve elutasították a „katonai szakemberek” bevonását és a flotta politikai irányításában működő bizonyos bolsevik hivatalnokok „diktatórikus viselkedését” /gyiktatorsztvo/.^[120]

Ami ennél riasztóbb volt, az az, hogy egyre több bolsevik tengerész adta vissza párttagsági könyvét, akik számára a „flotta ellenzék” nem volt megfelelő közeg elégedetlenségük kifejezésére. Egyedül 1921 januárjában 5.000 balti tengerész lépett ki a kommunista pártból. 1920 augusztusa és 1921 márciusa között a 4.000 fős kronstadti pártszervezet tagjainak több mint felét veszítette el.^[121] A bolsevik hivatalnokok ezért az exodusért a polgárháború idején, amikor a tagság feltételein nagymértékben enyhítettek vagy esetleg semmiféle feltételt nem támasztottak, mint például az 1919. augusztusi tagfelvételi kampány idején, a pártba került felelőtlen elemeket hibáztatták. A párt forrásai szerint az új párttagok okozták ezt a kilépési hullámot. Megelőző intézkedésként továbbá több mint ezerre tehető azoknak a száma, akiket kizártak és ezek többségét átvezényelték a Fekete-tengeri vagy a Kaszpi-tengeri flottához vagy távol-keleti állomáshelyekre.^[122]

A párt tekintélyét az a harc is gyengítette, amit a flotta feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért folytatott egymással Trockij, a hadügyi népbiztos és Zinovjev, Pétervár pártvezetője. Zinovjev 1917 októbere óta neheztelt Trockijra, amikor az helyette Lenin legközelebbi munkatársa lett. 1920 utolsó hónapjaiban – a Trockijhoz hű – Fjodor Raszkolnyikov, a flotta parancsnoka és E.I. Batisz, a politikai igazgatóság /Pubalt/ vezetője szerint Zinovjev megpróbálta lejáratni riválisát azzal vádolva, hogy „diktátorként” viselkedik, miközben önmagát a párton belüli demokrácia és a helyi kezdeményezés elszánt bajnokának tüntette fel. 1920 novemberében Zinovjev sürgetésére a pétervári pártbizottság követelte, hogy a Balti Flotta politikai irányítása a Pubalttól kerüljön át a pártbizottsághoz, amely követelés ellen Trockij támogatói hevesen tiltakoztak.^[123]

E vita eredményeként is sokat veszítettek tekintélyükből a párttagok előtt a komisszárok és a párthivatalnokok. Ez már december elején nyilvánvalóvá vált, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlésről a tengerészek egy nagy csoportja kivonult, így tiltakozva a Szovjetek VIII. Kongresszusára küldendő delegátusok megválasztásának módja ellen /a választást a jelek szerint a flotta helyi politikai csoportjának párthivatalnokai irányították/. Az idő multával a nyugtalanság fokozódott egészen a viharos kitörésig, amire a Balti Flotta Kommunistáinak Péterváron február 15-én tartott II. Konferenciáján került sor. A komoly erővé vált „flotta ellenzék” itt túlnyomó többséggel elfogadtatta a politikai ellenőrzés azonnali decentralizálást követelő határozati javaslatát. Ezt úgy kellett végrehajtani, hogy az előző év novemberében Zinovjev és társai által javasolt módon a Pubalt és politikai részlegeinek hatalmát a helyi pártbizottságokra ruházzák át. A határozat bírálta a Pubaltot azért, hogy nincs kapcsolata a tömegekkel, és hogy elzárkózik a tengerészek között élő pártaktivisták elől. A határozat szavai szerint a Pubalt a tömegek között „tekintéllyel nem rendelkező, bürokratikus szervezetté” vált, és a helyi kezdeményezés helyreállítása érdekében a flotta egész politikai struktúráját a „demokratikus elvnek megfelelően” át kell alakítani. A küldöttek közül sokan követelték a flotta politikai ügyosztályának megszüntetését, ami röviddel később a kronstadti felkelőknek is követelése lett. És az egyik párthivatalnok figyelmeztetett arra, hogy hacsak nem vezetnek be reformokat, „két vagy három hónapon belül felkelés tör ki”.^[124]

1921. február közepén a feszültség a Balti Flottánál már forrpontig hevült. A hónap végén söpört át Péterváron a sztrájkhullám. A zavargások híre szinte azonnal eljutott Kronstadtra, ahol a „Vörös Pityer” munkásosztályával való forradalmi szolidaritás 1905 és 1917 óta hagyomány volt. Az első beszámolókkal olyan rémhírek is érkeztek, amelyek gyorsan felkorbácsolták a tengerészek szenvedélyeit. Így például elterjedt, hogy a kormánycsapatok tüzet nyitottak a Vasziljevszkij-szigeti tüntetőkre, és hogy a sztrájk vezetőit agyonlőtték a Cseka celláiban.^[125] A nyugtalanság általános légkörében az ilyen történetek széles körben terjedtek, riadalommal töltve el a helyi komisszárokat, és arra késztetve Kuzmint, hogy figyelmeztesse a Pétervári Szovjetet: a robbanás bekövetkezik, ha a sztrájkokat nem fojtják el gyorsan. De Kuzmin figyelmeztetése későn érkezett. Február 26-án a Petropavlovszk és a Szevasztopol legénysége rendkívüli gyűlést tartott, és úgy határozott, hogy delegációt küld Pétervárra megtudni, hogy mi történt. A kronstadti kikötőben jégbe fagyva egymás mellett álló két csatahajó már hosszú ideje a lázadó érzelmek és tevékenység melegágya volt. A júliusi napok idején, 1917-ben, mint láttuk, a Petropavlovszk már harci kedvének példáját adta, amikor szembeszállt az Ideiglenes Kormánnyal, és a következő hónapban négy tisztjét agyonlőtték azzal a bizonyítatlan váddal, hogy támogatja Kornyilov tábornokot. Ezért azután nem túloz Pavel Dibenko, aki korábban maga is a legénység tagja volt, amikor visszaemlékezéseiben „az állandóan háborgó Petropavlovszkról” beszélt.^[126] A Szevasztopolon is hagyományai voltak a nyughatatlanságnak, legénysége a közelmúltban a szabadságolások időtartamának megrövidítése miatt tiltakozott.

Amikor a kronstadti küldöttség megérkezett Pétervárra, látta, hogy a gyárakat katonai egységek és tisztiiskolások csapatai veszik körül. A még működő üzemekben fegyveres kommunisták figyelték árgus szemekkel a munkásokat, akik csendben maradtak, amikor a tengerészek közeledtek hozzájuk. „Bárkinek az juthatott az eszébe”, mondta Petricsenko, a felkelés vezetője, „hogy ezek nem gyárak, hanem a cári idők kényszermunka börtönei”.^[127] Február 23-án a látottakon felháborodott küldöttek visszatértek Kronstadtba, és beszámoltak tapasztalataikról a Petropavlovszk fedélzetén tartott történelmi gyűlésen.

Beszámolójukban természetesen minden rokonszenvük a sztrájkolók követeléseié volt, és nagyobb önrendelkezést követelt a gyárakban és a flottánál egyaránt. A gyűlés azután megszavazott egy hosszú határozatot, amit arra szántak, hogy a kronstadti felkelés politikai kartája legyen: „A hajók legénységének általános gyűlése által Pétervárra, a helyzet tisztázása végett küldött képviselők beszámolóját meghallgatva a következőket határozzuk:

1. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok akaratát, azonnal új választásokat kell tartani titkos szavazással és a munkások és parasztok számára az előzetes agitáció szabadságának biztosításával;

2. Szólás- és sajtószabadságot kell biztosítani a munkások és parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára;

3. Szervezkedési szabadságot a szakszervezetek és a parasztszervezetek számára;

4. Párton kívüli konferenciát kell összehívni legkésőbb 1921. március 10-ig Pétervár, Kronstadt és a pétervári kerület munkásainak, vörös katonáinak és tengerészeinek részvételével;

5. Szabadon kell engedni a szocialista pártok politikai okokból bebörtönzött tagjait és mindazokat a munkásokat, parasztokat és katonákat, tengerészeket, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be;

6. Bizottságot kell létrehozni a börtönökben és koncentrációs táborokban fogva tartottak ügyeinek felülvizsgálatára;

7. Meg kell szüntetni minden politikai ügyosztályt, mert egyetlen párt sem kerülhet kiváltságos helyzetbe eszméi propagálása során, és nem kaphat állami anyagi támogatást ilyen célokra. Ehelyett helyileg választott és államilag támogatott kulturális és oktatási bizottságokat kell létrehozni;

8. Azonnal fel kell oszlatni valamennyi útellenőrző osztagot;

9. Minden dolgozónak azonos fejadagot kell biztosítani, kivéve az egészségre ártalmas területeken dolgozókat;

10. Fel kell oszlatni a hadsereg összes egységénél a kommunista fegyveres osztagokat és a gyárakban létesített kommunista egységeket. Ha szükségessé válik ilyen osztagok létesítése, akkor azoknak tagjait a hadsereg legénységéből és a munkások akaratának megfelelően a gyárak és üzemek munkásai közül kell kijelölni;

11. A parasztoknak teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani földjüket illetően, és biztosítani kell az állattartás jogát azzal a feltétellel, hogy a paraszt saját eszközeivel dolgozik, vagyis hogy nem alkalmaz idegen bérmunkát;

12. Kérjük, hogy határozatunkat a hadsereg valamennyi egysége és katonai tisztiiskolás elvtársaink /Kurszant/ hagyják jóvá;

13. Követeljük, hogy a sajtó határozatainknak biztosítson széles nyilvánosságot;

14. Követeljük, hogy hozzanak létre utazó ellenőrzési irodát;

15. Engedélyezzék a saját munkán alapuló kisipari tevékenységet.

Petricsenko, a hajóraj gyűlésének elnöke.

Perepjolkin, titkár.”^[128]

A Petropavlovszk határozat nemcsak a Balti Flotta elégedetlenségét juttatta kifejezésre, hanem az ország városaiban és falvaiban élő orosz tömegekét is. Maguk a tengerészek is népi származásúak voltak, és paraszt- és munkástestvéreiknek akartak segítséget nyújtani. A határozat 15 pontja közül csak egy – a flotta politikai ügyosztályainak megszüntetését követelő – vonatkozott egyedül sajátos helyzetükre. A dokumentum többi pontja a hadikommunizmus legszélesebb értelemben felfogott politikájával foglalkozott, ami szemükben már régen elveszítette jogosultságát. Tény, hogy a határozat megfogalmazói közül többen, így Petricsenko is, nem sokkal korábban járt otthon eltávozáson, és szemtanúja volt a falusiak helyzetének, ami nyilvánvalóan befolyásolta a parasztokkal kapcsolatos követelések tartalmát. Ez különösen a 11. pont esetében igaz, amely azt követeli, hogy engedélyezzék a parasztoknak földjük szabad használatát, amennyiben műveléséhez nem vesznek igénybe bérmunkát. Ebből nem kevesebb következett, mint az élelmiszer-rekvirálás eltörlése és az állami gazdaságok felszámolásának lehetősége. Ugyanígy elmondható, hogy a pétervári gyárakban járt tengerészek beszámolójának tudható be a munkások fő követeléseinek – az útellenőrzés beszüntetése, a kiváltságos fejadagok eltörlése és a fegyveres gyári őrség feloszlatása – bekerülése programjukba.

De nem ezek a gazdasági követelések riasztották meg igazán a bolsevikokat, amikor a Petropavlovszkon tartott gyűlés híre eljutott hozzájuk. A követelések közül többet, mint például az útellenőrző osztagok feloszlatását /8. pont/ Zinovjev és pétervári alárendeltjei helyeselték. Emellett a kormány éppen az új gazdasági politika kialakításának kellős közepén volt, amely nagymértékben túlment a tengerészek követeléseiben megfogalmazott népi kívánságokon. Sokkal inkább a bolsevik diktatúra lényegét támadó politikai követelések voltak azok, amelyek sürgették a hatóságokat, hogy haladéktalanul lépjenek fel a kronstadti mozgalom elfojtása érdekében. Igaz, a tengerészek nem hívtak fel a szovjet kormány megdöntésére, az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívására, vagy politikai jogok biztosítására a földesurak és a középosztályok számára. Az orosz társadalom mérsékelt és konzervatív elemeit ugyanúgy megvetették, mint régen, és eszükbe sem jutott, hogy új életlehetőségeket biztosítsanak számukra. De a határozat első pontja, hogy „a jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok akaratát”, világos kihívás volt a politikai hatalom bolsevik monopóliuma ellen. Az új szovjet-választásokra való felhívás, amely a munkások, parasztok és a baloldali politikai csoportok számára szervezkedési szabadságot követelt, olyasmi volt, amit Lenin és követői nem tűrhettek. A Petropavlovszk határozat a szovjet kormányt ténylegesen arra szólította fel, hogy léptesse életbe saját alkotmányát, azoknak a jogoknak és szabadságoknak merész foglalatát, amiket Lenin 1917-ben nyíltan vallott. Szellemében Októberhez való visszatérés volt, amikor ismét megfogalmazta a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” régi leninista jelszavát. De a bolsevikok mindezt egészen más megvilágításban látták: mivel [a kiáltvány] elutasította azt a törekvésüket, hogy a forradalom egyedüli védelmezőiként lépjenek fel, és hogy kizárólagos módon képviseljék a munkásokat és a parasztokat, számukra ez nem egyéb volt, mint az ellenforradalom kiáltványa, amivel ennek megfelelően is kellett bánni.

A Petropavlovszk határozat elfogadásával az események felgyorsultak. A következő napon, március 1-jén a tengerészek, a katonák és a munkások tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Körülbelül 15.000 ember vett részt ezen, Kronstadt polgári és katonai népességének több mint egynegyede. Sok kommunista és nem-kommunista szemtanú beszámolója áll rendelkezésünkre, amelyek együttesen eleven és részletes leírását adják a történteknek.^[129] A szónoki emelvényen két magas rangú bolsevik hivatalnok, M. I. Kalinyin és N. N. Kuzmin álltak, akiket Pétervárról küldtek a helyzet megmentése érdekében. Számos beszámoló szerint Zinovjev és kollégái Oranienbaumban gyűltek össze, de úgy döntöttek, hogy nem mennek Kronstadtba, mert tartottak attól, hogy a tengerészek erőszakosan lépnek fel velük szemben.^[130] Kalinyin, a Szovjetköztársaság elnöke paraszti családban született a tveri kormányzóságban, korábban maga is munkás volt, és így bizonyos mértékben vonzódott hozzájuk. Az előző héten ő volt az egyike annak a néhány bolsevik szónoknak, akik meg tudták nyerni hallgatóságuk rokonszenvét. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy népszerűsége segíthet abban, hogy észre térítsék a tengerészeket.

Amikor Kalinyin megérkezett, zenével, zászlókkal és katonai tiszteletadással fogadták, ami reményteli jele volt annak, hogy a komolyabb zavargásokat ez idáig sikerült elkerülni. Emellett a Horgony téri gyűlés barátságos légkörben zajlott, és P. D. Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik elnöke vezette a gyűlést. De a légkör feszültté vált, amikor a pétervári zavargások ügyében tájékozódni küldött delegáció jelentését felolvasták. Amikor a gyűlés elé tárták a Petropavlovszk határozat szövegét, az izgalom tetőfokára hágott. Kalinyin felállt és a határozat ellen kezdett beszélni, de ismételten félbeszakították a különféle közbekiáltások: „Fogd be a szád, Kalinyin, mert kihűl!”, „Nézz inkább a munkád után! Fogadok, hogy meggazdagodtál belőle!”, „Tudjuk, amit tudnunk kell. Te pedig öregem, menj vissza a feleségedhez!”. Kalinyin megpróbálta túlkiabálni a hangzavart, de kísérlete nevetésbe és füttykoncertbe fulladt.

Kuzminnal, a flotta Forradalmi Haditanácsának soros komisszárjával ugyanez történt. A tömeg figyelmét felkelteni akarva emlékeztette az embereket a forradalomban és a polgárháborúban játszott hősi szerepükre. Hirtelen félbeszakította egy hang: „Elfelejtetted, hogyan lövetted agyon minden tizedik embert az Északi Fronton? Le vele!” E közbekiáltás értelme nem világos, de a polgárháború idején Kuzmin az Északi Fronton /az arhangelszki és murmanszki körzetben/ szolgált komisszárként, és részt vett a bolsevik csapatok megbüntetésében lázadások és a fegyelem megszegésének egyéb esetei kapcsán. Az ilyen esetek nem voltak általánosak. Nevezetes eset volt, amikor pétervári sorkatonák hatalmukba kerítettek egy gőzhajót, és a Volgán Nyizsnyij Novgorod felé indultak, amikor Trockij parancsára egy hadihajó elfogta a dezertőröket, és a rögtönítélő Bíróság halálra ítélte a parancsnokot, a komisszárt és a legénység minden tizedik tagját.^[131] Bármi volt is a helyzet, Kuzmin fenyegetően így válaszolt: „A dolgozó nép az ügy érdekében mindig is agyonlőtte az árulókat. Az én helyemben ti nem minden tizedik, hanem minden ötödik embert agyonlőnétek.” „Elég volt!” kiáltotta valaki, „Ne fenyegess minket! Lökjétek le onnan!” A pfujolás és a füttykoncert percekre elhallgattatta Kuzmint. Végül utolsó kísérletet téve arra, hogy beszéljen, a Petropavlovszk határozatot ellenforradalmi dokumentumnak bélyegezte, azt kiáltva, hogy a fegyelmezetlenségre és az árulásra a proletariátus vasökle sújt le – erre füttykoncert közepette eltávolították a szószékről.^[132]

Kalinyin és Kuzmin távozásával a szónoki emelvény a tengerészeké és katonáké lett. Egyikük a másik után hibáztatta a hatóságokat az élelmiszer- és fűtőanyaghiányért, a gabona-rekvirálásokért, az útellenőrző osztagokért és mindenekelőtt azért, hogy hónapokkal a polgárháború befejezése után sincs semmi jele az enyhülésnek. Míg az egyszerű emberek szenvednek, jelentették ki, addig a komisszároknak melegük van és jóllakottak. A fő szónokok között volt Petricsenko, a Petropavlovszk legénységének tagja és a felkelés egyik vezetője az első pillanattól kezdve. A régi népi mítoszt visszhangozva a bojárokról és a régi moszkvai hivatalnokokról, azzal vádolta a bolsevikokat, hogy „eltitkolják az igazságot a nép elől”. Az ilyesfajta népi legendák, mint a megfelelő helyen látni fogjuk, mélyen beleágyazódtak a felkelés lélektanába, és központi helyet foglaltak el annak inkább primitívnek tekinthető ideológiájában. Petricsenko arra igyekezett rávenni a tömeget, hogy fogadja el az /általa aláírt/ Petropavlovszk határozatot, és szabad szovjetválasztásokat követelt az egész országban.

A határozat felett szavazást tartottak, és a jelenlévők túlnyomó többséggel elfogadták azt Kalinyin, Kuzmin és Vasziljev tiltakozása ellenére. Ezt követően a gyűlés úgy döntött, hogy egy külön konferenciát hívnak össze a Kronstadti Szovjet újraválasztása ügyében, aminek időpontját a fennmaradt források szerint a közeli napokra tűzték ki. Végül olyan határozat született, hogy egy 30 tagból álló delegációt küldenek Pétervárra azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák követeléseikről, és hogy felkérjék őket: küldjenek pártonkívüli képviselőket Kronstadtba azért, hogy szemtanúként vegyenek részt az eseményekben. A küldötteket azonnal letartóztatták, és többé semmi hír nem érkezett felőlük.^[133]

A gyűlés feloszlását követően Kalinyin és Kuzmin a helyi pártbizottságra ment, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kalinyin, mondja Emma Goldman, az ismert anarchista, aki a pétervári Astoria Szállóból kísérte figyelemmel az eseményeket, a megbékélés híveként érkezett vissza Kronstadtból.^[134] Tekintettel arra, ami ezután történt, ez nehezen hihető. A szovjet források szerint Kalinyint hosszú időn át visszatartották a Pétervári Kapunál, mielőtt engedték volna Pétervárra visszaérni, és maguktól a felkelőktől tudjuk – Finnországban adott nyilatkozataikból -, hogy sok tengerész börtönbe akarta zárni, de azzal az érveléssel sikerült őket lebeszélni erről, hogy ezzel a saját határozatukban megfogalmazott szabadság elvét sértenék meg.^[135] Bármi történt is, ez a kérdés nem döntő jelentőségű. Ami világosnak tűnik, az az, hogy a tengerészek Horgony téri határozataival fordultak az események a felkelés kirobbanásának irányába.

Ezzel kapcsolatban Victor Serge elsősorban Kalinyint és Kuzmint teszi felelőssé, akiknek brutális fellépése és elhibázott beszédei, mondja, semmi másra nem voltak alkalmasak, mint a matrózok dühének felkorbácsolására. A kronstadtiak dühét egyáltalán nem akarva csillapítani, írja Serge, a két hivatalnok árulókként kezelte őket, és kíméletlen visszavágással fenyegette őket arra az esetre, ha nem térnek észhez.^[136] Biztos, hogy – némi túlzással – ez a kibontakozó felkelés számára többet jelentett egyszerű provokatív beszédnél. A jelek szerint továbbá a tengerészek el voltak szánva arra, hogy nem hagyják békén a kommunistákat, és ritkán engedték meg, hogy befejezzenek egy megkezdett mondatot anélkül, hogy közbekiáltásokkal vagy füttykoncerttel ne szakították volna félbe őket. Másfelől az sem kétséges, hogy Kalinyin és Kuzmin több körültekintéssel járhatott volna el egy ilyen izgatott hallgatóság előtt beszélve. Nemigen lehet kétséges, hogy egyáltalán nem taktikus beszédeikkel fokozták a tengerészek bolsevik hivatalnokokkal szembeni ellenséges érzelmeit.

Közben a hatóságokat megriasztotta a kronstadti kommunisták kudarca, amikor megpróbálták megakadályozni a Horgony téri határozatok elfogadását. Bár nagy számban voltak jelen a párttagok, úgy tűnt, hogy magával ragadta őket a lázadás hulláma, és amikor Kalinyin és Kuzmin felemelte tiltakozó hangját, egyetlen bolsevik /Vasziljev/ kelt védelmükre. A többség a Petropavlovszk határozatra szavazott, míg a többiek tartózkodtak. Mint Leonard Schapiro rámutatott, ez a jelenség különböztette meg a kronstadti felkelést a szovjet kormány elleni összes korábbi lázadástól.^[137]

A következő napon, március 2-án a kezdődő felkelés újabb lépést tett előre, amikor /a Horgony téri gyűlés határozata értelmében/ konferenciát tartottak a Kronstadti Szovjet újraválasztásának ügyében. Körülbelül 300 küldött vett részt ezen minden hajóról, katonai egységtől, szakszervezettől és egyéb szervezetektől kettő-kettő, akiket reggel vagy az éjszaka folyamán választottak meg. A jelek szerint nem engedték, hogy e választási gyűléseket a kommunisták irányítsák és – miként a múltban – saját jelöltjeiket választassák meg. Amikor elvtársaikhoz fordultak, ugyanúgy lehurrogták és félbeszakították őket, mint Kalinyint és Kuzmint az előző napon. A legnagyobb laktanyában például a bolsevik komisszárnak nem adtak időt arra, hogy fellépjen a szabálytalan eljárás ellen, mert a tüzérségnél szolgálatot teljesítő „katonai szakember”, egy korábbi cári tábornok, Kozlovszkij, aki történetünkben a továbbiakban még jelentős szerepet játszik, félbeszakította. „Letelt az időd”, jelentette ki Kozlovszkij, „Azt teszem, amit tennem kell”. Ehhez hasonló jelenetekre került sor ezen a reggelen a többi katonai és tengerészeti egységnél is. Annak ellenére, hogy a megválasztott küldöttek többsége pártonkívüli volt, a kommunisták erős kisebbséggel rendelkeztek a konferencián: a küldöttek egyharmada volt bolsevik.^[138]

A konferenciát a Kultúra Házának, a korábbi Tengerészmérnöki Iskolának, a város egyik leghíresebb épületének nagytermében tartották. A Petropavlovszk csatahajó fegyveres tengerészei őrizték kívül és belül az épületet, hogy megakadályozzák a konferencia munkájának megzavarását. Jelenlétük a fennálló rend lehetséges védelmezőinek megfélemlítését is szolgálhatta. Mint várható volt, a konferencián Petricsenko elnökölt. Mint láttuk, kezdettől fogva vezető szerepet játszott a kronstadti mozgalomban, és e szerepét a két héttel később bekövetkezett keserű végig megtartotta. Az ukrajnai parasztcsaládban született Sztyepan Makszimovics Petricsenko a felkelő vezető összes tulajdonságával rendelkezett. A körülbelül harmincéves fiatal tengerész heves vérmérsékletű, zömök és keménykötésű ember volt, akinek erős, varázsos személyisége elszánt követőket vonzott köré. Ukrán akcentusa ellenére egyszerű és közvetlen nyelven beszélt, amiben tükröződött paraszti származása. Tapasztalat tengerész volt, 1911-ben, közel tíz évvel azokat a tragikus eseményeket megelőzően került a haditengerészethez, amikbe most belesodródott. Ezt megelőzően vízvezeték- és gázszerelőként dolgozott a kormányzóságban, ahol szülőfaluja feküdt. Valamennyi beszámoló megegyezik abban, hogy bár csak két évet járt gyerekkorában iskolába, kiváló szellemi képességekkel rendelkezett. Mindenki megerősítette, aki valaha kapcsolatba került vele, hogy rendkívül energikus és fáradhatatlan ember volt.^[139]

Petricsenko elnökletével a konferencia elsőként öttagú elnökséget választott. A küldöttek ezután néhány beszédet hallgattak meg, mielőtt rátértek volna a tulajdonképpeni fő kérdésre, a szovjet újjáválasztásának megszervezésére. A szónoki emelvényre elsőként a kommunista Kuzmin és Vasziljev lépett, akik előző nap ellenezték a Horgony téri gyűlésen a Petropavlovszk határozat megszavazását. A hallgatóság megdöbbenésére megismételték azt, amit előző nap mondtak. Kuzmin beszéde különösen felháborította a küldötteket. Emlékeztette őket arra, hogy eddig még nem kötötték meg Lengyelországgal a hivatalos békeszerződést, és figyelmeztetett arra, hogy a kormányhatalom bármiféle megosztása – dvojevlasztyije, kettős uralom – arra vezethet, hogy Pilsudski marsall újabb támadást indít. Nyugat, mondta, Szovjet-Oroszországra figyel, és csak a belső gyengeség jelére vár. A pétervári zavargások jelentőségét és kiterjedtségét illetően, mondta Kuzmin, Kronstadt teljesen téves információk birtokában van. Pillanatnyi fellobbanás volt az csupán, ami gyorsan elmúlt, és a város jelenleg teljesen csendes. Kuzmin e ponton a Balti Flottán belüli nyugtalanságra célozva védelmébe vette az olyan komisszárok irányító szerepét, mint amilyen ő maga is volt, amit a tengerészek a közelmúltban tartott gyűléseiken hevesen támadtak. Ez nemigen nyerhette meg hallgatói tetszését. De mindennél jobban felháborította őket Kuzmin befejező megjegyzése, ami ugyanolyan rejtett fenyegetést tartalmazott, mint előző napi beszéde. „A kezükben tartanak”, mondta nekik. „Agyon is lőhetnek, ha ezt kívánják ábrándjaik. De ha a kormányra emelik kezüket, a bolsevikok minden erejükkel lecsapnak önökre.”^[140]

Kuzmin beszédének kihívó hangvétele mély idegenkedést keltett a hallgatóságban. A terem robbanásig feszült légkörére tekintettel sokkal taktikusabb fellépésre lett volna szükség. Megjegyzései azonban nem nélkülözték a valóságos alapot. Tény, hogy Lengyelországgal nem kötöttek békét /fegyverszünet volt érvényben október óta és béketárgyalások folytak Rigában/; egy új, francia tisztek által támogatott, lengyel támadás veszélye nem múlt el még. Pétervár továbbra is a figyelem középpontjában állt, és a szovjet hivatalnokok őszintén tartottak attól, hogy a belső nehézségek erősítik a lengyelek pozícióit a tárgyalóasztalnál vagy a háború kiújulását eredményezhetik. Igaz volt továbbá, hogy a pétervári sztrájkok február utolsó napjaiban véglegesen befejeződtek. De a lövöldözésekről és a széleskörű lázongásokról szóló rémhírek továbbra is terjedtek a tengerészek között, és március 2-án, amikor a zavargások már befejeződtek, tévesen egy olyan /másnap nyilvánosságra hozott/ határozatot fogadtak el, ami szerint a városban „általános felkelés” bontakozik ki.^[141] Ez a félreértés, a tengerészekben a szárazföldi felkelés téves elképzelését keltve, olyan komoly tettekre ösztökélte őket, amik később lehetetlenné tették a visszakozást.

Kuzmin után Vasziljev, a megszűnt Szovjet elnöke beszélt hasonló alapállásból. Amikorra befejezte beszédét, a gyűlés már nyíltan bolsevikellenessé vált, ami alól a résztvevő kommunista küldöttek sem jelentettek kivételt. A tengerészek gyűlölete, mint Alekszandr Berkman megjegyezte, nem a párt, hanem a bürokraták ellen irányult, akiknek arroganciáját jól példázta Kuzmin és Vasziljev beszéde. Kuzmin beszéde, mondta Berkman, „olaj volt a tűzre”.^[142] A küldöttek olyan dühösek voltak, hogy a szerencsétlen hivatalnokokat a kronstadti hajóraj komisszárjával /a bolsevik Korsunovval, akinek hatáskörébe tartozott a Petropavlovszk és a Szevasztopol is/ együtt letartóztatták és eltávolították a teremből. Ez az alávetettség kirívó megtagadása volt, Kalinyin előző napi elhallgattatásánál sokkal komolyabb dolog. Jelentős lépés volt a nyílt felkelés felé vezető úton. Másfelől viszont a küldöttek elvetettek egy javaslatot, amely a jelenlévő többi kommunista lefegyverzését és letartóztatását követelte. Bár egy hangos kisebbség határozottan kommunistaellenes volt, elvtársaik többsége el volt szánva arra, hogy hű marad a Petropavlovszk határozat, a mozgalom alapokmányának elveihez, ami biztosítani akarta, hogy az összes baloldali csoport, a bolsevikokat is beleértve, hallathassa hangját.

Bármilyen súlyú is volt a három tisztviselő letartóztatása, nem jelentett végzetes lépést. Hamarosan sor került azonban erre is. Miután a fegyveresek kikísérték foglyaikat a teremből, Petricsenko rendre szólította fel a gyűlés résztvevőit. Immár szokásosnak tekinthető módon hangosan felolvasták a Petropavlovszk határozatot, és a küldöttek nagy lelkesedéssel ismét jóváhagyták. A konferencia ezután rátért fő napirendi pontjára, az új szovjet megválasztására. A gyűlést azonban hirtelen egy földszintről érkező kiáltás szakította félbe. A Szevasztopol egyik tengerésze adta hírül, hogy 15 teherkocsi van úton puskákkal és géppuskákkal felfegyverkezett bolsevikokkal, akik a gyűlést akarják szétzavarni. Az újság bombaként hatott riadalmat és zűrzavart okozva a küldöttek között, és csak hosszas kiabálás után állt helyre a rend annyira, hogy folytatni lehetett a tanácskozást. Valaki azt javasolta, hogy küldjenek újabb delegációt Pétervárra a sztrájkolókkal való kapcsolatfelvétel céljából, de a javaslatot a további letartóztatásoktól félve elvetették. Ezt követően a bolsevik támadásra számító konferencia végzetes lépést tett. Úgy határozott, hogy Ideiglenes Forradalmi Bizottságot hív életre, aminek az új Szovjet létrejöttéig a város és a helyőrség irányítása lesz a feladata. Nem lévén idő a választásra, a konferencia az öttagú elnökséget tette meg Ideiglenes Forradalmi Bizottsággá Petricsenko vezetésével. Ezzel a lépéssel a kronstadti mozgalom túlhaladta az egyszerű tiltakozás kereteit. A felkelés megkezdődött.^[143]

A rémhírek újra kritikus szerepet játszottak a kronstadti események alakulásában. Kuzmin és Vasziljev beszédei, felháborodást keltve a küldöttekben, szabaddá tették a későbbi indulatos tettek előtt az utat. De a kommunisták gyűlés elleni támadásra készülődéséről szóló valótlan hír okozta ténylegesen az Ideiglenes Forradalmi Bizottság megalakítását, amivel a tengerészek átlépték a felkelés Rubikonját. Ki volt a felelős a rémhírekért? Petricsenko szerint ez a kommunisták műve volt, akik szét akarták robbantani a konferenciát.^[144] Bár ez nem kizárt, semmiféle bizonyíték nem szól emellett. Az is lehetséges, hogy a hírt bekiáltó tengerész a kommunisták ellen akarta fordítani a résztvevőket. Azt is meg kell jegyezni, hogy maga Petricsenko is átvette a rémhírt, és kijelentette, hogy egy 2000 fegyveres kommunistából álló osztag útban volt a gyűlés szétverésére. Végül vége szakadt a pokoli zűrzavarnak, és a küldöttek izgatottan elhagyták a konferencia színhelyét.^[145]

Bárki kezdte is terjeszteni a rémhírt, tény az, hogy a kommunista hallgatók egy csoportja a kronstadti Cseka egyik tagjának vezetésével elhagyta a Pártfőiskola épületét, miközben a Kultúra Házában folyt a konferencia. Nem a gyűlést akarták azonban megtámadni, hanem Krasznaja Gorkába, a szárazföldön délnyugatra lévő erődbe akartak Kronstadtról menekülni. Egy előző napi incidens is hozzájárult a felkelők félelmének fokozásához. A Horgony téri gyűlés után több lojális bolsevik foglalkozott a gondolattal, hogy fegyveres támadást hajt végre a felkelés vezetői ellen. Novikov, a kronstadti erőd komisszárja fényjelző lövedékeket és géppuskákat vitt el a fegyverraktárból. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen akcióhoz nincs elég emberük, Novikov csoportja úgy határozott, hogy elmenekül a szigetről. Novikovot Fort Totlebennél, közel a karéliai parthoz feltartóztatták, de végül sikerült lóháton elmenekülnie a jégen.^[146]

Mindenesetre a felkelők nem tétlenkedtek. Az újonnan létrehozott Ideiglenes Forradalmi Bizottság a Petropav1ovszk fedélzetén állította fel főhadiszállását, ott, ahol két nappal korábban kezdetét vette a mozgolódás. A Bizottság sietve fegyveres osztagokat küldött a fegyverraktárak, – a telefonközpont, az élelmiszerraktárak, a vízművek, az erőművek, a Cseka főhadiszállása és más stratégiai fontosságú pontok elfoglalására. Éjfélre az egész városban megszűnt az ellenállás. Valamennyi hajó, erőd és üteg elismerte a Forradalmi Bizottság hatalmát. Hajnalban futár vitte a Petropavlovszk határozat példányait a szárazföldre és Oranienbaumba. Péterváron és a többi közeli városban terjesztették ezeket. Este az oranienbaumi tengerészeti repülőegység is elismerte a Forradalmi Bizottságot, és a jégen át képviselőket küldött Kronstadtba. A felkelés terjedni kezdett.

A következő napon, március 3-án az Ideiglenes Forradalmi Bizottság kiadott egy napilapot, az Izvesztyija Vremennovo Revolucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcevi Rebocsih gor. Kronstadtát /Kronstadt Város Tengerészei, Katonái és Munkásai Ideiglenes Forradalmi Bizottságának Hírei/, ami 16-áig, a felkelők elleni döntő támadást megelőző napig folyamatosan megjelent. Az első számban Petricsenko, a bizottság elnöke felszólította Kronstadt lakosságát, hogy támogassa a mozgalmat: „Elvtársak és polgártársak, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elhatározta, hogy egyetlen csepp vért sem ont ki… Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság feladata az, hogy baráti és együttműködő módon megteremtse a városban és az erődben az új szovjet tisztességes és megfelelő megválasztásához szükséges feltételeket. Így elvtársak, a rend, a nyugalom, a határozottság, az új és becsületes szocialista építés biztosítani fogja az egész dolgozó nép jólétét.”^[147] Ugyanezen a napon a Forradalmi Bizottság megtiltotta, hogy különleges engedély nélkül bárki is elhagyja a várost. Az összes eltávozási engedélyt visszavonták. Este 11 óra után kijárási tilalom volt érvényben, és helyi revtrojkákat hoztak létre, Zinovjev pétervári Védelmi Bizottságának mintájára.^[148] Kronstadt eljutott addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút. Miután három bolsevik vezetőt bebörtönöztek, és a város feletti ellenőrzést teljes egészében átvették, elkerülhetetlenné vált, hogy a felkelők összemérjék erejüket a kormánnyal.

3. KRONSTADT ÉS AZ OROSZ EMIGRÁCIÓ

A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén felismerték a kronstadti zavargások veszélyes voltát. Az orosz népet átható heves elégedetlenség közepette a tengerészek lázadása szikraként lángba boríthatja az egész országot: a külső intervenció lehetősége további okot jelentett a figyelemre, és a Néva torkolatánál fekvő Kronstadt stratégiai helyzete komoly veszélyforrás volt Pétervár számára. A történelmi párhuzamokat kedvelő bolsevikoknak eszébe kellett, hogy jusson, hogy négy évvel korábban a korábbi fővárosban kitört sztrájkok és utcai tüntetések mellett a haditengerészet lázadása vezetett az autokrácia bukására. Most saját rendszerük került szembe hasonló veszéllyel. Ha a „Vörös Kronstadt” és a „Vörös Pityer” szembefordul a kormánnyal, akkor mit lehet várni az ország többi részétől?

Semmi csodálnivaló nincs ezért abban, hogy komoly erőfeszítéseket tettek a felkelők hitelének lejáratása érdekében. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen Kronstadt hosszú időn át a forradalom iránti hűség szimbóluma volt. 1917-ben maga Trockij nevezte el a kronstadti tengerészeket az orosz forradalom „büszkeségének és dicsőségének”. Most azon fáradozott, hogy kimutassa: ezek már nem a négy évvel ezelőtti forradalomhoz hű tengerészek, hanem azoktól alapvetően különböző tulajdonságokkal rendelkező új elemek. A kronstadti bátrak ezrei pusztultak el a polgárháborúban, érvelt Trockij, a túlélők többsége pedig szétszóródott az ország különböző részeiben. Így a legjobbak eltűntek, és a flotta sorait Ukrajnából, és az ország nyugati határvidékeiről származó primitív parasztokkal töltötték fel, akiknek túlnyomó része közömbös volt a forradalmi küzdelem iránt, sőt az osztály- és nemzetiségi különbségek következtében nyíltan szemben állt a szovjet rendszerrel. További vádpont volt az, hogy a besorozottak közül sokan azokból a körzetekből jöttek, ahol Mahno, Grigorjev és más kommunistaellenes partizánok nagy tömegeket vonzottak táborukba, és megfertőzték őket „anarcho-bandita gondolkodásmóddal” – sőt sok besorozott ténylegesen harcolt is ezekben a partizán bandákban vagy Gyenyikin és Vrangel fehér hadseregeiben.^[149]

A bolsevikok rajzolta portré szerint így az 1921-es év kronstadti tengerésze forradalmi és polgárháborúbeli elődjétől „társadalmi származását és lelki beállítottságát tekintve alapvetően” különbözött; a legrosszabb esetben korrupt és demoralizálódott vagány volt, fegyelmezetlen, ostobaságokat szajkózó, kártyát és italt kedvelő; a legjobb esetben pedig „tengerészruhába öltözött parasztlegény”, egyszerű vidéki fajankó, aki harangozó nadrágjával és vastag pomádéval akarta megszédíteni a tengerészeket csodáló nőket.^[150] A bolsevikok állítása szerint ezekre az éretlen vidéki besorozottakra azután a „vén tengeri medvék” válogatottan gyalázkodó jelzőket aggattak… az általuk kedvelt széles szárú nadrág után klesznyikinek, zsonyikinek vagy dendiskedő bugrisoknak, és ami a legrosszabb, ivanmorinak /tengeri paraszt/ nevezték őket, ami a polgárháborús veteránok megtisztelő vojenmori /tengeri harcos/ nevének gúnyos paródiája.^[151]

Mennyire volt pontos ez a jellemzés? Kevés kétség lehet aziránt, hogy a polgárháborús évek során a Balti Flottán belül nagyarányú személycsere zajlott le, és hogy a régi tengerészek helyére vidéki körzetekből származó olyan besorozottak kerültek, akik magukkal hozták az orosz parasztság mély elégedetlenségét. 1921 táján hivatalos adatok szerint a tengerészeknek több mint háromnegyed része volt paraszti származású, mely arány sokkal magasabb, mint 1917-ben, amikor a Pétervár körzetéből származó ipari munkások alkották a flotta állományának túlnyomó részét.^[152] Petricsenko is elismerte később, hogy sok fegyvertársa déli származású paraszt volt, akit izgatott hátrahagyott otthona helyzete. Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a flotta viselkedési normái alapvető változásokon mentek volna keresztül. Ellenkezőleg, a technikai kezelőszemélyzet mellett, amely nagyrészt a munkásosztályból jött, mindig is nagyszámú és engedetlen paraszt volt a tengerészek között, olyan parasztok, akikből hiányzott a fegyelem és a legkisebb provokáció is ámokfutásba hajszolta őket. 1905-ben és 1917-ben valójában ezeknek a vidékről származott fiataloknak köszönhette Kronstadt, hogy a forradalmi szélsőségesség melegágyának hírnevére tett szert. A polgárháború idején pedig a kronstadtiak mindvégig független és önfejű tömeget alkottak, amit nehéz volt ellenőrizni, és amely távolról sem állt mindig a kormány oldalán. Éppen ez volt az oka annak, hogy közülük sokat – mindenekelőtt a krónikus zavarkeltőket és elégedetlenkedőket – új posztokra helyeztek a bolsevik hatalom távoli központjaiban. Az erődben maradtak közül sokan vágyódtak az 1917-ben kivívott szabadságok után, amiket azt megelőzően élveztek, hogy az új rendszer az egész országban megkezdte megszilárdítani egypárti diktatúráját.

Valójában igen nehéz volt megkülönböztetni az öreg tengerészek és az újonnan besorozottak gondolkodásmódját. Mindkét csoport többsége paraszti származású volt; mindkettő – az egyik szabadságon otthon járva, a másik bevonulása előtt – látta szűkebb szülőföldjének nyomorúságos helyzetét, és mindkettő elutasította a központi kormányzat erőszakkal alátámasztott tekintélyét. Nem volt váratlan, hogy amikor a felkelés végül is kirobbant, élére az öreg tengerészek, sokévi szolgálatot maguk mögött tudó veteránok /sok esetben már az I. világháború előtt is a flottánál szolgáltak/ álltak.

Petricsenko 1912 óta szolgált a flottában és a Petropavlovszk legénységének 1918 óta volt tagja. Titkárhelyettese az Ideiglenes Forradalmi Bizottságban egy Javenko nevű öreg „tengeri medve” volt, aki 1917-ben a barikádon harcolt. Érettségük és tapasztaltságuk miatt, nem is beszélve a forradalmi harcokban való részvételük során szerzett kiábrándító tapasztalataikról, természetes volt inkább, hogy ezek az edzett kékkabátosok a felkelés élvonalában lesznek majd. Ez különösen a magasabb rangú tengerészek és a képzett műszaki személyzet esetében volt igaz /Petricsenko például írnok volt egy hadihajón/, akiket gondosan válogattak ki a legóvatosabb és legképzettebb besorozottak közül, és akiket felruháztak azzal a joggal, hogy saját kezdeményezésükre cselekedhessenek. A forrongó szellemi és politikai életet élő Pétervár közelsége hozzájárult ahhoz, hogy politikailag tudatossá váljanak és közülük nagyon sokan tevékenyen kivették részüket az 1917-es és az azt követő évek forradalmi tevékenységéből.^[153] A kronstadtiakat hosszú időn át a forradalmi harcosság fáklyavivőinek tekintették, és ez a hírnevük csorbítatlan maradt a polgárháború évei során illékonysága és a fegyelem hiánya ellenére. Emma Goldman visszaemlékezései szerint 1920 őszéig a tengerészeket még a kommunisták is a vakmerőség és a megingathatatlan bátorság ragyogó példáinak tekintették; november hetedikén, a bolsevik hatalomátvétel harmadik évfordulóján a felvonulók első soraiban voltak, és a Téli Palota elleni roham bemutatását a tömeg nagy ovációval fogadta.^[154] Ebben az időszakban még senki nem beszélt Kronstadt „osztály-degenerálódásáról”. Az az állítás, hogy a politikailag elmaradott muzsikok megváltoztatták a flotta forradalmi jellegét, a jelek szerint nagyrészt arra szolgált, hogy segítségével megmagyarázzák a tengerészek közötti ellenzéki mozgolódásokat, és 1913 októberében ugyanúgy alkalmazták ezt a magyarázatot, mint a pétervári tengerészeti bázis elvetélt lázadása esetében, amikor a flotta társadalmi összetétele még nem mehetett keresztül semmiféle radikális változáson.

Alaposabb vizsgálódás után az a vád is megalapozatlannak minősül, hogy a kronstadtiak zömükben nem voltak oroszok, hanem Ukrajnából, Litvániából, Észtországból és Finnországból származó besorozottak, akik a szovjet rendszerrel erős nacionalizmusuk miatt álltak szemben. Három-négyszáz név jelent meg a felkelő mozgalom lapjában cikkek, kiáltványok, levelek, versek és ehhez hasonló közlemények aláíróiként. Amennyire meg lehet ítélni a helyzetet ezekből a névaláírásokból, túlnyomó többségben voltak a nagyoroszok. Rendkívül ritkán fordulnak elő ukrán, német, baltikumi vagy más nevek. A kép azonban mégis valamennyire differenciáltabbnak tűnik akkor, ha egy pillantást vetünk a felkelés főparancsnoksága, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság, tagjainak névsorára:^[155]

1. PETRICSENKO, írnok, Petropavlovszk hadihajó

2. JAVENKO, telefonkezelő, kronstadti kerület

3. OSZOSZOV, gépész, Szevasztopol hadihajó

4. ARHIPOV, főgépész

5. PEREPJOLKIN, villanyszerelő, Szevasztopol hadihajó

6. PATRUSEV, fővillanyszerelő, Petropavlovszk hadihajó

7. KUPOLOV, főszanitéc

8. VERSINYIN, tengerész, Szevasztopol hadihajó

9. TYUKIN, munkás, elektrotechnikai gyár

10. ROMANYENKO, szárazdokk éjjeliőr

11. ORESIN, a Harmadik Munkásiskola vezetője

12. VALK, munkás, fűrészmalom

13. PAVLOV, munkás, lőszergyár

14. BAJKOV, az erőd építési részlegének szállításvezetője

15. KILGASZT, mélytengeri navigátor

A bizottság tizenöt tagja közül három /Petricsenko, Jakovenko és Romanyenko/ viselt ukrán, és kettő /Valk és Kilgaszt/ német nevet. Petricsenko, Jakovenko és Kilgaszt továbbá kulcsszerepet játszott a bizottságban elnökként, elnökhelyettesként és titkárként. A szovjet források szerint Petricsenko nemzeti érzelmei olyan erősek voltak, hogy hajóján tengerésztársai „Petljurának” csúfolták a jól ismert ukrán vezető után.^[156] És magától Petricsenkotól tudjuk, hogy a kronstadti helyőrség „háromnegyede” ukrajnai születésű, és hogy többségük a bolsevikellenes fegyveres erőknél harcolt délen, mielőtt belépett volna a tengerészek közé.^[157]

Mindez azt jelzi, hogy a nemzeti érzelmek valószínűleg szerepet játszottak a felkelés lángra lobbanásában. De pontosan az a kérdés marad megválaszolatlan további adatok hiányában, hogy mekkora volt az a szerep. Sokkal tisztázottabb a bizottság tagjainak alacsony társadalmi származása. A tengerészek – általában paraszti vagy munkásszármazásúak – alkották a túlnyomó többséget: kilencven, túlnyomórészt a Petropavlovszk és a Szevasztopol képzettebb altisztjei voltak a bizottságban. Mellettük volt még négy munkás és két fehérgalléros /iskolavezető és szállítási tiszt/. Így a mozgalom vezetése tagadhatatlanul plebejus volt, eltérően a fehérek vezetésétől, és ez rendkívül kényelmetlen volt a hatóságok számára, akik semmi erőfeszítéstől nem riadtak vissza annak bizonyítása érdekében, hogy a vezetők proletárellenes társadalmi csoportok tagjai. Versinyinről azt mondták, aki a felkelés korai szakaszában került a bolsevikok kezébe, hogy „spekuláns” és pipiskedő paraszt, vagy zsorzsik. Ami még rosszabb, Pavlovot egy korábbi detektívvel és kronstadti földbirtokossal azonosították, Tyukint pedig ex-csendőrnek akarták beállítani, akinek nem kevesebb, mint kilenc háza és három üzlete volt régebben Péterváron. A bizottság másik tagjáról, Kilgasztról azt terjesztették, hogy a kormánypénzek elsikkasztása miatt elítélték, de általános amnesztiával kiszabadult a börtönből a forradalom harmadik évfordulóján.^[158]

Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság lejáratására tett erőfeszítések még a felkelés leverése után is hosszú időn át folytatódtak. Amellett, hogy becsmérelték tagjainak jellemét, a szovjet szerzők még a politikai ellenzékkel is kapcsolatba igyekeztek hozni őket. Petricsenkot ismételten baloldali eszernek minősítették. Valk és Romanyenko mensevik, Oresin pedig népi szocialista volt. Egy másik tag, Lamanov, akit a mozgalom főideológusának tekintettek, és napilapját szerkesztette, eszer makszimalista volt.^[159] Sajnos nincs olyan megbízható forrás, aminek alapján ezeket az állításokat cáfolni vagy igazolni lehetne. Petricsenkoról azonban a korabeli szovjet feljegyzésekből tudjuk, hogy „korábban kommunista volt”, akit az 1919. augusztusi párttagfelvételi kampány „párthetében” vettek fel a pártba, amikor a korábbi felvételi követelményeket felfüggesztették, és hogy a következő tagkönyvcsere idején hagyta el a pártot.^[160]

Petricsenko kommunistákkal való rövid ideig tartó együttműködése nem volt egyedi eset – Kilgaszttal, a Forradalmi Bizottság titkárával ugyanez volt a helyzet. A balti tengerészek ezrei is bejárták ezt az utat. 1921 márciusában Kronstadtban a párttagok száma alig volt fele a fél évvel korábbinak. A hitehagyottak közül sokan megragadták az első alkalmat, hogy hazamenjenek szabadságra. Petricsenko 1920 áprilisában tért vissza szülőfalujába és szeptemberig vagy októberig maradt otthon, s így elég ideje volt ahhoz, hogy munka közben lássa az élelmiszer-rekviráló osztagokat, és hogy heves gyűlölet ébredjen benne a kormánnyal szemben. A hatóságok, mint később egy amerikai újságírónak elmondta, többször letartóztatták ellenforradalmi tevékenység gyanújával. Még a fehérekhez is megpróbált csatlakozni, csak az tartotta vissza, hogy korábban bolsevik volt. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a kronstadti Forradalmi Bizottság egyetlen politikai csoporthoz sem tartozott. „Felkelésünk”, mondta, „a bolsevik elnyomás ellen tiltakozó elemi mozgalom volt, abban, ami történt, a nép akarata jelent meg.”^[161]

xxx

A bolsevik propaganda fő célja annak kimutatása volt, hogy a felkelés nem a tömegtiltakozás spontán kitörése, hanem új ellenforradalmi összeesküvés eredménye volt, ami a polgárháború idején kialakult gyakorlatot követte. A szovjet sajtó szerint a köztük lévő mensevikek és eszerek befolyása alatt állva szemérmetlenül a korábbi cári tábornok, Kozlovszkij vezette „fehér gárdák” mellett kötelezték el magukat. „Az eszerek és a mensevikek háta mögött”, jelentette ki a Pravda, „a volt cári tábornokok már karmaikat élesítik”.^[162] Így, mondták, részeivé lettek annak az összeesküvésnek, amit a francia kémelhárítással szövetkező párizsi emigránsok terveltek ki gondosan. Emellett a Vöröskereszt bizonyos szervezeteit – a Nemzetközi Vöröskeresztet, az Amerikai Vöröskeresztet és a finnországi Orosz Vöröskeresztet – is vádolták azzal, hogy az összeesküvők számára fedezéket szolgáltatnak. Március 2-án a Munkaügyi és Védelmi Tanács Lenin és Trockij aláírásával rendeletet adott ki, amiben törvényen kívül helyezték Kozlovszkij tábornokot és társait, és a Petropavlovszk határozatot „feketeszázas-eszer” dokumentumként bélyegezték meg. A rendkívüli állapotot Pétervár városáról kiterjesztették az egész tartományra, és Zinovjev Védelmi Bizottsága korlátlan hatalmat kapott kezébe a felkelés elfojtására.^[163]

Annak bizonyítására, hogy a felkelést párizsi szovjetellenes csoportok irányítják, a bolsevikok olyan, francia újságokban közölt beszámolókra hivatkoztak, amelyek a kronstadti felkeléssel foglalkoztak, és amelyek két héttel azelőtt jelentek meg, hogy az eseményekre ténylegesen sor került volna. Ezek a beszámolók, mondta Trockij egy brit és amerikai lapnak adott nyilatkozatában, egyértelműen árulkodnak az orosz emigránsok és antant támogatóik aljas terveiről. Azt, hogy céljukul Kronstadtot választották, az erőd Pétervárhoz való közelsége és nyugatról való könnyű elérhetősége, valamint a Balti Flotta megbízhatóságának csökkenése okozta.^[164] Trockij vádjait megismételte Lenin is a X. Pártkongresszuson március 8-án. A felkelés hátterében, jelentette ki, „a fehérgárdista tábornok ismerős alakja áll”. „Tökéletesen világos”, mondta a Le Matin-ben és a L’Echo de Paris-ban megjelent történeteket idézve, „hogy az eszerek és az emigráns fehérgárdisták műve ez.”^[165]

Mivel a párizsi újságok beszámolói központi szerepet játszottak a bolsevikok fehér összeesküvésről szóló kijelentéseiben, érdemes megvizsgálni ezek tartalmát és eredetét. Ténylegesen miről is beszéltek? A Le Matin-ben február 13-án megjelent közlemény „Moszkva intézkedéseket tett a kronstadti felelők ellen” címmel arról számolt be, hogy felkelés tört ki a kronstadti haditengerészeti támaszponton, és hogy a bolsevik hatóságok lépéseket tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák átterjedését Pétervárra. Február 14-én a Le Matin második cikke a felkelést annak a tengerészdelegációnak bebörtönzéséhez kapcsolta, amely Moszkvában járt, hogy a fejadagok felemelését kérje. Kronstadtban a helyzet időközben megromlott, mondta a Le Matin, és a felkelők „Pétervár ellen fordították fegyvereiket”. A L’Echode Paris-ban ugyanezen a napon szintén megjelent egy beszámoló a történtekről azzal a további hírrel kiegészítve, hogy a tengerészek letartóztatták a flotta komisszárját, és hogy több hadihajót /feltehetően egy jégtörő segítségével/ útnak indítottak Pétervár ellen. A felkelők egy, február 15-én megjelent másik cikk szerint, számítottak a pétervári helyőrség támogatására, és a hatóságok tömeges letartóztatásokat hajtottak végre a pétervári területen. Február 13. és 15. között hasonló beszámolók jelentek meg más nyugati újságokban is. A New York Times-ban megjelent beszámoló odáig ment, hogy azt állította: a tengerészek egész Pétervart ellenőrzésük alá vonták, és szembeszálltak a Trockij által eltávolításukra küldött csapatokkal.^[166]

Természetesen semmi ilyesmi nem történt Kronstadtban vagy más baltikumi támaszponton február folyamán. Az ilyenfajta rémhírek – amelyek a kívánságot valóságnak látó gondolkodás és az Oroszország-szerte általános nyugtalanság eredményei voltak – egyáltalán nem voltak ritkák ebben az időszakban. Mégis Kronstadt esetében előre megjósolták – még a flotta komisszárjának letartóztatását is beleértve – mindazt, ami két héttel később történt. Több történész szerint valószínűleg a Balti Flotta kommunistáinak viharos második konferenciája váltotta ki ezeket, ahol is a tengerészek a flotta politikai irányításának demokratizálását követelték.^[167] De ez a feltevés egyértelműen elvethető, mivel a hamis beszámolók néhány nappal korábbra datálták a /február 15-én tartott/ konferenciát. Az orosz emigráns sajtóban már jóval korábban is hasonló történetek jelentek meg, amik a nyugati beszámolók forrásául szolgáltak. Február 12-én a Volja Rosszi /Orosz Szabadság/, egy prágai eszer lap, „nagy felkelés kitöréséről” számolt be „az orosz Balti Flottában”. Két nappal korábban pedig a párizsi, a veterán narodnyik Vlagyimir Bucsev szerkesztette, Obscseje Gyelo /Közös ügy/ közölte ugyanezt a hírt „Tengerészek felkelése Kronstadtban” cím alatt. Valószínűleg ez volt a legkorábbi ilyen beszámoló, és ténylegesen mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek a két héttel későbbi események során előfordultak: hogy a kronstadti tengerészek felkeltek a kormány ellen, elfoglalták a kikötőt, és letartóztatták a flotta komisszárját; hogy katonai hadműveleteket terveztek Pétervár ellen, és hogy a pétervári hatóságok ostromállapotot hirdettek a városban, és széleskörű letartóztatásokra került sor.^[168] A jelek szerint a rémhírek egyetlen forrásból származtak: a Helsingforsban székelő – a szovjetellenes propaganda egyik fő központja – „Russunion” hírügynökség egyik levelezőjétől. Az azonban, hogy mi váltotta ki ténylegesen ezeket a rémhíreket, tisztázatlan maradt. A flottán belüli általános nyugtalanság ténye mellett a Kronstadtból Moszkvába érkezett küldöttség letartóztatásáról szóló beszámoló részben valótlan volt. Raszkolnyikov, a Balti Flotta parancsnoka, a történet szerint figyelmeztetett arra, hogy a tengerészek tüzet nyithatnak Pétervárra, ha elvtársaikat nem engedik szabadon, de a kormány visszautasította ezt, és ellenintézkedésekkel fenyegette Kronstadtot.^[169]

A kronstadti Forradalmi Bizottság visszautasította az összeesküvés vádját, rágalomnak minősítve azt, amit egyetlen tény sem támaszt alá, viszont rávilágít a hatóságok alávalóságára és rosszindulatára. Egy, az orosz parasztokhoz és munkásokhoz címzett kiáltványában a bizottság felháborodott hangon ezt válaszolta: „Ellenségeink megpróbálnak becsapni benneteket. Azt mondják, hogy a kronstadti felkelést a mensevikek, az eszerek, az antant ügynökei és fehér tábornokok szervezték. Szerintük Párizs irányít minket; ha felkelésünket Párizsban szervezték, akkor a Holdat Berlinben készítették.”^[170] Arra a vádra, hogy a mozgalomban fehér tisztek játsszák a vezető szerepet, a bizottság hasonló élességgel válaszolt: „Kronstadtban minden hatalom a forradalmár tengerészek, a Vörös Hadsereg katonái és a munkások, nem pedig a Kozlovszkij tábornok vezette fehérgárdisták kezében van, ahogy azt hazugon a moszkvai rádió állítja”. „Itt csak egyetlen tábornok van”, jelentették ki a lázadók kajánul, „a Balti Flotta komisszárja, Kuzmin, de ő is letartóztatásban”.^[171] Annak érdekében, hogy bizonyítsák a felkelés népi jellegét, a Forradalmi Bizottság közzétette tagjainak teljes névsorát. Mint már tudjuk, közöttük nem volt egyetlen tiszt sem, tábornokról nem is beszélve, és csak egyszerű katonák és munkásemberek. „Ezek a mi tábornokaink: a mi Bruszilovjaink, Kamenyevjeink stb.”, jelentette ki a konstadti Izvesztyija a bolsevik táboron belüli korábbi cári tisztekre célozva.^[172]

Ennek ellenére Kozlovszkij tábornok ténylegesen létezett, és 1921 márciusában Kronstadtban volt. Játszott-e valamilyen szerepet a felkelésben, és ha igen, akkor milyet? Alekszandr Nyikolajevics Kozlovszkij a hadseregben futott be tiszti pályát, és hosszú és dicső katonai szolgálat állt mögötte. 1861-ben született a Petrográd melletti Karsznoje Szelo városában, a Tüzérségi Kadét Iskolában, a Tüzérségi Tisztiiskolában és a Birodalmi Katonai Akadémián folytatta tanulmányait, és az I. világháború idején vezérőrnagyi rangot ért el. A bolsevik forradalmat követően egyike volt a sok korábbi tisztnek, aki engedett a nyomásnak, hogy „katonai szakértőként” /vojenszpeci/ dolgozzon, és 1921-ben a tüzérség parancsnoka volt a kronstadti erődben. Amikor március elején kitörtek a zavargások, a bolsevikok azonnal őt kiáltották ki a mozgalom rossz szellemének. Kozlovszkijt megfosztották parancsnoki megbízatásától, feleségét és gyermekeit pedig túszként fogva tartották Péterváron. Három, parancsnoksága alatt szolgáló korábbi tiszttársát /Burkszert, Kosztromitinovot és Sirmanovszkijt/ összeesküvő társaiként kezelték. Kozlovszkij mindvégig kitartott amellett, hogy a hatóságok azért szemelték őt ki, mert történetesen ő volt ebben az időszakban az egyetlen volt cári tábornok Kronstadtban, az egyetlen arra alkalmas személy, akinek a forradalom ellen támadó fehérgárdista parancsnok fiktív szerepe tulajdonítható.^[173]

Ez igaz lehet. Mégis, a hozzáférhető források alapján világos, hogy Kozlovszkij és társai részben ténylegesen szerepet játszottak az 1921. márciusi eseményekben. Amikor a felkelés első óráiban az erőd parancsnoka a szárazföldre szökött, Kozlovszkij nem követte, hanem a tüzérség parancsnokaként helyén maradt. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság az erőd tüzérségi parancsnokának egy másik tüzérségi szakértőt nevezett ki, E. N. Szolovjanov alezredest, akivel Kozlovszkij szorosan együttműködött. Vojenszpeci társainak többsége – különösen a tüzérek közül – követte őt, és a felkelők rendelkezésére álltak, ellátva azokat technikai tanácsokkal és segítséget nyújtva nekik. Ezeknek a volt tiszteknek kevés hasznát látta a bolsevik rendszer. Álláspontjukat jól jellemzi az a korábban idézett kijelentés, amit Kozlovszkij március 2-án tett az erőd komisszárjának: „Az önök ideje lejárt. Azt fogom tenni, amit tennem kell.”

