2023. 02. 16.
NYESZTOR IVANOVICS MAHNO – AZ OROSZ FORRADALOM (RÉSZLETEK)
NYESZTOR IVANOVICS MAHNO – AZ OROSZ FORRADALOM (RÉSZLETEK)
Orosz forradalom Ukrajnában (1917. március – 1918. április)
I. rész
1. fejezet: Szabadulásom.
2. fejezet: Találkozás az elvtársakkal és a forradalmi társadalmi munka megszervezésének első kísérletei.
Miután az orosz februári forradalom megnyitotta a politikai elítéltek előtt a börtönük kapuit, én is hazatérhettem Guljaj-Poljéba. 8 év 8 hónap vasban és bilincsben! Csoportunkból sokan már nem éltek. Helyükre új fiatal elvtársak léptek, akik már két-három éve a csoport tagjai voltak; az anarchista irodalom olvasásával és a parasztok közötti terjesztésével foglalkoztak. A földalatti munkának mindezen éveiben kibocsátottak hektográfon sokszorosított proklamációkat. Láttam magam előtt paraszt barátaimat – ezeket a névtelen anarchista-harcosokat, akik soha nem tudták életükben, mi az: becsapni a másikat. Tiszta paraszti jellemek voltak, akiket nehéz volt bármiről is meggyőzni, de ha egyszer meggyőzted, megértettek téged, és leellenőrizték a megértetteket, meggyőződtek az igazáról -, akkor minden lépésükkel, ahol erre lehetőségük volt, magasra emelték ezt az ideált.
Megérkezésem után, sok társam számára váratlanul csoportunk első feladatának az anarchista mozgalom oroszországi általános helyzetének tisztázását láttam. Az anarchista csoportok szétforgácsoltságában – amiről már a forradalom előtt is tudomásom volt – én nem találtam semmi elégedettségre okot adót. A cselekvésnek ez a módja az anarchizmus ügye számára soha nem lehet kielégítő. Nem tudja a munka erőit olyan mértékben csoportosítani, amilyen méretekben a széles dolgozó tömegek forradalmi fellendülése a forradalom romboló tetteinek időszakában megfigyelhető. Ha pedig ez így van, akkor az ehhez a cselekvési módhoz ragaszkodó anarchisták vagy el kell, hogy szakadjanak az eseményektől, hogy megmerevedjenek a maguk szektáns csoport-propagandájukban, vagy pedig az eseményekkel sodortatnak, miközben politikai ellenségeik hasznára végzik munkájukat. Következésképpen ahhoz, hogy Guljaj-Poljéban határozott lépéseket tehessünk a kormány intézményeinek szétkergetése terén és, hogy minden törvényen kívülre helyezhessük a körzetünkben lévő földek, gyárak, üzemek és a társadalmi vállalatok más típusainak magántulajdonát – amellett, hogy meg kell hallanunk mozgalmunk városból jövő hangjait -, el kell jutnunk a parasztok tömegeihez, meg kell győződnünk forradalmi erejük állhatatosságáról, és el kell érnünk, hogy maguk mellett érezzenek minket és érezzék azt, hogy változatlanul hűek vagyunk azokhoz az eszmékhez, ideákhoz, amelyekről a gyűléseken, összejöveteleken beszélünk nekik. Egy ilyen program kidolgozása számunkra elkerülhetetlen, hiszen az anarchista-kommunisták között a mi csoportunk az egyetlen, amely 11 éven keresztül megtartotta kapcsolatát a parasztokkal. A közelben más csoportokról nem tudtunk. Most magunkra vagyunk utalva. Ezért, bármilyen gyenge is csoportunk az anarchizmus elméletében való jártasság terén, azonnal ki kell dolgozni a Guljaj-Polje-i és a körzetünk parasztjai közötti működés taktikáját. Ingadozás nélkül el kell kezdenünk már holnaptól a Paraszt Szövetség szervezetében a munkát és törekednünk kell arra, hogy valamelyik paraszt a csoportunkból a vezetője legyen.
Társaim örültek, hogy meghallgathattak, de egyáltalán nem értettek egyet a dolog ilyetén megközelítésével. Kalinyicsenko elvtárs ezt a megközelítést élesen elítélte, azzal indokolva, hogy a mi, anarchisták, szerepe az adott forradalomban szükségképpen eszméink terjesztésére korlátozódik. Aznap még elmentem a parasztok és munkások gyűlésére, amely a “Társadalmi Bizottság” elnöke, Pruszinszkij zászlós beszámolójával kezdődött. /Ebben az időben Guljaj-Poljéban állomásozott a 8. Szerb Ezred, amelynek Pruszinszkij a tisztje volt./ Beszédemben rámutattam a parasztoknak annak megengedhetetlenségére, hogy a forradalmi Guljaj-Polje “Társadalmi Bizottságát” idegenek irányítsák, akiktől a lakosság nem követelheti, hogy tevékenységükről számot adjanak. És, természetesen, kértem a gyűlést, hogy hatalmazzon meg minden századból /Guljaj-Polje 7 részből állt, amelyeket “századoknak” neveztek/ 4 embert, akik külön megtárgyalnák ezt és egy sor más kérdést. A kérést a gyűlés elfogadta.
Az alsó-iskolák tanítói már itt mellém álltak. A tanítók meghívtak a gyűlésükre. Egyik közülük eszer volt, a többi 12-14 pártonkívüli. Elhatároztuk a közös tevékenységet: a parasztok és munkások javára változtatni a tiszti-kulák bizottságot, amelyet nem az egész közösség, hanem csak a gazdagok választottak. Ezután csoportunk gyűlésére mentem. Itt arra az elhatározásra jutottunk, hogy a parasztok századonkénti és a munkások gyárak és kézműves műhelyek szerinti agitációját két irányban kell folytatnunk: 1. a parasztok és munkások addig, amíg dezorganizáltak nem tudják megteremteni a hatalom nélküli szervezett területi társadalmi egységet, azt az egységet, amely harcra hívta volna a kormány “Társadalmi Bizottságait”. Akarjuk, nem akarjuk, Guljaj-Polje parasztjainak és munkásainak egyenlőre akörül a “Társadalmi Bizottság” körül kell csoportosulniuk, amelyet az Ideiglenes Koalíciós Kormány ágensei vezetésével szerveztek meg. Ezért fontos, hogy azt a “Bizottságot” Guljaj-Poljéban válasszák újra. 2. Erőteljes agitációt folytatni a Paraszt Szövetség szervezetéért, belépni soraiba, uralkodni a hangulata felett és felmutatni előttük a “Társadalmi Bizottság”, mint kormány-egység iránti bizalmatlanság elvét és ezt a Társadalmi Bizottságot a Paraszt Szövetség ellenőrzése alá vonni.
3. fejezet: A Parasztszövetség megszervezése.
Egy héten belül a parasztok meghatalmazott delegátusai megtanácskozták a gyári munkásokkal a “Társadalmi Bizottság” újraválasztásának kérdését, és erről közös határozatot hoztak. A delegátusok visszatértek választóikhoz és megtárgyalták a határozatot. Amikor a delegátusok határozatát a választók megerősítették, kitűzték a „Társadalmi Bizottság” újraválasztásának időpontját. A csoport tagjai ez idő alatt a parasztokat előkészítették a Paraszt Szövetség megszervezésére. 1917. március 28-29-én fektettük le a Guljaj-Polje-i Paraszt Szövetség szervezetének alapját. A Szövetség Bizottságába a parasztok 28 embere került, köztük én is, bár kértem a parasztokat, hogy jelölésemtől tekintsenek el.
Megkezdődött a Szövetség tagjainak összeírása. 485 nap alatt feliratkozott valamennyi paraszt – kivéve természetesen a földtulajdonosokat. Utóbbiak abban reménykedtek, hogy kitartanak az Alkotmányozó Gyűlésig, s hogy ott támogatják őket a szociáldemokraták /akik abban az időben buzgón hirdették a földmagántulajdon jogát/ és győzni fognak. Mivel a Paraszt Szövetség csak Guljaj-Poljéra terjedt ki, a Szövetség Bizottsága titkárával kimentem a körzetbe, s a falvakban megszerveztük a Paraszt Szövetségeket. Ez idő alatt Guljaj-Poljéba instruktorok érkeztek Alekszandrovszk városából és beszédeket tartottak az Alkotmányozó Gyűlés és a háború mellett, és igyekeztek keresztül vinni határozataikat, de Guljaj-Polje parasztjai és munkásai ezeket a határozatokat elvetették, kijelentve a szónokoknak, hogy ők, guljaj-poljeiak dolgozó erőik megszervezésének periódusában leledznek és ezért semmilyen határozatot nem fogadhatnak el egyenlőre kívülről.
4. fejezet: Válogatás a rendőrségi archívumban.
Ezekben a napokban a Guljaj-Polje-i rendőrség vezetői felkértek, hogy segítsek nekik az archívumban található anyagok válogatásában. Elvtársaim a csoportban, különösen Kalinyicsenko és Krat, már előre kinevettek, hogy segítséget akarok nyújtani a rendőri szerveknek, és csak vita után ismerte el Kalinyicsenko et., hogy ezt meg kell tenni és maga is eljött velem. Megtaláltunk egy dokumentumot Pjotr Sarovszkijról, csoportunk volt tagjáról, amely arról árulkodott, hogy Sarovszkij a rendőrség titkos ügynöke volt és nagy érdemeket szerzett… Más spiclikről is találtunk anyagokat. Megjegyeztük ezek közül azokat, akik életben maradtak, de úgy véltük, hogy nincs most itt az ideje, hogy megöljük őket. Nem sokkal ezután találkoztam Nazar Onyiscsenkoval, azzal a titkos ügynökkel, aki annak idején házkutatást tartott nálam, és ennek kapcsán arra vetemedett, hogy megmotozza anyámat, s amikor ő tiltakozott, pofon ütötte. És most ez a gazember, aki testét és lelkét is eladta – a fivérét is – a rendőrségnek, odafutott hozzám, levette a sapkáját és “Nyesztor Ivanovics! Jónapot kívánok!” kiáltással a kezét nyújtja felém. Számomra is észrevétlenül megragadtam zsebemben a revolvert: itt a helyszínen megöljem ezt a kutyát, vagy tartóztassam meg magamat? Az ész azonban felülkerekedett a bosszú érzésén. Társaim, amikor e találkozásról tudomást szereztek, nyilvánosságra akarták hozni a bizonyítékokat, hogy aztán megölhessék őt. Én más véleményen voltam, és kértem elvtársaimat, hogy egyenlőre hagyjuk őt békében, hiszen voltak nála fontosabb ügynökök is. Azt mondtam társaimnak, hogy ezeket a gazembereket mind össze kell fogdosni, s azután végezni velük, mert az ilyen emberek ártalmasak minden emberi társadalom számára, mert a legsúlyosabb bűnt követték el: pénzért eladták magukat és másokat.
5. fejezet: A Társadalmi Bizottság újraválasztása és ellenőrzésének gondolata.
Erős csoportunk /ekkor több mint 80 főből állt/ szellemileg is igyekezett erősíteni magát: meghatározta, kinek kell valamennyi Oroszországban és Ukrajnában megjelenő anarchista újság kivonatolásával foglalkoznia. Kezdetét vette a Guljaj-Polje-i Társadalmi Bizottság újraválasztása. Engem is beválasztottak a Társadalmi Bizottságba, de akármennyire is kértek választóim, vissza kellett ezt utasítanom. Nem elvi okokból, hanem azért, mert nem ismertem a városi anarchisták állásfoglalását ebben az ügyben. S ami még fontosabb; megválasztásom akadályozott volna ebben a munkában, amely ezeknek a Bizottságoknak kormányzati funkciójukban és formájukban való megrendítését célozta. Terveim a következők voltak. Egyrészt megteremteni csoportunk és a dolgozó parasztok teljes egységét. Másrészt megakadályozni a politikai pártoknak a parasztság soraiba való behatolását.
Meggyőzni a parasztságot, hogy bármelyik politikai párt – lett légyen az a legforradalmibb az adott szituációban -, ha győz a parasztok akaratán, akkor ki is öli belőle a forradalmi öntevékenységre irányuló alkotó kezdeményezést. Harmadrészt; egy napnyi késedelem nélkül ellenőrzése alá vonni a kormányzat irányításával működő Társadalmi Bizottságot, hogy mindig idejében értesüljünk az Ideiglenes Kormány intézkedéseiről. És végül; tudatosítani a parasztságban, hogy a legfontosabb feladatának – a föld elfoglalásának és a közvetlen önkormányzat szabadsága joga kivívásának – megoldásában senkire se számítson saját magán kívül, és hogy használja ki a Forradalom pillanatát a maga forradalmi-anarchista céljainak megvalósítása érdekében. Ezen tervek érdekében elbúcsúztam az 1906-07-es évek anarchista taktikájának jó néhány elemétől, amikor is a bezárkózottság és a gyakorlati gondolat hiánya miatt az anarchizmus a Forradalomban leválasztotta magát a népi tömegekről.
6. fejezet: A tanárok szerepe, munkánk a Társadalmi Bizottságban.
A falusi tanítók tevékenysége történetileg három szakaszra osztható. 1900-tól a falusi szegények körében felvilágosító munkát végeznek, de az 1905-öt követő reakció 5-6 évre megszakítja ezt a tevékenységet. És csak a háború előtt újították fel munkájukat, de a világháború letérítette őket erről az útról, a kelleténél nagyobb hazafiak lettek, és kulturális-felvilágosító munkájukat a háború szolgálatába állították.
Először a parasztok nem bíztak a tanítókban. Később ez a helyzet megváltozott, s a parasztok beválasztották őket a Társadalmi Bizottságba, különösen akkor, amikor Guljaj-Poljéban megvalósult a Társadalmi Bizottság parasztok általi ellenőrzése. Elsőrendű feladat volt a Társadalmi Bizottság földkérdésekkel foglalkozó szekciója fölötti hatalom megszerzése. Ezek a szekciók ugyanis a központ utasítására azt az álláspontot képviselték, hogy a parasztok addig, amíg a majdani Alkotmányozó Gyűlés nem dönt a földtulajdon kérdésében, a földesurakkal történő megegyezés szerint fizessenek bérleti díjat a földért. A parasztok azonban úgy vélték, hogy a forradalom kezdetével, amely politikailag félig már felszabadította őket, ütött munkájuk kizsákmányolásának utolsó órája is.
A Társadalmi Bizottságban – a Paraszt Tanács állásfoglalásának megfelelően – először elértük, hogy a Szekció közvetlenül az irányításom alá került: egy időre az egész Társadalmi Bizottság eszmei vezére lettem. Erre a taktikára az késztetett engem, hogy a Forradalom két hónapja alatt egyetlen anarchista újságban sem láttam nyomát annak, hogy az anarchisták ütőképes szervezetet akarnának létrehozni, sőt ebben az időben már határozottan érzékeltem, hogy propagandistáink mennyire lebecsülik és elhanyagolják a falut.
7. fejezet: Május 1. A parasztok és a földkérdés.
Alekszandrovszkban a parasztok gyűlésén beszámoltam arról, hogy a Guljaj-Polje-i körzet dolgozó parasztsága, nem bízván az ügyeket a Társadalmai Bizottságokra, a Bizottságot ellenőrzése alá vonta. A delegátusok üdvözölték a guljaj-poljei parasztokat és ígéretet tettek arra, hogy példájukat mindenütt követni fogják. A gyűlésen résztvevő eszerek ezzel elégedettek voltak, ellentétben az eszdekekkel és kadétokkal. A gyűlés azzal a határozattal zárult, amely kimondta: a föld megváltás nélkül a dolgozó társadalom használatába megy át. Mivel ez a határozat minket nem elégített ki, megszületett a Guljaj-Polje-i Paraszt Szövetség Deklarációja, amely a dolgozó parasztság elidegeníthetetlen jogának kiáltotta ki a földesúri, monostori és állami földek társadalmi tulajdonba vételét.
A guljaj-poljei felhívás hangja messze túljutott a jekatyerinoszlavi gubernium határain, és egyre-másra gyülekeztek Guljaj-Poljéba távoli guberniumok paraszt-küldöttségei. Ezekkel eszmét cseréltünk: hogyan kell a parasztokat szövetségbe tömöríteni és előkészíteni a földek elragadását, hogy aztán a falu munkásai kívánságának megfelelően vagy mezőgazdasági kommunákat szervezzünk, vagy felosszuk a rászorulók között. És szinte valamennyi delegációtól azt hallottam: kívánatos lenne, hogy Guljaj-Poljéból induljon ki ez a mozgalom. Ezt hallva még nagyobb elszántsággal mentem – otthagyva minden felelős munkát Guljaj-Poljéban – társaimmal a legeldugottabb falukba, hogy megvilágítsam a parasztok előtt helyzetünket a forradalomban.
8. fejezet: Munkássztrájk.
Amikor visszatértem Alekszandrovszkból, a Fémmunkások és Fafeldolgozók Szövetsége felkért, hogy lépjek be soraikba és vállaljam el tervezett sztrájkjuk irányítását. A sztrájk megkezdése előtt a város két üzeme és valamennyi műhelye munkásai megbeszélést tartottak, amelyen felkértek engem, hogy dolgozzam ki a tulajdonosokkal szemben támasztott követeléseiket. Összehívtuk a tulajdonosokat, akik előtt két pontban összefoglaltam a követeléseinket: a fizetés 180, illetve l00%-os emelése. Egy nap gondolkodási időt adtunk, s ez idő alatt a munkások folytatták munkájukat. Amikor eltelt az egy nap, a tulajdonosok megjelentek a Szakszervezeti Szövetségben és előálltak ellen-javaslatukkal: 35-40%-os emeléssel. Ezt mi, a munkások meghatalmazottai, szemtelen sértésnek tekintettük és én azon nyomban javasoltam a vállalatok és a guljaj-poljei Bank pénztárainak kisajátítását. A Szakszervezet és az Üzemi Bizottságok tagjai azonban lebeszéltek arról, hogy ezt a tervet a munkások széles tömegeivel megismertessem, mondván, nem vagyunk még erre felkészülve. Azt viszont elfogadták, hogy a munkásokat fel kell készíteni az üzemek legközelebbi jövőben történő átvételére. Akkor lettem a Szakszervezet és Betegsegélyező Pénztár elnöke. Másnap a tulajdonosok 45-60%-os javaslattal álltak elő, amire a válasz csak ez lehetett: a tárgyalást befejeztük, az utcákon, a gyárakban majd találkozunk! Erre a tulajdonosok aláírták követelésünket. Ettől az időtől kezdve a munkások Guljaj-Poljéban és a körzetben szigorúan megszervezett ellenőrzésük alá vettek valamennyi üzemet.
9. fejezet: Néhány következtetés.
A rendőrség megszüntetését nem sikerült elérni, de kivívtuk, hogy a rendőrség nem dönthetett egyedül a letartóztatások és házkutatások ügyében. Majd összehívtam az összes guljaj-poljei földesurat és kulákot és elvettem tőlük, a tulajdonukba került földek dokumentumait. Csoportomnak a következőket mondottam: Most június vége van. Ez harmada a forradalom évének, és annak, hogy mi paraszt- és munkás anarchisták legálisan tevékenykedünk az elnyomott dolgozók között. Ezidő alatt sikerült elérnünk bizonyos dolgokat, és ebből le kell vonnunk a következtetéseket a jövőre vonatkozóan. És aztán új cselekvésbe fogni, amely mozgalmunk közvetlen célját tükrözné. Más körzetek napról napra élénkebben reagálnak a guljaj-poljei példára, szerveződésük ezen elvek szerint történik, bármit is tegyenek vagy mondjanak ez ellen az eszerek, és kadétok /a bolsevikok ebben az időben még egyáltalán nem képviseltették magukat falun/. A felelős és megfeszített munka elől sok anarchista társunk megfutamodott – régebben is, ma is. Ennek következtében a véletlen elem jelentőségre emelkedett. Ez pedig a szervezetlenség növekedésének kedvezett és kedvez.
10. fejezet: Harc a bérleti díj ellen.
Június hónap. Guljaj-Polje parasztjai elhatárolták magukat a bérleti díj második részletének kifizetésétől, abban reménykedve /a termés betakarítása utáni időszakban/, hogy minden tárgyalás nélkül /beleértve a földesurakat és kulákokat védelmező kormányzatot is/ elveszik tulajdonosaiktól a földet. A járásokban a “Föld Szekciók” előbb “Föld Részleg”, most pedig “Föld Bizottság” nevet kaptak és különváltak a Társadalmi Bizottságoktól. Ezek kapják meg a parasztoktól a bérleti díjat, amelyet a körzeti Bizottságokba küldenek, ahonnan az visszakerül a földesurakhoz.
Július harmadikán a petrográdi proletariátus felkelt az Ideiglenes Kormány ellen. A hadügyminiszter, a szocialista Kerenszkij néhány tízezer kozákot hívott a felkelés leverésére, a dolgozók szabad életének ezeket a történelmi hóhérait. A kormányban lévő szocialisták eszüket vesztették a burzsoázia szolgálatában, és a kozákokkal együtt pusztítják dolgozó családunk legjobb harcosait. Hová vezet ez? Egymás kiirtásához! De nemcsak ehhez. Ettől ugyanis, elvtársak, nekünk nem lesz jobb. Elsősorban az oly régen várt és végre bekövetkezett forradalom szenvedi meg, amely – bár megszületett, de – alkotó módon kibontakozni még nem tudott.
A parasztok és munkások gyűlésén utánam egy ukrán eszer szólalt fel, aki arra emlékeztette a hallgatókat, hogy az aljas Ideiglenes Kormány helyett Kijevben megalakult a “mi” ukrán kormányunk a Központi Rada. A gyűlés résztvevői azonban lezavarták őt a tribünről és határozatukban fejet hajtottak a Petrográdban elesettek bátorsága előtt, illetve halált és átkot küldtek úgy az Ideiglenes Kormánynak, mind a kijevi Radának.
A Paraszt Szövetség második kongresszusára engem és Krat elvtársat delegáltak. A körzet kongresszusán megválasztották a guberniumi kongresszus küldötteit. Mi tiltakoztunk az ellen, hogy a guberniumi delegátusokat nem közvetlen módon választják, de vereséget szenvedtünk. Ekkor jött a Guljaj-Polje-i Paraszt Szövetség Bizottsága címére két meghívó a Gubernium Munkás, Kozák és Katona Küldöttek Tanácsától a Paraszt, Munkás Katona és Kozák Küldöttek Tanácsai és Szövetségei guberniumi kongresszusára.
11. fejezet: P. A. Kropotkin Oroszországba érkezése. Találkozás a jekatyerinoszlavi anarchistákkal.
Az Anarcho-Kommunisták Guljaj-Polje-i Parasztcsoportja nevében egy üdvözlőlevelet küldtem, ha jól emlékszem, a “Burevesztnyik” című lapon keresztül Pjotr Alekszejevicsnek. Szerény levelünkre nem vártunk választ. Választ vártunk azonban arra a problémára, amelyet a falu nagyon közvetlenül vet fel: hol van az út és az eszközök ahhoz, hogy megkaparinthassuk a földet, és hogy bármilyen felettünk álló hatalom nélkül kivethessük testünkből a parazitákat.
P. A. érkezése és részvétele a forradalomban, amennyiben nem ad új, erősebb lökést városi elvtársainknak, az alárendelt falu kiszolgáltatódik a politikai pártoknak – s rajtuk keresztül – az Ideiglenes Kormánynak, ami a Forradalom továbbfejlődésének végével lenne egyértelmű. Azok az elvtársak, akik jól ismerték a falut élesen kritizálták a véleményemet, mondván, kételkedem a falu forradalmiságában. Nézetem szerint azonban mindenképpen szüksége volt a határozott forradalmi támogatásra.
Ekkor jött a guberniumi kongresszusra a meghívó, amelyre a parasztok képviseletében engem, a munkásokéban Szeregint küldték. Egy nappal korábban mentem Jekatyerinoszlavba, hogy meglátogathassam az anarchisták föderációját. A klubban sok elvtársat találtam. Volt aki a forradalomról vitatkozott, mások olvastak, megint mások ettek. Szóval egy “anarchista” társaságot találtam, amely a hagyományoknak megfelelően nem ismert el semmiféle hatalmat és rendet közösségi helyiségben, és nem számolt a széles dolgozó tömegek körében végzett propaganda szükségességével. Megkérdeztem magamtól: miért vettek el a burzsoáziától egy ilyen fényűző, hatalmas épületet? Minek ez nekik, amikor ebben a kiáltozó tömegben még azokban a kiáltásokban sincs rend, amelyekkel a forradalom számos problémáját “megoldják”, amikor a terem nincs felsöpörve, a székeket felrúgták, a gazdag bársonnyal borított asztalon kényér-, hering- és csontmaradványok találhatók?
Amikor visszatértünk Guljaj-Poljéba, a Paraszt Szövetséget átszerveztük Paraszt Tanáccsá – deklarációja, a harc módszerei, a program azonban változatlan maradt. Augusztus 14-én megnyílt Moszkvában az Összorosz Demokratikus Tanácskozás, amelyen Kropotkin is részt vett. Mi lelkünk mélyén elítéltük öregünket, hogy a forradalmi anarchizmus volt szellemi atyjából nyugalmat kereső szentimentális öregúrrá változott, ítéletünk azonban szigorúan csoporton belül maradt; nem hoztuk ellenségeink tudomására.
12. fejezet: Kornyilov hadjárata Petrográd ellen és az ellenlépések.
Augusztus huszadika körül anarchista csoportunk gyűlésén megvitattuk az aktuális helyzetet és arra a következtetésre jutottunk, hogy a forradalom az államiság hurkába került és abban fuldoklik, sápad, halványul, és egy halottra kezd emlékeztetni. De nem halt még meg egészen. Az orosz forradalom az első napjaitól kezdve két alapvető kérdést vetett fel Oroszországban és Ukrajnában az anarchista csoportok számára. És most különösen parancsolóan írja elő: menjetek a tömegek közé és keveredjetek el bennük, képezzetek ki forradalmi kádereket, csináljatok forradalmat – vagy pedig dobjátok ki programotokból a szociális átalakulás szükségszerűségének gondolatát.
A régi elkülönült csoporttevékenység bezárkózottsága, amely megelégedett rendszertelen brosúrák, újságok kiadásával és gyűlések tartásával – ma már tarthatatlan. Azzal a veszéllyel fenyeget ugyanis, hogy az anarchisták – ha esetleg nem is szakadnának el teljesen a tömeges forradalmi eseményektől, de azokkal csak sodortatnának. Létrehozható meghatározott szervezettséget nélkülöző mozgalom, de különálló, egymás politikai tevékenységét olykor szükségképpen keresztező csoportok esetén ez nem vezetheti el az emberi tömegeket gazdasági, politikai és szellemi rabságuk alóli valóságos felszabadulásukig. Ez csak fölösleges emberáldozatokhoz vezet, akik határozott, szükségszerű, tiszta célért folytatott, ám egyenlőtlen harcban esnének el.
