2023. 02. 16.
JOHANN MOST – TULAJDONBESTIA; ISTENPESTIS
JOHANN MOST: TULAJDONBESTIA
„Semmisítsük meg gyűlölettel a gyűlölet műveit!
Pusztítsuk el brutális erőszakkal a brutális erőszak védőbástyáit!”
Az ember a legvérengzőbb ragadozó mind között. Ez a manapság oly sokat hangoztatott kijelentés, csak feltételesen igaz. Nem az ember, mint olyan ragadozó, hanem csakis a gazdasággal való összefüggésben számít annak. Minél gazdagabb az ember, annál mohóbban vágyik még nagyobb vagyonra. Ezt a szörnyeteget, amelyet nyugodtan nevezhetünk tulajdonfenevadnak és amely jelenleg a világot uralja, amely boldogtalanná teszi az emberiséget és amelynek az úgynevezett „civilizáció” fejlődésével kegyetlensége és fojtogató ereje egyre nő, fogjuk a következőkben leleplezni és kiirtását javasolni.
Nézzünk csak körül! Minden úgynevezett „civilizált” országban 100 emberből 95 többé vagy kevésbé nincstelen, míg 5 pöffeszkedő pénzeszsák.
Felesleges lenne minden mellékutat megemlíteni, amelyen ez utóbbiak vagyonukhoz jutottak. Az a körülmény, hogy az ő birtokukban van minden, miközben a többiek léte puszta vegetálás, már önmagában kétségtelenül bizonyítja azt, hogy ezen kevesek a sokak kárára gazdagodtak meg.
Ez a rablóbanda hol közvetlenül brutális ököljoggal, hol csalással és hazugsággal vette birtokába a földet és a rajta fellelhető összes javakat. Az öröklés és a többszöri kézről-kézre adás hagyománya „ősi, tiszteletreméltó” arculatot kölcsönzött ennek a rablásnak és elfedte valódi jellegét. Így a tulajdonfenevadat máig sem ismerték fel, sőt babonás félelemmel tisztelik.
És mindazok pedig, akik nem tartoznak a fent leírtak közé, ezek áldozatává váltak. A nincstelenek (szegények) ivadékai világrajöttükkor már nem találnak egy darabka szabad földet sem. Nincs olyan dolog, aminek még ne lenne „gazdája”. Munka nélkül azonban semmi sem lesz csak úgy; de a munkához ma már nem elegendő a képesség és az akarat, hanem kellenek szerszámok, nyersanyagok és élelmiszer is. A szegény ezért kényszerűségből azokhoz fordul, akik mindezen dolgokban bővelkednek.
És láss csodát! A gazdagok engedélyt adnak neki a további létezéshez. Ehhez azonban el kell adnia erejét és ügyességét. A gazdagok pedig rögtön a szegény ördög életmentőjévé nyilvánítják magukat, hiszen a munka igájába hajtva arra kényszerítik, hogy minden fizikai és szellemi erejét megfeszítve a végsőkig olyan újabb és újabb javakat termeljen, amelyhez ő maga egy ujjal sem nyúlhat. Korgó gyomra nem hagy időt arra, hogy elgondolkodjék azon, milyen igazságtalan üzletet is kötött.
És mivel milliók vannak hozzá hasonló helyzetben, így az a veszély is fenyegeti, hogy amíg ő gondolkodik, addig mások elfoglalják a helyét, és akkor megint ott van, ahol a part szakad. Feje fölött félelmetes suhogással csattog az éhség ostora. Az életben maradás érdekében énjét önként minden nap és minden órában el kell adnia a tulajdonfenevadnak.
Borzasztó idők voltak azok, amikor az uralkodó osztály rabszolgákra vadászott és akiket a keze közé kaparintott, azokat láncra verve erőszakkal munkára kényszeríttette. Szörnyű volt az a világ, amelyben a keresztény-germán rablók végigfosztogatva az országokat, a népek lába alól kihúzva a talajt, robotra kényszeríttették őket. De a gyalázat csúcsát mégis a mai „rend” jelenti: hiszen az emberiség több mint kilenctizedét fosztotta meg létfeltételeitől, túlélését a maradék egytizedtől tette függővé és önmaga eladására kárhoztatta. Ugyanakkor ezt a viszonyt mégis oly módon el tudja fátyolozni, hogy a modern idők jobbágyai – a bérrabszolgák – csak részben képesek felismerni jogfosztottságukat és szolgaságukat, és hajlamosak arra, hogy sorsukért a szerencsétlen véletlent okolják.
Ennek a borzasztó állapotnak örökké való fenntartása az „előkelő” világ egyetlen célja. A gazdagok egymás között sem mindig egységesek sőt, ahol csak lehet – egymással konkurálva – mindenféle üzleti trükkökkel, spekulációs fogásokkal próbálják egymást rászedni. De a proletariátussal szemben mégis mindig zárt ellenséges egységként lépnek fel.
Politikai ideáljuk ebből következően – minden liberális szólamot félretéve – egy lehetőség szerint erős és ütőképes rendőrállam.
Ha a szegény koldul, mert épp nem tudja magát eladni a kizsákmányolóknak vagy mert a tulajdonfenevad máris munkaképtelenné tette, akkor a jóllakott burzsoá csavargónak nevezi és rendőrért kiált; ütlegeket követel és fegyházba záratja a szegény ördögöt, aki nem akar éhen halni az élelmiszerhalmok árnyékában.
Amikor a munkanélküli az oly sokat dicsért önsegély eszközéhez nyúl, csak azt teszi kicsiben, amit a gazdagok nap mint nap büntetlenül megtehetnek azaz lop, de azért, életben maradhasson. A burzsoázia „erkölcsi” felháborodásának hangot adva szigorú arckifejezéssel kiszolgáltatja őt az állam börtönének, hogy ott még hatékonyabban (olcsóbban) kizsákmányolhassa.
A munkások összefognak, hogy közösen magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és ehhez hasonlókat csikarjanak ki a pénzeszsákoktól, akkor azok máris jajveszékelni kezdenek, hogy ez összeesküvés, amit azonnal meg kell akadályozni. Ha a proletárok politikailag szerveződnek, a burzsoázia az isteni világrend elleni vétekről papol, amit rendkívüli intézkedésekkel azonnal meg kell torolni.
S ha végül a nép lázadásra gondol, akkor a világon mindenütt felharsan a gazdag hiénák dühödt üvöltése. Vérszomjuk csillapíthatatlan.
A szegények élete a gazdagok szemében, amúgy sem ér semmit. A hajótulajdonos az egész legénység életét kockára teszi, ha arról van szó, hogy a félig korhadt lélekvesztőjéért magas biztosítási jutalékot csalhat ki. A rossz szellőzés, a túl mély fejtés, a hiányos dúcolás, stb. évente több ezer bányász halálát okozzák. Ugyanakkor növelik a hasznot és ezek után a bányatulajdonost a többi nem érdekli. A gyárak egyetlen kiskirálya sem foglalkozik azzal, hogy hány munkását darálják le a gépek, mérgezik meg a különféle vegyszerek vagy hogy hányan fulladnak meg lassanként a szennyezett levegőtől. A lényeg a profit.
A nők olcsóbbak mint a férfiak, ezért minden tőkés vámpír különös előszeretettel él asszonyi véren. Ráadásul női munkaerő olcsó szeretőként is szolgál. A gyerekhús a legolcsóbb, ezért nem csoda, hogy a modern társadalom kannibáljai állandóan ifjú áldozatokra fenik a fogukat. Nem kérdés, hogy mi történik ezek után szegény kicsinyekkel: lezüllenek és megnyomorodnak! Még zsenge fiatal korában ezrek süllyednek el akár örökre is a bányák síri sötétjében, addig a részvények emelkednek. Elég!