A felkelést támogató szakértők kezdettől fogva a katonai hadműveletek megtervezésének feladatával foglalkoztak. Március 2-án, mint Kozlovszkij maga is elismerte, ő és társai azt tanácsolták a Forradalmi Bizottságnak, hogy azonnal indítson támadást annak érdekében, hogy átvegye a kezdeményezést a bolsevikoktól.^[174] A tisztek kidolgozták az azonnali oranienbaumi /egy déli irányban alig ötmérföldnyire (kb. 8 kilométernyire) fekvő szárazföldi település/ partraszállás tervét, aminek célja a hadianyagok megszerzése, és a velük rokonszenvező fegyveres egységekkel való kapcsolat felvétele volt, amit a Pétervár elleni hadmozdulatok követtek volna, azt megelőzően, hogy a kormányzat meg tudta volna szervezni az ellenállást. A tisztek javaslatot tettek az oranienbaumi malmok meglepetésszerű megtámadására is, hogy így biztosítsák a szűkös élelmiszertartalékok feltöltését. Egy másik terv értelmében pedig, mivel egyetlen jégtörő sem állt rendelkezésükre a munka elvégzéséhez /a nagy kronstadti jégtörőnek, a Jermaknak üzemanyag-felvétel végett már korábban Pétervárra kellett mennie/, a tüzérségi szakértők arra igyekeztek rávenni a tengerészeket, hogy az erőd ágyúinak és a többi ütegnek a segítségével szabadítsák ki a Petropavlovszkot és a Szevasztopolt, amelyeket mozgásképtelenné tett a jég, és egymást is akadályozták a tüzelésben, és hogy a sziget körül a jég szétlövésével várárkot hozva létre akadályozzák meg a gyalogos támadást.^[175]

Minden aktivitásuk ellenére azonban a tisztek a felkelés során mindvégig csupán tanácsadói szerepet töltöttek be. Nem vettek részt, mint ahogy ezt mondhatták volna, a lázadás kezdeményezésében vagy irányításában, vagy politikai programjának – ami teljes mértékben idegen volt gondolkodásmódjuktól – megfogalmazásában. Egyetlen tiszt sem vett részt a Petropavlovszk-határozat megfogalmazásában, nem szólalt fel közülük senki a Horgony téri tömeggyűlésen és senki sem volt közülük tagja az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak. Szerepük, akárcsak a bolsevikok idején, inkább technikai tanácsadásra korlátozódott. A felkelők közül sokan mondták Fjodor Dannak később, amikor ugyanabban a pétervári börtönben raboskodtak, hogy Kozlovszkij, akárcsak korábban, pusztán kötelességét teljesítette, és a mozgalomban semmilyen egyéb szerepe nem volt.^[176] A tengerészek független szellemisége és a tisztek elleni hagyományos gyűlölete kizárta, hogy Kozlovszkij és társai bármiféle valóságos befolyásra szert tehessenek közöttük. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság, amely a felkelés alatt mindvégig szilárdan a helyén maradt, kimutatta a szakértőkkel szembeni ellenszenvét azzal, hogy ismételten elutasította mégoly helyénvaló és bölcs tanácsaikat. A tisztek tanácsa ellenére sem robbantották fel a tengerészek a szigetet körülvevő jégmezőt, és nem tettek kísérletet a jég által fogvatartott hadihajók kiszabadítására. Arra sem tettek kísérletet, hogy hídfőállást építsenek ki a szárazföldön, és hogy kihasználják a bolsevikok kezdeti zavarodottságát. Ehelyett támadó jellegű tevékenységük arra korlátozódott, hogy a jégen keresztül egy kis csapatot küldtek Oranienburgba március 2-ról 3-ra virradó éjjel, miután értesültek arról, hogy a Haditengerészeti Légierő a felkeléshez való csatlakozás mellett szavazott, de a csapatot géppuskatűz fogadta és visszavonulásra kényszerítette.^[177]

Ezek után azonban még megválaszolatlan maradt a legfontosabb kérdés: mennyi az igazság abban a bolsevik vádban, hogy a felkelést a Párizsban élő orosz emigránsok tervelték ki? Biztos, hogy a menekültek átadták magukat egy szovjetellenes felkeléssel kapcsolatos képzelgésnek. Sokat beszéltek és írtak erről, különösen az Országos Központ /vagy Országos Szövetség/ néven ismert csoport tagjai, mely csoport a kadetok, az oktobristák és más mérsékeltek laza szövetsége volt, Párizsban működött központja és más európai fővárosokban is voltak csoportjai. Vegyük például F. I. Ragyiscsev, az egyik legfontosabb kadet vezető cikkét, amely az Obscseje Gyelóban – az Országos Központ fő orgánumában – jelent meg tíz nappal a felkelés kirobbanása előtt. „Pétervár elfoglalása” írta Ragyiscsev, „nem lenne nehéz. A város élelmiszerrel való ellátása és a városi élet megszervezése jelenti a fő nehézséget. Ha egyszer erre felkészültek, akkor a cselekvés pillanata már nincs messze. Petrográd esik a legközelebb a nyugati határhoz. Szovjet-Oroszországnak ez a pontja az, amely a legkönnyebben elérhető, ha a helyreállítás munkájába akarunk fogni… Itt az idő, hogy hozzákezdjünk ehhez.”^[178]

Ekkoriban azonban az ilyenfajta nyílt fenyegetőzések egyáltalán nem keltették fel a bolsevik vezetők figyelmét. Sokkal riasztóbb volt az a felderítetlen összeesküvés, amiről gyanították, hogy a száműzöttek között nagy titokban szerveződik. Gyanakvásuk nem volt teljesen alaptalan. Ez idáig feltáratlan bizonyítékok arra utalnak, hogy egy ilyen felkeléssel kapcsolatos tervek készültek az Országos Központban néhány héttel a kronstadti felkelés kitörése előtt. E bizonyítékok bemutatása előtt azonban rövid áttekintést kell adnunk az Országos Központ múltbeli tevékenységéről.

Az Országos Központ eredetileg 1918-ban, a polgárháború kezdetekor jött létre, s önmagát „Oroszországban a bolsevikok elleni harc céljából létrejött földalatti szervezetnek” kiáltotta ki.^[179] A Moszkvában A. V. Katrasov, P. B. Sztruve és a kadet párt egyéb korábbi vezetői által alapított szervezet fő célja az volt, hogy eltávolítsa Lenin kormányát, és helyére alkotmányos rendszert állítson. A Központ erőforrásainak döntő része Moszkvában és a Baltikumban összpontosult; voltak csoportjai Péterváron, valamint a krasznaja gorkai és a kronstadti erődben. 1919-ben részt vettek Jugyenics tábornok brit felszereléssel és tengeri erőkkel támogatott, Pétervár elfoglalására irányuló kísérletében. Kartasov, a Pétervári Teológiai Akadémia korábbi egyháztörténeti professzora és az 1917. évi Ideiglenes Kormány vallásügyi minisztere tagja volt Jugyenyics öt személyből álló Politikai Tanácsának; és szovjet források szerint ^[180] a Központ Kronstadtban lévő tagjai között volt D. D. Grimm professzor, a Pétervári Egyetem korábbi rektora, aki állandóan szerepelt az 1921. évi eseményekben.

Jugyenyics offenzívája idején Kronstadt mindvégig hű maradt a bolsevikokhoz, szembeszállt a brit légi- és torpedó támadásoknak, amelyek során több hajója elsüllyedt és megsérült. Krasznaja Gorka ezzel szemben átállt a fehérek oldalára, és tüzet nyitott Kronstadtra, amikor az visszautasította, hogy kövesse. Bizonyíték van arra, hogy az Országos Központnak feltehetően a brit titkosszolgálat segítségével, szerepe volt ebben.^[181] De a lázadást elfojtották akkor, amikor a Petropavlovszk pusztító erejű ágyúzása után a kronstadti tengerészekből és vöröskatonákból álló csapat rohammal elfoglalta az erődöt.

Jugyenyics vereségét követően a Központ sok hívét letartóztatta a Cseka, és halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. De a vezetők többsége, köztük Kartasov professzor is, el tudott menekülni az országból, és Párizsban állítva fel új főhadiszállásukat, haladéktalanul hozzákezdtek szervezetük újjáépítéséhez. 1920 végére az Országos Központ önálló csoportokat hozott létre Londonban, Berlinben, Helsingforsban /ahol fő képviselője Grimm professzor volt/, és a fehér emigráció más központjaiban. Kartasov, Sztruve és Rogyicsev mellett vezetőségébe tartoztak olyan kiemelkedő kadetok és oktobristák, mint V. D. Nabokov és A. I. Gucskov, továbbá több jobboldali populista, mint V. L. Burcsov, az Obscseje Gyelo szerkesztője. A legtöbb kiemelkedő liberális azonban, mint Pavel Miljukov és M. M.Vinaver, nem voltak hajlandók csatlakozni a szervezethez, és letettek a reményről, hogy Oroszországot fegyveres támadás révén fel lehet szabadítani.^[182]

1920 végén az Országos Központ eléggé talpra állt ahhoz, hogy felkészüljön az Országos Szövetség összeurópai Kongresszusára. A kongresszust 1921 júniusában tartották Párizsban és megválasztották az Orosz Nemzeti Bizottságot Kartasov professzor elnökletével, aminek célja „Oroszország felszabadítása a kommunista rabszolgaság alól” volt.^[183] Ez természetesen az Országos Központnak 1918-as megalakulásától kezdve célja volt. De a fehér parancsnokok – Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel – egymás után szenvedtek vereséget. Vrangel tábornoknak azonban sikerült evakuálni Orosz Hadseregének – ahogy nevezték – nagyobb részét fegyverzetével együtt. Körülbelül 70 vagy 80 ezer embert internáltak Konstantinápolyban, Gallipoliban és Menosban, további ezreket pedig Szerbiában és Bulgáriában, s itt a csapatok megőrizték katonai szervezettségüket és fegyelmüket. Franciaország – amely 1920 augusztusában elismerte rendszerét Dél-Oroszország de facto kormányzati rendszereként – védenceként Vrangel erőit francia védelem alá helyezte. A haditengerészeti erőket, melyek segítségével elmenekült, és amibe beletartozott egy nagyobb hajó, számos romboló és a Fekete-tengeri Flotta több tucatnyi egyéb hajója mintegy ötezer tengerésszel, a tuniszi Bizerta kikötőjében horgonyzott. 1920 novemberében Párizs megvonta elismerését Vrangel nem működő kormányzatától, de továbbra is gondoskodott csapatainak ellátásáról „emberbaráti alapokon”, miközben sürgette a hadsereg feloszlatását.^[184]

De ezek az erőfeszítések semmiféle eredménnyel nem jártak. „Vrangel tábornok”, jegyezte fel 1921 márciusában, a kronstadti felkelés idején egy brit kiküldött Konstantinápolyban, „várhatóan határozottan ellenzi majd az összes olyan javaslatot, ami csapatainak feloszlatására irányul, azt állítva, hogy különösképpen kívánatos, hogy hadserege, amely az egyetlen bolsevikellenes erő Oroszországon kívül, készen álljon arra, hogy kihasználja az országban zajló események nyújtotta lehetőségeket”.^[185]

Az Országos Központ tevékenységére visszatérve, a szervezet iratai között található egy „Szigorúan Bizalmas” feliratú aláíratlan és „Memorandum egy kronstadti felkelés megszervezésének kérdéséről” címet viselő irat.^[186] A szöveg alapján világos, hogy a tervezetet 1921 januárjában vagy februárjában készítette a Központ egy vagy Viborgban, vagy Helsingforsban élő ügynöke. Megjósolta, hogy a tengerészek felkelése „tavasz folyamán” kirobban. A bolsevikokkal szembeni elégedetlenségnek „számos és tévedhetetlen” jele van, írta, és ha „egy kis létszámú csoport gyors és határozott fellépésével magához ragadná a hatalmat Kronstadton”, a flotta és a helyőrség állománya követni fogja a csoportot. „A tengerészek között”, teszi hozzá, „már létrejött egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb fellépésre is”. És ha sikerült külső támogatást biztosítani, vonja le a végkövetkeztetést, akkor „számítani lehet a felkelés sikerére”.

A szerző miden bizonnyal alaposan ismerte a helyzetet Kronstadtban. Hosszú és jól tájékozott elemzést ad a támaszpont erejéről, aminek során gondosan foglalkozik a krasznaja gorkai tüzérségi tűz veszélyeivel, és nem tekintheti komoly fenyegetésnek a felkelésre nézve. A dokumentum továbbá hangsúlyozza a felkelők élelemmel való ellátására történő felkészülés szükségességét. A szerző e ponton a leginkább empatikus. Francia segítséggel, írja, élelmiszerkészleteket kell szállítóhajókra rakni a Balti-tengeren, és a hajóknak felkészülten kell várniuk a Kronstadtba hajózásra vonatkozó rendelkezéseket. Katonai feladat, folytatja, hogy Vrangel tábornok Orosz Hadseregét mozgósítsák, amit francia haditengerészeti egységeknek és a Bizertában állomásozó Fekete-tengeri Flottának kell támogatnia. /A memorandum előfeltevése, hogy a felkelés nem tör ki a tavaszi olvadásig, amikor a jégmező széttöredezik és Kronstadt védetté válik a szárazföldről kiinduló invázióval szemben, és amikor a szükséges élelmiszerkészleteket előkészítették, és Vrangel fegyveres erői is olyan állapotba kerülnek, hogy készek a cselekvésre./

Az Orosz Hadsereg érkezésével, folytatja a Memorandum, Kronstadtban minden hatalomnak a hadsereg parancsnokainak kezébe kell kerülnie. Az erőd azután „sebezhetetlen bázisként” szolgál majd az „oroszországi szovjethatalom megsemmisítését” célul kitűző szárazföldi partraszálláshoz. A hadművelet sikere azonban a francia kormány azon hajlandóságán múlik, hogy biztosítja-e a szükséges pénzt, élelmiszert és haditengerészeti támogatást. A felkelés ez esetben is ki fog törni és el fog bukni. Ha a francia kormány egyetért, vonja le a következtetést a Memorandum, akkor kívánatos lenne kinevezni „egy olyan egyént, aki a felkelés szervezőinek képviselőivel e kérdésben részletesen megállapodhatna, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos információkat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozásához szükséges pénzalapokról”.

Bár a szerző kiléte ismeretlen, a bizonyítékok C. F. Cejdler professzor szerzőségét valószínűsítik, aki Viborgban élő orosz menekült volt. Cejdler volt az Orosz Vöröskereszt igazgatója Péterváron a bolsevik forradalomig, amikor Finnországba emigrált és az ottani Orosz Vöröskereszt csoport vezetője lett. Szorosan együttműködött David Grimm-mel, aki korábban kollégája volt a Pétervári Egyetemen, és aki ekkor Helsingforsban az Országos Központ /amivel Cejdler is kapcsolatban állt/ fő ügynöke és Vrangel tábornok finnországi tiszti képviselője volt. A Vöröskereszt hivatalnokaként Cejdler elsősorban Kronstadt és Pétervár élelmiszerellátásának kérdésével foglalkozott, aminek központi helye van a Titkos Memorandumban. 1920 októberében például jelentést küldött az Amerikai Vöröskereszt párizsi központjának a pétervári élelmiszerhiányról.^[187] Ennél sokkal fontosabb az a távirat, amit az Országos Központnak Párizsba néhány hónappal később küldött: „A helyzet azonnali döntést követel az élelmiszerellátással foglalkozó memorandumomból következő kérdésekkel kapcsolatban. Bármikor kirobbanhat a tényleges tevékenység.”^[188] A távirat dátuma 28./ /1921.” Sajnos a hónap hiányzik, de nagyon valószínű, hogy február, mivel 28-a volt az a nap, amikor a pétervári sztrájkok elérték csúcspontjukat, és amikor a Petropavlovszk-határozatot elfogadták Kronstadtban. A távirat tetején G. L. Vlagyimirov, egy korábbi cári tábornok, aki az Országos Központ katonai tanácsadója volt, aláírása után egy kézírásos „Helyes!” megjegyzés található. Az „élelmiszerellátással foglalkozó memorandum”, amire Cejdler hivatkozik, valószínűleg a fentebb leírt Titkos Memorandum lehet. További bizonyíték Cejdler szerzősége mellett az a tény, hogy 1921. április 5-én, röviddel azt követően, hogy a bolsevikok visszafoglalták Kronstadtot, közzétett Viborgban egy röplapot, amiben amiatt panaszkodott, hogy az emigránsoknak sem sikerült a felkelők ellátásáról gondoskodni, és egy új tervről beszélt, Pétervár ellátásának kérdéseivel foglalkozott abban az esetben, ha új robbanásra kerülne sor.^[189] A márciusi felkelés idején, mint látni fogjuk, komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében ellássák a felkelőket.

A Titkos Memorandum mellett egyéb bizonyítékai is vannak annak, hogy az Országos Központ odafigyelt Kronstadtra 1921 első heteiben. Így például fiktív újságcikkek jelentek meg februárban a tengerészek felkeléséről, amelyek a Russzunion hírügynökségtől származtak, amely az Országos Központhoz szorosan kapcsolódó emigráns újságíró szervezet volt. Vlagyimir Burcev, a Központ egyik vezető alakja és a történeteket először megjelentető lap, az Obscseje gyelo szerkesztője, egyidejűleg a Russzunion egyik vezetője volt és az Obscseje gyelo szerkesztőhivatala a párizsi főhadiszállás ügynöksége volt.^[190] A rémhírekben minden bizonnyal csupán az emigránsoknak az a heves vágya tükröződött, hogy egy ilyen felkelés hamarosan ki fog törni. A londoni Daily Heraldnak, egy baloldali lapnak, amely jól tájékozott volt, még ha időnként kritikátlan is bolsevik rokonszenve miatt, más volt a véleménye. A Matinben és más lapokban megjelent történetek, írta a Herald diplomáciai levelezője, megmutatja, hogy a várakozások szerint „minek kell történnie Kronstadtban”, mivel a történtek elárulják egy, a Szövetségesek által bátorított fehér száműzöttek kotyvasztotta ellenforradalmi terv létét.^[191] Bármennyire is kétes értékű ez az állítás, az teljes mértékben lehetséges a Titkos Memorandum fényében, hogy az Országos Központ legalábbis tájékoztatta a franciákat baltikumi terveiről, és segítséget kért azok végrehajtásához.^[192]

Bárhogy is volt, az kétségtelen, hogy az Országos Központban tervek készültek egy várt kronstadti felkelés támogatására. És a Titkos Memorandum alapján a Központ baltikumi ügynökeinek nem állt szándékukban, hogy tevékenységüket puszta segítségnyújtásra korlátozzák; céljuk inkább az volt, hogy a lehető legkorábbi pillanatban tevékeny együttműködést teremtsenek a felkelőkkel, miután biztosították a francia Főparancsnokság együttműködését „a felkelés elkészítésében és irányításában”. Végső soron teljes mértékben nyilvánvaló, hogy a Központ saját céljaira akarta felhasználni a felkelést.

De vajon ténylegesen fennállt-e kapcsolat a felkelést végrehajtó tengerészekkel? A Titkos Memorandumban, amely 1921 első heteiben íródott, a szerző „a felkelést energikus szervezők szorosan szervezett csoportjának létéről” beszél, és azt mondja, hogy információja „Kronstadtból származik”, feltehetően egy, a Központ iránt baráti forrásból. Az, hogy a leendő felkelők egy szervezett csoportja már létrejött, egyáltalán nem lehetetlen, sőt valószínű, mivel a tengerészek között az elégedetlenség hónapok óta növekedett. Az is valószínű, hogy az a szervezett csoport, ha egyáltalán létezett, magába foglalta az Ideiglenes Forradalmi Bizottság jövendő tagjait is. Petricsenkonak a felkelés első pillanatától kezdődő kiemelkedő szerepe – aláírása a Petropavlovszk-határozaton, beszéde a Horgony téren, elnöki szerepe a március 2-i konferencián és az ebből született Forradalmi Bizottságban – valószínűsíti, hogy már a felkelés kirobbanása előtt is tevékenykedett. Azután itt egy másik bizottsági tag kijelentése is, hogy „mi” érvénytelenítettük Kalinyin letartóztatását március 1-jén – egy nappal azt megelőzően, hogy a bizottság megalakult.^[193]

Elképzelhető ezek után, hogy Petricsenko és társai alkották azt a „szorosan szervezett csoportot”, amibe a Titkos Memorandum reményeit fektette, sőt még az is, hogy 1921 januárjában vagy februárjában közeledtek hozzá az Országos Szövetség ügynökei. Kétségbevonhatatlan bizonyítékai vannak annak – amiket később vizsgálunk majd meg -, hogy a Forradalmi Bizottság megállapodást kötött a Központtal a felkelés leverését követően, és tagjai közül többen Finnországban találtak menedékre, és nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy ez egy régóta fönnálló kapcsolat tovább folytatása volt. Az alapos vizsgálódás azonban nem eredményezett olyan bizonyítékot, ami ezt a feltevést támasztaná alá. Semmi sem utal arra, hogy a Titkos Memorandum gyakorlati megvalósítására kísérlet történt volna, vagy, hogy a felkelés előtt kapcsolatban álltak volna egymással az emigránsok és a felkelők. Éppen ellenkezőleg, a felkelés a spontaneitás ismertetőjegyeit viseli magán, és az a tény, hogy gyorsan előtérbe került az elszánt vezetők egy csoportja, nem bizonyíték ennek ellenkezőjére. Minden felkelésnek, még a leginkább elementárisnak is, megvannak a maga „agitátorai” és „főkolomposai”, akik az elégedetlenséget cselekvéssé változtatják, akik szervezik és irányítják a tetteket. Kronstadt esetében a felkelők magatartásában semmi sem utal arra, hogy gondos előkészületek állnának a háttérben. Ha lett volna valamilyen előzetes terv, akkor a tengerészek vártak volna még néhány hétig, amikorra a jég elolvad, s így megszüntetik a gyalogos támadás veszélyét, és ezzel párhuzamosan cselekvőképessé válik a két cirkáló, és megnyílik nyugat felé az ellátás útvonala. A felkelők továbbá engedték visszatérni Kalinyint Pétervárra, bár értékes túsz lett volna a kezükben. Továbbá még meg sem kíséreltek támadást indítani, csak egy kisebb csapatot küldtek a jégen át Oranienbaumba. Fontos az is, hogy a kommunisták igen nagy számban vettek részt a felkelésben. Az első időszakban a kronstadtiak nyilvánvalóan egyáltalán nem forradalmár összeesküvőknek, hanem társadalmi és politikai reformokért síkra szálló pressure groupnak tűntek. Mint Grigorjev Katkov is rámutatott erre, a pétervári hatóságok is ezt hitték, másként nem küldték volna Kalinyint és Kuzmint március 1-jén Kronstadtba, és nem Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik titkára elnökölt volna a Horgony téri tömeggyűlésen, ahol megszavazták a Petropavlovszk-határozatot.^[194]

A tengerészeknek nem volt szükségük külső segítségre ahhoz, hogy felemeljék a felkelés zászlaját. Sérelmeik hónapokon át halmozódtak: nem megfelelő élelmiszer- és üzemanyag ellátás, a zsold csökkentése, a flotta bürokratikus irányítása, az otthoni helyzet, a bolsevik elnyomásról szóló beszámolók. Mint már láttuk, 1921 januárjában nem kevesebb, mint 5.000 balti tengerész lépett ki a Kommunista Pártból, nem értve egyet a rendszer politikájával. A dezertálások és a visszatérés megtagadásának száma növekedett. Eltávozásuk alatt a katonák közelről is látták az élelmiszer rekvirálását, és maguk is ki voltak téve annak, hogy a mindenütt jelenlévő útlezáró csapatok üldözik vagy lefogják őket. 1921 februárjára azonban Kronstadt megérett a felkelésre. Az emigránsok összeesküvéseinek és a külföldi titkosszolgálatoknak semmi jelentősége nem volt az országban terjedő parasztfelkelésekhez és a szomszédos pétervári munkászavargásokhoz képest. És ahogy a felkelés kibontakozott, a központi kormány elleni – az 1905-től kezdődő és a polgárháború időszakáig tartó, a cári kormány és a bolsevik rendszer elleni – felkelések gyakorlatát követte. 1921 márciusának különösen kiemelkedő előzménye az 1918. októberi pétervári haditengerészeti támaszponton kitört zendülés volt, ami előrevetítette Kronstadt árnyékát, tiltakozva a gabona rekvirálása és a politikai biztosok felülről történő kinevezése ellen, a „szabad szovjetek” és a „Le a komisszárokráciával!” jelszavaival, és azzal, hogy benne kiemelkedő szerepet játszottak a baloldali eszerek, a makszimalisták, az anarchisták és a pártokhoz nem tartozó ultraradikális lázadók.

A kronstadtiak maguk mind a felkelés alatt, mind pedig száműzetésük idején felháborodottan visszautasították azokat a kormányzat által megfogalmazott vádakat, hogy együttműködtek a hazai vagy külföldi ellenforradalmi csapatokkal. Különösen nyomatékosan tagadták, hogy szándékukban állt volna visszaállítani a régi rendet. „A munkások hatalmának védelmezői vagyunk”, jelentette ki a lázadó Izvesztyija, „és az egypárti türannikus autokrácia ellen harcolunk.”^[195] Lázadásuk kezdettől fogva mindvégig teljes mértékben spontán volt, hangoztatták. A robbanást megelőzően nem tevékenykedett agitátor közöttük, nem terjedt köreikben bolsevikellenes irodalom, és sosem kaptak külföldi pénzt vagy segítséget. Ez azoknak a túlélőknek a tanúságtétele, akik Finnországba menekültek a végső bolsevik roham idején.^[196]

Különösen érdekesek Petricsenko száműzetésében tett kijelentései. „Mi, kronstadti tengerészek, mondta egy 1925-ben írott cikkében, egyáltalán nem vagyunk ellenforradalmárok, hanem a forradalom igazi védelmezői vagyunk. A polgárháború idején határtalan bátorsággal harcoltunk Pétervár és Oroszország védelmében a fehérek ellen, és 1921 márciusában az ügy iránti elkötelezettségünk ugyanolyan erős volt. A külvilágtól elvágva még akkor sem kaphattunk volna segítséget külföldről, ha akarjuk is ezt. Nem voltunk valamilyen külső csoport: tőkések, mensevikek vagy eszerek ügynökei. Nem volt előre kidolgozott akciótervünk, hanem a körülmények kényszerítésének engedve cselekedtünk. Lehetséges, hogy mások kidolgozták saját felkelési tervüket – ilyen helyzetekben ez gyakran megtörténik. De ennek semmi köze nem volt az Ideiglenes Forradalmi Bizottsághoz. A felkelés során a kezdeményezés egyetlen pillanatra sem csúszott ki a kezünkből. És amikor tudomást szereztünk arról, hogy jobboldali elemek igyekeznek kihasználni felkelésünket, azonnal figyelmeztettük támogatóinkat egy „Urak vagy elvtársak” című cikkben.”^[197]

Itt a lázadó Izvesztyija március 6-i szerkesztőségi vezércikkére hivatkozott. Ebben a következőket olvashatjuk:

„Ti elvtársak, most a kommunista diktatúra felett aratott nagy és vértelen győzelmet ünneplitek, de ellenségeitek veletek együtt ünnepelnek. De a ti és az ő örömüknek egészen ellentétes okai vannak. Míg benneteket a szovjetek igazi hatalmának helyreállítása iránti égető vágy és annak nemes reménye vezetett, hogy a munkások munkája szabaddá váljék, a parasztok jogot kapjanak a földjükkel és munkájuk eredményével való szabad rendelkezésre, őket az a remény mozgatja, hogy visszaállítsák a cári korbács és a tábornokok kiváltságait. Érdekeitek különbözőek, és ezért ők nem is lehetnek útitársaitok. Ti a kommunista uralmat a békés újjáépítés és az alkotó munka érdekében akarjátok lerombolni; ők a munkások és parasztok szolgaságát akarják. Ti a szabadságot keresitek, ők ismét rabságba akarnak vetni benneteket. Legyetek résen! Ne engedjétek, hogy a báránybőrbe bújt farkasok elvegyüljenek a nyájban!”^[198]

Ha az orosz emigránsok a Titkos Memorandum ellenére se nem szervezték, se nem kezdeményezték a felkelést, nem maradtak tétlenek akkor, amikor az kitört. A felkelők nagymértékben eltávolodtak a kezdeti célkitűzéseiktől: a tengerészek a szabad szovjetek olyan rendszerét akarták, amiben csak a munkásoknak és a parasztoknak van képviselete; nem esett szó az Alkotmányozó Gyűlés visszaállításáról, sem pedig a földbirtokosok és középosztálybeliek szabadság és politikai jogairól, s ezek továbbra is tulajdonuktól megfosztott és kiátkozott kisebbséget kellett, hogy alkossanak. Mindazonáltal a felkelés új reményeket ébresztett a menekültek körében. Alekszandr Kerenszkij, a balvégzetű Ideiglenes Kormány miniszterelnöke beharangozta a bolsevizmus küszöbön álló bukását.^[199] Ehhez hasonlóan Miljukov, a kadet vezető, aki feladta a fegyveres intervencióhoz fűzött reményeket, a felkelést az orosz tömegek ellenállhatatlan felszabadítási mozgalmának nyitányaként üdvözölte. A New York Times párizsi levelezőjének adott interjújában hangot adott optimizmusának, hogy Lenin rendszerének napjai meg vannak számlálva, és felszólította az amerikai kormányt, hogy küldjön élelmet a felkelőknek, bár csapatokat és fegyvereket nem kért. Kollégája, Vinaver azonban sokkal óvatosabb volt. „A jelen pillanatban lehetetlen megmondani, hogy e mozgalom sikerének milyenek a kilátásai”, mondta, „a bolsevikok megtörhetik ugyan egy időre, de nem semmisíthetik meg.”^[200]

Az Országos Központ a maga részéről ujjongott. Ami Kronstadtban történt, az pontosan az volt, amit a Titkos Memorandum szerzője néhány hónappal korábban megjósolt, még ha a vártnál hamarabb is került sor az eseményekre. A közvetlen feladat segélyeket szerezni a felkelők számára. „A kronstadti felkelés”, állapította meg egy bizalmas körlevél a Központi irattárából, „válaszra talált valamennyi orosz menekült szívében”. Haladéktalanul élelmiszert és orvosságot kell küldenünk, folytatta a dokumentum, a Vöröskereszt égisze alatt, emellett el kell látnunk a felkelőket repülőgépekkel, motoros hajókkal, üzemanyaggal és ruházattal annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk a felkelés szárazföldre történő kiterjesztéséhez azt megelőzően, hogy a bolsevikok összeszedhetnék erőiket.”^[201] Március 6-án Burcsov Obscseje gyeló-ja, a Központ félhivatalos orgánuma szenvedélyes hangú felhívást adott ki valamennyi emigráns csoporthoz címezve, hogy egyesítsék erőiket a felkelés támogatására annak érdekében, hogy Oroszország megmentésének utolsó esélyét el ne szalasszák:

„Olyan órákat élünk át, amelyek sosem ismétlődnek meg többé. Nem maradhatunk az események tétlen szemlélői. Felhívást intézünk valamennyi oroszhoz – és rajtuk keresztül szövetségeseinkhez -, hogy nyújtsanak aktív anyagi támogatást a kronstadti forradalmároknak. Biztosítsunk a felkelők számára fegyvereket, biztosítsunk élelmet Pétervár számára. A bolsevikok elleni harc közös ügyünk! Ha fecsegéssel töltjük e szörnyű napokat, ha nem tudunk kilábalni a viták és határozati javaslatok mocsarából, akkor jaj nekünk, jaj Oroszországnak! Ha Európa, amely már oly sok lehetőséget elszalasztott, ezt a lehetőséget is elszalasztja, akkor jaj neki, jaj az egész világnak.”^[202]

Bár az emigránsok túlságosan megosztottak voltak ahhoz, hogy összehangolt erőfeszítéseket legyenek képesek tenni, Burcsov felhívása nem maradt pusztába kiáltott szó. A kiáltvány megjelenését követő napon, március 7-én az Orosz Kereskedelmi és Ipari Szövetség Párizsban kinyilvánította szándékát, hogy élelmet és más ellátmányt küld Kronstadtba, és erről a döntéséről tájékoztatta Helsingforsban lévő képviselőit. Ugyanakkor rádiógrammot küldött a kronstadti Forradalmi Bizottságnak /a Petropavlovszk rádiósának sikerült vennie a Revalon át továbbított üzenetet/, amiben a felkelőket teljes támogatásáról biztosította. A rádiógramm közölte, hogy „Oroszország felszabadításának szent ügyéhez már ígéretet tettek egy kétmillió finn márkás segély összegére, és hogy az Ideiglenes Kormány párizsi nagykövete, V. A. Maklanov ígéretet kapott a francia külügyminisztertől arra, hogy segítenek a felkelők élelmezésében”. Március 9-én az Ipari és Kereskedelmi Szövetség különbizottságot állított fel abból a célból, hogy egy, a Kronstadt és Pétervár ellátását biztosító ellátási rendszert szervezzen meg. Más bolsevikellenes csoportok is gyorsan csatlakoztak, és a következő napon együttes tanácskozást tartottak egy közös terv kidolgozása érdekében.^[203]

Időközben az Országos Központ helsingforsi csoportja egy bizottságot hozott létre a szükséges eszközök felkelőkhöz való eljuttatásának feladatával. Grimm professzort, Vrangel finnországi fő képviselőjét választották meg elnöknek és Cejdler lett ennek legszorgalmasabb tagja, aki azonnal Párizsba rohant, az orosz emigráció pénzügyi központjába, hogy pénzt szerezzen a vállalkozáshoz. N. H. Gyenyiszovtól, az Ipari és Kereskedelmi Szövetség vezetőjétől rögtön kapott egy 100.000 frankos összeget. Cejdler Finnországba történt visszatérését követően V. N. Kokovcov herceg, aki II. Miklós cár uralkodása idején pénzügyminiszter és miniszterelnök volt, ekkor pedig a Párizsi International Bank elnöke, 5.000 brit fontot küldött neki, és az Orosz-Ázsiai Bank is hozzájárult az alapokhoz 250.000 frankkal. További összeget küldtek más orosz bankok, biztosítótársaságok és az európai orosz pénzügyi vállalkozások, valamint a befolyt összegeket Cejdlerhez, finnországi képviselőjéhez továbbító Orosz Vöröskereszt. Március 16-án Kokovcov már arról tájékoztathatta a párizsi Orosz Bankbizottságot, hogy a Kronstadtnak szánt összeg már meghaladta a 775.000 frankot, vagyis az Ipari és Kereskedelmi Szövetség által a felkelőknek ígért kétmillió finn márkás összeget.^[204]

Energikus pénzgyűjtő kampányuk mellett az emigránsok az antant országok segítségét is igyekeztek megszerezni. Az Országos Központ képviselői sürgető hangú táviratot küldtek Harding elnöknek és Herbert Hoovernek, az amerikai kereskedelmi titkárságnak a kronstadti tengerészek élelmezése ügyében. Hasonló kérések érkeztek a párizsi Orosz Parlamenti Bizottságtól és Vrangel tábornoktól Konstantinápolyból, aki Kozlovszkijnak is küldött egy üzenetet Kronstadtba, Orosz Hadseregének segítségét felajánlva, amint azt mozgósítani tudják.^[205] A Párizsban ülésező szétzavart Alkotmányozó Gyűlés konferenciája táviratot küldött Borisa Bahmetyjevnek, az Ideiglenes Kormány washingtoni nagykövetének, hogy próbálja meg az amerikaiakat rávenni arra, hogy járjanak közben. De a polgárháború időszakának intervencionista politikájával felhagyó amerikai kormánynál minden ilyen kívánság süket fülekre talált. A brit segítség kilátásai még ennél is halványabbak voltak, és a jelek szerint az emigránsok igen kevés erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy támogatást szerezzenek Londonban. Ekkor már küszöbön állt a brit és szovjet – orosz kereskedelmi szerződés megkötése a korábbi évek ellenségeskedéseinek befejezése óta folytatott modus vivendi tükröződéseként.

A külföldi támogatás reménye Franciaország esetében tűnt a legsokatígérőbbnek, amely a szövetkezett hatalmak közül a legmakacsabbul állt szemben a bolsevik rendszerrel. Archív dokumentumokból ismert, hogy az Országos Központ a felkelés folyamán mindvégig állandó kapcsolatban állt a francia Külügyminisztériummal.^[206] Kerenszkij Berlinben megjelenő újságja beszámolt arról, hogy egy francia hajóraj parancsot kapott arra, hogy fusson ki a balti-tengeri Reval kikötőjéből Kronstadt megsegítésének céljával,^[207] de nincs bizonyíték, ami alátámasztaná ezt. A munkáspárti Daily Herald szerint a felkelők anyagi segítséget kaptak a franciáktól. „Határozottan kijelenthetem”, írta a Herald diplomáciai levelezője, „hogy a francia kormány foglalkozik Kronstadttal, és hogy a felkelők számára nagy pénzösszeget küldött egy bizonyos professzornak /nyilvánvalóan Cejdlernek/ Viborgba, felszereléseket is küldtek a Vöröskereszt égisze alatt.”^[208]

Természetesen lehetséges, hogy a párizsi emigránsok által oly gyorsan összegyűjtött, és a Viborgban élő Cejdlernek küldött nagy pénzösszeg a francia kormánytól származott. /Meg kell jegyezni, hogy a franciák ebben az időszakban továbbra is ellátták Vrangel Törökországban állomásozó erőit élelemmel./ Másfelől Franciaország már lépéseket tett – bár a briteknél kisebb ütemben – a szovjet rendszerrel való megegyezés felé, és nem látszott különösebben üdvözlendőnek egy olyan gesztus, hogy valamilyen érzékelhető segítséget nyújtson a kronstadtiaknak. Pável Miljukov jól tájékozott lapja szerint a franciák elutasították, hogy akár politikailag, akár katonailag beleavatkozzanak a válságba, de kötelezettséget vállaltak arra, hogy ráveszik Finnországot, engedje keresztül területén az éhező kronstadti népesség számára küldött élelmiszerszállítmányokat. Ezekről a mendemondákról részletesen és megbízható módon számol be Harold Quarton, a viborgi amerikai konzul a washingtoni Államtitkárságnak küldött jelentéseiben; miközben elismeri, hogy az összes külföldi hatalom közül Franciaország keveredett bele leginkább az ügybe, Quarton mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy ténylegesen semmiféle segítséget nem nyújtott.^[209]

A Vöröskereszt szerepét illetően azonban a bolsevikok /és a Daily Herald/ szilárdabb talajon állt. Nem kétséges, hogy az Országos Központ erőfeszítéseket téve Kronstadt ellátásának megszervezésére, az Orosz Vöröskeresztet használta fel álcázásul. Ezt a Központ ügynökei Baltikummal kapcsolatos magánlevelezésükben elismerték.^[210] Másfelől azoknak a szovjet vádaknak, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt és az Amerikai Vöröskereszt is részt vett ebben, nincs alapjuk. Cejdler professzor azt remélte, hogy felhasználhatja a Nemzetközi Vöröskereszt stettini és narvai élelmiszerkészleteit a felkelők megsegítésére, és párizsi Orosz Vöröskereszt táviratozott Genfbe engedélyért, de más nem történt. Cejdler az Amerikai Vöröskereszt baltikumi megbízottját, név szerint Ryan ezredest is kérte, hogy engedje át viborgi készleteiket. Az Országos Központ kétségkívül úgy érezte, hogy jogos az igénye ezekre a készletekre, amiket eredetileg Jugyenyics tábornok halmozott fel 1919-ben Pétervár lakosságának a bolsevikok kiűzése utáni élelmezésére, mely készlet később az Amerikai Vöröskereszt kezelésébe került azzal a céllal, hogy belőle támogassák a balti területeken élő orosz menekülteket.^[211] Segíteni akarva, Ryan március 11-én Párizsba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson az Amerikai Vöröskereszt főhadiszállásán lévő feletteseivel. A megbeszélések azonban eredménytelenek voltak. Mint Ryan az Obscseje Gyelo egyik riporterének beszámolt, két akadály tornyosul az úton; először is szervezete alapszabályzata tiltja, hogy segítséget nyújtsanak bármiféle politikai vagy katonai csoportnak, és másodszor, még ha ez valahogyan meg is oldódna, a finn kormány nem engedne át területén élelmiszer-szállítmányokat.^[212] A bolsevik vádak ellenére, hogy Finnország összejátszik a fehérekkel, a felkelés ideje alatt, Harold Quarton szavaival élve, a finnek „körültekintően betartották a „szovjet kormánnyal” nemrégiben megkötött békeszerződés előírásait” /1920. október 14./. A finn főparancsnokság éretlennek és bukásra ítéltnek minősítette a felkelést, és nem akart a bolsevikoknak ürügyet adni a katonai visszavágásra. Mint Cejdler később megjegyezte, a finnek emberbaráti gesztusként hajlandóak voltak gyógyszereket és kötszert átengedni területükön, de ezen kívül semmi egyebet.^[213]

Párizsban az Országos Központ és a vele rokonszenvezők elszánt erőfeszítéseket tettek ezeknek az előre nem látott akadályoknak az elhárítására. G. E. Lvov herceg, Kerenszkij elődje az Ideiglenes Kormány élén, a finn követet ostromolta azért, hogy bírálják felül döntésüket, azután újra a franciákat igyekezett rávenni a beavatkozásra. Ő is felkereste az Amerikai Vöröskereszt főhadiszállását, azzal a kéréssel, hogy engedje át viborgi készleteit, de minden erőfeszítése eredménytelen maradt.^[214] Közben kifutottak az időből. Az ellátás Kronstadtban egyre rosszabb volt – olyan rossz, hogy március 13-án Petricsenko rádiógrammot küldött Grimm professzornak és felhatalmazta, hogy segélykérelemmel forduljon Finnországhoz és más országokhoz. Quarton szerint a finn főparancsnokságnak az volt a véleménye /helyesen, mint az események is ezt igazolták/, hogy a felkelők élelmiszerkészlete nem tart ki a hónap végéig. Quarton mindazonáltal azt tanácsolta Washingtonnak, hogy ne tegyenek kísérletet arra, hogy szánokon küldjenek segítséget, mert félő, hogy lefogják azt.^[215] Az Egyesült Államok berlini megbízottjának ugyanez volt a véleménye, mivel bizonyos emigráns körök arról győzték meg, hogy bármiféle beavatkozás csak Lenint segítené abban, hogy a nehézségek révén egyesítse Oroszországot egy új intervencióval szemben; ennek következtében a párizsi menekültek segélykérésének teljesítése volt végkövetkeztetése, még emberbaráti alapokon is „idő előtti lenne és tévesen értelmeznék”.^[216] Mellesleg ezt az üzenetet továbbította az Államtitkárság az Amerikai Vöröskereszt országos központjának Washingtonba és minden bizonnyal kihatással volt ez a szervezet beavatkozás elleni állásfoglalásának kialakításában. „A Vöröskereszt”, írta országos titkára néhány héttel a felkelés után, „semmiféle segítséget nem nyújtott a kronstadti lázadóknak, és még kísérletet sem tett erre.”^[217]

Az Orosz Vöröskereszt másfelől minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy megsegítse a felkelőket, amíg nem késő. Finnországi csoportjának vezetőjeként Cejdler továbbra is pénzt gyűjtött a szimpatizánsoktól, de elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy valamilyen módot találjon a különféle felszereléseknek az ostromlott tengerészekhez való eljuttatására. Március 16-án, amikor a felkelés végső szakaszába jutott, P. V. Vilken báró, Cejdler és Grimm társa az Orosz Vöröskereszt képviselőjeként a jégen át Kronstadtba ment. Vilken, a Cári Haditengerészet korábbi kapitánya, a Szevasztopol parancsnokaként és a Balti Flotta aknarakó osztályának vezetőjeként szolgált. A bolsevikok jogosan nevezték fehér ügynöknek, bár ő, állításukkal ellentétben, nem használta fel önmaga fedezésére az Amerikai vagy a Nemzetközi Vöröskeresztet. „Titkos küldetése” az volt, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak élelmiszert és gyógyszereket ajánljon fel, amint az ellátó útvonalat sikerül kialakítani.^[218] Korábban egy ilyen közeledési kísérlet minden bizonnyal gyors visszautasítást eredményezett volna. De a tengerészek élelmiszerkészlete ekkor már nagyon szűkös volt, és egészségügyi felszerelésük már egyáltalán nem volt. A Vilken indítékaival /tiszti múltja ismert volt a felkelők vezetői előtt/ kapcsolatos fenntartásokat félretették, és a Forradalmi Bizottság elfogadta ajánlatát. A Vöröskereszt, jelentette ki Petricsenko, „emberbaráti és nem politikai szervezet”.^[219]

De, mint Petricsenko erre rámutatott, és mint a kommunisták is elismerték, a felkelőkhöz nem jutott el semmiféle külső segítség.^[220] Néhány tonna lisztet és zsírt finn csempészek megkíséreltek ugyan eljuttatni az erődbe, de még ez az elenyésző mennyiség is későn érkezett, és a bolsevikok kezébe került.^[221] Így a kadet emigránsok hatalmas erőfeszítései, hogy segítséget nyújtsanak Kronstadtnak, teljes kudarcba fulladtak. A Vöröskereszt nem engedte át készleteit; Finnországon keresztül nem szállíthattak, és jégtörők és szállítóhajók megszerzésére tett kísérleteik sem vezettek eredményre. A végső csapást a március 16-án aláírt angol-szovjet kereskedelmi szerződés jelentette, a „hátba döfés”, ahogy az Obscseje gyelo keserűen reagált,^[222] ami egyértelműen visszariasztotta Finnországot és más országokat attól, hogy felülvizsgálják semlegességi álláspontjukat. Röviden, semmi sem valósult meg a Titkos Memorandumból, és szerzőjének figyelmeztetései teljes mértékben igazolódtak. Bizonyos, hogy a szükséges előkészületek megtétele esetén nem tört volna ki ilyen korán felkelés, és az emigránsok is cselekedhettek volna. Bárhogy is lett volna azonban, a felkelőknek szánt egyetlen segélyszállítmány felkelésük leverése után jutott el hozzájuk a finn menekülttáborokban.

Burcsovnak a „közös ügy” érdekében megfogalmazott egységfelhívása ellenére az orosz hazátlanok reménytelenül megosztottak maradtak. A felkelés idején mind a mensevikek, mind a szociálforradalmárok, mind pedig az Országos Központ liberálisai saját útjukat járták; nem volt együttműködés közöttük, nem egyesítették erőforrásaikat és energiáikat. Az eszerek azonban kidolgozták saját – végül is sikertelen – tervüket a felkelők megsegítésére.

A kronstadti események új életre keltették a száműzetésben működő eszer szervezetet. Párizsban, Berlinben és Prágában a legnevesebb pártvezetők – Alekszandr Kerenszkij, az Ideiglenes Kormány vezetője, és Viktor Csernov, a rövid életű Alkotmányozó Gyűlés elnöke, a felkelés életben tartásához szükséges élelmiszerek és egyéb felszerelések beszerzéséhez szükséges alapok összegyűjtésének feladatába vetették magukat. A szovjet titkosszolgálat által elfogott és közzétett magánlevelekből tudjuk, hogy tekintélyes nagyságú pénzösszeget sikerült összegyűjteniük. V. M. Zenzinovnak, az eszer igazgatási központ egyik tagjának Prágából Párizsba küldött /március 8-án és 13-án kelt/ két levelében 100.000 francia frankot meghaladó összegről és Kerenszkij Egyesült Államokbeli nagykövete, Borisz Bahmetyjev által küldött 25.000 dollárról tett említést. A levelek jelzik azt is, hogy több mint 50.000 pud lisztet gyűjtöttek össze Amszterdamban Kronstadtba hajózása céljából.^[223]

Valamennyi segélyküldemény a baltikumi Revalban tartózkodó Viktor Csernov kezén ment keresztül, aki hasonló szerepet játszott az eszer szervezetben, mint Cejdler és Grimm a kadet Országos Központban. A felkelés első hetében Csernov a következő szövegű rádiógrammot küldte az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak:

„Az Alkotmányozó Gyűlés elnöke, Viktor Csernov, testvéri üdvözletét küldi a hős tengerész elvtársaknak, a Vörös Hadsereg tagjainak és a munkásoknak, akik 1905 óta harmadszor rázták le a zsarnokság igáját. Emberek és felszerelések formájában segítséget ajánl fel Kronstadtnak. Tájékoztassatok arról, hogy miből mennyire van szükségetek. Készen állok, hogy személyesen is odautazzak, és energiámat és tekintélyemet felajánljam a népforradalom szolgálatára. Hiszek a dolgozó tömegek végső győzelmében. Dicsőség azoknak, akik először emelik fel a nép felszabadításának zászlaját! Le a bal- és a jobboldali despotizmussal!”^[224]

A Forradalmi Bizottság külön ülésen tárgyalta az ajánlatot. Egyedül Valk szavazott mellette, míg Perepjolkin határozottan ellene foglalt állást, míg a többiek Petricsenkot és Kilgasztot követték, akik véleménye szerint a legjobb megoldás az ideiglenes visszautasítás.^[225] Ennek következtében Csernov azt a választ kapta: „Kronstadt Ideiglenes Forradalmi Bizottsága valamennyi határon túli barátjának mély köszönetét fejezi ki rokonszenvéért. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság köszöni Csernov ajánlatát, de ideiglenesen, amíg a további fejlemények világossá nem válnak, elutasítja. Addig is foglalkozunk a kérdéssel.”^[226] A válasz hangvétele nem volt barátságtalan. Bár a tengerészek azt várva, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre is, nem tartották a külföldi segítséget szükségesnek, de a később esetleg szükségessé váló ajtót nem akarták becsapni. Végül azonban nem kértek segítséget az eszerektől, és segélyszállítmány nem is jutott el Kronstadtba.