Azt, hogy a forradalom, nyakán ott a hurok, amelyet már csak meg kellett húzni, jól mutatja a halálbüntetés bevezetése a fronton. És azt jelentette, hogy a forradalmár katonáknak meg kell halniuk a külső fronton, míg az ellenforradalmárok a forradalom szívében elvégzik a maguk munkáját. Kornyilov Petrográd felé tartott, amikor augusztus 29-én gyűlést tartott a parasztoknak az Alekszandrovszkból érkezett M. Nyikiforova anarchista. A hír mély megdöbbenést keltett, de a jelenlevő parasztok és munkások fékezték indulataikat, mígnem valaki elkiáltotta magát: “Ott fivéreink vére folyik, nálunk pedig szabadon sétálnak és nevetnek rajtunk az ellenforradalmárok!” – és rámutatott Guljaj-Polje volt rendőrére. Nyikiforova azonnal lesietett az emelvényről és letartoztatta a kérdéses személyt. A tömeg zajongása és szitkai közepette léptem közbe, és megvilágítottam a jelenlévők előtt, hogy a forradalom védelméért folytatott harcnak nem az olyan személyekkel való leszámolással kell kezdődnie, akik az első pillanatban megadták magukat és azóta sem rejtőzködnek.
A gyűlés megalakította a Forradalom Védelmi Bizottságát, amelynek vezetésére én kaptam megbízást. Az utcákon fegyveres csoportok jelentek meg; Gruljaj-Polje harci-forradalmi táborrá alakult át. A parasztoknak és munkásoknak kifejtettem: Védelmi Bizottságunk nemcsak Kornyilov támadása, de az Ideiglenes Kormány és minden őt támogató párt ellen kész megvédelmezni a forradalmat. Így végződött ez a nap. Nehéz nap volt, de a tömegeket kezdeményezésre és forradalmi öntevékenységre serkentette.
Másnap munkások és parasztok százai fekete és vörös zászlók alatt felvonultak a Paraszt és Munkás Küldöttek Tanácsa épülete elé, így szóltam hozzájuk: “Elvtársak! Ha azért jöttetek, hogy a Forradalom Védelme Bizottsága rendelkezésére álljatok, alakítsatok 10-15 fős csoportokat, és ne késlekedjetek: járjátok végig a körzet földesúri, kulák, gazdag német birtokait és kobozzátok el tőlük a fegyvereket! Az emberekhez azonban egy ujjal se nyúljatok!” A Tanács és a Védelmi Bizottság együttes ülésén határozat született az anarchistákkal való még szorosabb kapcsolatról, valamint arról, hogy meg kell fosztani a Társadalmi Bizottságokat attól a joguktól, hogy bármilyen általános kérdésben végső döntést hozzanak.
Általában a hatalom, és a magát forradalminak nevező hatalom tevékenységének élő tényei elváltak a forradalom érdekeitől. Pangást eredményeztek a forradalomban, és életre hívták az ellenforradalmat. Ezt felismervén, Guljaj-Polje dolgozói a forradalom következetes végig vitelének egyedül lehetséges útját, az anarchistákét választották. Ezért a körzeti Társadalmi Bizottság összes követelésére, hogy számoljunk be hetenként a forradalmi-társadalmi élet fejlődéséről, csak azt válaszolhattuk: lefegyvereztük a körzet valamennyi burzsoá elemét és kikiáltottuk a magántulajdon megszűntét.
13. fejezet: Harc a falura menő ellenforradalommal.
Megkezdődött a guljaj-poljei körzet Tanácsainak Kongresszusa. Határozata szerint alapvető feladat, bár Kornyilov támadását visszaverték, a mindenütt felbukkanó kornyilovizmus csírájában való elfojtása. Másrészt támogatni kell a külső frontot, hogy megvédjük a forradalmat a külső ellenségtől.
Az Anarcho-Kommunisták Csoportja javasolta a földek azonnali kisajátítását és az egyes birtokokon mezőgazdasági kommunák létesítését – lehetőség szerint a volt tulajdonosok részvételével. Ha utóbbiak ezt visszautasítanák, akkor kapjanak egy meghatározott norma szerinti földdarabot, amelyet saját munkájukkal megművelnek.
A határozat kimondta továbbá: határozottan elítéljük az Ideiglenes Kormány és a Központi Rada azon törekvéseit, hogy a dolgozók felett irányítást gyakoroljanak és felhívja a tanácsokat – a körülöttük csoportosuló dolgozó lakossággal együtt -, hogy ne hajtsák végre előbbiek utasításait. A nép a maga kormányzója, a maga közegében. Ez örök időktől való álma, és eljött megvalósulásának pillanata. Mostantól minden föld, gyár, üzem a dolgozó népé.
Amikor a kongresszus befejezte a munkáját egy sor olyan járástól érkezett üzenet részünkre, amely eddig az alekszandrovszki vezetés vonalát követte. Megtudtuk, hogy az alekszandrovszki Társadalmi Bizottság és a Tanács kormány-megbízottakat küld a falvakba, hogy bojkottálják a guljaj-poljei határozatokat, azzal érvelve a parasztok előtt, hogy a guljaj-poljeiak olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyikekben csak az Alkotmányozó Gyűlés dönthet. Ezért a kongresszus egy újabb határozatot hozott, amelyben kinyilvánította, hogy nem ismer el semmilyen felülről jött utasítást és N. Mahnót továbbra is barátjának és vezérének tekinti.
Augusztus végétől a körzet valamennyi Társadalmi Bizottsága tiltakozni kezdett a központból jövő utasítások ellen, s álláspontjukat egyeztették csoportunkkal. A dolgozók öntudata ellenére határozatainkat a gyakorlatban teljesen nem tudtuk megvalósítani. Az Ideiglenes Kormány, amely maga mögött tudta a jobboldali eszereket és mensevikeket, a helyi államapparátust, a hadsereget, hatni tudott a körzetre. És a burzsoázia jogai szégyenletes módon – bár csak időlegesen – győzedelmeskedtek. És ebben jelentős szerepet játszottak a szocializmus zászlaja alatt haladó, a szocializmussal játszó emberek.
14. fejezet: Utazás Alekszandrovszk város gyári-üzemi munkásaihoz.
Kiutaztunk Alekszandrovszk városába, hogy a munkások előtt megvilágítsuk a városban és körzetében uralkodó ellenforradalmi helyzetet. A guljaj-poljei Tanács és Szakszervezet megígértek nekünk, hogy abban az esetben, ha a városi hatóságok letartóztatnának bennünket, a falu harcot hirdet a város ellen.
Beszéltem a katonák előtt is: “Katona Elvtársak! Ki kinek szolgál? Ti a komisszárnak, vagy az általatok megválasztott komisszár szolgák nektek? Szégyenkezzetek amiatt, hogy apáitok, anyáitok, testvéreitek – a parasztok – képviselőit nem engedtétek magatokhoz!” Eddig ugyanis a laktanya kapuja előtt beszéltem, mert a katonák Bizottsága nem engedett a falakon belülre. Most azonban a katonák elszégyellték magukat és kinyitották a kapukat, majd bevittek az étkezdébe. Ott körülvett vagy 10 katona, és elmondták, hogy mind baloldali eszerek vagy bolsevikok /de vannak közöttük anarchisták is/, de teljesen tehetetlenek. A legkisebb forradalmi lépés esetén ugyanis a komisszár a frontra irányítja őket a németek ellen.
A hatóságok lefogták Nyikiforovát, azzal az indoklással, hogy nem volt a parasztoktól meghatalmazása arra, hogy fellépjen a munkások előtt. Erre a gyárak, üzemek és műhelyek munkásai kivonultak az utcára és rendezett sodrokban a Munkás és Paraszt Küldöttek Tanácsa háza elé mentek. Végül is a Nyikiforova elleni fellépés csak meggyorsította a jobboldali eszer, eszdek-mensevik és kadét meggyőződésű városi tanács bukását. A munkások tudniillik elhatározták a tanács mihamarabbi újraválasztását. Néhány nap múlva az meg is történt, és a munkások legnagyobbrészt visszahívták régi képviselőiket. Az új küldöttek nagyrészt a baloldali eszerekhez, bolsevikokhoz, részben pedig az anarchistákhoz álltak közel és nem támogatták az ellenforradalmi Társadalmi Bizottság azon követelését, hogy szüntessem be tevékenységemet a burzsoázia lefegyverzése miatt.
Ebben az időszakban a “baloldali” eszerek és bolsevikok sok kérdésben egymáshoz közel álló álláspontot képviseltek, és felvetették a közös blokk szükségességét. Amikor visszatértünk. Guljaj-Poljéba, részletesen beszámoltunk a városban történtekről, sikereinkről. Új feladatok vártak azonban ránk itt is. A tél beállta előtt fel kellett osztani a parasztok között a földet, hogy előkészíthessék tavaszra. A parasztok azonnal hozzáfogtak a föld felosztásához. Amikor azonban a mezőre értek, kiderült, hogy azt a földet kapják, amelyet már felszántottak és bevetettek őszi gabonával – leszámítva a társadalmi költségekre fordítandó összeget. Végül is a parasztok annyi földet foglaltak le és osztottak fel maguk között, amennyire szükségük volt – nem törődve a kormány embereinek fenyegetéseivel. Példájukat egy sor más járás, körzet parasztjai követték.
15. fejezet: A Guberniumi Tanács kacérkodása Guljaj-Poljéval.
A Kamisevatszkij kerület szorosan együttműködött Guljaj-Poljéval, és a Berdjanszk-i, Mariupolje-i, Pavlogradszk-i és Bahmutszk-i körzet sok kerületéből is elküldték hozzánk küldötteiket, hogy megismerkedjenek forradalmi álláspontunkkal. Guljaj-Poljéra, mint a nagy ügy kezdeményezőjére, vezető, szerep hárul, amit azonban csak akkor tud betölteni, ha saját portáján szilárdan megvalósítja a gyakorlatban a magántulajdon kisajátítását. Fentiek miatt éreztük szükségesnek, hogy elfogadjuk a Guberniumi Tanács azon javaslatát, hogy Guljaj-Polje küldje el egy képviselőjét közvetlenül a Giuberniumi Tanács Végrehajtó Bizottságába.
Veszedelmes időszak volt ez. Kerenszkij a “baloldaliakkal” való leszámolásra készülődött. A forradalmi anarchistáknak fel kellett készülniük vagy a nyílt fegyveres harcra, vagy a földalatti munkára. Jól láttam, hogy anarchista mozgalmunk szilárd szervezete híján a városokban gyenge, a falun pedig egyáltalán nem is létezik. Ezért csoportunknak teljesen önállóan kellett eligazodnia valamennyi kérdésben. A Guberniumi VB-ben tárt karokkal várták képviselőnket, Schneider elvtársat. Egy-két ülés és egy-két felszólalása után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. S bár kizárni nem merték őt – tartván Guljaj-Polje és a hozzácsatlakozott kerületek bojkottjától -, áthelyezték valamilyen jelentéktelen szekcióba.
Guljaj-Poljéban a Kerületi Paraszt Bizottságok Kongresszusán kijelöltek egy pár földesúri birtokot az önkéntesekből szerveződő mezőgazdasági kommunák számára. A dolgozó parasztok és munkások, ki családjával, ki szomszédaival szövetkezve 50-200 főből álló kommunákat hoztak létre, azzal az elhatározással, hogy munkájuk a forradalmat segíti.
Szeptemberben a Kormány Komisszár, Mihno földesúr egy hivatalnokot küldött Guljaj-Poljéba, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel a burzsoázia lefegyverzéséről. A hivatalnok betelepedett a rendőrségi hivatalba és felszólította a rendőrséget, hogy rendeljen be mindenkit, velem együtt, kihallgatásra. Guljaj-Polje-ban azonban a rendőrség küldönc és nem rendőri funkciókat lát el, így engem is rögtön értesítettek. Kimentem hát hozzá és irataival együtt elvittem a Forradalom Védelme Bizottságába. Ott leültettem és felkértem, hogy minden izgalom nélkül mondja el nekem miért jött Guljaj-Poljéba. Ebből azonban nem jött ki semmi, mert a szája remegett, fogai vacogtak, hol falfehér volt, hol vöröslött a feje, s a földet nézte. Így hát arra kértem, hogy írja, amit mondok. Ezután 20 percet kapott, hogy elhagyja Guljaj-Poljét, és két órát, hogy a forradalmi körzetet. Ettől a naptól kezdve Guljaj-Polje semmilyen utasítást nem kapott a központtól, egyetlen hivatalnokot sem küldtek hozzánk.
Szeptember a vége felé közeledett. A Nagy Október, a Második Nagy Orosz Forradalom közelgett.
II. rész
1. fejezet: Az októberi fordulat Oroszországban.
Október híre csak november végére, december elejére jutott el valójában hozzánk. Decemberig a Munkás, Paraszt, Katona és Kozák Küldöttek Tanácsának Összorosz Végrehajtó Bizottsága, a Népbiztosok Tanácsa és különféle forradalmi pártok és csoportok – elsősorban a bolsevik és baloldali eszer párt – felhívásaiból értesültünk az októberi eseményekről.
Ez a két párt tudta a legjobban a maga hasznára fordítani az adott időszak orosz forradalmát. Igaz, a grandiózus forradalmi fellépést valamennyi forradalmi csoportosulás előkészítette, ám e két párt tudott időben és ügyesen a tömegekhez férkőzni a “minden hatalmat a szovjeteknek!”, a “föld a parasztoké, a gyárak és az üzemek a munkásoké!” hamis jelszavaival, meglovagolták a forradalmat és – mivel bővében voltak a papírnak és a nyomdagépeknek – elárasztották a várost és falut felhívásaikkal, deklarációikkal. Az anarchisták a katonák, matrózok, munkások élcsapataként kimagasló szerepet játszottak Petrográd, Moszkva és más városok forradalmi fordulatában. De politikai, szervezetlenségük miatt nem versenyezhettek a bolsevik és baloldali eszer párttal, amelyek Lenin vezetésével politikai blokkot alkottak és ezekben a napokban mindig tudták, hogy mit és hogyan kell tenniük. A tömegek úgy tekintették őket, mint a munka harcosait – politikai ravaszságukat nem vették észre.
Az anarchista mozgalom az események sodrába került – majdhogynem elszigetelődött -, erőtlen volt arra, hogy saját önálló útját járja. Az októbertől decemberig tartó időszakban Ukrajnában a Társadalmi Bizottságok “Föld Önkormányzatokká” /Zemszkaja Uprava/ szerveződtek. Sok helyütt azonban a parasztok nem léptek be az új szervezetbe, vagy csak a név változott meg; a tartalom változatlan maradt. A zaporozsjei és Azov-melléki parasztok az októberi fordulatot annak kezdeteként értékelték, amit maguk a saját vidékükön már augusztusban és szeptemberben megvalósítottak. Ezért Októbert üdvözölték és igyekeztek náluk is utat nyitni felé.
Az, hogy a bolsevikok és baloldali eszerek kerültek hatalomra, nem csábította az ukrán forradalmárokat. Az öntudatos parasztok és munkások ebben a hatalom újabb beavatkozását látták a dolgozók forradalmi művébe; tehát a hatalom újabb háborúját a nép ellen. A parasztok különös gyűlölettel és fájdalommal mondogatták, mintegy viccelődve: Nyikolka Romanov durákot elűztük, majd a másik durákra, Kerenszkijre került sor, akit most szintén elkergettünk. Vajon ki játssza a harmadik durák szerepét? Vologyka Lenin – mondták. Mások úgy vélték; durák nélkül nem boldogulsz. /A “durák” szó ugyanis a paraszt számára mindenkor a “hatalmat” jelenti./ Hiszen a város erre való: egész eszméje és szisztémája durák; a város kitermeli magából az ilyen durákokat. És valóban, az okos Lenin helyesen látta a várost. A durák tisztre állított néhány embert, egy csoportot, amely mindenre kapható volt, csakhogy hatalma lehessen más emberek, az egész emberi nem fölött. Az okos Lenin a “durák” szerepet, egészen magas polcra tudta emelni és el tudta vele csábítani a legszimpatikusabb politikai pártot, a baloldali eszereket, de még néhány anarchistát is. Igaz, előbbiek 7-8 hónap múlva felhagytak a lakáj-szereppel és egész a fegyveres ellenállásig menően tiltakoztak Lenin bölcsessége ellen – mégsem változtatja ez meg, lényegükről alkotott képünket.
2. fejezet: Az Alkotmányozó Gyűlés választásai és viszonyunk a küzdő pártokhoz.
Agitációnk eredményeképpen körzetünk dolgozóinak többsége tagadta az Alkotmányozó Gyűlés létét is, a különféle politikai pártok őrült kampánya miatt azonban nem mindegyikük bojkottálta a választást. Ennek az lett a következménye, hogy az, egység felbomlott, ami a kadétoknak és mensevikeknek kedvezett. Ebből kiindulva csoportunk tagjai felhagytak a bojkottért folytatott aktív harccal, sőt az előbbi pártok által szervezett gyűléseken arra szólították fel a dolgozókat, hogy – amennyiben szavazni kívánnak – a 3. sz. listán együtt szereplő bal- és jobboldali eszerekre, vagy a 9. sz. listán lévő bolsevikokra szavazzanak.
Ahol valamennyi dolgozó részt vett a választási kampányban, ott a 3. és 9. sz. listának kolosszális sikere volt. Ukrajnában még az 5. sz. listán szereplő “ukrán” párt /ez a szocialista, nacionalista, soviniszta kispolgári csőcselék/ ért el sikereket, de baloldali Ukrajnában kevésbé, mint az előző kettő. Állíthatom azon területek tapasztalatai alapján, amelyeket komolyan nyomon követhettem, hogy Ukrajna népe az első két hónapban csak üdvözölhette az októberi fordulatot. Bár nem vettek át semmit a határozataikból, úgy vélték, hogy az októberi fordulat alapjául valóban az alvó falu és rabságra vetett város mély gyökereiből táplálkozó igazi forradalmi eszmék szolgálnak.
A guljaj-poljei kerület már Október előtt rátalált a forradalom útjára, igazi mélységet kölcsönzött neki, függetlenítette magát minden állami ideától. Még akkor is, amikor Jekatyerinoszlavban 1917 november végére négy hivatalos hatalom alakult, és – mindegyik ki akarván sajátítani a forradalmi tömegek vezetésének jogát – ezek harcot folytattak egymással. Guljaj-Polje ezekben a harcokban nem vett részt. December első napjaiban Jekatyerinoszlavban gyakorlatilag a bolsevikok és baloldali eszerek kerültek hatalomra, akiket Guljaj-Polje forradalminak ismert el; de mint a hatalom birtokosaitól tartott tőlük. Ukrajna dolgozó tömegei, abból, amit a politikai pártok törekvéseiből felfogtak, az a szocialista mozgalom jobb-szárnya ellen mozgósította őket. Ezen az úton első soraikban haladtak a bolsevikok, eszerek /baloldaliak/, anarchisták. Csakhogy az első kettő tudta, hogy az adott pillanatban mit cselekedjen, s szövetségük ellenére saját kereteiken belül megőrizték cselekvési egységüket. Ez különösen kiemelte őket a tömegek szemében, akik egy elnevezéssel – “bolsevikok” – illették őket, s ez lett az összefoglaló neve valamennyi forradalmárnak.
3. fejezet: A guberniumi kongresszus.
A decemberi guberniumi kongresszus idején Jekatyerinoszlavban 4-5 önálló városi hatalmi szerv létezett. Megvoltak még a Kerenszkijt támogatók, a Központi Rada és Kormánya hívei, a semleges polgárok. Bizonyos mértékű hatalommal rendelkeztek a Kronstadtból érkezett matrózok is, akik Kalegyin tábornokot üldözvén megálltak Jekatyerinoszlavban pihenni. S végül létezett a Munkás, Paraszt és Katona Küldöttek Tanácsának hatalma, amelynek élén a vasakaratú forradalmár, az anarcho-szindikalista Grinbaum elvtárs állt. Kár, hogy a bolsevik-baloldali eszer hatalom használta fel őt.
A kongresszus munkája hamar félbeszakadt, mert az ukrán soviniszták követelték a guljaj-poljei képviselők mandátumának megvonását, amire a reakció a paraszt küldöttek és a bolsevikok tiltakozása volt. Ennek következtében a soviniszták, valamint a matrózok elhagyták a termet, s bármelyik pillanatban kitörhetett a fegyveres harc a városban. Fontos volt tehát, hogy megnyerjük magunknak a városban állomásozó György-huszárokat. A bolsevikok szónokait azonban a katonák kifütyülték, s nekem is azt sugallták, hogy én sem járok különbül. Féltem a kifütyüléstől, mert a forradalom 9 hónapja alatt sokszor beszéltem az embereknek, de még egyszer sem fütyültek ki. És most sem történt másként: a katonák határozatot hoztak támogatásunkról. A kongresszus felújította tehát tevékenységét és olyan határozatokat hozott, amelyeket mi már 3-4 hónappal ezelőtt életbe léptettünk Guljaj-Poljéban, Az egy újdonság az volt, hogy a tanácsok működését az államnak kell finanszíroznia. /A bolsevikok és baloldali eszerek jó sokat felvettek./ Számunkra ez járhatatlan út volt, hiszen mi az államiság ellen küzdöttünk.
4. fejezet: Az Ukrán Központi Rada ellenforradalma.
A bolsevikok és baloldali eszerek az anarchisták föderációjában a forradalom hűséges fiát látták, aki nem tartozik az ukrán soviniszták táborába. A guljaj-poljei körzet dolgozói azonban óvatossá kezdtek válni az új hatalommal szemben. Jekatyerinoszlavban ugyanis a bolsevik Epstein kijelentette, hogy a városi proletariátus hatalomra került, s remélni kell, hogy létrehozza proletár-államát. A parasztok tehát fegyverkeztek, hogy – amennyiben az új szocialista berendezkedésük és önálló életre való joguk ellen törnének – védekezni tudjanak.
Nap mint nap érkeztek körzetünkbe azok a hírek, hogy a Központi Rada nem békül a bolsevik-baloldali eszer blokkal, és vérfürdőt tervez ellene. Azt mondtam tehát csoportunknak: Elég a gyűlésezgetésekből. Az idő tetteket követel. A városi anarchisták 60-70%-a az urasági villák elfoglalásával foglalatoskodik, és semmit nem tesz a parasztság körében. Ez hamis út. Maholnap hozzánk is elérnek a Központi Rada hajdamakjai, és nekünk az első sorokban kell harcolnunk az ellenforradalom e zsoldosai ellen.
5. fejezet: Baloldali blokkban az ellenforradalom ellen.
6. fejezet: A felfegyverzett parasztok a városi munkások segítségére mennek.
Az alekszandrovszki Forradalmi Bizottság és a Vizsgáló Bizottság 1918 január 3-ról 4-re virradó éjszakán az anarchisták a köréjük csoportosuló néhány száz paraszt élére állva, teljes fegyverzetben Alekszandrovszkba vonultunk. Amikor megérkeztünk, hangot adtunk értetlenségünknek: miért nem eresztik ki a börtönökből az elítélteket, akik között annyi paraszt és munkás ül. Nekem, aki kétszer ültem ebben a börtönben, és jól tudtam, hogy milyen nehéz és mocskos, fájt úgy távozni, hogy senkit nem tudtunk kiszabadítani első látogatásunkkor.
Ebéd után azonban ez sikerült. Az ebben a munkában velem együttműködő baloldali eszer Mirgorodszkijt és engem delegáltak a Harci-Forradalmi Bizottságba is. Ez az első olyan Vörös hadsereg-egység Bizottsága volt, amely Északról érkezett az ukrajnai forradalom megsegítésére. Jogot kaptunk arra, hogy bármely letartóztatottat kihallgatásra rendeljünk, és személyi anyagukat átvizsgáljuk. Sok tiszt volt közöttük, de még több egyszerű sorkatona. Többségük nem volt bűnös abban, amivel megvádolták. Több mint 200 ügyet vizsgáltunk ki. Ezek közül sokak a forradalom ellenségeinek bizonyultak. Ezeket átadtuk Bogdanov parancsnok stábjának, ahonnan Antonov-Ovszejenko stábjához kerültek Harkovba. /Ami a bolsevik-baloldali eszer zsargonban azt jelentette, hogy lelőtték őket./
A vizsgálat során került elém csoportunk volt tagja, Pjotr Sarovszkij, aki 1910. május 1.-én két társunkat feladta a rendőrségnek, amiért a beígért 2000 rubel helyett 500 ütötte a markát. Nehéz volt találkozni volt “elvtársammal”, aki térden állva könyörgött nekem életéért. A Bizottság bolsevik tagjai azt javasolták, hogy Sarovszkijt adjuk át Bogdanovnak, de mi csak egy helyet kértünk számára a vagonban, ahol guljaj-poljei társaimmal később újból kihallgattuk, majd golyót eresztettünk a halántékába. Itt találkoztam a volt kormányzati megbízottal, Mihno biztossal is. Féltem, hogy elfogult leszek vele, bár meg voltam arról győződve, hogy csak azért, mert az Ideiglenes Kormány megbízottja volt és annak parancsait teljesítette, nem lehet bűnösnek tartani, és végül elengedtük. Egyébként a Bizottság határozatai a parancsnok, Bogdanov számára nem voltak kötelező érvényűek, igaz, általában számolt velük, s az általunk bűnösnek tartottakat lelövette, az ártatlanokat pedig elengedte.
A helyzetünk a városban válságos volt, mert bármely pillanatban fel lehettünk arra készülve, hogy ki kell vonulnunk, ugyanis a külső frontról a doni és kubányi kozákok az összes vasútvonalon közeledtek a Don és Kubany felé, hogy egyesüljenek Kalegyin tábornokkal. Ebben a szituációban a Forradalmi Bizottság tagjai különösképpen ragaszkodtak a Vizsgáló Bizottság előtt ahhoz, hogy másítsa meg határozatát Makszimov ügyész és Vasziljev rendőrfőnök ügyében, hiszen ellenkező esetben Bogdanov parancsnok lelöveti őket, ami rontaná a helyi forradalmi hatalmi szerv, a Forradalmi Bizottság tekintélyét, ez pedig a város feladása esetén megnehezítené újbóli visszafoglalását.
Lassan megvirradt. Mindannyiunkat kimerített a hosszú vita. A Forradalmi Bizottság tagjai láthatólag ellenem voltak hangolva, de nem sikerült visszahívniuk a Vizsgáló Bizottságból. Jezsuita politikájuk, amely nagy részüket a bolsevikoknak, és az őket követő baloldali eszereknek ekkor már jellemezte, akadályozta meg e lépésüket. Taktikájuk az ügyész és rendőrfőnök ügyében az volt, hogy fogva tartják őket; egyrészt, hogy védelmet nyújtsanak neki, másrészt pedig, hogy engem kompromittáljanak Gujaj-Polje forradalmi tömegei előtt. Ekkor jött a hír, hogy 20 kozák szerelvény közeleg a város felé. Ez eldöntötte a kérdést és Makszimovot és Vasziljevet abba a 8-as cellába zártuk, ahol engem is több mint egy évig őriztek, és ahová gyakran jártak az ügyészek kivizsgálni panaszaimat, hogy a cella piszkos, sok a poloska és kevés a levegő – s panaszaimnak mindig sötétzárka lett a vége. Olyan feltételek közé kerültek, amelyeket maguk állapítottak meg az elítéltek számára: havi egy látogatás, kéthetente fürdés és fehérneműcsere, tilos az ablakhoz lépni és az udvarra nézni stb.