Mivel a burzsoázia – hála tőkéjének – minden új találmányt, csak ő vesz igénybe. Minden újabb gép ahelyett, hogy mindenki számára munkaidő csökkentést és életszínvonal emelkedést eredményezne, az egyiknek elbocsátást, a másiknak bércsökkentést és az egész proletariátust tekintve pedig erősödő elnyomást jelent. Ha azonban a termékek gyarapodását a néptömegek növekvő elszegényedése kíséri, akkor a fogyasztásnak csökkennie kell. Krízisek lépnek fel és akadozik a rendszer működése. A kevesek kezén felhalmozódó vagyon, a tömegek számára éhezést és járványokat jelent. Kézenfekvő, hogy milyen visszás mi több, tébolyult ez az állapot. A pénzeszsákok pedig csak a vállukat vonogatják. Persze csak addig, amíg nyakukba egy erős hurkot nem kötnek, az majd véget vet a vállvonogatásnak.
A munkást nem csak mint termelőt kopasztja meg az uralkodó osztály a legválasztékosabb módon, hanem mint fogyasztót is. Szegényes jövedelmét számtalan parazita próbálja a lehető leggyorsabban újra megkaparintani. Ha az áruk már mindenféle tőzsdén és nagykereskedelmi raktáron keresztülvándoroltak és felszámolták a különböző felárakat (alkuszok és spekulánsok nyereségét, a vámot és jövedéki adókat), akkor végre eljutnak a kiskereskedőkhöz, akiknek vevői szinte kizárólag proletárok. A nagytőkések kb. 10-20% hasznot szereznek ebből az áruforgalomból, míg a kiskereskedő a 100%-ra hajt. Ezen cél eléréséhez, mindenféle trükköt használ különösen az árhamisítás legszégyenletesebb módszerét alkalmazza. Ezen csalók rokonai a borpancsolók, pálinkakotyvasztók és egyéb méregkeverők, amelyek minden nagyvárosban és ipari negyedben megtalálhatók. Ezen kívül a háztulajdonosok is szüntelenül azon törik a fejüket, hogyan keseríthetnék meg a proletárok életét. A lakások egyre rosszabb állapotban vannak, a bérleti díjak egyre magasabbak, a szerződések pedig egyre aljasabbak. Egyre több munkást zsúfolnak össze szűk hátsóépületekben, padlásokon és poloskákkal teli, dohos pincelyukakban. A börtöncellák gyakran tízszer jobb állapotban vannak, mint ezek.
Ha a munkásnak nincs állása, akkor spekulánsok egész hordája áll lesben, hogy lecsaphassanak rá és végleg tönkretegyék. Zálogkölcsönzők és hozzájuk hasonló gazemberek hiteleznek kis összeget óriási kamatra, a szegények legutolsó holmiijaikért. A szerződéseket rendszerint úgy fogalmazzák, hogy szinte betarthatatlanok legyenek, az elzálogosított holmi elvész és a proletár még egy fokkal lejjebb csúszik. Ezek a vérszopók persze rövid időn belül, óriási vagyonra tesznek szert. A legtöbb élősködő, még a koldust is igen jövedelmező figurának tartja. A mocskos menhelyek és nyomortanyák tulajdonosainak is a proletár fáradságosan megszerzett fillérjeire fáj a foga. Még maguk a tolvajok sem mentesülhetnek a tőkés kizsákmányolás alól. Ők azoknak a rafinált orgazdáknak és menedékhelyet adók rabszolgái, akik bagatell összegekért veszik át a rabolt értékeket. Azokat a szegény lányokat pedig, akiket a mai gyalázatos gazdaság kényszeríttet rá, hogy a prostitúcióra, a bordélytulajdonosok és hasonló szégyenletes teremtmények fosztanak ki, undorító módon.
Így megy a szegények sora, a bölcsőtől a sírig. Mindegy, hogy termel vagy fogyaszt, létezik vagy éppen hogy csak vegetál: mindenütt farkaséhes vámpírok serege veszi körül, akik a vére minden cseppjét magukénak követelik. Másrészről, a gazdagok sohasem hagynak fel a kizsákmányolással, még ha nem is képesek kapzsi szomjukat eloltani. Ha egy milliójuk van, akkor tíz milliót akarnak, ha száz milliója, akkor egy milliárd után sóvárog, stb. A kapzsisághoz mindig az uralkodni vágyás társul.
A tulajdon, nem csak az állandó gyarapodás eszköze, hanem a politikai hatalomé is. A mai tőkés rendszerben a megvásárolhatóság, szinte általános „bűn”. Rendszerint csak az a lényeg, hogy megállapítsák a megfelelő árat, azok megvásárlására akik alkalmasak beszéddel vagy hallgatással, írással, erőszakkal vagy bármi más eszközzel a tulajdonfenevadat szolgálni. Aranyba foglalt parancsolatainál fogva ő a valódi, mindenható istenség.
Európában és Amerikában több mint 500 000 csuhást tartanak azért, hogy (mint az „Istenpestisben” is olvasható) a néptömegeket megfosszák józan, emberi értelmüktől. Mindemellett számos „misszionárius” jár házról-házra, hogy ostobaságokkal traktáljanak és egyéb „szellemi garázdaságot” kövessenek el ellenünk. Az iskolákban mindent elkövetnek azért, hogy még azt a kis jót is, amit az olvasás, írás, számolás megtanítása magában rejthetne, tárgytalanná tegyék. Az általuk történelemnek nevezett maszlag olyan önhittséget szül, amely minden népet megfertőz és nem enged nekik felismerni, hogy elnyomóik már rég összeesküdtek ellenük és hogy alapjában véve az egész eddigi politika célja csakis, az uralkodók hatalmának megszilárdítása és a szegények gazdagok általi kizsákmányolásának biztosítása.
A továbbiakban a napi sajtók szennylapkreációi, számos irodalmi történelemhamisító, az ezer felé ágazó gyűlési és egyesületi élet izgága politizálói, az örökké mosolygó arcú parlamenti szószátyárok, akik állandóan ígéretekkel az ajkukon, de árulással a szívükben szónokolnak, és száz más többé vagy kevésbé hitvány politikus gondoskodik a lojalitás és a „rend” bóvlijával való befogásról. Különösen a szociális kérdés elködösítésében vesznek részt rablólovagok egész századai. A közgazdaságtan professzorai, a burzsoázia testőrszerepét játsszák azáltal, hogy az aranyborjút az élet alapjaként éltetik, és a munkás irhájának kicserzését az emberiség számára hasznos, „tudományosan alátámasztott” jótékonyságként mutatják be. ezen sarlatánok egy része mindemellett társadalmi reformokat javasol, azaz más szóval olyan eljárásokat, amelyek során a prémet úgy kell kimosni, hogy ne legyen nedves. Ezen kívül a munkásokat még mindenféle takarékossági és képzési receptekkel is felültetik.
Míg a tőkés rablóbandák ily módon az orránál vezetik a népet, addig a másik oldalon egyre hatékonyabban szélesítik ki tulajdonképpeni erőszakgépezetüket: egyre több hivatalt hoznak létre. Ezek élére Európában az egykori gazemberek (az úgynevezett nemesek) utódai kerültek, Amerikában pedig a legügyesebb állásvadászok és a legdörzsöltebb csalók, amelyek tulajdonképpeni célja, a proletariátus tekintélyelven alapuló gúzsba kötése és amelyek ezzel a céllal, még magasabb szintű sikkasztással és hamisítással való kellemes foglalatosságot is összeegyeztetik. Katonák, csendőrök, rendőrök, spionok, smasszerek, vámőrök, adószedők, végrehajtók, stb. egész seregét dirigálják. A törvényszolgák ezen utóbbi fajtái szinte mind, a nincstelen nép soraiból származnak és csak ritkán kapnak több fizetést, mint a proletárok. Mégis nagy buzgón játsszák a besúgó szerepét, szolgálnak és hallgatóznak, ők az állam körmei és fogai. Az államé, amely nem más, mint olyan csalók és kizsákmányolók hordájának politikai szervezete, akik ezen hatalmi és zsarnoki elnyomórendszer nélkül egyetlen napot sem élne meg, hogy el ne söpörné a kiszipolyozott és kifosztott nép felháborodása és jogos dühe.