A kadetokkal és az eszerekkel ellentétben a száműzetésben élő mensevikek távol tartották magukat a bolsevikellenes szervezkedéstől, és nem tettek kísérletet a felkelők megsegítésére. Attól kezdve, hogy Lenin és követői hatalomra kerültek, a mensevikek legális ellenzéki pártként viselkedtek arra törekedve, hogy szabad és akadálytalan szovjetválasztások révén a politikai hatalom részeseivé váljanak. A polgárháború idején a fehéreket a bolsevikoknál nagyobb rossznak tekintve ellenezték a rendszer elleni fegyveres felkelést, és kizárással fenyegették tagjaikat arra az esetre, ha az ellenforradalomhoz csatlakoznának. /Ivan Majszkijt, a későbbi szovjet diplomatát kizárták a pártból azt követően, hogy egy bolsevikellenes eszer kormány tagja lett Szamarában./ 1921-ig a bolsevik despotizmus és terror elleni minden tiltakozásuk dacára a mensevikek kitartottak azon hitük mellett, hogy a Lenin kormányzat elleni fegyveres harc csak az ellenforradalom malmára hajtja a vizet; és a Szocialiaztyicseszkij Vesztnyik /Szocialista Hírnök/, a legfontosabb külföldi mensevik lap, miközben rokonszenvezett a kronstadti tengerészek egypárti diktatúra és hadikommunizmus elleni fellépésével, elhatárolta magát a kadetek és eszerek intervenciós erőfeszítéseitől. „Célunk, – jelentette ki a lap – az, hogy a bolsevizmus ellen ne fegyverekkel, hanem a dolgozó tömegek ellenállhatatlan nyomásával küzdjünk.”^[227]

xxx

Összegezve az elmondottakat, a száműzetésben élő oroszok /a mensevikek jelentette részleges kivétellel/ örömmel fogadták a felkelést, és az összes lehetséges eszközzel segíteni igyekeztek a felkelőket. Ebben az értelemben az ellenük felhozott szovjet vádak jogosak. De nem igaz az, hogy az emigránsok irányították a felkelést. Éppen ellenkezőleg, a párizsi és helsingforsi üzelmekkel együtt a kronstadti felkelés kezdetétől végig spontán és önerőre támaszkodó mozgalom volt. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a lázadás nem összeesküvés következménye volt, hanem a külföldön élő oroszok köreiben nyilvánvalóan egy összeesküvés csirái alakultak ki, és hogy az összeesküvők, miközben osztották a tengerészek fennálló rendszerrel szembeni ellenszenvét, egyáltalán nem játszottak szerepet a felkelésben. Az Országos Központ előre látta a robbanást, és terveket készítettek arra, hogy francia segítséggel ellátják a résztvevőket élelemmel, gyógyszerrel, csapatokat és katonai felszereléseket küldenek. A Központ végső célja az volt, hogy átvegye az ellenőrzést a felkelés felett, és hogy Kronstadtot – a bolsevikokat hatalomból kivető – új intervenció ugródeszkájává tegyék. Mint kiderült azonban, nem volt idő a tervek megvalósítására. A robbanásra túl hamar került sor, hetekkel azelőtt, hogy az összeesküvés alapvető feltételei – a jég olvadása, az ellátó vonalak kialakítása, francia támogatás biztosítása, a Vrangel szétszórt hadseregének egy közelebbi területre szállítása – megvalósultak volna.

Hogy a kadetek és az eszerek megkísérelték volna a felkelést saját céljaikra felhasználni, nem meglepő. De végül a tengerészek és Forradalmi Bizottságuk határozta meg az alaphangot. Amíg a helyzet nem vált kétségbeejtővé, nem kértek külső segítséget, mivel bíztak abban, hogy példájuk tömegfelkelést vált ki a szárazföldön. Segítséget sem kaptak, amit az emigránsok igyekeztek eljuttatni hozzájuk, és Vilken báró március 16-i látogatásától eltekintve csak nagyon ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba potenciális támogatóikkal az események ideje alatt. A hozzáférhető bizonyítékok tanúsága szerint mellesleg semmiféle kapcsolat nem volt a menekültek és a kronstadti cári tisztek között, ami pedig bármely fehér összeesküvésben az együttműködés leglogikusabb forrása.

Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy valamilyen fajta megegyezés született a felkelők és az emigránsok között a felkelés leverése és vezetőinek Finnországba történt menekülése után. 1921 májusában Petricsenko és menekült társai az inói erődben úgy határozott, hogy önként felajánlja szolgálatait Vrangel tábornoknak. A hónap végén írtak Grimm professzornak, Vrangel helsingforsi képviselőjének, és felajánlották, hogy egyesítsék erőiket a bolsevikok eltávolítására és „az 1917. márciusi forradalom célkitűzéseinek” megvalósítására. A tengerészek hatpontos javaslatot terjesztettek elő bármiféle közös fellépés alapjaként: /1/ Minden föld a parasztoké; /2/ A munkások szabad szakszervezetei; /3/ Teljes függetlenség minden államnak; /4/ Cselekvési szabadság a kronstadti menekülteknek; /5/ A rangjelzések eltávolítása minden katonai egyenruháról; /6/ Jelszavuk, a „Minden hatalmat a szovjeteknek és nem a pártoknak!” jelszó megtartása. Meglepő módon azonban a jelszót csak addig akarták megtartani „helyénvaló politikai manőverként”, amíg a kommunistákat el nem távolítják. Ha kivívták a győzelmet, akkor a jelszót félre kell tenni, és ideiglenes katonai diktatúrát kell bevezetni, hogy megakadályozzák az ország anarchiába süllyedését. Ez az utolsó pont kétségtelenül Vrangelnek tett engedmény volt. A tengerészek kitartottak amellett mindvégig, hogy az orosz népnek „szabadságot kell biztosítani arra, hogy maga határozza meg, milyen fajta kormányzatot akar.”^[228]

Grimm rögtön egyetértett e feltételekkel, és maga Vrangel is kedvező választ küldött néhány hét múlva. A megállapodás mindazonáltal nyilvánvalóan nem jött létre. 1921 nyarán Petricsenko Grimm-mel és Vilken báróval együttműködve a menekült tengerészekből egy csoportot toborzott és Pétervárra csempészte, hogy az a megfelelő időpontban a kommunisták elleni új hídfőállásként működjön, ha a szovjet titkosszolgálat jelentéseinek hinni lehet. A városba jutva a tengerészek a Pétervári Harci Szervezet irányítása alatt működtek. Ez a földalatti szervezet együttműködött az Országos Központtal, és az élén V. N. Tagancov, a Pétervári Egyetem korábbi földrajz professzora állt. Vrangel tábornok erői ismét akcióba léptek, de ezt megelőzően a Harci Szervezetet leleplezték és felszámolták.^[229]

A menekültek azonban nem veszítették el bátorságukat. 1921 júniusában az Országos Szövetség kongresszusa, amit az Országos Központ hívott össze abból a célból, hogy egy bolsevikellenes keresztes hadjáratra egyesítse a hasonlóan gondolkodó emigránsokat, üzenetet kapott a Finnországban élő kronstadtiak egy csoportjától, amiben melegen üdvözölték programjukat.^[230] Emellett az Országos Központ levéltárában található egy 1921. október 30-án kelt és Petricsenko és Jakovenko /az Ideiglenes Forradalmi Bizottság titkára és titkárhelyettese/ által aláírt hiteles dokumentum, amiben felhatalmazzák Vszevolod Nyikolajevics Szkoszirjovot, hogy a menekültek képviselőjeként csatlakozzon Párizsban az Orosz Országos Központhoz annak érdekében, hogy „hangolják össze az aktív munkát más, a kommunisták elleni fegyveres harc platformján álló szervezetekkel.”^[231]

Mindez természetesen egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a Központ és a Forradalmi Bizottság között bármiféle kapcsolat is fennállott volna a felkelés előtt vagy alatt. Inkább úgy tűnik, hogy a keserűség és a vereség közös tapasztalatai és a szovjet rendszer lerombolása iránti közös elkötelezettség vezette őket arra, hogy a bukás után kezet nyújtsanak. A bolsevikok kitartóan tagadták a felkelés spontán természetét, a felkelés kirobbantásával az ellenzéki csoportok egész – a jobboldali monarchistáktól a baloldali anarchistákig terjedő – sorát vádolták kirobbantásával, melyek együttműködtek az antant kémszolgálataival. De egyetlen meggyőző bizonyítékot sem mutattak fel, amely alátámasztotta volna e vádat. Lenin maga is elismerte ezt, amikor március 15-én a X. Kongresszuson azt mondta, hogy Kronstadtban „nem akarják a Fehér Gárdát, és nem akarnak más hatalmat sem.”^[232] Bár kitartott amellett, hogy az emigránsok fontos szerepet játszanak az eseményekben. Lenin felismerte, hogy a felkelés nem a polgárháborús fehér mozgalmak puszta megismétlődése. Inkább a pártot az orosz néptől elválasztó mély szakadék jelét látta benne. Ha a Fehér Gárdák részt vesznek is benne, mondta, a „mozgalom ugyanakkor a kispolgári ellenforradalmiság, a kispolgári anarchista spontaneitás megjelenése”. Ez végül is azt jelenti, hogy a lázadás az orosz parasztság, a kistulajdonosok elégedetlenségét tükrözi, akiknek nincs hasznukra az állam és az állami ellenőrzés, és akik saját belátásuk szerint akarják földjeiket használni. „Nem lehet kétségünk”, tette hozzá Lenin, „hogy ez a kispolgári ellenforradalom sokkal veszélyesebb, mint Gyenyikin, Jugyenyics és Kolcsak együttvéve. Olyan országgal van dolgunk, amiben a paraszti tulajdon megsemmisült, s amit emellett a hadsereg leszerelésével potenciális lázadó elemek tömege özönlött el.”^[233]

Kollégájának, Buharinnak ugyanez volt az álláspontja. Kronstadtnál is fontosabb, mondta a X. Kongresszuson, az „a kispolgári fertőzés”, ami a parasztságról átterjedt a munkásosztály bizonyos részeire. Ez, mondta, sokkal nagyobb veszély, mint hogy Kronstadtban tábornokok vagy mások katonai lázadást robbantottak ki. Néhány hónappal később Buharin visszatért ehhez a témához. „Az azóta napvilágra került dokumentumok”, mondta 1921 júliusában a Komintern harmadik kongresszusán, „világosan megmutatják, hogy az ügyet fehérgárdista központok ösztönözték, de ugyanakkor a kronstadti lázadás kispolgári megmozdulás volt a gazdasági kényszer szocialista rendszere ellen”.^[234]

Lenin és Buharin e megjegyzéseinek a hivatalos propagandagépezet törekvései ellenére sikerült megragadnia a kronstadti felkelés lényegét. A tengerészlázadás nem a fehér összeesküvésekkel, hanem az ekkoriban az országon végigsöprő spontán parasztfelkelésekkel és munkáselégedetlenséggel állt kapcsolatban. E mozgalmak együttesen tömegtiltakozást testesítettek meg a bolsevik diktatúra és a hadikommunizmus idejét múlt programja ellen. A nép tiltakozott a kormányzat ellen, és a kronstadti felkelés e tiltakozás legsokatmondóbb és legdrámaibb kifejeződése volt.

4. AZ ELSŐ ROHAM

A bolsevikok a megdöbbentő belső válsággal szembekerülve el voltak szánva arra, hogy a lehető leggyorsabban véget vetnek a felkelésnek. A kormányzati rendszer léte forgott kockán. A lázadó vezetők által március 2-án felvett „Ideiglenes Forradalmi Bizottság” cím önmagában véve is provokáció és kihívás volt. De sokkal fenyegetőbbek voltak a Petropavlovszk-határozat kezdeti követelései. Új szovjetválasztásokra szólítva fel, „tekintettel arra, a tényre, hogy a jelenlegi szovjetek nem képviselik a munkások és parasztok akaratát”, a felkelők ténylegesen megkérdőjelezték a bolsevik uralom legitimitását. Ugyanez a téma fogalmazódott meg újra március 3-án a kronstadti Izvesztyija első számában. A kommunista párt, jelentette ki a szerkesztőségi vezércikk, teljes egészében elidegenedett a néptől. Csak a dolgozó tömegek szabadon választott szovjetek révén kifejtett erőfeszítései képesek a nemzetet a további nyomorúságtól és elnyomástól megmenteni.^[235] A moszkvai és pétervári zavargásokra és a vidéken zajló parasztfelkelésekre tekintettel az ilyen kijelentéseknek a hatóságok szemében felforgató felhangjuk volt. Attól féltek, hogy ha nem cselekszenek gyorsan, Kronstadt egy általános felkelés kiindulópontjává válhat.

A riadalomra további okot adott az emigrált oroszok köreiben tapasztalható ellenséges manőverek megélénkülése. A polgárháború közel három éve után az ellenforradalmi összeesküvésektől való félelem mélyen beleivódott a szovjet vezetés idegeibe. A nagytömegű rémhírek következtében a „fehér veszedelemtől” való félelem /a nyugati „vörös veszedelem” hisztériájához hasonlóan/ magával ragadta a párttagokat. Sok bolsevik számára – különösen a felkelés első napjaiban, amikor a helyzet zavaros volt és kevés volt a hiteles információ – Kronstadt bolsevikellenes összeesküvésként jelent meg. A fehér tábornokok hosszú sora után – Kornyilov, Krasznov, Miller, Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel – akiket az antant és az orosz ellenzék támogatott, Kozlovszkij tábornok az addigi gyakorlatnak látszott megfelelni. Amikor a felkelés hírei először jutottak el Pétervarra, Zinovjev veje felkeltette Victor Serge-t a Hotel Astoriában. „Kronstadt a fehérek kezében van”, mondta izgatott hangon. „Mindannyiunkat készültségbe helyeztek”.^[236]

A bolsevikoknak sejtelmük sem volt az Országos Központ Titkos Memorandumáról, különben fel kellett volna használniuk a felkelők elleni propaganda hadjáratukban. Nem tudtak a Kronstadt ellátásával kapcsolatos tervekről, arról, hogy csapatokat és felszerelést akarnak küldeni a felkelés megsegítésére. A szovjet ügynökök, mint láttuk, elfogták az eszer vezetők levelezését. Arról is tudtak, hogy Csernov segítséget ajánlott fel a felkelőknek. Továbbá a kadetok és oktobristák pénzgyűjtő kampányáról nyíltan beszámolt az emigráns sajtó, és Cejdler és Grimm finnországi tevékenységére is felfigyeltek.^[237] Az, hogy a menekültekben Párizsban, Berlinben és Helsingforsban új remény és izgalom ébredt, kétségtelenül növelte a sürgős cselekvés szükségességének érzését Moszkvában és Péterváron, és arra ösztökélte a kormányzatot, hogy a lázadás maradéktalan és határozott felszámolása mellett döntsön.

A jelek szerint az ellenforradalmi összeesküvés szovjet vádjai nem pusztán a felkelők elleni propaganda koholmányai voltak, inkább arról volt szó, hogy a propagandát áthatotta a fehér újjáéledés kilátásaitól való őszinte félelem. Bárhogy is volt, a bolsevikok minden lehetséges úton-módon igyekeztek lejáratni Kronstadtot az emberek szemében. Különösen a felkelés hadseregre gyakorolt hatásától tartottak. Ha a szovjet csapatokat be kell vetni a lázadás leverésére, akkor ez azt veszélyes ellenforradalmi mozgalom színében tünteti fel. Így Kozlovszkijt a polgárháború fehér tábornokaihoz kapcsolták és „új Jugyenyicsnek” nevezték, aki baltikumi közeledésével Pétervárat fenyegeti.^[238] Egy külön röpiratban, amit a Vörös Hadsereg katonái számára készítettek, azzal vádolták a felkelőket, hogy megkísérlik megszakíttatni a lengyelekkel Rigában folytatott béketárgyalásokat; de Kronstadt miatt, mondták a katonáknak, leszerelhetik és hazaengedhetik őket.^[239]

A felkelés továbbá, mondták, „egy Oroszországon belüli zűrzavar kiváltására irányuló nagy terv része, ami nemzetközi helyzetének meggyengítését célozza”.^[240] A fehérek nemcsak annak érdekében szőttek összeesküvést, hogy egy új lengyel intervencióra teremtsenek lehetőséget, hanem azért is, hogy szabotálják a Nyugattal megindult új enyhülési folyamatot. Egyik legfőbb céljuk az volt, hogy megakadályozzák az amerikai politikának a szovjetekkel való megállapodás felé történő irányváltoztatását. Az új republikánus elnök /Harding/, a bolsevik sajtó szerint helyre akarta állítani a kereskedelmi kapcsolatokat Oroszországgal, mely túlzott reményeket erősítette egy amerikai vállalkozó, W. B. Vanderlip látogatása, akit Lenin befolyásos washingtoni kapcsolatokkal rendelkező gazdag üzletembernek tartott. Lev Kamenyev ehhez hasonlóan arra figyelmeztette a X. Kongresszust, hogy az ellenforradalmárok célja a britekkel kötendő küszöbönálló kereskedelmi szerződés felborítása.^[241] Mint Leonyid Kraszin, a londoni szovjet küldött kijelentette, „bizonyos baljós érdekek hatnak a tárgyalások hátráltatásának, és ha lehetséges, félbeszakítása irányába”. Kraszin azonban meg volt győződve arról, hogy Kronstadt sorsa ugyanaz lesz, mint az összes korábbi fehér összeesküvésnek: „Amikor visszaemlékszenek arra, hogy a szovjet kormány milyen nehézségekkel nézett szembe az elmúlt három év alatt, akkor ez a kronstadti ügy lényegtelen. És a szokásos módon kell elbánni vele.”^[242] A bolsevikokat leginkább az foglalkoztatta, hogy az emigránsok el voltak szánva arra, hogy hatalmukba kerítik Kronstadtot, és a szárazföldi partraszállás támaszpontjává teszik. Ez nem jelentett volna kevesebbet, mint a polgárháború újrakezdését, amit, tekintettel az ország általános kimerültségére, a szovjet rendszer nem lett volna képes túlélni. Amitől a hatóságok féltek, az más szavakkal nem maga a felkelés volt, hanem az, amire vezethetett. Az igazi veszély, mondta Lenin a X. Kongresszus nyitóülésén, az, hogy Kronstadt egy fehér restauráció „lépcsőfokául, létrájául, hídfőállásául” szolgálhat.^[243] Elsősorban ebben az értelemben tekintették Lenin és társai ellenforradalmároknak a tengerészeket. „Mutasd meg, hogy ki támogat”, mondták a jelek szerint, „és megmondjuk, hogy te ki vagy”. Magukról a tengerészekről nem a nép gonosz ellenségeiként, hanem csökönyös testvérekként beszéltek, akiket éppannyira kell szánni, mint elítélni. „Addig vártunk, amíg csak lehetett”, mondta Trockij a felkelést leverő csapatok díszszemléjén, „hogy vak elvtársaink saját szemükkel lássák, hova vezet a lázadás”. Buharin hasonló módon beszélt a Komintern harmadik kongresszusán: „Vannak, akik azt mondják, hogy a kronstadti felkelés fehér felkelés volt? Nem. Eszméink érdekében, feladataink érdekében kényszerültünk arra, hogy leverjük megtévedt testvéreink felkelését. A kronstadti tengerészeket nem tekintettük ellenségeinknek. Igaz testvérként, húsunkból és vérünkből való testvérként szerettük őket.”^[244]

Az Oroszországban lévő külföldi kommunisták számára, mint amilyen Victor Serge és André Morizet volt, az ilyen kijelentések rendkívül zavarba ejtőek voltak. Mivel az a hit vezette őket, hogy Kronstadt pusztán a polgárháború bolsevikellenes mozgalmainak megismétlődését jelenti, „meglepettek és zavarodottak voltak” attól, hogy a szovjet vezetők körében nyomát sem találták annak a malíciának, amit a fehér légiók és a velük együttműködők iránt éreztek; beszélgetéseikre inkább a „rokonszenvező tartózkodás” volt jellemző, ami a látogatók számára elárulta a párt zavart lelkiismeretét. A kívülállók is felismerték azonban bolsevik elvtársaik dilemmáját: a hatalom megtartásának és forradalmi ideáljaik megőrzésének dilemmáját. Hosszas lelkiismereti tusakodás és „kimondhatatlan gyötrődés” után Serge a kommunisták oldalára állt a felkeléssel szemben, még akkor is, ha Kronstadtnak – mondta – a maga szempontjából igaza is van – még ha a hatalmat megkaparintani akarók hulláma által elözönlött párt kevés bizalmat is kelt az emberekben. Ha a bolsevik diktatúra elbukik, érvelt, akkor csak kis lépés hiányzik a zűrzavarhoz, az általános parasztfelkeléshez, a régi típusú pugacsovscsinához, a kommunisták lemészárlásához, a steril és idejétmúlt politikai elképzelésekkel rendelkező emigránsok visszatéréséhez, és végül egy sokkal inkább proletárellenes, mint burzsoáellenes másik diktatúrához. Serge mégis megfogadta, hogy személy szerint nem fog fegyvert az éhező munkások és tengerészek ellen, akik türelmük végére értek, mondotta.^[245]

xxx

Végül fegyvereket használtak a felkelők elnyomására. De vajon valóban szükség volt erő alkalmazására? Mennyire komolyan törekedtek a bolsevikok békés megállapodásra fegyvereik bevetése előtt? Saját beszámolóik szerint mindent elkövettek a vérontás elkerülésére, de a tények azt mutatják, hogy nem sokat tettek. A felkelés első hetében valóban sok felhívást intéztek a felkelők értelmére igyekezve hatni; március l-jén, mint tudjuk, Kalinyin és Kuzmin Kronstadtba ment békéltetőként, és beszéltek a Horgony téri szabadtéri gyűlésen, Kuzmin pedig másnap is beszélt a Kultúra Házában. De nem ajánlottak olyan engedményeket, mint amilyeneket például a Péterváron sztrájkoló munkásoknak tettek. Bár a helyzet fájdalmasan türelemért és megbékélésért kiáltott, az erre való szándék feltűnően hiányzott a két hivatalnok beszédéből. Fellépésük olyan kihívó, harcias, merev, hangvételük pedig olyan fenyegető volt, hogy az csak fokozhatta a tengerészek amúgy is meglévő izgatottságát. A hatóságok alapállása kezdettől fogva nem utalt komoly tárgyalási szándékra, hanem inkább ultimátum jellegű volt: vagy észhez tértek, vagy szenvedjétek el a következményeket.

Ez szerencsétlen, sőt tragikus dolog volt, mivel komoly esélyek voltak arra, hogy a felkelők egy rokonszenvesebb és rugalmasabb megközelítésre komolyan reagálnak. De a bolsevikok történelmük egyik legsúlyosabb válságával szembekerülve nem hajlottak a kompromisszumra. Idegeik pattanásig feszültek. Féltek attól, hogy a lengyelek, az emigránsok, az antant egy új intervenció támadó ékévé válik, és hogy előfordulhat, hogy Kronstadt is ilyen szerepet visz majd; féltek, hogy a lázadás átterjed a más elégedetlenségtől forrongó és a már több körzetben parasztfelkelések lángjában álló szárazföldre; féltek, hogy elveszítik a politikai hatalmat, amit anarchia és fehér restauráció követ. Ilyen körülmények között a felkelőkkel folytatott tárgyalások túlságosan kockázatosnak tűntek. Bármiféle habozás, a gyengeség bármiféle jele a kihívással és felforgatással szembekerülve tekintélyük általános megsemmisüléséhez vezethet. A hatalom megragadása és három, véres konfliktusokkal teli éven át történő megtartása után most áldozzák fel mindezt a forrófejű és fegyelmezetlen tengerészek miatt? Lehetőségük lenne arra, hogy kivárjanak és abban reménykedjenek, hogy a felkelés magától kifullad? Az idő nem nekik dolgozott. Nem kellett már sok idő az olvadás megindulásához. A felkelő Izvesztyija március 15-i számából megtudhatjuk, hogy a hó Kronstadt város utcáin már kezdett latyakká válni.^[246] Hetek kérdése csupán és a Finn-öböl jege elolvad, és ezzel lehetetlenné válik az erőd elleni gyalogos támadás. A kronstadti kikötő jegébe fagyott hadihajók akcióképessé válnak. Továbbá, még ha Finnország ki is tart amellett, hogy nem enged át határain semmiféle szállítmányt, akkor is lehetővé válik Kronstadt készletekkel és erősítéssel történő ellátása a tengeren keresztül. Mindezt megakadályozandó, ismerték fel a bolsevikok, gyorsan kell cselekedniük. Melyik kormány tűrné hosszabb ideig, stratégiai jelentőségű haditengerészeti támaszpontján a felkelést, azon a támaszpontján, amit ellenségei egy új invázió ugródeszkájává akarnak tenni? „Vártunk, ameddig lehetett”, mondta Trockij nem sokkal a levert felkelés után, „de szembekerültünk azzal a veszéllyel, hogy a jég elolvad és rákényszerültünk arra, hogy… végrehajtsuk a támadást.”^[247]

xxx

A hatóságokat foglalkoztató fő problémák közül minden bizonnyal kettő mindegyiknél fontosabb volt: hogy a felkelés átterjedhet a szárazföldre, és hogy a hadsereg és a haditengerészet más egységeinél is lázadást válthat ki. E félelmeket nagyban fokozták az Oranienbaumban március 2-án történt események. Azon a délutánon küldöttek érkeztek a jégen keresztül a Petropavlovszk-határozat másolataival, amit Péterváron és néhány szomszédos városban terjesztettek. Oranienbaumban az Első Haditengerészeti Repülőraj legénysége gyűlést tartott klubjában, egyhangúlag elfogadta a határozatot, és Kronstadt példáját követve megválasztotta saját Forradalmi Bizottságát. Nem sokkal ezután ismét összegyűltek egy közeli hangárban és megválasztottak egy háromtagú küldöttséget azzal a céllal, hogy keljen át a jégen és létesítsen közvetlen kapcsolatot a kronstadtiakkal. Az éjszaka közepén – nyilvánvalóan azt követően, hogy a repülőraj küldöttei megérkeztek a mozgalomhoz csatlakozási ajánlatukkal – a kronstadti Forradalmi Bizottság egy 250 főből álló csapatot indított útnak Oranienbaumba, akiket azonban géppuskatűz fogadott és kényszerített visszavonulásra. A Légi raj három küldöttét letartóztatta a Cseka, amikor megpróbáltak visszatérni állomáshelyükre. Időközben az oranienbaumi helyőrség komisszárja, tudomást szerezve a készülő zendülésről, felhívta Zinovjev Védelmi Bizottságát és sürgős erősítést kért. Valamennyi oranienbaumi kommunistát felfegyverezték, és a fejadagok háromszorosát osztották ki az elégedetlenség lecsillapítására, ami érezhetően javított az élelmezési helyzeten. Március 3-án délután 5 órakor egy páncélvonat kurszant egységekkel és három légvédelmi üteg érkezett Pétervárról. A Repülőraj laktanyáját gyorsan körülzárták és a bennlévőket letartóztatták. Néhány órával később, gyors kihallgatások után 45 embert agyonlőttek, köztük a Vörös Haditengerészeti Repülő-zászlóalj parancsnokát és az újonnan alakult Forradalmi Bizottság elnökét és titkárát.^[248]

Az oranienbaumi zendülés leverése jelentette az első nagyobb csapást a kronstadti vezetők számára. Bízva abban, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre, s így a bolsevikok követeléseik teljesítésére kényszerülnek, nem indítottak támadást, csak kis erőt küldtek Oranienbaumba siralmas eredménnyel. /Az oranienbaumi felkelők így ugyanilyen naivak voltak, nem téve erőfeszítést arra, hogy felfegyverezzék magukat, és hogy átvegyék az ellenőrzést saját támaszpontjuk felett/. De, ha a Repülőraj attitűdje valaminek jelzése lett volna, akkor Oranienbaum – mint Kozlovszkij és kollégái vallották – valószínűleg csak kis ellenállással találkozott volna. Azután a felkelők Pétervárra vonultak volna a lakosságot a kormány elleni felkelésre bátorítandó. A tengerészek sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat szigetbástyájukon, mint akárhol a szárazföldön a gyalogos katona szokatlan szerepében. Attól félve, hogy számuk nem elegendő egy támadáshoz, inkább azt választották, hogy látszólag bevehetetlen erődjükbe vegyék be magukat, fegyvereket állítsanak fel minden irányban, és kivárják, amíg a kormány elfogadja feltételeiket.

Ettől kezdve minden olyan javaslat, hogy vegyék át a kezdeményezést, süket fülekre talált. Amikor a „katonai szakértők” azt javasolták, hogy tüzérségi tűzzel törjék fel a jeget Kotlin szigete körül azért, hogy sebezhetetlenné tegyék gyalogsági támadásokkal szemben, a Forradalmi Bizottság azt válaszolta, hogy nincs elég lövedék ahhoz, és hogy a víz amúgy is nagyon rövid időn belül újra befagyna.^[249] Így a felkelés ideje alatt nem történt kísérlet az erőd körülárkolására vagy a jég fogságába szorult hadihajók kiszabadítására, bár kívülállók szerint tenni kellett volna ennek érdekében valamit.^[250] Ehhez hasonlóan, amikor a szakértők azt ajánlották, hogy emeljenek barikádokat a város keleti részének utcáiban a könnyen támadható Pétervári Kapu környékén /ez előrelátó javaslat volt, mint kiderült/, a Forradalmi Bizottság kitartott amellett, hogy hiányoznak az emberek és kevés anyag áll rendelkezésre egy ilyen feladathoz. Kozlovszkij később az együttműködés elutasítását a tengerésztisztekkel és magasabb hatalmakkal szembeni velük született ellenszenvvel magyarázta. Makacsságukon és fegyelmezetlenségükön gúnyolódva felpanaszolta, hogy a felkelésre nem kellett volna addig sort keríteni, amíg az enyhe idő meg nem olvasztja a Finn-öböl jegét. A tengerészek amiatti türelmetlensége, hogy minél előbb lerázzák nyakukról a kommunista igát, mondta, eredményezte az éretlen felkelés kitörését.^[251]

Időközben a felkelés kevés sikert ért el a szárazföld lángra gyújtásában. Csak néhány helyen – nevezetesen Oranienbaumban, Peterhofban és Péterváron – jöttek létre olyan szakadár mozgalmak, amelyek hajlandóak voltak elkötelezni magukat a felkelés ügye mellett. De a kommunisták az egész területen riadókészültségben álltak és minden egyes esetben lecsaptak ott, ahol zendülésre került sor. Péterváron például egy kronstadti küldöttség megpróbálta a maga oldalára állítani a Truvor /más források szerint a Jermak/ jégtörő legénységét, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kiszabadítsák a Szevasztopol és a Petropavlovszk hadihajókat, és egy gyalogos támadást megakadályozandó körülárkolják a Kotlin-szigetet, valamint valószínűleg azért is, hogy ellátó utat nyissanak nyugat felé. De a bolsevik csapatok azonnal a hajón termettek, és őrizetbe vették a kronstadtiakat és a velük rokonszenvezőket.^[252] Ezenkívül, Kronstadtnak nem sikerült kiterjesztenie a felkelést. Kétszáz embert küldtek a Pétervári terület városaiba a Petropavlovszk-határozat terjesztése céljából, akik közül alig maroknyian kerülték el a letartóztatást; a röpiratokat vivő tengerészek egészen a délen fekvő Dnoig jutottak, a Pétervár és Vityebszk közötti vonalon fekvő vasúti csomópontig. A felkelők a telefont is megkísérelték felhasználni arra, hogy elmagyarázzák álláspontjukat Pétervárnak és Krasznaja Gorkának, de erőfeszítéseik nem vezettek eredményre. A hatóságok másfelől telefonon felhívták a Forradalmi Bizottságot, és nyíltan megkísérelték meggyőzni azt helyzete reménytelenségéről. Ugyanakkor a Kronstadtban lévő lojális kommunisták nyitottak vonalakat arra, hogy beszámoljanak a felkelők lőszerellátásának, élelmiszerellátásának helyzetéről és erkölcsi tartásukról.^[253]

Ezután a felkelők alapvetően védekező stratégiát alkalmaztak, azt a stratégiát, amiről úgy gondoltak, hogy lehetővé teszi számukra a kitartást az olvadásig, ami helyzetüket sérthetetlenné teszi. Közben a sziget ügyeinek irányításába és a védelem megerősítésébe fogtak. Reménykedtek abban, hogy a Kormány közli velük feltételeit, de nem zárták ki egy fegyveres roham lehetőségét sem. „Bármely pillanatban”, figyelmeztetett az Ideiglenes Forradalmi Bizottság március 4-én, „várhatjuk a kommunisták támadását, aminek célja Kronstadt meghódítása és újra hatalmuk alá vetésünk, éhezésre, fagyoskodásra és szenvedésre kárhoztatásunk.”^[254] Az első héten azonban a felkelés inkább az idegek, mint a fegyverek csatája volt.

Miért várt a kormány olyan sokáig a támadás megindítása előtt? A halogatás oka a jelek szerint egyszerre volt a megfelelő hadi előkészületekhez szükséges idő biztosítása és a békés megállapodás megszületésének reménye. Március első napjaiban a bolsevikok siettek megerősíteni a régi fővárost és a környező területek stratégiailag fontos pontjait, különösen Krasznaja Gorkát, Oranienbaumot és a Karéliai-félszigeten lévő Liszij Noszt és Szesztrorecket. Pétervár és a szomszédos városok valamennyi kommunista párttagját mozgósították és felfegyverezték. Március ötödikére egy körülbelül négyezer fős, az ifjúkommunisták és a helyi szakszervezetek önkénteseiből álló milícia állt készenlétben. Emellett kurszantok ezreit csoportosították át a környező területekről és az olyan távoli városokból is, mint Moszkva, Orel és Nyizsnyij Novgorod, továbbá különleges Cseka egységeket /VOHR/ és útelzáró osztagokat vezényeltek a felkelés elleni szolgálatra. Alapos ellenőrzéseket tartottak a Pétervárról Kronstadt irányában fekvő állomások felé tartó vonatokon, hogy mindenféle kapcsolatot megakadályozzanak a felkelőkkel. Az oranienbaumi elvetélt felkelés /és az 1919. évi Krasznaja Gorka-i bolsevikellenes zendülés emléke/ hatására megerősítették e helyőrségeket és személyes ellenőrző körutakat tettek a zendülés csírájában való elfojtása érdekében.

Péterváron, bár a sztrájkok és tüntetések befejeződtek, pánikkal határos borúlátás uralkodott. Az egyik március eleji reggelen, amikor Victor Serge elhagyta a Hotel Astoriát, egy öreg cselédet látott, aki sok csomagot cipelve költözködött. „Hova cipekedik ilyen korán reggel, nagymama?”, kérdezte. „Zűrzavart szimatolok a városban”, válaszolta. „El akarják vágni valamennyiőtök nyakát, szegény kicsikéim, újra meg akarnak kaparintani mindent.”^[255] A zsidók elleni fenyegető fellépés egyre általánosabbá vált. A város sok gyára és üzeme bezárta kapuit az újonnan kitört zavargásokról szóló rémhírek miatt. Március 3-án az akkor már az egész tartományra kiterjedő, teljhatalommal felruházott Pétervári Védelmi Bizottság szigorú intézkedéseket hozott a további zavargások megakadályozásának érdekében. A város hatalmas helyőrséggé vált, minden negyedében csapatok járőröztek. Figyelmeztető feliratok jelentek meg a falakon arra emlékeztetve a polgárokat, hogy minden csoportosulást szétoszlatnak és az ellenállókat a helyszínen agyonlövik. Napközben az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, záróra este kilenckor volt, megszűnt az éjszakai élet.^[256]

A Pétervári Szovjet elnökeként, pártvezetőként és a Védelmi Bizottság elnökeként hármas szerepet betöltő Zinovjev teljes mértékben felhasználta a kezében összpontosuló hatalmat. A válságos helyzetben mindvégig hatékonyan és gyorsan cselekedett, jelét sem mutatva habozásnak vagy pánikra való hajlamosságnak, amiről pedig híres volt. Március 4-én a Szovjetet rendkívüli ülésre hívta össze, melynek napirendjén Kronstadt volt a fő téma. A Szovjet rendes tagjain kívül más intézmények – a szakszervezetek, a gyári bizottságok, a katonai egységek, az ifjúsági szervezetek – képviselőit is meghívták, hogy vegyenek részt az ülésen. Alekszandr Berkman és Emma Goldman, a kormánnyal ekkor még baráti viszonyban álló anarchista vezetők jelen voltak, és eleven képet festettek az ülésről, amit a korabeli sajtóbeszámolókból néhány részlettel ki lehet egészíteni.^[257]

Az ülés elejétől végéig viharos volt. Zinovjev és Kalinyin a felkelést fehérgárdista összeesküvésnek minősítette, amit a mensevikek, az eszerek és az antant titkosszolgálatai segítenek, mire egy, a frontról érkezett Arzenál gyári munkás felállt, és védelmébe vette a felkelőket. Ujjával Zinovjevre mutatva ezt kiáltotta: „Az önök és az önök pártjának durva közömbössége az, ami sztrájkra késztetett minket, és ami felébresztette a Forradalomban velünk vállvetve együtt harcoló tengerész testvéreink rokonszenvét, önök nagyon jól tudják, hogy semmi más bűnt nem követtek el. Tudatosan rágalmazzák őket és szólítanak fel elpusztításukra.” „Az »ellenforradalmár«, »áruló«, és »mensevik bandita« kiáltások – írja Emma Goldman – őrültek házává változtatták az ülést, de a munkás a helyén maradt, és hangja túlharsogta a zajt: Alig három éve, hogy Lenint, Trockijt, Zinovjevet és mindannyiunkat német kémnek bélyegezték. Mi, munkások és tengerészek siettünk az önök segítségére, és mentettük meg önöket a Kerenszkij Kormánytól. Óvakodjanak attól, hogy hasonló sorsra jussanak!”

Ekkor egy kronstadti tengerész kelt a szónok védelmére. Kijelentette, hogy elvtársaink forradalmi szelleme semmit sem változott. Készek utolsó csepp vérükig védelmezni a forradalmat. Azután elkezdte felolvasni a Petropavlovszk-határozatot és a gyűlés, mondja Goldman, kiáltozások és zűrzavar poklává vált. Zinovjev e zűrzavar közepette válaszolva Kronstadt azonnali halálra ítélését követelte. Számos küldött tiltakozására egy olyan határozatot fogadtak el, amiben felszólítják a tengerészeket, hogy térjenek észre, és állítsák helyre a kronstadti Szovjet hatalmát. Ha vér folyik, jelentette ki a határozat, az a kronstadtiak lelkén fog száradni. „Döntsetek azonnal! Vagy velünk vagytok a közös ellenséggel szemben, vagy az ellenforradalmárokkal együtt nincs kegyelem számotokra!”^[258]

Azt várták, hogy Trockij, válságos időkben a nehéz helyzeteket legtehetségesebben megoldó vezető is részt vesz az ülésen, de nem érkezett meg időben. A felkelés kitörése Nyugat-Szibériában, a széleskörű parasztzavargások színhelyén találta. A hírekről értesülve azonnal visszatért Moszkvába megbeszéléseket folytatni Leninnel, azután északra, Pétervárra rohant, ahova március 4-én vagy 5-én érkezett meg. Első cselekedete egy /március 5-én nyilvánosságra hozott/ éles hangú ultimátum megfogalmazása volt, ami azonnali és feltétel nélküli megadásra szólította fel a felkelő tengerészeket:

„A Munkás- és Paraszt Kormány elrendelte, hogy Kronstadt és a lázadó hajók azonnal vessék magukat alá a Szovjet Köztársaság hatalmának. Ezért megparancsolom mindazoknak, akik kezet emeltek a szocialista szülőföldre, hogy azonnal tegyék le a fegyvert. A letartóztatott komisszárokat és kormányzati képviselőket azonnal engedjék szabadon. A makacsul kitartókat lefegyverezzük és átadjuk a szovjet hatóságoknak. Csak a magukat feltétel nélkül megadók számíthatnak a Szovjet Köztársaság kegyelmére. Ezzel egy időben parancsokat adok ki a zendülés leverésének és a zendülők fegyveres erővel történő megsemmisítésének előkészítésére. A békés lakosságnak okozott szenvedésért a felelősség teljes egészében az ellenforradalmi zendülőket fogja terhelni. Ez az utolsó figyelmeztetés.”^[259]

Ha ez a fegyveres összetűzés elkerülésére tett őszinte kísérlet volt, akkor nyilvánvalóan kudarcra volt ítélve. Nem volt tekintettel a tengerészek hangulatára, s csak minden eddiginél erősebbé tehette elszántságukat, hogy kitartsanak mindaddig, amíg sor nem kerül reformokra. „Az, hogy Trockij volt kénytelen ilyen szavakat intézni a tengerészekhez”, jegyezte meg életrajzírója, Deutscher, „a történelem másik ironikus fintora. Ez az ő Kronstadtja volt, Kronstadt, amit »a forradalom büszkeségének és dicsőségének« nevezett. Hányszor fordult meg a haditengerészeti támaszponton 1917 forradalmi napjai óta! Hányszor emelték vállukra a tengerészek és ünnepelték vezetőjüket és barátjukat! Milyen elszántan követték a Tauriai Palotához, Kreszti-beli börtönéhez, a Volga-menti Kazany falaihoz, mindig megfogadva tanácsát, mindig szinte vakon követve parancsait! Mennyi aggodalmában osztoztak, mennyi súlyos veszélyt éltek át vele együtt!” De változtak az idők és az Ideiglenes Forradalmi Bizottság Trockij ultimátumára a maga figyelmeztetésével válaszolt: „A munkásforradalom kilencedik hulláma /vagyis a viharos tenger legmagasabb hulláma/ útjára indult, és lesöpri Szovjet-Oroszország arcáról korruptságukkal együtt az összes hitvány rágalmazót és önkényurat – és az ön tanácsára, Trockij úr, nem lesz szükség.”^[260]

Ugyanezen a napon a Pétervári Védelmi Bizottság egy önálló röplapot adott ki és dobott le repülőgépről Kronstadt felett. Nyelvezete, ha lehet, még Trockij ultimátumánál is provokatívabb volt. Az eszerek és a mensevikek mögött, olvasható benne, a fehér tisztek mutogatják körmeiket. A felkelés igazi vezetője, Kozlovszkij tábornok és segítőtársai, Burkszer kapitány, Kosztromitinov, Sirmanovszkij és más fehérgárdisták, akik becsapnak benneteket a demokrácia és a szabadság ígéretével. Valójában a cárizmus visszaállításáért, egy új Viren /a kronstadti haditengerészeti támaszpont parancsnoka 1917. februári meggyilkolásáig/ nyakatokra ültetéséért harcolnak. Az, hogy Pétervár, Szibéria és Ukrajna mellettetek áll, arcátlan hazugság. Az igazság az, hogy minden oldalról körül vagytok véve, helyzetetek reménytelen. A röpirat profetikus figyelmeztetéssel fejeződött be: az utolsó pillanatban a Kozlovszkijok és Petricsenkok cserbenhagynak benneteket, és Finnországba menekülnek. Mit fogtok akkor tenni? Nem hallottatok arról, hogy mi történt Vrangel embereivel, akik nyomorultul éhen haltak? Ugyanez a sors vár rátok, ha 24 órán belül meg nem adjátok magatokat. Ha így tesztek, megbocsátunk; de, ha ellenálltok, „lelődözünk benneteket, mint a foglyokat”.^[261]

Bár azt a fenyegetést, hogy lelődözik őket, „mint a foglyokat”, gyakran Trockijnak tulajdonítják, de az igazi szerző Zinovjev Védelmi Bizottsága. A tengerészeket düh töltötte el. Trockij és Zinovjev vált a fő gazemberré és mindannak szimbólumává, ami a szovjetrendszerben rosszindulatú és gyűlöletes volt. /Lenin, aki az adott pillanatban háttérben maradt, a következő hétig nem váltotta ki Kronstadt haragját, és még utána sem gyűlölték úgy, mint két kollégáját./ A felháborodás csúcspontjára hágott, amikor a pétervári hatóságok parancsot adtak a kronstadtiak hozzátartozóinak túszként történő letartóztatására. A túszszedés rendszerét Trockij vezette be a polgárháború idején a „katonai szakértők”, a volt cári tisztekkel szembeni figyelmeztetésként, akik esetében tartani lehetett attól, hogy elárulják a parancsnokságuk alatt álló vörös erőket. „A köpönyegforgatók tudják meg”, olvasható Trockij 1918. szeptember 30-i parancsában, „hogy egyúttal saját családtagjaikat – apáikat, anyáikat, leány- és fiútestvéreiket, feleségeiket és gyermekeiket is elárulják.”^[262] Kronstadt esetében azonban a túszszedést nem Trockij határozta el, ahogy ezt sok beszámoló mondja, hanem a Pétervári Védelmi Bizottság Trockij városba érkezését megelőzően. A Védelmi Bizottság, a március 2-án a matrózok által bebörtönzött három kommunista hivatalnok azonnali szabadon engedését követelte: „Ha lefogott elvtársainknak csak egy haja szála is meggörbül, akkor azért a túszok fejükkel fognak felelni.”^[263] A bejelentést március 5-én tették, ugyanazon a napon, amikor a kormány ultimátumát a felkelőkhöz intézte. Március 7-én a kronstadti Izvesztyija a túszok huszonnégy órán belüli szabadon bocsátásának követelésével válaszolt: „A kronstadti helyőrség kijelenti, hogy a kommunisták teljes szabadságot élveznek, és családtagjaik teljes biztonságban vannak. A Pétervári Szovjet példáját itt nem fogjuk követni, mivel az ilyen módszereket a lehető legaljasabbaknak és leggonoszabbaknak tartjuk, még ha a kétségbeesett düh diktálta is ezeket. A történelem sosem volt még ilyesminek szemtanúja.”^[264] E felhívásnak azonban semmi eredménye nem volt.

Közben Alekszandr Berkman és Emma Goldman tudomást szerezve a bolsevik ultimátumról, elhatározták, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a vérontás megakadályozására. Március 5-én két elvtársukkal együtt levelet küldtek Zinovjevnek, javasolva, hogy egy pártatlan bizottságot alakítsanak, aminek feladata a közvetítés a vitában. A bizottságnak, amely öt tagból állna, kettő közülük anarchista, Kronstadtba kellene mennie, és meg kellene próbálnia békés megállapodást kidolgozni. „Az éhség és a hideg –mondta a levél- összekapcsolódott azzal, hogy a szenvedések végét nem lehetett látni, s ez vezetett a tengerészek nyílt tiltakozására, de az igazi ellenforradalmárok megpróbálhatják kihasználni a helyzetet, hacsak haladéktalanul nem találnak megoldást – nem fegyverekkel, hanem baráti megállapodással. Az erőszak csak ronthat a helyzeten, és csak a fehérek ügyét szolgálhatja. Ugyanakkor a tény, hogy a munkás- és parasztkormány erőt alkalmaz munkások és parasztok ellen, mélyen demoralizáló hatással lesz a nemzetközi forradalmi mozgalomra.”^[265]

Jó esély van arra, hogy egy ilyen békülékeny lépés, azt követően, hogy a tengerészeknek nem sikerült támogatásra lelniük a szárazföldön, csillapíthatja dühüket, és megelőzheti a bekövetkező tragédiát. Bár Berkman felhívása megválaszolatlan maradt, másnap, március 6-án a Pétervári Szovjet táviratot küldött a Forradalmi Bizottságnak, megkérdezve, hogy egy, a Szovjet párttagokból és párton kívüliekből álló, küldöttsége ellátogathat-e Kronstadtba a helyzet megismerése végett. Az anarchisták hatására vagy sem, de ez volt az első konstruktív és békülékeny lépés a bolsevikok részéről a felkelés kitörése óta. Sajnos ezt vissza kellett utasítani. A feleségeiket és gyerekeiket letartóztató kormánnyal szembeni keserűségtől eltelve a felkelők azt válaszolták, hogy „nem bízunk párton kívüli képviselőik párton kívüliségében”. Ehelyett az követelték, hogy Pétervár népe küldjön párton kívüli munkásokat, katonákat és tengerészeket, akiket kronstadti megfigyelők jelenlétében választanak meg, és a küldöttség tagjainak maximálisan 15 százaléka legyen a Pétervári Szovjet által megválasztott kommunista küldött.^[266] Váratlanul és makacsul ezt válaszolva, lényegileg visszautasították a javaslatot. Ezt követően a kormány nem tett kísérletet arra, hogy megállapodásra jusson a felkelőkkel.

xxx

Március 7-én lejárt az idő. A március 5-i 24 órás ultimátumot a következő napon újabb 24 órával meghosszabbították, de úgy telt el, hogy egyik oldal sem engedett. És a kormány most kész volt fegyvert használni. Az ultimátum ideje alatt emberek érkeztek, és felszerelés áradt Pétervárra és a szomszédos erődítményekbe. Naponta újabb és újabb kurszant és Cseka egységek, valamint az ország különböző területeiről kivont megbízható vörös csapatok érkeztek. Ráadásul sok kiváló „katonai szakértőt” és vörös parancsnokot felkértek arra, hogy készítsenek támadási tervet. Március 5-én M. N. Tuhacsevszkij, a tehetséges és fiatal kora ellenére tapasztalt tiszt került a Hetedik Hadsereg és a Pétervári Katonai Körzetben állomásozó többi csapat élére, fölváltva D. N. Avrovot, akinek Zinovjev Védelmi Bizottságában is örökölte helyét. A penzai kormányzóságban élő nemesi családban született Tuhacsevszkij a birodalmi kadet iskolában tanult, és az I. világháború idején a cári hadsereg hadnagya volt. Az októberi forradalom után hűségéről biztosította a bolsevikokat, és a polgárháború legkiemelkedőbb katonai vezetőjévé vált. 1920-ban az északi lengyel fronton harcoló vörös egységek parancsnoka volt, és majdnem sikerült elfoglalnia Varsót azt megelőzően, hogy Pilsudski marsall visszaverte volna a támadást.^[267]

Tuhacsevszkij ekkor eddigi pályafutásának legnehezebb feladatával került szembe. A Hetedik Hadsereg a polgárháború idején mindvégig a pétervári övezetben állomásozott /megakadályozva Jugyenyics előnyomulását/, és ekkor „leszerelési hangulat” uralkodott benne.^[268] A harcokat befejezve az emberek haza akartak menni. Túlnyomó részük paraszti származású volt, és a vidéken uralkodó elégedetlenséget osztva kevés bírálni valót találtak a felkelők programjában – Kronstadt jelszavai rokonszenvet keltettek bennük. Emellett a pétervári munkástüntetések is hatással voltak moráljukra. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen embereket saját testvéreik, a forradalom „büszkesége és dicsősége” ellen harcba küldeni hatalmas kockázatot jelent. Megtagadhatják, hogy lőjenek a felkelőkre, sőt át is állhatnak oldalukra. Így Tuhacsevszkijnek arra kellett törekednie, hogy megerősítse szellemüket, és mindent megtegyen jó élelmezésük érdekében. De a roham során elsősorban a katonai tisztiiskolásokra, a Cseka különleges egységeire és más területekről összegyűjtött kommunista egységekre kellett támaszkodnia.

Időközben Kronstadt felkészült a támadásra. Egy stratégiai. szempontból kulcsfontosságú helyen hatalmas helyőrséggel és komoly védelmi erővel büszkélkedhetett. A felkelők közé körülbelül 13.000 tengerész és katona tartozott, akikhez valószínűleg körülbelül további 2.000 embert toboroztak a polgári lakosságból. A Kotlin-sziget körül számos erőd és tüzérségi állás volt, amelyek többsége a tizenkilencedik század végén épült E. I. Totleben, egy kiváló orosz katonai mérnök tervei alapján. Az északi oldalon ott voltak Totleben és Krasznoarmejec erődjei, és a Karéliai-félsziget felé kiépített hét erődből álló lánc. Délre a Péter, a Pál, a Konstantin és a Sándor erődök, valamint két kisebb erőd helyezkedett el. Valamennyi üteg és erőd megfelelően fel volt szerelve, és nehézgéppuskákkal volt ellátva. A tulajdonképpeni várost vastag falak vették körül, és számos géppuskaállás védelmezte. Mindent összevetve Kronstadt 135 ágyúval és 68 löveggel rendelkezett az erődökben és hajókon. Mind a Petropavlovszk, mind a Szevasztopol egy tucat 12 inches (kb. 30.5 cm-es – a továbbiakban a * jelzésnél ugyanígy) és tizenhat 120 milliméteres löveggel volt felszerelve. Az I. világháború előestéjén épített hajók teljesen korszerűek, a Birodalmi Orosz Hadiflottában az első cirkálok voltak. A Petropavlovszk 1919-ben komolyan megsérült egy brit torpedótalálat következtében, de a sérülést kijavították, és a hajón minden berendezés tökéletesen működött. A kikötő vizében egymás mellé fagyva azonban nyilvánvalóan nem lehettek olyan eredményesek, mint egyébként. Az őket körülvevő jég már összetöredezett, de még nem volt elég terület a manőverezéshez, és a nagy hajók komoly mértékben akadályozták egymást a tüzelésben. Mindazonáltal ágyúik messze felülmúlták Krasznaja Gorka, a legerősebb szárazföldi erőd tűzerejét. Az utóbbi 12 inches (*) lövegei közül csak négy volt teljesen rendben, mivel az 1919. júniusi zendülés során keletkezett sérüléseket még nem javították ki teljesen. Az erőd ágyúinak többi része nem volt elég nagy űrtartalmú ahhoz, hogy fenyegethesse a távoli Kronstadtot. Így egy tüzérségi párbaj esetén, mint arra a Titkos Memorandum szerzője rámutatott, Krasznaja Gorka nem jelentett veszélyt a szigeterődre és annak hajóira, amelyek huszonnégy 12 inches (*) és tizenkét 11 (kb. 28 cm-es), valamint öt 10 inches (kb 25.5 cm-es) működőképes löveggel voltak felszerelve. A Petropavlovszk és a Szevasztopol mellett a kronstadti kikötőben és javításra várva a dokkokban nyolc további hadihajó is állt, köztük egy csatahajó és három nehézcirkáló, nem is beszélve a tizenöt ágyúnaszádról és a húsz vontatóhajóról. De mivel nem állt rendelkezésükre jégtörő, ezért ezek a hajók mozgásképtelenek voltak.^[269]

Az erőd legyőzése ezért nem volt könnyű feladat. Kiváló védelmi adottságai mellett Kronstadt számára előnyt jelentett az a széles jégmező is, ami elválasztotta a szárazföldi bolsevik erődöktől. Az öböl partján déli irányban öt mérföldre (kb 8 km-re) volt Oranienbaum és tizenkét mérföldre (kb 19 km-re) Krasznaja Gorka, észak felé, a Karéliai-félszigeten pedig hét mérföldnyire (kb. 11 km-re) Liszij Nosz és tizenegy mérföldnyire (kb. 17.5 km-re) Szesztroreck. Egy-egy támadó hadseregnek riasztó kiterjedésű nyílt jégmezőn kellett áthaladni az acél és betonbunkerek védelmezte tüzérség és géppuskák gyilkos tüzének védtelenül kitéve. Ez a rémítő kilátás mindennél jobban ásta alá – a hadviselt vagy a védőkkel rokonszenvező – kommunista erők morálját, amit a Finn-öböl mentén gyűjtöttek össze, és amely támadási parancsra várt.

Mégis, annak ellenére, hogy az erőd látszólag sérthetetlen volt, sok komoly gyengesége is volt. Többek között a lőszerkészletek nem voltak elegendőek ismétlődő ostromok elhárítására; a védők hiányt szenvedtek meleg ruhákban és téli lábbelikben; és az általános üzemanyaghiány következtében a Petropavlovszk mindössze 300 tonna üzemanyaggal rendelkezett /40 tonna volt az átlagos fogyasztása naponta/, a Szevasztopolnak pedig egyáltalán nem volt üzemanyaga. Még ennél is nyomasztóbb volt, hogy az élelmiszerkészletek gyorsan fogytak. Bár a lakosságnak volt némi maga termesztette burgonyája, de a konzerv- és lóhúskészletek nagyon szegényesek voltak. Nem volt liszt és csak kismennyiségű és rosszminőségű kenyérkészlet volt a városban, ami napi fél fontos (kb. negyed kilós) fejadag esetén /megalapozott becslések szerint/ is legfeljebb két hétre volt elegendő.^[270] Az egyetlen dolog, ami nagy mennyiségű volt: az a szenvedés, amit mindkét oldalnak el kellett szenvednie a felkelés során.