7. fejezet: Harc a kozákokkal, delegációk, a kozákok lefegyverzése, kapcsolatok velük.
1918. január 7. Estére esni kezdett a hó, harcosaink beásták magukat. Sikerült telefonkapcsolatot létesíteni a kozák parancsnoksággal, és megállapodtunk, hogy Kicskasz – Hortyica állomások között, félúton, küldöttségeink megbeszéléseket folytatnak. Este 6 órára vonaton a megadott helyre mentünk. A kozák küldöttségben tisztek és egyszerű kozák-katonák is helyet kaptak, de csak a tisztek beszéltek – még hozzá igen fennhéjazón, néha ráadásul szitkozódva. Szitkaik akkor szaporodtak, amikor arról kezdtünk beszélni, hogy fegyveresen nem engedjük őket át a városon a Don felé. Így hát nem tudtunk megegyezni, és felkészültünk a harcra.
Éjjel két óra volt, az eső jól rákezdett esni. A harcosok a lövészárkokban feküdtek, és azt susogták egymásnak: pocsék dolog a háború… Igen, mondtam nekik, pocsék dolog a háború, de mi mégsem tehetjük meg, hogy nem veszünk részt benne. Addig fogjuk a fegyvert kézben tartani, amíg szabadságunk ellenségei le nem teszik azt. Most láthatjuk, hogy eszük ágában sincs felhagyni a harccal, de már tudják azt is, hogy a dolgozók nem szándékoznak továbbra is bér-rabszolgáik lenni. Ellenségeink, a földesurak, gyárosok, tábornok hivatalnokok, kereskedők, pópák, börtönőrök és az egész rendőr kopófalka ezt nem akarják megérteni és maguk mellé állították az állam-szocialistákat, a munka érdekeinek ezeket, az elárulóit, és most a kizsákmányolás új formái után néznek. Ezek az ingyenélők mindent a dolgozók munkájával akarnak elérni és őket irányítani is akarják. Ebből következően tehát nem mi, hanem ők felelősek a háborúért. Mi most csak védekezünk, de ez, barátaim nem elég. A védelem jó dolog, amikor ledöntöttük a tőke és állam hatalmát és szabadon élünk, ellenségeink pedig ellenünk törnek, hogy szabad életünket lerombolják. Amikor azonban még csak haladunk ezen céljaink felé, akkor nekünk kell támadnunk. A védekezés szorosan összefügg a támadással, de azoknak a testvéreinknek a dolga, akik nem első sorainkban küzdenek, hanem nyomunkban haladva terjesztik a forradalom eszméjét, amit ti hibásan háborúnak neveztek. Ebben az esetben a védekezés szükségszerű és igazolja azt a sok kiontott vért, amely az első sorokban, a forradalom romboló szakaszában folyt el, ugyanakkor megszilárdítja ezen folyamat alkotó vívmányait is.
A harcosok kb. százan voltak körülöttem, de szétfutottak, mert géppuskáink tüzet nyitottak. Nehéz pillanatok voltak. A harcosok hasonlót érezhették, mint én, aki arra gondoltam, hogy milyen kegyetlenül számoltak le a kozákok 1905-06-ban a dolgozó néppel. Miután visszavetettük a kozákokat, január 8-án küldöttség érkezett tőlük hozzánk – fehér zászló alatt. Hajlandók, mondták, a békés átvonulás fejében letenni a fegyvert – kivéve lovukat, nyergüket, kardjukat. Később már csak lovukhoz és nyergükhöz ragaszkodtak, de ahhoz erőteljesen. A kozák csapatokat – 18 szerelvény – két és fél nap alatt lefegyvereztük és Alekszandrovszk városába kísértük. Elláttuk őket élelemmel és egy sor gyűlést rendeztünk számukra a munkás-paraszt forradalomról. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy a bolsevik-baloldali eszer blokk ebben az időben eszmeileg igen akart hatni a kozákokra, mert az itteni legjobb szónokait küldte hozzájuk. A kozákok azonban igen keveset vettek abból figyelembe, amit nekik szónokoltak. Csak álltak és időnként nevettek. Amikor viszont az anarchista szónokok – és különösen M. Nyikiforova – beszélt nekik, akkor levették kucsmájukat ás egy emberként hajtották fejüket a mellükre. Sok kozák sírt, mint egy gyermek. Alekszandrovszki tartózkodásuk alatt a kozákok csaknem mindennap csapatostul keresték fel az anarchista föderáció hivatalát, ahol eszmét cseréltek. Kapcsolatokat alakítottak ki az anarchistákkal, megadták egymásnak címeiket, ahová a forradalmi irodalmat küldhették, vagy egyszerűen csak a társadalmi-forradalmi építőmunka feladatairól levelezhettek. Végül sokan vállalkoztak arra, hogy átállnak hozzánk és harcolni fognak Kalegyin ellen. Mások haza akartak térni családjaikhoz, akiket már négy esztendeje nem láttak. Ezeket is elvitték azonban először Harkovba és elvették tőlük lovaikat.
Nem akarom ezért bírálni a bolsevikokat, hiszen abban a szituációban az ellenforradalmi zónába engedni a lovakat egyet jelentett volna a forradalom elárulásával. Amiért barátaimmal együtt mégis elítéltem a bolsevikokat, az jezsuita-politikájuk volt: amit ígértek, azt nem teljesítették.
8. fejezet: Megfigyeléseim az alekszandrovszki bolsevik-baloldali eszer blokkról és ezek következményei.
A külső frontról Zaporozsje felé igyekvő kozákok elleni frontot felszámoltuk. Minden forradalmi egység átkerült a Dnyeper baloldalára, Alekszandrovszk városába és a környező falvakba. A városi Forradalmi Bizottság 18 millió rubel sarcot vetett ki a burzsoáziára. Ismét, akárcsak az Ideiglenes Kormány és az Ukrán Központi Rada alatt, kezdetüket vették a letartóztatások. Elsősorban a jobboldali szocialistákat fogták le /az anarchistákat a guljaj-poljei és kamisevanszki befolyásuk miatt egyenlőre nem merték bántani/.
A Forradalmi Bizottságban mind gyakrabban hallatszott a “börtönbiztos” szó, mert ez a tisztség majdhogynem a legfontosabbá vált a “szocialista” építésben. Többször gondoltam, arra, hogy felrobbantom a börtönt, azonban egyszer sem sikerült megfelelő mennyiségű dinamitot kerítenem. A bolsevik-baloldali eszer blokk munkáját figyelvén, arra a következtetésre jutottam, hogy a többségben lévő két párt blokkja – fikció mert előbb vagy utóbb egyik a másikat magába szívja vagy erővel felfalja.
És mi a helyzet az anarchistákkal? Az orosz anarchizmus vezetésére igényt tartók többsége ebben az időben csak fecsegett – ha nem a bolsevik-baloldali eszer hatalom uszályában, akkor is a közvetlen forradalmi cselekvéstől távol tartva magát. Így tett az anarcho-szindikalisták és anarcho-kommunisták vezetősége is /az anarcho-individualistákról nem beszélek, mert nekik nem volt Oroszországban és Ukrajnában szervezetük/. A bolsevikok és baloldali eszerek, az okos Lenin vezetésével, felfedezték mozgalmunk e súlyos hiányosságát, és igen örültek neki, hisz így nem tudtuk szembeállítani az ő pártügyükkel az egész dolgozó nép forradalmi ügyét.
Ebben a bolsevikok kezére játszottak a jobboldali eszerek és mensevikek is, azzal, hogy együttműködtek a burzsoáziával, amikor az egész nép szemben állt velük. Így a tömegek a bolsevikok és baloldali eszerek mellé álltak. Én azonban mind jobban meg voltam győződve arról, hogy a bolsevikok és baloldali eszerek vagy feladják pozícióikat a jobboldali szocialistáknak, vagy halomra lövik egymást a hatalmi elsőségért vívott harcban. Ezért úgy foglaltam állást társaim előtt, hogy a forradalom ügyének jobban kedvezne, ha előbbiek nem alkotnának blokkot, hiszen előbb-utóbb úgyis marakodni fognak, s ez ártani fog a forradalomnak. Már most látni, hogy a szabadsággal a pártok és nem a nép él. Nem a pártok fogják a népet szolgálni, hanem a nép a pártokat. Terveim tehát a következők voltak: megvilágítani a parasztok előtt a szocialista hatalom valamennyi lépését, és felmutatni a valóságos utat. Azonkívül az összeesküvésre vonatkozóan is voltak elképzeléseim, de erről akkor nem beszéltem – a guljaj-poljei anarchistákat azonban felkészítettem rá.
Ezen az intim megbeszélésen elhatároztam, hogy itt hagyom Alekszandrovszkot és visszatérek csapatommal Guljaj-Poljéba. Értesülvén erről az elhatározásomról, az anarchisták föderációja, valamint néhány baloldali eszerekhez közelálló munkás érdeklődött az okok felől. Elismételtem hát nekik, hogy a fentebb említett blokkon már létrejötte pillanatában rés támadt. Ennek oka az “eszerizmus” és marxizmus közötti történelmi-filozófiai eltérés, valamint a hiúság, ami arra készteti őket, hogy egymást a hatalomban megelőzni igyekezzenek. Miért pocsékoljam akkor itt marakodásukban az energiáimat? Amikor az igazi forradalom falun van! Nem mondom természetesen, hogy mindenkinek falura kell mennie. A forradalom lelke azonban ott él – míg itt az ellenforradalom lakozik.
Elvtársaim erre azt mondták: a jövő majd megmutatja. Most azonban azt látjuk, hogy a blokk a munkás-paraszt forradalom útjáról nem tért le. A dolgozó tömegek többsége ezt látja, és ezért támogatja. Ennek megfelelően: agitációt folytatni ellene, vagy lázadást szítani, egyet jelentene azzal, hogy megtisztítanánk az utat a félburzsoá kerenszkijizmus visszaállítása előtt, vagy ami még rosszabb: a Központi Rada pozícióit erősítenénk. Nem értjük hát Mahno elvtárs – mondták -, éppen te mondod ezt, aki mindig amellett volt, hogy a forradalmárnak ott a helye, ahol a nép van. Azonkívül mindegyikünk tudja, hogy amennyiben a blokk jobbra fordulna, vagy félúton akarna megállni – akkor azon nyomban kampányt indítunk ellene. Emlékszem, leginkább Nyikiforova elvtársnő és barátai érveltek így. A viszonylag igaz érvek sem tudtak azonban eltántorítani. A fentiek mellett ugyanis az is mellettem szólt, hogy Lenin minden ellenőrzés nélkül tevékenykedett -nemcsak az eszerek, de saját pártja részéről is. A Forradalmi Bizottságban elhatározásomat az elnökség – bár visszafogott hangon, de – elítélte. Szerencsére kapóra jött, hogy Guljaj-Poljéból táviratot kaptam. Ebben az állt, hogy a Központi Rada emberei energikus agitációt folytatnak, hogy a frontról visszatértek hajdamak egységeket alkossanak. Mindenképp vissza kellett tehát térnem, hogy rendet teremtsek.
9. fejezet: A “Föld-egység” megszüntetése. A Forradalmi Bizottság elkülönülése a Tanácstól. Eszközök szerzése a forradalmi szükségletekre.
A Központi Rada emberei Guljaj-Poljéban gyűlést tartottak a frontharcosok számára, ahol a magát maximalistának nevező Vulfovics több névtelen levelet adott át a részvevőknek, amelyekben az állt, hogy egy gazdag társaság finanszírozná az ügyet. Rögtön megérkezésem éjjelén letartóztattam hát Vulfovicsot, aki bevallotta nekem, hogy az iratokat Althausen polgártól kapta. Althausen a következőket vallotta: “A guljaj-poljei zsidó közösség félt az ukrán sovinisztáktól, így úgy gondolta, hogy már előbb kapcsolatot kell tartani velük és pénzzel támogatni, hogy esetleges győzelmük esetén világos legyen előttük, hogy a zsidók Ukrajna mellett állnak.” Majd értésemre adta, hogy ez az eset nem sértheti a forradalom érdekeit – sokkal inkább az ő zsebük látja kárát.
Sok munkámba és fáradságomba került, hogy az ügyet ne fújják fel túlságosan, hiszen alkalmas lett volna arra, hogy a nem zsidók gyűlölete a zsidókra zúduljon. Végül is Vulfovicsot és Althausent szabadon engedtük. Az eset azonban nyilvánosságot követelt és be kellett róla számolnunk a munkások és parasztok gyűlésén. Kellett volna, hogy legyen ott egy történész, aki a régebbi korok történetét egyszer majd megírja, hogy megörökítse: milyen komolyan és milyen nagyfokú óvatossággal közelítették meg e kérdést a gyűlés részvevői, azon kérdést, amely Ukrajna más vidékén óhatatlanul a mindenkor és mindenki által üldözött, nyugalmat soha nem lelő ártatlan zsidók elleni pogrommal nyert volna elintézést.
Ezidáig Guljaj-Poljéban és körzetében működött a “Föld-egység” nevű területi szerv. A Tanács létrejöttével azonban megszűnt és a Tanács vette át a társadalmi funkcióit. A Tanács ugyanakkor létrehozta a Forradalmi Bizottságot, amely a harci csoportokat volt hivatott összefogni. Tagjai az anarchistákból és néhány itt lévő baloldali eszerből kerültek ki /bolsevik nem volt nálunk/. A vezetéssel engem bíztak meg.
A Bizottság fő feladata a dolgozók körében végzett forradalmi-szervező munka volt. Első tettünk a tőlünk 35 km-re állomásozó 48-as ezred zászlóaljának lefegyverzése volt. Bogdanov parancsnok teljesen odavolt sikerünktől, mert azt remélte, hogy a szerzett fegyvereket ő kapja: Guljaj-Polje azonban úgy határozott, hogy nem adja ki kezéből a fegyvereket, mert ütött a munka fegyveres erői létrehozásának pillanata. Tevékenységünknek azonban nem volt anyagi fedezete, így azt javasoltam, hogy szerezzük azt meg a Kereskedelmi Banktól, amely Alekszandrovszkban tartotta a pénzét. Egy hétig vitattuk ezt a kérdést, mert csoportom ellenem volt.
Végül szabad kezet kaptam a 250000 rubelnyi összeg megszerzésére. Ekkor érkezett ugyanis a híre, hogy a Központi Rada és a bolsevikok szövetséget kötöttek a németekkel. Állig fel kell tehát fegyvereznünk a lakosságot, hisz a Rada és a bolsevikok a halálunkat készítik elő. Minden közeledést be kell szüntetnünk a bolsevik-baloldali eszer blokkal – amint a Radával és Kerenszkijékkel is annak idején beszüntettünk. Saját, önálló forradalmi utunkat kell járnunk – ehhez azonban pénz szükséges.
Mindezt a parasztokkal is meg kell vitatnunk, ezért propagandistákat küldünk minden eldugott faluba. Mivel elvonjuk őket a tavaszi munkák előkészületeitől – hiszen szekereikre szükségünk van -, pénzt kell érte fizetnünk. Ki kell tehát sajátítatnunk a bankot. A Forradalmi Bizottság végül ebben a szellemben hozta meg határozatát, és a bankbetétek tulajdonosai 4 napon belül kiállították csekkeiket, amelyeket Alekszandrovszk városában be is váltottunk. A pénz egy részét a Tanács kapta meg társadalmi célokra. Másik részét – javaslatomra – egy árvaház létrehozáséra fordítottuk. A nagyobbik rész a Forradalmi Bizottságé maradt, de ennek felét ideiglenesen a Tanács élelmezési szekciója rendelkezésére bocsátottuk.
10. fejezet: Hogy jött létre a falu és város árucseréje, és hogyan harcoltunk érte.
A hatalom nélküli szervezet kiépítésén való fáradozásaink során sokat vitatkoztunk – még a legrégebbi elvtársak is. A régi anarchista hagyományokon felnőtt, mindenfajta szervezetet és szervezett egységes cselekvést tagadó elvtársnak még azzal is megvádoltak, hogy a száműzetés ideje alatt engem is megmérgeztek az állami eszmék.
A parasztság körében végzett sikeres munkánk azonban megadta a választ. Különösen aktívan tevékenykedtek az élelmezési csoport tagjai. Közvetlen kapcsolatot létesítettek Moszkva és más városok néhány manufaktúra-gyárával. Ennek értelmében a város ellátja Guljaj-Poljét a szükséges árucikkekkel – Guljaj-Polje pedig cserébe élelmet ad. Két hét alatt sikerült is megállapodni két moszkvai gyár munkásaival – úgy elviekben, mind a gyakorlatban. A munkások boldogok voltak, hogy nem halt ki még a faluban a szabad társadalom élő eszméje. Ugyanakkor aggódtak amiatt, hogy szállítmányunkat a kormány élelmezési osztagai feltartóztatják és mindent elkoboznak. A tárgyalásokról gyűlésen számoltunk te a parasztoknak, ahol kiemeltem kezdeményezésünkben a két dolgozó osztály kölcsönös megértésének gyönyörű példáját. Ezután néhány nap alatt néhány vagonra való gabonát gyűjtöttünk be és málháztunk fel. Egy-másfél hét múlva a moszkvaiak is elküldték a kért árukat, ám a kormány egységei feltartóztatták a szerelvényt és Alekszandrovszkba irányították, azon az alapon, hogy a központi kormány tudta nélkül tilos a falu és város közötti csere. Azonnal elküldtük írásos tiltakozásunkat, valamint megbízottainkat, hogy informálják Alekszandrovszk város dolgozóit sérelmünkről.
Ezután egy össznépi gyűlést tartottunk, amely a történelmi idők Zaporozsjei Szecsére emlékeztetett. A lakosság itt azt követelte, hogy azonnal támadjuk meg a várost és űzzük el a hatalmon levőket. A bolsevik-baloldali eszer kormányzatot a forradalom alkotó kiterjesztése ellenségének mondták, és készek voltak halálig harcolni ellene. Ebben a feszült pillanatban kaptuk a táviratot, hogy a városi Élelmezési Elöljáróság úgy határozott, hogy továbbítja hozzánk a szállítmányt. Ez a hír megörvendeztette az egybegyűlteket, de nem csillapította harci elszántságukat. Most nincs okunk a harcra – mondták a parasztok -, és mesterségesen fabrikálni nehéz is, meg csúnya is. De a hatalom ellen harcolni fogunk… A gyűlés kimondta, hogy a cserét a politikai hatalom mindennemű közvetítése nélkül kell a jövőben is megvalósítani. Ez a záloga a két osztály egységének a közös cél kivívásáért: minden társadalmi funkció elvételéért az államtól, hogy ezzel magát az államot is megszüntethessük. Így hát, amikor Guljaj-Poljéban szétosztottuk a kapott árucikkeket, felmerült annak szükségessége, hogy az egész körzetet ellássuk a legfontosabb közszükségleti cikkekkel, hisz így bizonyítani tudnánk, hogy a forradalom nem csak a burzsoá-tőkés rend lerombolásáról gondoskodik, hanem az új társadalom építéséről is.
Egy sor városba meghatalmazottakat küldtünk az árucsere ügyében. Ez idő alatt a lakosság begyűjtötte a gabonát és egy közös készletet alakított ki. Küldötteink azonban legnagyobbrészt eredmény nélkül jártak, mert a bolsevik kormány minden vállalat számára határozottan megtiltotta a cserét, mondván: megvannak erre az állami élelmezési szervezetek, amelyek majd biztosítják a város és falu közötti kapcsolatot. Csak néhány moszkvai gyár vívta ki magának a közvetlen csere jogát, ám annyi akadály állt szállítmányuk útjába, hogy végül nem ért el Guljaj-Poljéba. Aztán mégis megkaptuk, mert inkább nekünk juttatták a bolsevikok, mint a Rada csapatai vezetésével Kijev és Odessza felé tartó német seregeknek.
11. fejezet: Csoportunk új tagjai.
12. fejezet: A mezőgazdasági kommunák. Belső rendjük. Ellenségeik, február-március: a még ősszel elkobzott holt és élő eszközök szétosztása a lakosság között, földek kijelölésére a kommunák számára.
Minden volt tulajdonosnak megmaradt két pár lova, egy vagy két tehene, ekéje, vetőgépe stb. Az új kommunák tagjai otthagyták régi falvaikat, nem törődve azzal, hogy a vörös seregek kivonultak Ukrajnából és magukra hagyták a forradalmat a német reguláris seregek és az őket támogató Rada-csapatok elleni egyenlőtlen harcban. A kommunák többségét parasztok alkották, de voltak parasztokból és munkásokból kitevődő vegyes kommunák is. A [kommunák a] tagok egyenlőségén és szolidaritásán alapultak. A konyhák és étkezők közösek voltak. Mindenki eltávozhatott a kommunából, ám idejében be kellett ezt jelentenie, hogy egy társa helyettesíteni tudja. Munkaszüneti időben az eltávozásokat be kellett osztani. A gazdaság irányítása közös tanácskozásokon történt. Csak az iskola-ügy nem volt még megoldva, ugyanis a régi iskola-formát nem akartuk visszaállítani.
Guljaj-Polje közvetlen közelében négy ilyen kommuna volt. Egyikben minden héten két nap fizikai munkát végeztem. A kommunák 100, 200 és 300 tagot számlálták. Annyi földet kaptak, amennyit meg tudtak művelni. Sok paraszt, aki még nem tudott megszabadulni a kulákok lakájának szerepétől, irigyelte a kommunásokat és azt kívánta, hogy osszuk szét a kommunák termelőeszközeit. A döntő többség azonban támogatta a kommunákat, s hogy maguk nem léptek be, annak az volt az oka, hogy féltek a német csapatoktól.
A nép feletti uralom vágya úgy elhódította az állam-szocialistákat, hogy még a breszti béke miatti nézeteltéréseiket is félretették, hogy megmaradhassanak a forradalom élenjáró harcosainak szerepében a tömegek szemében. A tömegek cselekvésében ugyanakkor az anarchista eszmék öltöttek testet, s ettől a bolsevikok úgy féltek, mint a tűztől, hisz az állam eszméjét támadták. Az állam-bolsevikok és baloldali eszerek a tömegek nyílt népi-forradalmi tevékenysége ellen tevékenykedtek, meg akarván fékezni őket, s ezzel dezorganizálták forradalmi erőik elsődleges csoportosulásait. Kihasználták, hogy a tömegek járatlanok a forradalmi szervezés kérdéseiben, s ezzel visszaéltek. Ez – és nem más – okozta aztán a fáradtságot és közömbösséget az önfelszabadítás hívei körében. A forradalom ellenségei erre magukhoz tértek, szervezkedtek és működni kezdtek. Az új forradalmi hatalomnak ez az esetek többségében kapóra jött, mert ilyenkor könnyen alá tudta vetni a forradalmi tömegeket.
13. fejezet: A német-osztrák seregek és az Ukrán Központi Rada sikerei a forradalom ellen.
Az ellenforradalom ügynökei és a harc ellenük 1918 márciusában Kijev és a jobboldali Ukrajna nagyobb része a német és osztrák-magyar seregek kezén volt már. Ezzel párhuzamosan baloldali Ukrajnát is ellepték a spionok és provokátorok. A földesurak-zászlósok megalkották a maguk ukrán soviniszta szervezetét Guljaj-Poljéban, és a tömegek előtt az anarchistákat rablóknak nevezték, akik nem tartják tiszteletben a forradalom törvényeit. Ezek a szocialista soviniszták valamennyi gyűlésükön a közelgő német csapatok dicsőítésére buzdították a népet, amely csak azért nem söpörte le őket, mert tiszteletben tartotta a szólásszabadságot. Ez a tény azonban elszemtelenítette őket, s egy össznépi gyűlést hívtak egybe. Itt – a hatszázezres szövetséges csapatok árnyékában – megfenyegettek mindenkit, aki nem támogatná a németeket, hogy elpusztítják. /Elsősorban természetesen az anarchistákat./
A gyűlés ennek ellenére a németek elleni harcról hozott határozatot. Erre a soviniszták szavazást követeltek, amely három csoportra osztotta a jelenlevőket. Egyesek a soviniszták pártjára álltak, mások Mirgorodszkij nevű baloldali eszer mögött sorakoztak fel, míg a többiek maradtak az anarchisták vezetése alatt. S bár az első két csoport lényegében szövetkezett a harmadik ellen, összességében mégis abszolút kisebbségben volt. Az anarchisták tiltakoztak a soviniszták vezetője, Szemenjuta-Rjabko zászlós fenyegetőzései ellen a Forradalmi Bizottságban, de az késlekedett a határozott fellépéssel. Így az anarchista csoport a Bizottság tudomására hozta, hogy meghirdeti a terrort most és a jövőben mindenki ellen, aki az anarchista eszméket vagy azok képviselőit üldözi. Első lépésként pedig megölte Szemenjuta-Rjabkót.
A Forradalmi Bizottság ezt a forradalom védelmének szükségszerű tetteként értékelte, és megtagadta a tárgyalást a soviniszták képviselőivel, akik elhatárolták magukat volt vezetőjüktől. A tárgyalás elutasításával én nem értettem egyet, s kifejtettem azt a véleményemet is, hogy a Forradalmi Bizottság meggátolhatta volna Rjabko kivégzését, ha idejében fellép ellene. Ezt a tömeges terror elkerülése érdekében a jövőre nézve meg kell szívlelnie. Ezután csoportunk gyűlésére mentem, ahol állást foglaltam a meghirdetett terror visszavonása mellett, amiért sok szemrehányásban volt részem. Követeltem, hogy a Forradalmi Bizottság irányítása alatt álló csapatokat töltsük fel és szervezzük át másfél ezres harci zászlóaljakká. És most, mintha már a soviniszták is belátták volna, hogy a Rada politikája a dolgozó nép ellen irányul és azon célok elérése ellen, amelyeknek útjában jobboldalt a burzsoázia, baloldalt az állam-szocialisták állnak.
Ebben az időben követelte a guljaj-poljei szakszervezet, hogy a Tanács hívja vissza Lev Sneidert a guberniumi Tanácsból, mert nem teljesíti megbízatását. A guljaj-poljei üzemek és műhelyek ugyanis nem – vagy csak késve – kaptak nyersanyagot. Felkértük hát Sneidert, hogy számoljon be tevékenységéről, de ő azt üzente vissza, hogy nem tud Gu]jaj-Poljéba jönni. Erre sürgős táviratot küldött csoportunk neki, amelyben kilátásba helyezte, hogy két társunkat elküldi érte, ha egyedül nem jönne… Sneider két nap múlva megérkezett, megbízatását visszavontuk, igy újból odaállhatott a munkapad mellé.
14. fejezet: A csapatok összevonása. Operatív egység létre-hozása a bolsevik-baloldali, eszer blokk frontjával az ellenforradalom ellen.
A német-osztrák-magyar csapatok, Eichorn tábornok vezetésével egyik oldalon elérték Jekatyerinoszlávot, a másik oldalon pedig a Dnyeperen keresztül Alekszandrovszkot ágyúzták 80 versztára Guljaj-Poljétól. Sok faluban csüggedés lett úrrá a parasztokon, s ez gyengeséget és ingadozást eredményezett Guljaj-Poljéban is.