A legtöbb régebb óta fennálló államban ez a rendszer külső formájában is élesen körvonalazódott. Az egész állami fegyelmi apparátus monarchikus vezetésben koncentrálódott, amely reprezentánsai, „Isten kegyeltjei”, ugyanakkor minden gazság netovábbjai. Bennük testesül meg az uralkodó osztály minden vétke, s bűne egészen a legszörnyűbbekig. Kedvenc időtöltésük a tömegmészárlás (háború); ha lopnak (márpedig ezt gyakran megteszik), akkor rögtön egész országokat, a milliókból százakat, sőt ezreket vesznek el. A nagy méretű gyújtogatás csak rémtetteik megvilágítására szolgál. Az a kényszerképzetük, hogy az emberiség semmi másra se jó, mint hogy szembeköpjék. Legfeljebb arra veszik a fáradságot, hogy országaik legszebb lányait és asszonyait állati vágyaiknak kiszolgáltassák. A többieknek joguk van „alattvalóként felfordulni”.
Ez a közvetlen sarc a koronás rablógyilkosoknak Európa szerte évi 200 millió márkát jövedelmez. Gyermeke a militarizmus, eltekintve a belőle fakadó anyagi és vérveszteségektől, évente további 4000 millió márkába kerül és ugyanekkora az az összeg, amelyet a 80 000 milliós állami adósságok kamata tesz ki és amelyet ezek a gazemberek viszonylag rövid idő alatt teremtettek. Ugyanígy a monarchizmus Európában évi 8200 millió márkába kerül, azaz több mint 10 millió munkás, vagyis 50 millió ember kenyéradójának a bére!
Amerikában a monarchisták helyét a monopolisták töltik be. És ha az Egyesült Államok állítólagos „szabad” köztársaságának monopolizmusa csak olyan mértékben is fejlődik tovább, mint az elmúlt huszonöt évben, akkor már csak a levegő és a napfény úszhatja meg a monopolizálódást. Az USA-ban 500 millió földterület, ami kb. hatszorosa Nagy-Britannia és Írország területének, mindössze egy emberöltő alatt került részben a vasúttársaságok, részben a nagybirtokosok (az európai arisztokrácia leszármazottai) kezére. Néhány évtized alatt Vanderbilt egyedül 200 millió dollárt vágott zsebre. Rablótársainak néhány tucatja mindent megtesz azért, hogy behozza őt. San Franciscót mindössze harminc évvel ezelőtt alapították és mára már 85 milliomos él ott! A hatalmas nagyszerű országban, melyben a „köztársaság” eddig alig száz évet élt meg, már egyetlen eddig felfedezett szén-, olaj-, és nemesfémlelőhely sincs a nép kezében, hanem mind egy maréknyi rámenős kalandor és rafinált gazember tulajdonába került.
Ezen tőzsdekirályok, vasúttulajdonosok, szénbárók és iparmágnások befolyásával szemben a „nép szuverenitása” csak üres szólam. Ezek a fickók zsebre vágták az egész Egyesült Államokat és ami az úgynevezett „szabad” törvénykezést és szavazati jogot illeti, hát az csak puszta maskarádé.
Ha már az élő fával ez történik, mit várhatunk a korhadt gerendától? Ha az ifjú amerikai „köztársaság” ily rövid idő alatt tőkés eszközeivel képes volt eltékozolni kimeríthetetlen természeti kincseit, akkor miért csodálkozunk azon, hogy hasonló okokból kifolyólag milyen következmények áldozata lett az elaggott, berozsdásodott Európa?!
Tényleg úgy tűnik, mintha az amerikai „köztársaságnak” átmenetileg semmi más kultúrtörténeti küldetése nem lett volna, mint hogy az Atlanti-óceánon innen és túl élőknek durva tényekkel bebizonyítsák, hogy mily undorító szörnyeteg a tulajdonfenevad és hogy sem a föld adottságai, sem az ország mérete, de még a politikai és társadalmi formák sem képesek befolyásolni ennek a ragadozónak az alattomosságát. Még akkor sem, ha annál veszélyesebbnek mutatkozik, minél kisebb szükségét érzi természet adta individuális kapzsiságának. A dolgozó emberiség ebből levonhatja azt a következtetést, miszerint ezt a szörnyeteget sem megszelídíteni, sem veszélytelenné, sem pedig közhasznúvá tenni nem lehet. Csakis egyetlen ellenszere létezik: könyörtelenül, irgalmatlanul és maradéktalanul el kell pusztítani!
Békés megoldásban senki se reménykedjen; a proletariátus legfeljebb gúny és nevetség tárgyává válhat akkor, ha gyermeteg módon petíciókkal, szavazatokkal és jámborságával akarja halálos ellenségét tiszteletben tartani.
Néhányan azt állítják, hogy a nép felvilágosodása változást hoz majd. Önmagában véve ez a megoldás is csak üres frázis marad, mert az egész nép felvilágosodása csak akkor lehetséges, ha a jelenlegi akadályokat elhárítjuk. Ez pedig nem történhet meg anélkül, hogy a mai rendszert teljesen egészében meg kell semmisíteni.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ez irányba nem történhet illetve nem kell történnie valaminek. Nem! Aki a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát felismeri, az köteles felemelnie hangját annak érdekében, hogy a nép figyelmét felhívja erre. De óvakodnia kell attól, hogy célját tudálékos értekezések útján érje el. Hagyjuk meg ezt a tudomány tiszteletreméltó férfiúinak, akik ily módon az úgynevezett „művelt világ” nevében eltávolítják a humanitás sminkjét a ragadozó undorító pofájáról. Az a nyelv, amelyet a proletariátusnak meg kell értenie, egyszerűnek és erőteljesnek kell lennie.
Akik így tesznek, azokat örökké az uralkodók csürhéje mint lázadókat fogja gyűlölni és üldözni. Ebből láthatjuk, hogy az egyedül lehetséges és gyakorlati felvilágosításnak lázító jellegűnek kell lennie. Lázítsunk tehát!
Mutassuk meg a népnek, hogyan szedik rá a tőkések a munkásokat, hogyan próbálják meg a pártok, a sajtó és a csuhások megfosztani a proletárokat értelmüktől, hogyan állítják pellengérre őket nyomorúságos bér fejében, hogyan gyötrik őket halálra – míg végül el nem veszítik türelmüket. És akkor fel fognak lázadni és elpusztítják ellenségeiket.
A proletariátus forradalma, a szegények gazdagok elleni háborúja az egyetlen út, amely a felszabaduláshoz vezet.
Egyesek azonban kételkednek abban, hogy a forradalmak csak úgy maguktól robbannak ki. Ez így is van, de fel lehet rá készülni úgy, hogy a nép figyelmét felhívjuk a küszöbön álló eseményekre és hangsúlyozzuk a felkészülés fontosságát.
A kapitalista fejlődés – állítják a teoretikusok – a mindenkori kispolgárság kiirtása felé halad és mielőtt még létrejönnének a társadalmi forradalom előfeltételei, eléri a csúcspontját és továbblépése lehetetlenné válik. Általános nagyipari termelés és a vidéki nagyüzemi termelés csak akkor lesz lehetséges, ha a társadalom kommunista alapokon szerveződik meg és ha – ami ez utóbbi esetben magától értetődik – a technika fejlődésével a munkaidő rövidülése és a fogyasztás növekedése is lépést tart.
Ez könnyen megérthető:hiszen a nagyüzemben tízszer, illetve sok esetben százszor annyit termelnek, mint amennyit az illető munkások egyenértékű áruból elfogyasztanak. Ez idáig a fölösleg azért nem tűnt fel, mert az úgynevezett „nyereség” legnagyobb része újbóli tőkebefektetésre került és mert a fejlettebb ipari államok áruk tömegeit exportálták a kevésbé fejlett országokba. De most hirtelen elakadt ez a folyamat. Az iparosodás mindenütt óriási előrelépéseket eredményezett, mivel együtt jár a folyamatos export és import és ezért egyre kevésbé kifizetődőek az újabb és újabb tőkebefektetések, sőt az ilyen körülmények között szinte lehetetlennek tűnnek. Ennek a tarthatatlan helyzetnek köszönhetően irtózatos méretű világgazdasági válság veszi majd kezdetét.
Így hát minden megérett a kommunizmusra. Mindössze ellenségeit, a tőkéseket és segítőtársaikat kell megsemmisíteni. A küszöbön álló válság bekövetkeztekor a nép készen fog állni a harcra. És akkor majd az lesz a döntő, hogy meg van-e a megfelelően képzett forradalmi mag és hogy rendelkezik-e azokkal az eszközökkel, amelyekkel kikristályosíthatja maga körül a munkanélküliségtől és nyomortól elgyötört néptömegeket, hogy erőszakosan célba vegyék a fennálló rend szétzúzását.
Munkálkodjunk tehát mindannyian a forradalomért, addig míg nem késő! A nép vérszívói és zsarnokai fölött aratott győzelem nem maradhat el!
Forrás: http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/johann-most/tulajdonbestia.html
JOHANN MOST: ISTENPESTIS
„Ha isten létezne, meg kellene őt semmisíteni!”
Az összes elmebetegség közül, amivel az ember „sötét vágyaiban” szisztematikusan megfertőzte az agyát, az istenpestis a legvisszataszítóbb.
Minthogy mindennek története van, így ennek a járványnak is megvan a magáé. Kár, hogy ennek a történelmi folyamatoknak semmi köze sincs ahhoz az – általában historizmusból gyakran következő – fejlődéshez, melynek során az ostobaságból valami értelmes dolog jön létre. Az öreg Zeusz és alteregója Jupiter, még aránylag rendes, vidám, azt is mondhatnánk, hogy viszonylag felvilágosult fickók voltak az istenségek családfáján megjelenő legifjabb hármasiker-ivadékokhoz képest, amelyek közelebbről megnézve brutalitásban és kegyetlenségben bízvást vetekszenek Sade márkival.
A nyugdíjazott és leváltott istenekkel tulajdonképpen nem is perlekedni, hiszen már semmiféle kárt nem okozhatnak. De a még posztjukon álló égi üzérkedőket és a menny pokoli terroristáit kíméletlen kritika alá vetjük, mígnem megszégyenülten harcképtelenné nem válnak.
A keresztényeknek hármas istenségük van, míg elődeik a zsidók megelégedtek egy egyszerűvel. Egyébként mindkét nemzettség igen vidám társaságot alkot. „A régi és új testamentum” képezi számukra minden bölcsesség forrását, így aztán kénytelen-kelletlen vagyunk elolvasni ezeket a „szentírásokat”, hogy átláthassuk és nevethessünk rajtuk.
Ha ezeknek az istenségeknek csak a „történetét” ragadjuk is ki, már az elegendő az egész tökéletes jellemzéséhez. Röviden a következőről volna szó:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Előtte ugyanis az általános semmiben ücsörgött, ami persze rendkívül józan gondolkodásra vall; mármint hogy isten létére ott unatkozott. És mivel egy isten számára csekélység világokat elővarázsolni a semmiből – amint egy bűvész tojásokat és ezüsttallérokat ráz ki az ingujjából -, úgy „teremtette” meg ő is „eget és a földet”. Később helyükre tette a „Napot, a Holdat és a csillagokat” is. Bizonyos eretnekek, akiket csillagászoknak hívnak már rég megállapították, hogy a Föld nem az univerzum középpontja, még csak soha nem is lehetett az, de még csak nem is létezett azelőtt, hogy a Nap, amely körül forog, létrejött volna. Ezek az emberek rámutattak arra, hogy abszolút ostobaság a Napról, Holdról és a csillagokról, valamint ezekkel szemben a Földről úgy beszélni, mintha ez utóbbi az előzőekhez képest valami egészen speciális, felsőbbrendű dolog lenne. Rég beleverték az összes iskolás fejébe, hogy a Nap is csak egy csillag, és a Föld a Nap kísérője illetve a Hold a Föld úgynevezett kísérője; valamint azt, hogy a Föld a világmindenségben közel sem játszik kiemelkedő szerepet. Éppen ellenkezőleg, mindössze egy napfényben lebegő porszemcse.
De miért is érdekelne egy istent az asztronómia? Ő azt teszi amit akar; fütyül a tudományra és logikára. Ezért aztán a Föld megteremése után először a világosságot hozta létre és csak utána a Napot. Manapság, már egy hottentotta is tudja, hogy a Nap nélkül nem lenne a földön fény; de az Isten – nos, hát ő nem is hottentotta.
No de nézzük csak tovább! A „teremtés” eddig egész sikeresnek mondható, de még nem volt valódi „élet ebben a kis porfészekben”. A Teremtő szórakozni is akart. Ezért aztán létrehozta az embert. De érdekes módon eközben eltért az előzőleg alkalmazott gyakorlattól. Ahelyett, hogy ezt a „teremtményt” egy egyszerű „Legyen!” felkiáltással hozta volna létre, rendkívül sokat teketóriázott. Egy egészen prózai agyaggombócot vett a kezébe, „saját képére” megformázott belőle egy férfialakot és „lelket lehelt belé”. De mivel az Isten mindentudó, jóságos, igazságos – egyszóval maga a szeretetreméltóság – így eszébe jutott, hogy ez az Ádám, így nevezte el gyártmányát, egyedül módfelett unatkozni fog. (Talán még emlékezett saját unalmas létére a semmi közepén.) Így aztán csinált egy kedves, bájos kis Évát. Időközben rájött, hogy az agyaggombócok megmunkálása igencsak tisztátalan dolog egy isten számára, ezért újabb gyártási módszerhez folyamodott. Kivette Ádám egyik bordáját és ezt – a gyorsaság nem boszorkányság, főleg nem egy isten számára – egy helyes ki fehérnéppé változtatta. Hogy később a kivett bordát pótolta-e, vagy az operáció után Ádámnak féloldalas emberként kellett-e mászkálnia, arról már nem szól a fáma.
A modern természettudomány megállapította, hogy az állatok és növények több millió év során fejlődtek ki az egyszerű protoplazmakezdeményből ily sokféle alakzatban. Továbbá azt is megállapította, hogy az ember nem több, mint ennek a fejlődésnek a legtökéletesebb produktuma, és hogy nemrég még a szó legszorosabb értelmében véve is nagyon állatias külsővel rendelkezett, sőt még beszélni sem volt képes. Ezenkívül azt is megállapította, hogy az ember – és minden más feltételezés kizárható – alacsonyabb rendű állatfajoktól származik. A természettudomány Istent az emberi tákolmány megteremtésével való hencegése miatt teljesen együgyű Háry Jánosként kezeli. De mit számít mindez? Isten nem tűri a tréfát. Mindegy neki, hogy történetei tudományosan hangzanak-e avagy bárgyú fecsegésként értékelhető – megparancsolja, hogy az emberek higgyenek benn, mert ha nem, akkor elviszi őket az ördög (aki a konkurenciát képviseli) és ez utóbbi rendkívül kellemetlen dolog. A pokolban ugyanis nemcsak, hogy állandó sírás, fogaknak csikorgatása zavarja a nyugalmat, hanem örök tűz is ég, egy fáradhatatlan féreg mardossa a lelkünket és minden iszonyúan bűzlik a szuroktól és kéntől. Ennek van kitéve a szerencsétlen lélek. Földi léte végén elhagyott húsát masszává főzik; rég kihullott fogai vacognak; üvölt, pedig se torka, se tüdeje; orr hiányában is érzi a rettenetes bűzt – és ráadásul mindezt az örökkévalóságig. Micsoda pokoli történet!
Isten tulajdonképpen – ahogy ő maga is nyíltan bevallja saját szerzeményű krónikájában, a Bibliában – módfelett szeszélyes és bosszúálló típus; a zsarnokság mintapéldánya. Alighogy megteremtette Ádámot és Évát, mindjárt egyértelmű volt számára, hogy ezt az egész bagázst igazgatni kell; ezért kiadott egy büntetőtörvénykönyvet. Ez pedig kategorikusan kimondja: „Nem ehettek a tudás fájáról!” Azóta sem élt a földön olyan koronás vagy koronázatlan zsarnoki fő, aki ne adta volna ki a népnek ugyanezt a parancsot.
Ádám és Éva azonban megszegte ezt a tilalmat. Ezért kiutasították őket a paradicsomból és életfogytiglan tartó illetve minden utánuk következő nemzedékre átruházandó kemény munkára ítéltettek. Évát ezenkívül megfosztották „alapvető polgári jogaitól” azzal, hogy Ádám cselédjévé deklarálták, akinek mindenben engedelmeskednie kellett. Továbbra sem kerültek ki azonban az isteni hatósági felügyelet alól. És csakugyan, Isten példát szolgáltat minden földi zsarnoknak, akik magukénak tulajdonítják Isten földi helytartójának szerepét és hozzá hasonlóan – folytatva művét – ugyancsak képtelenek arra, hogy bármit is tegyenek a világ siralomvölgyé változtatásán kívül.
Az Isten emberek ellen irányuló szigora mégsem használt semmit. Minél inkább sokasodtak, annál gyalázatosabban viselkedtek. És hogy milyen gyorsan ment végbe ez a szaporodás, azt már Káin és Ábel történetében is megfigyelhettük. Amikor utóbbit agyonverte bátyja, Káin elment „egy idegen országba” és ott magához vett egy nőt. Hogy ez „az idegen ország” az ott található nőkkel honnan került elő, azt drága istenünk elfelejtette lejegyezni, ami persze nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy mennyi dolga volt akkoriban.
Végül betelt a pohár! Isten elhatározta, hogy az egész emberiséget kiírtja, méghozzá a víz segítségével. Csak néhány embert mentett ki, hogy még egyszer megpróbálkozzon velük: de szerencsétlenségére – minden bölcsességétől eltekintve – megint melléfogott, mert Noé, a megmentettek főnöke, hamarosan egy iszákos disznóvá vált, akinek a fiai egymással „malackodtak”. Mi jót is várhatunk egy ilyen züllött családtól? Az emberiség újra benépesítette a földet, és lassanként megint elszaporodtak azok az „akasztófavirágok”, és „bűnös lelkek”, akikről az ismer Mecklenburgi Daloskönyv oly sok gonosz dolgot énekel meg.
Isten majd megpukkadt a mennyei haragtól, hogy egyetlen példaszerű helyi fenyítése – mint például egész városok szurok és kén általi kiirtása – sem ért egy fabatkát sem. Így aztán elhatározta, hogy az egész csőcseléket gyökerestül írtja ki, amikor is egy igazán különös esemény újra megenyhítette. Különben már az egész emberiségnek rég vége lenne.
Egy napon ugyanis feltűnt egy bizonyos „Szentlélek”. Úgy érkezett, mint a „messziről jött vándor”, senki sem tudja, hogy honnan. A Biblia írója (vagyis Isten) csak annyit volt hajlandó közölni, hogy ez maga a Szentlélek. Eddig ugyanis átmenetileg mindössze egy kettős istenséggel volt dolgunk. Ennek a szentléleknek az jutott az eszébe, hogy egy hím galamb képében ismeretséget köt egy Mária nevű, kétes hírű nőszeméllyel. Szíve választottja egy édes órán „árnyékba borította” és láss csodát, a leány egy fiúcskát szült, miközben, ahogy az Isten a Bibliában nyomatékosan hangsúlyozza, a szüzességben semmiféle kár sem keletkezett. Az imént említett isten Atyának hívatta magát, ugyanakkor biztosított mindenkit afelől, hogy nem csak a „Szentlélekkel”, de magával az isten fiával is azonos. Gondoljunk csak bele! Az apa volt a saját fia, a fiú a saját apja és ketten együtt még Szentlélekként is szerepeltek. Így nézett ki a „szentháromság”.
No, te szegény emberi agy, kitartás, mert ami most következik, az még egy lovat is taccsra tenne! Tudjuk, hogy isteni Atyánk elhatározta, hogy az egész emberi csőcseléknek jól ellátja a baját. Isten fia viszont nagyon sajnálkozott efelett. Végül is Ő (akit eddig az Atya néven ismertünk), magára vette az emberek összes bűnét és hogy apja (aki ugyanakkor a Fiú is) dühét csillapítsa, hagyta, hogy a megváltásra váró csőcselék halálra gyötörje – persze mindezek után épen és egészségesen szállt föl a mennybe. A Fiúnak (aki egyben az Atya) eme önfeláldozása olyan pokoli örömet szerzett az Atyának (aki maga a Fiú is), hogy rögtön általános amnesztiát hirdetett ki, melynek egy része ma is érvényben van.
Ez volt a „Szentírás” történeti része. Az egész badarság láthatóan olyan körítéssel van tálalva, hogy azok akiket már kellőképpen elbutítottak megemésztéséhez, fogékonyak legyenek minden őrültségre.
Ehhez tartozik mindenekelőtt az ember halál utáni megjutalmazása illetve büntetése is. Már rég bebizonyították tudományosan, hogy nem létezik testen kívüli lét, hogy az amit a vallás svindlerei „léleknek” neveznek, nem más, mint a gondolkodásra szolgáló szervünk: az agyunk, amely eleven érzékszerveink segítségével ingereket vesz fel és ezek alapján működik; éppen ezért a halál beálltának pillanatában ez a jelenség is elmúlik. De miért is törődnek az emberi értelem halálos ellenségei a tudományos kutatás eredményeivel? Hát csak azért, hogy ne engedjék beszivárogni ezeket a nép közé. Így aztán az emberi „lélek” örök életéről prédikálnak. És jaj annak a „túlvilági léleknek”, amely – még „evilági testben” – nem tartotta be pontosan az „isteni” parancsolatokat! Isten földi helytartói ugyanis figyelmeztetnek arra, hogy a „mindenkinél jogosabb, igazságosabb, könyörületesebb, irgalmasabb, ecetéra Isten állandóan szaglászik utánunk és a legutolsó csirkefogó sorsát is figyelemmel kíséri; az emberek minden egyes ballépését feljegyzi az egész világot nyilvántartó kartotékába. Egyébként is eléggé fura szerzet. Megkívánja ugyanis, hogy minden újszülött gyermeket hideg vízzel locsoljanak le (kereszteljenek meg) az ő tiszteletére – habár a gyerek ettől könnyen náthás is lehet – pokoli örömet szerez neki az, amikor számtalan birka-hívő litániákat béget hozzá akól-templomaiban, vagy amikor híveinek legbuzgóbb tagjai szüntelenül ájtatos macskazenét nyivákolnak és minden lehető, illetve lehetetlen dolgot kunyerálnak (imádkozva) tőle; véres háborúkba keveredik és hagyja, hogy a győztesek „hadistenként” imádják és tömjénezzék, mégis rettentően felbőszül azon, ha valaki kételkedik a létében vagy ha egy katolikus ünnepnapon húst eszik illetve nem tisztul meg „bűneitől” rendszeres gyónás alkalmával. Azon is feldühödik, ha egy protestáns nem veti meg a katolikusok által melegen ajánlott szent csontokat, szent lepleket és Madonna-képeket vagy ha nem savanyú ábrázattal, szemforgatva, görnyedt háttal és imára kulcsolt kézzel jár-kel a világban. Ha egy ember bűnös lélekkel hal meg, úgy a „kegyes Isten” olyan büntetést szab ki rá, amelyhez képest bármely megvesszőzés és korbácsütés, bármely börtön, száműzetés vagy a vérpad kínszenvedései és bármely földi zsarnok által kieszelt kínzás is valóságos érzéki gyönyörnek tűnhet. Ennek az „Istennek” vadállati kegyetlensége minden olyat felülmúl, amely a söpredékek földjén valaha is megtörtént, illetve megtörténhet.
Fegyházát a poklot már ismerjük, hóhéra az Ördög, ítéletei „életfogytiglan” szólnak. Legfeljebb kevésbé súlyos esetekben kegyelmez meg a deli8kvensnek, feltéve, ha az illető jó katolikusként hal meg. Az ilyen esetekben irányozza elő a „tisztítótüzet”, amely kb. annyiban különbözik a „pokoltól”, mint Poroszországban a börtön, a fegyháztól: csak viszonylag rövid ideig ott tartózkodók vehetik igénybe, no és valamivel lazább a fegyelem. Mindazonáltal itt is, ott is csak égeti a tűz az ember talpát. Az úgynevezett „halálos bűnöket” sosem tisztítótűzzel bünteti, hanem csakis a pokolba való száműzetéssel. Ilyen például az „istenkáromlás”, melyet mindegy, hogy szóban avagy gondolatban követnek-e el. Ez annyit jelent, hogy Isten ebben a vonatkozásban nemcsak hogy a sajtó- és szólásszabadságot nem tűri, de a még kimondatlan gondolatok is sértik. Ezzel a ripacs viselkedéssel már önmagában is túltesz bármely valaha élt despotán, legyen az a legalávalóbb is. De ami büntetéseinek módját és időtartamát illeti, az még az előzőeket is túlszárnyalja. Ez az isten tehát a lehető legborzalmasabb szörnyeteg, amit emberi agy csak elképzelni képes.
Viselkedése annál is inkább gyalázatosabb, mivel azt állítja magáról, hogy az egész világot és magának az emberiségnek is egész magatartását az ő „isteni gondviselése” irányítja. Így hát olyan cselekedetekért gyötri az embereket, amelyeknek ő maga az okozója! Mily kedvesek szívünknek minden idők földi zsarnokai, ezzel a szörnyeteggel szemben!
De ha istennek úgy tetszik, hogy az embereknek – persze saját fogalmai szerint – szép élete és halála legyen, hát akkor jön csak az igazi kínszenvedés. Az ígért mennyország ugyanis, ha jobban szemügyre vesszük, még istentelenebb hely, mint maga a pokol. Ott az embereknek nincs semmiféle szükséglete, mert mindig elégedett, anélkül, hogy előzőleg kielégítés iránt bármiféle igénye is felmerült volna. De mivel az igények fölmerülése és a dolgok megszerzése nélkül nem létezhet élvezet, így a mennyországban való élet igencsak élvezetmentes. Az ember belesüllyed az Isten örökké tartó szemlélésébe, mindig ama bizonyos hárfák zengik ugyanazt a dallamot, állandóan csak „az új dalt, szép dalt” énekelgetik, még ha nem is a „részeges tengerészről” szólót, de hát ez sem szórakoztatóbb. Az unalom legfelsőbb fokát élheti át. Akkor már inkább a magánzárka!
Nem csoda, hogy azok akik elég gazdagok és hatalmasok ahhoz, hogy a földi paradicsomot élvezhessék, Heine szavai után nevetve így kiáltanak: „A mennyországot meghagyjuk az angyaloknak és a verebeknek.”
És mégis a gazdagok és hatalmasok azok, akik ezt az egész isteni gyengeelméjűséget és vallási mámort létrehozták és támogatják. Ez ugyanis határozottan az ő ügyüket szolgálja.
Igen, hiszen mind az uralkodó, mind a kizsákmányolt osztályok életében igen meghatározó jelentőségű az, hogy a népet vallási butításnak vetik-e alá avagy sem. A vallási őrületen áll vagy bukik a hatalom. Az ember minél inkább kötődik a valláshoz, annál nagyobb a hite. Minél nagyobb a hite, annál kevesebb a tudása. Minél kevesebb a tudása, annál jámborabb. Minél jámborabb, annál könnyebben lehet uralkodni felette! Ez a gondolatmenet mindig is közkeletű volt minden kor és ország zsarnokai körében, ez6ért léptek mindig szövetségre a csuhásokkal. Az emberiség ellenségeinek e két fajtája között alkalmanként adódó viták csak a hatalomért folyó „családi” perpatvarnak számítanak. Minden csuhás tudja, hogy máris leszerepelt, mihelyt a „felső tízezer” megvonja tőle támogatását. Egyetlen gazdag és hatalmas előtt sem titok, hogy az embert csak úgy lehet szolgaságban tartani és kizsákmányolni, ha bármely egyház fekete mágusai elegendő rabszolgalelkületet tudnak plántálni a néptömegek szívébe, a földet „siralomvölggyé” tudják változtatni számukra; beléjük tudják nevelni azt az „isteni” parancsolatot, hogy „Vesd alá magad a felsőbb hatalomnak!” és be tudják etetni őket azzal az állítólagos extra kolbásszal, amit a halál után következő ismeretlen fellegvárában sütögetnek.
Windhorst, a fő-fő jezsuita, a német Reichstag egyik gyűlésén a harc hevében elég egyértelműen bevallotta, hogy hogyan gondolkodnak erről a világ szélhámosai és gazemberei.
„Ha a nép hite összeomlik”- mondta – „akkor nem lesz képes többé elviselni a nyomort és fel fog lázadni.” Ez a kijelentés elég egyértelmű volt és minden munkásnak el kellett volna gondolkodnia rajta, meg kellett volna hökkennie, ha – hát igen! – ha nem lettek volna annyian oly mértékben vallási korlátok közé szorítva, hogy már nem voltak képesek nyitott fülekkel meghallani és felfogni egészen egyszerű dolgokat.
A papok, vagyis a despotizmus fekete csendőrei, egyébként nem mindig fáradoznak túlzottan azon, hogy a vallásos magatartást háttérbe szorulását föltartóztassák, pedig tudvalevően ők maguk is majd megszakadnak a röhögéstől, ha arra gondolnak, hogy mennyi ostobaságot prédikálnak össze jó fizetség fejében.
Az emberi agy elfuserálói évezredeken át tartották fenn rémuralmukat, amely nélkül a vallási tébolynak már rég vége szakadt volna. Akasztófa és kardél, tömlöc és láncok, méreg és tőr, orvgyilkosság és bírósági végzés – ezek voltak az eszközök annak a tébolynak az életbenntartásához, amely az emberi történelem egyik örök szégyenfoltja marad. Százezrek pörkölődtek meg lassanként „Isten nevében” a máglyák lángjai között, csak mert bűzösnek találták a bibliai szemétdombot.
Emberek millióit kényszeríttették arra, hogy hosszas háborúkban egymást csépeljék, egész földeket pusztítsanak ki és miután mindenkit lemészároltak és mindent felégettek, pestist hozzanak az emberiségre és mindezt csak azért, hogy ezzel életben tartsák a vallást. A legrafináltabb kínzásokat a csuhások és cinkosaik eszelték ki, amikor elkerülhetetlenné vált, hogy a földi gonoszságaikkal megrémítsék és újra a vallásosság mezejére tereljék azokat, akik nem féltek többé Isten haragjától.
Bűnözőknek nevezik azokat, akik mások karját vagy lábát megcsonkítják. Hogyan tituláljuk akkor azokat az embereket, akik mások agyát pusztítják és ha ez nem sikerülne, akkor egész testük minden porcikáját teszik tönkre válogatott kegyetlenséggel!?
Az ugyan igaz, hogy ezek a senkiháziak ma már nem képesek a hagyományos úton űzni rablóiparukat, még akkor sem, ha istenkáromlási perek és ehhez hasonlók még mindig akadnak. Éppen ezért egyre többet próbálkoznak azzal, hogy alattomos módon családokat, nőket és gyerekeket befolyásoljanak pl. az iskolai tanításban való visszaéléssel. Álszenteskedésük semmit sem veszített fényéből, sőt még vakítóbbá vált. Még magát a sajtót is igen nagy százalékban hatalmukba kerítették, amikor rájöttek, hogy nem képesek a könyvnyomtatást mint olyat kiirtani a világból.
„Ahová csuhás lép, ott tíz éven át többé fű nem terem” mondja egy régi közmondás. Ez más szavakkal ennyit jelent: az olyan ember gondolkodása, aki egyszer a csuhások karmai került, sokáig nem lesz termékeny újra. Agyi gépezete elakad és vallási nyüvek, illetve isteni férgek tekeregnek fejében agytekervények helyett. Egy kergekórban szenvedő birkához válik hasonlatossá.
Ezeket a szerencsétleneket életcéljuktól fosztották meg és ami még borzasztóbb, a tudomány és a felvilágosultság, a forradalom és szabadság ellenségeinek csatlósaivá váltak. Ahol új láncokat kell kovácsolni az emberek számára, ők máris ott teremnek, hogy bárgyú tudatlanságukban megszállottként lássanak hozzá a piszkos munkához. És ha gátat kell vetni a fejlődésnek – akkor ezek a hottentották szükség esetén tömegesen vetik magukat a haladás útjába. Ha valaki ezért arra szánja el magát, hogy kikúrálja ezt az emberiséget, úgy nem csak hogy az érintettekkel tesz jót, de egy olyan rákfenét is kiirthat, amelytől az egész nép szenved és amelyet végül is mindenképp teljes egészében kell megsemmisíteni, már amennyiben a világot végül az ember által lakható hellyé akarja tenni, s nem pedig meghagyni az istenek és ördögök játszóterének, akik gyalázatos módon bánnak az emberekkel.
Tehát űzzük ki a vallást a fejekből és le a papokkal! Ez utóbbiak azt szokták hangsúlyozni, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ám legyen! Használjuk fel most ezt az elvet ellenük! Célunk az emberiség megszabadítása mindenféle rabszolgaságtól, a társadalmi szolgaság igájából, valamint a politikai zsarnokság bilincseitől és nem kevésbé, mindenekelőtt a vallási sötétség átkától.
Ezen nemes cél érdekében minden egyes eszközt jogosnak kell tekintenie annak, aki valódi emberbarátnak tartja magát és minden kínálkozó alkalommal élnie is kell vele. Az összes hitetlen elhanyagolja kötelességét, ha a nap minden percében nem követ el minden tőle telhetőt a vallás aláásása érdekében. Azok aki megszabadultak az istenhit igájából, de mégsem harcolnak – ahol és amikor csak lehetőségük van rá – a csuhások ellen, saját ügyük árulóivá válnak. Tehát harcoljunk a fekete csőcselék ellen! Lázítsunk a tévútra vezetők ellen és világosítsuk fel a tévútra vezetetteket! Állítsuk hát szolgálatukba a gúny tárgyait, a tudomány fáklyáiként!
De mindenekelőtt ne tűrjük csendben, hogy a mozgalmon belül isteni szólamokat zengedezzen vagy a vallásosságról fecsegjen. A társadalmi forradalomtáborában – és minden ami ezen kívül áll, az reakciós – éppúgy nincs helye isteni ostobaságoknak, mint ahogy a monarchikus agitációnak vagy a magántulajdon megszépítéséről szóló meséknek sincs.
Jól jegyezzük meg: minél „rendesebb” embereknek tűnnek azok, akik az egész vallási zöldséget bele akarják keverni a munkások törekvéseibe; minél jobb hírnévnek örvendenek, annál veszélyesebbek. Aki az isteni szélhámosságot bármely formában is prédikálja, az csak egy bárgyú alak vagy egy gazember lehet. Egyik fajta sem alkalmas az ügy előbbre viteléhez, mivel az ügy csak úgy érheti el célját, ha teljes egészében a tudományos felvilágosultság magaslatán áll és védelmezői „tisztességes magatartásának” örvend. Az opportunista politika nem nevezhető egyszerűen rossznak, az már bűntett. Ha a munkások eltűrik, hogy bármely csuhás beavatkozzon ügyeikbe, akkor nemcsak hogy hagyják magukat áltatni és becsapni, de el is adják magukat és árulóvá válnak.
Amennyire magától értetődő az, hogy a proletariátus fő harca a kapitalizmus ellen folyik és így az erőszakgépezet, az állam elpusztítását kell céloznia, éppoly egyértelmű, hogy ebben a harcban az egyházat sem szabad figyelmen kívül hagyni. A vallást szisztematikusan a nép körein belül kell aláásni, ha azt akarjuk, hogy végre tudatára eszméljen, mert e nélkül nem lehet a szabadságot kivívni. A butáknak és elbutítottaknak, már amennyiben még észre téríthetőek, fel kell tenni a következő kérdéseket:
Ha isten azt akarja, hogy ismerjék, szeressék őt és féljenek tőle, miért nem mutatja meg magát? Ha olyannyira jóságos, mint ahogy azt a csuhások állítják, miért kell félni tőle? Ha úgyis mindent tud, akkor miért terheljük csip-csup magánügyeinkkel és imáinkkal? Ha mindenütt jelen van, akkor minek neki templomot építeni? Ha igazságos, akkor miért gondolják az emberek, hogy meg fogja őket büntetni azokért a gyengeségekért, amiket ő maga teremtett? Ha az emberek csak Isten akaratából tesznek jót, akkor mi oka lenne rá, hogy megjutalmazza őket ezen tettekért. Ha mindenható, akkor hogyan engedheti meg, hogy káromolják őt? Ha viszont mindez értelmünkkel fel nem fogható, akkor minek foglalkozunk vele egyáltalán? Ha tudomásunknak kellene lenni arról, hogy Isten létezik akkor minek lődörög egyedül a sötétben? stb. Az ilyen kérdések hallatán a hívő ember csak bámul majd mint Bálám szamara.
Minden gondolkodó embernek el kell ismernie, hogy még sohasem sikerült semmiféle bizonyítékot szolgáltatni Isten létezésére. Ezenkívül a legkisebb mértékben sincs szükség arra, hogy Isten létezzen. Amennyire már most ismerjük a természeti sajátosságokat és törvényeket, aszerint Isten léte ezen kívül, illetve belül teljességgel céltalan, fölösleges és ezért abszolút tarthatatlan. „Erkölcsileg” pedig még annyi értelme sincs.
Van egy nagy birodalom, amelyet egy olyan uralkodó kormányoz, akinek módszerei teljesen összezavarják alattvalói szellemét. Azt akarja, hogy ismerjék, szeressék, tiszteljék és minden arra megy ki, hogy a róla alkotott képet összezavarja. A hatalmába kerített népeknek csak elképzelései lehetnek láthatatlan lényének jelleméről és törvényeiről, miniszterei közlései alapján; viszont ez utóbbiak is bevallják, hogy ők maguk sem tudnak fogalmat alkotni mesterük kilétéről, hogy akarata kifürkészhetetlen, szándékai és tulajdonságai megfejthetetlenek; így aztán még saját szolgái sem tudják maguk közt eldönteni, hogy mi is legyen azokkal a parancsolatokkal, amiket ők Isten hangjaként közvetítenek. Birodalmának minden egyes tartományában másként hirdetik ezeket a parancsolatokat; egymást ócsárolják és az egyik csalással és az isteni parancsok meghamisításával vádolja a másikat. Az ediktumok és parancsolatok amelyeket hirdetniük kell, homályosak; olyan talányok, amelyeket az alattvalók – akik okulására szánták – nem képesek megérteni és megfejteni. A rejtőzködő uralkodó törvényei magyarázatra szorulnak és azok, amelyek pedig elmagyaráznak, sohasem egységesek; minden amit rejtőzködő életmódot élő fejedelmükről mesélnek, ellentmondások halma. Soha nem mondanak egy szót sem, aminek hazug voltát ne lehetne azonnal felfedni. Istent rendkívül jónak mondják, mégsem volt még egyetlen olyan ember sem a Földön, aki ne panaszkodott volna határozatai miatt. Végtelenül bölcsnek mondják, mégis egész birodalmában minden a józan ész és értelem ellen szól. Dicsőítik igazságosságát, mégis rendszerint alattvalóinak legjobbjait részesíti a legkevesebb jóban. Azt mondják, hogy mindent lát, mindenütt jelenvalósága mégsem segít rajtunk. Ő, mint a rend barátja, pedig államában minden a feje tetején áll, teljes a zűrzavar. Mindent a maga akaratából tesz, az események mégis ritkán felelnek meg terveinek. Mindent előre lát, mégsem tudja, mi fog következni. Nem hagyja büntetlenül, hogy őt magát megsértsék, mégis eltűri, hogy mindenki mást bántalmazzanak. Csodáljuk tudását, művei tökéletességét, művei mégis tökéletlenek és rövid életűek. Teremt, pusztít és megjavítja azt, amit csinált, anélkül, hogy művével elégedett lenne. Minden vállalkozásával csak hírnevét próbálja biztosítani, de célját, hogy mindenütt jó hírnévnek örvendjen, sohasem éri el. Ő állandóan alattvalóinak jólétén fáradozik, azok többnyire pedig még a legszükségesebbeket is nélkülözik. Rendszerint azok a legkevésbé elégedettek sorsukkal, akiket Isten a leginkább kegyeibe fogadott; szinte mind állandóan lázadozik egy olyan úr ellen, akinek jóságát tisztelik és csodálják, akinek bölcsességét dicsőítik és akinek parancsait szentesítik, de soha nem tartják be.
Ez a birodalom a világ; ez az uralkodó Isten; szolgái a papok; az alattvalók az emberek – szép kis kupleráj!
A keresztények istene különleges, mint ezt láttuk olyan isten, aki ígéreteket tesz – hogy aztán megszegje őket; egy isten, aki pestist és betegségeket hoz az emberekre azért, hogy jobbá tegye őket. Egy isten aki az embereket saját képére teremtette és mégsem ő a gonoszság forrása; egy isten aki látta, hogy amit teremtett az jó, de rögtön észre is vette, hogy rossz; egy isten aki előre tudta, hogy az emberek enni fognak a tiltott gyümölcsből, mégis ezért átkozta el az egész emberiséget. Egy isten aki olyan gyenge, hogy még az ördög is túljárhat az eszén, oly kegyetlen, hogy egyetlen földi zsarnok sem hasonlítható hozzá – ez a zsidó-keresztény mitológia istene.
Ő egy mindentudó kontár, aki az embereket tökéletesre teremtette, de nem tudta tökéletességüket megtartani; ő aki az ördögöt létrehozta, de nem volt képes uralkodni felette; ő a Mindenható, aki több millió ártatlant ítélt el néhányak hibái miatt: aki egy-két emberen kívül mindenkit kiirtott az Özönvíz által és egy új nemzedéket teremtett, amely egy cseppet sem lett jobb az előzőnél; ő aki Mennyországot teremtett a balgáknak, akik hisznek az Evangéliumban, és Poklot a bölcseknek, akik elvetik azt. Ő egy isteni sarlatán, aki magán a Szentlelken keresztül mutatkozott meg; aki önmagát küldte közvetítőnek önmaga és mások között. Akit ellenségei megvetvén és kigúnyolván egy keresztre szegeztek fel, mintha egy csűrkapuban függő denevér lenne; aki hagyta magát eltemetni, majd föltámadt halottaiból, meglátogatta a Poklot, majd életre kelve szállt fel a Mennybe és már ezerkilencszáz éve a saját jobbján üldögél, hogy majd a Feltámadáskor ítélkezzék élők és holtak felett, akkor amikor már nem lesznek élők. Ő egy iszonyatos zsarnok, akinek története vérrel íródott, mert ez a történet a borzalmak vallása.
Félre hát a keresztény mitológiával; félre a véres hit prédikátorai által kieszelt istennel! Ezek az apostolok a fontos semmi nélkül, amivel mindent magyaráznak, nem fognak többé bőségben dúskálni, alázatot prédikálni és pompában élni; nem fognak többé jámborságot prédikálni és gőgösen járni-kelni, hanem a felvilágosodás eljöttével a feledés tátongó mélyébe zuhannak majd. Félre hát a kegyetlen Szentháromsággal – a gyilkos Atyával, a természetellenes Fiúval és a buja Lélekkel! Félre a leleplezett agyrémekkel, amelyek nevében az embereket nyomorult rabszolgává aljasították és a hazugság mindenható erejével a földi szenvedésekből mennyei örömöket kovácsoltak. Félre azokkal, akik szent rögeszméjükkel megátkozták a szabadságot és boldogságot!
Isten mindössze a rafinált szélhámosok által kitalált kísértet, amely segítségével az embereket mindezidáig félelemben tartották és elnyomták. De az álomkép hamar szertefoszlik, mihelyt tárgyilagos vizsgálatnak vetjük alá; és a becsapott tömegek feldühödnek, mert nem akarnak többé ezekre a madárijesztőkre figyelni, sőt költői csavarral élve ezt vetik szemükre: „Átkozott légy bálványisten, kihez a téli fagyban és éhségben imádkoztunk! Hiába reméltünk és vártunk; rászedtél és bolonddá tettél.”
Remélhetőleg a nép már nem hagyja magát sokáig rászedni és bolonddá tenni, egy nap majd tűzbe dobja a kereszteket, szenteket és szentségtartókat, és a kelyheket majd hasznos edényekként használják, a templomokból koncerttermeket, színházakat vagy gyűléstermeket varázsolnak. Hogyha erre nem alkalmasak, akkor gabonaraktáraknak, illetve egyéb raktáraknak használják fel őket. A papokkal és apácákkal hasznos munkákat végeztetnek; csak egy valami marad fölfoghatatlan: hogy lehet az, hogy mindezidáig, még ez nem következett be. Röviden és velősen ez az egyetlen járható út, amit természetesen majd csak az elkövetkező társadalmi fejlődés viharában válik járhatóvá, vagy ha majd a nép, a papok cinkosaikkal együtt – fejedelmekkel, junkerekkel, bürokratákkal és tőkésekkel – fölszámolja, no és persze az államot, az egész társadalmat – az egyházzal egyetemben – vasvillára hányja.
Forrás: http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/johann-most/istenpestis.html