A katonai hadműveletek március 7-én kezdődtek. Este 6 óra 45 perckor a szetrorecki és liszij noszi kommunista ütegek tüzet nyitottak Kronstadtra. Az elsősorban a külső erődök ellen irányuló zárótűz célja az volt, hogy meggyengítse a felkelők védelmét egy gyalogos támadás esetére. Amikor az erődök válaszoltak, az ellenkező oldalról Krasznaja Gorka ütegei is tüzet nyitottak, amire a Szevasztopol 12 hüvelykes (kb. 30,5 cm-es) ágyúi válaszoltak. Minden ütegre kiterjedő tüzérségi párbaj zajlott. Péterváron Alekszandr Berkman éppen a Nevszkij Proszpekten kelt át, amikor meghallotta a távoli ágyúdörgést. Kronstadt ellen támadás zajlik! A hangok hatására az anarchista vezető teljesen összetört, elveszítette a bolsevik rendszerbe vetett hitének utolsó morzsáit is. „A gyötrődés és az ágyúzás napjai”, jegyezte fel naplójában. „Szívem dermedt a kétségbeeséstől; valami meghalt bennem. Az embereket meggörnyeszti a fájdalom. Mindenki attól fél, hogy elszólja magát. A nehézütegek lövedékei sivítanak a levegőben.”^[271]

Március hetedike a dolgozó nők napjának évfordulója volt. A lövedékek robbanásának zaja közepette a kronstadti rádió üdvözletet küldött a világ dolgozó nőinek. A kommunistákat „a dolgozó nép ellenségeiként” támadva, a felkelők felhívtak mindenfajta önkényuralom és despotizmus megsemmisítésére. „Hamarosan bevégezhetitek az erőszak és elnyomás minden formája alóli felszabadításotokat. Örökké éljenek a szabad forradalmi dolgozó nők! Örökké éljen a világméretű társadalmi forradalom!”^[272]

A tüzérségi párbaj nem tartott sokáig; a hóesés és a sűrű köd nullára csökkentette a látótávolságot, és mindkét oldalon elhallgattak az ütegeket. Mindazonáltal a Forradalmi Bizottság felháborodását fejezte ki. „Az első lövések eldördültek, jelentette ki a kronstadti Izvesztyija másnap reggel, de el fogjuk süllyeszteni a bolsevikok közelgő kalózhajóit”. „Minden hatalmat a szovjeteknek! El a kezekkel, el a szabadság ügyéért a fehérgárdistákkal, a földesurakkal és a burzsoáziával vívott harcban elesettek vérétől befröcskölt kezekkel, ettől a hatalomtól!”

Tuhacsevszkij terveinek megfelelően a tüzérségi tüzet egy erőd elleni rohamkísérlet követte. A szárazföld északi és déli részéről a kommunista erők által végrehajtott támadásra másnap hajnalban, napfelkelte előtt került sor. Tuhacsevszkij csapatai a vakító hóviharban a jégen át törtek előre fehér köpenyekben, hogy beleolvadjanak a Finn-öböl jegét borító hófehér hátterébe. Az első vonalban a tisztiiskolások egységei haladtak, utánuk pedig a Vörös Hadsereg sorkatonai egységei haladtak, végül a sort a Cseka géppuskás osztagai zárták be, hogy megakadályozzák a gyávaságot és a dezertálást. A védők készen álltak, és vártak. Ahogy a csapatok közeledtek, gyilkos tüzérségi és géppuskatűzzel találták magukat szembe, amit a sziget körüli erődökből és ütegállásokból irányítottak rájuk. Sok robbanó lövedék felszakította a jégpáncélt, hullámsírba temetve a támadókat. „Kezdetét vette a szörnyű testvérgyilkosság”, írta Serge.^[273] Miután az öböl első áldozatai elestek, a vöröskatonák közül sokan, beleértve a peterhofi kurszant egységet is, a felkelőket kezdte hibáztatni. Mások nem voltak hajlandók előrenyomulni a nyomukban haladó géppuskás osztagok fenyegetésére sem, amelyek parancsot kaptak, hogy tüzeljenek a megingókra. Az északi csoport komisszárja azt jelentette, hogy csapatai delegációt akarnak Kronstadtba küldeni, hogy tájékozódjanak a felkelők követeléseiről. Az éjszaka folyamán a jelek szerint a bolsevik katonák már kis számban irodalmat is cseréltek a védőkkel.^[274]

Végül is a támadó csapatoknak csak egy töredéke érte el a legtávolabbi erődöket, de a tűz azokat is visszavonulásra kényszerítette.

A napkeltével a hóvihar csillapult, és láthatóvá tette a minden oldalon holttestek borította jégmezőt. A látási viszonyok megjavulásával a kommunista ütegek újra lőni kezdték az erődöt, míg Kronstadt nehéztüzérsége viszonozta tüzüket, szétrombolva az Oranienbaum és Peterhof közötti vasútvonal egy szakaszát, és felgyújtva több épületet. A szovjet gyalogság próbaképpen végrehajtott rohama semmiféle eredménnyel nem járt. A délután folyamán kommunista repülőgépek átrepültek az öböl felett, és bombázták Kronstadt erődítményeit. Ez volt az első légitámadás a szigeten Jugyenyics 1919. évi baltikumi támadása óta. Bár a nap folyamán a támadások kisebb-nagyobb gyakorisággal tovább folytatódtak, nem okoztak komolyabb kárt. Délután 6 óra körül egy bomba a városon belül ért földet, megrongálva egy házat és könnyebben megsebesítve egy tizenhárom éves kisfiút. A felkelés egész ideje alatt a bolsevik légitámadások sosem voltak igazán hatásosak a nehéz zárótűznek és a rossz látási viszonyoknak köszönhetően.^[275]

A március 8-i tüzérségi párbaj hevessége csökkenni kezdett, amikor a Pétervári Szovjet győzelemittasan bejelentette, hogy a felkelők már „teljes vereséget szenvedtek”. Lenin, aki ugyanezen a napon beszédet mondott a moszkvai X. Kongresszus nyitóülésén, ugyanilyen bizakodó volt az ügy kimenetelét illetően. „Még nem kaptam meg a legutolsó híreket Kronstadtból”, mondta, „de nincs kétségem, hogy ezt a felkelést, ami mögött a fehér gárda ismerős figurái állnak, az elkövetkező néhány napon, sőt néhány órán belül fel fogjuk számolni.”^[276] Ezek a kijelentések, mint kiderült, elsietettek voltak. A március 8-i roham a legteljesebb kudarcnak bizonyult. A kommunisták több száz embert veszítettek anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozták volna Kronstadt védőinek.^[277] Sietségükben, hogy minél előbb elfojtsák a felkelést, nem elégséges erőt – körülbelül 20.000 embert – vonultattak fel, és nem készítették elő megfelelően a hatalmas erődítmény elleni rohamot. A kiválasztott csapatok megbízhatósága a döntő pillanatban megingott, részben azért, mert az emberek vonakodtak a hozzájuk hasonló tengerészekre és katonákra lőni, de legfőképpen azért, mert féltek a nyílt jégre menni minden védelem nélkül, kitéve magukat Kronstadt lövegeinek és erődjei pusztító kereszttüzének.

Este déli irányból egy bolsevikokból álló csoport közeledett parlamenterként Kronstadthoz. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság két tagja, Versihin és Kupolov, lóháton kiment találkozni velük. Egy bolsevik párttag kurszant szerint Versihin, a Szevasztopol matróza felszólította a küldöttséget a zsidó és kommunista elnyomók elleni közös harcra, és szabad szovjetek formájában igazi forradalmi hatalom megválasztására hívott fel.^[278] Bárhogy is volt, Versihint a helyszínen letartóztatták, de Kupolovnak vágtában sikerült biztonságba jutnia.

A felkelőket felháborította ez az árulás, de a düh érzését mérsékelte az elesett bolsevik katonák iránti részvét. Egy „Tudja meg az egész világ” című szerkesztőségi cikkben a Forradalmi Bizottság keserűen Trockij „marsallt” vádolta a vérontás miatt. A további erőszak elkerülése végett a bizottság ismét azt javasolta, hogy küldjenek egy pártonkívüliekből álló küldöttséget Kronstadtba, hogy ismerkedjenek meg mozgalmuk igazi tényeivel. „Tudják meg az egész világ munkásai, hogy mi, a szovjethatalom védelmezői a társadalmi forradalomért harcolunk. Győzni fogunk, vagy maguk alá temetnek Kronstadt romjai a dolgozó tömegek ügyéért folytatott harcunk közben. A világ dolgozói lesznek bíráim. Az ártatlanok vére visszahull a kommunista fanatikusok, a hatalom megszállottjainak fejére, örökké éljen a szovjetek hatalma!”^[279]

5. A KRONSTADTI PROGRAM

A kronstadti felkelés alig két hétig tartott. Mégis, e rövid idő alatt egy forradalmi közösség jól körvonalazódott típusa jött létre az Ideiglenes Forradalmi Bizottság vezetésével, amelynek tagjai, miközben nem rendelkeztek hosszútávú stratégiai elképzelésekkel, rendkívüli improvizációs és önszervezési képességeket mutattak fel. A bizottság, mint láttuk, március 2-án alakult meg a Kultúra Házában a konferencia öttagú elnökségéből. Hamarosan világossá vált azonban, hogy a város és a helyőrség igazgatásának és védelmének kézbentartásához nagyobb testület szükséges. Így azután március 4-én este, a kronstadti gyárak és katonai egységek mintegy 200 küldötte – valószínűleg ugyanazok a küldöttek, akik két nappal korábban a Kultúra Házában gyűléseztek – munka után összegyűltek a Helyőrségi Klubban és „Győzelem vagy halál!” kiáltások közepette megválasztották a kibővített Forradalmi Bizottság 15 tagját.^[280]

Kronstadt polgári és katonai ügyei intézésének megkönnyítése érdekében az új bizottság a Petropavlovszk hadihajóról a városban lévő Népek Házába tette át a székhelyét. Petricsenko, a bizottság elnökének munkáját segítendő Javenkot és Arhipovot megválasztották alelnököknek, Kilgaszt pedig titkárnak. A bizottság többi tagja egyes területekért felet: Valk és Romanyenko a polgári ügyeket intézte, Pavlov az igazságügyi, Bajkov /aki egyébként az erődépítéshez szükséges szállítási ügyeket intézett korábban/ a szállítási, Tukin az élelmiszerellátási, Perepjolkin pedig az agitációs és propagandaügyi teendőket látta el.^[281]

A Petropavlovszk-határozat értelmében eltörölték a differenciált élelmiszer fejadagok rendszerét. Külön adagokat csak a kórházak és a gyermekotthonok számára biztosítottak, továbbá orvosi rendelkezésre a betegek kaphattak pótadagot. Kronstadtban az élelmiszert e körön kívül a kibocsátott élelmiszerjegyek alapján egyenlően osztották el. Az elosztást két intézmény, a Gorkommuna és a Gorprodkom végezte a Forradalmi Bizottság közvetlen ellenőrzése mellett. Az elosztóhelyekről az Ideiglenes Forradalmi Bizottság napilapjában, az Izvesztyijában időről-időre tájékoztatták a lakosságot. A Bizottság a Petropavlovszk rádióadóját is igénybe vette, hogy a város lakosságát tájékoztassa, és hogy a külvilággal a kapcsolatot tartsa.^[282]

A felkelés első napján éjjel 11 órától kijárási tilalmat vezettek be, és a városon belüli és kívüli közlekedést szigorú ellenőrzés alá vonták. Az iskolák további intézkedésig beszüntették a tanítást. Ugyanakkor a Forradalmi Bizottság egy sor Kronstadt politikai struktúráját befolyásoló rendelkezést adott ki. A Petropavlovszk-határozat 7. pontja értelmében megszüntették az erőd politikai osztályát, és új oktatási programot vezettek be a Helyőrségi Klubban. A helyi Munkás- és Parasztfelügyelet helyére egy szakszervezeti küldöttekből álló bizottság került, gyaníthatóan azzal a szándékkal, hogy mintegy modellül szolgáljon a Petropavlovszk-határozat 14. pontjában körülírt „vándorló ellenőrző hivatal” megteremtéséhez. Emellett minden közintézményben, szakszervezetben, üzemben és katonai egységnél forradalmi trojkát választottak – kommunista tagok nélkül -, amelyek feladata a Forradalmi Bizottság rendelkezéseinek végrehajtása volt.^[283]

A felkelés alatt végig működött a Forradalmi Bizottság mellett a március 2-án a Kultúra Házában összegyűlt küldöttek konferenciája; tengerész, katona és munkás tagjainak száma kettő- és háromszáz között ingadozott. A konferencia március 4-én a Forradalmi Bizottság kibővítése végett ült össze, majd március 8-án és 11-én is ülést tartott azzal a céllal, hogy új kronstadti Szakszervezeti Tanácsot hozzon létre, amelyben már nem érvényesül a kommunista párt túlsúlya és ellenőrzése. Napirendjén azonban, egyáltalán nem meglepő módon, első helyen a védelem, az élelmiszer- és üzemanyag ellátás kérdései szerepeltek.^[284] Az egyik vezető szerint a konferencia Kronstadt sajátos formájú parlamentje volt, de inkább egyfajta átmeneti szovjetnek, a felkelők által megteremteni akart „szabad szovjetek” prototípusának kell tekintenünk.^[285]

Kronstadt népességének legharcosabb elemei, a tengerészek jelentették a konferencia tevékenységének hajtóerejét. Szervezési, tervezési és propagandaügyekben a kékingesek már a kezdet kezdetén magukhoz ragadták a kezdeményezést és a mozgalom rövid története során mindvégig vezető szerepet játszottak. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak egyetlen katona tagja sem volt /tiszt még kevésbé/, és a munkások és polgári alkalmazottak kisebbséget alkottak a bizottságban. De ha a tengerészek át is vették a vezetést, a kronstadti helyőrség – az erőd körül állomásozó „speciális egységek” és a Vörös Hadsereg egységei – hamarosan felsorakozott mögéjük, és a munkájuk miatt a tengerészekkel mindig szoros kapcsolatban és valószínűleg mindig is befolyásuk alatt álló városi lakosság aktívan támogatta őket. Egy rövid időszaktól eltekintve Kronstadtban senki sem volt közömbös, vagy elkeseredett. Egy, a felkelés csúcspontján a szigetre látogató finn újságírót meghökkentett a lakosság „lelkesedése”, céljaiba és küldetésébe vetett szilárd hite.^[286]

Kronstadt hangulata, mint ezt sokan megjegyezték, az 1917-es év féktelen és lázas izgatottságához képest hátrányosan változott meg.^[287] A magukat „kommünárdoknak” nevező tengerészek számára 1917 volt az Aranykor, és a forradalom szellemének továbbélését kívánták, amikor megszűntek a fegyelem korlátai, és amikor eszményeiket még nem szennyezték be a hatalom exigenciái. Négy évvel korábban, amikor a bolsevikok mellé álltak, úgy gondolták, hogy céljaik közösek: a bolsevikok minden megnyilvánulásukban a szélsőbaloldali forradalmároknak, egy olyan tömegfelkelés apostolainak tűntek, amely megszünteti az erőszakot és a jogtalanságot, és a szabad szovjetek munkásköztársaságához vezet. „A szocializmus”, jelentette ki november 7-én maga Lenin, „nem teremthető meg utasításokkal. Szellemétől idegen a bürokratikus-állami automatizmus; a szocializmus eleven, alkotó erő – a néptömegek alkotása”.^[288] A következő hónapokban azonban egy központosított diktatúra kialakulásának szemtanúiként a tengerészek úgy érezték, hogy elárulták őket. Úgy érezték: egy új kiváltságos elit feladta azokat a demokratikus elveket, amikért harcoltak. A polgárháború idején lojálisak maradtak a bolsevikokhoz, de el voltak szánva arra, hogy a forradalmát visszavezetik a helyes útra. És ahogy elmúlt a fehér veszély, felkeltek, hogy valóra váltsák Október ígéreteit.

Politikai mozgalomként a kronstadti felkelés kiábrándult forradalmárok kísérlete volt arra, hogy megsemmisítsék a kommunista diktatúra „uralmának kísértetét” – ahogy a lázadó Izvesztyija írta – és helyreállítsák a szovjetek hatalmát.^[289] Történetileg a szovjet a faluközösségre, a helyi önkormányzat hagyományos orosz intézményére vezethető vissza. Mint Emma Goldman mondta, nem egyéb, mint „a régi orosz mir, fejlettebb és sokkal forradalmibb formában. Olyan mélyen gyökerezett a népben, olyan természetesen nőtt ki az orosz talajba, mint a virágok a földből”.^[290] Lenin szemében azonban a párt ellenőrzésétől mentes szabad szovjet tabu volt. Ösztönösen elutasította a nép spontán cselekvését. Attól tartott, hogy a helyi demokrácia szervei hidat alkothatnak a reakció felé, vagy gazdasági és társadalmi káoszhoz vezethetnek. Ennek ellenére, amikor eljött a forradalom, és mindenütt létrejöttek a helyi szovjetek, felismerte, milyen erőt jelentenek a régi rend megsemmisítésében, és hogy a hatalom megszerzésének kiváló eszközei. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” a párt egyik kulcs-jelszavává vált. Az októberi puccsot követően azonban Lenin visszatért eredeti centralisztikus elgondolásához, forradalmi diktatúrát erőszakolva az anarchisztikus és fegyelmezetlen tömegekre. És bár a szovjetrendszert továbbra is a Marx által megjósolt „proletárdiktatúra” kormányzati formájának, egy új és magasabb rendű kormányzati formának tekintették, a szovjetek egyre inkább pártellenőrzés alá kerültek, olyannyira, hogy 1921-re már az egyre izmosodó bürokrácia „Fejbólintó Jánosaivá” váltak.

A forradalom ilyen eltorzulása volt az, ami ellen a tengerészek felkeléssel tiltakoztak. Mint láttuk, a „munkásköztársaság” népi eszménye és a „proletárdiktatúra”, vagyis valójában a bolsevikok diktatúrájának eszméje került szembe egymással. Egyetlen párt kizárólagos uralmának modelljével szembehelyezkedve meg akarták törni a hatalom kommunista monopóliumát a munkások és parasztok számára szólás-, sajtó- és egyesülési szabadságot biztosítva és új szovjet-választásokat tartva. A tengerészek, mint Berkman megjegyzi, a szovjetrendszer legállhatatosabb hívei voltak, csatakiáltásuk ugyanaz volt, mint az 1917-es bolsevik jelszó: „Minden hatalmat a szovjeteknek!”^[291] De a bolsevikokkal ellentétben szabad és megkötöttségektől mentes szovjeteket akartak, amelyekben az összes baloldali szervezet – az eszer, a mensevik, az anarchista, a Makszimalista csoportok – képviselőinek helyük van, és amelyek a nép tényleges törekvéseit fejezik ki. Így a lázadó Izvesztyija fejlécén megfogalmazott mottó új elemet tartalmazott: „A pártok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!”, „ügyünk igaz ügy” jelentette ki a Petropavlovszk rádiója március 6-án. „A szovjetek hatalmát akarjuk, nem pedig a pártokét, a munkások szabadon választott képviseleti testületének hatalmát. A kommunista párt kezébe kaparintotta és manipulálta a szovjeteket, amelyek süketek maradtak minden követelésünkkel és igényünkkel szemben: az egyetlen válasz, amit valaha is kaptunk, a golyó volt.”^[292]

De ha a felkelők szabad szovjetek megalakítását követelték is, egyáltalán nem voltak demokraták abban az értelemben, hogy mindenki számára egyenlő jogokat és szabadságokat akartak volna biztosítani. Az általuk elítélt bolsevikokhoz hasonlóan szigorú osztályattitűddel viszonyultak az orosz társadalomhoz. Amikor szabadságról beszéltek, akkor a munkások és parasztok szabadságára gondoltak, nem pedig a földesurak vagy a középosztályok szabadságára. Ténylegesen ezt értették a „munkásköztársaság” követelése alatt – a dolgozó tömegek általános akaratának gyakorlását a korábbi elnyomó és kizsákmányoló osztályok felett. Programjukban nem volt helye a nyugat-európai típusú liberális parlamentnek, és szimbolikus jelentőségű tény, hogy 1918 januárjában a kronstadti tengerészek vezetésével verték szét az Alkotmányozó Gyűlést. A tengerészek három évvel később is ellenezték a Gyűlés vagy bármilyen hasonló intézmény létrehozását. Szemükben egy országos parlamentben szükségképpen egy új kiváltságos kisebbség hatalma testesülne meg, még ha nem is annak a kisebbségnek a hatalma, amit a forradalom félresöpört. Elvetették a képviseleti kormányzatot, és a szabad szovjetekben megtestesülő, a nép akaratát kifejező közvetlen tömegdemokrácia megteremtését követelték. „A szovjet és nem az Alkotmányozó Gyűlés a dolgozók védőbástyája”, fogalmazta meg ezt az Ideiglenes Forradalmi Bizottság orgánuma.^[293] A felkelők számára a parlament és a szovjetrendszer a kormányzás egymással összeegyeztethetetlen két formáját jelentette: az első a burzsoázia, a második pedig a dolgozók hatalmát testesítette meg. De attól is féltek, hogy egy új parlament nem lenne egyéb, mint a bolsevikok újabb eszköze az abszolút hatalom megszerzéséért folytatott harcban. Kronstadt eleste után egy szovjet újságíró megkérdezte a túlélők egy csoportjától, hogy miért nem követelték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását. „A pártlista a kommunistákat jelenti” /A raszpiszki – znacsit kommunyiszti”/, válaszolta a csoport egyik tagja savanyú mosollyal. Amit akarunk – mondta – az a munkások és parasztok valóságos önigazgatása, amit csak a szovjeteken keresztül lehet megvalósítani.^[294]

Gazdasági tartalmát tekintve a kronstadti program a hadikommunizmus megszüntetésére irányult. A parasztok és munkások elszántsága fogalmazódott meg benne, hogy félresöprik azt a kényszeren alapuló politikát, amit közel három éven át rájuk erőszakoltak. A kronstadtiak /a régi orosz gyakorlatot követve/ a kormányt – és egyedül a kormányt – tették felelőssé az országot sújtó minden bajért. Csak kismértékben tekintették felelősnek a kialakult helyzetért a polgárháború okozta káoszt és pusztítást, az egymással harcoló hadseregek kártevését, az antant intervencióját és blokádját, az üzemanyag és nyersanyag hiányát vagy az élelmezési nehézségeket és a járványokat. Minden nehézségért és szenvedését a bolsevik rendszert vádolták: „A kommunista uralom egész Oroszországban példátlan nyomorra, éhínségre, fűtőanyag hiányra és más alapvető cikkek hiányára vezetett. A gyárakat és az üzemeket bezárták, a vasúti közlekedés megszűnt. A vidéket teljesen kifosztották. Nincs kenyerünk, marhánk és földművelő eszközünk. A munkások fáznak és éheznek. A parasztok és a városok lakói elveszítették reményüket, hogy megjavíthatják életüket. Minden egyes nappal közelebb jutunk a pusztuláshoz. A kommunista árulók mindezért titeket hibáztatnak.”^[295]

A tengerészek, miként a parasztok is, akik közül többségük jött, hevesen támadták a bolsevik rendszer „új rabszolgaságát”, mindenekelőtt azt, hogy az élelmiszert fegyveres különítmények gyűjtik be. „Igaza volt annak a parasztnak” jelentette ki a kronstadti Izvesztyija, „aki ezt mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán: »Minden nagyszerű – a föld a miénk, de a gabona a tiétek, a víz a miénk, de a hal a tiétek, az erdő a miénk, de a fák a tiétek.«„^[296] A kormány fosztogatásaival szembeszegülő falusiakat, tette hozzá a lap, „kulákoknak” és „a nép ellenségeinek” bélyegezték, bármilyen nagy szegénységben vagy nyomorban is éltek. Az Izvesztyija továbbá elítélte a legjobb földeken működő állami gazdaságok létesítését, nemcsak azért, mert így megfosztják a parasztokat jogos tulajdonuktól, de azért is, mert ezek ugyanúgy bérmunkát alkalmaznak, mint a cári rendszer idején. Ez, mondták a felkelők, a forradalom szellemét sérti, amely a „bérrabszolgaság” és a kizsákmányolás minden formájának eltörlését tűzte ki célul. Az Izvesztyija kiállt a parasztok azon joga mellett, hogy saját erőikkel és saját hasznukra kisgazdasági művelést folytassanak. „Az állami gazdaságok lényegileg nem egyebek, mint „az új földbirtokos” – az állam – birtokai. Ezt kapták a parasztok a bolsevik szocializmusától újonnan birtokukba vett földjeik szabad használata helyett. A gabona elrekvirálásáért, a marhák és lovak elkobzásáért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeket kaptak. A csere csodálatos rendszere ez egy munkásállamban – golyó és szurony a kenyérért.”^[297]

Az ipari termelés területén a felkelők jogot követeltek arra, hogy a munkások és a kistermelők ellenőrizhessék a termelést és élvezhessék munkájuk gyümölcsét. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem „munkásellenőrzést” akartak bevezetni. A helyi üzemi bizottságoknak a termelés felett gyakorolt puszta ellenőrző tevékenysége álláspontjuk szerint nem megfelelő és hatékony megoldás: nem megfelelő, mert ahelyett, hogy a munkások irányítanák a gyárat, a kulcspozíciókban meghagyja a korábbi managereket, szakembereket; és nem hatékony, mert nem biztosítja a tevékenység többi üzemmel szükséges összehangolását. Elutasították az ipar nacionalizálását is, ahol a termelés állami ellenőrzését kinevezett vezetők és szakemberek látják el. „A »munkásellenőrzés« viszonyai között dezorganizálódott termelést”, jelentette ki a kronstadti Izvesztyija, „a bolsevikok érvként használták fel ahhoz, hogy a gyárakat és üzemeket nacionalizálják. A tőkés rabszolgájából a munkás az állami vállalatok rabszolgájává vált”. Ugyanakkor a szakszervezetek „központosított kommunista építménnyé” váltak, tevékenységük haszontalan papírmunkára korlátozódott ahelyett, hogy a gyárakat irányítanák és segítenék a munkások tanulttá és műveltté válását. Csak új választások alakíthatják át a szakszervezeteket a munkások „legszélesebb értelemben felfogott” szabad „önigazgató” intézményeivé. A bérmunkát nem alkalmazó kisiparosok számára is a legteljesebb szabadságot kell biztosítani. „A forradalmi Kronstadt”, jelentette ki az Ideiglenes Bizottság, „egy másfajta szocializmusért, a munkások Szovjetköztársaságáért harcol, ahol a termelő a maga ura, és ahol termékét belátása szerint használja fel”.^[298]

A felkelés egyik döntő jellegzetessége a kommunista uralomból való kiábrándulás volt. A kommunisták, írta a lázadó Izvesztyija, csak a hatalom elvesztésétől félnek, és így „minden eszközt megengedhetőnek tartanak – a rágalmazást, az erőszakot, a hazugságot, a gyilkosságot, a felkelők családtagjainak túszul ejtését”.^[299] A forradalom önmaga karikatúrájává vált, a munkásokat és a parasztokat alávetetté teszi, az országot némaságra kényszeríti a párt és a titkosrendőrség, a börtönöket nem ellenforradalmárokkal, hanem munkásokkal és értelmiségiekkel zsúfolják tele. „A régi rendszer helyére”, panaszolta az Izvesztyija, „az önkény, az arcátlanság, a nepotizmus, a lopás és a spekuláció új rendszere lépett, olyan szörnyű rendszer, amelyben minden darab kenyérért, minden gombért a felsőbbséghez kell fordulni, olyan rendszer, ahol az embereknek még saját magukhoz sincs közük, ahol nem rendelkeznek saját munkájukkal, a szolgaság és lealacsonyítás rendszere… Szovjet-Oroszország összorosz koncentrációs táborrá vált.”^[300]

Mi tehát a teendő? Hogyan vezethető vissza a forradalom az eredeti útra? Március 8-ig, az első bolsevik rohamig a felkelők hittek a békés reformok lehetőségében, ügyük jogosságában meggyőződve bíztak abban, hogy az egész ország támogatni fogja őket – mindenekelőtt Pétervár -, és így a kormány nagy politikai és gazdasági engedményekre kényszerül. A kommunista támadás azonban új szakaszt nyitott a felkelés történetében. Véget vetett a tárgyalások és a megegyezés lehetőségének. Mindkét oldal számára az erőszak maradt az egyetlen eszköz. Március 8-án a tengerészek új jelszót fogalmaztak meg: Oroszország valamennyi népéhez fordultak felhívásukkal, hogy csatlakozzanak hozzájuk az 1917 februárjában és októberében megkezdett munkát befejező „harmadik forradalom” megvívásában: „A munkások és parasztok elszántan menetelnek előre az úton, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést burzsoá rendszerével és a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusával, aminek hóhérai már a dolgozó tömegek nyakára tették a hurkot, és halállal fenyegetik őket… Itt Kronstadtban letettük a harmadik forradalom alapkövét, széttörve a dolgozó tömegeket fogva tartó utolsó béklyót is, és egy új széles utat nyitva a szocialista alkotás előtt.”^[301]

xxx

Mind a nyugati, mind a szovjet történészek ismételten kísérletet tesznek arra, hogy a kronstadti programot egyik vagy másik bolsevikellenes baloldali párthoz kössék. Mennyire van létjogosultsága az ilyen kísérleteknek? A felkelők követeléseinek bizonyos pontjai valóban megfelelnek a baloldali politikai ellenzék egyes elgondolásainak. A mensevikek, a szociálforradalmárok és az anarchisták valamennyien tiltakoztak a bolsevik hatalmi monopólium és a hadikommunizmus rendszere ellen. Valamennyien szabad szovjeteket és szabad szakszervezeteket követeltek, polgári szabadságjogokat a munkások és parasztok számára, a terror megfékezését és a letartóztatott szocialisták és anarchisták szabadon bocsátását. Koalíciós kormányzást követeltek, amiben valamennyi szocialista párt képviseltetve van, ahogy az eszerek és a mensevikek 1917 októbere előtt tagjai is voltak a kormánynak – amihez az egyik bolsevik csoport támogatást nyújtott: „Kijelentjük, hogy a szovjet valamennyi párt szocialista kormánya kell, hogy legyen. Kijelentjük, hogy amellett csak egyetlen más út létezik: a tisztán bolsevik kormány politikai terror eszközeivel való megőrzése. Ezt nem fogadhatjuk, és nem is fogadjuk el. Látjuk, hogy ez… a felelőtlenség rendszeréhez és a forradalom és az ország elpusztításához vezetne”.^[302]

A felkelők és a szociálforradalmárok elgondolásaiban volt egy fontos közös vonás: a parasztok és a kistermelők szükségleteinek mindenek feletti szem előtt tartása, és a nagyüzemi termelés bonyolult viszonyainak ezzel összhangban álló teljes figyelmen kívül hagyása. Másfelől azonban a felkelők visszautasították az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívásának eszer követelését, és nem fogadták el a tekintélyes eszer vezető, Viktor Csernov felajánlotta segítséget sem. Ebből a tényből már nyilvánvaló, hogy az eszereknek nem volt különösebben jelentős befolyásuk a felkelő mozgalmon belül. A mensevikekkel ugyanez volt a helyzet. A mensevikek a szovjetek 1905-ös megszületésétől kezdve e rendszer mellett álltak, és a munkások, katonák és tengerészek nem pátbeli hovatartozás alapján létrehozott konferenciájának kronstadti gondolata a mensevik vezető, Akszelrod hasonló javaslatára emlékeztet, amely elméleti alapot szolgáltatott az eredeti Pétervári Szovjet megalakításához. Ennek ellenére a mensevikek befolyása sosem volt számottevő Kronstadtban, a szélsőbaloldal e hagyományos erősségében. A városban és a kikötőkben dolgozó munkások és iparosok között számos aktív mensevik párttag volt /a Forradalmi Bizottság két tagját, a munkás Valkót és Romanyenkot a szovjet források menseviknek minősítik/, de a kronstadti program viszonylag kis figyelmet fordít az ipari proletariátust érintő kérdésekre. Emellett – a felkelés legfőbb bázisát jelentő – tengerészek között a mensevikek száma elhanyagolható nagyságú volt. Azt is meg kell jegyezni, hogy a felkelés idején a pétervári és a külföldi mensevik vezetők nem értettek egyet azzal, hogy a bolsevikokat fegyverrel kell eltávolítani.

Ezzel ellentétben az erődben az anarchisták befolyása mindig is rendkívül erős volt, és gyakran vádolják őket azzal, hogy ők inspirálták a felkelést. Azonban jórészt ez sem felel meg a valóságnak. Először is a legjelentősebb kronstadti anarchisták ebben az időben már eltűntek a színről: Anatolij Zseleznyakovot, az Alkotmányozó Gyűlést szétverő fiatal tengerészt egy fehérek elleni hadművelet során megölték.^[303] J. Sz. Blejkman, a népszerű 1917-es Horgony téri szónok néhány hónappal a felkelés előtt meghalt, elvtársa, Jefim Jarcsuk pedig, aki a forradalom idején vezető alakja volt a kronstadti szovjetnek, ebben az időben Moszkvában volt, s amikor éppen nem volt letartóztatásban, akkor is a Cseka szigorú ellenőrzése alatt állt. Jarcsuk Kronstadt történetéről írott munkájában kijelenti, hogy 1921-ben az anarchisták nem játszottak jelentős szerepet és a korszaknak nincs más anarchista forrása. A polgárháborúban elesettek és az 1920 elején végrehajtott tisztogatásoknak áldozatul esett anarchisták listáján Zseleznyakovon, Jarcsukon és Blejkmanon kívül nem szerepel más kronstadti.^[304] Az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak csak egy tagja /Perelkin/ állt valaha is kapcsolatban az anarchistákkal, és ő is csak közvetett módon. Emellett a mozgalom lapja is összesen egyszer tett említést az anarchistákról, amikor nyilvánosságra hozta a Petropavlovszk-határozat szövegét, amely „szólás- és sajtószabadságot” követelt „a munkások, a parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pártok számára”.^[305]

De a Kronstadtban 1917-ben uralkodó anarchista szellem nem szűnt meg. Perepjolkin, még ha az egyetlen ismert anarchista szimpatizáns is volt csupán a felkelés vezetői között, de a Petropavlovszk-határozat társszerzőjeként és az agitációs- és propagandaügyek irányítójaként kedvező helyzetben volt ahhoz, hogy a liberter eszméket propagálja. A mozgalom kulcsjelszavainak többsége – „Szabad szovjeteket!”, „harmadik forradalom”, „Le a komisszárokráciával!” – anarchista jelszó volt a polgárháború idején és a „A pártok helyett minden hatalmat a szovjeteknek!” is anarchista harci jelszó volt. Másfelől azonban az anarchisták többsége mindenféle „hatalomnak” ellene volt, és a tengerészek, a maguk részéről, sosem követelték az állam teljes eltörlését, amely a különféle anarchista platformok központi eleme volt.

Ezzel együtt azonban az oroszországi anarchisták büszkék voltak a felkelésre. Kronstadtot „második Párizsi Kommünként” üdvözölték és dühösen támadták a kormányt azért, mert csapatokat küldött a felkelők ellen. A felkelés tetőpontján anarchista röplap jelent meg Pétervár utcáin: bírálta a lakosságot azért, mert hátat fordít a felkelőknek, és hallgat, amikor állandóan tüzérségi tűz hallatszik a Finn-öböl felől. „A tengerészek értetek, Pétervár népéért harcolnak”, jelentette ki a röplap. „Le kell ráznotok magatokról az apátiát, és csatlakoznotok kell a kommunista diktatúra elleni harchoz, amit az anarchista társadalom megszületése követ.”^[306] Közben más anarchisták, így Berkman és Goldman, közvetíteni igyekeztek a konfliktusban a vérontás elkerülése érdekében.

Röviden: a felkelést nem egyetlen párt vagy csoport inspirálta vagy vezette. Résztvevői különféle áramlatokhoz tartozó radikálisok – eszerek, mensevikek, anarchisták, kommunista párttagok – voltak, akik nem rendelkeztek rendszerezett ideológiával, és kidolgozott akciótervük sem volt. A különféle forradalmi áramlatok elemeit egyesítő hitvallásuk körvonalazatlan és képlékeny volt, nem koherens és konstruktív program, inkább a sérelmek felsorolása, hangos tiltakozás az elnyomás és a terror ellen. Konkrét javaslatok helyett, mindenekelőtt az ipari és mezőgazdasági ügyeket illetően, a felkelők inkább azt részesítették előnyben, amit Kropotkin a szabadon választott szovjetek tevékenységében megnyilvánuló „alkotó népi szellemnek” nevezett.

Ideológiájuk leginkább egyfajta népi anarchizmusként írható le, aminek mélyén a „föld és szabadság” és a „népakarat” régi narodnyik programja ismerhető fel, a lazán összekapcsolódó közösségek föderációjának régi álma, ahol a parasztok és munkások harmonikusan együttműködnek egymással az alulról szerveződő legteljesebb gazdasági és politikai szabadságban. A lázadókkal legszorosabb hasonlóságot vérmérsékletben és szemléletben az eszer Makszimalisták mutattak, akiknek kicsiny ultramilitáns csoportja kivált a szociálforradalmár pártból, és a forradalmi spektrumban a baloldali eszerek és az anarchisták között helyezkedett el, mindkét csoport ideológiájából átvéve bizonyos elemeket. A lázadó Izvesztyijában közzétett kronstadti program szinte minden fontosabb pontja összecsengett a Makszimalisták elgondolásaival, ami megerősíti azt a szovjet álláspontot, hogy az újság szerkesztője /név szerint Lamanov/ Makszimalista volt.^[307] A Makszimalisták a totális forradalom programját hirdették meg. Ellenezték az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívását, és ehelyett a szabadon választott szovjeteken alapuló és a központi államhatalmat minimalizáló „munkás szovjetköztársaság” mellett szálltak síkra. Politikai szempontból céljaik azonosak voltak a kronstadtiakéval, és „A pártok helyett minden hatalmat a szovjeteknek” jelszó eredetileg Makszimalista harci kiáltás volt.

A gazdasági ügyeket illetően a hasonlóságok nem kevésbé feltűnőek. A mezőgazdaság területén a Makszimalisták támadták a gabonabegyűjtés rendszerét és az állami gazdaságok létesítését, és követelték, hogy a földet adják a parasztok megkötöttségektől mentes használatába. Az ipar területén elutasították a tőkés szakemberek feletti munkásellenőrzést, és „a termelés társadalmi megszervezése és a dolgozók képviselői általi szisztematikus irányítása” mellett léptek fel. A felkelőkhöz hasonlóan ezen a Makszimalisták sem a gyárak nacionalizálását és az állami irányítás centralizált rendszerét értették, éppen ellenkezőleg, ismételten arra figyelmeztettek, hogy a centralizáció közvetlenül „bürokratizmushoz” vezet, s a munkásokat a hatalmas, személytelen gépezet csavarjává teszi. „Nem állami irányítás és munkásellenőrzés, hanem munkásigazgatás és állami ellenőrzés”, ez volt a mottójuk, ahol is a kormánynak a tervezés és az összehangolás feladatait kell megoldania. Röviden: lényegileg a termelőeszközöknek az azt használók birtokába adásáról volt szó. Minden Makszimalista jelszónak ez volt a lényege: „Minden föld a parasztoké”, „Minden gyár a munkásoké”, „Minden falat kenyér és minden termék a dolgozóké”.^[308]

xxx

Így a felkelés lényegét tekintve népi anarchista jellegű volt a résztvevők nyelvezetéből és elgondolásaiból következően. Kronstadtban a propagandát olyan emberek irányították, akiknek érzelmei és kifejezései közel álltak a parasztok és munkások érzelmeihez. Egyszerű jelszavaik és jelmondataik olyan elemeket tartalmaztak, amelyek általában a népre voltak jellemzőek. A felkelés agitátorai a marxista zsargontól és az idegen hangzású kifejezésektől teljesen mentes hazai nyelvet használtak /mint ezt egy riporter később megjegyezte/. A „proletariátus” kifejezést mellőzve egy olyan társadalom megteremtésére hívtak fel – teljes mértékben a narodnyikokra jellemző módon -, ahol a „dolgozók”- parasztok, a munkások és a „dolgozó értelmiség” – játszanak vezető szerepet. „Szocialista” forradalom helyett inkább „társadalmi forradalomról” beszéltek, az osztálykonfliktusokat nem a szó szűk értelmében, az ipari munkásság és a burzsoázia ellentéteként fogták fel, hanem hagyományos narodnyik értelemben, ami szerint a dolgozó tömegek egésze áll szemben mindazokkal, akik nyomorba döntik és kizsákmányolják, e körbe sorolva a földesurak és a tőkések mellett a politikusokat és a bürokratákat is. Szemléletükben csak kevés helye volt a nyugati ideológiáknak, a marxizmusnak és a liberalizmusnak. A parlamentáris kormányzással szembeni ellenszenvük mélyen a narodnyik és anarchista örökségben gyökerezett: Herzen, Lavrov és Bakunyin korrupt és idegen intézményként vetette el a parlamentet, olyan „szócséplő” gyülekezetnek tekintette, amely a felső és a középosztályok érdekeit védelmezi a megtagadottak és kirekesztettek követeléseivel szemben, akik számára az üdvözülés útja a hagyományos orosz közösségeken alapuló helyi önkormányzat.

A kronstadtiak között továbbá erős volt a szláv nacionalizmus szelleme, ami, tekintettel túlnyomórészt paraszti származásukra, egyáltalán nem meglepő. Bár internacionalistának tekintették magukat, nem mutattak különösebb érdeklődést a világ forradalmi mozgalmai iránt. Elsősorban az orosz nép és annak sorsa foglalkoztatta őket, fő témájuk, a „harmadik forradalom” pedig erősen hasonlít a XIX. századi „harmadik Róma” messianisztikus doktrínájához: „Az autokrácia eltűnik. Az Alkotmányozó Gyűlés a kárhozat világába távozik. A komisszárokrácia elporlad. Elérkezik a dolgozók igazi hatalmának, a szovjetek hatalmának kora.”^[309] Ugyanakkor viszont a szülőföldhöz való paraszti ragaszkodás furcsán elegyedett az európai forradalmi hagyományok elemeivel, amit jól példáz a Horgony téren tartott temetési szertartás, ahol a Tengerész Székesegyházban az ortodox egyház búcsúztatta az elesett felkelőket a „Marseillaise” befejező soraival.^[310] De nemcsak a résztvevők vallásosságában és társadalmi hitvallásában volt tetten érhető a narodnyik eszmevilág, de a felkelés ideológiai szerkezetén vörös fonálként végighúzódó tradicionális népi mítoszokban is.

Az egyik ilyen, mélyen a paraszti lélekben gyökerező mítosz volt, hogy a központosított állam az orosz társadalomra ráerőszakolt mesterséges test, a népre nehezedő idegen elem, amely a szenvedésekért felelős. A kormány és tisztviselői iránti széleskörű gyűlölet mélyen az orosz történelemben gyökerezik, a XVII. és XVIII. századi kozák- és parasztfelkelésekig nyúlik vissza. Sztyenka Razin és Pugacsov szemében az uralkodó réteg nem tartozott az orosz néphez, a narodhoz, hanem egy attól elkülönült, a parasztok vérét szívó parazita osztály volt. Ez manicheus vízió volt, amelyben az egyszerű népben testet öltött isteni erő harcol az államban és annak hivatalnokaiban megtestesülő gonosz erők ellen. A kronstadti tengerészek e primitív lázadók közvetlen leszármazottai voltak, a bürokratikus despotizmus elleni spontán lázadás /buntarsztvo/ tradíciójának örökösei. Ugyanúgy készek voltak a „komisszárok” és a „bürokraták” elleni harcra, ahogy Razin és Pugacsov is a „bojárok és a hivatalnok” ellen fordultak. A nemesség gonosz tettei az új uralkodó réteg, a kommunista párt gonosz tetteivé váltak, s nekik tulajdonították a népet ért összes megpróbáltatást – az éhínségtől és a polgárháborútól kezdve a szolgaságig és a kizsákmányolásig.

Az állami hivatalnokoktól való elidegenedettség e régi keletű érzése tömören fejeződik ki a nem sokkal a jégen keresztül megindított első bolsevik roham kezdete előtt megjelent szerkesztőségi cikk címében: „Mi és ők”. Ugyanez fejeződött ki a „komisszárokrácia” kifejezésben, a tengerészek szovjet rendszerre vonatkozó kedvenc minősítő jelzőjében: „Lenin azt mondta: „A kommunizmus szovjethatalom plusz elektrifikáció”. De a nép tudja, hogy a kommunizmus bolsevik formája komisszárokrácia plusz sortüzek.”^[311] A bolsevik hivatalnoki réteget haszonlesők új kiváltságos kasztjának tekintették, akik magasabb fizetéseket élveznek, nagyobb élelmiszeradagokat kapnak és melegebb lakásokban élnek, mint a nép többi része. A párthivatalnokokat ismételten azzal vádolták, hogy a forradalom gyümölcseit ők élvezik, és hogy a szolgaság új formáját erőszakolják rá Oroszország „testére és lelkére”. „Ilyen a szocializmus ragyogó királysága, amit a kommunista párt diktatúrája hoz el nekünk”, panaszolta a lázadó Izvesztyija utolsó száma. „Eljutottunk a szovjet funkcionáriusok államszocializmusához, akik nyíltan a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításainak megfelelően döntenek. Az »Aki nem dolgozik, az ne is egyék« jelszavát az új »szovjet« rend a »Mindent a komisszároknak!« jelszavává változtatta. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára csak a szomorú és szüntelen munka marad börtönviszonyok között.”^[312]

Nem meglepő, hogy Kronstadt haragja főleg Zinovjevre és Trockijra összpontosult, akik „puha karosszékeikben üldögélnek a cári palota kivilágított szobáiban, és azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudják a legjobban a felkelők vérét kiontani”.^[313] Zinovjev Pétervár pártvezetőjeként vonta magára a tengerészek dühét azzal, hogy leverte a sztrájkoló munkásokat, és túszul ejtette családtagjaikat. De a felkelők szemében a bête noire Trockij volt. Hadügyi népbiztosként és a Forradalmi Haditanács elnökeként Trockij volt a felelős a március 5-i durvahangú ultimátumért, és az ezt három nappal később követő támadás megindításáért. A jelzők egész arzenálját aggatták rá: „Trockij marsall vérmezője”, „Trepov reinkarnációja”, „Maljuta Szkuratov… a kommunista opricsnyina feje”, „Oroszország rossz szelleme”, aki „ragadozóként csap le hős városunkra”, a „munkások vérében térdig gázoló” önkényuralom szörnyetege, „Figyelj Trockij” jelentette ki a kronstadti Izvesztyija március 9-én, „a Harmadik Forradalom vezetői megvédik a szovjetek hatalmát a komisszárok mocskolódásaitól”.^[314]

A lázadók a népi hagyományokhoz hűen éles választóvonalat húztak egyfelől Trockij és Zinovjev, másfelől Lenin – az áruló bojárok és a cár között, aki elől eltitkolják a nép szenvedését. Az orosz alsó osztályok hagyományosan nem az uralkodó ellen fordították dühüket, akit felkent atyjuknak tekintettek, hanem rossz és számító tanácsadói ellen, akik szemükben mindazt megtestesítették, amit rossznak és károsnak tartottak. Nem a távoli uralkodó volt az, aki elnyomta a szegényeket: „Isten a mennyországban van”, terjedt a régi mondás, „a cár pedig még nálánál is magasabban”. A csúcson ülő földesurak és hivatalnokok a parasztok és a városlakók sanyarú sorsának okozói, nyomorban és alávetettségben tartják őket.

Érdekes, hogy Lenin kronstadti felkelés során tanúsított magatartása alátámasztotta ezt az elképzelést. Az első héten, amikor Trockij és Zinovjev Pétervárra ment, fenyegető nyilatkozatokat adott ki, és előkészítette a felkelők elleni támadást, Lenin Moszkvában maradt, és csak azzal vett részt az események alakításában, hogy március 2-án aláírta a Kozlovszkijt és állítólagos bűntársait törvényen kívül helyező rendeletet. Nevét egyszer sem említette a kronstadti újság, amely jellegzetes nyelvezetével szorgalmasan támadta Trockij és Zinovjev „csendőrségét” amiatt, hogy „eltitkolja az igazságot” a nép elől. Március 8-án azonban, a X. Pártkongresszus nyitóülésén, Lenin kilépett a háttérből, és a fehérgárdista tábornokok és a népesség kispolgári elemei aknamunkájának bélyegezve elítélte a felkelést. E beszéde után bírálta őt első ízben Kronstadt Forradalmi Bizottsága. A parasztok és a munkások, mondta a lázadó Izvesztyija, „sosem hittek Trockij és Zinovjev szavának”, de nem várták, hogy Lenin követi „álszenteskedésüket”. Az Izvesztyijában megjelent poéma „Lenin cárnak” nevezi, és a lap ott, ahol eddig „a véreskezű Trockij és társai”-ról írt, most „Lenin, Trockij és társai vállalkozásáról” beszélt.^[315]

Lenint azonban még ekkor is bizonyos mértékű rokonszenvvel szemlélték, aminek társai esetében nyoma sem volt. Az Izvesztyija március 14-i száma szerint Lenin a szakszervezeti kérdésről folyó vita során ezt mondta társainak: „Halálra untat mindez. Ha nem volnék beteg, mindenről lemondanék és elmenekülnék, mindegy, hogy hova”. „De”, teszi hozzá az Izvesztyija, „Lenint nem engedik elmenekülni csapatai. Foglyuk, és arra kényszerítik, hogy ugyanazokat a rágalmakat szórja ránk, amiket ők”.^[316] Itt a legtisztább formában jelenik meg a jó cár és az őt cselekedni nem engedő áruló bojárok régi legendája. Lenin előtt továbbra is, mint atyjuk előtt tisztelegtek. Ezzel összhangban, amikor a kronstadti hivatalokban a fal felé fordították Trockij és a többi bolsevik vezető arcképét, Leniné érintetlenül maradt.^[317] Ez az attitűd tovább élt a felkelés vérbefojtása után is. Egy finnországi internálótáborban Javenko, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elnökhelyettese éles különbséget tett Lenin és kollégái között. A szakállas, magas és erős testalkatú tengerész, Javenko, az Októberi Forradalomban a bolsevikok oldalán harcolt, és felháborodott azon, hogy a párt elárulta eszményeit és ígéreteit. Dühtől vörös arccal hevesen szidalmazta a „gyilkos Trockijt” és a „gazember Zinovjevet”. „Tisztelem Lenint” mondta. „De Trockij és Zinovjev magukkal rántották. Szeretném saját kezemmel megfojtani mindkettőjüket”.^[318]

Elsősorban Trockij volt a hadikommunizmusnak, mindannak eleven szimbóluma, ami ellen a tengerészek felkeltek. Neve összekapcsolódott a központosítással és a militarizálással, a vasfegyelemmel és a parancsolgatással. A szakszervezeti kérdésben kemény és dogmatikus álláspontot foglalt el Lenin taktikus és békülékeny álláspontjával szemben. Nem tekintette a parasztságot forradalmi erőnek, míg Lenin mindig elismerte, hogy a vidéki népességgel való együttműködés lényegi jelentőségű, ha a hatalmat meg akarják szerezni és tartani, s ezt az attitűdöt ortodox kortársai a narodnyik örökség továbbélésének tekintették. Trockij türelmetlen, lángoló és fölényes volt, amit Lenin híres „Végrendeletében” úgy jellemzett, hogy „túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva”. Lenint nagyra becsülték egyszerű életvitele és igénytelensége miatt.

Lenin emellett a Volga mellől, a paraszti Oroszország szívéből származó nagyorosz volt. Igénytelen, feltűnést kerülő, szerény külseje miatt Oroszország egyszerű gyermekének tűnt, aki osztozik a nép gondjaiban, és akihez baj esetén nyugodtak lehet fordulni. Trockij és Zinovjev ezzel szemben zsidó származású volt, és elsősorban a kommunista mozgalom internacionalista szárnyához kötelezték el magukat, nem pedig Oroszországhoz. És Trockij, a kronstadti Forradalmi Bizottság szerint, felelős volt azért, hogy a polgárháború idején sok ezer „nem Trockij nemzetiségéhez tartozó” ártatlan embert megöltek.^[319] Bár a felkelők tagadták, hogy antiszemita előítéleteik lennének, nem kérdéses, hogy a zsidóellenes érzelmek erősek voltak a balti tengerészekben, akiknek többsége Ukrajnából, és a nyugati határvidékről származott, ami az oroszországi antiszemitizmus klasszikus területe. E terület parasztjai és munkásai számára a nehézségek és szenvedések idején a zsidók voltak a szokásos bűnbakok. Hagyományos kötődésük szülőföldjükhöz emellett ellenérzéseket ébresztett bennük a köztük lévő „idegen” elemek iránt, és amikor a forradalom elűzte a földesurakat és a tőkéseket, akkor ellenséges érzelmeik a kommunistákra és a zsidókra összpontosultak, akiket hajlamosak voltak egymással azonosítani.

A tengerészek mellesleg jól ismerték Trockij és Zinovjev zsidó származását, ha máshonnan nem is, de a polgárháború idején folytatott fehér propagandából, amely megkísérelte a kommunizmust zsidó összeesküvésnek feltüntetni. „Bronstein /Trockij/, Apfelbaum /Zinovjev/, Rosenfeld /Kamenyev/, Steinberg – és velük együtt a többiek Izrael hű fiai”, jelenti ki egy fehér röpirat azzal vádolva a zsidó bolsevikokat, hogy a világ feletti uralomra törnek.^[320] Az, hogy az ilyen és ehhez hasonló fantazmagóriák széles körben jártak szájról-szájra a Balti Flottában, kiderül a kronstadti felkelés idején a pétervári haditengerészeti támaszponton szolgáló egyik matróz visszaemlékezéséből.^[321] Egy különösen éles hangú bekezdésben a bolsevik rendszert az „első zsidó köztársaságként” támadja, és ismét megjelenik az orosz néphitben kiemelt szerepet játszó „gonosz bojár” mítosz, amikor a zsidókat új „kiváltságos osztálynak”, a „szovjethercegek” osztályának bélyegzi. A szerző mérge javát Trockij és Zinovjev /vagy Bronstein és Apfelbaum, ahogy gyakran utal rájuk/ számára tartja fenn, a kormány Kronstadtnak küldött ultimátumát „a zsidó Trockij ultimátumának” nevezve. Ezekben az érzésekben, erősíti meg ő is, társai közül sokan osztoztak, akik meg voltak győződve arról, hogy nem az orosz parasztok és munkások, hanem a zsidók a forradalom eredményeinek tényleges haszonélvezői: a vezető állásokat a kommunista pártban és a szovjetállamban zsidók töltik be; minden kormányhivatalba betelepedtek, mindenekelőtt az Élelmezésügyi Népbiztosságra, arra törekedve, hogy zsidó társaik ne éhezzenek; és még az útellenőrző osztagok – a gyűlölt intézmény – parancsnokai is szinte mindig zsidók voltak, miközben a legénység 90 százaléka igazi oroszokból állt. Az ilyen hiedelmek általánosak voltak nemcsak Kronstadtban, de Péterváron is, ha nem is azonos mértékben. Ennek tanúbizonysága Versihinnek, a Forradalmi Bizottság tagjának kijelentése, amit március 8-án tett az egyik szovjet egységnél, amikor a jégen át tárgyalni ment a bolsevik csapatokhoz: „Elég volt hurrázásotokból, csatlakozzatok hozzánk, és üssük a zsidókat. Átkozott uralmuk az oka a munkások és a parasztok szenvedéseinek.”^[322]

xxx

Bár a felkelők gyűlölték a kommunista hivatalnokok uralmát, nem viseltettek ellenséges érzelmekkel a párt egyszerű tagjai vagy a kommunizmus, mint olyan eszményeivel szemben. Igaz, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság több tagja keserűen beszélt Finnországban adott interjújában a „népet jogától megfosztó” kommunistákról.^[323] De ellenséges érzelmeiket a felkelés véres eltiprása okozta, és beszéd közben a pártvezetésre gondoltak, nem az egyszerű párttagokra. A felkelők közül sokan, így Petricsenko és Kilgaszt, a Forradalmi Bizottság elnöke és titkára is, korábban kommunisták voltak, akik úgy érezték, hogy eszményeiket meggyalázták, és akik arra törekedtek, hogy eredeti tisztaságukba állítsák vissza ezeket. Gondolkodásukra jellemző egy tengerésznek, aki akkor még a párt tagja volt, a kijelentése, miszerint Oroszországot rémisztő ingovánnyá” tette „a kommunista bürokraták egy kis köre, amely magát kommunistának álcázva köztársaságunkban kényelmes fészket épít magának”.^[324]

A bolsevik hierarchia elleni gyűlöletük ellenére a tengerészek sosem akarták feloszlatni a pártot vagy kizárni az orosz kormányból és a társadalomból. A „Szovjeteket kommunisták nélkül”, a szovjet és nem-szovjet szerzők visszatérő kijelentései ellenére, nem kronstadti jelszó volt. Létezett ilyen jelszó: a polgárháború alatt e jelszóval mentek harcba a szibériai parasztcsapatok, és Mahno partizánjai is ehhez hasonlót fogalmaztak meg: „A szovjetekért, de a kommunisták ellen”.^[325] De a tengerészek sosem fogadták el ezeket a jelszavakat. Ez nem egyéb legendánál, ami a jelek szerint az emigráns kadet vezetőtől, Miljukovtól származik, aki Párizsban a felkelők követeléseit a „Szovjeteket a bolsevikok helyett” /Szovjetü vmeszto bolsevikov/ és a „Le a bolsevikokkal, éljenek a szovjetek” jelszavakkal jellemezte. A tengerészek, írta, a hatalmat a fennálló egypárti diktatúra helyett a szocialista és párton kívüli radikálisok koalíciója kezébe akarták adni, s azok e hatalmat a kommunistákat soraikban nem tűrő szovjeteken keresztül gyakorolnák. Egy ilyen berendezkedés, mondja, megnyitná az utat országos szinten az Alkotmányozó Gyűlés ismételt felállítása előtt.^[326] Ez azonban távol van a kronstadti program pontos leírásától, amely nyíltan elutasítja az Alkotmányozó Gyűlést, és a többi baloldali politikai szervezetek mellett a bolsevikoknak is helyet biztosít a szovjetekben. Igaz, a gyakorlatban a kommunisták ki voltak zárva a helyi revtrojkákból, de a küldöttek választott konferenciájának munkájában részt vettek, s ez a testület állt a legközelebb Kronstadtban a szabad szovjetek álmának megvalósításához.