Guljaj-Polje határozott hívó szavára azonban felbolydult az egész körzet. Mindenünnen jöttek, fiatalok és öregek, hogy feliratkozzanak a zászlóaljakba. Maguk a guljaj-poljeiak egy hat – egyenként 200-220 főből álló – századot kitevő zászlóaljba tömörültek. Guljaj-Polje zsidó lakossága ennek egy külön századát alkotta. Az anarchisták önálló csapatot hoztak létre néhány száz fővel, jól fölfegyverezve, felerészt lovasokból. Guljaj-Polje felfegyverzett népe feletti parancsnokságot rámruházták. A vörös csapatok kiürítés alatt álltak, és visszavonulóban nemigen bocsátkoztak harcba. Felkerestem hát a közelben állomásozó tartalékseregek parancsnokát, Belinkevicset, hogy lássa el Guljaj-Poljét fegyverekkel. Másnap Guljaj-Polje állomására 6 ágyú, 3000 puska, 2 vagon töltény, 9 vagon ágyútöltet érkezett. Majd 1918. április 8-ra virradóra – éppen amikor Lenin és Trockíj a Kremlben az anarchista csoportok felszámolásáról tanácskozott – a jekatyerinoszlávi harci körzet megbízottjával találkoztam, és arról tárgyaltunk, hogy Guljaj-Polje milyen erőkkel tudná támogatni a vörösöket. Úgy határoztam, hogy az anarchista csoportból létrehozott lovas csapatot bocsátom a rendelkezésükre.
15. fejezet: Sürgősen Jegorov parancsnok stábjára hívnak. Harci körzetünk eleste.
Sürgősen Jegorov parancsnokhoz hívattak. Félúton tudtam meg, hogy a stáb már továbbvonult. Állandó visszavonulásaik miatt két napig jártam a nyomukban, de mindvégig eredménytelenül. Közben szinte óránként kaptam a leveleket Guljaj-Poljéból, ahol az események tragikusan alakultak. 16-án reggelre a Forradalmi Bizottság, a Tanács és csoportunk valamennyi tagját letartóztatták, az anarchista csapatot hamis paranccsal visszahívták és lefegyverezték. 3 órával az események előtt a zsidó-század vette át az őrséget, és ezt használták ki a lázadást szító soviniszták. Nyikiforova és Petrenko /egy szibériai csapat parancsnoka/ vállalkoztak arra, hogy csapatukkal visszatérnek Guljaj-Poljéba, hogy a letartóztatottakat kiszabadítsák. Ekkor kaptam – fél nap múlva a következő levelet. Ebben az állt, hogy a soviniszták valamitől megijedtek és fokozatosan kiengedik a letartóztatottakat. A burzsoázia és a zsidók – bár senki nem bántja őket – menekül. A németek közelednek, a parasztok elrejtik fegyvereiket, és ki-ki a mezőre, vagy más falvakba menekül. Így hát a Guljaj-Poljéba való visszatéréssel elkéstünk. Nemsokára találkoztam néhány guljaj-poljei társammal, akik elmesélték mik történtek az alatt a két nap alatt, amíg távol voltam, hogyan foglalták el a németek Guljaj-Poljét. Nem! – határoztam akkor el -, többé nem lesz kegyelem a dolgozók ellenségeinek!
Az ellenforradalom csapásai alatt (1918 április-június)
1. fejezet: A visszavonulás útján
Rögtön azután, hogy a guljaj-poljei hírek elérkeztek hozzám, elvtársaimmal a történtek okait igyekeztünk felkutatni. Először is mulasztásainkból akartunk okulni.
Első – bár szerintem nem annyira komoly – mulasztásunk az volt, hogy minden ellenőrzés nélkül besoroltunk minden jelentkezőt a zászlóaljunkba. A súlyosabb hiba az volt, hogy az anarchista csapatot elküldtük Guljaj-Poljéból a frontra. Ez elsietett, stratégiailag elhibázott lépés volt – bár morális és taktikai szempontok igazolták. Így történhetett csak meg, hogy hamis papírok és a zsidó század segítségével lényegében öt ember a maga oldalára tudta állítani Gulaj-Poljét. És ráadásul mindez olyan következménnyel is jár, hogy minden eddigi erőfeszítéseim ellenére magasra csapnak a zsidó-gyűlölet hullámai. Nekünk – akik annyiszor beszéltünk a nem zsidó dolgozóknak arról, hogy a munkások testvéreik – most gondolnunk kell az esetleges pogromokra… Úgy határoztunk, hogy egy időre Taganrogban maradunk, amely ekkor az ukrajnai bolsevik-baloldali eszer kormányzat központja volt. Itt konferenciát fogunk tartani, amelyen eldöntjük, milyen úton-módon térhetünk vissza Guljaj-Poljéba a földalatti munkára.
2. fejezet: Marija Nyikiforova csapatának lefegyverzése.
A hatalomnak az volt a terve, hogy az anarchista egységeket a fronton tartja egészen a pusztulásukig. A hátországban nem tűrte meg őket. Ezért kapta a frontról menekülő Kaszkin parancsnok is azt az utasítást, hogy tartóztassa le Taganrogban Marija Nyikiforovát, és csapatát pedig fegyverezze le. Az eset nagy felháborodást váltott ki körünkben, és a baloldali eszerekkel együtt határozottan tiltakoztunk az eljárás ellen, egyúttal táviratot küldtünk a történtekről az ukrajnai Vörös front főparancsnokának, Antonov-Ovszejenkónak, aki válaszában azt írta, hogy jobb lenne, ha a hatalmi szervek hasonló csapatoknak nem lefegyverzésével, hanem létrehozásával törődnének.
Közben megérkezett a városba Garin anarchista páncélvonata is Jekatyerinoszlávból, hogy támogatásáról biztosítsa Nyikiforovát. Mindez egyáltalán nem tetszett Nyikiforova letartóztatóinak, ezért hamis adatokat gyűjtöttek róla. Azzal vádolták, hogy 1918 márciusában, amikor Jeliszavetgrádból kiűzte az ukrán sovinisztákat, egyben a várost is kirabolta; tehát egyszerű közbűntényest akartak belőle kreálni. Meg kell hagyni, a bolsevikok igen nagy mesterei az ilyen aljasságoknak, így aztán végül többet is gyűjtöttek, mint amennyi kellett volna. Április 20. táján összeült a forradalmi bíróság, amely jellege szerint forradalmi becsületbíróság volt. A tárgyalás nyitott ajtók mellett folyt, a hatóságok tömegesen vonultatták fel a hamis tanúkat, hogy a vádlottat kivégeztessék. Felszólalt azonban Garin elvtárs is, aki kijelentette: ha nem tudnám, hogy Nyikiforova hisz a bíróság forradalmiságában, és abban, hogy az nem ül fel a provokátoroknak, biztosak lehetnek benne, hogy már rég kiszabadítottuk volna erővel. E szavak elgondolkodtatták a bíróság tagjait, s végül Nyikiforovát felmentették, csapata visszakapta a fegyvereket. Ezidőtájt több gyűlést tartottunk a városban, amelyeken a “Szerény” /Szkromnij/ fedőnévvel léptem fel.
3. fejezet: A konferenciánk.
A guljaj-poljei anarchisták konferenciáját 1918. április végén a taganrogi anarchisták föderációjának épületében tartottuk. Ismét megtárgyaltuk a vereség okait, és újból ugyanazokra a következtetésekre jutottunk. Itt ismét le kell szögeznem, hogy akik a mahnoistákat pogromlovagoknak tartják, azok egyszerűen hazudnak, hiszen egyetlen zsidó nem harcolt Ukrajnában olyan keményen és tisztességesen az antiszemitizmus ellen, mint mi.
A tanácskozáson döntöttünk Guljaj-Poljéba való visszatérésünk körülményeiről. A teendőket három pontban foglaltuk össze: 1. Illegálisan térünk vissza és a parasztok, munkások körében 5-10 főből álló harci csoportokat szervezünk. 2. Nem térhetünk haza mind egyszerre, de az első hazatérteknek az ellenséges csapatok tisztikara elleni könyörtelen egyéni terrorral, illetve a földesurak elleni kollektív paraszt-támadásokkal rögtön jelt kell adni magukról. 3. A forradalom védelmében fegyverzetre és ellátásra van szükség, amit az ellenségtől kell megszerezni. Hogy milyen úton-módon térjünk haza, azt mindenki maga dönti el. Csak egy a fontos: június végén, július elején találkozzunk Guljaj-Poljéban. Szót ejtettünk volt társunkról, az árulóvá lett Lev Schneiderről is, aki nem egyszerűen abban volt bűnös, hogy a zsidó burzsoázia soraiba tévedt, és kenyérrel-sóval fogadta a németeket, és a Rada huligánjait. Ő belülről is elárulta a forradalmat, hiszen elsőként szakította le zászlónkat, elsőként tépte szét Bakunyin, Kropotkin, Alekszandr Szemenjuta képeit, dúlta fel könyvtárunkat. Ezért hát halállal kell lakolnia. A fennmaradó másfél hónapot a doni parasztok és munkások életével való ismerkedésre akartuk használni, illetve csoportokra osztódva ellátogattunk néhány városba. Én Veretyelnyik elvtárssal Moszkvába, Petrográdba és Kronstadtba mentem.
4. fejezet: A mezőgazdasági kommunák visszavonulása és keresésük.
5. fejezet: Találkozás a rosztov-nahicsevanszki és a Rosztovba érkezett anarchistákkal.
Néhány napot Rosztovban töltöttem, ahol az anarchistákat keresvén rábukkantam a “Fekete Zászló” /Csornoje Znamja/ c. anarchista újságocskára, amelynek két oldala kizárólag az ellenforradalom elleni front állásáról szóló hírekkel volt tele, s ezek az esetek többségében pontatlanok, sőt, hamisak voltak. Kétségtelenné vált számomra, hogy azok, akik e lapocskát csinálják, kereskedő szellemű emberek, úgy különféle áruféleségek, mind tisztességük dolgában.
Fellépni azonban nem tudtunk az ál-anarchisták ellen. Részint azért nem, mert mozgalmunk nemhogy cselekvésében, de eszmeileg sem volt egységes, és a “vélemények szabadságának” elve egyes tagjait olykor még a spionok soraiba is elvitte; másrészt pedig azért, mert abban az időszakban, amikor Lenin és Trockij anarchisták elleni hadjárata még nem ért véget, esetleges fellépésünk az ő malmukra hajtotta volna a vizet.
A baj az volt, hogy az anarchisták többsége az önálló szervezet hiányában a bolsevikok iránti szimpátia útját választotta. A hatalom ezt felismerve fokozatosan ismét engedélyezni kezdte az anarchista sajtó megjelenését, ami sorainkban a jezsuita alkalmazkodás elvének elterjedését eredményezte. Az előképzettséget szerzett anarchisták számára a mozgalmi élet idegen volt: ők inkább csak tanácsokat szerettek arra nézve adni, hogy hogyan kell dolgozni; de dolgozni azt nem szerettek. De nem értették jobban a forradalom előtt álló célokat a munkás-anarchisták sem, különösen azok nem, akik ilyen vagy olyan oknál fogva azt hitték magukról, hogy az erő és tudás teljében vannak.
Nemsokára Rosztovot is el kellett hagyniuk a forradalom híveinek, és én egy tüzér-egységgel vonultam tovább. A visszavonulás során a lakosság körében – és különösen a kozákok között, akik ekkor még a vörös balosság és fehér jobbosság határán álltak – igen elharapóztak a lopások, fosztogatások. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: lehetséges, hogy e forradalomtól annyira idegen jelenséget ne lehetne felszámolni?! Vagy talán az ellenforradalmi erők provokációival van dolgunk, akik így akarják a nép előtt lejáratni a forradalmat?!
6. fejezet: Úton a vörös tüzér-bázissal.
Két napja utaztunk a szerelvényen, amikor az egyik helységben azt az utasítást kaptuk, hogy vásároljuk be a szükséges élelmiszer mennyiséget. A piacon érvényesíteni akartuk a vörösgárdisták nemrég még létező jogát az ingyen vagy egyharmad áron történő vásárlásra. A kereskedők akkoriban ellenálltak – a bolsevik-baloldali eszer helyi hatalomban bízva, amely egyébként teljesen talajtalan volt ebben a körzetben, ahol a fehérgárdista csapatok százszámra garázdálkodtak. A hatóságok a segítségükre is siettek, és szerelvényünk mellé őröket állítottak. Majd két embert kértek parancsnokunktól, hogy adjanak a szerelvény nevében magyarázatot.
E két embert – egyikük én voltam – aztán letartóztatták. Két pokolian ostoba kozákot állítottak mellénk, akik rögtön ruhadarabjainkat kezdték mustrálgatni, sajnálkozva, hogy esetleg kicsi lesz nekik. Nagy skandalumot csaptunk, így végül fogadott minket a Forradalmi Bizottság elnöke, aki a végén bocsánatot kérve elengedett bennünket, úgyszintén útjára bocsátotta vonatunkat.
Utunk során gyűlést tartottunk az egyik kozák faluban, ahol elmondtam, hogy a kozákoknak el kell ítélniük múltjukat, amelyben a szabadság hóhérjainak szerepét játszották. A nyomorult cári-földesúri privilégiumok elnyerésének vágya helyett – amelynek a dolgozó nép elleni véres harc volt az ára – fordítsák a fegyvert azok ellen, akik eddig a privilégiumokat adták. Sokat beszélgettünk még erről a témáról, de semmi döntés nem született. És ez érthető is volt, hiszen a kozákok ekkor még hittek a régi atamán és Harci Körzet-szisztémában, és abban, hogy az ellenforradalmi erők ezt támogatni fogják.
Kevés olyan csapat volt, amely eljutott Caricinig, mert már út közben lefegyverezték. Ha mégis eljutott volna Caricinbe, azon túl aztán már végképp nem mehetett. Ezeket a csapatokat – feltéve, ha a hatalom szempontjából nem voltak ellenforradalmi tagjai – újra felfegyverezték és a vörös seregekbe osztották. Ha azonban “ellenforradalmiságot” véltek felfedezni – s ehhez elegendőnek bizonyult, ha a parancsnok anarchista, vagy önálló ítélettel rendelkező párton-kívüli volt -, akkor szétkergették, sőt, előfordult, hogy lelőtték őket. A legkevésbé az ukrán csapatokkal kukoricáztak; féltek őket átengedni Kurszk és Voronyezs irányában, ahonnan az orosz forradalom segítségével azok vissza akartak térni Ukrajnába.
Történt egyszer, hogy útközben minket is le akartak fegyverezni, de rájuk irányítottuk géppuskáinkat, s rögtön szabaddá vált az út. Kotyelnyikovo faluból Caricin felé menet azon gondolkodtam, hogy a forradalom fejlődésének útjában a forradalmárok soraiból kikerülő hóhér – a Kormány – áll. Az ellenforradalom mindenütt jelen volt a tömegekben, a történelem kerekét visszafordítani kívánó központi utasításokban.
24 versztára Caricintől, Szarepta állomáson gyűlést tartottunk a munkásoknak, akik nem értették, hogy Moszkvában és más nagy városokban miért nincs olyan egység, mint náluk. Náluk a bolsevikok, baloldali eszerek, anarchisták mind együttműködnek a fehér kozákság elleni harcban. Moszkvában pedig az anarchista szervezeteket szétkergetik, engedetlen vezetőiket kivégzik. A gyűlés részvevői hitet tettek az eszmék szabad propagálásának joga mellett.
Sok minden eszembe jutott ezeket a szavakat hallgatva – nem mind mondtam ki őket természetesen. Például előre láttam, hogy az állhatatlan, rossz anyagból gyúrt anarchisták átállnak az erősek oldalára, és háromszor is megtagadják az anarchizmust. A munkások mind egyetértettek velem – kivéve természetesen azokat a füleseket, akik rögtön megvitték a caricini Forradalmi Bizottságnak jelentésüket.
Másnap már meg is jelent vonatunknál a caricini magyar bolsevikok egy lovascsapata és azt követelte a parancsnoktól, hogy adja ki az anarchistákat. A parancsnok azt felelte, hogy a szerelvényen nem található anarchista szervezet, csak forradalmár harcosok vannak. A magyarok erre eltávoztak tőlünk, de gyanítom, hogy nem a parancsnok szavai késztették őket erre, hanem az, hogy az állomásra befutott a Szibéria felé tartó csehszlovákok vonata akikről a vörösök nem gyanították, hogy Kolcsakkal igyekeznek egyesülni. A magyarok már hadifogoly korukban összekülönböztek a csehszlovákokkal, s most fegyveresen biztosan kedvükre való lett volna egy kis ramazuri. Megérkeztünk hát Caricin városába, amely láthatólag nagy izgalomban és félelemben élt ezekben a napokban. A Forradalmi Bizottság előtt megerősített őrség, a Tanács előtt páncélautó, mindenütt vörös nyomozók szimatolnak. /Ekkor még meglehetősen tapasztalatlanok voltak, de igen sok volt belőlük./ Csakhamar megtudtam, mi ennek a nagy izgalomnak az oka: a szibériai Petrenko harcosaival a város felé tart!
7. fejezet: Petrenko csatája a caricini hatalommal. A hatóságok csalárdsága és Petrenko letartóztatása.
Petrenko vörösgárda csapata még az ukrán frontról volt visszavonulóban, amelyet utolsóként hagyott el, akárcsak később Taganrogot. Állítólag a Központ engedélyével tartott Szibéria felé, hogy Dutov és Kolcsak tábornokok ellen harcoljon . A caricini hatalmi szervek, élükön Minyinnel és Gulakkal /Vorosilov ekkor még kisebb volt náluk, bár már okosabb és kitartóbb/, elhatározták, hogy lefegyverzik. Olyan hírek is jártak, hogy ezzel Trockij hadügyi népbiztos is egyetért. Mivel Petrenko ebbe nem egyezett bele, a vörös hadsereg csapatai megindultak ellene.
Valamilyen szorongás fogott el bennünket, ukrajnai forradalmárokat, akik visszavonulásra kényszerültek, és azt várták, hogy Oroszországban minden dolgozó a forradalmi építésért küzd. Ezzel szemben mindenütt a vezetők által támogatott hazugság és ármány. Petrenko a 6-7 szeres túlerő ellenére megfutamította a ráküldött gyilkosokat. A hatalom válaszul jezsuita módszerekhez folyamodott. Tárgyalni hívták Petrenkót, s a tárgyalások vége felé, amikor már Petrenko nem gyanakodott, lefogták. A csapatot lefegyverezték és csoportokra bontva besorozták.
Később találkoztam néhány harcossal Petrenko csapatából. Nekem megnyilatkoztak, mert ismertek még az ukrajnai időkből. A beszélgetés végén az egyik vörösgárdista még azt is elárulta, hogy ki szándékoznak szabadítani volt parancsnokukat, még pedig úgy, hogy elfoglalják az egész várost. Nem titkoltam előtte, hogy nem értek egyet a tervvel. Ha egy kis csapat megrohamozná a börtönt és kiszabadítaná Petrenkót, az nem lenne baj. De az egész város elfoglalása rendkívül kockázatos a jelenlegi szituációban. Akkor, amikor a fehérgárdisták az egész Kubányi-Fekete-tengeri Szovjet Köztársaságban kergetik a vörösöket, amikor Rosztov alól is visszavonulunk, s a caricini körzetben sem rózsásabb a helyzet. Ezért egy támadás esetén a front stábja ellen, a Forradalmi Bizottság mindenkit lemészárolna, hisz feljogosítva érezné magát arra, hogy minden oknyomozás és tárgyalás nélkül végezzen a támadókkal. Beszélgetőtársam elgondolkodott azon, amit mondtam, és ígérte, hogy mindezt megbeszéli társaival és végső döntés előtt tájékoztat engem.
Miközben az ügyön töprengtem, éles fájdalom mart belém: eszembe jutott Guljaj-Polje német hóhérok alatt senyvedő népe. És még jobban együtt éreztem Petrenkóval és harcosaival, s még nagyobb lett a felháborodásom. Tervük azonban továbbra is nyugtalanított; féltem, hogy kilátástalan helyzetbe hozzák magukat. Nem elsősorban fékezhetetlen bosszúvágyuk riasztott vissza, hanem az a gyűlés, amelyen Vorosilovot hallottam szónokolni. Tárgyszerű beszédében a kikötői munkások előtt vázolta az ellenforradalom elleni harc előtt álló nehézségeket, és óriási sikert aratott. Utána én is felléptem és az ukrajnai dolgozók szenvedéseiről beszéltem. Most ha lehet még jobban meggyőződtem arról, hogy minden erőt az ellenforradalom elleni harc frontjára kell összpontosítani, ezért másnap amikor találkoztam Petrenko katonáival, még határozottabban igyekeztem őket lebeszélni a város megtámadásáról. A harcosok egyetértettek velem. Ugyanakkor Petrenko kiszabadításának gondolatát határozottan támogattam. Úgy gondoltam, hogy 8-10 ember, revolverekkel és bombákkal felfegyverkezve képes megoldani ezt a feladatot. Ez a tett megmutatná a hatalomnak, hogy börtönfalakkal és rácsokkal senkit nem téríthetnek le a kötelesség és igazságosság útjáról. Azt tanácsoltam a csoport tagjainak, hogy tervük végrehajtásával siessenek. Sajnos, így is elkéstek. A vörös egységeket, ahová besorozták őket, ugyanis kiküldték a frontra. És Petrenkot meggyilkolták a Cseka pincéjében. És nem úgy végezték ki, mint egy vörös parancsnokot, hanem úgy, mint egy gaz ellenforradalmárt…
8. fejezet: Találkozás a “forradalmi” körökből való emberekkel.
A kommunárok egy része, akik miatt elváltam a Moszkvába tartó Veretyelnyiktól, megérkezett Caricinbe. Valamilyen mellékvágányra tették őket, valaki a városban pihenő “forradalmi” körökből állítólag látta is őket. A szállóban találkoztam ezekkel az alekszandrovszki “forradalmárokkal”. A nők a testük eladásával foglalkoztak, a férfiak valamilyen, egy este alatt meghatározhatatlan mesterséggel. A szállást ingyen kapták a Caricini Tanácstól. Joguk volt egész éjjel égetni a lámpáikat, ordítozni és más egyebeket csinálni.
Egyik közülük másnap elvitt a bazárba, hátha ott megtudok valamit a kommunárokról. A “forradalmárok” itt kupeckedéssel foglalkoztak. Útitársam teleaggatta magát mindenféle övekkel, szíjakkal, függőcskékkel és árulni kezdett. Megkérdeztem tőle, hogy Alekszandrovszkban is ilyesmit csináltak? Nem, ott az Élelmezési Elöljáróságnál dolgoztunk, felelte, ezeket az árukat pedig a rosztovi visszavonulás során szereztük tudván, hogy nagy itt rajuk a kereslet, mondta, és se nem nevetett, se el nem pirult. Aztán láttam, hogy a “forradalmárok” tucatjai járkálnak a bazárban – karjukon és vállukon a legkülönbözőbb portékával.
Mint fanatikus anarchista szenvedtem ettől a látványtól. Egyvalaminek azonban nagyon örültem, amikor viszontláttam ezeket az Ukrajnából menekült, békességre lelt kereskedő “forradalmárokat”. Még pedig annak, hogy egyetlen egy paraszt sem volt közöttük. Megtaláltam a guljaj-poljei kommunárok vagonjait. A Volga mellett, egy mellékvágányra tolták őket.
9. fejezet: Találkozás a kommunárokkal, elhelyezésük Olsanszkoje-tanyán és elutazásom.
Társaim nem hitték, hogy találkozni fognak itt velem. Csak barátnőm, az édes Nasztyenka – aki közvetlen szülés előtt állt – bízott benne, hogy a szülés előtt mindent, megteszek, hogy lássam. A kommunárok részletesen elmesélték a guljaj-poljei fordulatot. Az összeesküvők, a zsidó század segítségével, megkaparintották a messze hordó ágyúkat, és tűz alá vették a 8 versztára levő 1. sz. kommunát. A kommunárok az ágyútűz alatt menekültek. Aztán megmutatták nekem azokat a szalmakalapokat, amelyeket Rosztovban kaptak az áruházat kirabló Styepanov matróz vörösgárdista egységétől. Tudták, hogy rosszallni fogom az ügyet – hisz ezzel lényegében szolidaritást vállattak a pogrommal – mégis elmesélték nekem, annyira őszinték voltunk egymáshoz. Kifejtettem a dologról a véleményemet, és sokan összetörték és kidobták a vagonból szalmakalapjukat.
Rábeszéltem őket, hogy hagyják itt a vagonokat. Olsanszkoje-tanyán találtunk is olcsó lakásokat. Később elmondtam, hogy nekem viasza kell térnem Guljaj-Poljéba. Mind velem akartak jönni. Ez nem volt lehetséges, de abban mindenki egyetértett, hogy nem ülhetnek itt tétlenül. Egy-két férfit a családok körül hagynak, de a többiek menjenek ki a caricini frontra, ne várják ki, amíg a kozák ellenforradalom csapásai alatt vissza kell vonulni. El kellett tehát búcsúznom társaimtól, és ezzel barátnőm is egyetértett.
Útközben kezembe került az “Anarhija” c. moszkvai napilap. Ebből megtudhattam, hogy Moszkvában megalakult az “Anarchizmus eszmei propagandájának szövetsége”. Bár a lap messze elmaradt a rosztov-nahiosevanszki “Anarhiszt” mögött, nagyon megörültem neki, hiszen azt bizonyította, hogy a moszkvai anarchista szervezetek és kiadók április 12-i szétzúzása után is életképes. Anarchista mozgalmunk sorsáról való elmélkedéseim során arra a következtetésre jutottam, hogy szervezésre van szüksége és arra, hogy felfegyverezzék a kornak és a technikai fejlődésnek megfelelő, a társadalmi cselekvést lehetővé tevő eszközökkel. Fájt nekem erőtlenségünk, illetve az, hogy azok, akiknek megvan az erejük, nem arra használják azt, amire kellene.
10. fejezet: Szaratov. A Szaratovba érkezett anarchisták. Menekülésünk.
Csak Szaratovba érkezésemkor tudtam meg, hogy április 29-én az ukrán és orosz burzsoázia megdöntötte a Központi Rada hatalmát. Éppen akkor döntötték meg, amikor egy földreform-tervezetet fogadott el, amely 30-40 gyeszjatyinában akarta maximálni a kulákok és földesurak földtulajdonát. Most a “választott cár”, Pavlo Szkoropadszkij van hatalmon. Az események alakulásában bűnösek a bolsevikok és baloldali eszerek is. Előbbiek a breszti béke miatt, utóbbiak pedig azért, mert nem szakítottak rögtön Leninékkel.
E híreket azon nyomban megírtam kommunár társaimnak: hóhér ült az ukrán önkényuralom trónjára, és be akarja fejezni, ami a Radának nem sikerült: az ukrajnai forradalom elpusztítását. E nehéz helyzetben Ukrajnába kell sietnem… Megkerestem a “Kommuna Házát”, amely a városba érkező forradalmároknak biztosít szállást. Nagyon visszatetszőnek tartottam, hogy sok, magát forradalmárnak tekintő anarchista naphosszat heverészéssel üti agyon az idejét. Szenvedtem emiatt, bár elismertem, hogy nem az egyének a felelősek.
A Szaratovba érkezett anarchisták és városi elvtársaik konferenciát tartottak, amelynek 3 fő témája volt. Először is, a halálán levő szaratovi “Golosz Anarhii” c. anarchista lap megtámogatása. Másodszor világossá tenni viszonyainkat Lenin és Trockij szégyenteljes tetteihez. Harmadszor: fel kívántuk használni a “Golosz Anarhii”-t az összes Ukrajnából menekülő anarchista összefogására a mihamarabbi visszatérés érdekében.
A szaratovi anarchisták munkájáról Maksz Altenberg számolt be. Kimondta, hogy pénz hiányában az újság többé nem jelenik meg. /Erre adtunk a szerkesztőségnek egy számra való összeget./ A beszámolóból kiderült, hogy a szaratovi anarchisták igen gyenge munkát végeznek: tevékenységük kimerül az anarchista elmélet propagálásában. Az előadó abszolút nem volt tisztában a konkrét helyzettel. Ellenben túl sokszor hangoztatta, hogy milyen szoros kapcsolatban van a “Szaratovi Szmolnijjal”, s hogy a csehszlovák fenyegetés miatt a legjobb, ha elhagyjuk a várost. Egy szóval az a benyomásunk támadt, mintha a “Szmolnij” utasítására el akarna minket távolítani Szaratovból.
Ez idő alatt barátaim megismerkedtek a kronstadti és fekete-tengeri matrózok szervezetével, amely az egyetlen olyan erőnek számított, amely megzavarhatta a helyi hatalom zsarnokoskodását. Készültek is arra, hogy fellépnek a Cseka és a szólásszabadság megkötése ellen. Személy szerint nekem ez a szervezet ellenforradalminak tűnt, de annyi igazság volt abban amit mondtak vagy tenni akartak – például a Cseka elleni fegyveres fellépés -, hogy szégyelltem volna erről társaimnak beszélni. Ugyanakkor a Cseka hozzájuk képest nyíltan ellenforradalmi volt. Ekkor érkezett a városba az “Odesszai Terroristák” csapata – 250 állig felfegyverzett fővel. Az ukrán front felé tartottak, Közép-Oroszországot Kurszk irányában szándékoztak elhagyni. A terroristák kifejtették: nem félünk a hatalomtól, ha valamit is tesznek ellenünk, akkor elűzzük őket a városból. Ezek az események óvatosságra intettek; jobbnak láttam hát elköltözni a szállodából. És valóban, egyszer, amikor reggel a terroristák néhány barátunkat meglátogatták, a Cseka mindenkit lefegyverzett, megkötözött, majd a csekisták többsége az otthon maradt terroristák elfogására indult. Útközben találkoztak is 3 odesszaival, akik bombát dobtak rájuk, s kiszabadították vezérüket. A hír gyorsan eljutott a szállodába is, ahol szintén kiszabadultak a foglyok. A történtek után 15-20-an rögtön a kikötőbe mentünk, és a “Rusz” nevű hajón Asztrahany felé indultunk.
11. fejezet: Asztrahany. Elválok útitársaimtól. Munkakeresés. Találkozás az asztrahanyi anarchistákkal és Asztrahany elhagyása.
Megérkezésünk után rögtön munkát kerestünk, hogy vagy két hetet itt tölthessünk – anélkül, hogy felhívnánk magunkra a figyelmet. Fogadott a Tanács elnöke, Avgyejev makszimalista. Mindenről kifaggatott, főleg az érdekelte, hogy melyik forradalmi csoportosuláshoz tartozom. Erre én azt mondtam: minek mászik bele a lelkembe? Forradalmár vagyok, és az ellenforradalmatok közé soha nem tartoztam. Közöltem vele azt is, hogy a különleges osztályon és a rendőrségen kívül minden munkát elvállalok. Végül elhelyezett az agitációs osztályon.
Ezekben a napokban felkutattam az asztrahanyi anarchista-kommunistákat. A bizottságukba állandóan bejártak a csekisták – a különböző eszméktől megundorodott munkások és értelmiségiek álarcában. Az asztrahanyi anarchisták lapjában, “A legszabadabb emberek eszméi”-ben helyeztem el első versemet. Sokat jártam a város romos utcáin. Kíváncsi voltam, miért rombolták le ennyire a házakat. Kiderült, hogy a kaukázusiak műve volt, akik számára a cár, majd az Ideiglenes Kormány elleni harc egyet jelentett a rablással és rombolással. Az egy hét alatt, amelyet az agitációs osztályon töltöttem, észrevettem, hogy követnek és figyelnek. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és a frontra induló vörösgárdistáknak olyan gyújtó beszédet mondtam, hogy jobbnak láttak pénzt adni, hogy azonnal folytathassam utamat Moszkvába.
12. fejezet: Asztrahanytól Moszkváig.
Nagy várakozással néztem a moszkvai utazás elébe. A papír-forradalom központjában majd mindenkivel és mindenről beszélhetek, amiről és akivel akarok, s aztán irány Ukrajna! Persze, kétségek is gyötörtek, amikor a hazatérésre gondoltam. Nem tudtam, hogy vajon nem változtak-e meg lelkileg az ukrán dolgozók, nem hagyott-e bennük túlságosan mély nyomot az újabb szolgaság.
A beléjük vetett rendíthetetlen hitem azonban eloszlatta ezeket az aggályokat. Hajónk lassan a caricini kikötőhöz közeledett. Felvetődött bennem a kérdés: meglátogassam szeretetteimet, barátnőmet, aki már valószínűleg fiút vagy lányt szült nekem? Meg kellett azonban fosztanom magamat ettől a boldogságtól, így megelégedtem egy üdvözlő lap írásával. Folytatván utamat, megérkeztem Szaratovba, ahonnét alig két és fél hete menekültem. E rövid idő alatt a hatóságok nagy “győzelmeket” arattak: lefogták az odesszaiakat és börtönbe csukták őket. Szétverték ugyanakkor a baltikumi, fekete-tengeri és volgai matrózok szervezetét is. Kerestem az anarchistákat, de már nem voltak a városban. Bementem hát a Forradalmi Bizottságba, ahol kiállítottak nekem egy Moszkváig érvényes soron kívüli jegyről szóló papírt /mint a Guljaj-Poljei Körzeti Forradalom Védelme Bizottság Elnökének erre jogom volt/.
13. fejezet: Moszkva és találkozásaim anarchistákkal, baloldali eszerekkel és bolsevikokkal.
Megérkezésem után nem sokkal betértem egy étterembe. Keveselltem a kenyeret, s kiderült, hogy kaphatok még, de illegálisan, nagy pénzért. Ez rendkívül feldühített, s hogy mégsem csináltam skandalumot, annak az volt az oka, hogy nem voltam tisztában vele, vajon a vendéglőssel együtt a csekisták is benne vannak üzletben. Ráadásul revolver is volt nálam, ami miatt akár Dzserzsinszkij elé is vitethettek és lelőhettek volna a csekisták.
Megtudtam, hogy az anarchisták Malaja Dmitrovka-i központjának szétzúzása, után új “otthont” kapott titkárságuk és szerkesztőségük – közvetlenül a Belügyi Népbiztosság épülete mellett. A helyiség azelőtt a futuristáké volt. A föderáció tehát nem volt túlságosan bizalomgerjesztő: úgy tűnt, mintha nem is anarchisták élnének itt, hanem a szomszédos Népbiztosságot őrző csekisták. Megismerkedtem az “Asszociációs Anarchizmus” ismert szerzőjével Lev Csornijjal. Sokat vitáztam vele ukrajnai forradalmunkról /ő következetesen ragaszkodott a Dél-Oroszország elnevezéshez/. Hamarosan kiderült róla, hogy akaratgyenge ember, akit a Cseka rávett az együttműködésre.
Itteni tapasztalataim megerősítették előzetes véleményemet Moszkváról, a papír-forradalom központjáról, amely minden olyan embert befogadott – szocialistákat, anarchistákat -, akik a forradalomban egy dolgot szeretnek, de azt nagyon erősen: sokat beszélni, írni, a tömegeknek tanácsokat osztogatni – s mindezt jó messzire a tettek mezejétől. A végén már én is egészen nyugtalan lettem: csak nem fertőződöm meg én is tőlük?! Itt értettem meg, hogy mi, guljaj-poljeiek milyen messzire kerültünk az anarchisták többségétől mozgalmunk pozitív feladatainak megértése terén.
14. fejezet: Az anarchisták konferenciája Moszkvában, a Firenze szállóban.
A konferencián egy sor odesszai elvtárs is részt vett, Molcsanszkij és Krasznij vezetésével. A résztvevők többségére igen nagy befolyással volt Juda Roscsin /Groszman/ elvtárs. Néhányan megfogalmazták a kérdést: milyen módszerek a legcélszerűbbek a hetman uralom megdöntéséhez, ha nem akarjuk igénybe venni a bolsevikok anyagi segítségét. A tanácskozás után ismét megfogalmaztam magamnak, hogy mozgalmunk nem rendelkezik olyan eszközökkel, amelyek el tudnák hitetni a tömegekkel, hogy vezetésünkkel az új szociális-társadalmi építés nyílt, szabad és önálló útjára tudnak lépni. Moszkvában találkozhattam nagy öregünkkel, Kropotkinnal is. Úgy fogadott, mint még senki. Valamennyi kérdésemre választ kaptam tőle…
15. fejezet: A textilipari szakszervezetek összoroszországi kongresszusa.
Júniusban Makszim Gorkij elnökletével nyílt meg a kongresszus. Az elnökség asztalánál a legkiválóbb, Moszkvában található szocialisták foglaltak helyet. Egyik a másik után lépett fel, beszéltek, kezeikkel hadonásztak, egyik jobban kiabált, mint a másik. Csak a szociáldemokrata közép vezére, a sértett Martov – Lenin megbékíthetetlen ellensége – erőlködött hiába. Láthatólag túl akarta kiabálni a többieket, de hiába nyögött, szuszogott, rekedt hangja miatt alig hallották. Azonkívül a bolsevikok által mozgósítottak fütyüléssel és zajjal zavarták a mensevikek e nagy alakjának beszédét. Igaz, ezek a baloldali eszereket, sőt a bolsevikokat is zavarták – ha nem közölték velük előre, hogy most bolsevik fog fellépni.
A kongresszussal kapcsolatosan kettős érzelmeim voltak. Egyrészt megörvendeztetett, hogy a városi munkások értik dolgozó érdekeiket és céljaikat, s hogy harci frontjuk erősödik. Másrészt nyomasztott, hogy a kongresszuson nem láttam jelét a munkások közvetlen akaratának. És ez élesen megkülönböztette a városi munkásokat a falusi parasztságtól. Ugyanakkor az új, szabad társadalmi életet a hatalomszerető város és az általa megmérgezett munkások nem vívhatják ki a parasztság támogatása nélkül.
Ez az igazság már bebizonyosodott, amikor ráadásul nem is igazi szocialista társadalom, hanem a bolsevikok-baloldali eszerek “proletárdiktatúrája”, e fél-kapitalista, fél-szocialista állam épült. Itt nem volt szükség a proletariátus alkotó kezdeményezésére és önállóságára, csak teljesíteniük kellett, amit a bolsevikok és baloldali eszerek mondtak nekik. Ezzel a diktatúrával osztályegységüket bontották meg – nem a forradalom, hanem az ellenforradalom erőinek javára. Nem gondoltak arra, hogy a nem távoli jövőben nekik maguknak kell harcolniuk a dolgozó erők szétforgácsolódása ellen.
A városi proletárok elsőként vetették magukat a hatalom ölelő karjaiba, s törekedtek arra, hogy utasításainak megfelelően kiterjesszék hatalmukat testvéreik, a parasztok felett. Innét ered a parasztoknak az a bizalmatlansága a munkások iránt, amely végig kísért az egész történelem folyamán. Ez volt a helyzet a Nagy Orosz Forradalomban is, az 1918-as évnek ezekben a júniusi napjaiban is. A hatalomban azonban már rés keletkezett a breszti békével, amit ideiglenesen ugyan betömtek, de e kongresszuson a bolsevik küldöttek nem hagytak kétséget afelől, hogy az eszerek valamire készülnek ellenük.
Meg kell vallanom, hogy én nem sok esélyt adtam az eszereknek, hiszen nem volt olyan felkészültségű emberük, akit Lenin vagy Trockij posztjaira állíthattak volna. Igaz, Dzserzsinszkij alatt kinevelődött egy-két jó fejű káderük – mint Zak és Alekszandrov -, de kérdés, hogy az arakcsejevi rendőrszellemtől átitatódott emberekre lett volna-e szüksége egy baloldali eszer államnak.
Mint állítja némelyikük, a baloldali eszerek nem értettek egyet az anarchisták föderációjának szétzúzásával. M. Szpiridonova állítólag úgy felháborodott, hogy nem is volt hajlandó végighallgatni az erről szóló beszámolót a Központi Bizottságban. Más azonban felháborodni, s megint más cselekedni. Az eszerek viszont nem tettek ez ellen semmit – lehet, hogy azért nem, mert már a hatalom átvételre készültek, s jobbnak látták nyíltan nem hangoztatni felháborodásukat.
Az anarchisták mindig az élen jártak a forradalomért vívott harcban. Semmi nincs hibásabb tehát annál, mint ha abból az egy-egy emberből következtetünk az egész mozgalomra, akik önző célokból léptek sorainkba. S ha a bolsevikok mégis így érveltek ellenünk – szövetségeseik pedig meghatározott okokból némaságukkal támogatták őket -, akkor ennek az a hagyományos bolsevik felelőtlenség és hazugság az oka, amely még Marx Károly Bakunyin elleni harcából ered.
16. fejezet: A Szovjetek VB Paraszt Szekciójában.
Ebben az időben úgy tűnt: Szpiridonova és Kamkov nevét tisztelték a leginkább. Úgy tűnt, ők az elsők a baloldali eszer párt vezetői között. A baloldali eszerekkel kapcsolatban nagyon óvatos voltam, hiszen ők nem számoltak azzal, hogy a falu nyíltan az államiság ellen foglalt állást, s ezzel – akárcsak a bolsevikok – megrontották a forradalmi szellemet. Körükben – akárcsak nálunk – igen sok pozitív kívánság élt, de igen kevés erővel rendelkeztek ahhoz, hogy a forradalom útját újra kijelöljék.
Ugyanakkor az eddigi útjukon nem maradhatnak, hiszen a bolsevikok az egy Lenin és Trockij tekintélyével szétverik őket – amelynek megerősödéséhez egyébként az eszerek propagandája legalább annyira hozzájárult, mint a bolsevikoké. A bolsevikok annyira megittasodtak saját tényleges és formális állami hatalmunktól, hogy nem szakítottak időt a baloldali eszerek politikai megszállottságával való foglalkozásra. Erőiket és a velük összefonódó dolgozó tömegeket mind határozottabban a saját útjukra való teljes átállásra fordították. Ami egyenlő volt a szilárd “proletár” hatalom vezérelte, ugyancsak szilárd “proletár” állammal. Ami pedig a mi mozgalmunkat illeti, szervezetlenségünk miatt nem adhattunk ultimatív feltételeket a bolsevikoknak. Mindez oly erősen nyomasztott engem, hogy néha arra gondoltam, hogy minden további vizsgálódás helyett, akár dokumentumok nélkül is, azonnal visszatérek Guljaj-Poljéba.
17. fejezet: A Kreml. Szverdlov és vele való beszélgetésem.
Mindenáron papírokat kellett szereznem, hogy hazatérhessek Ukrajnába. Ezért a Kremlhez mentem, azzal az eltökélt szándékkal, hogy akármi legyen is, de nekem találkoznom kell Leninnel, s ha lehet, Szverdlovval is.
A Kreml kapujánál kis ügyeletes szoba található. Itt az ügyeletes átvizsgálja a Moszkvai Szovjet céduláját, aztán hozzácsatolja a sajátját, és útjára enged. Közvetlenül mellette egy őr áll, akit elhagyva egy újabb őrre bukkanunk. Átmentem az udvaron és beléptem az egyik épületbe. Felmentem az emeletre és sorra olvastam az ajtókra szegezett felírásokat: “Párt Központi Bizottság”, “Könyvtár” stb. Egyetlen egy emberrel sem találkoztam, így eligazítás végett, végül bekopogtam a “Központi Bizottság” feliratú ajtón. Itt három ember síri csöndben dolgozott. Megkérdeztem tőlük, hogy hol van a Szovjetek Végrehajtó Bizottsága. Az egyik közülük /ha nem tévedek Buharin/ felállt, és megmutatta. Itt egy asszonyságot találtam, akivel közöltem, hogy a Végrehajtó Bizottság elnökét akarom látni. Erre átvizsgálta papírjaimat, majd kiállított egy újat, amivel átmentem egy másik szobába, ahol egy hatalmas, jól ápolt, kimerült arcú férfi – a VB titkár – fogadott. Dokumentumaim felkelthették érdeklődését, beszélgetni kezdtünk, majd telefonon felhívta Szverdlovot.
Ekkor eszembe villant a Lenin, Szverdlov és Trockij – ellenségek által terjesztett legenda, hogy ezekhez a maguk nemében földi istenekhez bejutni lehetetlenség. Hatalmas őrséggel vannak, úgymond, körülvéve, s ennek vezetői döntik el, hogy ki kerülhet be hozzájuk. Most láthattam, hogy milyen badarság mindez, s elindultam Szverdlov szobája felé. Ő maga nyitott ajtót és lágy, mondhatni elvtársi mosollyal kezet nyújtott. Frissebbnek tűnt, mint titkára, s láthatólag jobban is érdekelték az elmúlt 2-3 hónap ukrajnai eseményei. Abban a téves hitben élt, hogy az ukrajnai /nála dél-oroszországi/ parasztok többsége kulák, és a Központi Radát támogatja. Érveim súlya alatt mintha megingott volna meggyőződése, ami nem gátolta meg abban, hogy továbbra is kitartson mellette. Miért nem támogatta a lakosság a vörösgárdista csapatokat? – kérdezte. Adataink vannak arra, hogy a déli parasztságot megfertőzte a szélsőséges ukrán sovinizmus, és a német csapatokat, amint a Rada-seregeket is, mindenütt üdvözölte. Erre kifejtettem, hogy a lakosság nem bízott a vörösgárdista csoportokban. Ezek ugyanis a vasútvonalak mentén harcoltak, és mereven ragaszkodtak vonatjaikhoz. Az első sikertelen összecsapás után – gyakran anélkül, hogy rendesen bevagoníroztak volna – gyorsan visszavonultak; olyan messzire, hogy azt sem tudták, hogy egyáltalán követik-e őket. A vörösgárdisták 10-20 versztányira a falvaktól nem hagyják el szerelvényeiket, hogy ne csak felfegyverezzék a parasztokat, hanem példájukkal is buzdítsák őket. Azzal, hogy az esetek többségében visszavonultak, nem tudták kivívni a parasztok bizalmát. Ami a vörösgárdista csapatokat illeti – mondta Szverdlov – magának igaza van… De mi már újjászerveztük, és az új Vörös Hadsereg hamarosan hatalmas erővé válik. Belső ukrajnai forradalmi felkelés nélkül azonban nem űzhetjük ki a németeket és a hetmant – feleltem neki -, hiszen a breszti béke értelmében, és más külpolitikai tényezők miatt a Vörös Hadsereg támadása lehetetlen.
Később Szverdlov pártbeli hovatartozásom felől érdeklődött. Azt válaszoltam neki, hogy nem értem, miért kérdezi ezt, amikor előtte vannak forradalmi tevékenységemet bizonyító dokumentumaim. Kérte, hogy ne vegyem ezt bizalmatlansága jelének, s mindez olyan őszintén hangzott, hogy szinte kellemetlen is volt nekem. Ezért elmondtam neki, hogy anarchista-kommunista vagyok, a bakunyini-kropotkini irányzat híve. Node, milyen anarchista maga – kiáltott fel Szverdlov -, amikor elismeri a dolgozó tömegek megszervezésének szükségességét, valamint irányításuk szükségét a tőke elleni harcban? Az anarchista gondolat – feleltem – van annyira reális, hogy megértse a jelent és azokat az eseményeket, amelyekben hirdetői így is, úgy is részt vesznek. Beszélgetésünk végén Szverdlov arra kért, hogy mindazt, amiről beszéltünk, mondjam el Leninnek is. Én állítottam, hogy neki már mindent elmondtam, amit Leninnel közölhetnék, de Szverdlov ekkorra már felhívta Lenint.
18. fejezet: Találkozás és beszélgetés Leninnel.
Másnap déli egy órakor ismét a Kremlben voltam, a Munkás- Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult.
– Kérem, ezt két órára fejezze be! – mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni: Honnan jöttem? Hogyan fogadták az ottani parasztok a “minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót? Hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával? Mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?
Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a “minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival, a jobboldali szocialistákkal és szövetségesekkel, vívott harcában.
– Ön úgy véli, hogy a “minden hatalmat a helyi szovjeteknek” jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? – kérdezte Lenin.
– Igen – feleltem.
– Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.
– És ez talán baj? – kérdeztem.
– Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.
– Számomra ez hízelgő – mondtam, mosolyomat elfojtva.
– Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött – ismételte meg Lenin, majd hozzátette: – de az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat, mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett, már most túlélte magát.
Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus. Szverdlov félbeszakított:
– Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében? – Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni – feleltem.
– De miért kellene terjeszteni? – vette át a szót Lenin – Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?
Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.
– Én talán ezt mondtam? – kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.
Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a “vörösgárdisták forradalmi bátorságáról” esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amilyenre csak az az ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.
– 1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik “forradalmi bátorságával”. Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs másod-, vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.
– Hogyan? Ön szerint nem így van? – kérdezte Lenin.
– Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyilván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni.
– Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista osztagokat alakítsanak, és szembeforduljanak az ellenforradalommal? – kérdezte idegesen Lenin.
– Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban, és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők – tettem hozzá befejezésül – határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk – különösen nálunk, Ukrajnában -, ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.
Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:
– Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos.
Szverdlovra nézett, és hozzátette:
– A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.
– Igen, igen – helyeselt azonnal Szverdlov.
– Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? – kérdezte tőlem Lenin.
Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig, a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.
– Illegálisan?
– Igen.
– Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra – mondta Lenin Szverdlovnak -, de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért. Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:
– Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért.
Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a Moszkvában és más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:
– Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák.
– No, ezt nekünk ne mondja – nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat, a forradalmár számára több, mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg. Ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.
Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:
– Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel.
Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:
– Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.
– Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak – fűzte hozzá Lenin.
Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.
– De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a “jelent”, és nincsenek vele reális kapcsolatban, alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt. A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét. Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését, de ezek megcáfolhatatlan tények. Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat. Ezeknek több, mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai – Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám – mind anarcho-kommunisták. És még magamról, és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról, a forradalmi rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem. Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a “jelenben”, a “jövőről” pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.
Lenin tanácstalanul széttárta a karját:
– Lehet, hogy tévedek…
– Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért – én legalábbis így gondolom -, mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről, és a mi ezekben játszott szerepünkről.
– Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk – erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót. Akármennyire is tiszteltem is Lenint egész beszélgetésünk ideje alatt, átkozott természetem miatt azonban már nem tudtam a további beszélgetésre odafigyelni. Megsértve éreztem magamat. Tudatában voltam annak, hogy velem szemben egy olyan ember ül, akivel még nagyon sok mindenről kellene beszélni, akiről sokat lehet tanulni, mégis, a hangulatom teljesen megváltozott. Már nem tudtam olyan fesztelenül válaszolni a kérdésekre, úgy éreztem mintha megpattant volna bennem valami. Nem mondhatnám, hogy Lenin ezt a hirtelen hangulat változásomat nem vette volna észre. Észrevette, és a beszélgetést teljesen mellékes témákra terelve próbálta bennem feloldani ezt a görcsöt. Hirtelen, számomra teljesen váratlanul megkérdezte:
– Úgy, ön tehát illegálisan vissza akar térni Ukrajnába?
– Igen, feleltem.
– Kívánja, hogy ebben segítségére legyek?
– Hogyne, nagyon is, válaszoltam. Lenin Szverdlovhoz fordult:
– Ki foglalkozik most az emberek délre küldésével? Korpenko elvtárs,vagy Zatonszkij. Utána kell nézni – felelte Szverdlov. Legyen szíves, nézzen utána és tudja meg – kérte Lenin, azután felém fordult. Míg Szverdlov telefonált, hogy kiderítse, Zatonszkij vagy Korpenko foglalkozik-e az Ukjanába illegális munkára irányítottak ügyével, addig Lenin azt bizonygatta, hogy a hozzám való viszonyából azt a következtetést kell levonnom, hogy a kommunista párt nem olyan ellenséges az anarchistákkal szemben. És ha nekünk, mondta, mindenféle szentimentális habozás nélkül le kellett foglalnunk az anarchisták Malaja Dimitrovkán levő villáját, ahol közismert moszkvai és vidéki banditákat rejtegetnek, ezért nem mi, hanem maguk az anarchisták a felelősek. Egyébként most már nem háborgatjuk őket. Bizonyára ön is tudja, engedélyeztük, hogy egy másik épületet foglaljanak el, nem messze a Malaja Dimitrovkától, és szabadon dolgozhatnak.
– Vannak-e az önök birtokában olyan adatok – kérdeztem Lenint – amelyek azt bizonyítják, hogy az anarchisták a Malaja Dimitrovkán banditákat rejtegetnek?
– Igen. Az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság gyűjtötte össze ezeket az adatokat, és be bizonyította. Máskülönben a mi pártunk nem engedhette volna meg magának ezt a lépést – felelte Lenin.
Közben visszatért Szverdlov, és közölte, hogy Korpenko elvtárs foglalkozik közvetlenül az említett dologgal. Nos, elvtárs – összegezte Lenin azonnal – jöjjön vissza Korpenko elvtárhoz holnap, vagy holnapután, vagy amikor önnek megfelel, és kérje tőle mindazt,amire az Ukrajnába való illegális utazáshoz szüksége van. Ő majd megmutatja a határon átvezető biztonságos utat is. Miféle határon? – kérdeztem. Ön talán nem tudja? Oroszország és Ukrajna között most határ húzódik, amit a német csapatok ellenőriznek – mondta. De hiszen ön Ukrajnát “Oroszország déli részének” tartja – jegyeztem meg. Egy dolog az, hogy miként vélekedünk elvtársam, és más dolog az, hogy mit látunk a valóságban – válaszolta Lenin. Erre nem mondtam semmit, így aztán tovább folytatta: Korpenko elvtársnak mondja, hogy én küldtem, ha kételkedne, érdeklődjön nálam, telefonon. Mind a hárman felálltunk, megszorítottuk egymás kezét, és szívélyesen – legalábbis úgy tűnt – elbúcsúztunk egymástól.
19. fejezet: Találkozásaim új emberekkel és új, nyomasztó élmények. Készülődésem az Ukrajnába való utazásra.
Lenin tehát Korpenkóhoz irányított engem. Kiderült azonban, hogy az útlevelekkel kapcsolatos konspirációnak Zatonszkij, az Ukrán Szovjet Kormány tagja a felelőse. Elmentem hát hozzá, és ő igen hosszasan és nagy érdeklődéssel kikérdezett, majd kérte, hogy másnap jöjjek vissza. Közben megtudtam, hogy a Cseka volt moszkvai politikai elítéltekből álló nyomozó bizottsága azzal a felhívással fordult az egykori foglyokhoz, hogy a felügyelő-despotákra vonatkozó értesüléseiket adják tudtára. Ezeket ugyanis letartóztatták és vizsgálat folyt ellenük. Emlékszem, milyen gyűlölet élt bennem ezek ellen a despoták ellen, és édes lett volna a bosszú. Gondoltam hát, hogy elmegyek a bizottságba, amelynek sok érdekeset tudtam volna mondani. Aztán meggondoltam magam. Megengedhető-e ugyanis, hogy az anarchista-forradalmár így érezzen a forradalom által már legyőzöttek iránt? Én elismerem a bosszút, a kegyetlen bosszút, de csak annak a rendszernek bűnösei ellen, amely nem tud meglenni börtönök nélkül.
A várakozás ideje alatt voltam L. Trockijnak egy gyűlésén. Mint szónokot nemcsak én élveztem nagyon, de nagyon sok barátja és ellensége is. És meg kell mondjam, erre teljes mértékben rászolgált. Össze nem lehetett pl. hasonlítani beszédeit Zinovjevéval vagy Buharinéval. Tudott beszélni, és magával tudott ragadni. Igaz, kezére játszott a különösen éles helyzet is.
A megbeszélt időpontban elmentem Zatonszkijhoz. Nagyon győzködött, hogy Harkovba menjek, mert oda összpontosítja most munkáját valamennyi anarchista és bolsevik. Én azonban továbbra is kitartottam a sokkal veszélyesebbnek ítélt Guljaj-Polje mellett. A hamis útlevelet végül Iván Jakovlevics Sepel névre állították ki, két változatban. Az egyiken tanár voltam, a másikon tiszt.
Moszkva zajos semmittevése és hamissága ekkor már nagyon fojtogatott. El kellett hagynom a várost, amely megszűnt a valódi forradalom számára, amely iránt keserves haragot éreztem, amiért a saját forradalmiságukat nagy hangon hirdető ingyenélők ezreit eltartotta. Nagyon sokan közülünk, anarchisták közül – különösen az elméletileg szilárdabb talajon állók – arra vesztegették az idejüket, hogy megtalálják az anarchizmusban azt az abszolút tökéletességet, amely a jelenben nem lelhető fel – igaz, nem sokkal többet tudtak róla a jövőre vonatkoztatva sem. Emiatt torzult el az anarchisták mához való viszonya. És ezért kell most tapasztalnunk szervezeti jelentéktelenségünket – annak ellenére, hogy a szociális forradalom előhírnökei voltunk, és kötelességünk lenne nemcsak morálisan, de szervezetileg is igazolni előtörténetünket.
Moszkvában a forradalom végérvényesen papír-forradalommá változott. A keserű tapasztalatok birtokában lévő ukrajnai dolgozók azonban elkerülik ezt, és a forradalom valóban munkaforradalom lesz. A politikai kalandorság ideológusai belekapaszkodnak a két dolgozó osztály közötti bizalmatlanság tényébe, hamisan magyarázzák annak okait, s erre építik pártprogramjukat, mondván, csak az ő útmutatásuk alapján lehet felszámolni ezt a bizalmatlanságot. A városi proletariátus – csakúgy, mint a dolgozó parasztság – elvesztette az egységét, rákap erre a horogra, és ennek vagy annak a kalandorságtól megrészegült pártnak a karjaiba veti magát. Ezáltal a proletariátus és a parasztság szétforgácsolódik, dolgozó frontjuk szétporlad, osztályerejük – amely a henyélők jólétét garantálja – meggyengül. A forradalom egész eddigi politikai útja a szakszervezeteket, üzemi-vállalati bizottságokat, a termelőszövetkezeteket, s magukat a dolgozókat nemcsak hogy erőtlenné, de képtelenné és alkalmatlanná is tette arra, hogy önállóan – a politikai pártok és államhatalmuk gyámkodása nélkül – kivívják szociális függetlenségüket, hogy a forradalomnak jobban megfelelő eszmékre cseréljék az eddigi elveket. Elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha a széles dolgozó tömegek, amelyek oly mélyen hittek az Októberi Forradalomban, rájönnek arra, hogy a forradalom eszméit semmibe veszik Moszkvában, a szellemi központban. Hiszen könnyen meggyőződhetnek arról, amiről én: harcoltak és meghaltak a forradalom nevében, de a politikai pártok érdekében.
Csak azok a forradalmárok vihetik győzelemre a tömegeket, akik nem valami hátsó szándékkal, és nem mint parancsolók lépnek soraikba, hanem mint harcosok, akik tanácsokat adnak. Nem tudom, hogy azok a vezetők – a bolsevikok közül Lenin, Trockij, Szverdlov, Kamenyev, Kollontaj, az eszerek közül Szpiridonova, Kamkov, az anarchisták közül A. Borovoj, Roscsin, Atabekjan, Barmas – akikkel Moszkvában találkoztam, vagy akiket a különböző gyűléseken hallottam, megfeleltek-e ennek az elvárásnak.
Mindenesetre még biztosabb lettem abban, hogy a dolgozók mindenütt maguk kell gondoskodjanak magukról. Egy ilyen rendszert az adott időszakban teljesen lehetségesnek tartottam a szabad szovjet rendszer formájában, ami azt jelentené, hogy egész Ukrajna és Oroszország – de a világ valamennyi országa is – a helyi, teljesen önálló gazdasági és társadalmi önkormányzati egységekre vagy – ami ugyanaz – a dolgozók Szovjetjeire épülne. Ezek az önkormányzati egységek a kerületi, területi és össznemzeti kongresszusok segítségével lépnének kapcsolatba egymással: ez lenne a rend általános sémája. Nyilvántartó-statisztikai, elosztó és közvetítő irodát hoznak létre, amely körül szorosan egyesülnek és amelynek segítségével az egész ország, az egész szabad dolgozó nép érdekében összehangolják munkájukat.
Amikor mindezt végiggondoltam, némileg megnyugodtam, mert mélyen hittem abban, hogy Ukrajnában, ha a forradalom új életre kap, a dolgozók körültekintőbbek lesznek, és nem helyezik magukat a zugpolitikusok gyámsága alá. Elutazásom előtt ismét fogadott Zatonszkij. Nevetve kérdezte: Csak nem azt akarja mondani, hogy az anarchisták képesek valamit komolyan, nagy méretekben megszervezni? Az anarchisták csak rombolni tudnak… A maguk demagógiája szerint – feleltem neki, és hozzátettem: egyszer majd meglátja, hogy építeni is tudunk. Csak amikor elváltam tőle, az úton vallottam be magamnak, hogy elvetettem a sulykot: az adott időszakban, mint szervezet, semmi komolyabb, nagy jelentőségű dologra nem voltunk alkalmasak.
20. fejezet: Úton Ukrajna felé.
1918 június 29-én, a Kurszki pályaudvarról indultam. Vonatra ültem, és a szűk hely és a bűz ellenére jobban éreztem magam, mint Moszkvában, amely kísértésbe ejti az embert, hogy tanulhat ott valamit, aztán pedig menekülésre késztet az élő tettek mezejére. Orjol városában kiszálltam. A fegyenctelep itt annak idején hírhedt volt antiszemitizmusáról. Az igazgatótól az ostoba fegyőrig mindenki megegyezett ebben. Majd minden politikainak feltették itt a kérdést: Zsidó? S ha valaki tagadta, addig verték míg le nem szakították róla a ruhát, hogy nemi szervén meggyőződjenek az igazságról. De akkor is verték, ha tényleg nem volt zsidó – most már azért, mert nem hordott keresztet. Kerestem a városban az anarchistákat, de egyet sem találtam: a bolsevik-baloldali eszer blokk forradalmi hatalma vadul táncolt a forradalom holt testén itt, és másutt.
Másnap éjjel már Kurszkban voltam. Itt sok anarchistával és bolsevikkal találkoztam. Mind Ukrajnába készültek. Az utazást illetően kissé merészebbek voltak nálam, ugyanis mindnek volt kapcsolata és vezetője. Azonkívül anyagilag is jobban álltak. Belgorod irányában indultam a határ felé. Belgorodban kiszálltam a vonatból. A határig vezető úton zsákos és nem zsákos emberek ezreivel – köztük sok guljaj-poljeival – találkoztam szemközt. Egy bizonyos Sapirótól és más zsidó fiatalemberektől megtudtam, hogy anyám hazát felégették a német és ukrán hatóságok. Jemeljan bátyámat – aki háborús rokkant lévén nem vett részt semmilyen politikai szervezetben – agyonlőtték. Másik bátyámat, Szavvát – aki már az 1907-es forradalmi mozgalomban részt vett – a taganrogi konferenciánkról való hazatérése után szintén lefogták és az alekszandrovszki börtönbe csukták. És anyám idegen házakban tengődik… Ez a rövid hír úgy megviselt engem, hogy kész lettem volna rögtön visszamenni Moszkvába. Megálltam az úton. Néztem amint az emberek tömegei boldog mosollyal az arcukon haladnak Ukrajnából Oroszország felé – nyilván örültek, hogy átmentettek ezt-azt… Az ész és a felelősségtudat azt követelte, hogy folytassam utamat Guljaj-Polje felé. A német határőrök között nyugodtan átmentem a határon. A határ túloldalán az emberek megrohanták a vonatot: ki az ajtón, ki az ablakon tört utat magának, s a vonat tetején lévő helyek is megteltek. Érdekes megjegyezni, hogy a vasutasok olyan ukránok lettek, hogy orosz szóra még csak nem is reagáltak. S mivel nem tudtam jól anyanyelvemen, kénytelen voltam tört ukránsággal beszélni. Feltettem a kérdést: kinek a nevében követelik meg, hogy az ember így törje a nyelvet?
Megértettem, hogy nem az ukrán dolgozó nép nevében. Ez azoknak a fiktív “ukránoknak” a követelése volt, akik a német-osztrák-magyar junkerek durva csizmája alól bújtak elő és most igyekeztek a divatot utánozni. Meg voltam győződve róla, hogy az ilyen ukránoknak csak az ukrán nyelv volt a fontos, de nem Ukrajna és lakói teljes szabadsága. És annak ellenére, hogy külsőleg Ukrajna függetlensége barátainak pózában tetszelegtek, hetmanjukkal, Szkoropadszkijjal együtt a német Vilmosba és az osztrák-magyar Károlyba kapaszkodtak. Ezek az “ukránok” nem értették azt egyszerű igazságot, hogy Ukrajna szabadsága és függetlensége csak lakosságának szabadságával és függetlenségével együtt képzelhető el.
Megérkeztem Belgorodba, ahol tisztnek öltöztem, s így könnyen eljutottam Harkovig. Innét Szinyelnyikovóba mentem /60-70 versztára Guljaj-Poljétól/. Itt már semmi oroszt, vagy ukránt nem láttam; minden állomáson a következő felirat volt olvasható: “Deutsch-Vaterland”. Kínomban csak nevetni tudtam ezen, ám a nevetést rögtön rettegés váltotta fel, amikor egy guljaj-poljei zsidó odajött hozzám, és nevemen szólított. Helyzetem most megváltozott: míg Belgorod-tól Szinyelnyikovóig /kb.400 verszt/ szerencsém volt, addig onnét Mecsetnajáig, az utolsó 30-40 verszt különösen veszélyessé vált. Igaz, a hetman rendőri szervek butasága miatt tiszti uniformisom még megtette a magáét, de Mecsetnajétól aztán egyre sűrűbben kezdtem hallani a nevemet a vagonban. Végül egy guljaj-poljei polgár, egy bizonyos Kogan, közölte, hogy a zsandárok keresnek a vonaton. Leszálltam hát és elrejtőztem. Vagy 25 versztát gyalog tettem meg, míg eljutottam Rozsgyesztvenszkoje faluba, amely mindössze 20 versztára volt Guljaj-Poljétól. Attól a Guljaj-Poljétól, amely a későbbiek folyamán felélesztette a kincstári forradalmat, és a felkelés vezető magjává vált.
Az ukrán Forradalom (1918 július-december)
1. fejezet: A hetman hatalom elnyomása alatt.
Nehéz és fájdalmas egy forradalmárnak látni a hetman hatalom erőszakát. De – Ukrajnában vagyok, vigasztaltam magam Zaharij Klesnya paraszt rozsgyesztvenszkojei házának padlásán. Olyan őszinteség és gondoskodás vett körül a parasztok részéről, hogy újabb erőt merített azon hitem, hogy a forradalmi parasztság csak időlegesen tűri az elnyomást. Elég tehát az energikus propaganda e hatalom ellen, s felkel a nép – olyan energiával, amelyet a forradalom ellenségei még csak nem is gyanítanak.
Mély hitem, hogy a parasztság ilyen erőket rejt magában, lehetővé tette, hogy felülemelkedjek azon a tényen, hogy a parasztok fizikailag teljesen elcsigázottak, politikailag némák és reményvesztettek voltak. A forradalom élő erői azonban a falun hatalmasak és nem kellett attól félni, hogy a német-hetman hatalom végérvényesen demoralizálja őket. Csak cselekedni kell. Ezért hát nem bírtam kivárni, míg elvtársaim megérkeznek Oroszországból, és a következőlevelet küldtem a guljaj-poljei parasztoknak és munkásoknak:
„Elvtársak!
Két és fél hónapos bolyongásom után a forradalmi Oroszországban, visszatértem hozzátok, hogy együtt fogjunk hozzá a német-osztrák ellenforradalmi seregek Ukrajnából való kiűzése és Szkoropadszkij Hetman hatalma megdöntésének ügyéhez, s hogy semmilyen más hatalom ne léphessen a helyébe. Közös erővel megszervezzük ezt a nagy ügyet. Közös erővel nekilátunk a rabszolgarendszer szétzúzásának, hogy egy új rend útjára lépjünk, s oda más testvéreinket is elvezessünk. Ezt a szabad társadalmiság elvén fogjuk megszervezni, aminek tartalma lehetővé teszi majd valamennyi idegen munkát nem kizsákmányoló lakosnak, hogy szabadon és az államtól és hivatalnokoktól – legyenek azok akár vörösök – függetlenül éljenek, s hogy szociális-társadalmi életüket teljesen önállóan, a maguk közegében építsék fel. E nagy ügy nevében siettem vissza a hazai forradalmi tájra, hozzátok. Így hát dolgozni fogunk, elvtársak, a mi földünkön, a mi paraszti és munkás közegünkben, az igazi ukrán forradalom újjászületése nevében, amely első napjaitól fogva egészséges irányt vett: a német-hetman hatalom és támasza a földesurak és kulákság, teljes megsemmisítésének irányát.
Éljen a mi paraszt-munkás egységünk! Éljen a mi segéderőnk – az önzetlen dolgozó értelmiség! Éljen az Ukrán Társadalmi Forradalom! 1918. július 4.
A ti Nyesztor Ivanovicsotok.”
E levelet tucatjával másolták le és olvasták a munkások és parasztok. Több olyan levelet kaptam válaszul, amelyben óvtak a spiclik és provokátorok miatt, a hazatéréstől. Mindebből azonban én inkább ösztönzést merítettem, és titokban készülődtem. Erről persze nem írtam, csak azt üzentem a guljaj-poljeiaknak, hogy egyenlőre ne bántsák a provokátorokat, s különösen ne a zsidókat;nehogy újraéledjen az antiszemitizmus.
Személyesen nekem igen nehéz volt végigolvasni a guljaj-poljeiak leveleit, amelyekben arról írtak, hogy a spiclik leginkább a gazdag zsidók közük kerülnek ki. Az antiszemita szellemet éreztem ki belőlük, én pedig már az 1905-06-os évtől mélyen gyűlöltem az antiszemitizmust. Ráadásul a guljaj-poljei parasztoktól 1918-ig idegen volt az antiszemitizmus, ezért talán szigorúbban ítéltem meg leveleiket, mint amennyire rászolgáltak.
Azt válaszoltam tehát, hogy egyenlőre tegyék félre ezt az ügyet, s ha nem is kell róla teljesen megfeledkezni, térjünk vissza rá akkor, amikor már kiűztük az ellenséget, s szabadon, össznépi gyűléseken kideríthetjük, hogy miért éppen a zsidó század és a zsidó burzsoázia lépett fel a guljaj-poljei forradalom ellen. Arról kívántam meggyőzni a parasztokat, hogy a zsidó dolgozók – még ha tagjai is voltak annak a bizonyos századnak – elítélik ezt a gyalázatos tettet. A burzsoázia pedig majd megkapja a magáét – függetlenül nemzeti hovatartozásától. Levelem elérte a célját: a parasztok egyetértettek velem.
Egy másik levelemben felvázoltam a guljaj-poljeiak előtt álló feladatokat. Első feladatunk, hogy megfelelő arányban szétosszuk embereinket a Guljaj-Poljét alkotó századok között. Ezeknek maguk köré kellett gyűjteniük a legbátrabb parasztokat, majd ezek közül kiválasztani a legönfeláldozóbbakat, akikkel rátámadhatnak a földesúri, kulák birtokokra, hogy elűzzék onnét a tulajdonosokat, s az őrizetükre kirendelt (mindig 12 lovasból álló) német-osztrák őrségeket. Hanem sikerülne összehangolni ezeket a rajtaütéseket, akkor közvetlenül egymás után,megismételve történjenek. Ha erőink elégségesek lesznek már arra, hogy egy sor ilyen támadást végrehajtsunk, akkor meg kell támadnunk a német-osztrák helyőrséget. Ezt addig kell tartanunk, amíg lehetséges, de legalább addig, amíg kinyomtatjuk felhívásunkat Ukrajna valamennyi dolgozójához. S felhívásunkra reagálni fognák és egyesülnek más körzetek munkásai és parasztjai is velünk – erre garancia Guljaj-Polje neve.
Továbbra is kaptam Guljaj-Poljéból az üzeneteket, amelyben óva intettek engem a hazatéréstől. Sőt, javasolták, hogy a biztonság kedvéért menjek még távolabb a községtől. Az egyik ilyen levelet unokaöcsém is aláírta, így hinnem kellett neki. Aztán mégis megváltoztattam elhatározásomat, és döntöttem: megteszem az utolsó lépést.
2. fejezet: Első illegális guljaj-poljei tartózkodásom.
Egy éjjel beszöktem Guljaj-Poljéba. Egy száz százalékig megbízható paraszt családnál rejtőztem el. Elsőként egy anarchista társam felesége keresett fel, akinek férje még nem tért vissza Ukrajnába. Vállalkozott, hogy mindazt megteszi, ami a férje feladata lenne. Később még sokan felkerestek, de egyikük sem volt olyan harcias, mint ez a nő. Azt tanácsolták, hogy menjek vissza a búvóhelyemre még 1-2 hónapig. Sokat beszéltünk a tavaszi fordulatról is, és ismét meggyőződhettem az antiszemita hangulatról. Mondták nekem, hogy menjek be Guljaj-Polje centrumába, ott aztán megláthatom, ki vigad az utcákon-tereken a zsidókon kívül. Elejét akartam venni a zsidóellenes hangulatnak, így még attól sem riadtam vissza, hogy női ruhába öltözve egy este a centrumba merészkedjek. És valóban, itt csak a központban lakók (akik között igen sok zsidó volt) járhattak szabadon.
A német uralom alatt igen sok parasztot kivégeztek, még többet kiraboltak; s az életben maradottak már nem mutattak olyan lelkesedést, hitet, mint két és fél, három hónappal ezelőtt. Cselekednünk kell – s ez a helyzet megváltozik. Ebben mélyen hittem, ellentétben azokkal az anarchistákkal, akik csak a puszta tagadást ismerték.
Újabb adalékokat tudtam meg a guljaj-poljei ellenforradalmi fordulatról. Elmesélték, hogyan végeztek Gorelikkal, a szegény zsidó környezetből való fiatal anarchista forradalmárral. Mint a vadállatok, kínozták; a heréjét verték, szembe köpdösték, szétnyitották a száját és a szájába köptek. Aztán kivégezték. Ekkor ölték meg Jemelján fivéremet is. 2-3 napra rá megtalálták Kalenyicsenko elvtársat is. Ebben az esetben a hatóságok úgy jártak el, hogy „kikérték” a lakosság véleményét: ártatlan vagy gonosztevő-e Kalenyicsenko. Természetesen csak a tulajdonosok véleményére hallgattak. Hiszen az ukrajnai német-osztrák parancsnokság ebben az időben törvényt hozott arról, hogy Ukrajna – német „hátország”, és egyszerűen be akarták olvasztani saját hazájukba. Ezért jött kapóra nekik a tulajdonosok állásfoglalása. A kivégzés nappal, a lakosság szeme láttára történt, mint minden forradalmár esetében.
Elhatároztuk, hogy Guljaj-Polje körzeteiben kezdeményező csoportokat alakítunk 3-5 fővel csoportonként. Ezek a csoportok a lakosság megszervezésében teljes szabadsággal bírnak, de meghatalmazottaik útján szoros kapcsolatot tartanak fenn egymással. Utóbbiak közvetlen kapcsolatban állnak velem, s ezzel biztosított a közös célra való törekvés.
Meghatározott elképzelésekkel jöttem vissza Ukrajnába, amelyeknek lényege az volt, hogy földalatti munkánkkal általános felkelést robbantsunk ki. Amikor azonban a közelmúlt véres eseményeiről szóló elbeszéléseket hallottam, hirtelen hajlamos lettem minderről megfeledkezni, s elhatalmasodott rajtam a bosszú érzése. Elhatároztam, hogy felrobbantom a német-osztrák és a hetman parancsnokság guljaj-poljei stábját. Az előkészítő munkálatokba még két embert bevontam, ám a feladatot magát egyedül akartam megoldani.
Az események azonban másként alakultak. Megtudtam, hogy azokat a leveleket, amelyeket közeli barátaimnak írtam Guljaj-Poljéba, más falvak parasztjai is olvasták és terjesztik. Sőt, Voszkreszenszka faluban csapatot is szerveztek, amelyet rólam neveztek el, és már meg is semmisítettek egy német őrjáratot. Kiderült tehát, hogy Guljaj-Polje közelében vagyok, és megkezdődtek a házkutatások. Guljaj-Poljéból így távoznom kellett Rozsgyesztvenkába, majd még távolabb, Ternovka faluba.
3. fejezet: Ternovka falu és összeesküvés megöletésemre.
Nagybátyámnál húzódtam meg, mint tanító, akinek nyáron semmi dolga nincs és szeretne egy kicsit távol kerülni a front zajától. A falu szélén laktunk, emberek között nem nagyon mutatkoztam. Később átkerültem a falu központjába, ahol – mint csakhamar kiderült – felfigyeltek a különös idegenre. A falusi ifjúság rejtőzködésemből azt a következtetést vonta le, hogy a hetman spionja vagyok. Végül elhatározták, hogy megölnek. Ezért egy vasárnapi napon kis mulatságot szerveztek, ahová engem is meghívtak, hogy majd végezzenek velem. A meghívást elfogadtam, de az italt és a kártyázásra invitálást már nem. Kifejtettem a parasztoknak, hogy fontosabb dolgok is vannak ezeknél, s erről is beszéltem. Nagy lelkesedéssel hallgattak, majd bevallották, hogy mit terveztek ellenem, s elismerték, hogy tévedtek megítélésemet illetően. Hamarosan proklamációt írtam a falunak és kiragasztottam a falusi elöljáróság mellett. Csaknem az egész falu olvasta, s bár gyanították, hogy én vagyok a szerzője, azt terjesztették, hogy egy repülőgép szórta el, majd pedig, hogy két itt járt idegen matróztól származik. Agitációmat továbbfolytattam, és megalakítottam egy harci csoportot. Kérték, hogy dolgozzam ki a német büntetőcsapatok elleni nyílt harc taktikáját. Megvilágítottam a falusi fiatalok előtt, hogy ennek a falusi parasztok innák meg a levét. Kifejtettem annak szükségességét, hogy felvegyék a kapcsolatot más falvakkal, elsősorban Guljaj-Poljéval. Utóbbira én magam tettem kísérletet, azonban vállalkozásom nem járt sikerrel, mert Guljaj-Poljéban éppen repressziót alkalmaztak a hatóságok amiatt, hogy a parasztok nem szolgáltatták be a földesuraktól és kulákoktól elvett földről a termést.
Visszatértem hát Ternovkába és úgy ítéltem meg, hogy a parasztság felkészült a harcra; napirendre kerülhet a földesúri birtokok elleni harc kérdése. Lovak és bricskák voltak, s bár tűzfegyverekben hiányt szenvedtek, a parasztok rátámadtak a földesúri és kulák birtokokra, felvették a harcot a német járőrök ellen. Történt egyszer, hogy komoly ellenállással találkoztunk egy birtokon. Igaz, a német katonákból álló védelmet hamar lefegyvereztük, ám a földesúr néhány tiszttel elbarikádozta magát a kastélyban. Mivel nem tudtuk kicsalogatni, egy társammal bombát dobtunk be az ablakon, ami úgy megrémisztette, hogy otthagyva a birtokot, közelebb költözött a németekhez. Hasonló eset még számtalanszor előfordult, s azt is eredményünknek könyvelhetjük el, hogy a büntető csapatok ténykedése is enyhült.
A hatóságok felfigyeltek működésemre, ezért Szlavgorodba, majd Novo-Gupalovkába távoztam,ahol kezdeményező felkelő csapatokat alakítottam. Utoljára azonban alig kerültem el a letartóztatást, így rákényszerültem, hogy átmenjek a Dnyeper másik oldalára. Itt gyorsan felvettem a kapcsolatot azokkal a hajdamakokkal, akiket a hetman szerint megfertőzött a bolsevizmus, ám lefegyverezni őket nem sikerült, és fegyvereiket elrejtették a Dnyeper néhány kis szigetén. Kb. háromszázan voltak, és mind bolsevik érzelműek. („Bolsevik” elnevezéssel illettek ekkor minden forradalmárt az ellenforradalmárok.) Közöttük maradtam hát, hiszen olyan erőt jelentettek, amellyel már ki lehet szélesíteni a harcot. Igyekeztem őket elképzeléseimről meggyőzni, de komoly gondot okozott vezetőjük, aki a német támogatás nélküli hetman hatalom híve volt. Végül egy sor hajdamakkal együtt elhagytam a szigeteket, és Ternovka felé indultam. Ternovkából tovább indultam két volt hajdamakkal Guljaj-Polje felé, előbb azonban a faluban hagytam néhány embert, géppuskákkal. Útközben megálltunk Lukasevo, Brazolovo, Novo-Nyikolajevka, Roszgyesztvenka falukban, és kezdeményező csoportokat alakítottunk, valamint jelszavakkal biztosítottuk kapcsolatukat Guljaj-Poljéval.
4. fejezet: Második titkos guljaj-poljei tartózkodásom. Találkozás a régi elvtársakkal és első határozataink a munkások és parasztok felkelése megszervezésével kapcsolatos néhány kérdésben.
Elvtársaimmal való találkozásom megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy minden körülmények között meg kell indítanunk a nyílt partizán-harcot ellenségeink ellen.
Egyik elvtárs azon a véleményen volt, hogy előbb meg kéne várni az Ukrajnába igyekvő többi anarchistát. Erre azt feleltem, hogy a városi anarchisták nem ismerik a parasztságot, sőt sokan közülük abba az ostoba hibába estek, mint a marxisták, amennyiben a parasztságot reakciós-burzsoá osztálynak tekintik. A brosúrákkal és néhány gyűléssel nem lehet bizalmat ébreszteni a parasztokban, hisz a parasztok – realisták. Nekik konkrét tettek kellenek. Sajnos, pártunkban – amint más politikai pártokban is – sok a nem dolgozó elem, s ráadásul nem is értelmiségi, hanem kupec körökből való. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy az értelmiségi és különösen a kupec-forradalmár – annak ellenére, hogy sokuk még nálunk is elkötelezettebb volt – nem tud közel kerülni a parasztokhoz. Nem bízhatunk bennük, mert a bolsevik központ parancsait teljesítenék, ha esetleg elkerülnének falura. Ami pedig a városi munkásokat illeti, láthatjuk ukrajnai tevékenységüket, Egy falat kenyérért nyugodtan és békésen dolgoznak a forradalmat kivégző hóhérok rendszerében – ellentétben a lázongó parasztokkal. El kell ismernem; anarchista szervezetünk igen gyenge. Éppen ez azonban, ami feljogosít arra, hogy ne nagyon hallgassunk másra, hanem sokkal inkább magunkra. Mert mivel foglalkoznak a városi anarchisták? Voltam egyszer pl. Roscsin elvtárs előadásán. A téma Lev Tolsztojjal volt kapcsolatos. Ez szerintem haszontalan a mostani időben. Semmi forradalmira nem tanít, semmi konkrét nincs benne.
Elvtársaim egyetértettek velem. Az ellenvéleményen levő még el is sírta magát meghatódottságában. Egy kikötésük volt: a nyílt felkelés előtt ki kell végezni a tavaszi fordulat vezetőit, valamint egy sor spiont. Ezzel viszont én értettem egyet, bár féltem, hogy mindez tápot ad az antiszemita érzelmeknek. Kértem, hogy ne bántsák Taranovszkijt, aki a kérdéses időben az ügyeletes század parancsnoka volt ugyan, de a letartóztatásokhoz semmi köze nem volt. Úgyszintén felléptem Sarovszkij, a tüzérség parancsnoka érdekében, aki, igaz, az összeesküvők stábjának tagja volt, viszont szabotálta a fegyverek átadását a németeknek és más szolgálatokat is tett. Ráadásul kiváló tüzér volt, aki még hasznunkra lehetett.
A guljaj-poljei parasztok kiválasztottak maguk közül száz harcost, csakúgy, mint Marfopol és Sztyepanovka faluk. A harc kezdetét vette. Így aztán megint el kellett hagynom Guljaj-Poljét, mert a figyelem rám irányult.
Egyik reggel a járőr rajtunk ütött – alig tudtunk az ágyból kiugorva az ablakon át távozni. Az életünket egy „beszervezett” fiatalember mentette meg, aki a járőr tagjaként a ház előtt hangosan elkiáltotta magát, s ezzel tudtunkra adta érkezésüket.
Ezek után faluról falura jártunk, rejtőzködtünk, de állandóan a nyomunkban voltak. Egy alkalommal tűzharcba keveredtünk egy járőrrel, s két társunkat elvesztettük. Még távolabb kellett hát mennünk Guljaj-Poljétól. Olyan faluba kerültünk azonban, amelynek fél lakossága börtönben ült. Ez a tény nyomasztó hatást tett ránk, s kezdett eluralkodni rajtunk az érzés: nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy megszervezzük a parasztok általános felkelését.
Ebben a hangulatban elhatároztuk, hogy visszatérünk ismét Guljaj-Poljéba. Nőnek öltöztem, ésLjutij elvtárs karján bevonultam Guljaj-Polje központjába. Tervünk az volt, hogy felrobbantjuk a német-osztrák parancsnokságot. Az épületben azonban nem tartózkodott senki, így tervünket nem valósíthattuk meg. Második nekirugaszkodásunk alkalmával úgy tűnt, vállalkozásunk sikerülni fog: az épületben ugyanis valami gyűlés kapcsán igen sokan tartózkodtak. Ekkor vettük észre, hogy néhány nő és gyerek megy be a kapun, ezért javaslatomra – Ljutij tiltakozása ellenére – a robbantást elnapoltuk. Másnap aztán nyugodt körülmények között meghánytuk-vetettük az ötletet, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a robbantás több kárt, mint hasznot okozna ügyünknek. Helyette elhatároztuk, hogy újból felmérjük a parasztság forradalmiságát.
5. fejezet: Úton: a kerületekben és Guljaj-Polje környékén.
Szinyelnyikovo-Szlavgorod körzetébe távoztunk. A körzetben való mozgásunk azonban súlyos akadályokba ütközött, ezért 2-3 fős csoportokra osztódva vonultunk faluról falura. Ismét a Dnyeper partjáig jutottunk, ahol nemrég néhány géppuskát és fegyvert hagytunk. Összehívattam a környék fiataljait. Gyújtó hatású beszédemben a közelgő forradalomról beszéltem, amelyet mi, guljaj-poljeiak fogunk kirobbantani.
1918. szeptember 22-én, néhány géppuskával és „Makszim” gépfegyverrel felszerelkezve megindultunk Guljaj-Polje felé, s úgy számítottuk, hogy a 90 versztát 9 óra alatt megtesszük.Nem messze Lukasevo falutól összetalálkoztunk egy hetman-csapattal. Mivel kapitányi uniformisvolt rajtam, a szemben állók 70-80 lépésre magukhoz engedtek bennünket. Gyorsan lefegyvereztük őket, majd azt a mesét adtam be az élükön álló két tisztnek, hogy én is a hetman embere vagyok, és egyenesen Kijevből jövök, hogy megzabolázzam ezt a forrongó, lázongó környéket. A parancsnok erre részletesen elmondta nekem, hogy hol, milyen erőik állomásoznak. Ezután már én is elmondhattam, ki vagyok. A parancsnok térdre esett és rimánkodott, majd pénzt ajánlott. Társaim követelték a kivégzésüket, amibe én nem egyezhettem bele, mivel nem voltak adataink arról, hogy milyen gaztetteket követtek el a dolgozó nép ellen.
Ekkor azonban szökni próbáltak, s akit nem tudtunk rögtön kézre keríteni azt lelőttük. De a többieknek sem volt kegyelem: nem úszhatják meg szárazon, akik pénzért a forradalom hóhérait szolgálják.
Útközben még egy másik ellenséges csapattal is találkoztunk. Ennek parancsnokát a temető legmagasabb keresztjére húztuk fel. Ezek azonban még csak úti epizódok voltak, s nem az ellenforradalom elleni igazi harc.
Megérkeztünk Guljaj-Poljéba, de rögtön vissza is fordultunk, mert kiderült, hogy tele van németekkel. Öt embert a községben hagytunk, és az 5-7 versztára levő Marfopolba távoztunk. Innen is menekülnünk kellett azonban, úgyhogy végül a mezőn éjszakáztunk. Eleredt az eső; a mezőn nem maradhattunk. Bekvártélyoztuk magunkat Sztyepanovka faluba.
Társaimnak megvilágítottam: minél bátrabban – és minden politikai doktrinerség nélkül – lépünk fel az ellenforradalom ellen, annál jobban megért majd minket a dolgozó parasztság. Az ukrajnai forradalom kérdése áll előttünk, amely ugyan folytatása az ukrajnai orosz forradalomnak, de jellegét és államellenes szellemét tekintve ukrán forradalom lesz. Az egyenlőség, függetlenség, a szabadság szelleme, a forradalmi öntevékenység itt az ukrán dolgozó tömegekre jellemző specifikus jelleget ölt. A városra nem támaszkodhatunk, mert az abnormális város szétforgácsolta mozgalmunkat.
Nemsokára illegális lakásunkon meglepett minket egy razziázó járőr. Sikerült megsemmisíteni őket. Elvágtuk a Guljaj-Poljéba menő távíró- és telefondrótot, majd a hullákról kellett gondoskodni. Ebben az időszakban ugyanis minden egyes német katonáért meghatározott számú parasztot végeztek ki – abból a faluból, ahol megtalálták a holttestet. Ráadásul hatalmas pénzösszeget is kellett a falunak fizetnie. Ezért a hullákat elásattam a parasztokkal a földesúr erdejében.
A foglyok között akadt két galíciai. Levelet diktáltam nekik a német és osztrák katonák részére, amelyben az állt, ne hallgassanak tisztjeikre, ne legyenek az ukrán munkások és parasztok gyilkosai, hanem térjenek haza és szabadítsák fel fivéreiket és nővéreiket. A levelet odaadtuk a foglyoknak, és szabadon bocsátottuk őket, majd a Guljaj-Poljétól 17 versztára lévő Sanzsarovka falu felé vettük utunkat.
6. fejezet: Német-osztrák seregek Marfopolban – azután, hogy megsemmisítettük egyik csapatukat, Guljaj-poljéban.
Távozásunk után bevonultak Marfopolba a német csapatok. 60000 rubel sarcot róttak a falura,amit egy nap alatt kellett összegyűjteniük.
Mi Guljaj-Poljéba vonultunk, ahol kis csoportokra osztottuk csapatunkat, és szétküldtük őket a körzetben. Guljaj-Poljéban csak hét ember maradt – velem együtt. A következő éjjelre itteni szervezetünk összehívta egy nyílt mezőre a környék fegyverforgató férfijait. Több mint 400 ember gyűlt össze. Elhatároztuk, hogy másnap éjjel megtámadjuk a stábot. Két proklamációt is írtam erre az alkalomra.
Különösebb nehézség nélkül végrehajtottuk tervünket, megszerveztük a posta, telefonállomás és vasútállomás ellenőrzését. Meg kell azonban mondani, a németek sem aludtak. Jelentős összegeket áldoztak a spionokra, és a parasztok és munkások közül is sokakat megnyertek maguknak vele. Ezért minden lépésünkről tudomást szereztek. Egyenlőre nem támadtak, hanem fokozatosan összevonták erőiket Guljaj-Polje körül. Aztán elérkezett az ellenség támadásának ideje is. A túlerő elől ki kellett vonulnunk a községből, de ügyeltünk arra, hogy, azt a látszatot keltsük, hogy a parasztok nem nyújtottak nekünk aktív támogatást, mintha mindent kényszerből tettek volna. A németek egyébként azt a taktikát alkalmazták, hogy a parancsnokuk felhívott engem telefonon, s amíg én a beszélgetéssel voltam elfoglalva, ők megindultak. Azzal búcsúztunk a guljaj-poljeiektől, hogy 1-2 hét múlva visszatérünk.
7. fejezet: Megállás Nagy-Mihajlovka faluban. Találkozás Scsusz csapatával és csatlakozásuk hozzánk.
Amikor megérkeztünk a faluba, egy csapat parasztgyerek vett körül minket, és közölték velünk, hogy az erdőben rejtőzik Scsusz csapata. Hallottam régebben is erről a csapatról, de akkor Brova matróz parancsnoksága alatt állt, és egy kaukázusi rablóbandára emlékeztetett. Most azonban az a Scsusz vezette őket, akit még taganrogi konferenciánkról ismertem. Üzenetet küldtem hát neki, hogy találkozzunk.
A találkozóra az erdőben, fedezékük közelében került sor. A csapat 50-60 főből állt – nem számítva a sebesülteket. Megkértem Scsuszt számoljon be eddigi tevékenységéről. Elmondta, hogy mostanáig a visszatérő földesurak és testőreik megsemmisítésével foglalatoskodott. Utána én vázoltam a forradalomról vallott elképzelésünket, és felszólítottam, hogy jöjjön elő az erdőből ki a nyílt térre, a parasztok közé: és munkálkodjunk együtt az össznépi forradalom ügyében. Scsusz egyetértett velem, s a két csapat egyesült. Kissé nyugtalanított azonban, hogy Scsusz csoportjában sok sebesült volt, akik nagy gondot jelentettek.
Portyázásainkkor mindig ellene voltam annak, hogy feléljük a lakosság élelem tartalékát. Ezért mindenhol kikérdeztük a parasztokat a kulákokról, s tőlük vittük el, amire szükségünk volt. Néhány esetben pedig maguk a kulákok ajánlkoztak.
Nagy-Mihajlovka faluban, kihasználván a hatalmas falu-gyűlés adta lehetőséget, beszédben fordultam a parasztokhoz, amelyben kiemeltem a német-, hetman- és a Gyenyikin köré csoportosuló ellenforradalmi erők elleni harc szükségességét. Különösen veszélyesnek ítéltem meg, hogy Ukrajnára irányították figyelmüket a Fehér Don atamánjai és Gyenyikin önkéntes serege. Ebben a térségben a restauráció szervezete, Gyenyikin és Krasznov talajt éreznek maguk számára. Annak ellenére, hogy fő céljuk a Kubany és a Don megtartása, s hogy megtisztítsák az utat Moszkva felé. Hátországra azonban szükségük van, s ezt biztosítaná számukra Ukrajna.
Társaim nekem támadtak, hogy miért beszélek minderről a parasztoknak. Attól tartottak, hogy ezek az értesülések megijesztik a parasztokat, s – hasonlóan a munkásokhoz – kivárásos pozíciót foglalnak majd el. Mégis másnap reggelre a tér és az odavezető utcák tele voltak a csapatunkba jelentkezni kívánó vagy fegyvert és instrukciókat kérő emberekkel.
A csapatok létszáma elérte a másfél ezret. Háromnegyede azonban fegyvertelen volt. Írásbeli utasításokat küldtem szét a különböző körzetekben működő csoportjainknak, hogy biztosítsam az egységes cselekvést.
A német-osztrák támadás elől visszahúzódtunk az erdőbe. Az utat ellepték a nők, gyermekek és kiáltozva, sírva kérleltek bennünket, hogy ne hagyjuk őket magukra.
Az ellenség tűz alá vette az erdőbe vezető átjárót. Miután sikerült géppuskásaikat megfutamítanunk, a továbbiakat tekintve két álláspont alakult ki: Scsusz elvtárs azt javasolta, hogy vonuljunk vissza az erdei rejtekhelyre, mi többiek viszont először fel akartuk térképezni az ellenség erőviszonyait, hogy felvehessük vele a harcot feltéve természetesen, hogy nem ötször vagy tízszer annyian vannak, mint mi. Mielőtt azonban döntöttünk volna Scsusz emberei egy részével az erdőbe távozott. Határozott kérésemre azonban visszajött, s elfogadta határozatunkat.
A tervünk az volt, hogy rátámadunk az ellenségre, mielőtt az körbefogna és felmorzsolna bennünket. Scsusz elvtárs az ötletet esztelenségnek tartotta, mire én azt feleltem, hogy valóban esztelenség – csakhogy teljességgel elkerülhetetlen. Úgy véltem; jobb meghalni egyenlőtlen, de határozott harcban, mint az erdőben kuksolva várni, hogy végezzenek velünk. A parasztok egyetértettek velem. Ettől a naptól kezdtek Batykonak nevezni.
8. fejezet: A dibrivkai csata. A dibrivkai parasztok szerepe. A következmények.
Harci tervünk az volt, hogy Scsusz elvtárs embereivel az ellenség által nem várt helyről biztosít minket, mi pedig észrevétlenül megközelítjük a Dibrivka terén elhelyezkedő ellenséget és hirtelen rátámadunk. Már közel voltunk a templom-térhez, amikor az egyik parasztasszony – egy katona szeretője – majdnem leleplezett minket. Kiáltozni kezdett, s úgy kellett Marosenko elvtársnak revolveraggyal fejbe vágnia. Amikor elértük a teret, egyenként a piaci bódékhoz lopóztunk, majd adott jelre tüzet nyitottunk mintegy 80-100 lépés távolságból. Ezután megrohamoztuk őket, s fejveszetten menekültek – géppuskákat, lőszert, lovakat hátrahagyva. Alakosság vasvillákkal, lapátokkal, fejszékkel felszerelve ritkította a pánikszerűen megfutamodókat.
Ekkor már én is lélegzethez jutottam, és körbe néztem mi történik a faluban. Jókor érkeztem. A parasztok éppen lincselni kezdtek vagy 20-25 fogságba esett osztrák katonát. Ezeket elengedtük,de a hetman szolgálatában állókat – különösen, ha paraszt vagy munkásszármazásúak voltak – kivégeztük, hiszen elégszer szólítottuk már fel őket arra, hogy kövessenek minket.
Győzelmünk utáni napon a körzet minden sarkából özönlöttek táborunkba a parasztok. Soraink elképzelhetetlen gyorsasággal töltődtek fel. Olyan parasztok jöttek hozzánk, akik készek voltak, ha kell, messze a falujuktól is a harcra, és mindenben alávetették magukat szabályainknak.
A Batyko-Mahno név gyorsan terjedt, számomra érthetetlen szeretettel és büszkeséggel adták tovább a parasztok egész baloldali Ukrajnában. Sokszor fel is tettem magamnak a kérdést: vajon becsületes dolog engedni, hogy így felmagasztaljanak engem? És ekkor társaim megmagyarázták, hogy a nevem és forradalmi tetteink együttesen garancia a parasztok bizalmának megnyeréséhez. Hisznek önben, mert ön nem akar uralkodni felettük.
Hamarosan ki kellett vonulnunk Dibrivka faluból, mert nagy csapatokat gyűjtöttek ellenünk. Olyan pozíciót foglaltunk el az erdőben, hogy csak egy esetben lehetett minket kézre keríteni: ha kifogyna minden tölténytárunk. A parasztok családostul menekültek: ki az erdőbe, ki a szomszédfalvakba. Sajnos, nem segíthettünk rajtuk. Az ellenséges bandák felégették a falut, majd minket akartak kifüstölni. Korai volt azonban bosszújuk: a lángok fényénél nem tudtak minket észrevétlenül megtámadni. Visszavonultunk a Kamenka folyón át Gavrilovka falu irányában. A fegyvertelen parasztokat azonban nem vihettük magunkkal.
9. fejezet: Úton a dibrivkai és más körzetekben.
Elértünk hát a Dibrivkától 12-15 versztára levő Gavrilovkáig. Az ittenieknek azt mondtuk, hogy a hetman emberei vagyunk, és kifaggattuk őket, nem látták-e Mahno és Scsusz bandáját. Nemsokáig takargathattuk azonban előlük kilétünket, mert hamar rájöttek és támogatásukban részesítettek. Összefogdostuk a kulákokat és elkoboztuk fegyvereiket. Aki parancsunkat vonakodás nélkül teljesítette, elkerülte a halált.
Nem lehettünk szentimentálisak: a forradalom elleni gaztetteikért fizetség járt. Halál! Halál! Halál minden egyes forradalmár haláláért, halál minden egyes megerőszakolt lányért! E jelszót nem a szobaforradalmárok elméletei, hanem a tények realitása diktálta. Néha úgy tűnt, hogy a kulákokkal kapcsolatos nézetünket felül kell vizsgálni, ám Dibrivka falu lángokban állt, s az osztrák katonák, a földesurak és a kulákok gyújtották fel. Ezért Gavrilovka faluban minden olyan kulák portát felégettünk, amelynek gazdája vagy annak fia részt vett a dibrivkai bosszúhadjáratban. Ugyanezt megtettük Ivanovka faluban is.
10. fejezet: Megállunk egy földesúri birtokon és folytatjuk utunkat a körzetben. A Dibrivka elleni támadásban résztvevő földesurak és kulákok elleni fellépésünk.
Folytattuk utunkat, majd egy földesúri birtokon megpihentünk. A tulajdonos birtoka elvétele után is itt maradt a neki juttatott földdarabon és maga dolgozott rajta. A hetman uralom alatt azonban visszakapta a földet és megint hatalmaskodni kezdett. E földesúr udvariasan beinvitált minket a házába – azt hitte ugyanis, hogy az ő emberei vagyunk. Amikor aztán kiment egy pillanatra a szobából, levetettem tiszti uniformisomat. A visszatérő gazda elfehéredett és pénzt ajánlott. Megnyugtattuk, nem lesz semmi bántódása – feltéve, ha nem kísérel meg szökést. Később egy kis incidens történt. Az úrnő ugyanis az egyik őrt faggatta további sorsukról, mire az puskatussal mellbe vágta őt. A nő erre pisztolyt rántott, a katona azonban puskájával rácsapott a kezére. Ez olyan hisztérikus rohamot váltott ki belőle, hogy még a bocsánatkérésemet sem fogadta.
Míg mi aludtunk, felderítő járőrünk három felfegyverzett német kulákot fogott. A Mariental nevű német kolóniáról valók voltak. Én hallgattam ki őket. A végén hajlandók lettek volna nekem szolgálni. Ekkor azonban már nem tudtam türtőztetni magam: kirohantam a szobából, a fejemhez kaptam és sírva fakadtam. Mint az őrült rohangáltam az udvaron, s láttam a Dibrivki fölött felszálló füstöt. Előrántottam zsebemből browningomat és a halántékomhoz emeltem. A hűvös vas azonban magamhoz térített. Közben hírnök jött és közölte, hogy még néhány kulákot fogtak. Ekkor határoztam el, hogy nincs kegyelem a forradalom ellenségei számára, meg kell ölni őket, mint a kutyákat.
Elfogtunk egy tacsankát három kulákkal, akik egy megkötözött, megkínzott parasztot szállítottak. Ez a paraszt elmesélte, hogy Dibrivkiben a „Vörös Kút” nevű német kolónia telepesei voltak a legkegyetlenebbek. Megkérdeztem tőle, hogy mi legyen ezekkel a kulákokkal, akik így megkínozták őt. Azt felelte, hogy ezek durákok, és ő semmi rosszat nem akar tenni velük. A falujabeli felkelők azonban butának nevezték, és a németeknek fejüket vették.
Utunkat Komar falu felé vettük. Itt csatlakozott hozzánk néhány görög fiatal. Majd a tatár Bogatír faluba mentünk, ahol nagygyűlést tartottunk. Egy következő faluban a malmok és olajüzemek gazdáira panaszkodott a lakosság. Összehívtuk hát a gazdákat, hogy mondjanak le tulajdonukról a nép javára. Kiderült azonban, hogy hiába tennék meg ezt, a hatóságok úgyis bezárnák az üzemeket. Elhangzottak ekkor olyan hangok, hogy gyújtsuk fel a malmokat. Ehelyett viszont azt a megoldást választottuk, hogy a gazdákat minimális fizetség fejében való munkára köteleztük -de a malmok, üzemek a kezükben maradtak.
Részletes információkat szereztünk Vörös Kút faluról. Kiderült, hogy mindössze 60-70 udvarból áll – viszont igen jól fel van fegyverezve. Elhatároztuk, hogy útba ejtjük és megbüntetjük. Erős géppuska-tűzzel vártak bennünket. 35-40 főből álló lovasságunk betört a faluba, ám visszavonulásra kényszerült. Ekkor a veteményeskertből néhányad magammal bevetettem magamat egy udvarba és öt embert foglyul ejtettünk. Ezekkel fedezve magunkat kimentünk az utcára, s a másik oldalról beözönlött gyalogságunk. Az ellenállók megadták magukat. Sokan elrejtőzködtek, de nem kutattunk utánuk. Csak fegyvereket kerestünk, hisz várható volt, hogy Dibrivki alól lassan visszaszállingózik a kolonisták többsége. A kolóniát felgyújtottuk, s mivel mindegyik házban nagy mennyiségű lőszert, fegyvert rejtettek el, óriási robbanások rázkódtatták meg a földet.
A lakosságot a mezőre tereltük. Onnan nézték végig a tűzijátékot. Elnézést kértem az asszonyoktól, hogy nem találtunk olyan mentő körülményt, amely lehetővé tette volna, hogy a falu megőrizze sértetlenségét.
A továbbiakban a Dibrivki környéki kulák-tanyák felégetése volt bosszú-hadjáratunk célja. Az úton szembejött velünk a dibrivki-i kulákok küldöttsége – egy kb. 7 fontos kenyérrel és sóval. Elmondták, hogy a pópa küldte őket, s hogy ők mindenkivel békét akarnak. A válaszom az volt, hogy mondják meg a pópának, hogy ne játssza a hülyét, mert, ha visszamegyünk a faluba, úgy fenékbe billentjük, hogy még unokáinak is emlegetni fogja.
Késő éjjel Gizo földbirtokos birtokára tévedtünk. Megtaláltuk nála Scsusz elvtárs fényképét, amelyet házkutatás során vett el Scsusz anyjától. Nem tudtuk rendesen kikérdezni, mert Scsusz, mint egy oroszlán vetette rá magát, Grizo azonban kiszabadította magát és elmenekült. Hamar megtaláltuk azonban, s akkor már nem volt kegyelem. Gizo szomszédját viszont szabadon engedtük.
Írásos parancsokat adtam a többi csapat küldöncének, majd 30 lovassal – az utakat elkerülve – Dibrivkibe vágtattam. A felégetett falu parasztjai közül senki nem panaszkodott nekünk, viszont elmondták, hogy nem annyira a németek, mint inkább az ukrán burzsujok gyújtogattak, s hogy összesen 608 udvar lett a tűz martaléka.
A falu másik felében a pópa kb. 20 ember társaságában várt minket. Gondban voltam, hogy mit csináljak vele, hiszen egyszer már figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára. Scsusz javasolta, hogy vesszőzzük meg. Ezzel nem értettem egyet, s csak üzentem neki Scsusszal, hogy ne hozzon hozzám a kereszttel embereket, és a kenyeret és sót sem fogadtam el.
A Dibrivki-i látogatás után visszatértünk a harcosokhoz és gyűlésen számoltam be nekik a látottakról. Bosszuljuk meg! – kiáltották.
Meg kell jegyezni, hogy az, amit ellenségeink Dibrivkiben műveltek, a lázadás legjobb propagandája volt. De tudtam, hogy a dolgozó tömegek lázadását pszichológiailag a forradalom medrébe kell terelni. Meg voltam róla győződve, hogy az adott pillanatban egy ellenséges csapat sem kerülne ki élve a kezeink közül. De azt is jól tudtam, hogy a mi célunk nem speciálisan az ellenségen állt bosszúban összegezhető. Célunk: fizikailag megtörni az ellenség erejét – és szellemileg legyűrni. Vagy legalábbis, az erejük alapját képező eszme általános vonásainak megjelölése, hogy legyűrhessük.
Ezen a napon meghatároztuk feladatunkat. A Batyko Mahno nevet viselő Forradalmi Felkelő Csapatoknak ettől a naptól kezdve a lehető legtöbb fegyvert és pénzt kell szerezniük ellenségeiktől, és minél hamarabb fel kell lázítaniuk a terület parasztjait, hogy széles fronton harcolhassunk a jelenlegi rendszer és védelmezői ellen. 1918 októberétől határozat kötelezte csapatainkat: minden egyes birtok elfoglalásakor össze kell hívni a tulajdonosokat, és tisztázni kell a vagyoni állapotot. Ennek alapján sarcot kell tőlük venni, továbbá kötelezni kell őket a fegyverek és lőszerek beszolgáltatására. Minden egyes lőfegyver plusz 50 töltény beszolgáltatása esetén 3000 rubelt vissza kell téríteni a tulajdonosnak. Ha nem szolgáltatnak be fegyvert, akkor szigorú házkutatást kell tartani. Ha mégis ráakadnak valamire, ilyen esetben a tulajdonosra halál vár. Akinek 4-5 lónál többje van, attól 1-2 ló minden térítés nélkül elkobozható. Akinek 2-4 lova van, attól 1-2-őt el lehet venni, ha ugyanannyit – gyengébb minőségben – adnak értük. A tacsankákat ellenszolgáltatás nélkül el lehet kobozni. Ha valakinek egy-két bricskája van – az elvétel csak cserével lehetséges. A forradalmi bíróság eredményesebb működése érdekében az aktív ellenségek elítélése előtt meg kell hallgatni a helyi parasztgyűlések résztvevőit.
11. fejezet: Fegyvergyűjtés és új harcok.
Mostantól kezdve kevés faluban álltunk meg. Csak a kulák-tanyákat, kolóniákat és a földesurak birtokait ejtettük útba. Egyik kerületből mentünk a másikba, és váratlan megjelenésünk, valamint néha szinte mértéken felüli, minden szentimentalizmust nélkülöző, határozott követeléseink rettegésben tartották nemcsak a burzsoáziát, de vak kiszolgálóit is. Másfél-két hét alatt hatalmas pénzösszegeket és nagyon sok lőszert szereztünk.
A burzsoázia menekülni kezdett. Mindez igen kedvezett gyűlés-propagandánknak: számos új, kezdeményező csoport alakult. Könnyű lovas-tacsankás harcmodorunkkal tehát bejártuk a berdjanszki és pavlogradszki járás egy részét, illetve az egész mariupoljeit. Ezek után tervbe vettük Guljaj-Polje elfoglalását és hosszabb-rövidebb ideig való megtartását.
12. fejezet: Temirovka faluban időzünk. Megtámad bennünket az osztrák sereg magyar csapatai közül egy és győzelmet arat.
Temirovkában egy hajnalon megtámadtak bennünket a magyarok. Zárt sorokban közeledtek a lövészek – ritkán tüzelve, vagy kézigránátot hajítva. 60-70 emberrel kitámadtunk rájuk, ám hiába. Alig tudtunk 10-15 fős csoportokra osztódva elmenekülni a faluból. A magyarok egyébként nagyon bátran harcoltak. Egyre csak jöttek előre, nem törődve azzal, hogy sűrűn ritkulnak soraik. Tanuljatok fiaim! – kiáltottam harcosaimnak – így kell bevenni egy ellenséges falut! Már kiértünk a mezőre, amikor a hírt kaptam, hogy feleségem néhány harcossal együtt a faluban maradt. De már semmit sem tehettünk. A magyarok géppuskatüzet nyitottak a menekülőkre és szörnyű pusztítást végeztek. Kritikus helyzetbe kerültünk; egyik elvtársunk nem is bírta tovább: golyót eresztett a halántékába. Én sem álltam messze ettől, de váratlanul kimentettek.
Csapatunk nagyon megfogyatkozott. Ez nagyon fájt nekem, de mélyen hittem abban, hogy csakhamar új harcosokkal telítődik fel. Ebben a helyzetben a Felkelés Stábja azt a határozatot hozta, hogy Guljaj-Polje körzetét egyszer s mindenkorra meg kell tisztítani a földesuraktól és kulákoktól, hogy soha többé vissza ne jöhessenek. Ez sok áldozatot követelt tőlünk – de nem hátrálhattunk meg. És végül mindenütt megsemmisítettük: az ellenséget.
A tömegek gyorsan gyűltek az általunk létrehozott kezdeményező csoportok közül. Ez úgy megzavarta a német és hetman parancsnokságot, hogy az első időkben azt sem tudták, hogy hol, milyen erőkkel állnak szemben. Tehát a Felkelés Stábja harmadszorra befejezte Guljaj-Polje és környéke ellenforradalmi erőinek felszámolását, és rákényszerítette a dolgozó tömegeket, hogy tisztázzák viszonyukat a határozott cselekvéshez. És ekkor a tömegek nemcsak morálisan, de reálisan is támogattak minket. Egy időre legalábbis megbénítottuk az ellenforradalom központi erőit.
13. fejezet: Követelés-manőver a német-osztrák és hetman hatalommal szemben. A harci körzetek első parancsnokai. Provokátorok és spionok. Az ellenálló földesurak és kulákok elleni további harcra vonatkozó terveink. Bejárom a kerületeket.
1918 októberében bevonultunk Guljaj-Poljéba. Ettől az időtől kezdve kezdeményező csoportjaink a felkelők forradalmi-harci egységeinek nyílt szerveivé váltak. Elhatároztuk, hogy nemcsak a frontokon, de a távirón is harcolunk az ellenforradalom ellen. Táviratot küldtünk Alekszandrovszk város hatóságainak, amelyben követeltük börtönben lévő társaink szabadon bocsátását. Kilátásba helyeztük számukra – abban az esetben, ha követelésünket nem teljesítik -, hogy valamennyi csapatunk megindul a város ellen.
A harcosok képviselői előtt azt a javaslatot tettem, hogy az összes működő csoportunkat vonjuk össze Csaplino-Grisino és Carekonsztantyinovka-Pologi-Orehovo körzetébe és nyissuk meg a következő felkelő frontokat: 1. a német-osztrák-hetman fegyveres ellenforradalom ellen, 2. a Fehér Don kozák csapatai ellen, 3. a Berdjanszk felőli Drozdovszk-i csapat ellen és 4. a Krím felőli földesúri-kulák bandák ellen. Elérkezett az idő – mondtam -, hogy a kis létszámú csapatokat nagyobb, ütőképesebb csapatok váltsák fel, amelyek képesek a frontharcra is.
Marcsenko elvtárs erre azt mondta, hogy megőrültem. Végül azonban Scsusszal együtt elfogadtaa többség akaratát. Kineveztük a frontparancsnokokat is. A Csaplino-Grisino-Ocseretyenszkovo-i frontra Pjotr Petrenkót, míg a Carekonsztantyinovka-Pologi-Orehovo-ira a fiatalabb Tihenkót és Kraszkovszkijt.
A harci körzetek parancsnokainak joguk volt a felkelő csapatokat a megfelelő helyre összevonni, és önállóak voltak a forradalmi fegyelem megteremtésének kérdésében is. Átültetik a valóságba ezeket a szervezeti elveket – egyeztetve a helyi felkelő csapattal. Operatív vonatkozásban teljesen alárendeltek a Batyko Mahno nevet viselő Felkelő seregek Főparancsnokságának és közvetlenül Batykónak.
Az orehovói irányt a stáb egyenlőre nyitva hagyta, azzal az elgondolással, hogy a közeli jövőben megalakuló Pravda csoportra bízza. Petrenko, Tihenko és Krasznovszkij tehát a meghatározott körzetekbe utazott – egészen kis erőkkel -, hogy a kezdeményező csoportokkal együttműködve a különálló kis létszámú csapatokat nagyobb egységekbe tömörítse.
Miután ez megtörtént, határozatot hoztunk arról, hogy az egyes kezdeményező csoportokat a Stáb alosztályaivá szervezzük. E csoportok átszervezésében és egymással, illetve a Stábbal való szorosabb kapcsolatuk létrehozásában garanciát láttam arra, hogy a felelők életében és harcában győzedelmeskedik a föderációs elv, és cselekedeteik az anarchista-mahnói szervezetével azonos jelleget nyernek. Másrészt az átszervezés azért is fontos, mert így a Stáb egységes csapást tud mérni az ellenségre – mindenütt, ahol a nép felkel a forradalom és szabadság ellenségei ellen. Fentieken kívül határozatot hoztunk arról, hogy minél hamarább végezni kell a tavaszi fordulatszereplőivel; Dmitrenko agronómussal, Lejmonszkijjal, a zsidó század parancsnokával, Prokofij Rundaj-Korosztyeljovval és Tyihon Bikkel. Mindazonáltal kértem gyűlésünket, hogy egyenlőre ne kelljen még Stábunknak foglalkoznia ezzel az üggyel, hiszen még csak három emberből áll: Marcsenko, Szemjon Karetnyik és én vagyunk a tagjai, valamint két személyes adjutánsom;Scsusz és Iszidor Ljutij. Természetesen mindenki felelni fog a bűneiért, de most nem ölhetjük meg Biket, hiszen akkor minden hozzá hasonló gazemberrel végeznünk kellene. Ezzel viszont megkockáztatnánk, hogy a lakosság szimpátiája esetleg elfordul tőlünk, hiszen se időnk, se technikai lehetőségeink sincsenek most arra, hogy a népet meggyőzzük eljárásunk célravezető voltáról, s legfőképp, helyességéről.
Ekkor történt, hogy az egyik vonaton elcsíptük Prokofij Korosztyeljovot. Korosztyeljov felfedte az egész spion-hálózatot. A csoport vezetői idegenek voltak, a tagok főként a község központjából kerültek ki. Az utazó beszervezettek a spekuláns-kereskedő közegből való zsidók közé tartoztak, míg a peremvidéken tevékenykedők a kulák származású munkások és parasztok soraiból jöttek. Korosztyeljov őszinte beismerése és a hálózat felfedése ellenére a forradalmi parasztok nem kegyelmeztek neki.
Gyűlésünk után a Stáb fegyveresei zömével kivonult Guljaj-Poljéból a körzetbe, hogy közvetlenül megismerkedjék a kezdeményező csoportok munkájával és előkészítse a talajt az alosztályokká való szervezésükre. Ekkor még reménykedtünk abban, hogy segítségünkre sietnek azok a városi elvtársak, akik áprilisban, májusban, júniusban annyira keresték elveik és tudásuk számára a termékeny talajt.
Miközben végigjártuk a minket érdeklő alekszandrovszki és pavlogradszki járásokat, számtalanszor harcba keveredtünk az ellenséges fegyveres erőkkel. Aztán a Dnyeper felé vettük utunkat, ahol az egykori hajdamakok elrejtették fegyvereiket; s néhányuk nekünk ígérte azokat.
Ahogy kereszteztük a Szinyelnyikovo-Alekszandrovszk irányú vasútvonalat, összeütköztünk egy német szerelvénnyel. Könnyen megfutamítottuk őket és igen sok fegyvert zsákmányoltunk tőlük. Fegyvereken kívül szert tettünk még néhány ezer doboz befőttre, gyümölcsre és likőrre. Ezzel ajándékozta hát meg a krimi orosz burzsoázia az ukrán forradalom hóhérait. Utasítottam a helybéli felkelőket, hogy hívják össze a lakosságot és mutassák meg nekik, mit tartalmaz a szerelvény, aztán pedig osszák szét a szegények között. A nép látta ezt a gazdagságot, és mélyen felháborodott.
A zuhogónál én magam is, a csapattal együtt, tutajra szálltam, hogy a Dnyeperen hajózva kihalásszuk a folyó fenekén rejtőző géppuskákat. Itt történt meg az eset, amely szégyenbe hozta egész csapatunkat. Két felkelő – egyikük különben Scsusz legjobb barátja – titokban sarcot vetett ki a molnárra, és a 3000 rubelt a sapkájába varrta. Minden teketória nélkül agyonlőttük őket. Én és legközelebbi munkatársaim a legnagyobb nyugtalanságban voltunk, hogy sorainkba olyan elemek is beférkőztek, amelyek célja a rablás és egyéni meggazdagodás.
Miután bejártuk a fenti két járás sok kerületét, ahol helyenként sikerült átszervezni kezdeményező csoportjainkat, ismét Guljaj-Polje felé fordultunk. Ezen az útón elveszítettük legjobb lovas felderítőinket. Ettől kezdve mélyen és komolyan érleltem magamban a gondolatot, hogy létrehozunk egy speciális csoportot, amelynek az lesz a feladata, hogy elfoglalja Alekszandrovszk városát és megölje a hetmant szolgáló seregek tisztjeit. (A következőkben meglátja még az olvasó, hogy terveim megvalósultak, amikor Korobka vezetésével csapatunk elfoglalta a várost.)
November 20-a táján kaptam Alekszandrovszkból a hírt, hogy Kijevben fordulat történt. Szkoropadszkij hetman hatalmát megdöntötték, megalakult Vinnyicsenko elnökletével a Direktórium, amely minden politikai elítélt számára amnesztiát hirdetett.
Emlékszem, milyen lelkesedéssel olvasta a tanító a parasztok gyűlése előtt a hírt. Később nekem szegezte a kérdést: ön hogyan vélekedik minderről, Batyko Mahno?
Meg kell mondanom, hogy rám nem volt különösebb hatással ez a fordulat. Én ugyanolyan politikai zsarolást láttam benne, mint hat hónappal azelőtt, Szkoropadszkij hatalomra kerülésében. Válaszomat azonban nagyon meg kellett fontolnom. Az elején idegeskedtem, elharaptam a szavak végét, dadogtam, csuklottam. Ez utóbbi körülmény lehetővé tette számomra,hogy vizet kérjek és ezzel is húzzam az időt. Közben ugyanis alaposan átgondoltam, hogy mit is fogok a tömegnek mondani, és úrrá lettem idegességemen. A válaszomban kitértem arra, hogy Vinnyicsenko azzal a Petljurával alakított kormányt, aki a Központi Rada egykori hadügyminisztereként szövetséget kötött az Ukrajnát elözönlött 600000-es német-osztrák seregekkel. Ezek alapján nem hiszem, hogy a mi mozgalmunk megtalálhatná a közös nyelvet ezzel a kormánnyal, már csak azért sem, mert nem ismeretes számunkra a Direktórium programja, amint az sem, hogy ki választotta meg.
A Direktórium – akárcsak a köztársaságokban olykor előforduló liberális kormányok – hamarosan a burzsoázia jogainak harcosa lesz, hiszen az az osztály a leggazdagabb, s így anyagilag megéri a vezetőknek. Én és a forradalmi felkelők nem hiszünk ebbe a komédiában. Az Ukrán Direktóriumot nem fogjuk elismerni. S ha most, a még veszedelmesebb ellenforradalmi erők léte miatt, nem is fogunk fegyveresen harcolni ellene, éjt nappallá téve, a lehető legkomolyabban készülünk erre a harcra.
Beszédem olyan hatással volt a jelenlévőkre, hogy társaim akár rögtön elküldtek volna engem egy csapat élén, hogy megismételjem körutamat, amelynek során tájékoztathatnám a forradalmi parasztságot a Direktóriummal kapcsolatos állásfoglalásunkról – még mielőtt eljut hozzájuk a kormány deklarációja.
Csak Karetnyik elvtárs nem osztotta ezt a nagy felbuzdulást. Kijelentette a rá jellemző higgadtsággal és megfontoltsággal, hogy nem kell úgy elsietni a Direktóriummal megvívandó harcra való felkészülést. Véleménye szerint ugyanis a kormányzatnak csak Kijevben van hatalma, másutt Ukrajnában viszont nincs semmilyen hatása. Így hát – mondta – Batykót nem lehet most elszakítani a Stábtól, amikor a harci körzetek szerveződnek. Ő most a tényleges Stáb.
14. fejezet: „Mahno halott” A forradalom ellenségeinek hiábavaló káröröme.
Felderítőink eleste után a vasutasok elterjesztették, hogy a halottak között van Batyko Mahno is.
A városi lapokban megjelent egy félhivatalos közlemény is arról, hogy a „hős” tiszteket kitüntetik Mahno haláláért. Ez a hír természetesen elősegítette az ellenség aktivizálódását. Meg kellett hát mutatnom, hogy élek. A további harcban nagy segítséget jelentettek nekünk a parasztlányok és asszonyok. Ők tájékoztatták kezdeményező és felkelő csapatainkat az ellenség elhelyezkedéséről, erejéről, vonulásának irányáról.
A mi útvonalunkon, 7-10 versztára Alejevótól, a 4-es számú kolónián egy Lenc nevű földbirtokos vezetése alatt kulák csapat tartózkodott. Lenc beeresztett minket a kolóniára, hogy ott lépre csaljon és megsemmisítsen bennünket. Ekkor azonban már értettünk valamicskét a partizán-harchoz és stratégiához. Mindenkit, aki lőtt ránk, felkoncoltunk. A kolóniát egy különleges csoport felégette.
Ezen a napon fő erőink megkapták a „halott” Mahnótól az utasítást: Minden ellenséget, akivel találkoznak, meg kell semmisíteni. Minden földesúron és kulákon, akik Alekszandrovszk alól visszatértek, hogy megünnepeljék Mahno halálát, rajta kell ütni. A fő seregeket én vezetem. Érthetően, egy ilyen hadjárat könnyen a tömeges terrorhoz vezethet. A mahnoista felkelők azonban igyekeztek ezt elkerülni. Megelégedtek a pénz, lovak, tacsankák, fegyverek elkobzásával. Csak ritkán öltek embert – és elsősorban azokat, akik a különböző ellenforradalmi bandák tagjai voltak.
„Villámhadjáratunk” (egy nap alatt 40 versztát tettünk meg) jó lecke volt a Mahno halálát önfeledten ünneplő földesurak számára; elmélyítette bennük azt a tudatot, hogy jobb, ha a békés munkával foglalatoskodnak. A nehéz nap után jól megérdemelt pihenőnkre kedves falunkba, Rozsgyesztvenába vonultunk.
A faluban a tiszteletest kivallattuk, majd mint egy kutyát felakasztottuk. Ez volt a második eset, hogy provokátor volta miatt tiszteletest végeztünk ki. Elégségesnek bizonyult azonban arra, hogy a pópák gyorsan kijózanodjanak, és ne ártsák bele magukat a forradalom ügyeibe. Ezután csak a vallás dolgaival foglalkoztak.
15. fejezet: Börtönből kiszabadult Guljaj-poljeiak. A Felkelés Stábja helyzete, frontjai. Az ellenforradalom erősödése. Az anarchista erők elégtelensége. Tárgyalások a Direktórium jekatyerinoszlavi fegyveres erőinek vezetőivel. A Direktórium meghirdeti a mozgósítást. Viszonyunk a Direktóriumhoz és az ellene folytatott harc első módozatai. Nézetkülönbség a német-osztrák parancsnoksággal.
Visszaérkezvén Guljaj-Poljéba, viszontláthattuk az alekszandrovszki börtönből szabadult guljaj-poljei anarchista-kommunistákat: A. Kalasnyikovot, Szavva Mahnót, Filipp Kratot és másokat. Ezek az elvtársak elmondták, hogy a Direktórium őket ugyan szabadon eresztette, de továbbra is fogva tartja a baloldali eszer forradalmárt, Kahovszkaját, aki a forradalom hóhéra, Eichornfeld marsall elleni sikeres merénylet szervezője volt.
Ebben a helyzetben csak sajnálni lehetett, hogy Stábunk nem rendelkezett elegendő kulturális erővel és így nem adhatott ki állandó újságot, hogy meg kellett elégednie röpcédulák és felhívások terjesztésével. Azonkívül még mindig csak öt emberből állt. Csak az a felismerés tartotta bennünk az erőt, hogy nincs aki felváltson minket, hogy körünkben nincs talaja a hiúságnak és intrikáknak. Ezért aztán tovább folytattuk nehéz és felelősségteljes munkánkat a Stábon és frontokon egyaránt. Ekkor három harci körzetben tevékenykedtünk: 1. Carekonsztantyinovkán (45 versztára Guljaj-Poljétól), 2. Felső- és Nagy Tokmak vonalán (40-45versztára) és a 3. grisinszki fronton (65-70 versztára). Igaz, néhány személyes barátom a baloldali eszerek közül ajánlkozott, de nem állíthattam őket felelős helyekre. Egyedül Mirgorodszkij elvtárs volt hajlandó csoportunk határozatait elfogadva együttműködni velem, de ő is csak a körzetben tevékenykedő propagandista szerepében.
A szituáció rendkívül feszült volt. A német-osztrák parancsnokság, nem tudván ellenállni állandótámadásainknak, erőit összevonta a vasútvonalak mentén. Meg kellett hát erősítenünk partizánosztagainkat és kizárólag a vasútvonalak pusztítására, a katonavonatok megsemmisítésére és az ellenség teljes lefegyverzésére irányítottuk őket. Ugyanakkor Gyenyikin csapatai gombamód szaporodtak és új harci körzeteket hoztak létre a felkelők ellen.
Éjjel a Stábon dolgoztam, nappal pedig hol egyik, hol másik harci körzetbe vonultam ki, hiszen egy személyben a Stáb főnöke és fővezér is voltam.
Sokszor gondoltam ezekben a napokban a városi anarchistákra. Közöttük sok volt a zsidó. A faluszámára, a nem zsidó lakosság számára a forradalomnak ebben a pillanatában, mint propagandisták nem voltak alkalmasak. A német-osztrák csapatok Ukrajnába érkezése utáni időszakban ugyanis a kispolgár-kereskedő zsidóság köréből túlságosan sok spion, áruló és provokátor került ki.
Ekkor már Guljaj-Poljéban volt a Felkelés Stábja, és saját jól szervezett, nagy létszámú csapatain kívül számos kisebb csoportot küldött a német-osztrák erők ellen. A Direktórium jekatyerinoszlavi kozák atamánja, Gorobec két távirattal fordult Stábunkhoz. Az egyikben javasolta, hogy küldjünk hozzá delegációt és, tárgyaljunk az „Ukrán Hatalomért” (és természetesen a forradalom ellen) folytatandó közös harcról. A másik táviratban kérte, hogy a Csaplino-Grisino-Ocseretyenszk-i csoportunk engedje szabadon Krasznov tábornok elfogott küldöncét.
A delegációt elküldtük, azzal a megbízatással, hogy vegyék fel a kapcsolatot a város katonáival és fiatalabb tisztjeivel. Elő kell készíteni egy felkelést Gorobec gyenyikinista orientációjú Stábja ellen, a német-osztrák Stáb lefegyverzése és elkergetése, valamint a szerveződő 8-as önkéntes fehér hadtest leszerelése érdekében. Ami pedig a küldöncöt illeti, állásfoglalásunk világos volt: lelőjük, mint a forradalom tudatos, aktív és aljas ellenségét.
Küldötteink megkezdték akciójukat a városban. A Direktórium jekatyerinoszlavi serege vezetésének demokratikusabb és szocialista része idővel Rugyenko atamán körül kezdett csoportosulni és, a fő atamán akarata ellenére, bankettet rendezett tiszteletünkre. Ezen a banketten A. Csubenko elvtárs -a német-osztrák és a 8-as fehér hadtest vezetőinek jelenlétében – kifejtette nekünk (képviselőinknek), hogyan kell harcolni a németek és általában az őket támogató cári-földesúri ellenforradalmi hordák ellen és hogyan készülünk egyúttal a Direktórium elleni harcra. A direktóriumi tisztek közül először néhányan felháborodtak azon, hogy képviselőnk minden csapatukat ellenforradalminak nevezte. Később megértették ennek okát és egyöntetűen elítélték parancsnokukat, Gorobec atamánt, miközben Batyko Mahnot éltették.
A banketten delegátusaink könnyen kiderítették a városban állomásozó csapatok létszámát, erejét. Nagyon sok hívet szereztek nekünk a Rugyenko körül csoportosuló tisztek közül.
Küldetésüket elvégezvén, visszatértek Guljaj-Poljéba. Két hét múlva Rugyenko vezetésével a fiatal parancsnokok támadást intéztek az alakuló 8-as hadtest ellen, és sikerrel jártak: kitűzték a fehéreket a városból.
Ezután a fiatalok, de maga Rugyenko is szabadabban érezte magát, hiszen Gorobecet nemcsak ők, a magánakciójukkal, de a központ is ráncba szedte. A fő atamán így teljesen elveszítette tekintélyét. Ebben a csoportosulásban akadtak emberek, akik kitartóan fáradoztak azon, hogy közös frontot alakítsanak a mahnoista felkelőkkel a németek és Gyenyikin ellen. Ebből a tervükből azonban nem lehetett semmi, hiszen a Felkelés Stábjának minden egyes, tagja megvolt arról győződve, hogy az Ukrán Direktórium még rosszabb, mint az ukrán Központi Rada volt.
Elhatároztuk tehát, hogy amikor eljön az alkalmas pillanat, megindítjuk a Direktórium elleni harcunkat. Előbb azonban szét kell törnünk a bennünket körülvevő gyenyikinista frontot, illetve meg kell semmisítenünk a még mindig jelenlevő német seregeket.
Egyenlőre tehát nyíltan nem küzdöttünk a Direktórium ellen, hiszen a kétfrontos harchoz legalább 70-100 ezer fős jól felfegyverzett felkelőseregre lett volna szükség, hogy egyik oldalon megtartsuk a Don és Krím felől támadó kozákok és gyenyikinisták elleni harcban visszahódított területet, míg a másik oldalon sikerrel űzhessük a Dnyeper mentén, Alekszandrovszkban és Jekatyerinoszlavban csoportosuló direktóriumi seregeket.
A Direktórium ugyanakkor törvényen kívül helyezett minden Ukrajna területén működő népi fegyveres erőt, amely nem rajta keresztül szerveződött. Másrészt meghirdette a mozgósítást. A mozgósítás a mi körzetünket nem érintette – de a szomszédosakat annál inkább. Ez harci körzeteinket igen nehéz helyzetbe hozta. A mi területünkre esett viszont egy sor igen fontos vasúti csomópont és – az egész mozdony-, és vagonpark. A mozgósítást tehát csak rajtunk keresztül, a mi közreműködésünkkel lehetett megvalósítani. Felvetődött tehát a kérdés és gyors választ várt: átengedjük-e a mozgósítottakat vagy sem? Ez egyet jelentett az azonnali harcra adott válasszal is, ami számunkra stratégiailag egyértelműen kedvezőtlen lett volna – igaz, a potenciális ellenség erősítése úgyszintén.
Végül azt a döntést hoztuk, hogy át kell őket engedni, sőt szükség esetén mozdonyokat és vagonokat is kell nekik adni. Mindezt azonban a lehetőségek szerint lassítani kell, és mindenütt, ahol erre mód nyílik, gyűléseket kell tartani a Direktórium igazi céljairól a katonáknak. A harc a Direktóriummal azonban hamarosan mégis elkerülhetetlenné vált s így a Felkelés Stábját, a felkelés központját teljesen körülvették az ellenséges fegyveres erők. Hogy sikerrel küzdjünk ellenük, létre kellett hoznunk egy operatív osztályt, amely addig nem funkcionált. Addig az volt a gyakorlat, hogy az ellenségre vonatkozó információkat a harci körzetek parancsnokai közvetlenül nekem továbbították. Minthogy egy személyben a Stáb főnöke és főparancsnok is voltam, mindent a magam felelősségére kellett csinálnom, nem oszthattam meg a vezetés munkáját senkivel, hiszen a körülöttem levő parasztoknak és munkásoknak semmilyen katonai képzettségük nem volt.
Ezért arra a döntésre jutottam, hogy mindegyik harci körzet valamennyi harcoló egységének képviselőiből meg kell alakítani azt az operatív osztályt, amely a szükséges információkat begyűjti. Vezetője segítőm, I. Csucsko lett. Mindez kissé könnyített terheimen. Csucsko a híreket akkurátusan csoportosította, majd a szükséges időben a rendelkezésemre bocsátotta. Ennek alapján hoztam az operatív döntéseket és írtam a parancsokat a Stábnak, s ennek megfelelően működtem én is, a harcba ragadva a parancsnokoktól kezdve az egyszerű harcosokat. Így folyt a harcunk egyfelől a németek és osztrákok, másfelől Krasznov kozákjai és a gyenyikinisták ellen És most ugyanilyen harc kezdődött az Ukrán Direktórium ellen is.
Vége.