A felkelők célja továbbá nem a kommunizmus teljes megsemmisítése volt, hanem megreformálása, megtisztítása a polgárháború idején a mozgalomban eluralkodott diktatórikus és bürokratikus tendenciáktól. Ebből a szempontból Kronstadt a párton belüli ellenzéki mozgalmakhoz – a „flotta-ellenzékhez”, a Demokratikus Centralistákhoz és a Munkásellenzékhez – hasonlított, hozzájuk hasonlóan ítélte meg a jelenségeket és hasonló volt baloldali idealista szemlélete is. A „flottaellenzékhez” hasonlóan, amelyhez sokan tartoztak a kronstadti tengerészek közül is, a felkelők elutasították a politikai tisztek keménykezű és önkényes módszereit. A Demokratikus Centralistákhoz hasonlóan szembehelyezkedtek a bolsevik vezetés egyre növekvő authoritarianizmusával, és a párt és a szovjetek „demokratizálása” mellett szálltak síkra. Végül, akárcsak a Munkásellenzék, a kronstadtiak is tiltakoztak a munka „militarizálása”, a gyárakban bevezetett egyszemélyi vezetés és vasfegyelem, a szakszervezetek alávetése és a „burzsoá specialisták” hatalmi posztokra való visszatérése ellen. Végül, miként az összes ellenzéki csoport, a kronstadtiak is sajnálkoztak a párt fokozódó elszigetelődése miatt, és támadták a bolsevik vezetőket amiatt, hogy megsértik a forradalom lényegi szellemét – a hatalom és a célszerűség oltárán feláldozzák a forradalom demokratikus és egalitariánus eszményeit.^[327]

Ezek a párhuzamok, bár léteznek, nem vezetnek messzire. Először is, míg a felkelők a parasztság érdekeit tartották szem előtt, mind a Munkásellenzék, mind a Demokratikus Centralisták csoportja gyári munkásokból és értelmiségiekből álló, a parasztság szükségleteinek kevés figyelmet szentelő városi csoport volt. Ami ennél sokkal fontosabb, ezek a csoportok meg akarták őrizni a bolsevik hatalmi monopóliumot, és készek voltak terroreszközöket használni minden szükségesnek ítélt esetben. Követeléseik megálltak a párton belüli reform határánál, és sosem szálltak síkra amellett, hogy a politikai hatalmat megosszák más szocialista csoportokkal. Mégis a saját és a kronstadti program közötti hasonlóságok zavarba ejtették az ellenzék vezetőit, és értetlenül megtagadták az együttműködést az erődbeliekkel. Ez különösen a Munkásellenzék esetében igaz, amelynek szónokai, Sljapnyikov és Kollontaj, a X. Pártkongresszuson dühösen tagadták, hogy bármiféle közük is lenne a felkeléshez, és azt, Lenin nyitóülésen mondott beszédét visszhangozva, a „kispolgári anarchista spontaneitás” befolyására vezették vissza. Egy kérdésre Kollontaj kijelentette, hogy a Munkásellenzék tagjai ott voltak az első frontra menő és a lázadókkal harcba bocsátkozó önkéntesek között.^[328] Egy harmadik vezető, Jurij Lutovinov, a felkelés idején Berlinben tartózkodott egy szovjet kereskedelmi küldöttség helyettes vezetőjeként. Egy nyilatkozatában támadta a felkelőket, és megismételte a hivatalos történetet a mensevik és eszer ellenforradalmárok segítette fehér összeesküvésről. Ha a kormány késlekedik fegyveres erőt alkalmazni a lázadás leverésére, akkor annak csak a város polgári lakosságának sorsa miatti aggodalom lehet az oka, de a „kronstadti kaland felszámolására nagyon rövid időn belül sor kerül”.^[329]

Közben Kronstadtban a helyi kommunista szervezeteket is megfertőzte az ellenzéki vírus. A felkelés, mint Trockij is elismerte, „nem kis számú bolsevikot gyűjtött soraiba”, néhányat a megtorlástól való félelem vezetett, de a többség őszintén rokonszenvezett a felkelők programjával. Pontosabban szólva, Trockij becslése szerint a kronstadti kommunisták 30 százaléka aktívan részt vett a felkelésben, 40 százaléka pedig „semleges álláspontot” foglalt el.^[330] Ez természetesen már csak a vége volt annak a nagy kiválási hullámnak, aminek eredményeként 1920 szeptembere és 1921 márciusa között a párttagok száma 4 ezerről 2 ezerre csökkent, ami drámai módon mutatja azt a lázadó szellemet, amely a polgárháború végén eluralkodott. A felkelés során az, ami még megmaradt a kronstadti pártszervezetből, gyorsan darabjaira hullott: körülbelül 500 párttag kilépett, nem beszélve a 300 tagjelöltről, míg a pártban maradók, egyikük tanúsága szerint, teljesen demoralizálódtak, és a felkelés hatására teljesen elbizonytalanodtak.^[331]

Az egyre növekvő elégedetlenséget jól tükrözi a pártból kilépők hosszú listája, amit a Kronstadti Izvesztyija napról-napra nyilvánosságra hozott. Csak ebben a két számban is több mint 200 név szerepel az újság lapjain. E kilépések fő oka a március 7-ről 8-ra virradó éjjel végrehajtott bolsevik támadás volt. „Iszonyodom a gondolattól”, írta egy kronstadti tanárnő az első tüzérségi támadás után, „hogy bűntársnak érezhetem magam ártatlan áldozatok vérének kiontásában. Úgy érzem, nem hihetek többé abban, ami e vad tettel megszégyenítette önmagát. Ezért az első lövés eldördülésétől kezdve nem tekintem magam a kommunista párt tagjelöltjének.”^[332] Ezután a szárazföldről az erődre irányuló tűz erősödésével párhuzamosan egyre növekedett Kronstadtban a pártból kilépők száma. A lázadó Izvesztyija lapjain mindennap helyi kommunista csoportoktól érkező leveleket tettek közzé, amelyek elítélték a kormányt az erőszak alkalmazása miatt, és felhatalmazták a Forradalmi Bizottságot ellenintézkedések megtételére. Azok, akik nyíltan bejelentették kilépésüket a pártból, nem adták fel kommunista meggyőződésüket, de elítélték a pártvezetőket azért, mert a kommunista eszményeket saját érdekeik miatt eltorzították. Egy kronstadti tanító például elítélte a karrieristák pártba áramlását, akik „bemocskolták a kommunizmus gyönyörű eszményét”.^[333] Egy másik levél a kronstadti helyőrség vörös parancsnokától, az 1870-es években lezajlott híres „193-ak perében” száműzetésre ítélt egyik narodnyik fiától érkezett. „Kezdem felismerni, hogy a kommunista párt politikája”, írta, „olyan zsákutcába vezeti az országot, ahonnan nincs kiút. A párt bürokratizálódik. Nem hallgat a tömegekre, akikre rá akarja kényszeríteni akaratát… Csak a szólásszabadság és az ország újjáépítésében a megváltoztatott választási eljárás eszközével biztosított nagyobb részvételi lehetőség rázhatja fel országunkat a letargiából… Mostantól kezdve nem tekintem magam az Orosz Kommunista Párt tagjának. Teljes egészében egyetértek a március 1-jén tartott városi gyűlés határozatával, és erőmet és képességeimet a Forradalmi Bizottság rendelkezésére bocsátom”.^[334]

A felkelés idején a kronstadti kommunista szervezet nem fejtett ki komoly ellenállást. Március 2-án a párthűek egy körülbelül 200 főből álló csoportja összegyűlt a pártfőiskola épületében és felfegyverkezett, hogy szembeszálljon a felkelőkkel, de hamarosan úgy döntött, hogy a helyzet reménytelen, és a jégen át Krasznaja Gorkába menekült.^[335] A kezdeti időszakban más párthoz hű emberek is a szárazföldre távoztak vagy a sziget körüli erődökbe mentek, és megkísérelték az ottlévőket a felkelők ellen fordítani. Közben a Forradalmi Bizottság őrizetbe kezdte venni a fő bolsevik vezetőket. Elsőként a Kultúra Házában, a március 2-iki konferencián Kuzmint, a flotta komisszárját, Vasziljevet, a működését beszüntető szovjet elnökét és Korsunovot, a kronstadti haditengerészeti egység komisszárját tartóztatták le. A következő napon E. J. Batiszt, a Pubalt vezetőjét fogta le egy felkelő őrjárat, miközben a jégen át Fort Totlebenbe igyekezett.^[336] A később börtönbe vetettek között volt Dr. L. A. Bergman, a veterán kronstadti bolsevik, a területi párbizottság titkára.

Sok hivatalnok úgy kerülte el a letartóztatást, hogy együttműködött a felkelőkkel. Március 2-án három helyi bolsevik – Iljin, az élelmezésügyi komisszár, F. Pervushin, a szovjet korábbi vezetője és A. Kabanov, a Kronstadti Szakszervezeti Tanács elnöke – megalakította az „Orosz Kommunista Párt Kronstadti Szervezetének Ideiglenes Irodáját”. Az Iroda március 4-én nyilatkozatot adott ki, amiben elismerte az új szovjetválasztások szükségességét, és felhívta a kronstadti kommunistákat, hogy folytassák munkájukat, és hajtsák végre a Forradalmi Bizottság utasításait. Figyelmeztettek továbbá arra, hogy az antant- ügynökök „rémhírei” ellen fel kell lépni, akik azt terjesztik, hogy a kommunisták a felkelés leverésére készülődnek, vagy hogy a felkelők kommunistákat lőttek agyon.^[337] Mint kiderült, Iljin együttműködése csupán csel volt: időt akart nyerni addig, amíg segítséget tud szerezni a szárazföldről. Titokban telefonon beszámolt a kronstadti élelmezési helyzetről feletteseinek Krasznaja Gorkában. Hamarosan lelepleződött, letartóztatták, és Irodája feloszlott, mivel senki nem hallgatott rá a felkelés hátralévő napjaiban.^[338]

Mindent összevetve mintegy 300 kommunistát tartóztattak le a felkelés alatt, többségükben helyi hivatalnokokat, továbbá néhány szökni akaró vagy más okokból a Forradalmi Bizottság által veszélyesnek ítélt személyt. Bár ez nem jelentéktelen szám, mindössze a kronstadti párttagok egyötödét képviseli, ami azt jelenti, hogy a párttagok többsége szabad maradt, és bántatlanságot élvezett akkor is, amikor a hatóságok Oranienbaumban kivégeztek negyvenöt tengerészt, és túszként fogságba vetették a kronstadtiak hozzátartozóit. Ez, miközben felszította a felkelők dühét, felvetette bennük a fogolycsere gondolatát is. Bárhogy történt is, a kronstadtiak a felkelés egész ideje alatt humánusan bántak letartóztatott ellenségeikkel. A 300 bolsevik fogolynak semmiféle bántódása nem esett: nem végezték ki, nem kínozták meg és nem ütötték meg őket. A felkelés nem a fehérek ellen irányult, akiket a tengerészek szenvedélyesen gyűlöltek, és a legkisebb lelkiismeret furdalás nélkül kivégeztek volna, hanem forradalmár társaik ellen, akiknek eszményeivel egyetértettek, és csupán az általuk folytatott gyakorlatot akarták megreformálni. Kérdés azonban, hogy milyen sors várt volna Trockijra és Zinovjevre, ha a felkelők kezébe kerülnek.

Mindenesetre még a legnépszerűtlenebb hivatalnok is sértetlenül került ki a fogságból. Kuzmin beszámolói, hogy a letartóztatottakkal brutálisan bántak, és hogy meztelenül kényszerült megszökni kivégzése elől, teljes egészükben hazugságok. Victor Serge összetalálkozott vele a felkelés után a Szmolnijban, és a sértetlen és egészséges Kuzmin bevallotta neki, hogy az ilyen történetek „túlzások”, és hogy vele és elvtársaival tisztességesen bántak. Iljenkóval ugyanígy nem történt semmi, bár Petricsenkot feldühítette álnokságával.^[339] És amikor a Forradalmi Bizottság tudomást szerzett arról, hogy a kommunisták hozzátartozói bojkottálják a munkát, intették az embereket a bosszúálló viselkedéstől: „A kommunistákat, gyalázatos tetteik ellenére, csak elszigeteljük a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjukkal ne akadályozzák forradalmi munkánkat.”^[340]

Ennek ellenére a foglyok sorsa komolyan foglalkoztatta a bolsevik kormányt. Az első letartóztatási hullámra válaszul a hatóságok túszokat szedtek, és figyelmeztettek arra, hogy a kommunisták bántalmazása súlyos következményekkel járna. A foglyok, tanúságuk szerint, mindvégig rettegtek attól, hogy agyonlövik őket.^[341] Helyzetük nem romlott akkor sem, amikor 50 kommunista megkísérelt a Karéliai-szoroson át kitörni az erődből, és elfogták őket. Egy másik alkalommal a kormányhoz hű bolsevikok egy csoportja fényjelzéseket adott a szárazföldnek, és világítórakétákat lőtt fel éjszaka. Ennek eredményeként, különösen március 8-a után, a felkelők szigorúbban kezdtek bánni a soraikban lévő bolsevikokkal. Március 10-én minden kommunista parancsot kapott, hogy adja le fegyverét és világítóeszközeit. Ezt követően a Forradalmi Bizottság felszólította a lakosságot, hogy keresse az ellenségnek jelzéseket küldő árulókat. „A helyszínen szolgáltassatok igazságot”, írta az Izvesztyija „tárgyalás nélkül, a helyzet diktálta törvények szerint”. Kisebb összetűzésekre került sor, például amikor két párttagot élelmiszer-rejtegetéssel vádoltak meg, és március 11-én a küldöttek konferenciáján közölték, hogy 280 pár cipőt vettek el a bolsevik foglyoktól a jégen lévő állásokat tartó védők részére, és cserébe háncsszandálokat adtak. „Nagyon helyes! A kabátjukat is el kell venni”, kiáltozták a küldöttek. És nyilvánvalóan ez is történt, mert az egyik fogoly később tett tanúvallomása szerint kabátjaikat és cipőiket elkobozták.^[342]

xxx

„Felkelésünk a bolsevik elnyomás elleni elemi erejű tiltakozó mozgalom, a nép akarata testesül meg benne.” Petricsenko így jellemezte egy amerikai újságírónak Finnországban adott nyilatkozatában a márciusi felkelést.^[343] Egyetlen mondattal ragadta meg a felkelés szellemiségét, mivel Kronstadt megkülönböztető sajátossága a spontaneitás volt, az a sajátosság, amely a kérdéses időszak parasztfelkeléseit és munkászavargásait egyaránt jellemezte. Mindezeket egyetlen jelenségnek tekintve e mozgalmak a tömegek lázadását jelentették Razin és Pugacsov szellemében, és Kronstadtban a tengerészek játszották a kozákok és a sztrelecek szerepét, akikben a szervezett despotizmus elleni örökölt emésztő düh égett. Ugyanez a hagyomány jelent meg 1921-ben is, amely a klasszikus „vak és könyörtelen orosz lázadás” új kiadása volt, ahogy Puskin jellemezte a XVIII. század pugacsovsináját. Az anarchisták, a Makszimalisták és a többi szélsőbaloldali számára végre elérkezett a „társadalmi forradalom”. A bolsevikok mellé álltak, akiknek jelszavai, melyek közül többet a szindikalistáktól és az eszerektől vettek át, összhangban álltak törekvéseikkel. „Földet a parasztoknak! Le az Ideiglenes Kormánnyal! Munkásellenőrzést a gyárakban!” Forradalmi programként ez inkább narodnyik, mint marxista program volt, és erősen hatott az oroszokban szunnyadó népi anarchista ösztönökre.

Októbert követően azonban Lenin és pártja hatalmát konszolidálni és az országot a társadalmi káoszból kivezetni akarva megkísérelte az alulról kiinduló forradalmat centralizálni és autoriter csatornákba terelni. Törekvései szembenálltak a parasztok és a munkásosztály vágyaival, akik számára a forradalom a centralizáció és az autoritarianizmus tagadása volt. A nép egyértelműen helyi kezdeményezésen és önrendelkezésen alapuló decentralizált társadalmat kívánt. Az alacsonyabb osztályok örök álma volt, hogy a kormány és szervei magukra hagyják őket. Ez és nem más volt az oka annak, hogy a parasztok különbséget tettek a nemességet eltörlő és nekik földet adó „bolsevikok” és az állami gazdaságokat létesítő és a falvakba élelmiszerbegyűjtő csapatokat küldő „kommunisták” között. 1917-ben a bolsevikok egy népi anarchista millenium eljövetelét ígérték, de hatalomra kerülve visszatértek eredeti centralisztikus axiómáikhoz.

Általában véve az orosz forradalmi tradíción belül két alapvetően egymással szembenálló áramlat található. Az egyik a Lenin és pártja által képviselt centralista áramlat volt, amely a régi rend helyére forradalmi diktatúrát akart állítani, a másik pedig, amit az anarchisták és az eszerek képviseltek, a decentralizált önrendelkezést, az erős központi hatalom hiányát és a nép demokratikus ösztöneire támaszkodó társadalmat célul tűző áramlat. Kronstadt a paraszti partikularizmushoz és a spontán lázadás szelleméhez kötődésével nyilvánvalóan a második áramlathoz tartozott. A centralizált despotizmus valamennyi formájával szembenálló tengerészek szembefordultak korábbi bolsevik szövetségeseikkel és az államszocializmus elitista híveivel. Ténylegesen annak tagadásáig is elmentek, hogy a bolsevik program egyáltalán szocializmusnak tekinthető. A felkelők számára, mint előttük Bakunyin számára is, a – legalább az alsó osztályok számára biztosított – személyes szabadság és önrendelkezés nélküli szocializmus nem egyéb, mint az önkényuralom új formája, amely sok szempontból rosszabb, mint az, amit felváltott.

A szemléletmódok e különbsége jelenti az 1921. márciusi konfliktus gyökerét. A bolsevizmus lényegi jellemzője a tömegek spontaneitásának elutasítása. Lenin meggyőződése szerint a munkások és a parasztok, ha saját elképzeléseiket valósítják meg, megelégszenek részleges reformokkal, vagy ami ennél rosszabb, a reakció áldozataivá válnak. Ezért azután a tömegeket „kívülről” kell vezetnie egy elszánt forradalmi élcsapatnak. Politikai filozófiájának ez volt alaptétele, és ezt alkalmazta a kronstadti helyzetre is. Gondosan elemeznünk kell, mondta, a X. Pártkongresszuson, az esemény politikai és gazdasági tanulságait. „Mit jelent ez az esemény? A politikai hatalom átmenetelét a bolsevikok kezéből a vegyes elemek olyan meghatározatlan konglomerátumának vagy szövetségének a kezébe, amely látszólag csak egy kicsit jobboldalibb a bolsevikoknál, sőt az is lehet, hogy baloldalibb, mint a bolsevikok – ennyire határozatlan a politikai csoportosulásoknak az az összessége, amely Kronstadtban megkísérelte magához ragadni a hatalmat.” Bár a felkelést fehérgárdista összeesküvésre vezette vissza, pontosan felmérte valódi jelentőségét. A mozgalom, mondta, a „kispolgári-anarchista spontaneitás” ellenforradalma volt, vagyis az adott pillanatban a parasztok és a munkások körében egyaránt uralkodó elégedetlenséghez kapcsolódó tömegfelkelés. Ennyiben sokkal veszélyesebb a bolsevizmus fennmaradása szempontjából, mint Gyenyikin, Kolcsak és Jugyenyics erői együttvéve.^[344]

Lenin mindennél jobban félt egy új pugacsovscsina kitörésétől. Félt attól, hogy az eddig a bolsevikokat segítő népi anarchista beállítottság ellenük fordul. Különösen az a tény tette veszélyesebbé a tengerészeket a fehérekhez képest, hogy a szovjetek nevében keltek fel. A lázadók, mint Victor Serge megjegyezte, a forradalom testéhez és lelkéhez tartoztak.^[345] A nép szenvedéseinek és akaratának adtak hangot, és ezért minden más ellenzéki mozgalomnál elevenebben hatottak ezé a bolsevik vezetés lelkiismeretére. Lenin megértette a felkelés mögötti indulatokat. Ugyanolyan módon támadta „kispolgári” és „fél-anarchista” jellegét, ahogy egy negyedszázaddal korábban a közösségek és a kézműves szövetkezetek idejét múlt korát visszasíró narodnyik álmokat támadta. Az ilyen látomások nem voltak összeegyeztethetőek a bolsevikok alapállásával, nemcsak primitívek és hatástalanok, de reakciósak és életképtelenek is voltak a XX. században, ahol a centralizált ipar és a centralizált ipari gépezet mindenütt győzedelmesen nyomul előre.

Ez az oka, hogy Lenin számára miért jelentett nagyobb kockázatot Kronstadt, mint a polgárháború fehér hadseregei. Olyan eszményt vallott magáénak, amely bár elérhetetlen, de összhangban állt az orosz alsó osztályok legmélyebb vágyaival. Ha Kronstadt útján halad az ország, ismerte fel Lenin, akkor ez minden hatalom és összetartó erő végét jelenti, és az ország ezer apró darabra hull szét, bekövetkezik egy 1917-hez hasonló káosz és atomizáltság időszaka, ezúttal azonban már az új rend ellen irányul. Ezután az így keletkezett légüres teret egy másik központosított rendszer – mindegy, hogy jobb- vagy baloldali – tölti majd be, mivel Oroszország nem képes az anarchia állapotában megmaradni. Így Lenin számára világos volt a teendő: a felkelést bármi áron le kell verni, és Kronstadtban vissza kell állítani a bolsevik rendszert.

6. A FELKELÉS ELFOJTÁSA

Március 9-én, egy nappal a lázadó erődítmény elleni elvetélt roham után Kamenyev, a bolsevik vezető beszédet mondott Moszkvában a X. Kongresszuson. A hadi helyzet Kronstadtban, mondta, „jobban elhúzódott” mint azt bárki várta volna, így a zendülés felszámolására nem kerülhet sor „a közeli órákban”.^[346] Az első támadás korainak bizonyult. A hatóságok, igyekezve minél előbb leszámolni a felkeléssel, mielőtt az külső segítséget kapna, vagy átterjedne a szárazföldre, elhamarkodottan cselekedtek, hibákat követtek el az előkészületek során, és nem elegendő mennyiségű csapatot és felszerelést vetettek be, ami azt eredményezte, hogy a rohamot visszaverték, és a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek.

De az idő most még jobban sürget, cselekedni kell, mielőtt a jég olvadásnak indulna. Így Tuhacsevszkij, a bolsevik parancsnok, a korábbinál sokkal jelentősebb erőket összpontosítva egy második támadást készített elő. Tüzérséget és légierőt csoportosítottak át a hadműveleti térségbe. A Kotlin-szigettel szemben mindkét partszakaszon gyorsan épületeket emeltek, amelyekben az ország minden részéről érkezett friss csapatokat szállásolták el. A március 8-i szörnyűségben szerepet játszó alacsony morál miatt az embereket különös gondossággal válogatták össze. Tisztiiskolások és ifjúkommunisták egész zászlóaljai érkeztek az olyan távoli városokból, mint Szmolenszk, Vityebszk, Rjazany és Nyizsnyij Novgorod, forradalmi hűségük jeléül az „Internacionálé”-t énekelve.^[347] Az önkéntes kommunista csapatok és a Cseka-egységek aránya rendkívül magasra emelkedett az új támadó erőkön belül. Ráadásul rendszerhű ezredeket hívtak északra Ukrajnából és a lengyel frontról, amiket kínai, tatár, baskír és lett csapatokkal erősítettek meg, és ezek tagjai sokkal kevésbé haboztak, mint a nagyoroszok, mikor a felkelőkre kellett lőniük. Mint egy megfigyelő rámutatott, a kommunisták és a nem-oroszok /inorodci/ harcoltak a nép ellen.^[348]

A Főparancsnoki Akadémiáról olyan érett katonai vezetőket, mint Fedko, Urickij és Dibenko, vezényeltek a roham irányításának támogatására. Dibenko, aki korábban a Petropavlovszk legénységének szürke tagja, majd a forradalom idején kiemelkedő bolsevik vezető volt a flottánál, röpiratot írt a „Régi kronstadti elvtársaknak”, és felszólította a felkelőket, hogy tegyék le fegyvereiket.^[349] Ezzel egyidejűleg a kormány minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy csapatait meggyőzze arról, hogy a tengerészek ellenforradalmárok. A sajtó és a rádió rögeszmésen ismételgette, hogy a „Fehér Kronstadt” zendülői az emigránsok és antant szövetségeseik parancsára cselekszenek. „Átkozottak legyenek a kronstadti árulók”, volt az egyik pétervári lap szalagcíme, „Kronstadt vörös lesz”.^[350]

Közben feszült nyugalom ülte meg a régi fővárost. A végső katonai előkészületek befejeződése előtt, új zavargások kitörését megakadályozandó, Zinovjev további engedményeket tett a lakosságnak, többek között megígérve, hogy összehívják a párton kívüli munkások városi konferenciáját, és hogy megfékezik a párton és kormányzaton belüli „bürokratizmust”.^[351] Moszkvában egyre többet foglalkoztak a felkelés ügyével. Március 10-én Trockij a helyzetről szóló kegyetlen jelentéssel tért vissza, és előterjesztette a X. Kongresszus zárt ülésén. Az, hogy ezen az estén 300 küldött jelentkezett önként a frontra, több mint a résztvevők egyharmada, és a drámai intézkedés jól mutatják, milyen súlyosnak tekintették a felkelést kitörése után tíz nappal. Hűségüket bizonyítandó, a Munkásellenzék tagjai és a demokratikus centralisták az elsők között jelentkeztek.^[352] Az önkéntesek egyike, a demokratikus centralista, A. M. Rafail beszámolót hagyott maga után a küldöttjének az erőd elleni végső rohamban játszott szerepéről. Március 11-én megérkezve Pétervárra, gyorsan szétosztották őket a szárazföldön a Kronstadtól északra és délre összevont csapatok között. Rafail és csoportja Oranienbaumba ment, menetelés közben az „Internacionálé”-t énekelve.^[353] Bár közülük sokan részt vettek a harcokban is, fő feladatuk az volt, hogy emeljék a katonák harci szellemét, legyőzzék habozásukat a felkelőkre való tüzeléssel kapcsolatban, meggyőzve őket arról, hogy a forradalmat védelmezik ellenségeivel szemben. Arra törekedtek továbbá, hogy csökkentsék a csapatok félelmét a nyílt jégen védelem nélkül való előnyomulástól; a március 8-i összeomlás után az embereket félelemmel töltötte el annak lehetősége, hogy géppuska- és ágyútűzbe kerülnek. A küldöttek másik feladata az volt, hogy megkíséreljék a felkelőket harcuk feladására rávenni. „A szabad szovjetek”, jelentették ki egy Kronstadthoz intézett röpiratokban, valójában „a burzsoázia, a földesurak, a tábornokok, az admirálisok és nemesek, a hercegek és más paraziták” hatalmának helyreállítását jelentené; a jelszó csupán elködösíti azt, hogy „a kizsákmányoltak hatalmának, a szovjethatalomnak a megsemmisítéséről és a kapitalista kizsákmányolók hatalmának helyreállításáról” van szó. Így most választanotok kell: „vagy velünk a fehérgárdisták ellen, vagy a fehérgárdistákkal ellenünk”.^[354] A küldöttek először csak kis sikert értek el. A kommunista csapatok harci szelleme változatlanul alacsony volt, míg a védők szellemében nyoma sem volt a csüggedésnek. Az ügyek ilyen állásáért részben a szovjet katonai stratégia volt bűnös: a bolsevikok, a viborgi amerikai konzul meglepetésére, nem „tanultak a kis támadások eredménytelenségéből”.^[355] Március 9-én újabb próbálkozásra került sor a jégen annak érdekében, hogy meghátrálásra kényszerítse a védők megfigyelőit. Másnap a szovjet repülőgépek bombatámadást intéztek az erőd ellen, és az éj leszálltával a szárazföldi lövegek mindkét oldalról kíméletlen ágyútüzet zúdítottak a felkelt védőkre. Ezt 11-én kora reggel újabb inváziós kísérlet követte a déli partról, amit súlyos veszteségeket okozva visszavertek. A nap további része nyugalomban telt el, mivel vastag köd ülte meg az öblöt és lehetetlenné tette a további hadműveleteket. A látási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy egy Oranienbaumból Pétervárra repülő szovjet pilóta tévedésből Kronstadtban szállt le. Hibáját felismerve újra beindította a motorokat, és ágyútűz közepette felszállva biztonságban Pétervárra ért.^[356]

Az ismétlődő kudarcok ellenére a szovjet parancsnokok, elszánva magukat arra, hogy még a jég összetöredezése előtt leverik a zendülést, elutasították, hogy felfüggesszék az offenzívát addig, amíg jobban felkészülnek. Március 12-én megújult a légi-, és tüzérségi támadás, amely szünetekkel egész nap tartott, de csak kisebb károkat okozott. Egy emigráns forrás szerint egy bolsevik repülőgépet lelőtt a kronstadti zárótűz, és az a Finn-öbölbe zuhant, s ez volt az egyetlen ilyen veszteség a felkelés alatt.^[357] A következő napon minden a korábbi napok gyakorlata szerint történt, a tüzérségi tüzet egy a déli partról kiinduló támadás követte. A fehér ruhákba öltözött támadók azonban nem jutottak túl messze, mert az előretolt lázadó erődök kereszttüze visszavonulásra kényszerítette őket. 14-én reggel a sötétség leple alatt friss bolsevik egységek nyomultak előre a tüzérségi és géppuskatűz viharában kényszerültek visszavonulni halottakat és sebesülteket hagyva maguk után a jégen. Ez azonban az utolsó kis támadás volt. A következő 72 órában bár a légi- és tüzérségi bombázás folytatódott, a korábbiakhoz hasonlóan minden földi tevékenység szünetelt, ahogy a kommunisták minden erőfeszítésüket a felkelő erődítmény rohammal történő bevételének előkészítésére összpontosították.

xxx

Katonai kudarcaik csúcspontján a bolsevikoknak más komoly nehézségekkel kellett megküzdeniük. Jelentették például, hogy a Pétervártól délre fekvő Krasznoje Szelo vasúti munkásai nem voltak hajlandóak továbbítani a Kronstadt ellen küldött csapatszállító vonatokat. Egy másik esetben a Moszkvából érkezett ifjúkommunisták megfigyelték, hogy vonatuk ismételten meg-megállt a Pétervárról Oranienbaumba vezető rövid úton, és bár a mozdony fűtőanyaga rossz volt, mégis szabotázsra gyanakodtak.^[358] Sokkal komolyabb incidensre került sor március 16-án a végső rohamot megelőző napon. Oraniembaumban a 27. Omszki Hadosztály, amely a polgárháború során kitüntette magát a fehérekkel szemben, zendülést kezdeményezett „menjünk Pétervárra és üssük a zsidókat” jelszóval. Az I. F. Fegyko, a Főparancsnoki Akadémia egyik szakértője vezetése alatt álló hű csapatok gyorsan elhagyták támaszpontjukat, körülzárták az omszki lázadók laktanyáit, és letartóztatták a hangadókat. De a kiábrándulás vírusa jelen volt, és még a megbízható kurszantok sem voltak védettek vele szemben: körülbelül ugyanabban az időpontban egy bolsevikellenes összeesküvést lepleztek le a peterhofi parancsnoki iskola növendékei között, többüket letartóztatták, és fegyveres kísérettel Pétervárra szállították.^[359]

Mégis, az elégedetlenség e jelei ellenére, a vörös erők harci szellemében nagymértékű javulás következett be a döntő támadást megelőző két nap során. A X. Kongresszus küldöttei hitelének nagymértékben meg kellett növekednie, hatalmas új fegyvert kaptak a kezükbe: március 15-én a Kongresszus Moszkvában megszavazta az erőszakos rekvirálás természetbeni adóval történő felváltását. Amikor Lenin az ülés előtt meghirdette az új programot, egy szibériai szónok kijelentette, hogy „csak mondani kell valamit erről a programról Szibériában és a paraszti rendbontások véget érnek.”^[360] A fronton lévő küldöttek a hírekről tudomást szerezve sietve közölték azokat a csapatokkal. A hatás jellemző volt. Az egyik komisszár visszaemlékezése szerint azonnal „radikális változás állt be” a katonák hangulatában, akiknek többsége paraszt volt.^[361] Az engedmény a hadikommunizmus végének kezdetét jelentette, és a bejelentésnek döntő hatása volt a vörös erők végső küzdelem során tanúsított magatartására.

Körülbelül ugyanebben az időben a kronstadti hangulatban is változás állt be, de ellenkező előjellel. Március közepéig a felkelők harci kedve magas szintű volt a velük szembenálló erők nyomasztó túlsúlya ellenére is. „Ma van az autokrácia megdöntésének évfordulója és a komisszárokrácia bukásának előestéje”, dicsekedett a kronstadti Izvesztyija március 12-én.^[362] A viborgi amerikai konzulátus futára, aki aznap tett látogatást az erődben, megjegyezte, hogy „magas szintű a fegyelem és jó a szellem a helyőrségben és a népesség körében”. Hasonló beszámolót küldött egy eszer levelező arról, hogy teljes a rend és a nyugalom a városban, és az üzemekben változatlanul dolgoznak. „Hozzá kell kezdenünk Oroszország felszabadításához”, mondta neki Petricsenko. „Pétervár lakosságát a mi oldalunkra akarjuk állítani… Kivívjuk a szovjetek igazi hatalmát.”^[363] Kronstadtban még általános volt a hit, hogy ügye igazságos, és hogy a felkelés hamarosan átterjed a szárazföldre. Március 11-én az Izvesztyija felhívást intézett Oroszország többi részéhez, hogy csatlakozzanak a bolsevik elnyomás elleni harchoz: „Kronstadt értetek harcol, az éhezőkért, a fagyoskodókért, a ruhátlanokért… Elvtársak, a kronstadtiak felemelték a felkelés zászlaját, és bíznak abban, hogy a munkások és parasztok tízmilliói válaszolnak hívó szavukra. Nem lehet, hogy az itt hasadó hajnal ne hozzon ragyogó napot egész Oroszország és mindenekelőtt Pétervár számára”.^[364]

Időközben a Forradalmi Bizottság a sziget megerősítésére törekedett a várható támadással szemben. A sötétedés utáni időszakra elsötétítési parancsot adtak ki, hogy megnehezítsék az ellenséges ágyúzást és bombázást. A heves bombázás ellenére a károk nagyon csekélyek voltak; egy kívülről Kronstadtba érkezett látogató arról számolt be, hogy a védők szerint csak 14 személyt öltek meg, és négyen sebesültek meg /két tengerész, egy katona és egy civil/. Március 12-én a lázadó Izvesztyija felhívta a figyelmet arra, hogy egy tizennégy éves fiú megsebesült egy erődön kívüli őrjárat tüzétől /senki sem állíthatta meg, magyarázta a lap, mivel apját, egy parasztot, a bolsevikok a múlt évben agyonlőttek falujában/.^[365]

De az ügyek rosszabbra fordultak. A várakozásokkal ellentétben Pétervár semmi jelét nem mutatta annak, hogy csatlakozni akarna a felkeléshez. A kronstadti Izvesztyija néhány példányát kiragasztották az üzemek falára, és egy alkalommal egy teherautó hajtott végig a város utcáin a felkelők röplapjait szórva. Március 7-én az Arzenál gyár munkásai jóváhagyták a kronstadti határozatot, és delegátusokat küldtek más vállalatokhoz, hogy azok munkásait rávegyék egy, a felkelőket támogató általános sztrájkra.^[366] De ezek az erőfeszítések semmire nem vezettek, és az engedményekkel lecsillapított és a csapatok jelenléte által megfélemlített város nyugodt maradt. A tengerészek elárultnak érezték magukat, s ez az érzés még sokáig élt bennük azt követően is, hogy mozgalmukat elfojtották. A menekültek Finnországban panaszkodtak amiatt, hogy úgy gondolták, hogy a pétervári munkások „tudják a dolgukat”, és hogy a sztrájk forradalommá teljesedik ki. Az elfogott tengerészek, akiket Dan a börtönben kikérdezett, ehhez hasonlóan azzal vádolták a munkásokat, hogy eladták őket a kormánynak „egy tál lencséért”.^[367]

Ténylegesen sehonnan sem várhattak segítséget. Kronstadt egyedül és elszigetelten maradt, kitéve a gyakori légitámadásoknak és a szárazföldi lövegek ágyútüzének. A bolsevik rohamcsapatok éjszakai portyái miatt a védők nem sokat alhattak; és a hóviharban felkelő járőrök teljesítettek őrszolgálatot a jégen félcipőben, mivel nem volt csizmájuk. Az üzemanyagkészletek csökkentek, ezért a kronstadti Izvesztyija felhívást intézett az ostromlott lakossághoz, hogy takarékoskodjon az elektromos árammal. A lőszerkészletek is megfogyatkoztak. Március 11-én a védők parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek a kommunista repülőgépekre puskákkal és géppuskákkal, mert a hiábavaló lövöldözések csak a drága lőszert pocsékolják. Ugyanakkor a „katonai szakértők” amiatt panaszkodtak, hogy a tüzérség válogatás nélkül tüzel minden távoli és kétes célra. A megsebesült felkelők száma bár alacsony volt, de állandóan növekedett. A hónap közepe táján kimerültek a gyógyszer- és kötszerkészletek, és a halálozási ráta erőteljesen növekedett. Március 14-én közös temetési ceremóniát tartottak a Kronstadti Haditengerészeti Kórházban, és egy másik hasonló szertartásra került sor a Tengerész Katedrálisban 16-án. Ezen az estén a felkelők harci kedve nagymértékben csökkent, amikor egy 12 hüvelykes (kb. 30.5 cm-es) lövedék Krasznaja Gorkából eltalálta a Szevasztopol fedélzetét 14 tengerészt megölve és 36-ot megsebesítve.^[368]

Ilyen körülmények között – emlékezett vissza a Forradalmi Bizottság egyik tagja, – nehéz volt fenntartani a felkelés keltette kezdeti lelkesedést.^[369] Az ismételt támadások, az élelem- és üzemanyaghiány, hidegben, őrségben álmatlanul töltött hosszú éjszakák, írta Berkman, aláaknázta a felkelő erőd életerejét.^[370] A védők egyre növekvő aggodalommal várták a rohamot, amiről tudták, hogy eljön, és a feszültség és gyanakvás kezdte kikezdeni idegeiket. A legfontosabb kérdés Kronstadt ellátási helyzete volt, az a probléma, amit a Titkos Memorandum szerzője már hetekkel a felkelés kirobbanása előtt látott. Mennyi ideig tudja a külvilágtól elvágott sziget 50.000 lakosát élelmezni? Az első hét végén a napi fél font kenyérből és egy negyed konzervből álló fejadagot nem lehetett tovább fenntartani. Március 8-án mindenki kapott egy kis mennyiségű zabot az utolsó négy napra. Kilencedikén egy lisztből és szárított burgonyából készült negyed fontnyi (kb. 1/9-ed kg-nyi) fekete süteményt osztottak ki. A következő napon a kronstadti fémmunkások egyetértettek azzal, hogy konzerv lóhúsból álló különleges ellátmányukat a közösség rendelkezésére bocsássák. Ezeken kívül a felkelés egész ideje alatt csak egy doboz kondenzált tejet, egy húskonzervet osztottak ki, valamint csak a gyerekeknek egy fél font vajat. Március 15-ére a liszt és a kenyér elfogyott, és csak kismennyiségű konzerv élelmiszer volt az erődben.^[371]

Az emberek éheztek, és mint a Pétervári Szovjet megjegyezte, „az éhség gyakran az erődök kapitulációjának fő tényezője az emberek közötti háborúkban”.^[372] Kronstadt reménye, hogy egyedül is ki tud tartani a jég olvadásáig, kihunyt, és a felkelés vezetői kezdtek olyan mögöttes gondolatokkal foglalkozni, hogy külső segítséget kapnak. Csernovnak a felkelés első napjaiban tett ajánlatát udvariasan visszautasították. De amikor 16-án megérkezett Vilién báró az Orosz Vöröskereszt nevében élelmet és gyógyszert felajánlva, ajánlatát hálásan fogadták.

xxx

Mint tudjuk, segítség azonban nem érkezett. Arra is március 16-án került sor, hogy Tuhacsevszkij összevonta hadseregét a felkelő bástya elleni végső rohamra. Két támadó erő volt, a nagyobbik a Finn-öböl déli partján, a kisebbik pedig a Karéliai-félszigeten helyezkedett el. A kommunista erők létszámát 35.000 és 70.000 közöttire becsülték, akikkel szemben 15.000 védő állt jó fedezék mögött.^[373] A tényleges létszám valószínűleg 50.000 körül lehetett, ami kétszerese volt a március 8-i első roham során bevetett erőknek; amelyből 35.000 tartozott a déli csoportba. A legjobb bolsevik parancsnokok álltak készen a roham vezetésére. Közülük sokan bizonyították hozzáértésüket a polgárháború idején, beleértve Fedkót és Dibenkot a Főparancsnoki Akadémiáról és Vitov Putnot, akit a lázadó 27. Omszki Hadosztály élére állítottak. A kormány mindazon vádja ellenére, hogy Kronstadt fehérgárdista tábornokok műve, a volt cári tisztek sokkal kiemelkedőbb szerepet játszottak a támadó erőknél, mint a védők között. Az északi és a déli csoportok parancsnokai, E. Sz. Kazanszkij és A. I. Szegyjakin éppúgy, mint feletteseik, Tuhacsevszkij és Sz. Sz. Kamenyev /nem rokona a pártvezető L. B. Kamenyevnek/, mindannyian tisztként szolgáltak a cári hadseregben.

A közkatonák harci kedve a korábbinál sokkal jobb volt számszerű súlyuk nagymértékű növekedésének, tisztjeik kiváló képességeinek és a pártdelegátusok fáradhatatlan agitációjának köszönhetően. „Három éven át szenvedtünk az éhségtől, az üzemanyaghiánytól és ehhez hasonlóktól. És most ott ez az árulás. Elsöpörjük őket!”^[374] Ilyen volt a szovjet propagandagépezet hangvétele, és ez válaszra talált a katonák újonnan született elhatározásában, hogy egyszer, s mindenkorra leverik a felkelést. A fehér köpenyekbe öltözött és téli csizmás embereket elegendő lőszerrel látták el, és külön ollókat kaptak, hogy elvágják a kronstadti erődítményeket és lőállásokat védő szögesdrótot. Minden egyes katona kétnapi kenyér- és konzerv-fejadagot kapott az esetleges ellátási nehézségek megelőzésére. Az északi csoport egyik parancsnoka azonban egyáltalán nem emelte a harci kedvet azzal a javaslatával, hogy emberei ne egyenek, mielőtt a csatába mennek, mert a gyomorsérülés sokkal súlyosabb étkezés után.^[375]

Tuhacsevszkij terve az volt, hogy tüzérségi előkészítés után összpontosított gyalogos rohamot hajtanak végre három oldalról, az északi csoport a Kotlin-sziget északi része, a déli csoport pedig déli és keleti része ellen. Az ágyúzás március 16-án délután 2 órakor kezdődött, és egész nap tartott. A lövedékek Kronstadtban a temetőhöz közel hullottak le, ahol a halott védők tetemeit égették el. A felkelők kemény tűzzel válaszoltak erődjeikből és lövegállásaikból, valamint a kikötőben horgonyzó két hadihajóról. A tüzérségi párbaj során egy kommunista lövedék átszakította a Szevasztopol fedélzetét a hajóban csak kis kárt okozva, de megölt vagy megsebesített 50 tengerészt. A Petropavlovszk, hogy elkerülje ezt a sorsot, álcázó füstöt vont maga köré, de másnap telitalálatot kapott, ami megölt öt embert és megsebesített hetet.^[376] Az ágyútűz mellett még a légierőt is bevetették, hogy bombázza az erődöt, valamint a védők állásait. De a szárazföldi tüzérségi tűz és a légibombázás együttesen is csak kevés fizikai károsodást okozott és viszonylag kisszámú áldozatot követelt a felkelők soraiban. Elsősorban lélektani hatást gyakorolt, tovább csökkentve a védők amúgy is alacsony harci kedvét.

Az éj leszálltával megszűnt a bombázás. Az előző hét tapasztalatai alapján a felkelők támadást vártak. Minden ember őrhelyén volt, bár sokaknak nem volt két-három napra való lőszere. Hosszú időn át teljes csend volt, ahogy a kronstadti erődök és hajók fényszórói pásztázták a jeget a mozgás jelei után kutatva. Végül 17-én hajnali háromkor megkezdődött a támadás. A sötétség és az öblöt beborító ködfüggöny védelmében az északi csoport, amely túlnyomórészt a pétervári körzet tisztiiskolásaiból állt, elindult a két oszlopban Szesztroreckből és Liszij Noszból, az egyik Totleben és Krasznoarmejec erődjei, a másik pedig a Kotlin-sziget és a karéliai partvidék között húzódó hét erőd ellen. Mindkét oszlop élén önként jelentkezett rohamcsapatok haladtak, hogy megtisztítsák az utat a támadás előtt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy ne fedezzék fel őket. A beszédet megtiltották és a parancsokat suttogva továbbították. A kapcsolatot zseblámpajelzésekkel tartották egymással az előnyomuló egységek. Ezenkívül teljes volt a sötétség, és a dohányzást is megtiltották.

Hajnali öt órakor a Liszij Noszból indult baloldali oszlop, amely 5 zászlóaljból állt, megpillantotta az 5. és 6. számú erődöt, a legkülső felkelő erődítményeket. Parancsra az emberek lehasaltak, és a jégen kúszva tették meg a hátralévő távolságot, miközben a jég felszínét borító víz áztatta ruhájukat. Elérték a szögesdrót akadályokat, és elvágták a drótokat, amikor hirtelen fénybe borították őket a felkelők világító rakétái és fényszórói. A fény olyan erős volt, emlékezett vissza az egyik katonai, „hogy az éjszakát hirtelen fényes nappal váltotta fel”. A 6. számú erőd megadásra szólította fel őket. „A barátaitok vagyunk. A szovjethatalomért harcolunk. Nem lövünk rátok.”^[377] E felhívást semmibe véve a kurszantok szuronyokkal és gránátokkal megrohamozták az erődöket, de visszavonulásra kényszerítették őket, miközben a gyilkos géppuskatűz komoly veszteségeket okozott soraikban. A tisztiiskolások „Hurrá” kiáltásokkal újra és újra megrohamozták az erődöket, végül megtörték a felkelők ellenállását, és heves harc után a két erőd elesett.

Reggelre a köd felszívódott, és március 17-e ragyogó napsütéses nap volt. A fedezék nélkül maradt kommunisták támadást intéztek a megmaradt erődök ellen. Mindkét oldal fanatikusan harcolt, és súlyos veszteségeket szenvedett. A felkelők tüzérségének lövedékei felszaggatták a jeget, kis tavakat hozva létre, amelyek a támadó csapatok katonáinak sírjaivá váltak. Az egyik kommunista zászlóaljból Sz. P. Urickij, egy Főparancsnoki Akadémiáról érkezett parancsnok szerint csak tizennyolcan maradtak életben.^[378] De az ellenállást fokozatosan felőrölték, és a délután közepére valamennyi számozott erődöt bevették, és a kurszantok Kronstadt város északkeleti faláig nyomultak előre. Közben a jobboldali hadoszlop, amely csak két századból állt, sikertelenül kísérletezett Totleben erődjének elfoglalásával. Kimerültségük ellenére a védők vad elszántsággal harcoltak, ismételten visszaverve a támadásokat, miközben mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. A gyalogos rohammal szemben az erőd ágyúi használhatatlanokká váltak, de a felkelők géppuskái és gránátjai súlyos veszteségeket okoztak. A tisztiiskolások egy csoportja egy aknamezőre tévedt, és sokuk vízbefulladt, amikor a robbanás széttördelte a jeget. Végül a támadók benyomultak az erődbe, és a kézitusa egész nap folyt. Totleben erődjét végül csak 18-án hajnali 1 óra tájban sikerült elfoglalni, amit a közeli Krasznoarmejec bevétele követett.

Közben a déli csoport támadást intézett a város déli és keleti oldala ellen. 17-én hajnali 4-kor elhagyva Oranienbaumot, körülbelül egy órával az északi csoport indulása után, egy nagy erő, géppuskáit és könnyűtüzérségét magával vontatva, három oszlopban nyomult előre a kronstadti katonai kikötő felé, míg egy negyedik oszlop a Pétervári Kapu, a város legsebezhetőbb pontja ellen vonult. Még sötét volt, amikor a 79. Gyalogos Brigád előretolt egységei elérték a kikötőt védelmező géppuskafészkeket. A fényszórók világítottak, de a sötét és a köd elrejtette a csapatokat a védők szeme elől. A város déli végét elérve a kommunista rohamcsapatok gyorsan felszámolták néhány külső lövegállás legénységének ellenállását. Azután előrenyomulva a környező felkelő állások géppuskáinak és lövegeinek zárótüzébe kerültek. Az ágyúlövedékek és gránátok lyukakat ütöttek a jégbe, miközben a visszapattanó puskagolyók hófelhőket vertek fel. E gyilkos golyózáporral szembekerülve a közelgő alakulatok rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot előrenyomulás közben. A hátvéd egységek buzdításai és fenyegetései is siettették őket. Nem meglepő azonban, hogy sokan pánikba estek, és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Amikor két katonát hatalmába kerített a félelem, és menedéket kerestek egy jégbe fagyott csónak mögött, parancsnokuk azonnal lelőtte őket, majd tovább vezette a többieket.^[379] A kérdés azonban eldőlt, amikor néhány tehergépkocsinyi felkelő érkezett erősítésként, és ellentámadásba lendülve visszavonulásra kényszerítette a kommunistákat. A küzdelem során a 79. Brigád állományának több mint fele elesett vagy megsebesült, beleértve a X. Kongresszus számos delegátusát is.^[380]

A város keleti részén a támadók szempontjából a helyzet sokkal bátorítóbb volt. Nem sokkal azelőtt, hogy kihajnalodott, a 32-es Gyalogos Brigád a 95-ös és 96-os Gyalogos Ezred támogatásával betört a Pétervári Kapu északi falán, és utat nyitott a város belsejébe. Körülbelül ugyanebben az időben a Fegyko parancsnoksága alatt álló 187-es Gyalogos Brigád, élén a tisztiiskolások rohamezredével, betörtek a kapun keresztül, nyomában a 167-es és a 80-as Brigáddal. Ekkorra a támadók már súlyos veszteségeket szenvedtek, de a falakon belülre jutva, az egyik kortárs szavaival élve, „ördögként harcoltak”.^[381] Úgy tűnt, hogy minden ablakból és minden padlásról géppuskák és puskák tüzelnek rájuk. Hullottak a halottak és a sebesültek mindkét oldalon, ahogy a csata utcáról-utcára, házról-házra haladt. De a felkelők még e testvérgyilkos vérengzés közepette, amikor az erődítmények többsége már elesett és a harc a városon belül folyt, sem bántották kommunista foglyaikat. A Pétervári Kapuhoz közel egy kormányegység megrohanta a börtönt, ahol elvtársaikat fogva tartották, betörték az ablakokat, fegyvereket adtak be a bennlévőknek, akik kiszabadították magukat, és azonnal csatlakoztak a harcolókhoz.^[382]

Egész nap szünet nélkül folyt a küzdelem. Számos beszámoló tanúsága szerint a kronstadti nők is részt vettek a harcokban, lőszert hordva a védőknek és a tűz alatt tartott utcákon keresztül a városi kórházban lévő elsősegélyhelyre hordva a sebesülteket.^[383] Délután 4 órakor a felkelők hirtelen ellentámadásba lendültek, ami visszavonulásra kényszerítette a bolsevikokat, és azzal a veszéllyel fenyegette őket, hogy visszakényszerülnek a jégre. De e kritikus pillanatban megérkezett a 27-es Lovasezred és egy pétervári párttagokból álló önkéntes egység, és megállították a támadókat. Éppen mielőtt lenyugodott volna a nap, az oranienbaumi tüzérség megérkezett a városba, és tüzet nyitott a felkelőkre, aminek pusztító hatása volt. A harc tombolása közepette mindkét oldalon sokan dőltek ki a sorból sebesülés vagy kimerültség miatt. Az este folyamán az északi csoport kurszantjai északkeletről is behatoltak a városba, és hatalmukba kerítették az erőd főhadiszállását sok foglyot ejtve. Ezután egyesültek déli csoportbeli elvtársaikkal, akik ekkor a Pétervári Kaputól küzdötték magukat előre a város középpontja felé. Éjféltájban a harc hevessége csökkenni kezdett. Az utolsó erődök is egymás után estek el. A győzelem már küszöbön állt.

Március 5-én, mielőtt annyi vér ömlött volna Kronstadtban, a Pétervári Védelmi Bizottság figyelmeztette a felkelőket, hogy hangadóik, a „Petricsenkók és Kozlovszkijok” sorsukra hagyják majd őket, és Finnországba menekülnek.^[384] Ez a jóslat most beteljesedett. Március 17-én este, amikor már nyilvánvalóan minden elveszett, a Forradalmi Bizottság tizenegy tagja /beleértve Petricsenkot is/ a jégen át Terijokiba menekült. Valk, Pavlov és Perepjolkin a csata során esett fogságba, míg Versihint, emlékezzünk rá, a március 8-i első roham idején fogták el a jégen. Kozlovszkij, Szolovjanov és más, „a felkelőkkel együttműködő” katonai szakértő ugyancsak elmenekült. Röviddel éjfél előtt több mint 800 menekült érte el a finn partokat, beleértve a felkelés vezetőit is. Leginkább nekik kellett tartaniuk a letartóztatástól, s így elsőként hagyták el a szigetet, nem beszélve most a Karéliai-félsziget oldalán lévő számozott erődök védőiről. Kétségtelen, hogy az azonnali kivégzéstől való félelem kulcsszerepet játszott kiürítési döntésükben. Bármi is volt indítékuk, menekülésük jelére a védők tömegének exodusa indult meg a Kotlin-szigetről és az azt övező erődökből. A következő huszonnégy órában a menekülők hatalmas hulláma – túlnyomórészt tengerészek – kelt át a finn határon. Összességében mintegy nyolcezren menekültek el, ami a felkelők összlétszámának több mint fele volt. Több mint négyszáz lovat vittek magukkal, és 2.500 használhatatlanná tett puskát szedtek össze a finn határőrök a parttól nem messze.^[385]

Meg kell jegyezni, hogy a tizenegy napon át tartó kommunista bombázás meglepően csekély károkat okozott Kronstadt védőinek soraiban. A visszavonuló tengerészek ellenszegülésük utolsó gesztusaként, eltávolították az erődökben lévő lövegek závárzatát, és elpusztították a dinamókat, a fényszórókat, a géppuskákat és a többi felszerelést. Az északi erődökben alig néhány működőképes fegyver maradt a kommunisták visszatérésének idejére.^[386] Március 17-én éjjel a Petropavlovszk és a Szevasztopol parancsnokai elrendelték a hajók felrobbantását, de a legénység, tudomást szerezve vezetőik meneküléséről, nem volt hajlandó végrehajtani a parancsot. Ehelyett a helyszínen őrizetbe vették tisztjeiket, és üzenetet küldtek a szovjet parancsnokságnak, hogy készek megadni magukat. Éjjel 11 óra 50 perckor a kronstadti kommunista főhadiszállás győztes üzenetet küldhetett a Pétervári Védelmi Bizottságnak: „Az ellenforradalom fészkét a Petropavlovszkon és a Szevasztopolon felszámoltuk. A hatalom a szovjethatalommal rokonszenvezők kezében van. A Petropavlovszk és a Szevasztopol beszüntette a katonai tevékenységet. Sürgető üzeneteket fogtunk, amelyek kérik, hogy állítsuk meg a finn határok felé menekülő tiszteket.”^[387] Március 18-án a hajnali órákban a kurszant – egységek elfoglalták a két cirkálót. Időközben néhány végsőkig kitartó csapat kivételével a felkelők még harcoló csoportjai is megadták magukat, úgyhogy 18-án délre az erődök és a hajók, valamint a város szinte egész területe a kormány kezébe került. Már csak a még mindig kitartó elszigetelt védő csoportok felszámolása maradt hátra. A délután folyamán az ellenállás megszűnt, és Kronstadt ágyúi elhallgattak.

A kronstadti csata kegyetlensége vetekedett a polgárháború legvéresebb epizódjaival. A veszteségek mindkét oldalon nagyon nagyok voltak, de a nyílt jégen át az erős fedezékben harcoló védőket támadni kénytelen kommunisták veszteségei jóval súlyosabbak voltak. A március 3. és 21. közötti időszakban a hivatalos jelentések szerint a pétervári kórházakba több mint 4.000 sebesültet és légnyomásos katonát vettek fel, akik közül 527-en a kórházban meghaltak. Ezek az adatok természetesen nem foglalják magukba azoknak a számát, akik a harcok közben estek el. A csata után olyan sok holttest hevert a jégen, hogy a finn kormány arra kérte Moszkvát: gondoskodjék elszállításukról, mivel attól kell tartani, hogy az olvadással partra sodródnak, és járványt okoznak.^[388] A hivatalos források a kommunista halottak számát hétszázra, a sebesülteket és légnyomástól sérülteket kettőezer ötszázra becsülik, de egy bolsevik résztvevő szerint ezek az adatok túl alacsonyak annak alapján, aminek a 6. számú erődnél szemtanúja volt. Más források szerint a vörösök vesztesége körülbelül 25.000 halott és sebesült volt. De Harold Quarton, a jól tájékozott viborgi konzul szerint a teljes szovjet veszteség 10.000 főre tehető, ami a halottak, sebesültek és eltűntek együttes számát tekintve reális becslésnek tűnik.^[389] A X. Kongresszus küldöttei közül tizenöten vesztették életüket. A többi elesett bolsevikkal együtt március 24-én katonai tiszteletadással temették el őket Péterváron.^[390]

A veszteségek a felkelők oldalán jóval kisebbek voltak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesen estek volna el. A hozzáférhető források nem megbízhatóak, de az egyik jelentés a halottak számát 600-ra, a sebesültekét 1000-nél többre, a harcok során fogságba esettekét pedig mintegy 2.500-ra teszi.^[391] A halottak közül nem kevesen a harc végső szakaszának mészárlása során estek áldozatul. Amikor a falakon belülre kerültek, a támadó csapatok vérengző orgiával álltak bosszút elesett elvtársaikért. A roham során felszított gyűlölet mértékére jellemző, hogy az egyik katona sajnálkozott amiatt, hogy a repülőgépek nem zúdítottak gépfegyvertüzet a jégen át Finnországba menekülő felkelőkre. Trockij és főparancsnoka, Sz. Sz. Kamenyev beleegyezését adta ahhoz, hogy a felkelőkkel szemben vegyi fegyvereket alkalmazzanak, és ha Kronstadt ellenállása tovább tart, akkor a Katonai Vegyipari Főiskola tisztiiskolásai által kidolgozott tüzérséggel és léggömbökkel végrehajtandó gáztámadás tervét is megvalósítják.^[392]

xxx

A felkelés leverésének hírei gyorsan terjedtek, különböző reakciókat keltve a különböző körökben. Nyugat-Európában az orosz menekültek végtelenül lehangolttá váltak. Fájlalták, hogy nem sikerült segítséget küldeniük a felkelőknek, és támadták Nagy-Britanniát, hogy a harcok kellős közepén aláírta a kereskedelmi szerződést a bolsevikokkal. Az egyik emigráns lap azonban nem esett kétségbe. „Kronstadt tanulságai” című vezércikkében kijelentette, hogy az Oroszország felszabadításáért folyó harc mindaddig folytatódik, amíg a győzelmet ki nem vívják. Grimm professzor is azt írta egy kollégájának, hogy ha Péterváron egy új felkelés törne ki, akkor az csoportjukat nem érheti felkészületlenül.^[393]

Oroszországon belül a bolsevikok ujjongtak nehezen kivívott győzelmük miatt. De az ujjongás közepette sajnálkoztak „megtévedt tengerész elvtársaik” miatt. Osztoztak ezekben az érzésekben a külföldről érkezett kommunista látogatók is, akik továbbra is támogatták a rendszert, de bizonytalanság töltötte el őket az ott folyó gyakorlattal kapcsolatban; a bolsevik Oroszország, érveltek, minden fogyatékosságával együtt a történelem első szocialista országa, az első ország, ahol a földesurakat és a burzsoáziát megfosztották hatalmától. Ehhez képest az összes többi más megfontolásnak szemükben csak másodlagos jelentősége van. De sok külföldi kommunistát, mint amilyen Victor Serge is volt, mélyen megzavartak a történtek. És az olyan anarchisták számára, mint Emma Goldman és Alekszandr Berkman, Kronstadt leverése kiábrándító hatással volt. Március 17. éjszakáján, emlékeztetett Goldman memoárjában, amikor az ágyúdörgés elhallgatott, a Pétervár felett honoló csend sokkal félelmetesebb volt, mint a korábbi lapok szüntelen ágyúzása. Az utolsó órákban Berkman „a bolsevikokba vetett hitének utolsó szikráit is elveszítette” Pétervár utcáin kóborolva, miközben Goldman szállodában „végtelen fáradtságot” érezve idegeiben, hitetlenkedve szenvedett. Ahogy a sötétben ült, Pétervár „kísérteties holttestnek” tűnt, fekete köpeny borította be, miközben az utcai lámpák sárga fénye „fejét és lábát” világította meg. Másnap reggel, március 18-án a pétervári újságok a Párizsi Kommün kitörésének ötvenedik évfordulójára emlékeztető szalagcímekkel jelentek meg. A zenekarok indulókat játszottak, és kommunisták meneteltek az utcákon az „Internacionálé”-t énekelve. „Egykor számomra diadalmas hangjai”, írta Goldman, „most az emberiség lángoló reményének gyászindulóját jelentették”. Berkman keserűen írta naplójába: „A győztesek az 1871. évi Kommün évfordulóját ünneplik. Trockij és Zinovjev Thierset és Gallifet-et szidja a párizsi felkelők lemészárlásáért.”^[394]

Kronstadtban időközben a bolsevikok hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy a felkelés minden nyomát eltüntessék. Pavel Dibenkot nevezték ki az erőd parancsnokává, és teljhatalommal ruházták fel azért, hogy megtisztítsa a várost a hivatalostól eltérő véleményektől és az illojális álláspontoktól. A Kronstadti Szovjet helyett, amit újraélesztettek, egy Vasziljevből, Bergmanból és Gribovból, a három legmegbízhatóbb kronstadti bolsevik vezetőből álló revtrojkát hoztak létre azzal a céllal, hogy segítse az új parancsnokot. Március 18-án egy új lap, a Vörös Kronstadt jelent meg a városban. A Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajókat átkeresztelték Maratra és Párizsi Kommünre, míg a Horgony tér a Forradalom tere nevet kapta. Azonnali tagrevíziót hajtottak végre a pártban, aminek során több mint háromszázötven párttagot zártak ki. „Sebészeti beavatkozást” – ahogy az egyik szerző nevezte – hajtottak végre a szovjet haditengerészetnél: a megbízhatatlan balti tengerészeket a Fekete-tengerre, a Kaszpi-tengerre, az Aralra és a távol-keleti Amur Folyami Flotillához vezényelték, közben valamennyi haditengerészeti egységet megtisztították az állítólagos Ivanmorektól – összesen mintegy 15.000 embertől.^[395] A végső rohamban részt vett vöröskatonákat is szétszórták az ország távoli vidékeire. Alig egy hónappal később vezetőjüket, Tuhacsevszkijt is egy büntetőexpedíció irányítására vezényelték a tambovi kerületbe Antonov partizánjai ellen.^[396]

Végül már csak Kronstadt túlélőinek sorsáról kell beszámolnunk. Az elfogott felkelők egyikének ügyét sem tárgyalták nyilvánosan. A harcok során fogságba ejtett több mint 2.000 személyből tizenhármat kiválasztottak, hogy a zendülés hangadóiként in camera (zárt ajtók mögött -Részeg Hajó megjegyzése) tárgyalják ügyüket. Az ellenforradalmi összeesküvés tényének igazolásaként a szovjet sajtó nyomatékosan kiemelte társadalmi hátterüket: 5 nemesi születésű volt tengerésztiszt, egy korábban pap, hét pedig paraszti származású volt.^[397] Nevük ismeretlen; egyikük sem tartozott a Forradalmi Bizottsághoz, aminek négy tagja – Valk, Pavlov, Perepjolkin és Versihin – a kormány fogságában volt, s nem voltak a felkelés során tanácsadó szerepet betöltő „katonai szakértők” sem. Mindenesetre a 13 „hangadó” ügyét március 20-án tárgyalták, és valamennyiüket halálra ítélték.

A fogságba esettek közül a szóbeszéd szerint több százat azonnal agyonlőttek Kronstadtban. A többieket a Cseka szárazföldi börtönökbe szállította. A pétervári börtönök tömve voltak, és a következő hónapok folyamán ezekből felkelők százait vitték el kis csoportokban, és lőtték agyon őket. Közöttük volt Perepjolkin, akivel Fjodor Dan találkozott a börtönudvaron. Kivégzése előtt részletes beszámolót készített a felkelésről, de ennek sorsáról Dan nem tudott semmit.^[398] Másokat koncentrációs táborokba küldtek, mint amilyen a híres Szoloveckij-szigeteki börtön volt a Fehér-tengeren, ami sokak számára éhség, kimerültség és betegség okozta lassú halált jelentett.^[399] Sok esetben a felkelők hozzátartozóira is hasonló sors várt. Kozlovszkij feleségét és két fiát, akiket március elején túszul ejtettek, koncentrációs táborba küldték, csak 11 éves kislánya kerülte el ezt a sorsot.^[400]

Mi történt a Finnországba menekült felkelőkkel? Több mint nyolcezren menekültek át a jégen, és menekülttáborokba zárták őket Terijokiban, Viborgban és Inóban. Szinte valamennyi tengerész és katona volt, csak nagyon kis számban voltak közöttük civil férfiak, asszonyok és gyerekek.^[401] A Vöröskereszt látta el őket élelemmel és ruhaneművel. Sokan kaptak munkát útépítéseknél és más közmunkáknál. De az élet a táborokban nagyon sivár és nyomasztó volt, és a menekültek számára, akiknek kezdetben nem engedték meg, hogy találkozzanak a helyi lakossággal, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. A finn kormány a Népszövetséghez fordult más országokba történő letelepítésük érdekében, míg a bolsevikok hazatoloncolásukat követelték fegyvereikkel együtt. Amnesztia ígéretére sokan visszatértek az országba, ahol letartóztatták és koncentrációs táborokba szállították őket. Május és június folyamán csoportjaik Dan börtönén utaztak át a kényszermunka és a közeli halál felé.^[402]

Az egyre növekvő levertség és keserűség ellenére Petricsenko továbbra is élvezte menekülttársai tiszteletét. Legnagyobb hibája az volt, mondták, hogy nem lövette agyon a kommunista vezetőket Kronstadtban. De ő is elismerte, amikor egy amerikai riporter meginterjúvolta Terijokiban, hogy a felkelés éretlen és rosszul szervezett volt. „Vereséget szenvedtünk”, mondta, „de a mozgalom tovább él, mert magából a népből származik… Hozzám hasonló /milliók/ élnek Oroszországban, akik nem reakciós fehérek és nem gyilkos vörösök, és ezek el fogják pusztítani a bolsevikokat”.^[403] Petricsenko további száműzetésbeli életéről csak keveset tudunk. A kronstadti felkeléssel foglalkozó egyik szovjet dokumentum és visszaemlékezés gyűjtemény szerint a felkelés vezetőjének egy oroszországi barátjához írott 1923. november 17-i leveléből azon szándéka tükröződik, hogy elismerje hibáját, és jelzi, hogy hazatérési engedélyért akar folyamodni.^[404] Kétséges azonban a levél szerzősége. Egy eszer lapban 1925 decemberében megjelent Petricsenko-cikk tanúsága szerint nem vizsgálta felül a felkelésben játszott szerepét, melyet változatlanul a kommunista párt vagy inkább vezetőinek diktatúrája ellen kitört spontán felkelésnek tartott.^[405]

A polgárháború hivatalos szovjet története hibásan írja, hogy Petricsenko hamarosan elhagyta Finnországot, és Csehszlovákiában telepedett le. Valójában közel negyedszázadon át Finnországban maradt. Közvetlenül a vereséget követően, mint láttuk, kész volt együttműködni a nyugat-európai emigráns körökkel, akikkel együtt bízott abban, hogy felszabadítják Oroszországot a bolsevik uralom alól. Később azonban egy szovjetbarát csoporthoz csatlakozott Finnországban. A II. világháború idején összeütközésbe került a finn hatóságokkal, és 1945-ben hazatelepült Oroszországba, ahol azonnal letartóztatták. Egy börtöntáborban halt meg egy vagy két évvel később.^[406]

7. EPILÓGUS

Kronstadt elesett. A felkelők elszántan és bátran harcoltak. De esélyeik a sikerre kezdettől fogva csekélyek voltak. A felkelést, mint ezt maguk a vezetők is elismerték, rosszul időzítették és rosszul készítették elő. A tengerészeknek nem volt inváziós erejük, nem számíthattak külső segítségre sem, míg a polgárháborúban győztes bolsevikok szabadon összpontosíthatták fegyveres erőik legjavát ellenük. A Finn-öböl jege még szilárd volt, ami lehetővé tette a kormány számára, hogy nagy erejű gyalogos támadást indíthasson az elszigetelt felkelő erőd ellen. A polgárháború szovjetellenes mozgalmaihoz képest Kronstadt kis jelentőségű ügy volt. Ha a bolsevikok meg tudták állítani Gyenyikint, Kolcsakot és Jugyenyicset, meghátrálásra tudták kényszeríteni Pilsudski légióit, akkor Kronstadt önmagában nem jelenthetett komoly katonai fenyegetést.

Ami igazából megriasztotta a bolsevikokat, az annak lehetősége volt, hogy a felkelés egy általános szárazföldi felkelés elindítója vagy egy új intervenció támadó éke lehet. Az ország, jól tudták, a tömegfelkeléssel határos nyugtalanság állapotában volt. Eddig elszigeteltségben tudták tartani ellenfeleiket; de Kronstadt, bár kevesebben vettek részt az eseményekben, mint mondjuk a szibériai vagy tambovi parasztfelkelésekben, jól kiképzett személyi állománya miatt jelentős erőt képviselt, és távoli területek helyett a Baltikumban helyezkedve el, ugródeszkául szolgálhatott volna egy inváziós hadseregnek.

Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a felkelés győzhetett volna. Az orosz emberek, bármennyire is nekikeseredtek, kimerültek voltak a háború következtében és demoralizálódtak, és bár sok sérelmet kellett elviselniük a kormány részéről, még mindig jobban féltek egy fehér restaurációtól, mint a gyűlölt kommunistáktól. Továbbá a pétervári sztrájkok, amikbe a tengerészek reményeiket vetették, már túljutottak csúcspontjukon. Ami a külső támogatást illeti, a nyugati hatalmak felhagytak az intervenciós politikával, és lépéseket tettek a bolsevikokkal való megegyezés felé. A felkelés nem hiúsította meg az angol-szovjet kereskedelmi szerződés megkötését, amit a fehérek reméltek, és amitől a bolsevikok féltek; a megállapodást március 16-án alig néhány órával a Kronstadt elleni végső támadás kezdete előtt írták alá Londonban. Ugyanezen a napon Moszkvában barátsági szerződést kötöttek Törökországgal. Kronstadt a lengyelekkel folytatott tárgyalásokat sem akadályozta meg, mivel a lengyelek nem vágytak újabb harcot kezdeni régi ellenfelükkel. A rigai szerződést március 18-án írták alá, miközben a kommunista csapatok az ellenállás utolsó fészkeit számolták fel. Finnország is hátat fordított a felkelőknek, és megakadályozta, hogy bármiféle segélyszállítmány is keresztülhaladjon határain. Végül az orosz emigránsok is ugyanolyan megosztottak és tehetetlenek maradtak, mint amilyenek korábban voltak, és semmi esély nem volt az együttműködésre. Vrangel tábornok, akinek csapatait szétszórták és harci kedvét megtörték, nem volt olyan helyzetben, hogy segítséget nyújthatott volna; már csupán ahhoz is hónapokra lett volna szükség, hogy csapatait mozgósítsa, és a Földközi-tengertől a Baltikumba szállítsa. Egy második front megnyitása délen pedig szinte biztos vereséget jelentett volna.

A felkelők számára a siker egyetlen reményét a szárazföld elleni azonnali támadás jelentette. Ha megfogadják a „katonai szakértők” tanácsait, és hídfőt építenek ki Oranienbaumban, akkor jó esélyük lett volna arra, hogy a Vörös Hadsereg egységei és minden bizonnyal a polgári lakosok is, csatlakozzanak hozzájuk. Egy állam elleni felkelés, mint Alekszandr Berkman megfigyelte, előfeltételezi a kezdeményezés megragadását és az elszánt csapásmérést, nem engedve így időt a kormánynak arra, hogy összeszedje erőit. Ha elszigetelődik vagy kivár a felkelés, az a biztos vereséget jelenti. Ebből a szempontból, mint Berkman megjegyezte, Kronstadt megismételte a Párizsi Kommün végzetes hibáját: ahogy az utóbbi nem indított azonnal támadást Versailles ellen, míg Thiers kormánya szervezetlen volt, úgy Kronstadt sem indult Pétervár ellen, mielőtt a hatóságok felkészültek volna a védelemre.^[407] 1908 márciusában Lenin egy, a Kommünről megemlékező cikkében hasonló észrevételt tett, amikor kijelentette, „a proletariátus felesleges nagylelkűsége volt: ki kellett volna irtania ellenségeit, s ehelyett igyekezett erkölcsileg hatni rájuk, lebecsülte a merőben katonai jellegű akciók jelentőségét a polgárháborúban, és ahelyett, hogy egy Versailles ellen indított erélyes támadással tetőzte volna be Párizsban aratott győzelmét, késedelmeskedett, és időt adott a versailles-i kormánynak arra, hogy összegyűjtse a sötét erőket, és felkészüljön a véres májusi hétre.”^[408] Mintha az 1921-es Kronstadti Kommünről írta volna.

xxx

Nehéz így nem arra a következtetésre jutni, hogy csak idő kérdése volt, hogy a felkelőket leverjék, amit csak megrövidített a szárazföldi invázió. Ez a megállapítás akkor is igaz lenne, ha ki tudtak volna tartani addig, amíg a jég elolvad, és segítséget kapnak nyugatról. Nyílt vízzel védve és ellátva élelemmel, gyógyszerekkel és lőszerrel, néhány héttel tovább tarthattak volna ki, és súlyosabb veszteségeket okozhattak volna a bolsevikoknak, de előbb vagy később összeomlott volna a felkelés, ha nem is csupán a katonai nyomás következtében, akkor az erőnek és a gazdasági engedményeknek azon kombinációja következtében, ami megpecsételte a pétervári sztrájkmozgalom és a vidéki parasztfelkelések sorsát is. Az Új Gazdasági Politika mindenütt kifogta a szelet az elégedetlenség vitorlájából, és ez alól Kronstadt sem volt kivétel.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamilyen módon Kronstadt volt a felelős a NEP-ért, bár minden bizonnyal meggyorsította bevezetését. 1921 márciusára Leninnek már nem volt szüksége további érvekre ahhoz, hogy feladja a hadikommunizmus programját, ő és társai a polgárháború vége óta újraértékelték gazdaságpolitikájukat, és már hetekkel a felkelés kirobbanása előtt megfogalmazták a NEP alapvető vonásait. 1920 decemberében, amikor a VIII. Szovjetkongresszuson az eszer és a mensevik küldöttek az élelmiszerrekvirálás eltörlésére és a természetbeni adó bevezetésére szólítottak fel, Lenin már foglalkozott e változtatások gondolatával. Több hét telt el azonban addig, amíg valamilyen tettekre is sor került. Végül a nyugtalanság terjedése meggyőzte arról, hogy a bolsevik uralom további léte forog kockán, és a Poltibüró február 8-i ülésén, amelyen az agrárpolitika egész kérdéskörét áttekintették, tervezetet terjesztett elő a rekvirálás terményadóval történő felváltásáról és a parasztok jogáról, hogy miután eleget tettek az állammal szembeni kötelezettségeiknek, szabadon rendelkezhessenek termékeikkel. Az ezt követő hetekben a tervezetet széles körben vitatták a sajtóban. Február 24-én, öt nappal a kronstadti robbanás előtt, Lenin egy részletes tervezetet terjesztett a Központi Bizottság elé azzal a céllal, hogy vegyék fel a küszöbönálló X. Pártkongresszus napirendjére.^[409]

De a felkelés jelentőségével tisztában volt a Moszkvában március 8-án megnyílt kongresszus. A népi ellenállás hevességére rávilágítva a felkelés megerősítette azt az érzést, hogy haladéktalanul cselekedni kell, és hogy semmi kétségnek nincs helye az azonnali reformok szükségességével kapcsolatban. A párt látta az írást a falon. Valójában voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy a felkelésre sosem kerül sor, ha a NEP-et legalább egy hónappal azelőtt bevezették volna.^[410] Bárhogy is volt, általános volt az egyetértés, hogy a reformok nem tűrnek halasztást, különben a bolsevikokat kisöpri a hatalomból a népi düh növekvő hulláma. Kronstadt, mutatott rá Lenin, „mindennél jobban fényt vet a valóságos helyzetre”. Lenin látta, hogy a zendülés nem elszigetelt véletlen, hanem a vidéki felkeléseket, az üzemi zavargásokat és a fegyveres erőkön belüli növekvő erjedést átfogó elégedetlenségi hullám része. A hadikommunizmus gazdasági válsága, jelentette ki, „politikaivá: Kronstadttá” alakult át, és a bolsevizmus jövője az egyensúlytól függ.^[411]

A X. Pártkongresszus, a bolsevizmus történetének legdrámaibb kongresszusa, alapvető változást jelzett a szovjet politikában. Lenin évekkel korábban a szocializmus oroszországi győzelmének két előfeltételét jelölte meg: a nyugati proletárforradalmak támogatása és az orosz munkások és parasztok közötti szövetség.^[412] 1921-re a feltételek egyike sem valósult meg. Ennek eredményeként Lenin arra kényszerült, hogy feladja álláspontját, miszerint az európai forradalmak támogatása nélkül a szocializmusba való átmenet lehetetlen. Ebben rejlik lényegét tekintve a „szocializmus egy országban” magva, mely doktrínát Sztálin fejlesztett ki néhány évvel később, és ami a forradalmi folyamat ütemének csökkenését hozta magával; külföldön a tőkés hatalmakhoz, belföldön pedig a parasztsághoz való alkalmazkodást. A halaszthatatlan és mindennél fontosabb szükség a lázongó vidéki lakosság lecsendesítése volt. Ahogy Lenin a X. Kongresszuson kifejtette, „csak a parasztsággal kötött megállapodás mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban addig, amíg más országokban nem zajlik le a forradalom”.^[413] Három évvel korábban, 1918 márciusában Lenin ehhez hasonló módon vonult vissza a nemzetközi fronton, amikor elutasította a Németország elleni „forradalmi háborút”, és aláírta a breszt-litovszki békeszerződést. Most annak érdekében, hogy „lélegzetvételnyi szünethez” jussanak, amit 1918-ban megtagadtak a bolsevikoktól, Lenin a hadikommunizmust egy sokkal óvatosabb és békülékenyebb belpolitikai programmal váltotta fel. „Ki kell elégítenünk a középparasztok gazdasági igényeit, és be kell vezetnünk a szabad kereskedelmet”, jelentette ki, „különben a világforradalom késlekedése következtében az oroszországi proletárhatalom fenntartása lehetetlenné válik”.^[414]

Így március 15-én a X. Pártkongresszus elfogadta azt, amit az egyik küldött /a marxista tudós D. B. Rjazanov/ „paraszti Bresztnek” nevezett. Az intézkedés, ami az Új Gazdasági Politika sarokkövét jelentette, a kényszeren alapuló élelmiszerbegyűjtést terményadóval váltotta fel, és jogot adott a parasztoknak ahhoz, hogy terményfeleslegükkel szabadon rendelkezzenek a szabadpiacon. Ez volt az első igazán komoly lépés a hadikommunizmusból a vegyes gazdaság felé vezető úton. Valerij Oszinszkijnak a VIII. Szovjetkongresszuson előterjesztett központilag irányított elosztásra vonatkozó elképzelését feladták. A fegyveres útellenőrző osztagokat mind a vasútvonalakról, mind az utakról visszavonták, és a város és a falu közötti kereskedelem megélénkült. Emellett feloszlatták Trockij munkahadseregét, és a szakszervezetek bizonyos mértékű autonómiát kaptak, amibe beletartozott a jog saját hivatalnokaik választására és arra, hogy szabadon megvitathassák a munkások érdekeire kiható valamennyi kérdést. Az ezt követő intézkedésekkel helyreállították a magán-kiskereskedelmet és a fogyasztói termelést, miközben az állam a gazdaság „meghatározó ágait” – a nehézipart, a külkereskedelmet, a szállítást és a kommunikációt – tartotta meg saját kezében. Minden egyes ilyen intézkedés koporsószög volt a tömegellenállás koporsójába, miközben új életre keltek az orosz városok és falvak. A paraszti lázongások néhány hónapig még tovább tartottak Tambovban, Szibériában és a Volga medencéjében, de a kurszant-egységek és a Cseka csapatai – ugyanolyan egységek, amilyeneket Kronstadt ellen használtak – színre léptek, és 1921 augusztusára a komolyabb ellenállás megszűnt.

Lenin számára a NEP nem csupán olyan átmeneti intézkedés volt, ami a rend helyreállításának és a bolsevik hatalom megszilárdításának idejére szólt. „Amíg a nagyüzemi termelés”, mondta a X. Kongresszuson „új szerepet nem oszt a parasztság számára, addig biztosítanunk kell, hogy korlátozás nélkül gazdálkodjon.” Lenin elismerte, hogy a kollektivizálás a távoli jövő kérdése, és hogy elidegenítené a paraszti tulajdont. Sok éven át foglalkoznunk kell vele, mondta, „mivel a kisparaszt átalakítása, egész lelkialkatának és habitusának átformálása több generáció feladata”.^[415] Ezzel az engedménnyel Lenin hallgatólagosan elismerte mensevik bírálói érvelésének jogosságát, akik 1917-ben óva intettek elmaradott agrárországuk szocialistává való átalakításának idő előtti megkísérlésétől. Az igazi marxisták, mondták, tudták, hogy az idő még nem jött el, hogy a kis létszámú proletariátussal és nagytömegű parasztsággal rendelkező Oroszországban hiányzanak a szocialista forradalom lényegi előfeltételei. Engels is azt írta, hogy semmi sem rosszabb egy éretlen forradalomnál, aminek során egy szocialista párt jut hatalomra azt megelőzően, hogy az iparosodás és a demokrácia biztosítaná a fejlődéshez szükséges megfelelő feltételeket. A bolsevikok azonban kísérletet tettek arra, amit a történelmi materializmus doktrínája lehetetlennek minősít: szocialista forradalmat csinálni azelőtt, hogy ennek szükséges előfeltételei megteremtődtek volna. Az Új Gazdasági Politika e hiányosságok pótlására tett erőfeszítés volt. Mint Lenin előre látta, a NEP a gazdasági újjáéledés hosszú időszaka kellett legyen, a város és a falu közötti béke időszaka, ami alatt le kellett fektetni a szocialista társadalom alapjait.

xxx

A NEP-nek nagymértékben sikerült csökkentenie az orosz társadalom feszültségeit. De nem elégítette ki Kronstadt és a vele rokonszenvezők követeléseit. Bizonyos, hogy a gabonarekvirálás megszűnt, és hogy eltávolították az útakadályokat, a munkászászlóaljakat feloszlatták, és a szakszervezeteknek biztosították az államtól való függetlenség bizonyos mértékét. De az állami gazdaságok érintetlenek maradtak, és a kapitalizmus részlegesen újjászületett az ipari szektorban. A proletárdemokrácia elveivel szemben emellett a régi igazgatók és szakemberek továbbra is kezükben tartották a nagyüzemeket; a munkások továbbra is a „bérrabszolgaság” áldozatai maradtak, akiket a korábbiakhoz hasonlóan kizártak az irányító szerepből.

Természetesen a hadseregben sem éledt újjá a demokrácia. A hajóbizottságok választásának joga és a politikai biztosi intézmény megoldatlan kérdés maradt. Kronstadt után már nem volt kérdés a hatalom decentralizálása vagy a katonai fegyelem enyhítése a flottán belül. Éppen ellenkezőleg, Lenin azt javasolta Trockijnak, hogy számolják fel a Balti Flottát, mivel a tengerészek megbízhatatlanok, és a hadihajók harci értéke is kétséges. De Trockij meggyőzte kollégáit arról, hogy egy ilyen drasztikus lépés szükségtelen. A szovjet tengerészetet megtisztították minden más véleményen lévő elemtől, és teljesen újjászervezték, ifjúkommunistákkal töltve fel a haditengerészeti tisztiiskolákat annak érdekében, hogy az elkövetkező években hű vezetéssel rendelkezzenek. Ugyanakkor a fegyelmet megerősítették a Vörös Hadseregben, és a paraszti és munkás önkéntesekből felállítandó népi milícia tervét egyszer s mindenkorra feladták.^[416]

Ami még ennél is fontosabb, a felkelők egyetlen politikai követelését sem teljesítették. Ehelyett inkább a diktatórikus uralom erősödött. A NEP engedményei a valóságban nyíltan a bolsevik hatalmi monopólium megszilárdítását célozták. A X. Kongresszusra készített beszédvázlatában Lenin ezt jegyezte fel: „Kronstadt tanulsága: a politikában -a párt sorainak szorosabbra zárása, és a párton belüli fegyelem erősítése, a mensevikekkel és a szociálforradalmárokkal szembeni küzdelem fokozása; a gazdaság területén – a középparasztság lehető legnagyobb mértékű kielégítése”.^[417] Ennek megfelelően a népi kezdeményezés béna, a szabad szovjetek meghiúsult álom maradt. Az állam nem volt hajlandó helyreállítani a Petropavlovszk-határozat által követelt szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, és szabadon engedni a politikai bűncselekmények elkövetésével vádolt szocialistákat és anarchistákat. Az újjáéledő szovjetek kormányzati koalíciójának bevezetése helyett szisztematikusan elnyomták a baloldali pártokat. Március 17-e éjszakáján szomorú egybeesésként a Kronstadti Forradalmi Bizottság Finnországba menekülésével, a lemondatott grúz mensevik kormány, Szovjet-Oroszország utolsó ilyen kormánya, nyugat-európai száműzetésbe ment Batumi fekete-tengeri kikötőjéből.^[418] A polgárháború idején, amikor a fehérek minden oldalról szorongatták a bolsevikokat, a baloldali szovjetbarát pártoknak az állandó zaklatás és felügyelet viszonyai között bizonytalan létet engedtek. Kronstadt után még ezt sem tűrték tovább. A törvényes ellenzék minden igénye megszűnt 1921 májusában, amikor Lenin kijelentette, hogy a bolsevikokkal rivalizáló minden szocialista helye a fehérgárdisták mellett, rácsok mögött vagy száműzetésben van.^[419] Az elnyomás új hulláma rontott neki a mensevikeknek, az eszereknek és az anarchistáknak, akiket a hatóságok a felkelésben való bűnrészességgel vádoltak. A szerencsésebbeknek engedélyezték, hogy külföldre távozzanak, de ezrek akadtak fenn a Cseka hálóján, és száműzték őket messze északra, Szibériába és Közép-Ázsiába. Az év végére a politikai ellenzék tevékeny maradványait elhallgattatták vagy a föld alá kényszerítették, és az egypárti uralom megszilárdítása teljessé vált. Így Kronstadt, a tekintélyelvű rendszerek elleni minden sikertelen felkelési kísérlethez hasonlóan, a céljával ellentétes eredményt ért el: a népi önkormányzat új korszaka helyett a kommunista diktatúra minden korábbinál nagyobb súllyal nehezedett az országra.

A bolsevik uralom erősödése együtt járt a párton belüli megosztottság felszámolására irányuló törekvéssel. A „pártdemokráciának” nem kegyelmezve Lenin kijelentette, hogy a frakcióharcot azonnal fel kell számolni, ha a rendszer túléli a jelenlegi válságot. „Elérkezett az ideje annak”, mondta a X. Kongresszuson, „hogy véget vessünk az ellenzékiségnek, ami egyáltalán nem hiányzik senkinek; elegünk van az ellenzékből.”^[420] Lenin Kronstadtot az ellenzékiek megadásra kényszerítésére szolgáló furkósbotként használta, utalva arra, hogy a pártpolitika elleni bírálatuk bátorította a felkelőket arra, hogy fegyvert fogjanak a kormány ellen.^[421] Álláspontja erős támogatásra talált hallgatói között, akik osztották félelmét attól, hogy egy tömegfelkelés kiveti őket a hatalomból. „Jelenleg”, mondta az egyik szónok, „a párton belül három frakció létezik, és e kongresszusnak meg kell mondania, hogy a továbbiakban eltűrünk-e ilyen helyzetet. Véleményem szerint nem mehetünk e három frakcióval Kozlovszkij tábornok ellen, és a pártkongresszusnak ezt ki kell mondania.”^[422] A küldöttek készséggel engedtek a követelésnek. Egy éles hangú határozatban elítélték a Munkásellenzék programját, mint amely „szindikalista és anarchista elhajlás” a marxista hagyománytól. Egy, „A pártegységről” szóló másik határozatban Kronstadtot példaként idézték arra, hogy a belső vitákat hogyan tudják kihasználni az ellenforradalmi erők, és felszólítottak a párton belüli összes frakció és csoport azonnali feloszlatására. Záróbekezdésében, amit közel három évig titokban tartottak, a Központi Bizottságot rendkívüli hatalommal ruházták fel, feljogosítva arra, hogy a párt soraiból kizárja a más véleményen lévőket.^[423] Nem sokkal ezután Lenin elrendelte a megtisztítást azért, hogy távol tartsa a megbízhatatlan elemeket. Nyár végére a tagságnak közel egynegyedét kizárták a pártból. Egy ilyen érzékeny liberter, mint Alekszandr Berkman számára Kronstadt olyan kiábrándító tapasztalat volt, ami a bolsevik elmélet és gyakorlat kritikus felülvizsgálatára vezette. A felkelés, legalábbis annak tragikus drámaisága, mégsem hatott másokra akkoriban döntő jelentőségű eseményként. Nem játszott főszerepet a lenini rendszer politikájának meghatározásában; a külügyek és belügyek terén tett engedmények felé mutató mozgás a polgárháború vége óta folyamatos volt. Fontossága inkább abban rejlik, hogy egy átfogó társadalmi válság – a hadikommunizmusról a NEP-re való áttérés – szimbólumaként jelent meg, mely válságot a Komintern IV. Kongresszusán mondott beszédében a szovjet történelem legsúlyosabb válságának minősített.^[424] De mikor az idő múlása meghozta a sztálinista totalitarianizmus új korszakát, a felkelés új jelentőségre tett szert. „Az igazság pillanatában”, írta Emma Goldman 1938-ban a nagy tisztogatás tetőpontján, „a Kronstadtban elfojtott hangok felerősödtek e tizenhét év alatt”. „Milyen kár”- tette hozzá -, hogy „a halál hallgatása gyakran sokkal hangosabb, mint az élők hangja”.^[425] A moszkvai perek és a sztálinista terroruralom szemszögéből a felkelés sok szempontból az orosz forradalom történetének válaszútjaként tűnik fel, a bürokratikus elnyomás győzelmét és a szocializmus decentralizált és liberter formájának végső vereségét jelezve.

Nem arról van szó, hogy a szovjet totalitarianizmus Kronstadt leverésével kezdődött, vagy hogy ez már akkoriban is szükségszerű volt. „Gyakran mondják”, jegyezte meg Victor Serge, „hogy a sztálinizmus gyökerei a bolsevizmus kezdeteiig nyúlnak vissza. Ezt nem vitatom. Csakhogy a bolsevikokban sok más dolog – más dolgok egész tömege – is gyökerezett, és azok, akik átélték az első győzelmes forradalom első éveinek lelkesedését, azok sosem feledhették el azt. Vajon helyénvaló-e egy élő embert a holttest halottszemléje során tett orvosi megállapítások alapján megítélni?”^[426] Más szavakkal, a húszas évek elején a szovjet társadalom számára még számtalan más út is nyitva maradt. Még, ahogy Serge maga is hangsúlyozta, a bolsevik elméletben s gyakorlatban mindig is jelen volt egy nyíltan vállalt autoritariánus törekvés. Lenin megrögzött elitizmusa, ragaszkodása a centralizált vezetéshez és a szigorú pártfegyelemhez, fellépése a polgári szabadságjogok ellen és a terror szentesítése – mindez mélyen rányomta bélyegét a kommunista párt és a szovjet állam további fejlődésére. A polgárháború alatt Lenin e politikát a rendkívüli helyzet által kikényszerített, rövidtávú intézkedésekként igyekezett igazolni. De a rendkívüli helyzet sosem szűnt meg, és időközben kiépült a jövőbeni totalitariánus rendszer apparátusa. Kronstadt vereségével és a baloldali ellenzék felszámolásával a dolgozók demokráciájának utolsó valóságos követelése is a történelembe süllyedt. Ezután a totalitarianizmus, ha nem is elkerülhetetlenné, de véglegessé vált.

1924-ben Lenin meghalt, és a bolsevik vezetés heves hatalmi harcokba bonyolódott. Három évvel később érte el ez a harc csúcspontját, amikor a Központi Bizottság a X. Kongresszus pártegységről szóló titkos záradékára hivatkozva Trockijt kizárta a pártból, és nem sokkal később száműzte. Ironikus módon, amikor Trockij megfogalmazta saját ellenzéki álláspontját Sztálin önkényuralma és bürokratizmusa ellen, Kronstadt szellemét szembefordították vele a liberter szocialisták, akik emlékeztették a felkelés leverésében játszott szerepére. E bírálatokra válaszul Trockij megkísérelte kimutatni, hogy közvetlen módon nem vett részt az eseményekben. „Ténykérdés”, írta 1938-ban, „hogy a legcsekélyebb mértékben sem vettem részt személyesen Kronstadt pacifikálásában és az ezt követő elnyomásban.”^[427] Az események folyamán, jelentette ki, mindvégig Moszkvában maradt; Zinovjev intézte az ügyeket Péterváron; és az elnyomás a Cseka műve volt, amit Dzerzsinszkij vezetett, aki senki részéről nem tűrt el semmiféle beavatkozást.

Bárhogy is történt, mondta, a felkelést le kellett verni. Az idealisták mindig „túlzásokkal” vádolják a forradalmakat, amelyek ténylegesen „a forradalmak igazi természetének kitörései, mely forradalmak maguk is a történelem »túlzásai«„. Kronstadt nem volt egyéb, mint „a kispolgárság fegyveres reakciója a társadalmi forradalom nehézségeire és a proletárdiktatúra szigorára”. Ha a bolsevikok nem cselekszenek gyorsan, a felkelés elsöpörte volna őket, és utat nyitott volna az ellenforradalom áradása előtt. Vajon bírálói megtagadják a kormánytól a jogot arra, hogy megvédje magát, vagy hogy megfegyelmezze saját fegyveres erejét? Eltűrhet-e egyetlen kormány is egy katonai zendülést? Vajon harc nélkül át kellene engedni hatalmunkat? Amit a bolsevikok Kronstadtban tettek, volt Trockij végkövetkeztetése, „tragikus szükségszerűség” volt.^[428]

De bírálóit nem győzte meg. Minden bizonykodása ellenére Trockij, mint hadügyi népbiztos, és mint a Forradalmi Haditanács elnöke általában, felelős volt Kronstadt leveréséért. Valójában járt Péterváron, ahol kiadta a március 5-i ultimátumot; ellátogatott Oranienbaumba és Krasznaja Gorkába is, és nem kis szerepet játszott a kommunista katonai előkészületek ellenőrzésében, ha nem is olyan döntő szerepet, mint Zinovjev és Tuhacsevszkij. Továbbá, mint Dwight MacDonald erre rámutatott, Trockij sosem válaszolt arra a vádra, hogy a bolsevikok a felkeléssel szükségtelen brutalitással és engesztelhetetlenséggel bántak. Mennyire vették komolyan a békés megegyezésre tett kísérleteket? Ha igaz az, hogy a fehérek hasznot hajthattak volna a párton belüli megosztottságból, akkor vajon a tömegnyomással szemben alkalmazott fojtó diktatúra veszélyei nem voltak-e ennél nagyobbak? Vajon egy sztálinista klikk könnyen át tudta volna venni egy olyan párt feletti ellenőrzést, amely nagyobb mértékű részvételt enged a tömegeknek és nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek?^[429] Ehhez hasonlóan Anton Ciliga támadta azt a bolsevik állítást is, hogy ha Kronstadtot nem verik le, akkor átengedték volna a reakciónak. Ez lehetséges, mondta Ciliga, de az biztos, hogy a forradalmat elpusztították 1921-ben.^[430]

Végül a kronstadti győzők estek áldozatául annak a rendszernek, amit segítettek megteremteni. Trockijt és Zinovjevet „a nép ellenségének” bélyegezték, akik szándékosan segítséget nyújtottak az ellenforradalomnak. A „Júdás Trockij”, jelentette ki egy 1939-es szovjet röpirat, telezsúfolta Kronstadtot saját csatlósaival, beleértve a banditákat és a fehérgárdistákat is, miközben szándékosan elterelte a figyelmet erről a szakszervezeti kérdéssel. Egy másik sztálinista munka a felkelést Trockij „védencének, a Hetedik Hadsereg parancsnokának, Tuhacsevszkijnek” és a „régi trockistának, Raszkolnyikovnak”, a Balti Flotta parancsnokának tulajdonította. Az árulókkal leszámolni a párt az „igazi leninistát és Sztálin közeli barátját, Kliment Vorosilovot küldte /aki a kronstadti fronton csak kis szerepet játszott komisszárként/.^[431] A forradalom egymás után nyelte el gyermekeit. Zinovjevet, Tuhacsevszkijt és Dibenkot a nagy tisztogatás során agyonlőtték; Trockijt Mexikóban meggyilkolta egy szovjet titkosrendőr; Raszkolnyikov és Lasevics öngyilkosságot követett el. A Kronstadtba ment pártküldöttek közül sokan, mint Pjatakov, Zatonszkij és Bubnov, Sztálin börtöneiben tűntek el. Kalinyin szinte az egyedüli túlélő, aki természetes halállal halt meg 1946-ban. De Kronstadt mártírjai tovább élnek, emléküket kegyelettel őrzik az emberek, mint a forradalom ártatlan gyermekeinek emlékét.^[432]

Paul Avrich: Kronstadt, 1921 Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1970.

A. MELLÉKLET

Memorandum egy kronstadti felkelés szervezésének kérdéséről^[433]

Szigorúan bizalmas 1921

Olyan információk érkeznek, amelyek alapján okunk van feltételezni, hogy tavasszal felkelés tör ki Kronstadtban. Ha előkészítése során külső támogatást is kap, számíthatunk a felkelés teljes sikerére, amit a következő körülmények segítenek.

Jelenleg Kronstadt kikötőjében állomásozik a még ma is jelentős katonai erőt képviselő Balti Flotta valamennyi csatahajója. Ezzel összefüggésben Kronstadtban ma a legszámottevőbb erőt a flotta matrózai és a kronstadti erődben szolgálatot teljesítő tengerészek jelentik. Minden hatalom a kommunista tengerészek kis csoportja /a helyi Szovjet, a Cseka, a Forradalmi Törvényszék, a komisszárok, a hajók pártszervezetei stb./ kezében összpontosul. A helyőrség többi katonája és a város lakossága nem játszik jelentős szerepet. A tengerészek között a fennálló renddel szembeni elégedetlenség sok és tévedhetetlen jele figyelhető meg. A tengerészek valamennyien a felkelőkhöz csatlakoznának, ha egy kis csoport gyors és határozott fellépéssel magához ragadná a hatalmat Kronstadtban. A tengerészek között már alakulóban van egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb akciók végrehajtására is.

A szovjet kormány pontos információval rendelkezik a tengerészek ellenséges érzületéről. A szovjet kormány erre tekintettel utolsó alkalommal csak egy heti élelmet küldött Kronstadtba, míg korábban egy hónapra elegendő élelmiszerkészleteket hajózott be. A tengerészek körében olyan erős a szovjet hatóságokkal szembeni ellenszenv, hogy kivezényelték a Vörös Hadsereg egy gyalogos ezredét a Finn-öböl jegén át Kronstadtba vezető utak védelmére. De a felkelés kitörése esetén ez az ezred nem lesz képes a tengerészekkel szemben komoly ellenállást kifejteni, mert ha a felkelést előkészítik, a tengerészek tudni fognak az ezred létéről.

A flotta és a kronstadti erődítmények megszerzése a felkelés számára fölényt biztosit a Kotlin-szigettől távolabb elhelyezkedő erődítmények felett. Ezeknek az erődöknek a tüzérsége nem képes Kronstadtot lőni, míg a kronstadti tüzérség közvetlenül ezekre az erődökre irányíthatja tüzét. /Az Obrucsev erődben 1919 májusában kitört felkelést fél órával azután sikerült leverni, hogy a kronstadti tüzérség lőni kezdte az állásokat./

A bolsevikok számára a felkelés kitörését követően azonnal igénybe vehető egyetlen katonai támaszpont Krasznaja Gorkában van /az erőd a szárazföldön helyezkedik el a Finn-öböl déli partján/. De a krasznaja gorkai tüzérség ereje messze elmarad a kronstadti hajók és az erőd tüzérségének tűzerejétől. A Kronstadtban állomásozó hajókon legalább 32 tizenkét hüvelykes és 8 tíz hüvelykes ágyú van /nem beszélve a kisebb kaliberűekről, amelyek állapotáról nincs információ/; Krasznaja Gorkában csak 8 tizenkét hüvelykes és 4 nyolc hüvelykes ágyú van, a kisebb kaliberűek pedig nem veszélyesek Kronstadtra. Ráadásul a kronstadti, a krasznaja gorkai erődök és a flotta tüzérségének lőszerellátmányát a kronstadti raktárakban tárolják, így az a felkelők kezébe kerül. Ezért a bolsevikok nem tudják a kronstadti felkelést a krasznaja gorkai tüzérség segítségével elfojtani. Az ellenkezőjét kell feltételeznünk: egy Krasznaja Gorka és Kronstadt közötti tüzérségi párbajból az utóbbi kerülne ki győztesen /a Krasznaja Gorkában 1919 májusában /júniusában/ kitört felkelést Kronstadt verte le négy órás tüzérségi tűz után, ami a krasznaja gorkai körzet valamennyi épületét elpusztította – a bolsevikok szándékosan nem lőtték a krasznaja gorkai ütegeket, hogy később is tudják használni azokat/.

A fentiekből világos, hogy kivételesen kedvezőek a körülmények egy kronstadti felkelés sikeréhez: 1. a felkelést energikusan szervező összetartó csoport léte; 2. a tengerészek között terjedő elégedetlenség; 3. a Kronstadt közvetlen környezetére szorítkozó kis műveleti övezet, amely biztosítja a felkelés teljes sikerét; 4. lehetőség arra, hogy a felkelést teljes titokban készítsék elő, ami Kronstadt Oroszországtól való elszigeteltségéből és a tengerészek homogenitásából és szolidaritásából következik.

Ha a felkelés sikeres, a bolsevikok, mivel harcra fogható hadihajójuk nincs Kronstadton kívül, és mivel nincs lehetőségük arra, hogy a szárazföldön a kronstadti ütegek elhallgattatásához elegendő tűzerőt összpontosítsanak /különös tekintettel arra, hogy Krasznaja Gorka nem használható fel ilyen célra/, nem lesznek olyan helyzetben, hogy Kronstadtot tüzérségi tűzzel vagy összehangolt partraszállási hadművelettel magadásra bírják.^[434] Meg kell jegyezni továbbá, hogy a Kronstadti erőd és a flotta olyan nagyszámú partraszállás elleni fegyverzettel van felszerelve, hogy áthatolhatatlan tüzet képes nyitni. A partraszálláshoz először el kell hallgattatni ezt a tüzérséget, s ehhez a feladathoz a bolsevikok nem rendelkeznek elég erővel, tekintettel Kronstadt és a flotta partraszállók ellen harcolókat segítő nehéztüzérségére.

Mindezekre tekintettel a felkelést követően Kronstadtban kialakuló katonai helyzetet teljes mértékben biztonságosnak kell tekintetnünk, és a támaszpont képes lesz a szükséges ideig kitartani.

A belső életfeltételek a felkelést követően azonban végzetesek lesznek Kronstadt számára. A felkelést követően csak néhány napra elegendő élelmiszer lesz a városban. Ha Kronstadt nem látja el magát élelemmel közvetlenül a fordulat előtt, és ha nem biztosítják Kronstadt további ellátását, akkor az élelmiszerhiány miatt Kronstadt ismét a bolsevikok uralma alá kerül. Az orosz bolsevikellenes szervezetek nem elég erősek ennek az élelmezési problémának a megoldásához, és arra kényszerülnének, hogy a francia kormányhoz forduljanak segítségért.

Annak érdekében, hogy Kronstadt élelmiszerellátása közvetlenül a felkelés kitörése után biztosítva legyen, arra van szükség, hogy a kitűzött időpont előtt a Balti-tengeri kikötőkben készen álljanak élelemmel megrakott szállítóhajók, hogy Kronstadtba hajózzanak.

Amellett, hogy az élelmiszerhiány következtében Kronstadt ismét behódolhat a bolsevikok előtt, fennáll annak a veszélye is, hogy a felkelők morálisan megtörnek, ami ugyancsak a bolsevik uralom helyreállítását eredményezheti. Ez az erkölcsi összeomlás elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a felkelő tengerészek nem kapnak kívülről, mindenekelőtt a Vrangel parancsnoksága alatt álló Orosz Hadseregtől biztosítékot arra, hogy rokonszenveznek velük és támogatják őket; és akkor is, ha a tengerészek úgy érzik, elszigeteltek Oroszország többi részétől, és lehetetlenségnek érzik, hogy a felkelés továbbterjedve megsemmisítse a szovjethatalmat magában Oroszországban.

Erre tekintettel rendkívül kívánatos lenne, ha a felkelés kitörése után a lehető legrövidebb időn belül francia hadihajók érkeznének Kronstadtba a francia segítség jelenlétét szimbolizálandó. Az ilyen egységek kiválasztása során kiemelt fontossága van a jelenleg Bizertában állomásozó Fekete-tengeri Flottának, mert a Balti Flotta tengerészeinek segítségére siető Fekete-tengeri tengerészek megérkezése hatalmas lelkesedést keltene az előbbiek között.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem számíthatunk normális hatalmi szervezet működésére Kronstadtban, különösen a fordulatot követő első napokban nem, és ezzel kapcsolatban a Vrangel tábornok parancsnoksága alatt álló Orosz Hadsereg vagy flotta megérkezése rendkívül jó hatással lehet, amennyiben Kronstadtban minden hatalom automatikusan az itt harcoló tisztek kezébe kerülne.

Továbbá ha feltételezzük, hogy a szovjethatalom megsemmisítését célzó katonai hadműveletek Kronstadtból Oroszországba tevődnek át, úgy ez a körülmény is sürgetővé teszi a Vrangel tábornok vezette fegyveres erők jelenlétét. Ezzel kapcsolatban szükséges utalni arra, hogy az ilyen hadműveletekhez – vagy az ilyen hadműveletekkel való fenyegetéshez – sebezhetetlen támaszpontként szolgálhat Kronstadt. A Kronstadtból kiinduló hadműveletek legközelebbi célja a védtelen Petrográd kell, hogy legyen, aminek bevétele azt jelenti, hogy a bolsevikok elleni csatát félig már megnyertük.

Ha azonban a Kronstadtból kiinduló Szovjet-Oroszország elleni hadműveletek megkezdése a közeljövőben különböző okok miatt nem kívánatos, akkor az a tény, hogy a francia főparancsnoksággal együttműködő bolsevikellenes orosz csapatokkal megerősítettük, hatalmas jelentőségű lehet Európa katonai és politikai helyzetének alakulása szempontjából az év tavaszán.

Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy ha a felkelés, kezdeti sikerek után, akár Kronstadt nem megfelelő élelmiszer-ellátottsága, akár a balti tengerészek demoralizálódása, akár pedig az erkölcsi és katonai támogatás hiánya miatt elbukik, az így kialakult helyzetben a szovjethatalom nemhogy gyengébb, hanem erősebb lesz, mint korábban volt és ellenségei hitelüket veszítik.

A fentiekre tekintettel az orosz bolsevikellenes szervezetek kitartanak azon álláspontjuk mellett, hogy nem segítik a kronstadti felkelést, ha nem kapnak a francia kormánytól kielégítő biztosítékot arra nézve, hogy megteszik a szükséges lépéseket, különös tekintettel a következőkre: 1. kötelezi magát arra, hogy anyagi támogatást biztosít a felkelés előkészítéséhez, aminek kedvező kimeneteléhez egészen csekély összegre, körülbelül 200 ezer frankra van szükség; 2. kötelezettséget vállal arra, hogy Kronstadtot a fordulat végrehajtása után is támogatja; 3. lépéseket tesz Kronstadt élelmiszerrel való ellátása érdekében, és biztosítja, hogy az első élelmiszerszállítmány közvetlenül a fordulat végrehajtása után megérkezzék Kronstadtba; 4. kijelenti, hogy egyetért azzal, hogy a felkelés után Kronstadtba francia hadihajók és Vrangel tábornok fegyveres erőinek szárazföldi és tengerészeti egységei érkezzenek.

A fentiekkel kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ha a francia Főparancsnokság és az orosz bolsevikellenes szervezetek nem vesznek részt a felkelés előkészítésében és irányításában, a felkelés Kronstadtban akkor is kitör, de a siker rövid időszaka után szükségképpen elbukik. Az utóbbi esetben a szovjethatalom tekintélye nagymértékben megerősödik, és ellenségei egy nagyon ritka alkalmat – valószínűleg soha vissza nem térő alkalmat – szalasztanak el arra, hogy hatalmukba kerítsék Kronstadtot, és súlyos csapást mérjenek a bolsevizmusra, amit nem képes viszonozni.

Ha a francia kormány elvben egyetért a fentiekben közöltekkel, akkor kívánatos lenne kijelölnie egy személyt, akivel a felkelés szervezői e kérdésben részletesen megállapodhatnának, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos információkat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozásához szükséges pénzalapokról.

B. MELLÉKLET

Amiért harcolunk^[435]

Az Októberi Forradalom győzelme után a munkásosztály azt remélte, sikerül kivívnia felszabadulását. De az eredmény az emberi személyiség minden korábbinál kíméletlenebb szolgaságba vetése volt. Az uralkodó rendőri és csendőri erői a kommunista bitorlók kezébe kerültek, akik ahelyett, hogy szabadságot adtak volna a népnek, beléoltották az emberekbe az állandó félelmet attól, hogy a Cseka kínzókamráiba kerülhetnek, amelynek rémségei messze felülmúlták a cári rendszer csendőrsége által elkövetett rémtetteket. A Cseka opricsnyikjainak ^[436]-jainak szuronyai, golyói – íme ezt vívta ki Szovjet-Oroszország munkássága annyi harc és szenvedés után. A munkásállam dicső címerét – a sarlót és a kalapácsot – a kommunista hatalmasságok szuronnyal és rácsos ablakkal cserélték fel annak érdekében, hogy biztosítva legyen a kommunista komisszárok és funkcionáriusok nyugodt élete és hivatali előmenetele.

De a legdicstelenebb és legbűnösebb az az erkölcsi szolgalelkűség, amit a kommunisták bevezettek: a munkások legbelső világába is behatoltak, és rákényszerítették őket arra, hogy kommunista módon gondolkodjanak. A bürokratizált szakszervezetek segítségével a munkásokat odaláncolták munkahelyeikhez, oly módon, hogy a munka nem öröm forrásává, hanem a rabszolgaság új formájává vált. A spontán lázadásokban kifejeződő paraszti tiltakozásra és sztrájkokra, kényszerítő körülmények között élő munkások megmozdulásaira tömeges kivégzésekkel és vérfürdőkkel válaszoltak, melyeken még a cári generálisok sem tudtak túltenni. A munkások Oroszországa, ahol először emelték fel a munka felszabadításának vörös zászlaját, azoknak vérében fürdik, akik életüket áldozták a kommunista uralom dicsőségéért. Ebbe a vértengerbe fojtják a kommunisták a munkások forradalmának összes nagy és fényes ígéretét és jelszavát. Az egyre határozottabban körvonalazódó kép azt mutatja, hogy az orosz kommunista párt annak ellenére, hogy ilyen színben szeretné feltüntetni magát, nem a munkások védelmezője. A munkások érdekei idegenek számára. A hatalmat kezébe ragadva egyedül annak elvesztésétől fél, és nem riad vissza semmiféle eszköztől: a rágalmazástól, az erőszaktól, a megtévesztéstől, a gyilkosságtól, és attól, hogy a felkelők családjain bosszút álljon.

Vége szakadt a munkások sok szenvedést elviselő türelmének. A földet itt is, ott is az elnyomás és erőszak elleni felkelés tüze borítja lángba. Terjed a munkások sztrájkmozgalma, de a bolsevik Ohrana ügynökei nem alszanak, és minden eszközt igénybe vesznek azért, hogy útját állják az elkerülhetetlenül bekövetkező harmadik forradalomnak, és megakadályozzák kitörését. De eljön a forradalom, és maguk a munkások hajtják majd végre. A kommunizmus generálisai tudják, hogy maga a nép kelt fel, mert látja, hogy elárulták a szocializmus eszméit. Tudva, hogy nem menekülhetnek a munkások haragja elől, még megpróbálják opricsnyikjaik segítségével börtönnel, sortüzekkel és más atrocitásokkal megfélemlíteni a felkelőket. De a kommunista diktatúra igája alatt élni borzalmasabb, mint meghalni.

A felkelő dolgozó nép megérti, hogy nincs a kommunisták elleni harc és az általuk bevezetett új szolgaság elfogadása között középút. Az úton végig kell menni. A kormány látszólag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényelték az utakat lezáró különítményeket, és tízmillió aranyrubelt fordítottak külföldi élelmiszervásárlásokra. De nem engedhetjük, hogy becsapjanak, mert emögött is az úr, a diktátor vaskeze rejtőzik, akinek szándéka az, hogy ezerszeresen fizessen vissza minden engedményért, amint ismét megszilárdul a hatalma.

Nem, nincs középút. Győzelem vagy halál! Vörös Kronstadt, a jobb- és baloldali ellenforradalmárok ostora példát mutat, újra forradalmi lépést tett. Felemelte a háromszázéves monarchia nyomdokaiba lépő kommunista uralom hároméves elnyomása ellen a lázadás zászlaját. Kronstadtban tették le a harmadik forradalom alapelvét, leverték a munkástömegeket szorító bilincseket, és utat nyitottak a szocialista alkotóképesség számára.

Ez az új forradalom felrázza a Kelet és a Nyugat munkásait is, példát mutatva a bürokratikus kommunista „kreativitással” szembenálló új, szocialista építésre. A külföldi munkástömegek saját szemükkel fogják látni, hogy amit ez idáig a munkások és a parasztok létrehoztak, az nem volt szocializmus. Egyetlen lövés, egyetlen csepp vér nélkül tették meg az első lépést. A munkásoknak nincs szükségük vérontásra. Csak önvédelemből használnak fegyvert. A kommunisták gyalázatos és felháborító tettei ellenére megelégszünk azzal, hogy elszigeteljük őket a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjuk ne akadályozza forradalmi munkánkat.

A munkások és a parasztok állhatatosan menetelnek előre, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést polgári rendszerével és a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusával, amely már a munkástömegek nyakára tette a kötelet, és azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja őket. A mostani felkelés végre lehetőséget teremt a munkások számára, hogy létrehozzák szabadon választott szovjetjeiket, amelyek a párt rájuk gyakorolt nyomásától mentesen működhetnek, és hogy a bürokratizálódott szakszervezeteket a munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség szabad szövetségeivé alakítsák át. Végre széthullik a kommunista autokrácia rendőri klubja.

C. MELLÉKLET

Szocializmus idézőjelben^[437]

Az Októberi Forradalomban a tengerészek és vöröskatonák, a munkások és parasztok vérüket ontották a szovjetek hatalmáért, a munkásköztársaság megteremtéséért. A kommunista párt nem sok figyelmet szentelt a tömegek vágyainak. Olyan csábító jelszavakat írtak zászlajukra, amelyek vonzották a munkásokat, saját táborukba vezették őket, és megígérték nekik, hogy a szocializmus ragyogó birodalmába vezetik őket, amihez csak a bolsevikok ismerik az odavezető utat.

A munkásokat és a parasztokat természetesen határtalan öröm fogta el. „Végre múltbeli legendává válik a földesurak és a tőkések igája alatti szolgaság” – gondolták. Úgy tűnt, elérkezett a földeken, a gyárakban és az üzemekben végzett szabad munka ideje. Úgy tűnt, hogy minden hatalom a dolgozók kezébe kerül.

A vonzó propaganda a párt soraiba vezette a munkások gyermekeit, ahol szigorú fegyelem várt rájuk. Ezután a kommunisták, elég erősnek érezve magukat, kiűzték a hatalomból a tőlük eltérő szocialista áramlatok híveit, majd magukat a munkásokat és a parasztokat is eltávolították az állam hajójából, miközben továbbra is nevükben uralkodtak az országban. Hatalmuk biztosítása érdekében a kommunisták megteremtették a komisszárok önkényuralmát Szovjet-Oroszország polgárainak teste és lelke felett. Minden érv és a dolgozók akarata ellenére hozzákezdtek a munka szabadsága helyett szolgaságot jelentő államszocializmus felépítéséhez.

A „munkásellenőrzés” viszonyai között szétzilálódott gyárakat és üzleteket ezután nacionalizálták a bolsevikok. A tőkések szolgáiból az állami vállalatok szolgáivá váltak a munkások. Hamarosan már ez sem volt elegendő, ezért tervbe vették a munkagyorsítási rendszer – a Taylor-rendszer – bevezetését. Az egész dolgozó parasztságot a nép ellenségének nyilvánították, és azonosították a kuláksággal. A kommunisták nagy energiával vetették magukat a parasztok tönkretételébe, az állami gazdaságok – az új földesúr, az állam birtokainak – megteremtésébe. Ezt kapták a parasztok a bolsevikok szocializmusától újonnan megszerzett földjeik szabad használata helyett. Az elrekvirált gabonáért és az elkobzott állatokért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeit kapták. A csere finom rendszere ez a munkásállamban – a kenyérért cserébe golyók és szuronyok!

A polgárok élete reménytelenül sablonossá és monotonná vált. Mindenki a hatóságok által megszabott időbeosztáshoz köteles tartani magát. Az egyén személyiségének és a szabad munkás életnek a szabad fejlődése helyett rendkívüli és példa nélküli szolgaság rendszere jött létre. Minden önálló gondolatot, a bűnös hatóságok tetteinek minden jogos bírálatát börtönbüntetéssel és nem ritkán kivégzéssel torolják meg. Egy „szocialista társadalomban” az emberi méltóságot semmibevevő halálbüntetés kezd gyakorivá válni.

Íme, ilyen a szocializmus ragyogó birodalma, amit a kommunista párt diktatúrája elhozott nekünk. Államszocializmust kaptunk a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításait engedelmesen végrehajtó szovjet funkcionáriusok szovjetjeivel. Az „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” jelszavát ezek az új „szovjetek” a „Mindent a komisszároknak!” jelszavává torzították. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára nem maradt más, mint az egyhangú és állandó munka.

A helyzet tűrhetetlenné vált, és a forradalmi Kronstadt megtette az első lépést, hogy letörje e börtön lakatját. Egy másfajta szocializmusért, a dolgozók szovjet köztársaságáért harcol, ahol a termelők maguk urai, és ahol megtermelt termékeikkel maguk rendelkeznek.

ANNOTÁLT BIBLIOGRÁFIA

ARCHÍVUMOK

Archive of Russian and East European History and Culture, Columbia University. Az Orosz Országos Bizottság iratanyagában található a felkelés szervezéséről Kronstadtban szóló Titkos Memorandum /”Dokladnaja zapiszka po voproszu ob organyizacii vossztanyija v Kronstadte”/ és más, az emigráns köröknek a felkelés idején folytatott tevékenységére vonatkozó iratok. Emellett a Columbia Archives otthont ad számos, Oroszországban akkoriban élő kortárstól származó, Kronstadttal kapcsolatos visszaemlékezésnek és dokumentumnak. Ezek közül a legfontosabbak: G.A. Cseremsanszkij, „Kronstadtszkoje vossztanyije, 28 fevralja – 18 marta 1921”; D. Daragany és N. Zsiguljov, „Kronstadszkoje vossztanyije 1921 g.”; „K vosszpominanyijam matrosza szluzsbi 1914 goda”; „Hod szobityij v Petrogragye vo vremja Kronstadtszkovo vossztanyija”, 1921. március; és „O raszkrityii v Petrogragye zagovorov protyiv Szovjetszkoj vlasztyi”, A Vecseka Elnöksége, 1921. augusztus 29.

The Hoover Institution on War, Revolution, and Peace, Stanford University. M.N. Giers., V.A. Maklakov, E.K. Miller tábornok és P.N. Vrangel báró sok fontos irata található itt. A következő különösképpen fontosak: l) Giers Archives, D.D. Grimm professzor levele M.N. Giers-nek 1921. március 15. és 31.; G.F. Cejdler professzor levele az Orosz Vöröskereszt elnökének, 1921. március 20; valamint Sz.M. Petricsenko és mások levelei Grimm professzornak és Vrangel tábornoknak, 1921. május 31. 2) Miller Archives: „Kak nacsalosz vossztanyije v Kronstadte”, 1921. március 12. 3) A Hoover Library általános gyűjteményében: „Intervju sz cslenami Vremennovo Revoljucionnovo Komityeta /sz matroszami „Petropavlovszka” Jakovenko, Karpenko i Arhipovim”; „Pricsini, povodi, tyecsenyije i ocenka Kronstadszkih szobityij”; és „Szvedenyija iz Petrograda ot aprelja: Kronstadt i otgoloszki evo vossztanyija”, 1921. április 12.

The National Archives of the United States, Washington, D.C. Számos, a tárgyba vágó dokumentum található in: State Department, Records Relating to Internal Affairs of Russia and the Soviet Union, 1910-1929. File Number 861.00, különösen Harold B. Quarton, a viborgi amerikai konzul jól tájékozott jelentései. Ezek közül a legfigyelemreméltóbbak a következők: l) két jelentés 1921. április 23-i keltezéssel az Államtitkárságnak: „Analysis of Foreign Assistance Rendered to the Cronstadt Revolution” és „Cause, Progress and Results of Cronstadt Events” /861.00/ 8619/; és 2) Edmond Stratton Finnországban élő amerikai újságíró interjúja Petricsenkóval, 1921. március 19. in: Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 9. /861.00/8470/.

The Trotsky Archives, Harvard University. Ezek sajnos csak egyetlen, közvetlenül a felkeléssel kapcsolatos darabot tartalmaznak: Trockij Leninnek 1921. március 15-én kelt üzenetét /T 647/ a „Kronstadttal kapcsolatos rémhírek” eloszlatásának szükségességéről. Számos első kézből származó jelentés található azonban itt a korszak parasztfelkeléseiről.

A fentiek mellett D.D. Grimm professzor Párizsban található, magánkézben lévő iratai is igen értékesek, különösen az emigránsok felkelés ideje alatti és azt követő tevékenységéről.

KÖNYVEK, BROSÚRÁK ÉS CIKKEK

Abramovics, Raphael R.: The Soviet Revolution, 1917-1939. New York, 1962. Egy vezető mensevik hasznos tanulmánya.

Alexander, Hunter: „The Kronstadt Revolt of 1921 and Stefan Petricsenko”. Ukrainian Quarterly, XXIII, Ősz 1967, 255-263.

Antonovscsina. Tambov, 1923. Az Antonov mozgalommal kapcsolatos cikkek és anyagok értékes gyűjteménye.

Anweiler, Oskar: Die Ratebewegung in Russland, 1905-1921. Leiden, 1958. A szovjetekkel foglalkozó úttörő tanulmány.

Avrich, Paul: „The Bolshevik Revolution and Workers’ Control in Russian Industry”. Slavic Review, XXII. 1963. március, 47-63.

Avrich, Paul: The Russian Anarchists. Princenton, 1967.

Balabanoff, Angelica: Impressions of Lenin. Ann Arbor, 1964.

Balabanoff, Angelica: My Life as a Rebel. New York, 1938. A Kommunista Internacionálé első titkárának visszaemlékezései.

Baltyiszkije morjaki v podgotovke i provegyenyii Velikoj Oktyjabrszkoj szocialiszticseszkoj revolucii. Ed. P. N. Mordvinov, Moszkva, 1957.

Baltyijszkij flot v Oktyjabrszkoj revolucii i grazsdanszkoj vojnye. Ed. A. K. Drezen. Leningrád, 1932.

Barmine, Alexander: One Who Survived. New York, 1945.

Berkman, Alekszandr: The „Anti-Climax”. Berlin, 1925. Berkman naplójának, a The Bolshevik Mythnek befejező fejezete.

Berkman, Alekszandr: The Bolshevik Myth/Diary, 1920-1922/. New York, 1925. Egy, a kronstadti felkelés idején Péterváron tartózkodó jól tájékozott anarchistának a visszaemlékezései.

Berkman, Alekszandr: The Kronstadt Rebellion. Berlin, 1922. Rövid, de lényegre törő beszámoló a felkelésről anarchista szemszögből.

Bogdanov, A. V.: Moriaki-baltyijszkije v 1917 g. Moszkva, 1955.

Bogdanov, M. A.: Razgrom zapadnoszibirszkovo kulacszko-eszerovszkovo mjatyezsa 1921 g. Tiumen, 1961.

Boldin, P. I.: „Menyseviki v Kronstadtszkom mjatyezse”. Krasznaja letopisz. 1931. 3. szám, 5-31. o.

Browder, R. P. és Kerenszkij, A. F. (szerk.): The Russian Provisional Government. 1917. 3. kötet, Stanford, 1961.

Bunyan, James: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917-1921: Documents and Materials. Baltimore, 1967.

Carr, Edward Hallett: The Bolshevik Revolution, 1917-1923. 3. kötet, New York, 1951-1953. Kronstadtról ugyan keveset mond, de a forradalmi korszak alatti bolsevik elmélet és gyakorlat monumentális foglalata.

Carroll, E. Malcolm: Soviet Communism and Western Opinion, 1919-1921. Chapel Hill, 1965.

Cejdler, G.: O sznabzsenyii Petyerburga. Viborg, 1921.

Chamberlin, William Henry: The Russian Revolution, 1917-1921. 2. kötet, New York, 1935. A forradalom kiemelkedő jelentőségű történeti írása, amely értékeit még eredeti megjelenése után több mint harminc évvel is őrzi.

Ciliga, Anton: The Kronstadt Revolt. London, 1942. Rövid, de átfogó elemzés.

Cohn, Norman: Warrant for Genocide. London, 1967.

Crossman, Richard (szerk.): The God That Failed. New York, 1950.

Dallin, David és Borisz Nikolajevszkij: Forced Labor in Soviet Russia. New Haven, 1947.

Dan. F. I.: Dva goda szkitanyij /1919-1921/. Berlin. 1922. A felkelés idején Péterváron bebörtönzött vezető mensevik fontos visszaemlékezése.

Daniels, Robert V.: The Conscience of the Revolution: Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, Mads., 1960. A kommunista párton belüli ellenzéki mozgalmakkal foglalkozó fontos tanulmány.

Daniels, Robert V.: „The Kronstadt Revolt of 1921: A Study in the Dynamics of Revolution”. American Slavic and East European Review, X. 1951. december, 241-254. pp. Hasznos cikk.

Degras, Jane (szerk.): The Communist International, 1919-1943. 3. kötet, London, 1956-1965.

Deutscher, Isaac: The Prophet Armed: Trotsky 1879-1921. New York, 1954. A klasszikus háromkötetes életrajz első kötete.

Deutscher, Isaac: Soviet Trade Unions. London. 1950. Az 1920-1921-ben zajlott szakszervezeti vita rövid, de alapos tárgyalása.

Dewar, Margaret: Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956.

Dibenko, P. E.: Iz nyedr carszkovo flota velikomu Oktyjabrju. Moszkva, 1928.

Dukes, Paul: Red Dusk and the Morrow. New York, 1922.

Dukes, Paul: The Story of „ST 25”. London, 1938.

Erickson, John: The Soviet High Command. London, 1962. A szovjet fegyveres erők fejlődésével foglalkozó kiemelkedő fontosságú tanulmány.

Fainsod, Merle: Smolensk under Soviet Rule. Cambridge, Mass., 1958.

Fedeli, Ugo: Dalla insurrezione dei contadini in Ucraina alla rivolta Cronstadt. Milánó, 1950.

Fischer, Louis: The Soviets in World Affairs. 2. kötet, Princeton, 1951.

Fischer, Harold H.: The Famine in Soviet Russia, 1919-1923. New York, 1927.

Florovszkij, I. P.: Bolsevisztszkij Kronstadt v 1917 godu/ po licsnim voszpominanyijam/. Leningrád, 1957.

Florovszkij, I. P.: „Julijszkij polityicseszkij urok”, Proletarszkaja Revoljucija. 1926., 7. szám, 57-89.o.

Florovszkij, I. P.: „Mjatyezs mobilizovánnih matroszov v Petyerburge 14 oktyjabrja 1918. g. /Proletarszkaja Revoljucija. 1926. 8. szám 218-237. o. Az 1921-es zendülés és előzményének megvilágító erejű bemutatása.

Genkina, E. B.: Perehod Szovjetszkovo goszudarsztva k novoj ekonomicseszkoj polityike /1921-1922/. Moszkva, 1954.

Genkina, E. B.: „V. I. Lenin i perehod k novoj ekonomicseszkoj polityike”. Voproszi isztorii. 1964, 5. szám, 3-27. o.

Goldman, Emma: Living My Life. New York, 1934. Egy híres anarchista közismert önéletírása a kronstadti felkeléssel kapcsolatos eleven benyomásokkal.

Goldman, Emma: Trotsky Protest Too Much. Glasgow, 1938. Válasz Trockijnak Kronstadttal kapcsolatban.

Golinkov, D. L.: „Razgrom ocsagov vnutrennyej kontrrevolucii v Szovjetszkoj Rosszii”. Voproszi isztorii. 1968., 1. szám, 133.-149. o.

Gonyenyija na anarhizm v Szovjetszkoj Rosszii. Berlin, 1922.

Grazsdanszkaja vojna, 1918-1921. 3. kötet, Moszkva. 1928-1930. I. kötetben közli Sz. Urickij, egy bolsevik katonai vezető cikkét a Kronstadt elleni rohamról, amihez jó katonai térképet csatoltak.

Great Britain, Documents on British Foreign Policy, 1919- 1939. I. Sorozat, XII, London, 1962.

Gyeszjatij szjezd RKP/b/, mart 1921 goda. Moszkva, 1963. A felkelés idején Moszkvában ülésező drámai X. Pártkongresszus jegyzőkönyve.

Iz isztorii Vszerosszijszkoj csrezvicsajnoj komisszii, 1917-1921 gg. Szbornyik dokumentov. Moszkva, 1938.

Jarcsuk, E.: Kronstadt v russzkoj revoljucii. New York. Anarchista beszámoló Kronstadtról.

Kak tambovszkije krisztyjanye borjatszja za szvobodu, hely nélkül, 1921. A tambovi parasztfelkelésről írott eszer brosúra.

Katkov, George: „The Kronstadt Rising”. St. Antony’s Papers. No. 6., London, 1959. 9-74. o. Úttörö tanulmány.

Kogan, F.: Kronstadt v 1905-1906 gg. Moszkva, 1926.

Kolbin, I. N.: „Kronstadt ot fevralja do kornyilovszkih dnyej”. Krasznaja letopisz. 1927., 2. szám, 134-161. pp.

Kolbin, I. N.: Kronstadt v 1917 godu. Moszkva, 1932.

Kollontaj, Alekszandra: The Workers’Opposition in Russia. Chicago, 1921.

Korablev, Ju. I.: Revoljucionnije vossztanyija na Baltyike v 1905-1906 gg. Leningrád, 1956.

Kornatovszkij, N. A. (szerk.): Kronstadtszkij mjatyezs: szbornyik sztatyej, vosszpominanyij i dokumentov. Leningrád, 1931. A felkeléssel kapcsolatos visszaemlékezések és dokumentumok alapgyűjteménye.

Krisztman, L. N.: Geroicseszkij period velikoj russzkoj revoljucii. Második kiadás, Moszkva, 1926. Alapos tanulmány a hadikommunizmusról.

Kronstadt: kratkij putyevogyityel. Szerk.: I. P. Vinokurov et al. Leningrád, 1963.

„Kronstadtszkoje vossztanyije, 1906 g.”. Krasznyij arhiv. 1936., 4. szám, 91-116. o.

Kronstadtszkoje vossztanyije, 1921-1956. Berlin, 1956. Kevés a tudományos értéke.

Kuzmin, M.: Kronstadtszkij mjatyezs. Leningrád, 1931. Népszerű történeti munka, aminek kevés a haszna a szakemberek számára.

Kuznyecov, V.: Iz voszpominanyij politrabotnyika. Moszkva, 1930.

Lazarevics: „Kronstadtszkoje vossztanyije”. Borba. 1921., 1-2. szám, 3-8. o. Hasznos eszer szemszögű elemzés.

Lenin, V. I.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij. Ötödik kiadás, 55. kötet, Moszkva, 1958-1965.

Lencner, L. A.: Kronstadt v 1905-1906 gg.: voszpominanyija. Moszkva, 1956.

Leonidov, O.: Likvidacija Kronstadsztkovo mjatyezsa /mart 1921 g./. Moszkva 1939. Sztálinista értekezés.

Lidell Hart, B.H. (szerk.): The Red Army. New York, 1956.

Lukomszkij, A. S.: Voszpominanyija. 2. kötet, Berlin, 1922.

Lurje, M. L. (szerk.): „Kronstadtszkije morjaki v ijulszkom visztuplenyii 1917 goda”. Krasznaja letopisz. 1932., 3. szám, 76-105. o.

Lurje, M. L. (szerk.): „Kronstadtszkij mjatyezs 1921 goda v szovjetszkoj i beloj lityerature i pecsati”. Krasznaja letopisz. 1931., 2. szám, 225-240. o. Hasznos bibliográfiai áttekintés.

Lurje, M. L. (szerk.): „Ocenka Kronstadtszkovo mjatyezsa v proizvegyenyijah V. I. Lenyina”. Krasznaja letopisz. 1931., 3. szám, 166-175. o. Lenin megállapításai a felkeléssel kapcsolatban.

Macdonald, Dwight: „Kronstadt Again”. The New International. 1939. október, 315-316. o.

Macdonald, Dwight: „Once More: Kronstadt”. The New International. 1938. július, 212-214. pp. Éles hangú válasz Trockijnak.

Mahno, Ny. I.: „Pamjatyi Kronstadtszkovo vossztanyija”. Gyelo Truda. 1926., 10. szám, 3-4. o.

Makszimov, G. P.: The Guillotine at Work. Chicago, 1940.

Medvegyev, V. K.: „Kronstadt v ijulszkije dnyi 1917 goda”. Isztoricseszkije zapiszki. XLII, 1953., 262-265. pp.

Mett, Ida: La Commune de Cronstadt: Crépuscule sanglant des Soviets. Párizs, 1949. Rövid, de jól tájékozott és érzékeny történeti munka anarchista szemszögből. Jelentéktelen mértékben rövidített angol nyelvű fordítása: The Kronstadt Commune, London, 1967. Solidarity Press kiadása

Miljukov, P. N.: Russia Today and Tomorrow. New York, 1922.

Morizet, André: Chez Lénine et Trotski, Moscou 1921. Párizs, 1922.

Nyesztrojev, G.: Makszimalizm i bolsevizm. Moszkva, 1919.

Nyikulin, L. V.: Tuhacsevszkij. Moszkva, 1964.

„Obrazovanyije szevero-zapadnovo Pravityelsztva”. Arhiv russzkoj revoljucii. I. 1922., 295-308. pp.

Oktyjabrszkij szkval /Morjaki Baltyijszkovo flota v 1917 godu/. Szerk.: P. F. Kugyelli és I.V. Jegorov, Leningrád, 1927.

Oszinszkij, N.: /V. V. Obolenszkij/. Goszudarsztvennoje regulirovanyije kresztyjansztkovo hozjajsztva. Moszkva, 1920.

Parvilahti, Unto: Beria’s Gardens: A Slave Laborer’s Experiences in the Soviet Utopia. New York, 1960.

Pearce, Brian: „1921 and All That”. Labour Review. V., 1960. október-november, 84-92. o.

Petras, V. V.: Morjaki Baltyijszkovo flota v borbe za pobedu Oktyjabrja. Leningrád, 1966.

Petricsenko, S. M.: „O pricsinah Kronstadtszkovo vossztanyija”. Znamja borbi. 14-15. szám, 1925. december – 1926. január, 4-8. o.

Petricsenko, S. M.: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah. h.n. 1921. Ez a két írás fontos beszámoló a felkelésről fő vezetője tollából.

Petrov-Skitaletz, E.: The Kronstadt Thesis for a Free Russian Government. New York, 1964.

Poljakov, Ju. A.: Perehod k nepu i Szovjetszkoje kresztyjansztvo. Moszkva, 1967. Sok információt tartalmazó munka az orosz parasztságról a felkelés idején.

Pollack, Emanuel: The Kronstadt Rebellion. New York, 1959. Nagymértékben támaszkodik Berkmanra és egy-két más munkára.

Pravda o Kronstadte. Prága, 1921. A legfontosabb forrás, ami a felkelők napilapjának valamennyi számát tartalmazza.

Protokovics, S. N.: The Economic Condition of Soviet Russia. London, 1924.

Puhov, A. Sz.: Baltyijszkij flot na zascsitye Petrograda /1919 g./. Moszkva, 1958.

Puhov, A. Sz.: Kronstadtszkij mjatyezs v 1921 g. Leningrád, 1931. A legjobb szovjet beszámoló. Ettől némileg eltérő tartalommal sorozat formájában megjelent in: Krasznaja letopisz. 1930-1931-es évfolyam

Puhov, A. Sz.: Kak vooruzsalszja Petrograd. Moszkva, 1933.

Rabinovics, Sz. E.: „Gyelegáti 10-vo szjezda RKP/b/ pod Kronstadtom v 1921 godu”. Krasznaja letopisz. 1931., 2. szám, 22-55. o.

Rabota eszerov zagranyicej. Moszkva, 1922. A felkelők számára segélyalapot gyűjtő, külföldön élő eszerek leveleit tartalmazza.

Rafail, M. A.: Kronstadtszkij mjatyezs /Iz dnyevnyika politrabotnika/. h.n. /Harkov/, 1921. A X. Pártkongresszus küldöttének visszaemlékezései, aki önkéntesként harcolt a kronstadti fronton.

Raszkolnyikov, F. F. /Iljin/: Kronstadt i Pityer v 1917 godu. Moszkva, 1925.

Rotyin, I. P.: Sztranyica isztorii partyii. Moszkva, 1958.

Schapiro, Leonard: The Communist Party of the Soviet Union. New York, 1960. A legjobb általános párttörténet.

Schapiro, Leonard: The Origin of the Communist Autocracy. Cambridge, Mass., 1956. Kiemelkedő fontosságú munka a felkelés rövid elemzésével.

Scheuer, Georg: Von Lenin bis . . . ? Die Geschichte einer Konterrevolution. Bécs, 1954.

Serge, Victor: Memoirs of a Revolutionary, 1901-1941. Fordította és szerkesztette Peter Sedgwick. London, 1963. A felkelés rokonszenvező bírálójának visszaemlékezései.

Serge, Victor: „Once More: Kronstadt”. The New International. 1938. július, 211-212. o.

Serge, Victor: „Reply to Trotsky”. The New International. 1939. február, 53-54. o.

Shalov, A. V.: „Isztoricseszkij ocserk kreposztyi Kronstadt”. Kronstadt. 1904. Részletes beszámoló Kronstadt korai történetéről.

Singleton, Seth.: „The Tambov Revolt /1920-1921/”. Slavic Review. XXV. 1966. szeptember, 497-512. o.

Slepkov, A.: Kronstadtszkij mjatyezs. Moszkva, 1923.

Smith, C. Jay: Finland and the Russian Revolutlon, 1917-1922. Athén, Ga. 1958.

Szojuz eszer-makszimalisztov. O rabocsem kontrole. Moszkva, 1918.

Szojuz eszer-makszimalisztov. Trudovaja szovjetszkaja reszpublika, Moszkva, 1918.

Steinberg, I. N.: Als ich Volkskommissar war. München, 1929.

Steinberg, I. N.: In the Workshop of the Revo1ution. New York, 1953.

Sukhanov, N. N.: The Russian Revolution. 1917. Ford. és szerk.: Joel Carmichael. New York, 1955.

Szofinov. P. G.: Isztoricseszkij povorot /perehod k novoj ekonomicseszkoj polityike/. Moszkva, 1964.

Todorszkij, A. I.: Marsal Tuhacsevszkij. Moszkva, 1963.

Trifonov, I. Ja.: Klasszi i klasszovaja borba v SZSZSZR v nacsale nyepa /1921-1923 gg./. l. kötet: Borba sz vooruzsonnoj kulacszkoj kontrrevoljucijej. Leningrád, 1964. Az 1920-1922. évi parasztfelkelésekről szóló bibliografikus tanulmány.

Trockij, L. D.: „Jescso ob uszmirenyii Kronstadta”. Bjulleteny oppozicii. 1938. október 10. Angol fordítása: „More on the Suppression of Kronstadt”. The New International.1938. augusztus, 249-250. o.

Trockij, L. D.: Kak vooruzsalasz revoljucija. 3. kötet, in 5, Moszkva, 1923-1925.

Trockij, L. D.: The Revolution Betrayed. New York, 1937.

Trockij, L. D.: „Sumiha vokrug Kronstadta”. Bjulleteny oppozicii. 1938. május-június, 22-26. o. Angol fordítása: „Hue and Cry over Cronstadt”. The New International. 1983. április, 103-106. o. Ez és a korábbi írás tartalmazza Trockij védekezését a kronstadti ügyben játszott szerepével kapcsolatban.

Trockij, L. D.: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

Tuhacsevszkij, M. N.: „Borba sz kontrrevoljucionnimi vossztanyijami”. Vojna i revoljucija. 1926., 8. szám. 3-15. o. Az Antonov-mozgalom felszámolásáról.

Vargyin, I.: Revoljucija i mensevizm. Moszkva, 1925.

V ognye revoljucii. Szerk.: L. Gurvics, Moszkva, 1933.

Vojennije vossztanyija v Baltyike v 1905-1906 gg. Szerk.: A. K. Drezen, Moszkva, 1933.

Voline /V. H. Eichenbaum/: La Révolution inconnue /1917-1921/. Párizs, 1943. Érdekes részt tartalmaz a felkelésről anarchista szemszögből.

Voronyevszkij, V. és Henrikszon, N.: Kronstadtszkaja kreposzty-kljucs k Lenyingradu. Leningrád, 1926

Vorosilov, K. E.: „Iz isztorii podavlenyija Kronstadtszkovo mjatyezsa”. Vojenno-isztoricseszkij zsurnal. 1961., 3. szám, 15-35. o.

Voszmoj vszerosszijszkij szjezd szovjetov rabocsih, kresztyjanszkih, krasznoarmejszkih i kazacsih gyeputatov. Sztyenograficseszkij otcsot /22-29 gyekabrja 1920 goda/. Moszkva, 1921.

White, D. Fedetoff: The Growth of the Red Army. Princeton. 1944. Az Orosz Birodalmi Haditengerészet volt tisztjének értékes munkája. Jó beszámoló található benne a felkelés katonai oldaláról.

Wollenberg, Erich: The Red Army. London 1938.

Vrangel, P. N.: The Memoirs of General Vrangel. London, 1930.

Wright, John. G.: The Truth About Kronstadt. New York, 1938. Trockij követőjének a bolsevikok védelmében írott munkája.

Za 5 let, 1917-1922: szbornyik CK RKP Moszkva, 1922.

Zsukovcsikov, K.: Razgrom Kronstadtszkovo kontrrevoljucionnovo mjatyezsa v 1921 godu. Leningrád, 1941. Sztálinista beszámoló.

Zubelevics, Ju.: Kronstadt: Voszpominanyija revoljucionyerki, 1906 god. Kronstadt, i.n.

KORABELI ÚJSÁGOK ÉS FOLYÓIRATOK

Daily Herald, London

L’Echo de Paris

Golosz Rosszii, Berlin

Izvesztyija Vremennovo Revoljucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcev i Rabocsih gor. Kronstadta. Kronstadt

Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta Rabocsih i Krasznoarmejszkih Gyeputatov, Pétervár

Izvesztyija VCIK, Moszkva

Krasznaja gazeta, Pétervár

Makszimaliszt, Moszkva

Le Matin, Párizs

Narodnoje gyelo, Reval

New York Times

New York Tribune

Novaja russzkaja zsizny, Helsingfors

Novij mir, Berlin

Obscseje gyelo, Párizs

Petrogradszkaja pravda, Pétervár

Poszlednyije novosztyi, Párizs

Pravda, Moszkva

Revoljucionnaja Rosszija, Prága

Rul, Berlin

Szocialiszticseszkij vesztnyik, Berlin

The Times, London

Vojennoje znanyije, Moszkva

Volja Rosszii, Prága

KRONSTADT MAGYARUL A NETEN

(Részeg Hajó összeállítása a teljesség igénye nélkül)

Alexander Berkman: Kronstadti napló-1921; Részeg Hajó honlapján az „anarchizmus” – „kronstadt 1921” menüpont

Ante Ciliga: A kronstadti lázadás – http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1862.htm

Gilles Dauvé-Karl Nesic: A munka öröme? – http://antipolitika.blogsport.eu/2010/12/12/a-munka-orome/

Holnapután (anarchista újság): A kronstadti felkelés – http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/az-anarchizmus-nemzetkozi-tortenete/kronstadt–1921-/kronstadt.html

Groupe Kronstadt, Lyon – http://fa-kronstadt.blogspot.hu/2013/06/le-groupe-kronstadt-se-reforme-sur-lyon.html
Kronstadt 1921: A proletariátus szemben a bolsevizmussal – http://www.rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/304-kronstadt-1921-a-proletariatus-szemben-a-bolsevizmussal

Nyesztor Mahno: A kronstadti felkelés emlékére – http://www.nestormakhno.info/magyar/kronstadt.htm

Anton Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája / Herman Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz (Előszó) – http://barricade.hol.es/program/program.html

Savanyújóska: A harmadik forradalom – http://htenger.blog.hu/2017/07/15/a_harmadik_forradalom_127

Victor Serge írásai
Kronstadtról-még egyszer – http://www.rednews.hu/index.php/az-elmelet-gyakorlata/300-kronstadtrol-meg-egyszer?screen_width=1280

L.D. Trockij: Vaklárma Kronstadt körül -http://radikalisbal.blogspot.hu/2009/11/vaklarma-kronstadt-korul.html

JEGYZETEK

^[1] V.I. Lenin: Polnoje Szobranyije szocsinyenyij, 5. kiadás, 55. kötet, Moszkva, 1958-1965. 43. kötet, 138.o. (Magyarul: Beszéd a Közlekedési Munkások Összoroszországi Kongresszusán 1921. március 27. – Lenin Összes Művei (LÖM) 43. kötet 127-128. oldal 1974. – Részeg Hajó (RH) megjegyzése.)

^[2] Richard Crossman, ed.: The God That Failed, New York, 1950. 207. o.

^[3] Valóban mind 1956-ban, mind 1921-ben beszéltek „szocialista demokráciáról”. Ám kijelentjük, hogy 1. a kommunizmust mi nem azonosítjuk a szocializmussal, mivel ez utóbbi olyan átmeneti formát tételez az állam- és tulajdon nélküli, de munkaértékként, így áruviszonyként fenntartott csere, illetve elosztási és elszámolási viszonyokkal, mintha a proletárdiktatúrát államként képzelnénk el; az áruviszony, az állam pedig szükségképp a tőke és magántulajdon stb. fenntartását jelenti. Vagyis a szocializmus nem a kommunizmushoz való átmenetet, hanem a kapitalizmus restaurációját, „véglegesítését” okozná a személyiségszocializációk, termelésben való érdekeltségek stb. révén. 2. se az átmenetet, a proletárdiktatúrát, se a kommunizmust, vagyis a gazdaságon kívüli kényszer védelme alatt létrejövő és megszilárduló, a kapitalizmust meghaladva tagadó új termelőerőket, azok viszonyait nem jellemezhetjük demokratikusként, azaz többség/kisebbség állami, vagy államivá levő diktatúrájaként. Az új, a kommunizmus viszonyainak megfelelő konszenzussal döntés, annak személyiségszocializációja stb. tarthatja csak fenn végső soron az őt követelő kommunista viszonyokat a hierarchikus többség – kisebbség viszonyok s parancsok, a megkérdőjelezhetetlenség, a kritikátlanság, a belenyugvás (kapitalista) univerzumával szemben. Így nem tartjuk a többség hatalmán (ún. valódi népuralom) nyugvó rendszereket legyenek azok bármilyen szociálisak, népiek, szocialisták stb., a kapitalizmus valódi alternatívájának. A kommunizmust nem a többségi akarat dominálja, hanem a szabad személyiségfejlődést célul kitűző és a kapitalizmust meghaladva tagadó termelőerők s azok viszonyai által megvalósuló világközösségiség, ahol a ráció, a (világ)társadalmi emberi szükségletek, élvezetek, azok fejlődése a meghatározóak. S ez, mint egyenlőtlenséggé, alávetéssé nem levő különbözőségek valódi egyenlősége tagadja a demokrácia cserérték jellegű, illetve alapú, alávetéssé és egyenlőtlenséggé levő egyenlőségét, így tulajdoni, állami, hierarchikus stb. szellemiségét.

Vagyis a szocialista demokrácia követelését mi legfeljebb a kommunizmus felé orientálódásnak, forradalmi tendenciának tekinthetjük; ám a sikeres forradalomhoz a szocializmus és a demokrácia kommunistaként elvetése is szükséges. – Részeg Hajó (RH) jegyzete

^[4] Avrich (is) végig kommunistáknak hívja a hatalom gyakorlóit, a bolsevikokat. Ez helytelen. Kijelentjük, hogy a bolsevizmus sosem képvislete, sőt, homlokegyenest szemben állt a (hegeli-marxi) dialektikus, történelmi materializmussal, a kommunizmussal. A bolsevizmus az osztálytársadalom (korábban öntudatlanul, később leginkább a sztálinizmus formájában már tudatosan) egyik utolsó mentsvára, amely egy pillanatra se képviselte az osztályok megszüntetésének, a magántulajdonnak, a csereértéknek, az árufétisnek, a bérmunkának, az államnak proletárosztályharccal, proletárdikatatúrával, kommunizmussal való meghaladva tagadását. – RH jegyzete

^[5] Emanuel Pollack: The Kronstadt Rebellion, New York, 1959. Bevezetés. Lásd továbbá Angelica Balabanov: Impressions of Lenin, Ann Arbor, 1964. 58-59. o.

^[6] Erre magyar nyelven Sz. N. Szemanov: Lázadás az erődben című förmedvénye az ékes példa (Népszerű Történelem sorozat, Kossuth Kiadó 1981.). – RH jegyzete

^[7] Ha jól értjük Avrich-ot, akkor ő most az épp megszületőben lévő szovjet állam szempontjainak védelmében tett ilyen kijelentést. Ezzel nem csak saját könyvének egész szellemiségével ment szembe, hanem azzal az objektív ténnyel, hogy a bolsevikok a lázadás leverésével végérvényesen véget vetettek az 1917-es oroszországi proletár forradalomnak, a világforradalmi álmoknak. Ezzel Leninék megmutatták valódi arcukat, és a legtöbb kételkedő anarchista, kommunista számára bizonyossá válhatott a bolsevizmus antikommunista volta. A forradalom elavultságáról, a bolsevik politika időszerűségéről, az 1917-es forradalmi folyamatról lásd előszavunkat. – RH jegyzete

^[8] Mahnovcsináról többet itt: http://www.nestormakhno.info/magyar/ (letöltés: 2017.08.15.) – RH jegyzete

^[9] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov rabocsih, kresztjanszkih, krasznoarmejszkih i kazahszkih gyeputatov: szcenograficseszkij otcsot/22-29 gyekabrja 1920 goda/, Moszkva 1921, 16. o.

^[10] L.N. Krisztman: Geroicseszkij period velikoj russzkoj revoluciji, 2. kiadás, Moszkva, 1926., 166. o.

^[11] V.I. Lenin: Polnoje Szobranyije szocsinyenyij, 43. kötet, 219.o. (Magyarul: Lenin: A terményadóról – LÖM 43. 201. o, 1974. – RH megj.)

^[12] Krisztman: Geroicseszkij period velikoj russzkoj revolucii, 135-139. o.

^[13] A.Sz. Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs 1921. g. Leningrád, 1931. 8. o.

^[14] Krisztman: Geroicseszkij period velikoj russzkoj revoluciji, 153-161. o.

^[15] Lásd E.H. Carr: The Bolshevik Revolution, 1917-1923., 3. kötet, New York, 1951-1953. 1. kötet, 39-46. o.

^[16] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 38. kötet, 200.o. (Magyarul: Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusa. 7. Előadói beszéd a falusi munkáról. Március 23. – LÖM 38. köt. 180. o. – RH megj.)

^[17] I.m. 44. kötet., 43. o. A bolsevik nevet (pontosabban a szociáldemokrata megnevezést –RH megj.) 1918 márciusában változtatták hivatalosan kommunistára.

^[18] Merle Fainsod: Smolensk under Soviet Ru1e, Cambridge, Mass. 1958. 43. o.

^[19] A Szovjet-Oroszország különböző területein lezajlott paraszti lázadásokról részletesen beszámol I.J. Trifonov: Klasszi i klasszovaja borba v SZSZSZR v nacsale nepa /1921-1923.gg./ 1. kötet: Borba sz vooruzsonnoj kulackoj kontrrevoljucijej, Leningrád, 1964.

Gyeszjatij szjezd RKP /b/, mart 1921 goda, Moszkva, 1963. 23. o.

^[20] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, mart 1921 goda, Moszkva, 1963. 23. o.

^[21] Seth Singleton: The Tambov Revolt /1920-1921/, in: Slavic Review, XXV /1966. szeptember/,499. o.

^[22] Lásd i.m. 497-512 o.; és in: Antonovcsina, Tambov, 1923.

^[23] Trifonov: Klasszi i klasszovaja borba v SZSZSZR, 1. kötet, 4-5. o., J. Poljakov, Perehod nepu i szovjetszkoje kresztjansztvo, Moszkva, 1967., 205-206. o. A Harvard Universityn lévő Trockij Archívumban nagy számban találhatók dokumentumok az 1920-21-es parasztlázadásokkal kapcsolatban.

^[24] Singleton: The Tambov Revolt, Slavic Heview, XXV. 500. o. Kak tambovszkije kresztjanye borjatszja za szvabodu, hely nélkül, 1921., 12-13. o.

^[25] Poljakov: Perehod k nepu, 213. és következő oldalak

^[26] A Demokratikus Centralisták Csoportja (Decisták) 1919-ben alakult meg. Bírálták azt a pártdiktatúrát, amely eltért a lenini demokratikus centralista alapelvektől. A párt megreformálására törekedtek. Kisebb népszerűségre a X. kongresszus alatt tettek szert, de összességében igen kevés eredményt értek el. A kongresszus után, mint minden bolsevik párton belüli frakciót őket is betiltották. Az 1921-es kronstadti és az azt megelőző proletártiltakozások során a Munkásellenzékkel együtt (szemben Mjasznyikovval és más baloldali kommunistákkal) a kormány mellé álltak, és részt vettek a felkelés leverésében. Később 15-ök csoportja néven részt vettek különböző ellenzéki szerveződésekben. Többségük lágerben végezte. Nevesebb vezetőik: Oszinszkij, Vlagyimir Szmirnov, Tyimofej Szapronov. Többet róluk https://libcom.org/history/democratic-centralism-workers-opposition-clandestine-opposition-movements-crisis-party-k

A könyvben később előforduló „ellenzéki”, netán a bolsevizmuson a kommunizmus irányába túlmutató csoportokról (Baloldali Kommunisták, maximalisták, baloldali eszerek, anarchisták) többet itt: https://www.facebook.com/events/454602408252826/permalink/458575257855541/ (letöltés: 2017.08.15.) – RH jegyzete.

^[27] N. Oszinszkij: Gaszudarsztvennoje regulirovanyije kresztjanszkovo hozjajsztva, Moszkva, 1920., 8-9. o.

^[28] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov. 37-43., 50-57., 122-123., 200-201. o.

^[29] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 42. kötet, 382-386. o. (Magyarul: A Központi Bizottság és a Népi Komisszariátus tagjaihoz intézett feljegyzés (1920. november – 1921. március) Feljegyzés a Központi Bizottság tagjainak és a népbiztosoknak – LÖM 42. köt. 376. o. – RH megj.)

^[30] Lásd az 1920. október 21-i keltezésű feljegyzését az Élelmezésügyi Népbiztoshoz, N.P. Brjukanovhoz: i.m. 51. kötet, 313. o.

^[31] I.m. 52. kötet, 51. o.

^[32] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov, 10. és következő oldal.

^[33] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 41. kötet, 362-363. o. (Magyarul: Zárszó a Moszkva kormányzósági kerületi, járási és falusi végrehajtó bizottságok elnökeinek tanácskozásán. 1920. október 15. – LÖM 41. köt. 326. old – RH megj.)

^[34] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov, 268. o.

^[35] I.m. 30. o.

^[36] Za 5 let, 1917-1922. Szbornyik CKRKP Moszkva, 1922., 408. o.; Krisztman; Geroicseszkij period velikoj russzkoj revolucii, 103-164. o. További adatok in: N.A. Kornatovszkij, ed., Kronstadtszkij mjatyezs. Szbornyik, sztatej, voszpominanyij i dokumentov, Leningrád 1931., 8-9. o. És in: Grazsdanszkaja vojna, 3. kötet, 1928-1930. 1. kötet, 361. o.

^[37] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov, 160. o.; Za 5 let, 480. o. Összesen 3.762 vasúti és 3.597 közúti híd semmisült meg, míg 2000 km vasúti sín és 100.000 km távíróhálózat pusztult el. Erich Wollenberg: The Red Army, London, 1938., 110. o.

^[38] Lazarevics: Kronstadtszkoje vossztanyije, In: Borba, 1921/1-2. szám, 3-5. o.

^[39] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, Moszkva, 1928., 13. o.

^[40] A. Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, Moszkva, 1928., 13. o.

^[41] I.m. 23.o.; Lazarevics: Kronstadtszkoje vossztanyije, in: Borba, 1921/1-2. sz., 3-5. o.

^[42] A fenti statisztikai adatok forrása: Krsznaja zvezda, 1921. február 9.; Krisztman: Geroicseszkij period velikoj russzkoj revolucii 52. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 19. o.

^[43] Sz. N. Prokopovics: The Economic Conditions of Soviet Russia, London, 1924., 20-25. o. Lásd továbbá K. Leites: Recent Economic Developments in Russia, London, 1922., 131. és következő oldal.

^[44] Lásd Alekszandr Berkman: The Kronstadt Rebellion, Berlin, 1922., 10. o.

^[45] Lásd James Bunyan: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917-1922: Documents and Materials, Baltimore, 1967., 89., 135-136. o.

^[46] Lásd Paul Avrich: The Bolsevik Revolution and Workers’Control in Russian Industry, in: Slavic Review, XXII. /1963. március/, 47-63. o.

^[47] Krisztman: Geroicseszkij period velikoj russzkij revolucii, 206. o.

^[48] I.m. 197-198. o. 1921. február 2-án Lenin azt panaszolta, hogy „Moszkva lakosságát felduzzasztották az alkalmazottak tömegei” és hogy ez ellen tenni kellene valamit. Lenin: Polnoje szobranyije szocslnyenyij, 52. kötet, 65. o. (A. G. Gojhbarghoz (1921. február 2.) – ezt nem találtuk meg magyar nyelven -RH megj.)

^[49] A szakszervezeti vita alapos ismertetését lásd Robert V. Daniels: The Conscience of the Revolution, Cambridge, Mass, 1960., 119-123. o. és Isaac Deutscher: Soviet Trade Unions, London, 1950., 42-52. o. (Magyarul többet erről: Szakszervezetek és Államhatalom – Politikatudományi füzetek 5., ELTE Állam-és Jogtudományi Kar Tudományos Szocializmus Tanszék – 1985. – RH megj.)

^[50] Alexandra Kollontaj: The Workers’ Opposition in Russia, Chigago, 1921., 22-23. o. A Munkásellenzék csoportjának téziseit lásd a Pravda, 1921. január 25-i számában. (Magyarul többet erről: Alekszandra Kollontaj – A munkásellenzék, https://www.marxists.org/magyar/archive/kollontaj/munkasellenzek.htm

Többet a Munkásellenzékről: https://www.facebook.com/groups/352224161646555/permalink/730372410498393/ (letöltés: 2017.08.15.) – RH megj.)

^[51] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 42. kötet, 234. o. (Magyarul: A pártválságról – LÖM 42. köt. 228. old – RH megj.)

^[52] Alexandr Berkman: The Bolshevik Myth /Diary, 1920-1922/, New York, 1925., 319. o. Berkman: The „Anti-Climax”, Berlin, 1925., 12. o. (Magyarul: Alexandr Berkman: Kronstadti napló 1921. – lásd a Részeg Hajó honlapján az „anarchizmus” menüpontjában – RH megj.)

^[53] Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd szovjetov, 55-57., 122-123. o.

^[54] Pravda, 1921. január 22.

^[55] Poljakov: Perehod k nepu, 233. o.

^[56] New York Times, 1921. március 6.

^[57] „Szobityija v Petrogragye”, Maklakov Archives, Series A. Packet 5. No. 13; „Piszmo iz Petrograda ot poloviny fevralja 1921 goda”, Miller Archives, File 5M, No.5; Novüj Mir, 1921. március 1; H.B. Quarton, Viborg, 1921. március 3., National Archives, 861.00/8245. Quarton szerint ezekről a tüntetésekről a szovjet sajtó számolt be, hogy megakadályozza továbbterjedésüket más városokra.

^[58] Angelica Balabanoff: My Life as a Rebel, New York, 1938, 261.o.

^[59] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 19. o.

^[60] Pravda, 1921. február 12.

^[61] F. I. Dan: Dva goda szkitanyij /1919-1921/, Berlin, 1922. 104-105. o.

^[62] „Szobityija v Petrogragye” Maklakov Archives, Series A. Packet, 5. No. 13.; Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 8.

^[63] Pravda o Kronstadte, Prága 1921. 6. o.; Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 29-30. pp; Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 130. o.; Berkman: The Bolshevik Myth, 291-292. o.

^[64] Petrogradszkaja Pravda, 1921. február 25. és 26.; Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. február 26. Ancelovics a jelek szerint csak a megalakulását követő első napokban volt tagja a Pétervári Védelmi Bizottságnak. A Bizottság dekrétumai ugyanis később Zinovjev, Lasevics és Avrov aláírásával jelentek meg.

^[65] Krasznaja Gazeta, 1921. február 25.

^[66] Izvesztyija Petrogradszkava Szovjeta, 1921. február 25.; Petrogradszkaja Pravda, 1921. február 26.

^[67] Lásd például Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyezs, 138., 144. o.

^[68] Dan: Dva goda szkitanyij, 105. o.

^[69] Pravda o Kronstadte, 6. o.; Berkman: The Kronstadt Rebellion, 7. o.

^[70] Dan: Dva goda szkityanyij, 107.o.

^[71] Berkman: The Bolshevik Myth, 292. o.

^[72] Kornatovszkij, ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 26. o.

^[73] U.o. E röplap szövege és a korábban intézett mensevik kiáltvány szövege a Pravda o. Kronstadte című kötetben található. 6-7. o. Berkman: The Kronstadt Rebellion, 7-8. o. és Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, in: Krasznaja letopisz, 1931. 3. szám 13-14. o.

^[74] Lásd P.I. Boldin, Menseviki v Kornstadtszkom mjatyezse, in: Krasznaja letopisz, 1931/3. sz. 13-14. o.

^[75] Dan: Dva goda szkitanyij, 107. o.

^[76] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 1.

^[77] Novaja russzkaja Zsizny, 1921. március 8.; Quarton az Államtitkárságnak 1912. március 5., National Archives, 861.000/8253. Az antiszemitizmusról szól még Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 32. o.; Emma Goldman: Living My Life, New York, 1934., 875-876. o.

RH megjegyzése: a könyvből magyarul csak részlet található. Emma Goldman: Élem az életem (részlet), http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1860.htm (letöltés: 2017.08.15.). Egyébként a bolsevikok észlelték a mozgalom ezen gyengeségét, és felhasználták a „fehér Kronstadt” legendához. Avrich viszont könnyedén lép túl a problémán. Egyrészt, ha igaz Avrich állítása, hogy az antiszemitizmus valóban élő hagyomány volt e tömegekben s mozgalmaikban, akkor az igen komoly ellenforradalmi tendenciává vadulhatott egy internacionalista, kommunista irányultságú mozgalomnál – a kronstadti felkelés pedig az volt -, és a kommunista avandtgardnak erőteljesen fel kellett (volna) lépnie eme ellenforradalmisággal szemben. Másrészt magyar nyelven is megtalálhatóak azok a tanulmányok, miszerint sokszor ezeket a pogromokat felülről szervezték. Lásd pl. Bebesi György: A feketeszázak – Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999., Zsidók Oroszországban – Magyar Ruszisztikai Intézet, ELTE Ruszisztikai Központ, 1995.

^[78] Dan: Dva goda zkityanyij, 108. o.

^[79] Leonard Schapiro: The Origins of the Communist Autocracy, Cambridge, Mass. 1956, 205. o.

^[80] Victor Serge: Memoirs of a Revolutionary, 1901-1941, London, 1963, 130. o. Gorkij ezt követően elhagyta az országot.

^[81] Goldman: Living My Life, 875. o.

^[82] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 4., National Archives, 861.00/3241.

^[83] Krasznaja Gazeta, 1921. február 27. A szénvásárlásról szóló határozatot a Munka és Védelem Tanácsa hozta február 1-én. Lásd Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 52. kötet, 63. o.

^[84] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 1., Krasznaja Gazeta, 1921. március 1.

^[85] Goldman: Living My Life, 885. o.

^[86] Kronstadt; Kratkij putyevogyityel, Leningrád, 1963. 77. o. Kronstadt leírása ezen kívül még megtalálható: Enciklopegyicseszkij szlovar, Szt.Pétervár 1895., XVI/A. kötet, 823-824. o.; Encyclopedia Britannica, 11. kiadás, 15. kötet, 927-928. o. és Voline: La Révolution inconnue /1917-1921/ Párizs, 1943., 408-410. o. Kronstadt korábbi történetére lásd A.V. Selov: Isztoricseszkij ocserk kreposztyi Kronstadt, Kronstadt, 1904.

^[87] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 49.o.

^[88] F. Kogan: Kronstadt v 1905-1906 g g., Moszkva, 1926., 7-13. o.

^[89] V. Voronyevszkij és N. Henrikszon: Kronstadtszkaja kreposzty – Kljucs k Lenyingradu, 1926., 10-16. o.; J. Korabljov: Revolucionnoje vossztanyije na Baltyike v 1905-1906 g g. , Vosszpominanyija, Moszkva, 1956., 155-165. o; Az 1905-1906-os kronstadti felkelésekről további dokumentumok találhatók, in: Vojennije vosztanyija v Baltyike v 1905-1906 gg., Moszkva, 1933. és Vojennije morjaki v period russzkoj revoluciii, 1905-1907 gg. Moszkva, 1955.

^[90] Kronstadtszkoje voasztanyije, 1906 g., In: Krasznij Archiv, 1936. 4. szám., 103. o.

^[91] Korabljov: Revolucionnoje vossztanyije na Baltyike, 89-103. o.; Lencner: Kronstadt v 1905-1906 gg. 101-124.o. Lencner szerint mintegy 70 tengerészt ítéltek halálra /köztük többnek minden bizonnyal megkegyelmeztek/.

^[92] R.P. Browder és A.F. Kerenszkij ed.: The Russian Provlsional Government, 1917. 3. kötet, Stanford, 1961. 3. kötet, 1296-1299. o.

^[93] E. Jarcsuk: Kronstadt v rosszkoj revolucii i, New York, 1923., 54. o.; I.P. Florovszkij: Bolsevisztszkij Kronstadt v 1917 godu/po licsnim voszpominanyijam/, Leningrád, 1957., 17. o.

^[94] Jarcsuk: Kronstadt v russzkoj revolucii, 22-23. o.

^[95] I.m. 37., 50. o.

^[96] I.P. Florovszkij: Julijszkij polityicseszkij urok. In: Proletarszkaja revoljucija, 126/7. szám, 5S-59. o.

^[97] F.F. Raszkolnyikov: Kronstadt i Pityer v 1917 godu, Moszkva, 1925., 29-32. o.

^[98] Baltyiszkije morjaki v podgotovke i provegyenyii Velikoj Oktyjabrszkoj szocialiazticseszkoj revolucii, 1957., 19., 22. o; V.V. Petras: Morjaki Baltyiszkovo flota v borbe za pobjedu Oktyjabrja, Leningrád, 1966., 52. o.

^[99] Trockij „Életem” című önéletrajzi írásában máshogy emlékszik a történtekre: „De Raszkolnyikov, a balti flotta bolsevik hadnagya, aki a kronstadti tengerészeket hozta a tüntetésre, meglehetősen izgatottan azt követelte, hogy nyomban szabadítsuk ki Csernovot. Ellenkező esetben azt állítják majd, hogy a kronstadtiak tartóztatták le.” Lev Trockij, Életem, Kossuth Könyvkiadó 1989. 265. oldal. – RH jegyzete

^[100] N.N. Sukhanov: The Russian Revolution, 1917, New York, 1955., 444-446. o. A pétervári júniusi és júliusi eseményekről lásd Alexander Rabinowitch: Prelude to Revolution, Bloomington, Ind., 1968.

^[101] Srowder and Kerensky: The Russian Provisional Government, 3. kötet, 1581-1532. o.

^[102] I.N. Steinberg: Als ich Volkskomissar w a r, München, 1929. 138-163. o.

^[103] Anatolij Zseleznyakovról magyarul: Nyesztor Ivanovics Mahno:

Hogyan hazudnak a bolsevikok (Az igazság Zseleznyakov anarchistáról) – http://szabadkonyvtar.ewk.hu/nyesztor-mahno/ és Alexandr Berkman: Az orosz forradalom és a kommunista párt – http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1857.htm (letöltés : 2017.08.15.), illetve a Részeg Hajó honlapján az „anarchizmus” – „mahno” menüpontban – RH jegyzete.

^[104] Lásd Paul Avrich: The Russian Anarchists, Princeton, 1967., 156. o.

^[105] P.G. Szofinov: Isztoricseszkij povorot/perehod k novoj ekonomicseszkoj polityike/, Moszkva, 1964. 45. o.

^[106] Voline: La Révolution inconnue, 200.o.

^[107] Lásd Schapiro: The origin of the Communist Autocracy, 74. o.

^[108] A moszkvai területi pártvezetés, valamint a pétervári és uráli bolsevik aktivisták számottevő része nem csak a forradalmi háború vagy békekötés kérdésében bizonyult radikálisabbnak a többi bolsevik párttagnál. Például Nyikolaj Buharin 1918. január 11.-én így vélekedett: „…Hadd verjenek szét bennünket a németek, hadd nyomuljanak előre még száz versztet, minket az érdekel, hogyan fog ez hatni a nemzetközi mozgalomra… Bécsben általános sztrájk kezdődik a breszti tárgyalások miatt, s a béke aláírásával félbeszakítjuk ezt a harcot. Megőrizzük szocialista köztársaságunkat, de eljátsszuk a nemzetközi mozgalom esélyeit.” Általában meg akarták gyorsítani a forradalmi folyamatot Szovjet-Oroszországban és külföldön is. Ezért siettették a gyárak, s általában a régi uralkodó osztály vagyonának kisajátítását. Az 1918 februárjában végleges formát öltő baloldali frakció rendkívül népes volt: a több mint negyedmilliós bolsevik párttagság közel egyharmada tartozott hozzá. Frakcióalapítási kísérletük logikusan következett az 1917 előtti orosz munkásmozgalom fejlődéséből, többek között már korábban is létezett a párton belül baloldali frakció Bogdanov, Lunacsarszkij stb. részvételével. Lapjuk a Kommunyiszt volt. – RH jegyzete

^[109] L.D. Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, Moszkva, 1923-1925.,1. kötet, 140., 278. o.

^[110] A. Sz. Puhov: Kak vooruzsalszja Petrograd, Moszkva, 1933- 36. o.

^[111] I. Florovszkij: Mjatyezs mobilizovannih matroszov v Petyerburge 14 oktyabrja 1918 g., In: Proletarszkaja revolucija, 1926/8. sz. 213-237. o.

^[112] P. E. Dibenko: Iz nyedr carszkovo flota k velikomu Oktyabrju, Moszkva, 1928., 69. o.

^[113] Wollenberg: The Red Army, 41. o.

^[114] Lásd John Erickson: The Soviet High Command, London, 1962., 25-52. o.

^[115] Dibenko: Iz nyedr carszkovo f1ota , 199. o.

^[116] New York Times, 1921. március 31.

^[117] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 44-54. o.

^[118] I.m. 42. o.; Puhov: Kronstadt i Baltyiszkij flot pered mjatyezsom, 1921 goda, In: Krasznaja letopisz, 1930/6. sz., 150-153. o.

^[119] Obscseje Gyéeo, 1921. január 2.

^[120] Lazarevics: Kronstadtszkoje vossztanyije, In^: Borba, 1921/1-2. sz. 3. o.

^[121] Ida Mett: La Commune de Cronstadt: Crépuscule anglant des Soviets, Paris, 1949., 26.o.; Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyez, 13-15. o.

^[122] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. március 13., 1. o.

^[123] Punov: Kronstadt i Baltyiszkij flot, In: Krasznaja letopisz, 1930. 6. sz. 174-194. o.; Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 299. o.

^[124] Puhov: Kronatadtszkij mjatyezs, 50-52. o.; G. P. Maximoff: The Guillotine at Work, Chicago, 1940., 169. o.

^[125] Dan: Dva goda szkitanyij, 108. o.; Goldman: Living My Life, 876. o.

^[126] Dibenko: Iz nyedr carszkovo flota, 159. o.

^[127] Sz.M. Petricsenko: Pravda o Kronatadtszkij szobityijah, hely nélkül, 1921., 6.o. Petricsenko: O pricsinyah Kronstadtszkovo vosztanyija”, In: Znamja borbi, 1925. december – 1926. január, 14-15. sz. 6-7. o.

^[128] Pravda o Kronstadte, 46-47.o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 9-11. o.

^[129] Kuznyecov: Iz voszpominyanyij politrabotnyika, Moszkva, 1930., 67-68. o. Revoljucionnaja Rosszija, 1921/7. sz. 20. o. G.A. Cseremsanszkij: Kronstadtszkoje vosztanyije 28 fevralja- 18 marta 1921, kézirat, In: Columbia Russian Archive. Lásd továbbá Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 61. o.; Kornatovszkij, szerk.: Kronstadtszkij mjatyezs, 71-72. o.

^[130] „Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij”, kézirat, In: Hoover Library, Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Novaja Russzkaja Zsizny, 1921. március 6.

^[131] Lásd Erickson: The Soviet High Command, 39. o.

^[132] Berkman: The Bolsevik Myth, 294. o., Serge: Memoirs of a Revolutionary, 127. o.

^[133] Pravda o Kronstadte, 10. o.

^[134] Goldman: Living My Life, 877. o.

^[135] Puhov: Kronstadtszklj mjatyezs, 62. o. „Intervju sz cslenami Vremennovo Revolucionovo Komityeta sz matroszami „Petropavlovszka” Jakovenko, Karpenko i Arhipovum/” kézirat, Hoover Library.

^[136] Serge: Memoirs of a Revolutlon, 127. o.

^[137] Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 303. o., George Katkov: „The Kronstadt Rising”, In: St. Anthony’s Papers, 6. sz., London, 1959., 28. o.

^[138] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 63. o. A március 2-i konferenciáról lásd részletesebben: Pravda o Kronstadte, 115-117. o. és Revolucionnaja Rosszija, 1921/7. sz. 21-22. o.

^[139] Lásd Volja Rosszii, 1921. március 15; Revolucionnaja Rosszija, 1921/6. sz. 6-7.o., New York Times, 1921. március 31., National Archives, 861.00/3470.

^[140] Pravda o Kronstadte, 116. o.

^[141] Im. 47. o.

^[142] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 12-13. o.

^[143] Pravda o Kronstadte, 46. o., Robert V. Daniels: „The Kronstadt Revolt of 1921, A Study in the Dynamics of Revolution”, In:American Slavic and East European Review, X. /1951. december/, 244. o., John G. Wright: The Truth About Kronstadt, New York, 1938.

^[144] Revolucionnaja Rosszija, 1921/8. szám, 8. o.

^[145] Pravda o Kronstadte, 117. o.

^[146] I.m. 12., 48. o.

^[147] I.m. 46. o.

^[148] I.m. 49. o., Kunov: Kronstadtszkij mjatyezs, 69. o.

^[149] Trockij: Kak vooruzalasz revoljucija, 3. kötet, 1. rész, 203-204. o., Puhov: Kronstadtszkik mjatyezs o. Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 12-13. o M. L. Lurje: „Kronstadtszklj mjatyezs 1921 goda v szovjetszkoj i beloj lityerature i pecsatyi”, In: Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 226. o.

^[150] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 20. o.; Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs 42. o., Leon Trockij: „Hue and Cry Over Kronstadt”, In: The New International, 1928. április, 104. o. (Magyar fordításban Trockij: Vaklárma kronstadt körül – http://radikalisbal.blogspot.hu/2009/11/vaklarma-kronstadt-korul.html ;2017.08.15. letöltés; illetve lásd a Részeg Hajó honlapján az „anarchizmus” – „kronstadt 1921” menüpontját – RH megj.)

^[151] Kornatovszkij, ed.: Kronstadtszkij mjatyezs, 21. o M. Kuzmin: Kronstadszkij mjatyezs, Leningrád, 1931., 171 o., Katkov: The Kronstadt Rising, In:St. Antony’s Papers, 6. szám, 21. o.

^[152] Lásd az adatokat In: Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 43. o., Petras: Morjaki Ba1tyiszkovo flota, 20-21. o., és A.V. Bogdanov: Morjaki-baltyijci v 1917 g., Moszkva, 1955., 15. o.

^[153] D. Fedotoff White: The Growth of the Red Army, Princeton, 1944., 155. o., és Voline: La Révolution inconnue, 411-412. o.

^[154] Emma Goldman: Trotsky Protest Too Much, Glasgow, 1938., 7. o.

^[155] Pravda o Kronstadte, 131., 158. o. Egy másik, az egyes tagokhoz érdekes megjegyzéseket fűző lista található, In: Kak nacsalosz vosztannyije v Kronstadte, Miller Archives, File 5 M. No. 5.

^[156] Krasznaja gazeta, 1921. március 11.

^[157] Petricsenko és mások, Vrangel tábornoknak, 1921. május 31. Giers Archives, File 88; U.S. Chargé d’Affaires in Helsingfors to Secreatary of State, 1921. április 22. National Archives, 861.00/8623.

^[158] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 11; Kornatovszkij ed, Kronstadtszkij Mjatyezs, 156. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o.

^[159] Slapkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 33. o., Kornatovszkij ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 156.o., I. Vardin: Revolucija i menysevizm, Moszkva, 1925., 140. o., Lomanovról és a makszimalistákról lásd bővebben az 5. fejezetet.

RH megjegyzése: A Forradalmi Makszimalisták, az eszer (SZR) párt radikális szárnya volt. 1906-ban váltak ki a SZR pártból Szociálforradalmi Makszimalisták Uniója néven. A szakadás okai: az anyapárt (eszerek) a föld szocializációját tette első helyre és a többi termelőeszközét „kitolta” a jövőbe. Ennek megfelelően kétlépcsős forradalomban gondolkodott: az első egy népi-demokratikus, a második „munkás-szocialista”. Ezzel szemben a makszimalisták teljes szocializációt követeltek (ipar és föld egyaránt). A föld az obscsináé, a gyár a munkásoké! A szovjetek „vezetésével” egy nagy munkás köztársaságot hirdettek. Elvetették a két fokozatot, és egy mindent tagadó szocialista forradalomban hittek. Támadták a reformizmust, elvetették a szakszervezeti formát és módszertant, anti-parlamentaristák voltak, pártolták a politikai terrorizmust (direkt akció). Titkos, fegyelmezett szervezet alkottak. A szervezet 1911-ben megszűnt, és csak 1917-ben a februári forradalom után alakultak újjá. 1917-ben a bolsevikok mellett harcoltak, de nem törekedtek a hatalomra. 1918-ban már támadják a bolsevik kormányt (szovjetválasztások meghamisítása stb.). 1919-ig működtek együtt a bolsevikokkal, ekkor egységük megtört. Egy részük a baloldali eszerekhez csatlakozott, a maradék 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Néhány vezetője: E.Iu. Lozinszkij, M.I. Szokolov, D.V. Vinogradov, V. Mazurin, M.M. Engelgard (Alekszandrovics).

^[160] Krasznaja gazeta, 1921. március 11. Archív dokumentum, In: Kornatovszkij ed., Kronstadtszkij mjatyezs, 228. o.

^[161] New York Times, 1921. március 31., Quarton to Secretary of State, 1929. április 9., National Archives, 361.00/8740.

^[162] Pravda, 1921. március 5.

^[163] U.o. 1924. március 3.

^[164] Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, 3. kötet, 1. rész, 203-204. o.

^[165] Gyeszjatyij szjezd RKP/b/, 33. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8.b – LÖM 43. köt. 21. o.)

^[166] New York Times, 1921. március 14.

^[167] Lásd Mett: La Commune de Cronstadt, 80. o., és Katkov: The Kronstadt Rising, In; St. Anthony’s Papers- 5. szám, 55. o.

^[168] Obcseje gyelo, 1921. február 10.

^[169] U.o. 1921. január 2.

^[170] Pravda o Kronstadte, 120. o.

^[171] U.o. 57., 65. o.

^[172] U.o.,131., 158. o.

^[173] A. Sz. Puhov: Kronstadt vo vlasztyi vragov revoluclii, In: Krasznaja letopisz, 1931., 1. szára, 23. o., Pravda o Kronstadte, 14. o.

^[174] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., 5-6. o.

^[175] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 83-85. o Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23. National Archives, 861.00/8619.

^[176] Dan: Dva goda szkitanyij, 154. o.

^[177] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 3-9. o.

^[178] Obscseje gyelo, 1921. február.

^[179] „Obrazovanyija szevero-zapadnogo Pravityelsztva” Archiv ruszkoj revolucii, I. 1922., 295. o. Különösen A. Sz. Lukomszkij: Voszpominanyija, 2. kötet, Berlin, 1922. II. 116. o.

^[180] A. Sz. Puhov: Baltyijszkij flot na zacsite Petrograda /1919 g./, Moszkva, 1958., 65-66. o.

^[181] I.m. 68-74. o.: Izvesztyija VCIK. 19 21. június 18. Lásd még Louis Fischer: The Soviet in World Affairs, 2. kötet, Princeton, 1951., I. 206. o. Paul Dukes, aki ebben az időszakban brit ügynök volt Oroszországban, és akit a szovjetek azzal vádoltak, hogy bűnrészes az eseményekben, tagadja, hogy szerepe lett volna az eseményekben, és hogy a briteknek bármiféle kapcsolatuk lett volna az Országos Központtal. Lásd Red Dusk and the Morrow, New York, 1922., 125-126. o.

^[182] P. S. Miljukov: Russia Today and Tomorrow, New York, 1022., 125-126. o.

^[183] Obscseje gyelo, 1921. június 6.

^[184] P. N. Vrangel: The Memoirs of General Vrangel, 1930., 338-339. o.

^[185] Sir II. Rumbold Lord Curzonnak, 1921. március 17., Great Britain, Documents on British Foreign Policy, 1919-1939. Első sorozat, XII. 838.

^[186] „Dokladnaja zapiszka po vaproszu ob organizacii vossztannyija v Kronstadte”, kézirat, Columbia Russian Archive. A Memorandum teljes szövegének angol nyelvű fordítását lásd a B. függelékben.

^[187] New York Times, 1921. október 7.

^[188] Columbia Russian Archive

^[189] G. Cejdler: O sznabzsenyii Petyerburga, Viborg, 1921. Bizonyíték utal azonban arra is, hogy a szerző egy magát „L. G.” kezdőbetűkkel jelölő személy is lehet. A felkelés idején „L. G.” aláírással megjelent egy cikk a Kartasov és Grimm közreműködésével készült egyik helsingforsi lapban, és tartalma sok hasonlóságot mutat a Titkos Memorandumhoz. Lásd L. G. , „Bojeszposzobnosztyi Kronstadta”, Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 15. és 17.

^[190] Megjegyzendő, hogy a Kartasov professzor elnöksége alatt álló Orosz Nemzeti Bizottság 1921 nyarán itt tartotta üléseit. Lásd az Obscseje gyelo -ban 1921. június 23-án megjelent beismerést.

^[191] Daily Herald, 1921. március 7.

^[192] A Daily Herald rigai levelezője szerint a kronstadti felkeléssel kapcsolatos terveket 1921 januárjában mind a franciákkal, mind a britekkel közölte a jólismert eszer, Borisz Szavinkov: i.m. 1921. március 13.

^[193] „Intervju sz cslenami Vermennovo revolicionnovo komityeta”, kézirat Hoover Library. Különösen a titokzatos utalás egy 1921. február 22-én Kronstadtban kelt levélre, amiben a „felkelés egy résztvevője” kijelenti, hogy ő és elvtársai a bolsevikok teljes legyőzéséig fognak harcolni: Rozen báró M. N. Giersnek 1921. március 12., Miller Archives, File M.5., Mo. 5.

^[194] Katkov: „The Kronstadt Rising”, S. t. Antony’s Papers, 6. szám, 27. o. Lásd még Daniels: „The Kronstadt Revolt”, American Slavic and East Eupopean Review, X., 246-247.o.

^[195] Pravda o Kronstadte, 120. o.

^[196] Beszámoló az Államtitkárnak, 1921. április 23. National Archives, 861.00/8619. Lásd még „Intervju sz cslenami Veremennovo revolucionnovo komityeta”, Hoover Library

^[197] Petricsenko: „O pricsinah Kronstadszkovo vossztanyija”, Znamja borbi, 1925. december – 1926. január, 4-3. o.

^[198] Pravda o Kronstadta, 61. o.

^[199] Golosz Rosszii, 1921. március 13.

^[200] New York Times, 1921. március 9.

^[201] Cím nélküli kézirat, Columbia Russian Archives

^[202] Obscseje gyelo, 1921. március 6.

^[203] Ruly, 1921. március 9., 11. és l2., Poszlednyije novosztyi, 1921. március 9. 1919-ben a viborgi Országos Központ kapott pénzt az Ipari és Kereskedelmi Szövetségtől Jugyenyics Észak-keleti Hadseregének megsegítésére: Archiv russzkoj revo1ucii, I. 296. o.

^[204] Ruly, 1921. március 18.; Grimm Kartasovnak, 1921. március 11., Maklakov Archives, Series A, Packet 5., No. 13. A Grimm bizottság egyik tagja kapcsolatban állt Borisz Szavinkov lengyelországi kommunistaellenes szervezetével: Grimm Giersnek, 1921. március 15., Giers Archives, File 88.

^[205] E. K. Miller tábornok, Párizs, a heisingforsi Országos Központnak, 1921. március 14., Miller Archives, File 5M, No. 5.; Obscseje gyelo, 1921. március 7., Ruly, 1921. március 9.; Za narodnoje gyelo, 1921. március 15.

^[206] Lásd a Miller tábornok és a francia külügyminisztérium közötti levelezést, In: Miller Archives, File 5M, No.5.

^[207] Golosz Rosszii, 1921. március 13.

^[208] Daily Herald, 19 21. március 14.

^[209] Poszlednyije novosztyi, 1921. március 9.; Za narodnoje gyelo, 1921. március 15.; Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/85199 „Analysis of Foreign Asaistance Rendered to the Cronstadt Revolution”.

^[210] Klujev tábornok Miller tábornoknak, 1921. március 14., Miller Archives, File 5M, No. 5; Grimm Giersnek 1921. március 15., Giers Archives, File 88.

^[211] Poszlednyije novosztyi, 1921. március 15., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 12. Lásd még az Országos Központ párizsi és finnországi vezetői /Kartasov, Kljujev, Miller, Grimm, Cejdler közötti levelezést In: Maklakov Archives, Series A, Packet 5, No. 13 és in: Miller Archives, File 5M, No.5.

^[212] Obcseje gyelo, 1921. március 17. A felkelés után egy, a párizsi Orosz Vöröskereszt elnökének írott levelében Cejdler elismerte, hogy semmiféle segítséget nem kapott sem a brit, sem az Amerikai Vöröskereszttől. Cejdler azt írta, hogy sosem felejti el az Amerikai Vöröskereszt egyik hivatalnokának /név szerint Kopkinsnak/ „diadalittas hangját”, aki ezt mondta neki: „Jó lesz, ha nem adjuk oda Önöknek lisztünket”. Cejdler B.E. Ivanickijnak 1921. március 20., Giers Archives, File 88.

^[213] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 11. National Archives, 861.00/8319; Chargé Helsingforsból az Államtitkárságnak, 1921. április 22., u.o., 861.00/86 28; Cejdler, Osznabzsenyije Petyerburga.

^[214] Poszlednyije novosztyi, 1921. március 3; Ru1y, 1921. március 10., Obscseje gye1o, 1921. március 17.

^[215] Petricsenko Grimmnek, 1921. március 13., Grimm Archives; Quarton az Államtitkárságnak, március 11., National Archives, 361.00/8318.

^[216] Dresel az Államtitkárságnak, 1921. március 14., u.o. 861.00/8323.

^[217] Amerikai Vöröskereszt, Országos Titkárság, az Államtitkárságnak, 1921. május 21., u.o. 861.00/8572. Egy másik levélben /május 24., 861.00/8627/ megjegyezte, hogy csak a Finnországban lévő kronstadti menekülteknek nyújtottak segítséget.

^[218] Krasznij arhiv, 1527., 6. szám, 93. o., Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619.; Krasznaja gazeta, 1921. március 20.; Puhov: Kronstadtszkij Mjatyezs, 59. o.

^[219] Znamja borbi, 1925. december – 1926. január, 8. o.

^[220] Lásd Jane Degras, ed.: The Communist International, 1919-1943., 3. kötet, London, 1956-1965. 1. kötet, 213-215. o.

^[221] Chargé Helsingforsból az Államtitkárságnak, 1921. április 22., National Archives, 861.00/3623.

^[222] Obscseje gyelo, 1921. március 18.

^[223] Rabota eszerov zagranicej, Moszkva, 1922., 66-70. o.

^[224] Revolucionnaja Rosszija, 1921., 8. sz., 3-4. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 16. o.

^[225] Pravda, 1921. április 7.

^[226] Revolucionnaja Rosszija, 1921., 8. szám., 3-4. o.

^[227] Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. március 18., 1-3. o.

^[228] Petricsenko és mások Grimmnek, Ino erőd, 1921. május 31. és Vrangelnak, 1921. május 31.- Grimm Archives és Giars Archives, File 88.

^[229] Iz isztorii Vszerosszijszkoj csrezvicsajnoj komisszii 1917-1921 gg.: Szbornyik dokumentov, Moszkva, 1958., 433-436-, 445-458. o., „O rasszkritom v Petrogragye zagovore protyiv Szovjetszkoj vlasztyi”, Vecheka Presidium, 1921. augusztus 29., Columbia Russian Archive. Tagancovot 1921 augusztusában kivégezték. A Pétervári Harci Szervezetről lásd még Vardin: Revolucija i menysevizm, 141-154. o. Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 117-118. o Krasznaja letopisz, 1931. 3. szám, 18-19. o és Voproszi isztorii, 1968., 1. szám, 133-136. o.

^[230] Obscseje gyelo, 1921. június 13.

^[231] „Mandat”, 1921. október 30., Columbia Russian Archive

^[232] Gyeszjatij szjezd, RKP/B/, 414. o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 66. o. – RH megj.)

^[233] I.m. 33-34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 16. o. – RH megj.)

^[234] I.m. 224-225. o. N. Buharin: The New Policies of Soviet Russia, Chicago, 1921., 56. o.

^[235] Pravda o Kronstadte, 45. o.

^[236] Serge: Memoirs of a Revolutionnary, 124. o.

^[237] Izvesztyija Petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 16.

^[238] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 4.

^[239] „Prikaz vojszkam Krasznoj Armii Moszkovszkovo garnyizona” 226. szám, 1921. március 3. Maklakov Archives, Series B, Packet 5, No. 5.

RH megjegyzése: a szövegkörnyezet alapján úgy tűnik, hogy a mondat rontott; a bolsevik röplapnak pont az ellenkezőjét kellett (volna) állítania, mármint azt, hogy a Kronstadti felkelés miatt nem lehet leszerelni és hazaengedni a Vörös Hadsereg katonáit.

^[240] Pravda o Kronstadte, 71. o.

^[241] Gyeszjatij szjezd RKP/B/, 456.o.

^[242] Daily Herald, 1921. március 7.

^[243] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának Politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 22. o.)

^[244] Isaac Deutscher: The Prophet Armed, New York, 1954., 511. o. Raphael R. Abramovich: The soviet Revolution 1917-1939, New York, 1962., 203. o. Különösen André Morizet: Chez Lénine et Trotsk i Mosco u 1921, Párizs 1922, 78-84. o.

^[245] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 126-129. o.

^[246] Pravda o Kronstadte, 162. o.

^[247] Isaac Deutscher: The Prophet Armed, 514. o.

^[248] Pravda o Kronstadte, 92-94. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkij szobityijah, 8-9. o.

^[249] R. Kelley hadnagy beszámolója, In: Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 86l.00/ /8619. Az emigráns sajtóban /Ruly, 1921. március 8./ megjelent hírek, hogy a Jermakot a felkelők felhasználták volna arra, hogy Oranienbaum felé utat törjenek, téves volt. A hajó Péterváron volt, a felkelés előtt egy nappal futott be oda üzemanyag vételezésre.

^[250] Lásd például Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 9. i.h. 861.00/8296: „A jég vastag, de a forradalmárok valószínűleg körülárkolják magukat és nyílt vízzel védekeznek.”

^[251] Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 19.; „London Times”, 1921. március 21.; Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., 5-6. o.

^[252] „Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij”, kézirat, Hoover Library; Puhov, Krasznaja letopisz, 1931., 1. szám, 17. o.

^[253] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 12. o., Katkov: „The Kronstadt Rising”, St. Anthony’s Papers, 6. szám, 33. o.

^[254] Pravda o Kronstadte, 51. o.

^[255] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 125. o.

^[256] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 3.; Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 3.

^[257] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 30-31. o., Goldman: Living My Life, 879-881. o., Krasznaja gazeta, 1921. március 5., Izvesztyija CIK, 1921. március 6., Pravda o Kronstadte, 165-166.o.

^[258] Kornatovszkij, szerk. Kronstadtszkij Mjatyezs, 42. o.

^[259] Deutscher: The Prophet Armed, 512. o.

^[260] Deutscher: The Prophet Armed, 512. o., Pravda o Kronstadte, 68. o.

^[261] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 188-189. o.

^[262] Trockij: Kak vooruzsalasz revoljucija, 151. o.

^[263] Pravda és Izvesztyija CIK, 1921. március 5.

^[264] Pravda o Kronstadte, 73. o.

^[265] Berkman: The Bolsevik Myth, 301-302. o., Goldman: Living My Life, 882-883. o. A levéltervezetet Berkman készítette.

^[266] Pravda o Kronstadte, 73-74. o.

^[267] Tuhacsevszkijnek a felkelés leverésében játszott szerepéről lásd L.V. Nyikulin, Tuhacsevszkij, Moszkva, 1964., 134-150. o.

^[268] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 44.o., Rabinovics: „Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Krotnstadtom v 1921 godu”, Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 26-31. o.

^[269] Kronstadt védelmi erejéről az adatok, In: Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 80-81. o., Pravda o Kronstadte, 24, 90. o.. Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 43., 95. o., Boszaja szovjetszkaja enciklopogyija, első kiadás, XXXV. 223. o., Ru1y, 1921. március 12. és a London Times, 1921. március 16. és 30.

^[270] R. Kelley hadnagy jelentése, In: Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619

^[271] Berkman: The Bolshevik Myth, 303.o.

^[272] Pravda o Kronstadte, 80.o.

^[273] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 130. o.

^[274] Petricsenko: Pravda o Kronstadszkih szobityijah, 12. o._; Mett: La Commune de Cronstadt, 51. o.

^[275] A március 8-i roham további részleteiről lásd Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 44-46. és 67-68. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadszkij szobityijah, 14-15.o., és Pravda o Kronstadte, 23., 90., 106., 180. o.

^[276] Izvesztyija Petrogradszkovo Szovjeta, 1921. március 8.; Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 33. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának Politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 21. o. – RH megj.)

^[277] Egy jól tájékozott forrás a bolsevik veszteséget 500 halottra és 2.000 sebesültre becsüli: „Kak nacsalosz vossztanyije v Kronstadte”, 1921. március 12., Miller Archives, File 5M, No. 5

^[278] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 95-96.o., Pravda o Kronstadte, 94-98., 129.o.

^[279] Pravda o Kronstadte, 82. o.

^[280] Pravda o Kronstadte, 56-67. o.

^[281] Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 11. , Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 76.o.

^[282] Pravda o Kronstadte, 52-54., 77-78. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, 20-21. o. Az Izvesztyijának mind a tizennégy számát újraközölték a Pravda o Kronstadte-ban, s így a felkelők programját és tevékenységét eredeti forrásokból ismerhetjük meg.

^[283] Pravda o Kronstadte, 117. o.

^[284] I.m. 56-57.o., Revoljucionnaja Rosszija, 1921. 7. szám, 22. o.

^[285] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 85.o.

^[286] Za narodnoje gyelo, 1921. március 15.

^[287] Lásd például Voline: La Révolution inconnue, 462. o., Berkman: The Kronstadt Rebellion, l8. o., Katkov: The Kronstadt Rising, In: St.Antony’s Papers, 6. sz. 70.o.

^[288] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 25. kötet, 57. o. (Magyarul: A munkásmozgalom formáiról – LÖM 25. köt. 58. o. 1978. – RH megj.)

^[289] Pravda o Kronstadte, 55. o.

^[290] Avrich: The Russian Anarchists

^[291] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 24-25. o.

^[292] I.m. 19.o., Pravda o Kronstadte 65. o.

^[293] Pravda o Kronstadte, 132. o.

^[294] I.m. 31. o.

^[295] I.m. 164-165. o.

^[296] I.m. 82-84., 163.o. A Kongresszus hivatalos jegyzőkönyvében nem szerepel ez a megállapítás, de elképzelhető, hogy zárt ülésen hangzott el.

^[297] I.m. 172-174. o.

^[298] I.m. 92., 173-174. o.

^[299] I.m. 83. o. Az utolsó megjegyzés a petrográdi letartóztatásokra utal.

^[300] I.m. 128., 165. o.

^[301] I.m. 83-64.o. A lázadók jelzett követelései három dokumentumban fogalmazódnak meg a legvilágosabban: a február 28 – március 1-én hozott Petropavlovszk-határozatban és a felkelők lapjában megjelent két szerkesztőségi cikkben, az „Amiért harcolunk”-ban /március 8./ és az „Idézőjelbe tett szocializmus”-ban, ami a lap utolsó, március 16-i számában jelent meg. Ezek a dokumentumok tartalmazzák a kronstadti program legteljesebb és legragyogóbb megfogalmazását. A Petropavlovszk-határozatot a 2. fejezetben, a két szerkesztőségi cikket pedig a Függelékben közlöm.

^[302] Daniels: The Conscience of the Revolution, 66. o.

^[303] Avrich: The Russian Anarchists, 198. o. Zseleznyakov emlékműve ma Kronstadt városában áll: Kronstadt. Kratkij putyevogyityel, 116. o.

^[304] Gonyenyija na anarhizm v Szovjetszkoj Rosszii, Berlin, 1922.

^[305] Dan: Dva goda szkityanyij, 156. o., Pravda o Kronstadte, 46. o., Katkov The Kronstadt Rising, In: St. Anthony’s Papers, 6. szám, 59-62. o.

Az ismert anarchista, Volin szerint /La Révolution Inconnue, 469-470. o./ az Ideiglenes Forradalmi Bizottság néhány embert küldött Pétervárra, hogy vigyék Kronstadtba Jarcsukot és őt anélkül, hogy tudták volna, hogy a bolsevikok bebörtönözték őket. Volin hozzáteszi ehhez, hogy Petricsenko rokonszenvezett az anarchistákkal, de ezekre az állításokra semmiféle bizonyítékot nem találtam.

^[306] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 164-166. o.

^[307] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 33. o._, Pukov: Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o. Bár az 1921-es felkelés dokumentumaiban nem történik említés róla, A. Lamanov az 1917-es forradalom idején tevékeny Makszimalista agitátor volt.

^[308] Szojuz Sz-R Makszimalisztov: Trudovaja Szovjetszkaja Reszpublika, Moszkva, 1918.; és O rabocsem kontrolje, Moszkva, G. Nesztrojev: Makszimalizm i bolsevizm, Moszkva, 1919, Makszimaliszt, 2. szám, 1918. augusztus 25. 5-9. o., és 16. szám, 1921. április 16., 15-16.o.

^[309] Pravda o Kronstadte, 128.o., A „harmadik Róma” doktrínája szerint „Két Róma elbukott, de a harmadik áll, és nem lesz negyedik.”

^[310] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 18. o.

^[311] Pravda o Kronstadte, 79-80., 90.o., Lenin /VIII. Szovjetkongresszuson/ elmondott beszédét lásd, Voszmoj Vszerosszijszkij szjezd, szovjetov, 30. o.

^[312] Pravda o Kronstadte, 172-174. o.

^[313] I.m. 106. o.

^[314] I.m. 80-82.o., 91., 120. o., Trepov II. Miklós hírhedt rendőrfőnöke volt. Maljuta Skuratov Rettegett Ivan titkosrendőrségének, az opriscsinának volt véreskezű vezetője, amely a 16. századi terroruralmat irányította.

^[315] I.m. 89., 162., 179. o.

^[316] I.m. 150-152. o., Katkov: The Kronstadt Rising, In: St. Anthony’s Papers, 6. szám, 49-50. o.

^[317] Za narodnoje gyelo, 1921. március 17., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 19.

^[318] Revljucionnaja Rosszija, 1921., 8. szám, 6. o.

^[319] „Intervju sz cslenami Vremennovo revolucionnovo komityeta”, Kézirat, Hoover Libray

^[320] Norman Cohn: Warrant for Genocide, London, 1967., 120. o.

^[321] „K voszpominanyijam matrosza szluzsbi 1914 goda”, kézirat, Columbia Russian Archive

^[322] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 95-96.o.

^[323] Revoljucionnaja Rosszija, 1921/8. sz., 6-8. o.

^[324] Pravda o Kronstadte, 66. .

^[325] Trifonov, Klasszi i klasszovaja borba v SzSzSzR, 106-107. o.

^[326] Poszledynije novoszty, 1921. március 11.

^[327] Daniels: The Conscience of the Revolution, 145-146. o., és Schapiro: The Origin of Communist Autocracy, 305-306. o.

^[328] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 72., 300. o.

^[329] Beszeda sz Ju.H. Lutivinovim, Novij Mir, 1921. március 13.

^[330] Leon Trotsky: The Revolution Betrayed, New York, 1937., 96. o., (Magyar fordítása: Trockij: Az elárult forradalom; https://www.kommunista.net/konyv/trockij-elarult-forradalom-mi-ez-a-szovjetunio-es-merre-tart (letöltés: 2017.08.15.), illetve a Részeg Hajó honlapján a „baloldal” – „bolsevizmus” menüpontjában. Könyv formában: Trockij: Az elárult forradalom, Áramlat Kiadó 1990. Megjegyzendő, hogy a magyar kiadásban nem találtuk az idézett részt. A könyv ’A bolsevik párt elfajulása’ című alfejezetben említi Kronstadtot – RH megj.). Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 253. o.

^[331] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 13-15. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs,50., 95. o.

^[332] Pravda o Kronstadte, 108. o.

^[333] I.m. 133. o.

^[334] I.m. 59. o.

^[335] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 31. o., Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 58.o.

^[336] Pravda o Kronstadte, 58. o.

^[337] I.m. 50-51. o.

^[338] I.m. 130. o., Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 228. o., Krasznaja gazeta, 1921. március 18.

^[339] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 126-127 o., Pravda o Kronstadte, 130. o.

^[340] Pravda o Kronstadte, 75., 84. o. A felkelők és a helyi kommunisták viszonyáról lásd Katkov: The Kronstadt Rising, In: St. Anthony’s Papers, 6. szám, 45-48. o.

^[341] Lásd a Vasziljevvel készített interjút, Krasznaja gazeta, 1921. március 18.

^[342] Pravda o Kronstadte, 96., 101., 122., 138., 156. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 99. o Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 77. o.

^[343] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 9., National Archives, 861.00/8470.

^[344] Gyeszjatyij szjezd RKP /b/, 33-34. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 21-22. o. 1974. – RH megj.). Egy másik alkalommal Lenin bagatellizálni igyekezett Kronstadt veszélyét kijelentve, hogy az „kisebb fenyegetést jelent a szovjethatalomra nézve, mint az ír hadsereg a Brit Birodalomra” Polnoje szobranyije szocsinyenyije, 43. kötet, 129. o. (Magyarul: A XI. hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsához intézett távírat (1921. március-június) – LÖM 43. köt. 118.o. 1974. – RH megj.)

^[345] Serge: Memoirs of a Revolutionary, 131. o.

^[346] Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 167. o.

^[347] Grazsdanszkaja vojna, 1918-1921. I. 365. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 150. o., V ognye revoljucii, 1933. 56. o.

^[348] Dan: Dva goda szkitanyij, 154-155. o., New York Times, 1921. március 12, Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22., „Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkij szobityij”, kézirat, Hoover Library.

^[349] Kronatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 226-227. o.

^[350] Krasznaja gazeta, 1921. március 10.

^[351] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 11.

^[352] A kongresszusi jegyzőkönyv 279 önkéntes nem teljes névsorát tartalmazza. Közöttük olyan kiemelkedő alakok is voltak, mint E. K. Vorosilov, A. Sz. Bubnov /a demokratikus centralista/, V. P. Zatonszkij és G. L. Pjatakov; Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 765-767. o.

^[353] M. Rafail: Kronstadtszkij mjatyezs /Iz dnyevnyika politrabotnyika/, Harkov, 1921., 4-6. o. Lásd még Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 152. o.

^[354] Rabinovics: „Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Kronstadtom”, Krasznaja letopisz, 1931. 2. szám, 50-54. o.

^[355] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 11. National Archives, 861.00/8318

^[356] Izvesztyija petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 11.

^[357] Za narodnoje gyelo, 1921. március 18.

^[358] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 100., 101. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 147-148. o., New York Times, 1921. március 16., V ognye revoljucii, 58. o.

^[359] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 100-101. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 147-148. o.

^[360] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 430., 468. o.

^[361] Rabinovics, „Gyelegati 10-vo szjezda RKP/b/ pod Kronstadtom”, Krasznaja letopisz, 1931., 2. szám, 32. o.

^[362] Pravda o Kronstadte, 126. o.

^[363] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 13.; National Archives, 861.00/8319; London Times, 1921. március 17., Volja Rosszii, 1921. március 15.

^[364] Pravda o Kronstadte, 120-121. o.

^[365] Uo. 122., 132. o.; New York Times, 1921. március 16. Egy másik forrás a kronstadti és erődökbeli sebesültek számát hatvanra teszi:”Kak nacsalosz vosztanyije v Kronstadte”, 1921. március 12., Miller Archives, File 5M, NO.5.

^[366] Mett: La Commune de Cronstadt, 46. o.

^[367] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Dan: Dva goda szkitanyij, 153. o.

^[368] Pravda o Kronstadte, 75., 138. o., Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., National Archives, 861.00/8619; Petricsenko: Pravda o Kronstadte, 18. o.

^[369] „Intervju c cslenami Vremennogo revolucionnovo komityeta”, kézirat, Hoover library

^[370] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 36. o., Lásd még Goldman: Living My Life, 884. o.

^[371] Mett: La Commune de Cronstadt, 77-78. o., Volja Rosszii, 1921. március 15., „Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij”, kézirat, Hoover Library

^[372] Izvesztyija petrogradszkogo Szovjeta, 1921. március 14.

^[373] New York Times, 1921. március 18., Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22., „Pricsini, povodi, tecsenyije i ocenka Kronstadtszkih szobityij”, Hoover Library; Cejdler az Orosz Vöröskereszt elnökének, 1921. március 20., Giers Archives, File 88.

^[374] Krasznaja gazeta, 1921. március 17.

^[375] Kornatovszkij: szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 89. o.

^[376] Petricsenko: Pravda o Kronstadtszkih szobityijah, 18. o., New York Times, 1921. március 19. A roham részleteit elsősorban a korabeli újságcikkekből és a résztvevők visszaemlékezéseiből lehet rekonstruálni. Lásd különösen Kornatovszkij szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 45-51.,89-91. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 162-170. o., Grazsdanszkaja vojna, I. 367-373. o., Rafail: Kronstadtszkij mjatyezs, 20-26. o., és K.E. Vorosilov, „Iz isztorii podavlenyija Kronstadtszkovo mjatyezsa”, Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1961. 3. szám, 15-35. o. Sajnos nem sikerült megszereznem a Vojennoje znanyije 1921. évi. 8. számát, amit teljes egészében e témának szenteltek.

^[377] Kornatovszkij: szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 90., 105. o.

^[378] Grazsdanszkaja vojna, I. 370. o.

^[379] Alexander Barmine: One Who Survived, New York, 1945., 95. o.

^[380] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 246-247. o.

^[381] „Hod szobityij v Petrogragye vo vremja Kronstadtszkovo vossztanyija”, kézirat, 1921. március 19., Columbia Russian Archive

^[382] Kornatovszkij, szerk.Kronstadtszkij mjatyezs, 78., 88. o.

^[383] Petricsenko: Pravda o Kronstadszkij szobityijah, 21.o., Voline: La Révolution inconnue, 499. o.; „Hod szobityij v Petrogragye”, Columbia Russian Archive

^[384] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 189. o.

^[385] Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 22. és 24.

^[386] London Times, 1921. március 30.

^[387] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 243. o.

^[388] Mett: La Commune de Cronstadt, 56.o., a London Times, 1921. március 31.

^[389] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszklj mjatyezs, 107. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 169. p.; „Hod szobityij v Petrogragya”, Columbia Russian Archive; Quarton az Államtitkárságnak, 1921. március 19., National Archives, 861.00/8372. Kelley hadnagy 25 és 30 ezer közötti becslése azonban túl magasnak tűnik: Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 23., 861.00/8619.

^[390] Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 25.

^[391] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 168. o., Grazsdanszkaja vojna, I. 372. o.

^[392] V. Pozdnyakov: „The Chemical Arms”, In: The Red Army, szerk. B.H. Lidderl Hart, New York, 3847385. o., Pozdnyakov ezredes egyike volt a tervet kidolgozó tisztiiskolásoknak.

^[393] Za narodnoje gyelo, 1921. március 19., Girmm Giersnek, 1921. március 31., Giers Archives, File 88.

^[394] Goldman: Living My Life, 886. o., Berkman: The Bolshevik Myth, 303. o. Thiers Franciaország miniszterelnöke, Gallifet pedig a Kommünt leverő tábornok volt.

^[395] Kornatovszkij, szerk. Kronstadtszkij mjatyezs, 15. o., Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 176-180. o., Lásd még G. A. Cseremsanszkij:”Kronstadtszkoje vossztanyije 28 fevralja-18 marta 1921”, kézirat, Columbia Russian Aarchive. Cseremscsanszkij az Amurra átvezényelt balti tengerészek között volt.

^[396] Fegyko is vezető szerepet játszott Natonov leverésében. Lásd M. N. Tuhacsevszkij, „Borba sz kontrrevoljucionnimi vossztanyijami”, Vojna i Revoljucija, 1928. 8. szám, 3-15. o., A. I. Todorszkij, marsal Tuhacsevszkij, Moszkva, 1962. 71-73. o., és Nyikulin, Tuhacsevszkij, 151-156. o.

^[397] Krasznaja gazeta, 1921. március 23., Petrogradszkaja Pravda, 1921. március 23.; Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 247-249. o. Az ellenük felhozott vádak szerint felelősek „több ezer” vöröskatona haláláért vagy sebesüléséért, ami Quartonnak a bolsevik veszteségekkel kapcsolatos becslését támasztja alá.

^[398] Dan: Dva goda szkitanyij, 153-157.o.

^[399] Makszimoff: The Guillotine at Work, 163. o.,; David Dallin és Boris Nicolaevsky: Forced Labor in Soviet Russia, New Haven, 1947., 170. o. Egy jelenkori szovjet munka szerint azonban az elfogott tengerészeknek megbocsátották, a „súlyos büntetések” /vagyis a kivégzés/ csak a hangadókra és a szovjethatalom engesztelhetetlen ellenségeire terjedtek ki: Szovionov: Isztoricseszkij povorot, 36.

^[400] Dan: Dva goda szkitanyij, 158. o. Egy másik korabeli forrás szerint – valószínűleg tévesen – mindkét fiút agyonlőtték: „Szvegyenyija iz Petrograda et 12 aprleja: Kronstadt i otgolszki evo vossztanyija”, kézirat, Hoover Library

^[401] A legnagyobb táborban, Ino kikötőjében az ott lévő 3.597 internált személyből 3.585 volt férfi, l0 nő és 3 gyerek. A férfiak közül csak 25 nem volt katona: Novaja russzkaja zsizny, 1921. március 27.

^[402] A londoni Times, 1921. március 30; Dan: Dva Goda szkitanyij, 159. o. Több beszámoló szerint az év folyamán a kronstadti menekültek egy csoportja megszervezte a „Plehanov zászlóaljat” és a finn partizánokkal együtt hacolt a bolsevikok ellen Kelet-Karéliában. Lásd C. Jay Smith: „Finland and the Russian”, 1917-1922, Athens, Ga., 1958., 193-197. o.

^[403] Quarton az Államtitkárságnak, 1921. április 5., National Archives, 861.00/8446; New York Times, 1921. március 31.

^[404] Kornatovszkij, szerk., Kronstadtszkij mjatyezs, 163.-164. o.

^[405] Petricsenko: „O pricsinah Kronstadtszkovo vossztanyija”, Znamja borbi, 1925. december – 1926. január, 4-8. o.

^[406] Grazsdanszkaja vojna, I. 362. o., V. Serge: Memoirs of a Revolutionary, 132. és következő o., Unto Parvilahti, Beria’s Garden, New York, 1960., 21., 285. o.

^[407] Berkman: The Kronstadt Rebellion, 39-40. Ugyanezt az észrevételt tette egy mensevik szerző In: Szocialisztyicseszkij vesztnyik, 1921. április 5., Mint egykor Marx írta: „ a védekezés minden fegyveres felkelés halála”. (Ezt nem Marx írta, hanem Engels: Forradalom és ellenforradalom Németországban című írásában (Marx-Engels Művei 8. kötet 88. oldal, 1962.) Ezt az írást egészen levelezésük 1913-as nyilvánosságra hozataláig Marxnak tulajdonították. Lenin még későbbi is így vélekedett.- RH megjegyzése).

^[408] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 16. kötet, 452-453. o. (Magyarul: Lenin: A Kommün tanulságai – LÖM 16. kötet 419. oldal, 1983.)

^[409] I.m. 42. kötet, 333. o. Lásd még Carr: The Bolshevik Revolution, 2. kötet, 280-282.o. (A LÖM-ben nem találtunk a megadott dátumnál ilyen vonatkozású írást. Erre a napra a LÖM csak egy cikket ad meg: Beszéd a moszkvai pártaktíva-gyűlésen 1921. február 24. címmel – RH megj.)

^[410] Slepkov: Kronstadtszkij mjatyezs, 15. o.

^[411] Lenin, Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 43. kötet, 138., 387. o. (Magyarul: Beszéd a Közlekedési Munkások Összoroszországi Kongresszusán 1921. március 27. – LÖM 43. kötet 120. oldal, 1974. –RH megj.)

^[412] Lásd Carr: The Bolshevik Revolution, 2. kötet, 277-279. o.

^[413] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 404.o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 53.o. – RH megj.)

^[414] I.m. 413. o. (Magyarul: Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 64. o. – RH megj.)

^[415] I.m. 37-38., 406. o. (Magyarul: Lenin: Beszámoló az OK(b)P Központi Bizottságának politikai tevékenységéről március 8. – LÖM 43. köt. 26. o. és Lenin: Előadói beszéd a terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának terményadóval való helyettesítéséről március 15. – LÖM 43. köt. 55.o. – RH megj.) Lásd még Schapiro: The Origins of the Communist Autocracy, 311.

^[416] Puhov: Kronstadtszkij mjatyezs, 185-202. o., White: The Growth of the Red Army, 191-193., 246-249. o.

^[417] Gyeszjatij szjezd RKP /b/, 625. o. (Magyarul: Lenin: A terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának adóval való helyettesítéséről mondott beszéd tervezete – LÖM 43. köt. 347.o. – RH megj.)

^[418] Boldin: „Menyseviki v kronstadtszkom mjatyezse”, Krasznaja letopisz, 1931., 3. szám, 28. o., Katkov: „The Kronstadt Rising”, St. Antony’s Papers, 5. szám, 13. o.

^[419] Lenin: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, 43. kötet, 241. o. (Magyarul: Lenin: A terményadóról (1921 márc.-jún.) – LÖM 43. köt. 186. o. – RH megj.)

^[420] Gyeszjatij szjezd RKP/B/, 118.o., (Magyarul. Lenin: Zárszó az OK(b)P Központi Bizottságának beszámolójához március 9. – LÖM 43. köt. 39. o. – RH megj.) Schapiro: The Origin of the Communist Autocracy, 316. o.

^[421] Gyeszjatij szjezd RKP/b/, 34-35. o. (Magyarul. Lenin: Zárszó az OK(b)P Központi Bizottságának beszámolójához március 9. – LÖM 43. köt. 31.o. – RH meg.)

^[422] I.m. 276. o.

^[423] I.m. 571-576. o.

^[424] Degras szerk., The Communist International, 1. kötet, 213. o.

^[425] Goldman: Trotsky Protest Too Much, 7. o.

^[426] Serge: Memoirs of a Revolutionary, XV-XVI. o.

^[427] L. Trockij: „Jescso ob uszmirenyij Kronstadta”, Bulletin Oppozicii, 1938. október, 10.o., The New International, 1938. augusztus, 249-250. o.

^[428] Trotsky: „Hue and Cry Over Kronstadt”, The New International, 1938. április, 103-105. o., Trotsky: Stalin, New York, 1946., 337. o. Trockij megjegyzése arról, hogy a túlzás „a forradalom igazi természetének túláradása” emlékeztet Engels tételére, miszerint a forradalom „az elképzelhető leginkább autoriter dolog”. (Pontosan: „A forradalom minden bizonnyal a leginkább tekintélyen alapuló dolog a világon” Engels: A tekintélyről – MEM 19. köt 292. o. 1969. – RH megj.)

^[429] The New International, 1938. június, 212-213. o.

^[430] Anton Ciliga: The Kronstadt Revolt, London, 1942., 13. o. (Magyarul: Ciliga: Kronstadti lázadás – Anarchizmus antológia Századvég kiadó 1991. illetve: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/nter1862.htm (letöltés: 2017.08.15.) – RH megj.)

^[431] Bolsaja szovjetszkaja enciklopegyija, első kiadás, XXXV. kötet, 222. o., második kiadás, XXIII. kötet, 484. o., 0. Leonyidov: Likvidacija Kronstadtszkovo mjatyezsa /mart 1921 g./, Moszkva, 1939., 8-9., 139. o., K. Zakocsnyikov: Razgrom Kronstadtszkovo kontrrevoljucionnovo mjatyezs v 1921 godu, Leningrád, 1941., 62. o. Lásd még Abramovich: The Soviet Revolution, 209. o.

^[432] Mett: La Commune de Kronstadt, 6. o, és I.N; Steinberg: In the Workshop of the Revolution, New York, 1953., 300. o.

^[433] „Dokladnaja zapiszka po voproszu ob organizacii vossztanyija v Kronstadte.” Kézirat, Columbia Russian Archive

^[434] A szerző feltételezi, hogy a felkelés az olvadás megindulása után tör ki.

^[435] „Za sto mi borimszja”. Izvesztyija Vremennovo revoljucionnovo komityeta, 1921. március 8. In: Pravda o Kronstadte, 82-84. o.

^[436] Rettegett Ivan titkosrendőrsége, amely véres terroruralmat honosított meg a XVI. században.

^[437] „Szocializm v kavicskah”, Izvesztyija Vremennovo revoljucionnovo komityeta, 1921. március 16., In: Pravda o Kronstadte, 172-174. o.

PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921

PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921

0 comments on “PAUL AVRICH: KRONSTADT 1921”Add yours →

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása