2026. 10. 15.
INTERJÚ A „FORRADALMI KÜZDELEM” SZERVEZET FOGVA TARTOTT TAGJAIVAL, POLA ROUPA-VAL ÉS NIKOSZ MAZIOTISZ-SZAL AZ INTERNATIONAL RED HELP SZÁMÁRA
*
2) Politikai és stratégiai projekt
3) A történelem szigorúan véve
4) A Forradalmi Küzdelem és a görög mozgalom ideglenes értékelése
*
2017-ben a Red Help International mintegy 30 kérdést intézett a Forradalmi Küzdelem [Επαναστατικός Αγώνας , Epanastatikos Agonas, EA] nevű anarchista fegyveres csoport bebörtönzött tagjaihoz, Pola Roupához és Nikosz Maziotiszhoz.
Ezek a kérdések négy fejezetre oszthatók: az első címe „Háttér és eredet”, a másodiké „Politikai és stratégiai terv”, a harmadiké „Történelem szigorúan véve”, a negyediké pedig „A Forradalmi Küzdelem és a görög mozgalom ideiglenes értékelése”.
A elvtársak válaszaiból megismerhetjük azokat a történelmi körülményeket, amelyek között a Forradalmi Küzdelem 2003-ban megalakult és 2017-ig működött, valamint ennek a korszaknak a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyait.
A Forradalmi Küzdelem 2003 szeptembere és 2017 januárja között 18 támadást hajtott végre a rezsim, az állam és a tőke célpontjai ellen. Bombatámadások bíróságok, rendőrkapitányságok, minisztériumok, bankok, az athéni tőzsde, a Görög Nemzeti Bank és az IMF ellen; fegyveres támadások rohamrendőrök ellen; támadás az athéni amerikai nagykövetség ellen páncélelhárító rakétával; merényletkísérlet a korábbi közrendvédelmi miniszter ellen, valamint szökési kísérlet (helikopter eltérítése).
Az elvtársak első letartóztatására 2010. április 10-én került sor, pontosan egy hónappal azután, hogy Lambrosz Foundasz – a Forradalmi Küzdelem egyik tagja – a csoport egyik előkészítő akciója során a rendőrséggel történt tűzharcban életét vesztette.
Pola Roupa és Nikosz Maziotisz, akik az első pillanattól kezdve vállalták a politikai felelősséget a Forradalmi Küzdelem-ben való részvételükért, 2011. október 11-ig ideiglenes őrizetben voltak, mivel a görög törvények szerint senki sem maradhat 18 hónapnál tovább börtönben ítélet nélkül, és 2011 októberében a csoport elleni első tárgyalás éppen csak megkezdődött, őket pedig ekkor még nem ítélték el. 9 hónap elteltével, miközben az első tárgyalás még folyamatban volt, Pola Roupa és Nikosz Maziotisz a börtönben született, alig 2 éves fiukkal – aki 2010 áprilisában jött világra, amikor Pola Roupa 6 hónapos terhes volt – bujkálni kezdtek, hogy folytassák a fegyveres harcot.
Így 2014 áprilisában a Forradalmi Küzdelem egy 75 kiló robbanóanyagot tartalmazó autóbombával támadást hajtott végre a Bank of Greece [a Görög Nemzeti Bank] épülete ellen, az athéni Szintagma tér közelében, ahol az IMF [Nemzetközi Valutaalap] athéni állandó képviselőjének irodája is található.
A merényletet Lambrosz Foundasz elvtársnak szentelték, akit négy évvel azelőtt a rendőrök megöltek. Nikosz Maziotiszt 2014. július 16-án tartóztatták le, miután lövöldözésbe keveredett a rendőrökkel és üldözés után elfogtak.
Pola Roupa 2016. február 21-én egyedül kísérelte meg egy helikopter eltérítését Nikosz Maziotisz és más foglyok kiszabadítása érdekében a Koridallos-i börtönből, de nem tudta végrehajtani a műveletet, mert a pilóta egy volt rendőr volt, és fegyver volt nála. Így a pilótafülkében történt küzdelem után a pilóta leszállította a helikoptert, de Roupa elvtársnőnek sikerült elmenekülnie. Végül a „terrorelhárító” szolgálat különleges egységek segítségével 2017. január 5-én letartóztatta Polát.
Ahogy egy újság írta, Pola Roupa elfogására beérkezett információk alapján került sor. Pola Roupára és Nikosz Maziotiszra 2014 januárjában fejenként 1 millió eurós vérdíjat tűztek ki. Ez volt a második alkalom, hogy a Forradalmi Küzdelem tagjaira vérdíjat tűztek ki. 2007-ben az Egyesült Államok Külügyminisztériuma 1 millió dollárt, a görög állam pedig 800 000 eurót ajánlott fel a csoport tagjainak elfogásáért, miután páncéltörő rakétával támadtak az athéni amerikai nagykövetség ellen.
Az interjú a 2019-es kiadású „Proklamációk – A Forradalmi Küzdelem szövegei 2003–2018” című könyvben található.
Pola Roupát és Nikosz Maziotiszt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték (a Görög Nemzeti Bank és az IMF irodája elleni támadásért), valamint száz évre a Forradalmi Küzdelem többi támadásáért. Miután minden fellebbviteli eljárás lezárult, büntetésüket 20 év börtönre csökkentették. Roupát 2023 novemberében feltételesen szabadlábra helyezték, miután letöltötte büntetése 3/5-ét, azaz 8 évet és 4 hónapot börtönben, valamint 4 évet munkaszolgálatban; Maziotisz-t pedig 2026 szeptemberében fogják szabadlábra helyezni, amikor letöltötte teljes büntetését, azaz 14 évet börtönben és 6 évet munkaszolgálatban.
Interjú a „Forradalmi Küzdelem” szervezet fogva tartott tagjaival, Pola Roupa-val és Nikosz Maziotisz-szal az International Red Help számára
Milyen militáns találkozásokból és melyik politikai szcénából született a Forradalmi Küzdelem kezdeményezés?
A Forradalmi Küzdelem a görög anarchista/antiautoritárius politikai térből ered, pontosabban a „klasszikusabb” anarchista irányzatból, amely hivatkozik az osztály- és társadalmi harcra, valamint a kapitalizmus és az állam felszámolását, valamint egy állam- és osztálymentes társadalom létrehozását célul kitűző társadalmi forradalomra. Politikai hátterünk és politikai neveltetésünk miatt hittük és továbbra is hisszük, hogy a társadalmi és politikai tudat kialakulása a szervezett hatalom és a társadalom közötti elidegenítő kapcsolatból fakad. Ez a kapcsolat erőszak által a társadalmi létezés szükséges feltételeként van ránk erőltetve. Az állami hatalmat erőszakkal, kényszerrel, elnyomással és félelemmel kényszerítik rá az emberekre.
Az a hierarchikus társadalmi struktúra, amely a hatalmat, a kényszert, valamint a tőke és az állam erőszakát törvényként kényszeríti ránk, felelős az elidegenedésért és az elnyomásért. Politikai hagyományunk szerint, amelyből érkezünk, a szabad politikai tudat kialakulása a szervezett hatalom megdöntéséért folytatott küzdelmen keresztül valósul meg.
Lehetetlen „szabadságszigeteket” kialakítani a meglévő rendszer keretein belül. Együttélésük lehetetlen. Minden szabadságra irányuló kísérlet vagy ütközni fog a „fennálló renddel”, vagy asszimilálódik és megsemmisül. Ezért minden rendszerellenes cselekvési tervnek kapcsolódnia kell egy szélesebb körű felforgató mozgalomhoz, amelynek célja a forradalmi projekt előmozdítása és megerősítése a társadalomban.
Az a politikai irányzat, amelyhez tartozunk, úgy véli, hogy a hatalmi viszonyok megdöntésének – a társadalmi és osztályharcban a társadalom szegényei és gyengéi javára – legfontosabb és elválaszthatatlan feltétele a diskurzus és a cselekvés lehető legszorosabb összekapcsolása az adott történelmi időszakban a társadalom nagy rétegei számára kiemelt fontosságú, égető kérdésekkel. A Forradalmi Küzdelem – az általunk képviselt politikai hagyománynak köszönhetően – mind elméletileg, mind cselekvésében azonosult a fenti állásponttal és elvvel.
A lehető legtöbb elnyomott emberrel való lehető legszorosabb kapcsolat mindig is elsődleges célunk volt, és a fegyveres cselekvés – amely a forradalmi diskurzust bármely más cselekvési formánál szélesebb körben tudta terjeszteni – ezt a célt szolgálta. Az anarchisták politikai irányzata, amelyből származunk, nem tűrt semmiféle elitista hozzáállást a társadalomhoz. Éppen ezért számos társadalmi küzdelemben kerestük az összekötő pontokat az anarchista-forradalmi programmal.
A Forradalmi Küzdelem mindig is olyan politikai akciókat választott, amelyek a modern uralkodó rendszer központosított politikai és gazdasági stratégiai pontjait célozták meg, amelyek valóban a legnagyobb hatást gyakorolták a társadalomra, és elsődleges felelősségük volt a társadalmi és osztályváltozásokért, de miközben a leggyengébb társadalmi csoportokkal való lehető legszorosabb kapcsolatot kereste.
Anarchistaként hittünk és továbbra is hiszünk a harcban, a voluntarizmus erejében, de olyan forradalmi szereplők esetében, akik katalizátor szerepet játszhatnak a politikai fejleményekben. Anarchistaként folytatott küzdelmünk történetét tekintve a fegyveres küzdelem konkrét és gondosan megválasztott politikai akciók révén nagy lendületet adhat a forradalmi projektnek.
Emellett politikai hátterünk alapján úgy véljük, hogy a kapitalizmus és az állam felszámolása után – amelynek megsemmisítését átmeneti szakaszok nélkül, azonnal kell végrehajtani – létre kell hozni egy konföderális társadalmi szervezetet, amelynek magját a Közösségek, a Kommunák, a Kollektívák fogja képezni.
Ez a nemzeti és nemzetközi szintű közösségekből álló konföderációs, decentralizált szövetség –, ahol a fő szerepet ezeknek a szövetségeknek a tagjai által alkotott közgyűlések fogják betölteni, legyenek akár a munkahelyeken, akár a falvakban, kisvárosokban, kerületekben, nagyvárosokban, és így tovább.
Nem létezhet igazán szabad társadalom, amíg az állam központosított hatalmi mechanizmusként működik. A gazdasági egyenlőségre és szabadságra épülő, osztálykülönbségektől mentes társadalom előfeltételezi a decentralizációt és a közvetlen demokratikus döntéshozatali folyamatokat.
Amikor a Forradalmi Küzdelem 2014-ben támadást hajtott végre a Görög Nemzeti Bank és az IMF ellen, közzétett egy politikai programot olyan álláspontokkal, amelyeket véleményünk szerint a mai görög forradalmi mozgalomnak is képviselnie kellene, mint például az egyoldalú fizetési moratórium és az adósság eltörlése, Görögország kilépése az euróövezetből és az Európai Unióból, a szegények és az emberek általános banki adósságainak eltörlése, a bankrendszer felszámolása és a banki eszközök társadalmi tulajdonba vétele, a tőke és az állam vagyonának kisajátítása és társadalmi tulajdonba vétele, valamint azok helyettesítése egy népi közgyűlésekből és munkás tanácsokból álló konföderációs szervezettel, amelynek koordinációját, kommunikációját és a döntések végrehajtását választott és azonnal visszahívható képviselők végeznék, míg országos szinten a polgári parlament helyett egy másodlagos testületet javasoltunk, egy Konföderális Népi Közgyűlést, amelynek tagjai a települések, községek, kollektívák és munkástanácsok helyi népi közgyűléseinek felhatalmazott, választott és azonnal visszahívható képviselőiből állnának.
A Forradalmi Küzdelem megalakulásának történelmi kontextusa, elemzése, stratégiája és terve a 2000-es évek elején bekövetkezett globalizáció térnyeréséhez, de egyúttal a 2008-ban kezdődött és a kapitalizmus történelmének legnagyobb gazdasági válságához is kapcsolódik.
Milyen volt akkoriban a helyzet Görögországban?
2003-ban, amikor a Forradalmi Küzdelem megkezdte tevékenységét, Görögország követte a nemzetközi szinten zajló fejleményeket, amelyeket a globalizáció jelenségének térnyerése jellemezte. A neoliberális politikát akkoriban a szocialista párt szilárdította meg, az ország beépült a nemzetközi piacokba, tagja volt az euróövezetnek, és teljes mértékben csatlakozott a „terrorizmus” elleni háborúhoz, amelyet 2001-ben indítottak a New York-i World Trade Center és a washingtoni Pentagon elleni támadások után.
Annak ellenére, hogy a neoliberális reformok folyamatos támadást jelentettek a munkásosztály és általában a nép ellen, az euró bevezetése és a bankok bőkezű hitelezése miatt „jólét” és „boldogság” érzése uralkodott. Ezzel próbálták leplezni a munkavállalók jövedelmének csökkenését, amelyet a neoliberális reformok kényszerítettek rájuk.
Valójában ez az időszak, 2002–2008, teremtette meg a feltételeket ahhoz a válsághoz, amellyel Görögországnak 2008 után kellett szembenéznie, amikor kitört az amerikai válság, amely aztán az egész világot érintette.
Ennek oka az, hogy Görögország – elavult termelési és ipari szerkezetével – már az 1990-es évek eleje óta az EU iparilag fejlett országaiból származó termékek importőrévé vált, ami hitelezésen alapult. Görögország 2002-től kezdődő integrációja az euróövezetbe tovább súlyosbította ezeket a körülményeket, növelve a hitelfelvételt, és ezáltal az adósságot és a hiányt, amelyek 2009-ben, amikor a nemzetközi pénzügyi válság már kirobbant, teljesen kicsúsztak az irányítás alól.
A görög állam 2009-ben csődbe ment, mert hatalmas adóssága és költségvetési hiánya miatt kizárták a nemzetközi piacokról, amelyek nem voltak hajlandók hitelt nyújtani neki, és a görög, valamint a külföldi bankok is kockázatnak voltak kitéve, mivel nem tudták behajtani az előző időszakban felvett hiteleket.
Mi, a Forradalmi Küzdelem tagjai, már 2005-ben, a hitelfelvételen alapuló hamis jólét éveiben, amikor a Munkaügyi és a Gazdasági Minisztériumoknál tüntettünk, kifejtettük azt a véleményünket, hogy Görögország adóssága rendkívül magas, a gazdaság ingatag alapokon nyugszik, és ha válság tör ki, az ország nagyon nehéz helyzetbe kerül, továbbá lehetséges a görög gazdaság összeomlása, amennyiben nemzetközi méretű súlyos válság alakul ki – ez be is igazolódott.
Lényegében előre láttuk a jövőt, és már 2007-ben felismertük, milyen következményekkel járna Görögországra az amerikai jelzálogpiac összeomlása, ami arra késztetett minket, hogy 2008–2009-től kezdve módosítsuk stratégiánkat.
Milyen volt akkoriban a forradalmi mozgalom helyzete Görögországban? Különösen milyen volt a gerilla szervezetek helyzete?
Először is, nem beszélhetünk olyan mozgalomról, amelynek egységes céljai, stratégiája vagy egyetlen struktúrája lenne. Azt sem mondhatjuk, hogy létezett vagy létezik forradalmi mozgalom. Az anarchista-antiautoritárius politikai tér, amelyből származunk, egy sokrétű „mozgalom”, amely céljaiban és harci módszerek tekintetében is nagy eltéréseket mutat.
A 2000-es évek elején az anarchista politikai tér legradikálisabb részeit a „felkelés-központúság” jellemezte, vagyis a fennálló viszonyok elemzése nélkül népszerűsítették a felkelő cselekvési módszereket, a felkelő egyént emelte a küzdelem középpontjába és tette fő kérdésévé, anélkül, hogy olyan hosszú távú perspektívával rendelkeztek volna, amely a tőke és az állam megdöntésére és felszámolására, valamint azok anarchista elvek szerinti, vagyis egy teljesen másfajta társadalmi szervezet általi felváltására irányuló cselekvést támogatja. A felkelésen túl további kilátásokat nem vázoltak fel. Ezzel szemben a Forradalmi Küzdelem a 2000-es évek elején, rendkívül nehéz körülmények között, tevékenységén keresztül újra felvetette a társadalmi forradalom kérdését, és a felkelésen túl mutató perspektívát vázolt fel, a tőke és az állam megdöntéséről beszélt.
A Forradalmi Küzdelem tevékenységét úgy lehetne meghatározni, mint egy olyan ösztönzést, amelynek célja a görög anarchista és antiautoritárius politikai térben uralkodó felkelés-központú perspektíva túllépése.
Görögországban a felkelés-központúság az Alexandrosz Grigoropoulosz meggyilkolását követő 2008. decemberi felkeléssel érte el csúcspontját, ebben az anarchista/antiautoritárius politikai mozgalom döntő szerepet játszott. A felkelés-központúság zsákutcái azonban már közvetlenül azután nyilvánvalóvá váltak, amikor a recesszió sújtotta az országot, és 2010 után Görögországra kényszerítették az IMF, az EKB és az Európai Bizottság programjait.
Az akkori (2010–2012) társadalmi zavargások során az anarchista/antiautoritárius [a/a] politikai tér nem játszott döntő szerepet, pontosan azért, mert nem volt más kilátása, mint részt venni az elnyomó erőkkel folytatott összecsapásokban, amikor több ezer ember ostromolta a parlamentet.
A válság elemzésének hiánya, a politikai akarat hiánya, a forradalmi perspektíva hiánya voltak azok az okok, amelyek miatt az a/a politikai tér nem tudott irányadó módon beavatkozni ebben a kritikus időszakban, de ezek voltak a társadalmi vereség általános okai is.
A Forradalmi Küzdelem tevékenységének kezdetétől fogva, a 2000-es évek első felében Görögországot uraló, hitelfelvételen alapuló látszólagos jólét időszakában végzett rendszerelemzésén keresztül felismerte az adósságválság jelentőségét, és látta azokat a kilátásokat és lehetőségeket, amelyek a válság és annak következményei miatt nyílnak meg.
Így amikor a válság kirobbant, azt a véleményt fogalmaztuk meg, hogy lehetőség nyílt egy forradalomra Görögországban, és ezért a 2009-es támadási kampány keretében újragondoltuk tevékenységünket. Kijelentettük, hogy létre kell hozni egy olyan forradalmi mozgalmat, amelynek stratégiájában szerepel a fegyveres küzdelem, és amelynek ki kell használnia a válság miatt megnyíló lehetőséget.
Ami a gerilla szervezetek helyzetét illeti: amikor a Forradalmi Küzdelem megkezdte tevékenységét, azt megelőzte a 17N nevű baloldali fegyveres szervezet 2002-es felszámolása, amely 1975 óta, röviddel a görög katonai diktatúra vége után működött. Akkoriban a görög rezsim diadalmasan ünnepelte a városi gerillaháború végét, jelezve ezzel, hogy a rezsim megdöntése lehetetlen, és garantálja a biztonságot és a társadalmi békét, hogy az ország továbbra a neoliberális globalizáció részese legyen . De alig egy évvel később, 2003-ban a Forradalmi Küzdelem tevékenységének megkezdésével cáfolta a fegyveres küzdelem végét, és új távlatokat nyitott a „terrorizmus” elleni háború, a piacok diktatúrája, a végtelen növekedés elmélete és a gazdasági válságok végének körülményei között.
Hogyan értékeltétek akkoriban az európai fegyveres harcok egyéb tapasztalatait?
Az 1970-es és 80-as évek körülményei – amikor Nyugat-Európában különböző fegyveres harci szervezetek működtek – jelentősen eltértek a jelenlegi helyzettől, amelyben a Forradalmi Küzdelem megalakult.
Akkor még fennállt a kétpólusú világrend, azaz a két rivális rendszer közötti versengés, amelyet egyik oldalon a Szovjetunió, a másikon pedig az Egyesült Államok vezetett.
Az 1970-es években a stagflációs válság miatt a keynesiánus modell és a gazdaságba való állami beavatkozás – amely addig dominált – hiteltelenné vált. Felemelkedett a neoliberális modell, és az államok támadást indítottak a történelmi munkásmozgalom vívmányai ellen, miközben a piacok diktatúrája folyamatosan és fokozatosan kezdett kialakulni. Ezzel szemben a Forradalmi Küzdelem 2000-es évek eleji megalakulásának körülményeit az amerikai dominancia, a globalizáció, a neoliberális politika és a „terrorizmus” elleni háború határozta meg. Az 1970-es és 1980-as évtizedek társadalmi és politikai körülményei, amikor Nyugat-Európában a fegyveres harc megjelent, sajátos politikai és gazdasági jellemzőkkel bírtak. Nyugat-Európa-szerte heves munkásharcok, felkelések és a vietnámi amerikai beavatkozás elleni háborúellenes mozgalmak zajlottak.
A keynesi modell és a gazdaság központi állami irányítása a háború utáni növekedéshez és a tőke magas profitrátáihoz kapcsolódott, de egyúttal a munkások javára történő profit-újraelosztás feletti erős munkás- és szakszervezeti ellenőrzéshez is. A bérnövekedés és az infláció – mint egymást tápláló tényezők – aláásták a profitrátákat, és a tőkések megszervezték ellentámadásukat. Az időszak uralkodó doktrínája szerint a bérnövekedés és a munkakörülmények javulása volt az oka a stagfláció kialakulásának, amely az 1970-es évek olajválságával tetőzött.
A stagfláció, azaz a magas infláció és az alacsony vagy nulla növekedési ráták egyidejű fennállása, „sírkövet” emelt a keynesi gazdasági szervezési modellre. A tőke számára az elsődleges feladat a munkavállalók vívmányai elleni támadás volt. Az osztálykonfliktus kezdetben nagyon erőteljesen nyilvánult meg mind a munkásosztály és a szakszervezetek oldaláról, mind pedig a politikai és gazdasági rendszer részéről.
Heves sztrájkok és munkásfelkelések jellemezték számos nyugat-európai országot ebben az osztályharcban, ahol egyrészt a munkások, másrészt a tőke nem csupán a megtermelt jólét nagyobb részét követelte magának, hanem a termelés feletti ellenőrzést is.
Mire ezeket a küzdelmeket a szakszervezeti vezetőségek – a „fejlődés közös ügye érdekében a munkások alkalmazkodása” elvén alapuló tárgyalások révén – és a hatalommal flörtölő baloldali pártok kézbe vették, már erős radikális politikai irányzatok alakultak ki, és megalakultak a korabeli fegyveres szervezetek, amelyek a kapitalista hatalom megdöntését tűzték ki célul.
A keynesi modell kudarcot vallott és a neoliberális ideológia vált a globális gazdasági (t)rend uralkodó irányzatává, a munkások által kivívott társadalmi vívmányok elleni heves támadást nem lehetett megállítani, mivel nem létezett alternatíva a rendszer számára, és nem volt olyan „középút”, amely ötvözte volna a munkások társadalmi igényeit a tőke és a neoliberális ideológia követeléseivel; a tőke felszabadítása mindenféle (állami vagy társadalmi) ellenőrzés alól a gazdasági elit számára egyirányú utat jelentett, amelyet minden szükséges eszközzel érvényre juttattak.
Ha össze akarjuk hasonlítani a nyugat-európai gerillaháború korszakát a 2008-as globális gazdasági válság kezdetéig tartó jelenkori időszakkal, akkor azt mondhatjuk, hogy azt a korszakot a neoliberális rendszer első támadásával szembeni ellenállás jellemezte mind a szakszervezetek részéről – amelyek hátvédharcokat vívtak –, mind a fegyveres szervezetek részéről, de az imperializmus elleni ellenállás is jellemző volt rá, például a RAF vietnámi háborúval szembeni ellenállása vagy a Reagan-kormány által Nyugat-Európában telepített interkontinentális ballisztikus rakéták elleni tiltakozás.
Az 1980-as évek végén, röviddel a berlini fal és a keleti blokk bukása előtt ezek az ellenállások eltűntek. A fegyveres szervezeteket felszámolták, a szakszervezetek pedig nem tudták megakadályozni a nyugati kormányok által rákényszerített neoliberális támadást. Ez, a keleti blokk bukásával párosulva, megteremtette a feltételeket a globalizációhoz, amely az 1990-es évek közvetlen következményeként uralkodott, amikor a kapitalizmus legyőzhetetlennek tűnt, és védelmezői a „történelem végéről” beszéltek.
A szindikalizmus és a szakszervezetek hanyatlani kezdtek vagy beolvadtak, a fegyveres harc pedig eltűnt Európából, kivéve Görögországot, valamint az új Vörös Brigádok 1999–2003 közötti megjelenési kísérletét és az olasz lázadó anarchisták mozgalmát.
Az 1990-es évek elején uralkodóvá váltak a történelem végéről szóló elméletek, amelyek a kapitalizmust – az Egyesült Államok hegemóniájával – mindenható uralomként ábrázolták, amellyel egyetlen politikai és társadalmi erő sem tud versenyezni. A kapitalizmus mint vitathatatlan hatalmi rendszer mindenhatóságát a baloldal politikai irányzatainak többsége elfogadta.
A tőke liberalizációjával együtt járó tőkepiacok gyors terjeszkedése hatalmas lendületet adott az adósság által hajtott kapitalista terjeszkedésnek. A gazdasági, politikai és társadalmi szinten bekövetkezett átalakulás hatalmas volt, és a globalizációs folyamatot a 2000-es évek elején a „válságok végéről” és a „folytonos, örökös növekedésről” szóló elméletek kísérték.
A Forradalmi Küzdelem olyan társadalmi és politikai környezetben jött létre, amely egyértelműen nagyon eltért az előző évtizedek európai fegyveres szervezeteinek környezetétől. Nehéz időszak volt abban az értelemben, hogy a rezsimmel való társadalmi konfliktus szintje nagyon alacsony volt.
A globalizáció kettős jellegével, a neoliberális terjeszkedéssel és az új évezred elején az Egyesült Államok és a nyugati szövetséges államok által kihirdetett „terrorizmus elleni háborúval” olyan történelmi kontextust alakított ki, amelyről akár azt is mondhatnánk, hogy ellenséges volt egy fegyveres forradalmi szervezet létrehozásával szemben.
2003-ban, amikor a Forradalmi Küzdelem megkezdte tevékenységét, szinte egyedül mi vetettük fel a tőke és az állam megdöntését, a társadalmi forradalom kérdését egy olyan időszakban, amikor Európában a fegyveres küzdelem eltűnt, a görögországi városi gerillákat leverték, és a vereség és az asszimiláció körülményei között „furcsának” tűntünk. Ennek következtében a Forradalmi Küzdelem számára egyáltalán nem volt könnyű feladat fegyveres akciót indítani egy ilyen ellenséges környezetben, és különösen felvetni a társadalmi forradalom kilátásait egy ilyen időszakban, de a rendszer stabilitását is megkérdőjelezni.
2008 óta azonban, a globális pénzügyi válság bekövetkeztével, a nemzetközi hatalmi rendszer feltételei radikálisan megváltoztak. Európában, és különösen olyan országokban, mint Görögország – amelyet súlyosan érintett a válság és az azt kezelő politikák –, általános elégedetlenség és a rendszer delegitimálódása tapasztalható. Éppen ezért merültek fel új kihívások és kilátások, amelyeket a Forradalmi Küzdelem már 2009-ben is kiemelt.
Eddig azonban nincsenek erős antikapitalista – forradalmi – erők Európában, amelyek reagálnának ezekre a kihívásokra és a válság által kiváltott társadalmi elégedetlenségre. Ezt az elégedetlenséget elsősorban a szélsőjobboldali és nacionalista erők használják ki az EU-val és a globalizációval szembeni Európa-ellenes retorikájukkal, amely a nemzeti kapitalizmus és az erős nemzetállam rendszeréhez való visszatérésre törekszenek.
Úgy véljük, hogy korunk kihívásainak leküzdéséhez fegyveres harcra van szükség, amely ma sokkal relevánsabb, mint a nyugat-európai gerillaháborúk korszakában, az 1970-es és 1980-as években.
Mi motiválta döntéseteket a nemzetközi helyzet tekintetében?
A Forradalmi Küzdelem megalakulásától kezdve olyan fegyveres szervezet volt, amely úgy döntött, hogy először a nemzetközi helyzetet „olvassa” és elemzi, azután a nemzetközi politika és a gazdasági fejlemények tükrében elemzi a Görögországban zajló eseményeket. Az akkori mondás – „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” – jellemző volt ránk, és fontos szerepet játszott a Forradalmi Küzdelem megalakulásában.
A rendszer globalizációja ezért központi hivatkozási pont volt a szervezet elméleti és operatív szintű felépítésében. A neoliberális rendszer támadása következtében globálisan előidézett hatalmas egyenlőtlenségek, az általa hátrahagyott társadalmi deregulációk, valamint a gazdasági és politikai hatalom túlzott koncentrációja voltak a nagy átalakulás jellemzői. Ez volt az az időszak is, amikor a tőkepiacok diktatúrája kialakult, és a kapitalista periféria országai ellen indított „rajtaütéseik” válságokat, pénzügyi összeomlásokat és „felperzselt földet” hagytak maguk után (pl. a délkelet-ázsiai országok összeomlása 1998-ban vagy Argentínáé 2001-ben).
A globalizációnak azonban a pénzügyi globalizáció mellett politikai és katonai vonatkozásai is voltak. A 2001-es, a New York-i ikertornyok és a Pentagon elleni támadások ürügyül szolgáltak az amerikai állam számára a „terrorizmus” elleni háború meghirdetéséhez, ami nagy hatással volt a Forradalmi Küzdelemre, különösen tevékenységének korai szakaszában. Görögország csatlakozott a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (EMU), az ország már a neoliberális átszervezés előrehaladott szakaszában volt, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia utasítására teljes mértékben részt vett a „terrorizmus” elleni háborúban, 2001-ben elfogadta az első „terrorizmusellenes” törvényt, és támogatta az afganisztáni és iraki háborúkat.
2002-ben a 17N elleni razzia, majd 2003-ban az ELA (Επαναστατικός Λαϊκός Αγώνας, görög szélsőbaloldali városi gerillák) tagjainak letartóztatása megadta az alaphangot a görög állam „terrorizmus” elleni háborújában, amely a fegyveres harc elnyomására irányult.
A fegyveres szervezetek közötti bármilyen különbségtől eltekintve a politikai környezet – a „terrorizmus” elleni háborúval, a „kapitalizmus világszerte tartó terjeszkedéséről” és a „válságok végéről” szóló kijelentéseivel – a kapitalista rendszer „mindenhatóságának” és „örök jellegének” megszilárdítására törekedett, míg a „fegyveres küzdelem feletti győzelem” politikai kiterjesztésében a forradalmi projekt végét és hiábavalóságát hirdette.
A „terrorizmus” elleni háború – mint a keleti blokk bukása után kialakult globalizáció új katonai pillére – katonai eszközökkel elősegítette a piacok diktatúráját, az olajkészletek és az olajár ellenőrzését, ami a kapitalista fejlődés folytatásának elengedhetetlen feltétele, és kiemelte az USA vezető szerepét a nemzetközi kapitalista rendszerben.
A Forradalmi Küzdelem a 21. század hajnalán felmerülő új kihívásokra – amelyeket George W. Bush akkori amerikai elnök „aki nem velünk van, az ellenünk van” kijelentésével fogalmazott meg – így válaszolt:
„Nem vagyunk veletek, ellenetek vagyunk”.
A Forradalmi Küzdelem 2007 januárjában az athéni amerikai nagykövetség ellen elkövetett páncéltörő rakétatámadása pedig álláspontunk gyakorlati bizonyítéka volt.
Az első, 2004-ben közzétett nyilatkozatunkban így fogalmaztunk: „A 21. század azoké lesz, akik nem adják meg magukat harc nélkül a modern totalitarizmusnak, akik nem engednek az új háború terrorjának, akik ellenállnak a hatalom birtokosainak és azon terveiknek, hogy embertelenné tegyék az embereket, elnyomják a mozgalmakat és meghódítsák a világot. Azoké lesz, akik nem a hallgatást, a bénultságot és a behódolást választják, hanem az ellenállást, a szabadságért folytatott harcot. Új globális társadalmi és osztálykonfliktus van kialakulóban”.
A Forradalmi Küzdelem egyike azoknak a politikai csoportoknak, amelyek reagáltak korunk kihívásaira és a 21. század hajnalán kialakult új globális társadalmi és osztálykonfliktus körülményeire.
Lényegében a Forradalmi Küzdelem megalakulásától kezdve azt a küldetést tűzte ki maga elé, hogy a gyakorlatban kérdőjelezze meg az állam uralmát az országban folyó fegyveres küzdelem felett, a „terrorizmus” elleni háború ürügyén előmozdított társadalmi leigázást, a rendszer mindenhatóságát és „megdönthetetlen stabilitását”, valamint a „forradalmak végének” kinyilatkoztatását.
Hogyan elemeztétek a görögországi osztályhelyzetet?
Amikor a Forradalmi Küzdelem megkezdte tevékenységét, a neoliberális „reformok” Görögországban már jócskán előrehaladtak, bár az európaihoz képest némi késéssel.
Már 1990-ben megkezdődött az ország ipari termelési infrastruktúrájának lebontása számos olyan vállalkozás bezárásával, amelyeket az 1980-as években az állam vett át, mert a vállalkozók elhagyták őket. Az országban általános dezindusztrializáció ment végbe. A hagyományos iparágak szinte eltűntek, nőtt a munkanélküliség, a szociális háló szétesett. Ennek következtében csökkent a hagyományos ipari munkásosztály létszáma, és ezzel együtt a szakszervezetek alkupozíciója is meggyengült, amelyek addig hátvéd küzdelmeket folytattak – például a gyárak bezárásának megakadályozásáért –, sikertelenül. Ez a folyamat a 2000-es évekre is átnyúlt, és 2002-ben, az ország euróövezetbe való integrációja után tovább fokozódott. Görögországban a magánszektorban dolgozók körében nem volt erős szakszervezeti mozgalom, csupán a közszférában: a köztisztviselők, a közlekedési, hírközlési és villamosenergia-szektorban, valamint az állami vállalatoknál és az önkormányzatoknál dolgozók körében.
A hagyományos ipari munkásosztály utoljára az 1970-es évek végén, röviddel a katonai diktatúra bukása után lépett fel önállóan és aratott győzelmet a küzdelmekben. Akkor számos olyan harcos sztrájk zajlott, amelyek során a gyárakban, hajógyárakban és bányákban összecsapásokra került sor a biztonsági erőkkel a béremelések, a társadalombiztosítás és a jobb munkakörülmények érdekében, mivel sok ipari baleset történt.
Ezek a küzdelmek a hivatalos szakszervezetek struktúráján kívül zajlottak, mivel azokat akkoriban a munkaadók és a diktatúra tagjai irányították. Ezenkívül ezek a küzdelmek gyűlés alapúak voltak, azaz a munkásgyűlések irányították őket, és bizonyos mértékig kívül estek az 1974-ben legitimált hagyományos baloldali pártok és a szocialista párt (PASOK) befolyásán. Ez volt az az időszak, amikor a szakszervezeti mozgalom (egy része) félig illegális volt. Később, az 1980-as években, amikor a szocialista párt (PASOK) hatalomra került, a szakszervezeti mozgalmat államosították, a szakszervezeti tagokból állami alkalmazottakat csináltak, és a szakszervezeti mozgalmat beolvasztották az állami rendszerbe. Ugyanakkor azokat a vállalatokat, ahol az 1970-es évek végén nagy sztrájkok zajlottak, a szocialista kormány államosította, mivel az üzletemberek a 1973 óta fennálló nemzetközi válság miatt veszteségesnek tartották őket, és elhagyták őket.
Így Görögországban az 1980-as években a nyugat-európai helyzethez képest ellenkező irányú fejlődés ment végbe. Vagyis míg Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Nyugat-Németországban és az USA-ban a neoliberális politika megszilárdult, Görögországban a vállalkozók által elhagyott számos vállalat a munkavállalók beleegyezésével állami irányítás alá került.
Ez a helyzet fokozta a szakszervezetek függőségét az államtól, valamint a baloldali pártoktól és a szocialista párttól, amelyek választási okokból egy erős, államosított közszektort akartak a gazdaságban. 1990 után azonban megváltoztak a körülmények, amikor hatalomra került a neoliberális programmal rendelkező jobboldali párt (Új Demokrácia). Ekkor történt az első kísérlet a neoliberális reformok bevezetésére, de ezek erős társadalmi ellenállásba ütköztek. Általánosabban véve azonban 1990-től kezdődött a munkavállalói jogok és a munkásmozgalom által elért vívmányok elleni agresszív politika. A dezindusztrializációval párhuzamosan olyan törvények léptek életbe, amelyek a társadalombiztosítási rendszert érintették, a béreket leszorították, a munkavállalók társadalombiztosítási járulékát emelték, a munkáltatók általi elbocsátásokra vonatkozó korlátot megemelték, és elterjedt a biztosítás nélküli, be nem jelentett munkaerő foglalkoztatása.
A neoliberális politikát 1996 után a közben újra hatalomra került „modernizált” szocialista párt kormánya szilárdította meg. Ugyanekkor fontos szerepet játszott a mezőgazdasági termelés átszervezése is, amelyet a görögországi gazdákra széles körű mobilizáció után kényszerítettek rá. A PASOK (a szocialista párt) kormánya bevezette a gazdanyilvántartást, amely több ezer kistermelőt kiszorított a mezőgazdasági termelésből, így néhány év alatt drasztikusan csökkent a vidéki népesség száma.
A mezőgazdasági termelés modernizálására irányuló politika – az EU és a kapitalista piac követelményeinek keretében, amely az ország dezindusztrializációs politikáját követte a „problémás” iparágak bezárásával – hozzájárult az ország osztály- és termelési rétegződésének megváltozásához, még mielőtt az ország belépett volna a Gazdasági és Monetáris Unióba (EMU). A legnagyobb munkaerőt foglalkoztató szektor immár a szolgáltatási szektor lett, ahol az idegenforgalom és a vendéglátás egyre nagyobb szerepet játszott a görög GDP (bruttó hazai termék) kialakulásában. A munkavállalói jogok elleni támadással és a közvagyon privatizációjával párhuzamosan a magánbanki szektor ellensúlyként fejlődött ki, és a hitelezés, mind az állam számára – amely feladta a gazdasági tevékenységet és a gazdaságba való beavatkozást –, mind a polgárok számára – akik számára a hitelezés ellensúlyozta a neoliberális reformok által előírt munkaerőköltség-csökkentés miatti jövedelemveszteséget – egyre nagyobb teret nyert.
Az 1990-es és 2000-es években az ország termelési szerkezetében a kis- és középvállalkozások töltötték be a domináns pozíciót, így az alsó középosztály lett a legnépesebb réteg. Az ugyanebben az időszakban tapasztalt hitelezési fellendülés hozzájárult ehhez a tendenciához. A kölcsönzött pénzből történő növekedés az építőipart is fellendítette, ami ingatlanbuborékot eredményezett.
Hasonló jelenségek figyelhetők meg más országokban is ugyanebben az időszakban, ezek közül a legjelentősebb a spanyol ingatlanbuborék.
A teljes munkaidős foglalkoztatási rendszer – amely jogilag a fejlett ipari világ háború utáni keynesi modelljének egyik kulcsfontosságú eleme volt – Görögországban 2005-ben ért véget, amikor elfogadtak egy törvényt, amely intézményesítette a rugalmas munkavégzést, ami a munkavállalók mindennapi életében már addigra a valóság volt. E törvényjavaslat kapcsán a Forradalmi Küzdelem bombamerényletet hajtott végre a Munkaügyi Minisztérium ellen (2005. június 2.), ahol először figyelmeztettünk arra, hogy az ország adóssága folyamatosan növekszik, ami egy bomba a gazdaság alapjain, és hogy az ország súlyos gazdasági helyzetbe kerül, ha nemzetközi válság tör ki.
A Forradalmi Küzdelem előrejelzése néhány évvel később beigazolódott, amikor a görög gazdaság 2009–2010-ben csődbe ment, és az ország belépett az IMF, az EKB és az EU programjába.
A 2007-es válsággal és a jelzáloghitelek, üzleti hitelek és fogyasztási hitelek kamatlábainak gyors emelkedésével az ország növekedési modellje összeomlott. Az amerikai jelzálogpiac összeomlásának következtében bekövetkezett banki hitelstop miatt a görög bankok csődbe mentek, és a görög államadósság 2010-ben elérte a GDP 129%-át.
A válság nagy változásokat hozott a görög társadalmi szerkezetben. A korábbi alsó középosztály átlépte a szegénységi küszöböt, nagy része abszolút szegénységbe és marginalizálódásba süllyedt. Ugyanez a sors érte el a munkásosztályt is. A munkanélküliség meredeken emelkedett; a hivatalos adatok szerint 27%-ot tett ki, nem számítva a tartósan munkanélkülieket és azokat, akik alulfoglalkoztatottak voltak, és havonta csupán néhány munkanappal rendelkeztek.
A középosztály – a görög társadalom gerince, amely biztosította a rendszerrel való megegyezést – felbomlott, és nagy része átlépte a szegénységi küszöböt. Ami az uralkodó osztályt illeti, az a memorandumok évei alatt gyarapította vagyonát, kihasználva a vagyonátmosás lehetőségeit, és adóelkerülés céljából külföldre menekítette a pénzét – amíg azonban a legnagyobb adóterhek alig érintették őket, azok a gazdaságilag gyengébb helyzetűekre nehezedtek.
A gazdasági válság különösen súlyosan érintette a görög társadalmat, és a rendszer mentőcsomagjai a lakosság nagy részének elszegényedéséhez, valamint a gazdagok és a szegények közötti szakadék mélyüléséhez vezettek. A mai Görögországban a lakosság egynegyede abszolút szegénységben és nyomorúságban él. Ma sokan vannak, akik bár dolgoznak, mégsem rendelkeznek a túléléshez szükséges alapvető eszközökkel, mivel a bérek megalázó szintre csökkentek, és sok munkavállaló nem kapja meg azt sem, amiben megállapodtak. Nincs védelmi rendszer számukra, és korunkban elterjedt a „szegény dolgozó” jelenség. Görögországban azok aránya, akik kijelentik, hogy nincsenek pénzügyi nehézségeik, nem haladja meg a 20%-ot.
A társadalmi és osztálybeli viszonyok fényében – amikor a többséget a kormányok által rákényszerített memorandumok és társadalmi népirtó intézkedések nyomják el – a fegyveres forradalmi cselekvés kialakításának szükségessége nagyobb, mint valaha.
Összegzésképpen: az 1990-től 2010-ig tartó húsz évben a tőke folyamatosan a munkások és a nép ellen támadt, és ezt tovább fokozta a transznacionális szervezetek memorandum-programjaiba való bevonása 2010-től kezdődően.
Másrészt pedig a munkásosztály folyamatos visszavonulása figyelhető meg, ehhez jött a szakszervezetek szétesése, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem tudták megállítani a tőke támadását – és ez ma is így van.
2) Politikai és stratégiai projekt
Mi a Forradalmi Küzdelem stratégiai projektje?
A Forradalmi Küzdelem stratégiájának alapvető eleme a fegyveres forradalmi cselekvés társadalmi legitimálása. Ennek elérése érdekében elengedhetetlen feltétel, hogy a szervezet szélesebb társadalmi diskurzust folytasson, elméletének hatása kiterjedjen a társadalom széles rétegeire, és tevékenységét olyan célpontokra összpontosítsa, amelyek központi szerepet játszanak a rendszer működésében és felépítésében, ugyanakkor azon szereplőkre is, akik gazdasági és politikai szinten hajtják végre és érvényesítik a rendszer mindenkori stratégiáját. Véleményünk szerint ez a fegyveres cselekvés elengedhetetlen, állandó eleme.
A Forradalmi Küzdelem tevékenységének első éveiben olyan stratégiát dolgozott ki, amelynek célja az volt, hogy felforgassa a lemondás, a vereség és az asszimiláció állapotát minden olyan rendszerellenes dinamika esetében, amely kifejezésre próbált jutni. Stratégiánk célja a rendszer központi politikai irányvonalainak bemutatása és azok elleni fellépés, a kapitalizmus társadalmi tudatban való delegitimálása, valamint az osztályforradalmi tudat kialakulásához való hozzájárulás volt, olyan akciókban nyilvánult meg, amelyek bizonyos mértékben szimbolikus jellegűek voltak. Ezek inkább fegyveres forradalmi propagandaakciók voltak.
A Forradalmi Harcnak sikerült elérnie, hogy a rendszer viszonylag gyorsan magába szívja azt a dinamikus ellenzéket és fegyveres ellenállást, amely az akkori kormányok által végrehajtott neoliberális politikákkal szemben alakult ki. Ugyanakkor a „terrorizmus” elleni háború központi politikai stratégiája nem tudta kikényszeríteni a fegyveres akciók és a rendszer megdöntésére irányuló tervek feladását.
A Forradalmi Küzdelem – mondhatni – összhangban mozgott a domináns tendenciákkal társadalmi és osztálykonfliktus szinten. Tevékenységének kezdetén viszont a társadalom jelentős részében – bár csak részlegesen – , a neoliberális konszenzus volt tapasztalható. Ez is meghatározta a fegyveres konfliktus mértékét, amelyet a szervezet tanúsított annak érdekében, hogy társadalmilag asszimilálódjon és elfogadottá váljon. Úgy véljük, hogy – a fentiekben említett – minden tekintetben a Forradalmi Küzdelem fontos eredményeket ért el, és sikerült évekig politikai fenyegetést jelenteni a rezsim számára.
Emellett a Forradalmi Küzdelem fordulópontot jelentett az a/a politikai térben, mivel korábban nemcsak hogy nem létezett tartós és következetes anarchista fegyveres szervezet, hanem az elmélet és a diskurzus szintjén sem történt ilyen mértékű kísérlet arra, hogy az anarchista fegyveres szervezetet a tágabb társadalmi szférát érintő kérdésekkel és politikákkal összekapcsolják.
Amikor közeledett a válság, a Forradalmi Küzdelem stratégiaváltásra készült. A társadalmi szférában már egyre nőtt az elégedetlenség a krónikus neoliberális politikák, valamint a kormányban és általában a rendszerben elterjedt korrupció miatt. Még mielőtt a válság nyilvánvalóvá vált volna, jelzésértékű volt, hogy sokan nyilvánosan kijelentették az athéni utcákon készített médiainterjúkban, hogy
„a politikusokat fel kellene akasztani a Szintagma téren”.
A Forradalmi Küzdelemnek alkalmazkodnia kellett stratégiájával a válság új körülményeihez, hogy kihasználja a rendszer társadalmi tudatban megjelenő és előrehaladott mértékű delegitimációját, valamint azt a tényt, hogy a rendszer különösen sebezhetővé és instabillá válik.
Ilyen körülmények között egy fegyveres forradalmi szervezet feladata, hogy kihasználja a rendszer instabilitását, és olyan pontokat vegyen célba, amelyek kulcsfontosságúak a működése szempontjából, ugyanakkor a válság miatt sebezhetővé váltak. Emellett a rendszer mai szerkezete – funkcióinak magas fokú egymásrautaltságával és összekapcsoltságával – önmagában is előnyt jelent – bárki számára, aki ezt természetesen felismeri és ki akarja használni –, mivel a becsapódási ponton túl a kapitalista struktúra más részeire is kiterjeszti az instabilitást, és annak továbbterjedése során meg is sokszorozza azt. A kortárs kapitalizmus által kínált, történelmileg egyedülálló lehetőséget tudja a fegyveres harc kihasználni a rendszer destabilizálásának előidézésére. Ez az az irány, amelyben a Forradalmi Küzdelem a válság kezdete óta dolgozik, tevékenységét és politikai céljait továbbfejlesztve.
Mindenesetre úgy véljük, hogy válság idején, amikor a társadalmi tudatban a kapitalizmus és a képviseleti demokrácia rendszere mélyen delegitimálódott, a fegyveres harc megtalálja valódi lényegét, mivel a rendszer összeomlásának felgyorsításában meghatározó tényezővé válhat.
A Forradalmi Küzdelem cselekvési döntéseit az ország (IMF) memorandumokhoz való csatlakozását megelőző időszakban, valamint amikor a rendszer az összeomlás szélén állt, gondosan megfontoltuk. A Forradalmi Küzdelem számára a cselekvés kritériuma mindig politikai volt. A cselekvés előtti elemzés alapján rangsorolta a harc lehetőségeit. Nem véletlen egyébként, hogy a Forradalmi Küzdelem a pénzügyi rendszert választotta célpontjául, mivel ez a rendszer működésének és legfőbb problémáinak forrása, amely rányomta bélyegét a modern válságra és a modern globális gazdaság központi pillére, ugyanakkor különösen sebezhető. A modern társadalmakban számos – mondjuk úgy – ellenséges célpont kínálkozik egy fegyveres szervezet számára. De ezek megkülönböztetése és rangsorolása aszerint, hogy mennyire fontosak a rendszer egyensúlyát tekintve, vagyis siettethetik a rezsim összeomlását, stratégiai és elemzési kérdés.
Ezért a Forradalmi Küzdelem stratégiai terve az volt, hogy erőit és tevékenységét azokra a pontokra összpontosítsa, amelyek megakadályozzák, hogy az ország rendszere a 2010-es csőd sokkja után stabilizálódjon. A szupranacionális intézmények – az IMF, az EKB, az Európai Bizottság –, a globális pénzügyi tőke és a gazdasági elit nem akarták, hogy Görögország nem-teljesítővé váljon és csődbe menjen. Már pusztán az a tény is, hogy a hatalmas kötvénytulajdonosok számára a hitel-kockázati csereügyletek (CDS-ek) érvénybe léptek volna, és mivel a görög kötvények nagy részét az európai nagybankok birtokolták, egy rendezetlen fizetésképtelenség dominóhatást váltott volna ki Európában és azon túl is – ami a globális rendszerbeli stabilitás szempontjából sokszorosan veszélyesebb esemény lett volna, mint a Lehman Brothers összeomlása.
Másrészt voltak olyan erők Európában, amelyek ellenezték a görög mentőcsomagot. Számos európai kormány, különösen a német kormány, nem akarta viselni a görög válság költségeit, mivel az első pénzügyi támogatási csomagot az európai parlamentek állították össze.
A rendszerkockázat azonban magas volt, és a globális rendszer szempontjából elengedhetetlen volt a görög állam és bankrendszer támogatása, különösen egy olyan időszakban, amikor a 2008-as válságot még nem sikerült leküzdeni, és a világ továbbra is gazdasági recesszióban vergődött.
Ezt a rendszerszintű mentőcsomagot azonban drágán megfizette a görög nép és eredményei nemcsak a görög társadalom többsége számára voltak katasztrofálisak, hanem a görög gazdasági rendszer talpra állítását sem sikerült elérnie. A 2010-ben az országra kényszerített memorandum-megállapodások egyik nagyon fontos eleme az volt, hogy ütköztek a görög rendszer jogi kereteivel, mivel az Alkotmány számos cikkelyét és még az európai jogi kereteket is sértették. Különösen a görög alkotmány tekintetében még az alkotmányjogászok is kijelentették, hogy amennyiben a görög állam hitelszerződéseit nem módosítják, az állampolgároknak az alkotmány utolsó cikkelye (120. cikk) alapján kell cselekedniük, amely felszólítja a népet, hogy döntse meg azokat, akik bitorolják a népszuverenitást és az alkotmányt sértik. Vagyis még a rendszer saját keretei szerint is jogellenesek voltak a hitelszerződések és azok megdöntése, akik végrehajtják őket, elengedhetetlen.
Kiemeltük ezt a szempontot, amelyet különösen fontosnak tartunk, mivel jól mutatja azt a mély és visszafordíthatatlan politikai szakadást, amelyet a memorandum okozott az országban. Ugyanakkor – ahogyan a válság számos más aspektusában a rezsim megdöntésének szükségességét alátámasztó események esetében is – ezt a szempontot az alternatív politikai tér nem vette igénybe. A memorandum-megállapodások által előírt visszataszító feltételek, az azokban rejlő súlyos társadalmi igazságtalanság, valamint az országban érvényes törvények közvetlen megsértése miatt az európai politikai és gazdasági elit a válság első szakaszában attól tartott, hogy társadalmi forradalom tör ki Görögországban, de az európai déli régió más, a gazdasági válság által súlyosan érintett országaiban is. De ez a forradalom, amely Európa gazdasági és politikai hatalmasságainak legnagyobb rémálma volt, nem következett be.
A Forradalmi Küzdelem, a társadalmi többség akaratával teljes össz- hangban, azt tűzte ki célul, hogy hiábavalóvá tegye a görög gazdasági és politikai rendszer stabilizálására irányuló várakozásokat, és végül ne fogadják el a rendszer és a memorandumok gazdasági támogatását. A Forradalmi Küzdelem tevékenysége a válság közepette – céljaival és sztrájkok hatókörével együtt –, amennyiben lehetővé vált volna számára, hogy akciótervét és stratégiáját akadálytalanul „kibontakoztassa”, katalizátor szerepet játszhatott volna. Ez az adott történelmi időszakra, valamint a konkrét társadalmi, politikai és gazdasági feltételekre vonatkozik.
Mindemellett a Forradalmi Küzdelem stratégiájának kidolgozásakor mindig figyelembe vette azt a tényt, hogy a rendszert a pénzügyi szektor hirtelen fejlődése különösen sebezhetővé tette. A tőkepiacok diktatúrája alatt élünk. Ez egy autoriter gazdasági hatalom, amely globális szinten közvetlenül vagy közvetve bűnözői és gyilkos formákat ölt. De ez a hatalom ugyanakkor különösen sebezhető mindenféle fenyegetéssel szemben. Emellett a modern kapitalista rendszer jellegéből adódóan – amely története során soha nem látott mértékű kölcsönös függőséget és összekapcsoltságot mutat – az a tulajdonsága, hogy egy viszonylag kis probléma, amely a rendszer egy pontján jelentkezik, hatását szétterjeszti és megsokszorozza, miközben így hat a rendszer működésének más területeire.
A modern kapitalizmusnak ez a sajátos jellemzője a rendszer stabilitása szempontjából különösen problémássá tesz mindenféle fenyegetést. Ez a rendszerben rejlő gyengeség, amely éppen a globális terjeszkedéséből fakad. Ha figyelembe vesszük, hogy a kapitalista rendszer globális terjeszkedése olyan bizonytalanságot kelt mindenféle, a világ körül „mozgó” magántőke esetében, hogy szükségessé vált egy hatalmas derivatív [mögöttes] pénzügyi termékekből álló szféra létrehozása, amelynek célja az volt, hogy „horgonyként” szolgáljon a terjeszkedése miatt egyedülállóan törékeny és sebezhető kapitalista rendszer számára, és amely derivatív szféra végül pontosan ellenkező hatást fejthet ki, vagyis atombombaként hathat annak a rendszernek az alapjaira, amelyet védenie kellene, akkor megértjük, hogy – a gazdasági válságot is beleértve – a rendszer aláásására és destabilizálására irányuló fegyveres fellépés kialakításához a legkedvezőbb időben élünk.
A tőkepiacok és a pénzügyi szférában mozgó tőkealapok magatartásukkal teljes mértékben kifejezik ezt a bizonytalanságot. Csordaként viselkednek: ott támadnak, ahol nagy nyereségre adódik lehetőség, és ugyanúgy elhúzódnak, ha olyan kockázat merül fel, amely céljaikkal ellentétes.
Egy olyan válság sújtotta részén a világnak, mint Görögország, egy erős fegyveres szervezet, amely a rendszer meghatározott szektoraival szemben megfelelő tevékenységet tudna kifejleszteni, betölthetné ennek a kockázatnak a szerepét, amely félelemkeltő tényezőként hatna mindenféle ragadozó alapra, amelyek a világban mozognak, és jövedelmező „befektetéseket” látnak a gazdasági válság által sújtott és csődbe ment országok „hulláiban”. Ez a lehetőség egyedülálló volt és marad a Forradalmi Küzdelem , mint fegyveres forradalmi szervezet számára.
Az a társadalmi és osztálybeli lendület, amely egy olyan országban, mint Görögország, egy esetleges rezsimösszeomlást indíthatna el, napirendre tűzné a „továbblépés” dilemmáját egy másik típusú társadalmi szervezet felé. Számunkra a rendszer stabilitásának és önmegújulási képességének legfontosabb tényezői – egy folyamatos és súlyos válságokkal jellemzett időszakban –, a kapitalista létezés társadalmi elfogadása, mint egyirányú út; a társadalmi és osztálytudat eróziója; a küzdelmek patthelyzete a forradalmi javaslat és perspektíva hiánya miatt, valamint a társadalmi forradalmi javaslat hiánya miatt.
Társadalmi forradalomra vonatkozó javaslat nélkül forradalmi küzdelem nem lehetséges.
2008-tól tudtuk, hogy Görögország az IMF ajtaján fog kopogtatni, mivel lehetetlen lesz finanszírozást szerezni a piacokról. Tudtuk, hogy a válság a kapitalizmus történelmének legnagyobbja lesz, és hogy a görög gazdaságot nagyon súlyosan fogja érinteni a benne rejlő súlyos problémák (magas kettős hiány, magas adósság, alacsony termelési kapacitás) miatt. Tudtuk, hogy erős társadalmi reakciók lesznek, és hogy a rezsim története legnagyobb politikai válságát és kihívását fogja átélni. Ahogyan azt is tudtuk, hogy a memorandumokkal tönkre fogják tenni a görög társadalmat, de a válságot nem fogják megoldani. A Forradalmi Küzdelem terve az elnyomás miatt nem került próbára. Másrészt a társadalmi reakciók korlátozott jellegűek voltak, mivel nem létezett forradalmi mozgalom.
A görög rezsim összeomlása, egy rendezetlen csőd sokkal nagyobb társadalmi reakciót váltana ki és szabadítana fel. Ugyanakkor a központi támogatás hiánya, lényegében a hatalom hiánya elősegítené a társadalmi szolidaritási struktúrák kialakulását a társadalmi bázisról kiindulva. Argentína példája – ahol az állam fizetésképtelenné vált, és a rezsim általános zavargások közepette rendezetlen összeomlásba került – megmutatta nekünk, hogy az ilyen körülmények között élő társadalom az önszerveződésen keresztül keresi a helyreállítás és az önfenntartás módjait. Görögországban egy ilyen kilátás növelné a társadalmi forradalom esélyeit. De még egy ilyen fejlemény esetén is szükség van forradalmi mozgalomra, még ha csak a korai stádiumban is. De tudjuk, hogy a súlyos válságban és összeomlásban lévő társadalmak minőségi ugrásokat tesznek. Az a „hangyamunka”, amelyre a saját „mozgalmunkban” is sokan hivatkoznak, hogy magyarázzák politikai alkalmatlanságukat, képtelenségüket arra, hogy katalizáló módon beavatkozzanak a tágabb társadalmi térbe, hogy indokolják a forradalom előmozdítására és az azért való kockázatvállalásra irányuló akaratuk hiányát, garantálja, hogy az olyan történelmi lehetőségeket, mint a miénk, elszalasztjuk.
Ami a Forradalmi Küzdelem tevékenységének hatékonyságát illeti – azaz az olyan akciók végrehajtására való képességét, mint a válság idején végrehajtott nagy támadások (a Citibank, az Eurobank, a Tőzsde, a Görög Nemzeti Bank és az IMF-iroda elleni támadások) –, arről maga a rezsim is beszélt. Egy kormánytisztviselő a 2010-es letartóztatások idején nyilvánosan kijelentette, hogy „megakadályoztak egy olyan nagy csapást, amely a gazdaság órák alatt történő összeomlásához vezetett volna”. Érdemes megjegyezni, hogy éppen abban az időben az ország rezsimje sebezhetőbb volt, mint valaha.
Amikor 2014-ben letartóztatták Maziotisz-t, amellett, hogy a kormánynak külföldi kormányok – és különösen az amerikai kormány – gratuláltak, az Új Demokrácia (jobboldali párt) kormánya az akkori közrendvédelmi miniszter szavaival élve a memorandum sikerét és a rezsim stabilizálódását Maziotisz elvtárs letartóztatásához és a Forradalmi Küzdelemmel való szembeszálláshoz kötötte. A bíróságon pedig, ahol Pola Roupát a Görög Nemzeti Bank és az IMF-iroda elleni támadás miatt állították törvény elé, az ügyész kijelentette, hogy egy csatlakozó, amelyet az őröknek sikerült lehúzniuk, megmentette az épületet az összeomlástól, a pénzügyi rendszert, és ezáltal az ország egész rendszerét. Ez a kijelentés a Forradalmi Küzdelem tevékenységének hatékonyságát ismeri el, amiért természetesen Roupa a bíróság által kiszabott életfogytiglanos ítélettel fizetett.
Bármi is lett a tárgyalásaink kimenetele, mi vagyunk az egyetlenek, akik nemcsak küzdelmünk igazságosságát hangoztattuk és védtük meg, hanem azt is, hogy a fegyveres akció a céloknak – azaz a rezsim destabilizálásának, összeomlásának és megdöntésének – megfelelő eszköz. A bírói hatalom ezen elismerése feltárja az állam bosszúszomjának valódi okát, amiért olyan rendkívül hosszú büntetéseket szab ki ránk, amelyek nem állnak arányban a vád büntetőjogi vonatkozásaival. Ezt eddig egyetlen bíróság sem ismerte el egy fegyveres szervezet vagy akció elleni politikai perben. Az állam eddig nem fogadta el, hogy fegyveres akció fenyegeti. Éppen ellenkezőleg, ebben a konkrét esetben a bíróság ugyan általánosságban nem ismerte el a fegyveres akció hatékonyságát, azonban ennek a konkrét fegyveres akciónak a hatékonyságát igen. És valóban, egyetlen csapás hatékonysága a támadás nagysága miatt, de egyúttal az érintett célpont – a Görög Nemzeti Bank, amely az EKB egyik fiókja és az IMF irodája – központi politikai jelentősége miatt is.
Összegzésképpen: a Forradalmi Küzdelemnek a válság idején volt egy terve, amely a következő célokat tűzte ki: elméleti szinten egy olyan elemzés bemutatása, amely kimutatta, hogy a válság nem a kapitalizmus rossz irányításának, annak „szélsőségeinek”, a bankrendszer „patológiáinak” és az annak feletti ellenőrzés hiányának következménye:
A válság a kapitalizmus természetének, a tőke létezésének megnyilvánulása.
Emellett a Forradalmi Küzdelem azt a tézist hirdette, hogy a válság leküzdésére irányuló politika kudarcot fog vallani, és a társadalmat az a politika fogja megtörni, amely a rendszer válságból való kilábalásának előfeltételeként a „társadalmi népirtást” tűzte ki célul. Létének és tevékenységének célja az volt, hogy rávilágítson: a rendszer megdöntése az egyetlen lehetőség minden társadalom számára, hogy kilábaljanak ebből a válságból és a rendszer következő válságából. A társadalmi forradalmat tűzte ki célul, és azokról a konkrét jellemzőkről beszélt, amelyekkel egy mindenki számára gazdasági egyenlőséget és politikai szabadságot biztosító társadalomnak rendelkeznie kell. A társadalmi szerveződés konföderációs modelljét támogatják, az állam azonnali felszámolásával, a nagy magán- és állami tulajdon kisajátításával és annak társadalmi tulajdonba vételével. Felhívást tettünk egy ilyen vita megkezdésére az a/a politikai térben, és kijelentettük, hogy a forradalmi projektet konkrétabbá kell tenni, amit a Forradalmi Küzdelmen kívül sem az anarchisták, sem bármely más fegyveres szervezet nem tett meg. Úgy hittük és továbbra is úgy hisszük, hogy a forradalmi perspektíva tudatbeli legitimálása előfeltételezi a forradalomról szóló álláspontok kinyilvánítását, amelyek az ilyen projektek történelmi tapasztalatai és azok értékelése révén kristályosodtak ki.
A Forradalmi Küzdelem mindig is arra törekedett, hogy a politikai célpontok gondos kiválasztása és egy olyan elemzés révén legitimálja a fegyveres akciót a társadalmi tudatban, amely a szervezetet a társadalom minél szélesebb rétegeivel hozza kapcsolatba. A társadalomban az osztálytudat kialakításának fontossága és ennek hangsúlyozása stratégiánk kulcsfontosságú eleme volt és marad, csakúgy, mint annak a társadalmi szükségességének legitimálása, hogy a rezsim ellen széles osztály- és társadalmi frontot alakítsunk ki a társadalmi ellentámadás céljából.
A Forradalmi Küzdelem és mi magunk, mint egyének, mindig is hangoztattuk és továbbra is hangoztatjuk, hogy elengedhetetlenül szükséges egy olyan forradalmi mozgalom létrehozása, amely a társadalmi és politikai fejlemények katalizátorává válhat és megteremti a feltételeket a társadalom történelmi forradalmi átalakulásához. De nem hittük, és most sem hisszük, hogy a fegyveres küzdelem kialakulásának előfeltétele egy már létező forradalmi mozgalom lenne. Éppen ellenkezőleg: a fegyveres forradalmi cselekvés döntő jelentőségű a forradalmi mozgalom kialakulása szempontjából. Számunkra a fegyveres forradalmi cselekvés és a forradalmi mozgalom kölcsönösen előnyös kapcsolatban állnak egymással.
Ami a Forradalmi Küzdelem tevékenységét illeti a válság időszakában, az a „emelőkar” elvét követte: kis erővel úgy kell cselekedni, hogy a rendszer állapotában a lehető legnagyobb változásokat idézzük elő. A Forradalmi Küzdelem története bebizonyította – annak ellenére, hogy tevékenysége az elnyomás miatt befejezetlen és kipróbálatlan maradt –, hogy a fegyveres forradalmi cselekvés, akár csak néhány forradalmár részéről is, komoly változásokat érhet el az adott társadalmi helyzetben és a rezsim egyensúlyában. Mindaddig, amíg vannak olyan harcosok, akik hajlandók ezeket a fordulatokat előidézni, hajlandók kockázatot vállalni a rendszer destabilizálása és a rezsim megdöntése érdekében, és hajlandók a rendszer kulcsfontosságú pontjait célba venni. Azon történelmi helyzet kihasználása, amikor a rezsim teljes egyensúlytalanságba kerülhet, mindazok feladata, akik meg akarják ragadni a lehetőséget, hogy a fejleményeket a forradalmi társadalmi újjáépítés irányába tereljék.
Milyen lépéseket képzeltél el a gerilla-mozgalom kezdetétől a társadalmi forradalomig vezető úton?
Nem hisszük, hogy létezne egy mechanikus út vagy előre megadott lépések a forradalom felé, és azt sem, hogy lenne egy rögzített, előre meghatározott menet. Ez az országtól, annak sajátos jellemzőitől, a történelmi korszaktól és a kapitalista fejlettség mértékétől függ.
Különböző körülmények uralkodtak 1917-ben Oroszországban, Mexikóban, 1936-ban Spanyolországban, Kínában, Kubában, napjainkban Rojavában stb., és a forradalmi folyamat mindegyik esetben más-más irányt követett. Emellett fontos szerepet játszik a forradalmi mozgalom politikai eredete, amely megkísérli a forradalmat, valamint az általa követett forradalmi irányok is.
Gerilla-hadjáratot lehet indítani, és az ugyanolyan fontos szerepet játszhat a forradalom feltételeinek kialakításában, amennyiben azoknak, akik végrehajtják, kialakult forradalmi tudatuk van. Emellett a fegyveres küzdelem is fontos szerepet játszhat a forradalmi mozgalom kialakításában. Másrészt számunkra a fegyveres forradalmi cselekvésnek az a feladata, hogy határozottan terjesztve a társadalmi forradalom üzenetét, erőteljesen népszerűsítse a forradalmi mozgalom létrehozásának szükségességét, és sztrájkok révén megkísérelje gyengíteni a meglévő rendszert, hogy így könnyebben megnyílhasson az út a rendszer megdöntése és a társadalmi forradalom felé.
A fegyveres harc jelentős csapásokat mérhet a rendszerre. De még ha a rendszer összeomlását és kormányozhatatlanságot is tapasztalunk, a forradalom megvalósulása egy társadalmilag nagyon széles körű forradalmi mozgalom létezését feltételezi.
Például Görögországban voltak olyan lehetőségeink, amikor a rendszer kormányozhatatlanságát és felbomlását idézhettük volna elő a súlyos gazdasági helyzet miatt, amelyben akkor is, és most is van. Egy gerillaháború döntő mértékben hozzájárulhatna egy ilyen helyzet kialakulásához. Ez lehetőséget jelentene a forradalomra, mivel utat nyitna. De ehhez az úthoz szükség lenne egy olyan forradalmi mozgalomra, amely hajlandó és képes is végigjárni azt, megragadni a lehetőséget, az ébredő nép élére állni, és megkísérelni a forradalmat.
Mi, a Forradalmi Küzdelem tagjai, úgy véltük, hogy politikai kötelességünk hozzájárulni ennek a rendszerszintű destabilizációnak a megvalósításához, és a válság történelmi jelentőségű, egyedülálló lehetőséget kínált. A rendszer összeomlása és a kormányozhatatlanság olyan társadalmi dinamikákat szabadítana fel, amelyek révén a forradalmi projekt társadalmi projektté válhatna. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, szükség van olyan harcosokra, akiknek megvan az akaratuk és az elszántságuk, hogy megkíséreljék ezt.
Mi, a Forradalmi Küzdelem tagjai, úgy hittük, teljesítettük kötelességünket. Egy olyan boldog végkifejletet, amiről fentebb beszéltünk, sokkal többen kellene kihasználniuk. Egy forradalmi mozgalomnak kellene megragadnia. És ha ez korábban nem létezett, akkor létre kell hozni, hogy ne hagyjuk kihasználatlanul ezt a történelmi lehetőséget.
A történelmi tapasztalat azt is megtanította nekünk, hogy egy rezsim bukásának, mély válságnak és mindenekelőtt gazdasági összeomlásnak idején gyakran spontán módon alakulnak ki társadalmi együttműködési és szolidaritási struktúrák, hogy a szegénység sújtotta társadalmi bázis – miközben minden kapcsolat a kapitalista rendszerrel megszakadt, hiszen maga a rendszer működése is leállt – túléljen. Számos ilyen projekt és társadalmi kísérlet bukkan fel a kapitalizmus széteséseinek idején. Egy forradalmi mozgalom kitöltheti az ilyen projektekből hiányzó politikai tartalom helyét, összekapcsolhatja, megszervezheti, megsokszorozhatja és megerősítheti őket. Segítenie kell abban, hogy ezek a projektek egy olyan horizontális társadalmi, gazdasági és politikai szerveződés kialakulásának elemeivé váljanak, amelyek képesek véglegesen a saját kezükbe venni a hatalmat és harcolni a korábbi rendszer újjáépítésére irányuló bármilyen kísérlet ellen. Egy olyan forradalmi mozgalom, amelynek világos álláspontjai és céljai vannak, és amely képes megragadni az ilyen lehetőségeket, de egyúttal segíteni is azok megteremtésében, a társadalmi forradalom előfeltétele. De egy ilyen mozgalom létrehozásának alapvető eleme annak a forradalmi tudatnak a létezése, amely meg akarja dönteni a rendszert, és meg akarja kísérelni a forradalmat.
Milyen helyet foglal el a fegyveres harc a stratégiátokban? Milyen elképzeléseitek voltak a fegyveres és a fegyvertelen harci formákról?
Úgy véljük, hogy a fegyveres harc minden korszakban fontos. A társadalmi ellenállás hanyatlásának idején, a társadalmi és politikai konfliktusok visszaszorulásának idején a fegyveres harc ellensúlyozhatja a defetizmust, és hozzájárulhat a tudat radikalizálódásához. Lebontja a rezsim elméletét és ideológiáját és hozzájárul legitimitásának aláásásához. Hogy elősegítse a felforgató tevékenységek és a társadalom szélesebb rétegei közötti kapcsolatot. A fegyveres harcban megvan a potenciál, hogy a forradalmi diskurzust és projektet messzire és széles körben terjessze. Nagyon hatékony eszközzé és „hírvivővé” válhat a rezsim megdöntésének és a társadalmi forradalom szükségességének üzenetét illetően. Vagyis a propaganda szintjén rendkívül nagy potenciállal rendelkezik.
Mindezek megvalósításához természetesen megfelelő elméletre és gyakorlatra van szükség. A fegyveres küzdelem számunkra nem eszköz. Hanem stratégia. Mivel ezek az eszközök egyébként is nagy potenciállal bírnak, gondosan kell megválasztani a cselekvés irányát, hiszen ugyanolyan könnyen hozhat jó eredményeket, mint ahogyan (ha az eszközök rossz kezekbe kerülnek) negatívakat is.
A forradalmi mozgalom kialakításának előfeltétele, hogy a harcosok tudatában meg kell erősíteni a rezsim legitimitásának gyakorlati aláásásának szükségességét. Ezt a legitimitási határt, amely nagyrészt az állami hatalomnak és erőszaknak köszönhető, a fegyveres harc áttöri és megkísérli kiterjeszteni a forradalmi társadalom törvényeinek határait. A fegyveres harc egyik legalapvetőbb eleme számunkra az, hogy a rezsim törvényei és a forradalom törvényei megütköznek egymással.
A fegyveres gyakorlat önmagában nem képes megbirkózni ezzel az ütközéssel forradalmi tudatosság és konkrét harci terv nélkül. Az általunk követendő stratégia abból a konkrét korszakból fakad, amelyben cselekszünk. De bármely fegyveres szervezet stratégiájának megfogalmazásához alapjául számunkra a rezsim lehető legnagyobb mértékű politikai destabilizálásának törekvése kell, hogy szolgáljon. A fegyveres cselekvésen keresztül történő rendszerszintű destabilizálás ezen törekvése során a rezsim társadalmi tudatban való lehető legnagyobb mértékű delegitimálására is törekednünk kell. Párbeszéden keresztül elő kell mozdítanunk a forradalmi projekt legitimálását a társadalom lehető legszélesebb rétegeiben.
A fegyveres forradalmi harc folytatásának legerősebb motivációja számunkra a forradalmi törvénybe vetett hit, amelynek fegyveres formában kell megnyilvánulnia a rezsim létezéséből fakadó igazságtalanság elleni küzdelemben. De ez a hit megköveteli annak a tudatosságát, hogy a forradalom a rendszer intézményesített igazságtalanságából kivezető társadalmi út. Ez a motiváció a legerősebb pajzs az elnyomók támadásaival szemben. Ezek révén az állam hatékonyan kíván szembeszállni azzal a kilátással, hogy megjelenjen egy politikai ellenfél, aki fegyverrel fenyegeti.
A fegyveres cselekvés delegitimálására, kriminalizálására és depolitizálására törekvő elnyomással szemben a kialakult forradalmi tudatnak egy másik háborút kell vívnia: meg kell védenie döntéseit, a fegyveres harcot, a társadalmi forradalomhoz való jogát, és fel kell tárnia a rendszer bűnözői természetét.
Az elnyomás számunkra a militánsok tudatosságának politikai próbája. Ha nem védjük meg választásainkat szemtől szembe, minden áron, akár a lehetséges büntetés ellenére, az a harcmező elhagyását jelenti, a választás feladását, az elnyomás győzelmét.
A fegyveres harc inspirációs forrás lehet, és lendületet adhat egy forradalmi mozgalom fejlődésének. És amikor a harcosok az elnyomó csapások ellenére is kitartanak álláspontjuk mellett, és az ellenséggel szemben megvédik a fegyveres cselekvés lehetőségét, sikerül semmissé tenniük az elnyomás politikai sikerét, mivel ez a fegyveres harc lehetőségének feladását feltételezi.
A gondosan megválasztott cselekvési stratégia képes jelentős megrázkódtatásokat okozni a rendszer működésében, és bizonyos területeken kibillenteni az “egyensúlyt” . E csapások súlyossága határozza meg a rendszer egészére gyakorolt hatás mértékét. Meggyőződésünk, hogy a fegyveres forradalmi cselekvés képes jelentős megrázkódtatásokat okozni a rezsimben és ezek összesége összeomlást idézhet elő.
A kérdés az, hogy a militánsok hajlandóak-e megszervezni magukat egy ilyen erőteljes forradalmi cselekvés megkísérlésére. További kérdések, hogy valóban politikai instabilitást akarunk-e okozni, hogy a rezsim megdöntését akarjuk-e, hogy a forradalmat akarjuk-e?
És ezt azért mondjuk, mert a mai mozgalomban sok esetben a politikai és társadalmi területen tapasztalható nagy változékonyság sokak számára nem olyan helyzet, amelyet politikailag „kezelhetőnek” tartanak.
A fegyveres küzdelem a forradalmi mozgalom alapvető eleme.
De ahhoz, hogy forradalmi mozgalom alakulhasson ki, szükség van egy közös felforgató stratégiára, egy közös forradalmi stratégiára.
Egy ilyen stratégia révén a küzdelem különböző formái összehangolódhatnak, egymást támogatva és kiegészítve. Nem látunk semmiféle ellentmondást vagy ellentétet a fegyveres és a fegyvertelen cselekvési formák között. A küzdelemben felmerülő ellentmondások a különböző politikai irányvonalakat és célokat érintik, nem pedig az általunk használt eszközöket vagy módszereket.
Így a fegyveres szervezetek stratégiái eltérőek lehetnek, és elképzelhető, hogy politikailag képtelenek lesznek egymással kommunikálni. Ugyanígy más cselekvési formák, pl. a gyárfoglalások is eltérő szervezettséggel, tartalommal, célokkal és perspektívákkal rendelkezhetnek. Ugyanez vonatkozik bármely eszközre, módszerre vagy küzdelmi formára.
Ugyanez vonatkozik bármely gyakorlatra, például a foglalásokra, tüntetésekre stb. Az általunk minden alkalommal választott gyakorlatok tartalmát mi magunk határozzuk meg politikai irányultságunk alapján, és ennek alapján csatlakozunk másokhoz, vagy távolodunk el tőlük.
Úgy véljük, hogy a forradalmi mozgalom létrehozására irányuló erőfeszítést nem lehet összetéveszteni olyan csoportok és cselekvési formák szervezésével, amelyek heterogének, sőt egymással összeegyeztethetetlenek is lehetnek, mivel eltérő a politikai tartalmuk [és céljuk]. A forradalmi mozgalom létrehozása azt a döntést jelenti, hogy hatékony stratégiát fogalmazunk meg, amelynek célja a társadalomban fennálló szubjektív egyensúlyok felborítása, a rezsim egyensúlyának aláásása, a rendszer társadalmi tudatban való delegitimálása, ezzel egyidőben a társadalmi forradalom legitimálása. A cél eléréséhez elengedhetetlen feltétel a rezsim erőszakos megdöntésének szükségességének legitimálása. Hiszen a történelem során soha nem történt erőszakmentes forradalom. Ezen a téren a fegyveres küzdelem hozzájárulása döntő jelentőségű.
3) A történelem szigorúan véve
A Forradalmi Küzdelem több tucat akciót hajtott végre. Milyen időszakokra oszthatjuk fel a történelmeteket?
A Forradalmi Küzdelem tevékenységét a szervezet stratégiája alapján két időszakra lehet felosztani.
Az első a 2003–2008 közötti időszakra vonatkozott, és a „terrorizmus” elleni háborúra [war on terror], valamint az akkori Karamanlisz-kormány neoliberális reformjaira összpontosított. Más szavakkal: a bíróságok és rendőrkapitányságok elleni támadások, valamint a volt közrendvédelmi miniszter elleni merénylet a görög állam „terrorizmus” elleni háborúba való bevonulásával, az állami hatalom és az elnyomás fokozódásával (pl. az „antiterrorista” törvények elfogadása) állt kapcsolatban. Az amerikai nagykövetség elleni támadás, mint már említettük, válasz volt azoknak, akik ezt a háborút meghirdették, míg a Munkaügyi és a Gazdasági Minisztérium elleni támadások a neoliberális reformok [szociális megszorítások] bevezetésével voltak kapcsolatosak.
A második időszak, 2009-től a 2017-es utolsó letartóztatásokig, a gazdasági válságra és az egymást követő görög kormányok válságkezelő politikáira összpontosult. Itt Grigoropoulos meggyilkolása [Alexandrosz Grigoropoulosz (1993–2008) egy 15 éves görög diák volt, akit 2008. december 6-án Athén Exarchia nevű negyedében egy rendőr, Epaminondas Korkoneas lelőtt] miatti, a rohamrendőrség ellen irányuló fegyveres támadásokról és megtorlásokról, valamint a Citibank, az Eurobank, az Athéni Értéktőzsde, a Görög Nemzeti Bank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap) irodája ellen 2014-ben elkövetett támadásokról beszélünk. Roupa elvtárs szöktetési kísérlete olyan akció volt, amelynek célja az volt, hogy semmissé tegye az államnak a Forradalmi Küzdelem és azon is túlmutató erők ellen elért sikereit és folytassa a 2009-ben megkezdett támadási stratégiát.
Hogyan alakultak az első gerillaakciók? A várakozásaitoknak megfelelően? A szubjektív és objektív nehézségek is a várakozásaitoknak megfelelőek voltak?
Az első akcióink – amint azt korábban is elmondtuk – cáfolták az akkori szocialista kormány, valamint a 2004-ben azt követő jobboldali kormány diadalmas kijelentéseit, miszerint a városi gerilla korszaka Görögországban véget ért.
Úgy véljük, hogy elértük céljainkat, amelyek a gerillamozgalom újjáélesztése voltak Görögországban, valamint válaszadás a 2002-es 17N és a 2003-as ELA letartóztatásaira, az „antiterrorista” törvények elfogadására, továbbá a rendszer stabilitásáról szóló mítosz cáfolata, amelyet a görög állam akkoriban a 2004-es olimpiai játékokra tekintettel terjesztett. Gyakorlatba ültettük, amit az első nyilatkozatunkban kijelentettünk: hogy Görögországban ellenállást fogunk gyakorolni a transznacionális elit által a „terrorizmus” elleni háború és a neoliberális politika ránk kényszerített új totalitarizmusa ellen. Sikerült továbbá dinamikus válaszokat adnunk a munkaerő- és társadalmi viszonyok neoliberális átalakítására is, amelyet akkoriban az Új Demokrácia kormányzat munkavállaló-ellenes törvényjavaslatokkal (a Munkaügyi Minisztérium elleni támadás) és szigorú megszorító költségvetéssel (Gazdasági és Pénzügyminisztérium).
Emellett a Forradalmi Küzdelem mind a cselekvési döntések, mind az elmélet, illetve az általa megfogalmazott diskurzus tekintetében valami újat jelentett az a/a politikai térben, mivel korábban még senki sem kísérelt meg ilyen kapcsolatot teremteni széles társadalmi rétegekkel a domináns gazdasági és politikai stratégia – amely nemcsak Görögország számára, hanem globálisan is központi jelentőségű volt – elemzése és hivatkozásai révén. Mivel a Forradalmi Küzdelem olyan társadalmi környezetben jött létre, amely nem volt kedvező az ilyen kezdeményezések számára, valamint mivel kezdettől fogva politikailag úttörő lépés volt – hiszen többé-kevésbé egy olyan uralkodó helyzetben született, amely az a/a politikai teret is befolyásolta a „forradalmi küzdelem hiábavalóságáról” –, tudtuk, hogy számos nehézséggel kell szembenéznünk. Az az eltökéltség, amellyel a Forradalmi Küzdelem a fent említettek ellenére elindult, magyarázza, miért tartottunk ki olyan sokáig, miért volt hosszú távú folytonosságunk és következetességünk, miért tudtunk ellenállni az elnyomásnak.
Az általad említett objektív és szubjektív nehézségek úgy foglalhatók össze, hogy egyrészt szembe kellett néznünk a vereség és a defetizmus állapotával, amely akkoriban általánosan uralkodott az a/a politikai térben és azon túl is, a fegyveres küzdelemről kialakult felfogás kapcsán – és ez azért volt így, mert ezt megelőzték a 2002-es letartóztatások. Másrészt pedig az állami elnyomás és a rezsim biztonsági intézkedéseinek fokozódásával kellett szembenéznünk, valamint azzal a szubjektív nehézséggel, hogy választásunk tekintetében következetesnek tűnjünk.
Egy másik fontos probléma az volt, hogy abban az időben a rendszer minden eddiginél erősebbnek tűnt és a neoliberális konszenzus viszonylag erős volt. Ez a helyzet a harcban részt vevők tudatát is aláásta és asszimilálta, ami abban is megmutatkozott, hogy a forradalmi társadalmi változásra egyáltalán nem utaltak.
Milyen politikai visszhangot váltottak ki az első akcióitok (2003–2008)?
Kezdetben, egészen 2005-ig, az állam igyekezett lekicsinyelni a Forradalmi Küzdelem első akcióit, azt állítva, hogy ezeknek az akcióknak nincs jövőjük, hogy azokat „a korábbi időszakban felszámolt szervezetek maradványai” hajtják végre, hogy az elnyomó mechanizmusok tudják, kik ők, és hogy letartóztatják őket.
De a 2005. júniusi Munkaügyi Minisztérium elleni bombamerénylet után a görög kormány rájött, hogy a Forradalmi Küzdelem „itt maradt”, és folytatni fogja tevékenységét.
A Forradalmi Küzdelem akciói negatív hatással voltak a görög államra, mert – a rezsim biztonságáról szóló nyilatkozatok ellenére – fegyveres akciók történtek Görögországban, de azért is, mert az Egyesült Államok nyomást gyakorolt a Forradalmi Küzdelem elleni fellépésre, különösen az amerikai nagykövetség elleni támadás után, amikor a Külügyminisztérium egymillió dolláros vérdíjat tűzött ki a Forradalmi Küzdelem tagjaira. A görög állam 800 000 eurós vérdíjjal követte a példát, miközben egy különleges műveleti csoportot hoztak létre a letartóztatásunkra. Mindez pedig akkor történt, amikor néhányunkat már nagyon szorosan megfigyeltek.
Amikor a szervezet 2007 tavaszán automata fegyverrel lőtt szét egy rendőrőrsöt, a rezsimhez hű újságírók arról számoltak be, hogy Görögország az egyetlen olyan ország Európában, ahol létezik a Forradalmi Küzdelem jellemzőit mutató gerillamozgalom – ugyanakkor az ETA is aktív volt, de az egyértelműen nemzeti felszabadítási jellegű volt –, és ebből a kijelentésből kitűnik, hogy a görög kormány akkoriban nehéz helyzetben volt a Forradalmi Küzdelem folyamatos tevékenysége miatt.
Emellett ki kell emelnünk a Forradalmi Küzdelem akcióinak pozitív társadalmi hatását is, amikor 2009 márciusában egy mainstream honlapon végzett online közvélemény-kutatás tükrözte, hogy több ezer polgár hogyan vélekedett a fegyveres akciókról. A közvélemény-kutatást röviddel a Forradalmi Küzdelem által az amerikai Citibank ellen elkövetett támadások után végezték, és 25 000 polgár vett részt benne. Két kapcsolódó kérdésre a válaszadók 34%-a igazolta a fegyveres akciókat, míg 58%-uk úgy vélte, hogy a fegyveres támadások mögött politikai indítékok álltak.
A 2003 és 2008 közötti akciók úgy tűntek, mintha egy előre meghatározott stratégiai logikát követtek volna. Alexisz Grigoropoulosz halála után azonban a szervezet szorosabban követte az aktuális eseményeket. Előre eldöntötték, hogy szorosabban követik az eseményeket, vagy az esemény fontossága kényszerítette önöket a gyakorlatuk módosítására?
A Forradalmi Küzdelem már 2007 elején felismerte az Egyesült Államokban a jelzálogpiac összeomlásával járó bankválság jeleit, valamint annak nemzetközi következményeit, de a túlzott adósság miatt a görögországi hatásokat is.
Tehát, ahogy korábban is említettük, míg 2003 és 2007 között tevékenységünk fő irányvonala a „terrorizmus” elleni háború és a neoliberális reformok – a globalizáció két aspektusa, a politikai-katonai és a pénzügyi –, elleni küzdelem volt, miután felismertük a körülmények változását a görögországi válság bekövetkeztével. 2008-ban úgy döntöttünk, hogy kiterjesztjük tevékenységünket, a pénzügyi válsághoz és az azzal szembeni intézkedésekhez igazítjuk, amelyek a bankok és gazdasági rendszer megmentése érdekében egyre élesebb támadást indítottak a munkások és a nép ellen.
2008-ban úgy döntöttünk, hogy nagy mennyiségű robbanóanyaggal támadjuk meg az athéni tőzsdét.
De közbejött Grigoropoulosz 2008. decemberi meggyilkolása. Ezért úgy döntöttünk, hogy fegyveres támadást hajtunk végre a rendőri erők ellen Grigoropoulosz meggyilkolására válaszul, majd elindítottuk a gazdasági válságra reagáló támadási kampányt.
Összefoglalva, ez a stratégia a következőket célozta:
a) A válságért felelős szereplők – a bankrendszer és általában a pénzügyi szféra – megnevezése és az ezeket működtető intézmények célbavétele Görögországban.
b) A Forradalmi Küzdelem üzenetein keresztül a válság mélyebb lényegének feltárását, nevezetesen, hogy annak forrása maga a kapitalizmus és tőke létezése.
c) Kihasználni a rendszer megkérdőjeleződését, ami a válság miatt az emberek tudatában kialakult, mivel a válság rendkívül súlyos következményekkel a gazdaság és társadalom minden területére kiterjedt, különösen Görögországban. Ez a delegitimáció megerősítette a fegyveres militánsokat abban, hogy fokozzák akcióik „tűzerejét” a rendszer struktúrái és intézményei ellen. Éppen ezért a Forradalmi Küzdelem ekkor kezdett el nagy mennyiségű robbanóanyaggal nagyszabású támadásokat végrehajtani a rendszer kulcsfontosságú célpontjai ellen.
d) Ezekről a nagy erejű csapásokról azért is döntöttünk, mert rájöttünk, hogy a rendszer a válság miatt napról napra sebezhetőbbé válik. Ezért a Forradalmi Küzdelem által végrehajtott gyakori és nagyszabású támadásokkal járó fegyveres akciók – amelyek az ország gazdasági rendszerének működése szempontjából kulcsfontosságú, kiemelt célpontokat érintettek – felmérhetetlen károkat okozhattak a rendszer működésében és stabilitásában. Különösen Görögországban, ahol a rendszer szilárdsága a memorandum-korszakba való belépés során különösen törékeny volt. A Forradalmi Küzdelemnek lehetősége nyílt arra, hogy kihasználja azokat a feltételeket, amelyek bármely fegyveres forradalmi küzdelem küldetéséhez szükségesek: a rendszer destabilizálása fegyveres csapások révén, és egyúttal a forradalom ügyének előmozdítása.
Ezen stratégia kialakításában fontos szerepet játszott az a felismerés, hogy a kapitalista rendszer kiterjedt összekapcsoltsága, funkcióinak egymástól való függése, valamint az a mód, ahogyan a piacok napjainkban irányítják és működtetik, a rendszert különösen sebezhetővé tette a fegyveres támadásokkal szemben, főleg egy olyan történelmi kontextusban, amelyben a modern kapitalizmusba – a szó legszélesebb értelmében – és annak reprodukciós képességébe, a tőke jövedelmezőségébe és stabilitásába vetett hit még a transznacionális elit körében is komoly kétségek tárgyát képezte.
Ez volt – és ma is az – a modern kapitalizmus egyik olyan eleme, amelyet az ellenállási mozgalmak még nem fogtak fel.
Ugyanakkor a Grigoropoulosz meggyilkolásáért megtorlásul a rohamrendőrség ellen elkövetett fegyveres támadások is beilleszthetők a stratégia új szakaszába, mivel akkor először, azon nyilatkozatunkban, amelyben felelősséget vállaltunk ezekért a támadásokért, utalva a Görögországot sújtó válságra, kifejeztük azt a nézetünket, hogy megnyílik a lehetőség a rendszer megdöntésére, és hogy létre kell hozni egy olyan forradalmi mozgalmat, amelynek stratégiájában szerepel a fegyveres küzdelem, a forradalom érdekében.
Még az is, ahogy 2009 januárjában végrehajtottuk az Exarchia-i támadást, amikor a szervezet fegyveres magja az utcára vonult és szembeszállt a rendőrökkel, tükrözte azt a felismerésünket, hogy a fegyveres harc a forradalom elengedhetetlen eszköze a rendszer aláásásához és megdöntéséhez, mivel az általános társadalmi zavargások szakaszában a lázadó társadalmi csoportok által alkalmazott tömeges fegyveres erőszak nagyon hasznos lenne a rendszer stratégiai infrastruktúráinak (parlament, bankok, minisztériumok, Görög Nemzeti Bank) átvételéhez.
Akkor egy olyan athéni kommün létrehozásának lehetőségéről beszéltünk, amely fegyveres eszközökkel képes lenne megvédeni magát. Például a 2010–2012-es zavargások során, amikor több ezer ember többször is ostrom alá vette a parlamentet, ha akkor létezett volna egy fegyveres forradalmi mozgalom, az a hatalmas mértékű fegyveres erőszak alkalmazásával semlegesíthette volna a rohamrendőrséget és segíthette volna az embereket a parlament elfoglalásában. Akkor a történelem másképp íródott volna, és most egy forradalmi folyamat kezdetéről beszélnénk, mivel a parlament elfoglalása a Papandreou-kormány összeomlásához vezetett volna, a megszorító Memorandum végrehajthatatlanná vált volna, és nagyon valószínű, hogy Görögország kilépett volna az euróövezetből és az EU-ból is. Ez az esemény láncreakciót indíthatott volna el, amely akár az EU felbomlásához is vezethetett volna, mivel a görög rezsim ellenőrizhetetlen összeomlása és a felkelés nagy valószínűséggel dominóhatásként további felkeléseket váltott volna ki más, súlyosan eladósodott EU-országokban, különösen délen, Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban. A globális kapitalista rendszer megrendült volna.
Visszatérve a kérdésedre: a Forradalmi Küzdelem figyelemmel kísérte a nemzetközi és az országos fejleményeket, és ennek megfelelően alakította ki stratégiáját és tevékenységét. Ennek fényében vált láthatóvá a cselekvési stratégiánkban 2009-ben bekövetkezett változás.
Milyen politikai és társadalmi visszhangot váltottak ki az Alexisért indított megtorló akciók?
Elmondható, hogy általánosságban és összességében támogatottak voltak, mivel a görög társadalom nagy része, de különösen a fiatalok elítélték Alexis rendőrök általi meggyilkolását. A gyilkosság három napig tartó zavargáshoz vezetett december 6-án, 7-én és 8-án, amelyek során a kormány rendkívül nehéz helyzetbe került, még a hadiállapot kihirdetése is szóba került.
A Forradalmi Küzdelem akcióival kapcsolatban olyan vélemények hangzottak el, mint például „jól tették”, főként a fiatalok körében, de olyanoktól is, akik nem feltétlenül voltak anarchisták.
Voltak azonban olyan rétegek az a/a politikai térben, amelyek – a fegyveres harctól tartva – „provokációról” beszéltek, ami még nagyobb állami elnyomáshoz vezetne, míg mások azt állították, hogy ezek az akciók általában „az anarchista mozgalom ellen irányultak”, és hasonló nevetséges dolgokat mondtak, amelyek gyakoriak a forradalmi mozgalmak történetében.
Általánosabban véve a Forradalmi Harc támadásai számos vitát váltottak ki az a/a politikai térben, de a politikai és társadalmi hatásuk pozitív volt.
2009-ben egy sor akciót hajtottatok végre gazdasági érdekek ellen (tőzsde, bankok). Mi volt a célja ezeknek az akcióknak?
2009-ben támadások sorát indítottuk el, amelyeknek középpontjában a pénzügyi válság és az arra adott válaszintézkedések álltak. A támadások célpontjai azok az infrastruktúrák voltak – pl. bankok, a tőzsde –, amelyek felelősek a válságért és az arra adott válaszintézkedésekért. Például olyan bankok, mint a Citibank és az Eurobank, a görög állam hitelezői voltak, görög állampapírokat tartottak, és részesei voltak a görög adósságnak. A Citibank már 2008 óta csődben volt, és az amerikai kormány pénzével mentették ki.
Már 2009-ben a Karamanlis-kormány 28 milliárd eurót szánt a görög bankok megmentésére. Ez a támadás-kampány a bankmentő intézkedések szabotálására irányult, hogy instabilitást és bizonytalanságot teremtsen a befektetők számára, valamint a válságkezelő intézkedések és a közvagyon privatizációs programja ellen.
Ez 2010-ben is folytatódott, és a görög gazdaság megmentési programjának – amely „Memorandum” néven vált ismertté – szabotálására irányult; ez nem volt más, mint az IMF, az EKB és az Európai Bizottság által kidolgozott program, amelyet a Papandreou-kormány 2010 májusában írt alá.
A kampányunk célja az volt, hogy tovább gyengítse és destabilizálja a válság miatt már amúgy is gyenge rendszert, azzal a kilátással, hogy a közeljövőben bekövetkező általános társadalmi felfordulás során – amelyet mi már régóta előre jeleztünk – ez a kampány hozzájáruljon a gazdaság és a kormány összeomlásához. Reméltük, hogy egy ilyen fejlemény bizonyos feltételek mellett egy forradalmi folyamat kezdetét jelentheti. Ehhez azonban szükség volt egy olyan tömeges forradalmi mozgalomra, amely a fegyveres harcot szükséges eszközként alkalmazta volna.
Válságos körülmények között – sőt, egy olyan súlyos válság idején, amely rendszerszintű összeomlásokat fenyegetett, s bizonyos mértékben elő is idézett –, egy fegyveres forradalmi szervezet kötelessége volt olyan stratégiát követni, amely jól időzített és határozott fegyveres csapások révén szította a rendszer instabilitását. A pánik, amely 2010-ben elhatalmasodott a görög gazdasági és politikai rendszeren, mindenesetre hatalmas volt, és egy konkrét stratégiával rendelkező erős fegyveres szervezet jelentős eredményeket érhetett volna el, fenyegetést jelentve az ország rendszerére nézve.
Egy esetleges rendszerszintű összeomlás nagyobb társadalmi dinamikát szabadítana fel, amely elősegítené a forradalmi javaslatok és folyamatok előmozdítását és megvalósítását. Ehhez azonban a forradalmi társadalmi átalakulás megvalósításához mindig szükség van egy forradalmi mozgalom létezésére. Az a/a politikai térnek, de minden olyan politikai erőnek is, amely a kapitalista rendszert és a képviseleti demokrácia modelljét zsákutcának tekinti, meg kell mutatnia a „legjobb oldalát”, és meg kell ragadnia a társadalmi forradalom lehetőségét. Nem tudjuk, mi történt volna egy ilyen esetben, bár az a/a mozgalom nagyon későn vette észre a válságot és annak mértékét, és sokan még ma sem hisznek abban, hogy egy ilyen válság milyen küzdelmi lehetőségeket kínál. Inkább egy mély, a politikai bizonytalanságból fakadó fóbiás szindrómáról van szó, a politikai éretlenségről, de arról is, hogy nem hisznek a forradalom megvalósításának lehetőségében. Mi mindenesetre úgy gondoltuk, hogy meg kell próbálnunk. Mindenki vállalná a történelmi felelősségét.
2010. március 10-én Lambrosz Fountasz-t a rendőrség megölte. Mit tudsz mondani az elvtársról? Hogyan hatott ez a veszteség a tevékenységetekre?
Lambrosz Fountasz elvtársat a Forradalmi Küzdelem egyik előkészítő akciója során, a rendőrséggel történt fegyveres összecsapásban ölték meg, miközben a szervezet egy autót akart kisajátítani, amelyet bombatámadáshoz szántak. Ez a támadás a 2009-ben indított fegyveres kampány folytatása lett volna, amelyet a gazdasági válság ösztönzött, és amely a rendszer infrastruktúráját vette célba, valamint a rezsimet támogató politikák aláásására irányult.
Már jóval 2010 márciusa előtt látszott, hogy Görögországot IMF-program alá fogják vonni, amire mi, a Forradalmi Küzdelem tagjai, a szervezet utolsó két nyilatkozatában – a 2009. szeptember 2-i, az athéni tőzsde elleni utolsó támadáskor, valamint két hónappal később, 2009 novemberében kiadott nyilatkozatban rámutattunk, hogy ez a PASOK-kormány alatt, G. Papandreou miniszterelnöksége idején fog bekövetkezni.
Valójában a Forradalmi Küzdelem kampánya – amelynek része volt a 2010 tavaszán végrehajtandó támadás is – arra irányult, hogy szabotálja és megakadályozza a memorandum Papandreou-kormány általi aláírását.
Mint már említettük, számunkra, a Forradalmi Küzdelem számára a válság lehetőséget jelentett volna egy görögországi forradalomra, mivel – ahogyan előre jeleztük – maga a válság és az arra adott válaszintézkedések a társadalmi többségének szemében a rendszer általános delegitimációjához vezet – ami meg is történt. A 2010–2012-es tömeges népi és társadalmi mobilizációk ennek a rendszer delegitimációnak a kifejeződései voltak.
Alapvetően 2010-től, az első memorandum aláírását követően megteremtődtek az objektív feltételek egy felforgatási és a forradalmi folyamat előmozdításához.
Lambrosz Fountasz elvtárs valójában azért áldozta fel az életét, hogy egyrészt ne győzhessen az IMF, az EKB, az EU és a modern totalitarizmus programja, amelyet a főnökök, a gazdasági és politikai elit a válság ürügyén akarnak ránk erőltetni, másrészt pedig azért, hogy a válság a társadalmi forradalom lehetőségévé váljon. Az elvtársunk 2010. március 10-i összecsapás során bekövetkezett elvesztése sorsfordító jelentőségű volt a Forradalmi Küzdelem számára, mert az elvtársunk meggyilkolásán túlmenően nemcsak a szervezet tevékenységét és az előkészítés alatt álló sztrájkot szakította meg, hanem kiindulópontját jelentette az „antiterrorista” szolgálat által indított nyomozásnak, amely egy hónappal később, 2010. április 10-én a szervezet tagjainak letartóztatásához vezetett.
Számunkra nagyon fontos volt, hogy elvtársunk politikailag életben maradjon. Nem úgy kerüljön be a történelembe, mint az „állami erőszak áldozata”, hanem mint forradalmár, aki fegyverrel a kezében halt meg, miközben a memorandumok által rákényszerített társadalmi eutanázia politikáját akarta megakadályozni, aki a társadalmi forradalomért harcolva halt meg. Fontos tényező volt a politikai felelősségvállalásunkban, hogy beszéljünk az elhunyt elvtársról. Hogy „életben tartsuk” azáltal, hogy életben tartjuk a küzdelmét.
Elvtársunk halála számunkra nem olyan csapás volt, amely fékezte volna a tevékenységünket. Hanem további ösztönzés volt arra, hogy folytassuk és fokozzuk a küzdelmet az ellenünk irányuló elnyomó csapásokkal szemben. Úgy tisztelegtünk az elhunyt elvtárs előtt, ahogyan azt megérdemelte: neki szenteltük a Forradalmi Küzdelem 2014-es akcióját a Görög Nemzeti Bank és az IMF irodája ellen, amelyet a Forradalmi Küzdelem – Lambrosz Fountasz Kommandó nevében hajtottunk végre.
Sok okunk volt arra, hogy ne adjuk fel, hogy folytassuk a harcot, hogy ne adjuk fel és ne engedjünk az elnyomásnak. Voltak politikai okaink, amelyek ahhoz a helyzethez kapcsolódnak, amelybe az ország társadalmát a rendszer megmentésére irányuló politikák sodorták. De számunkra Lambrosznak fontos szerepe volt és maradt abban, hogy kitartóak maradjunk, hogy folytassuk a harcot. Mindig is azt mondtuk, hogy Lambrosz Fountasz elvtársnak a memorandumok elleni küzdelem szimbólumaként, a bűnös rendszer megdöntéséért folytatott küzdelem szimbólumaként, a forradalom szimbólumaként kell beíródnia a történelembe, mert úgy véljük, kiérdemelte ezt.
Milyen volt a politikai helyzet az első tárgyalásaitok idején? Melyek voltak a politikai és gyakorlati céljaitok a 2011-es tárgyalás során? Elérte-e ez a tárgyalás azt a politikai hatást, amire számítottatok?
Először is el kell mondanunk, hogy letartóztatásunk után néhány nappal, 2010. április végén, mi hárman, akiket letartóztattak, politikai felelősséget vállaltunk a Forradalmi Küzdelem szervezetben való részvételünkért, és kijelentettük, hogy Lambrosz Fountasz a szervezet tagja volt, és hogy a Forradalmi Küzdelem egyik előkészítő akciója során vesztette életét.
Ez volt az első alkalom a görög városi gerilla történetében, hogy egy fegyveres szervezet letartóztatott tagjai politikai felelősséget vállaltak tetteikért és megvédték szervezetük tevékenységét. Addig Görögországban az ilyen ügyekben történt letartóztatások esetén a letartóztatottak nem álltak ki a küzdelem mellett. Sőt, a 17N-ügyben történt letartóztatások esetén a letartóztatottak túlnyomó többsége együttműködött a hatóságokkal, és elhatárolódott a 17N tevékenységétől.
Ezzel szemben mi nem csak hogy nem oszlattuk fel szervezetünket a 2010. áprilisi letartóztatásunk után, hanem politikai felelősséget vállaltunk a Forradalmi Küzdelemben való részvételünkért, és védtük a szervezet tevékenységét, valamint a társadalmi forradalmat előmozdító fegyveres küzdelmet. Azt is ki kell emelnünk, hogy mi ketten – a három közül, akik politikai felelősséget vállaltunk – nem azért tettük ezt, mert a „terrorizmusellenes” szolgálat „nyomós” bizonyítékokkal rendelkezett ellenünk, hanem azért, mert politikailag ezt tartjuk helyesnek egy militáns számára ilyen esetekben, vagyis hogy megvédje az általa választott harci módszereket. És ezt azért mondjuk, mert a Görögországban fennálló negatív hagyományon – miszerint a letartóztatottak nem védték meg döntéseiket – túl létezik egy olyan nézet is, amely szerint az ilyen esetekben a politikai felelősségvállalás megerősíti az állam vádját, és azt csak akkor szabad megtenni, ha a „terrorizmusellenes” szolgálat által letartóztatottak ellen amúgy is nyomós bizonyítékok állnak rendelkezésre.
Tudjuk, hogy Európában, a nyugat-európai gerillaháborúban a gerilla szervezetek tagjainak hagyománya volt, hogy politikai döntésként vállalták a felelősséget a szervezetekben való tevékenységükért, ahelyett, hogy az ügyiratokban szereplő bizonyítékokat vizsgálták volna, ahogyan azt Görögországban teszik.
Ez a hozzáállás és döntés meghatározta a tárgyalásaink politikai tartalmát, legyen szó az első tárgyalásról (2011–2013), vagy a későbbi, 2015–2016-os tárgyalásokról, az első tárgyalás fellebbviteli eljárását, amikor Roupa elvtársat a Görög Nemzeti Bank elleni támadás miatt állították bíróság elé és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és meg fogja határozni a jövőben lezajló tárgyalásokat is, például a 2016-os helikopteres szökési kísérlet ügyét.
A Forradalmi Küzdelem ellen indított perek politikai jellegűek. Számunkra ezek politikai színpadot jelentenek, ahol megvédhetjük azt a szervezetet, amelyhez tartozunk, megvédhetjük a szervezet tevékenységét és akcióit, és visszautasíthatjuk az állam vádjait, amelyek a Forradalmi Küzdelem tevékenységét bűncselekményként állítják be, valamint megvédhetjük a társadalmi forradalom érdekében folytatott fegyveres küzdelem melletti politikai döntésünket.
Az első perben, amely 2011. október végén kezdődött és 2012. júniusáig tartott – és amelyen még azelőtt is jelen voltunk, hogy a vád tanúi a szervezet cselekményeiről tanúskodtak –, mi ketten egyenként tanúskodtunk a Forradalmi Küzdelem összes cselekményéről, és azokat politikailag megvédtük. De a szervezeten belül is megjelent a kudarc, mivel a szervezetben való részvételért felelősséget vállaló harmadik személy nem foglalt politikailag álláspontot.
Először is, nem vett részt az első bírósági tárgyaláson a szervezet cselekményeinek politikai védelmében, amit mi megtettünk. Az első fokon hozott ítélet fellebbviteli tárgyalásán 2017 júniusában nyilvánosan kijelentette, hogy megbánta tetteit, amikor a „Forradalmi Küzdelem 2010-es vereségéről” beszélt, és hogy soha nem nyilvánította magát „forradalmárnak”. Mindezt a „mozgalom” bizonyos részei együttműködésével tették, akik a bíróságon megjelentek a megbánó támogatására, ami példátlan volt. Ezzel a megbánási nyilatkozattal azonnal elnyerte, hogy két havonta néhány napos eltávozást kapjon a börtönből.
Az első fokon hozott ítélet fellebbviteli tárgyalásán elhangzott megbánási nyilatkozatot az követte, hogy a szervezet ezen tagja a bíróságon támadást kísérelt meg Maziotisz elvtárs ellen. Miután a megbánó és más foglyok követelték a börtönhatóságoktól, hogy Maziotisz elvtársat helyezzék át abból a szárnyból, ahol tartották, a börtönhatóságok megragadták az alkalmat, és Maziotisz elvtársat 6 hónapra elszigetelték – ezt a helyzetet 2017 novemberében és decemberében tartott éhségsztrájkunkkal sikerült megszüntetnünk.
Magától értetődik, hogy soha nem beszéltünk a Forradalmi Küzdelem „vereségéről”, miközben mindhárman aláírt szövegekben forradalmárokként azonosítottuk magunkat. Védelmében olyan elhatárolódó kijelentéseket tett, mint például: „a fegyveres akció végül oda vezetett, hogy a társadalom magára vállalta az ellenállás szerepét, miközben csak néző maradt”. Ez egy olyan álláspont, amelyet korábban a hagyományos baloldal képviselt, miközben Görögországban az a/a politikai térben még csak nem is folyt ilyen „vita”. Ezen kellemetlen fejleményre tekintettel, valamint annak érdekében, hogy megóvjuk politikai választásunkat a vereség és a megbánás legkisebb jelétől, kénytelenek voltunk a bíróságon elhatárolódni tőlük és kijelenteni, hogy a Forradalmi Küzdelem és a fegyveres harc nem szenvedett vereséget.
Így az első per politikai tartalma, valamint a 2015–2016-ban a Görög Nemzeti Bank és az IMF-iroda elleni támadás miatt indított perek, az első per fellebbviteli tárgyalása, valamint abban a perben, ahol Pola Roupa elvtársnőt egyedül állították bíróság elé a Görög Nemzeti Bank és az IMF-iroda elleni támadás miatt, és akit nemrég életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, a Forradalmi Küzdelem, annak cselekedeteinek és tevékenységeinek védelme volt és marad a célunk. A szervezet álláspontjának, a fegyveres harc és a társadalmi forradalom melletti döntés politikai védelme. Ezek voltak a 2011-es per és az azt követő perek politikai céljai számunkra.
A politikai döntéseink bírósági védelme az ellenséggel szemben elválaszthatatlan a fegyveres akciók folytatásától, valamint a forradalmi folyamat folytatásától és előmozdításától.
Ellentmondásos lenne forradalomról beszélni, a munkásokat és az embereket forradalomra és a rendszer megdöntésére felszólítani, arra buzdítva őket, hogy kockáztassák az életüket egy ilyen küzdelemben, miközben mi magunk az elnyomástól és a börtöntől való félelmünkben lemondanánk döntéseinkről és cselekedeteinkről. Ez politikailag tisztességtelen lenne magunkkal, a történelmünkkel és elhunyt elvtársunkkal, Lambrosz Fountasz-szal szemben is.
Egy militáns döntéseinek védelme fontos, politikai következetességről tanúskodó magatartás, amely inspirál és bátorít. A Forradalmi Küzdelem ellen indított perek fontos politikai örökséget hagynak hátra és tartalmukban egyedülállóak a görög politikai perek történetében.
Különösen a 2011–2013-as első per volt egyedülálló még nemzetközi szinten is, mert miután 2010-ben, még börtönben tartózkodásunk alatt nemzetközi szolidaritási felhívást tettünk közzé, európai elvtársak, akik közül néhányan gerilla szervezetek tagjai voltak, politikai tanúként vallottak a védelem mellett, például Sassoye Bertrand elvtárs, a Kommunista Harcos Sejtek (CCC) tagja, jelenleg a belga Red Help tagja, valamint Brigitte Asdonk elvtárs, az RAF tagja. Vallomást tett továbbá José Rodriguez spanyol anarchista elvtárs, valamint Jean Ware elvtárs Angliából, aki az anarchizmus felkelési irányzatából származik. Andreas Vogel elvtárs, aki a Június 2. csoport tagja volt, és Maurizio Ferrari elvtárs, aki a Vörös Brigádok tagja volt, szintén beleegyeztek a tanúskodásba, de bizonyos okok miatt akkoriban nem tudtak eljönni Görögországba.
Ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között Európában a gerilla szervezetek elleni tárgyalásokat tartják, ez a tény egyedülálló jelleget kölcsönzött ennek a tárgyalásnak, és nagy politikai jelentőséggel bírt.
Ezen túlmenően, ha a 2011-es tárgyalásnak olyan politikai kimenetele lett volna, amilyet elképzeltünk, az azoktól függött volna, akik képesek voltak értékelni és hasznosítani a Forradalmi Küzdelem általános politikai örökségét, valamint a szervezet elleni tárgyalásokét, és ezek nem mások, mint az anarchista és antiautoriter politikai tér.
Ugyanakkor ezeknek a tárgyalásoknak az üzenetei eljutnak a társadalomhoz, mert mi közzétesszük a tárgyalásainkról származó összes hangfelvételt – mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt megteszik –, és az eredmények – bármilyenek is legyenek – ezeknek az üzeneteknek a széles társadalmi térben való „terjedése” során bizonyosan nem könnyen értelmezhetők.
Politikai álláspontunknak a bíróságokon egy másik nagyon fontos jellemzője az a tény, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik védik a fegyveres akció hatékonyságát, és konkrétabban a Forradalmi Küzdelemét abból a szempontból, hogy az hozzájárul a rezsim destabilizálásához, megrendítéséhez, sőt összeomlásához. Ez az álláspont, amelyet képviselünk – annak ellenére, hogy ez felbosszanthatja a bíróságot és súlyosabb ítélethez vezethet, ami egyáltalán nem aggaszt minket –, közvetlen ellentétben áll a rezsim uralkodó álláspontjával, amely nem fogadja el, hogy a fegyveres akciók képesek lennének jelentős kárt okozni a rendszerben, nemhogy annak összeomlását előidézni. Ennek alapján az állam elutasítja a politikai perekben felhozott összes kifogást, amelyek a bíróság joghatóságának hiányára és arra vonatkoznak, hogy a szervezeteket – a görög alkotmányban a politikai „bűncselekmények” esetében előírtak szerint – vegyes összetételű esküdtszék előtt kell bíróság elé állítani. Ezért a fegyveres fellépést nem politikai, hanem bűnügyi cselekményként ismerik el.
Az a döntés, amely eddig ezt az álláspontot alátámasztotta, a Legfelsőbb Bíróság 2010-es, a 17N-ügyben hozott ítélete és amelyet alapul vesznek a fegyveres szervezetek vagy cselekmények politikai „bűncselekmény” címén lefolytatott tárgyalásain. Számunkra nagyon fontos volt szembeszállni azzal a domináns állásponttal, miszerint a fegyveres cselekmény hatástalan, mivel ez a közvetlen politika leértékelését jelenti, és – a militánsok és a fegyveres küzdelem kriminalizálására és depolitizálására irányuló kísérletek mellett – a hiábavalóságot, a defetizmust és a beletörődést erősíti.
Lehet, hogy a bírák elutasítják az ügyünket tárgyaló bíróságok illetékességének hiányára vonatkozó kifogásainkat, de az az elsődleges érvük, miszerint a Forradalmi Küzdelem akciói nem voltak alkalmasak a rendszer struktúráinak destabilizálására, lényegében megdőlt a Roupa-perben a Görög Nemzeti Bank elleni ügyben. Ebben a perben az ügyész indítványában kijelentette, hogy a Forradalmi Küzdelem tevékenysége összességében rendelkezett ezzel a potenciállal, míg a Görög Nemzeti Bank elleni támadás kapcsán kijelentette, hogy az ország bankrendszere és a gazdaság egésze nem véletlenül omlott össze.
Ezért a rendszer összeomlása bekövetkezett volna. Az ügyész ezen érvelése – amely elismerte a Forradalmi Küzdelem tevékenységének a rendszerre jelentett veszélyét – volt a fő oka annak, hogy életfogytiglanra szóló ítéletet javasolt ellenünk.
Pola kiemelte, hogy ez az álláspont politikailag azonos az sajátjával, a Forradalmi Küzdelem és a fegyveres militánsok álláspontjával és mint olyan, megcáfol más bírósági döntésekben szereplő állításokat, melyek szerint a fegyveres szervezetek elleni perek nem lehetnek politikai jellegűek, mert nem valószínű, hogy a rendszer struktúráinak és funkcióinak összeomlását eredményeznék.
Nyilvánvaló, hogy ez az ügyész ezzel a kijelentéssel súlyos politikai hibát követett el, mivel nyilvánosan elismerte, hogy a rendszer nem sebezhetetlen, hanem éppen ellenkezőleg, különösen sebezhető bizonyos fegyveres támadásokkal szemben. Az a tény azonban, hogy ezt először egy fegyveres szervezet elleni perben mondták ki, vízválasztót jelent az ilyen jellegű perekben, de egyben politikai vízválasztót is a fegyveres harc és a küzdelem egészének történetében, amelyet politikailag fel lehet – és fel is kell – használni a rendszerellenes küzdelem megerősítésére, a látszólag hatalmas rendszerrel szembeni defetizmus ellensúlyozására, a forradalmi perspektíva érdekében.
Valószínűleg azonban ahelyett, hogy ezt a fejleményt felkarolnák és kihasználnák az a/a politikai térben, egyesek inkább azt fogják választani, hogy segítsenek a rendszernek „visszanyerni a hitelességét”, amelyet a tárgyalás során aláástak, és maguk is arról fognak beszélni, milyen sebezhetetlen is az, ahogyan az korábban is történt, amikor kormányzati képviselők hasonló álláspontot fogalmaztak meg a Forradalmi Küzdelem akciójának veszélyességével kapcsolatban.
Annak ellenére, hogy a bírósági tárgyalásaink számos fontos elemet kínálnak a küzdelemhez, ezeket – ahogyan a Forradalmi Küzdelem akciója esetében is – az a/a politikai tér továbbra sem használja ki.
Mivel azonban 2012 után általános társadalmi vereség időszakát éljük át, egyúttal az a/a politikai tér politikai vereségét is, nyolc évnyi memorandum-politika után, és mivel a kilátások szerint a „mentőcsomag” politika és az elmúlt években hozott intézkedések örökre megmaradnak, nem beszélhetünk semmiféle kívánatos eredményről, mivel nincs forradalmi mozgalom, és az a/a politikai tér sem vetett fel a forradalmat ígérő perspektívát, miközben egyesek a SYRIZA-kormány „játékszervévé” váltak.
Milyen szolidaritás alakult ki irányotokban? Milyen politikai szerepet tulajdonítotok neki és milyen politikai szerepet töltött be valójában?
Az, hogy politikai felelősséget vállaltunk a Forradalmi Küzdelem mozgalomban való részvételünkért – amely, mint már említettük, Görögországban úttörőnek számított a gerilla-szervezetek szintjén –, nagy mértékben meghatározta az ügyünk iránti szolidaritást. A kezdetektől fogva a fennálló hagyomány miatt – vagyis annak a gyakorlatnak a következtében, hogy letartóztatások esetén a fegyveres akciók során alkalmazott harci módszereket nem védték meg – az anarchista-antiautoritárius „mozgalom” egy része megosztottá vált : egyrészt voltak azok a letartóztatottak, akik tagadták a vádakat és „állami összeesküvésről” beszéltek, másrészt mi, akik a Forradalmi Küzdelem tagjaként vállaltuk a felelősséget. Vagyis voltak azok az anarchisták, akik tagadták a vádakat, és akiket „gondolataik miatt kriminalizáltak”, másrészt ott voltunk mi, a Forradalmi Küzdelem tagjai, annak ellenére, hogy mi is anarchisták vagyunk, és az a/a politikai térből származunk.
Ez az elválasztás odáig fajult, hogy egyesek eltitkolták azt a tényt, hogy Lambrosz Fountasz-t a Forradalmi Küzdelem egyik előkészítő akciója során ölték meg, noha mi – amikor vállaltuk a politikai felelősséget – kijelentettük, hogy az elvtárs csoportunk tagja volt, és a szervezet által tervezett támadás előkészítése közben halt meg.
A helyzetet jól jellemzi, hogy röviddel a letartóztatások után egyesek kiadtak egy röpiratot, amelyben megpróbálták „támadni” azt a döntésünket, hogy politikai felelősséget vállaltunk a Forradalmi Küzdelemben való részvételért. Ez a szabotáló és felforgató gesztus érvelését arra alapozta, hogy a felelősségvállalásra csak akkor kerülhet sor, ha a letartóztatottak ellen cáfolhatatlan bizonyítékok állnak fenn, és nem pedig politikai döntésként, függetlenül attól, hogy vannak-e bizonyítékok vagy sem. Ezen álláspont érvelésének alátámasztására egy olyan letartóztatott személy esetét hozták fel, aki vállalta a felelősséget egy másik szervezetben (17N) való részvételéért. Ez a röpirat kellemetlen „meglepetés” volt számunkra, mivel nem számítottunk arra, hogy a „mozgalom” részéről nyílt ellenállás fog megnyilvánulni a Forradalmi Küzdelemben való részvételünk felvállalásával és a csoport tevékenységének nyilvánosság előtti megvédelmezésére irányuló döntésünkkel szemben.
Voltak olyanok az a/a politikai térben, akik fenntartották ezt a szétválasztást. Egyesek számára „kényelmesebb” volt az „ártatlanok” védelme, azoké, akik tagadták részvételüket a Forradalmi Küzdelemben, és állami összeesküvésről beszéltek. De voltak mások is, akik az ügyet valódi dimenzióiba helyezték, nevezetesen abba, hogy az ügy a görög állam Forradalmi Küzdelem ellenes retorziójáról szólt. A fenti jelenségekről és a szolidaritás kérdéséről 2010-ben közzétettünk egy szöveget a börtönből.
De ezeknek a kérdéseknek a nagy részét részletesebben is megvitattuk, amikor kijöttünk a börtönből, gyűléseken és rendezvényeken. Ezeken az eseményeken beszéltünk a fennálló szolidaritási hiányról, amely még egyértelműbbé vált, amikor megszegtük a feltételes szabadlábra helyezés feltételeit, és eltűntünk. Hittünk abban, és minden lehetséges módon hangoztattuk, hogy a történetünk, a Forradalmi Küzdelem története és a miénk, mint militánsoké, jó „eszköz” volt, amely – ha megfelelően és mindenféle politikai bizonytalanság nélkül használták volna – hozzájárulhatott volna a küzdelem megerősítéséhez, radikalizálódásához és politikai szintjének erősítéséhez. Végül is a Forradalmi Küzdelem széles körű társadalmi diskurzusra törekedett és tevékenysége összhangban állt azzal az általános gazdasági, politikai és társadalmi korszakkal, amelyben működött. Ezért minden, ami küzdelmünkhöz, álláspontunkhoz és politikánkhoz kapcsolódott, széles körben kommunikálható volt, egyúttal elősegítette a felforgató és forradalmi harcot. De ez nem történt meg.
A szolidaritás kérdésével kapcsolatos helyzet még rosszabbá vált, amikor illegalitásba vonultunk – egy olyan politikai döntés, amellyel szemben ellenállás is volt. Ez a döntésünk egyben újdonságnak is számított, mivel Görögországban korábban nem fordult elő olyan eset, hogy fegyveres militánsokat letartóztattak volna és azok „illegalitásba” vonultak volna szervezetük tevékenységének folytatására.
Pola még nagyobb problémákkal szembesült 2014 után, amikor Nikosz-t letartóztatták. A „mozgalomban” sokan biztosan arra számítottak, hogy nem fogja bírni, és megadja magát, ami jól jellemzi a köztünk lévő “szolidaritást”. Arról is értesültünk, hogy amikor közzétett egy szöveget, amelyben röviden azt írta: „gyertek, kapjatok el”, a „mozgalom” tagjainak többségét ez meglepetésként érte.
Általánosabban véve azt tapasztaltuk, hogy Pola egész hozzáállása – az a tény, hogy bár terhes volt, amikor 2010-ben letartóztatták, mégis vállalta a politikai felelősséget, hogy a börtönben szülte meg gyermekünket, hogy illegalitásban töltötte az időt a gyermekünkkel, és hogy Nikosz 2014-es letartóztatása után is folytatta tevékenységét – „megdöbbentett” egyeseket. Lehet, hogy döntése gyakorlatilag elzárta a rendszerben való “legális” élettől, de az a rekació, hogy egyeseket ez megdöbbentett, különösen negatív konnotációval bír.
A szolidaritás hiánya természetesen tükröződött a börtönben töltött időnk alatt, de a tárgyalótermekben is. És az ügyünkben azzal a „paradoxonnal” szembesültünk, hogy sok idegentől és a mozgalmon kívüli hétköznapi embertől kaptunk támogató üzeneteket, miközben „a sajátjaink” részéről hatalmas szolidaritási hiány tapasztalható. Valójában a Görög Nemzeti Bank és az IMF elleni támadásért kiszabott életfogytiglani büntetésünk nem csupán az állam bosszújának eredménye – amiért nem adtuk meg magunkat, és folytattuk a Forradalmi Küzdelem tevékenységét –, hanem a szolidaritás hiányának is, amely viszont a 2012 utáni politikai válság és az anarchista, antiautoritárius politikai tér vereségének következménye.
Még ha halálos ítéletet is hoztak volna, és kivégeztek volna minket, vagy az utcán megöltek volna – ahogyan az majdnem megtörtént 2014-ben Maziotisz esetében, vagy 2016-ban, amikor a helikopter majdnem lezuhant, és Roupa majdnem meghalt, miközben megpróbálta eltéríteni, hogy kiszabadítsa Maziotisz-t és a többieket a Korydallos-i börtönből –, az a/a politikai tér egyes részeiből még akkor sem érkezett volna semmiféle reakció.
A szolidaritás hiánya, sőt a „mozgalom” egyes részeinek velünk szembeni ellenséges hozzáállása nem marad észrevétlen az állam és a bírák számára, amikor ez nyíltan, a bírák szeme láttára történik, mint például amikor egyesek a bíróságon támogatták a Forradalmi Küzdelem bűnbánó volt tagját a bűnbánó nyilatkozatai alatt, és a bíróságon kiabáltak nekünk, hogy végünk van, és a történelem kitöröl minket.
Nyilvánvaló, hogy nemcsak az állam akarja, hogy politikailag és fizikailag (szó szerint) meghaljunk vagy életfogytiglanra ítéljenek minket, hanem az a/a politikai térben lévő „harcosok” is.
És nem véletlen, hogy az ilyen irányzatok kialakulásában azok a személyek játszanak főszerepet, akik széles körben népszerűsítik az opportunizmust és a küzdelem visszavonulását.
Különösen az elmúlt években egyre szélesebb körben elismert tény lett az a/a politikai térben, hogy a szolidaritásnak csak az „ártatlanok” esetében van értelme, mivel őket ki tudja hozni a börtönből, míg a „bűnösöket” nem. Ez a cinikus álláspont, amelyet manapság egyesek rendkívüli brutalitással fejeznek ki, a szolidaritás fogalmának abszolút banalizálását jelenti, elősegíti a politikai felelősséget vállalók elhagyását, és jelzi azt a politikai hanyatlást és vereséget, amelyet az a/a politikai tér jelenleg Görögországban átél.
Ez az álláspont, amely a szolidaritást kizárólag a letartóztatottak jogait és büntetéseit meghatározó állam keretezéséhez kapcsolódó követelések kielégítésének érvényesítéseként mutatja be, e fogalom teljes eltorzítását jelenti, és annak a polgári jogi védelem szintjére való leértékelését, hasonlóan ahhoz, amit a múltban a később a SYRIZA-hoz csatlakozó baloldali csoportok és szervezetek tettek.
Ezen elidegenedett és szabályozott „szolidaritás”-fogalom alapján teljesen eltűnik annak a küzdelemhez viszonyított lényege, amelyet a foglyok politikai álláspontja és az általuk előmozdított küzdelem kölcsönösen táplál. Mint olyan kapcsolat, amely garantálja és megerősíti a rendszer megdöntésére irányuló küzdelmet.
Számunkra a szolidaritás – ami nem azonosulást jelent – a fegyveres harcot mint a mozgalomtól elválaszthatatlan küzdelmi eszközt jelenti, de egyúttal azokat a célt is, ami nem más, mint a társadalmi forradalom. És mi úgy véljük, hogy a szolidaritásnak ezt kell előmozdítania: vagyis a forradalomért folytatott küzdelem előmozdítását, amelynek szerves részét képezi a fegyveres harc.
A több hónapos felügyelet alatt, de szabadlábon töltött idő alatt intenzív politikai tevékenységet folytattál (találkozók…). Hogyan értékeled ezt a tevékenységet?
Bár egy illegális, fegyveres forradalmi szervezet tagjai vagyunk, „mozgalmi kultúránk” is van és a fegyveres harcot a forradalmi mozgalom szerves részének tekintjük.
Az a tény, hogy 18 hónap után kiengedtek minket a börtönből, mert a tárgyalásra nem került sor, lehetőséget adott számunkra – mivel „törvényes” helyzetben voltunk –, hogy részt vegyünk, és egyúttal közre is működjünk olyan mozgalmi folyamatok szervezésében is, amelyeken keresztül nyíltan népszerűsítettük a Forradalmi Küzdelem diskurzusát, és azt vizsgáltuk, hogy valóban létrehozható-e egy olyan forradalmi mozgalom, amelynek egyértelmű álláspontjai és javaslatai vannak, annak érdekében, hogy a jelenlegi válságos körülmények között egy szakításra és felforgatásra irányuló perspektívát vázoljunk fel.
2012 márciusában, miközben a szervezet elleni első tárgyalás folyamatban volt, a „Forradalmi Küzdelem-ügyért való szolidaritási közgyűléssel” közösen szerveztünk egy kétnapos rendezvényt, ahol nyíltan és nyilvánosan az a/a politikai térben kifejtettük a szervezet álláspontját: miért alapítottuk a Forradalmi Küzdelem csoportot és milyen körülmények között. Beszéltünk a szervezet tevékenységéről és akcióiról, stratégiájáról, valamint arról a forradalmi perspektíváról, amelyet a Forradalmi Küzdelem 2009 után vetett fel.
Ez egyedülálló esemény volt, nemcsak görög, hanem nemzetközi mércével mérve is, mert ez volt az első alkalom, hogy egy fegyveres forradalmi szervezet tagjai nyíltan vitáztak a „mozgalom” más résztvevőivel. Általában az ilyen viták és rendezvények csak sok év elteltével kerülnek megrendezésre, amikor a gerilla-szervezetek tagjait kiengedik a börtönből, és értékelésre kerül sor az addigra már a múlt egy darabjává vált szervezetek tevékenységéről. Esetünkben azonban a Forradalmi Küzdelem még élénken működött, tagjainak addigi akciói és letartóztatásai még frissek voltak. Természetesen ez nem történhetett volna meg, ha nem lett volna szerencsénk, és ha nem engedtek volna szabadon 18 hónapos előzetes letartóztatás után.
Lényegében a (kétnapos rendezvényen) nemcsak a Forradalmi Küzdelemről és a fegyveres akciókról folyt vita, hanem korunk minden égető kérdéséről, a válságról, a memorandumokról, a „mozgalom” kilátásairól, a forradalomról stb. Akkoriban feszültségek és nézeteltérések is voltak a szervezet Grigoropoulos meggyilkolása miatti, a rohamrendőrség tisztjei ellen indított megtorló támadásával kapcsolatban. Vagy a szolidaritás kérdéséről, ahol – mint már korábban említettük – megosztottság volt tapasztalható az a/a politikai tér egyes részein. Szintén 2012. március 10-én szerveztünk tüntetést Athén központjában Lambrosz Fountasz elvtárs tiszteletére, amelyen 2000 elvtárs vett részt.
Ennek a példátlan eseménynek a folytatásaként, és közvetlenül azelőtt, hogy 2012. június elején megtörtük a korlátozásokat és illegalitásba vonultunk, közösen szerveztünk egy újabb nemzetközi szintű rendezvényt, ezúttal „az európai fegyveres mozgalmak és szervezetek története, valamint a válságra adott válaszként a nemzetközi társadalmi forradalom kilátásai” témában. A rendezvény fő címe „A harcért és a forradalomért” volt. Erre az eseményre európai elvtársakat hívtunk meg, köztük azokat is, akik 2010-ben elfogadták a Forradalmi Küzdelem nemzetközi szolidaritási felhívását, hogy a védelem tanúiként lépjenek fel a perünkben: Sassoye Bertrandot a Kommunista Harcos Sejtekből (CCC), Brigitte Asdonkot az RAF-ból, Andreas Vogelt a Június 2. szervezetből, a spanyol José Rodriguez-t és az angol Jean Wehr elvtársat. Meghívtuk továbbá az ELA (Forradalmi Népi Harc) egyik tagját, Christosz Tsigaridasz-t is, aki szintén védelmi tanú volt a tárgyalásunkon. Meghívtuk a Red Help International szervezetet is, amely Andi elvtárssal videóüzenetet küldött az eseményre, míg az akkor bebörtönzött svájci anarchista elvtárs, Marco Kamenis felvételről küldött üzenetet.
Ahogy már említettük, ezek a kezdeményezések arra irányultak, hogy felvessük a forradalom kérdését nemcsak Görögországban, hanem Európában és nemzetközi szinten is, válaszként a válságra, valamint arra, hogy a fegyveres harc milyen szerepet játszik szükségszerűen ebben a perspektívában. Két, Görögországban a maga nemében egyedülálló esemény volt, de nem volt folytatása annak, hogy a forradalmi perspektíva kérdését a válság körülményei között a gyakorlatba is átültessük. Ráadásul számos, a forradalmi mozgalom létrehozására irányuló álláspontunk népszerűsítése és megvalósítása előfeltételezte, hogy szabadlábon maradunk.
Tudtuk, hogy nem sok időnk maradt arra, hogy „jogszerűen” szabadok maradjunk, mert a tárgyalásunk befejeztével elítélnek minket, és börtönbe kerülünk. Röviddel a 2012. júniusi nemzetközi rendezvény után illegalitásba vonultunk, hogy folytassuk a Forradalmi Küzdelem tevékenységét.
Kettőtök beépült. Mit tudtok mondani erről a döntésről?
2010 áprilisában a legkritikusabb pillanatban tartóztattak le minket, közvetlenül az első memorandum aláírása előtt – amelyet a Papandreou-kormány írt alá –, és amely az országot az IMF, az EKB és az EU szupranacionális intézményeinek fennhatósága alá helyezte. Ez hatalmas siker volt a görög állam számára, mert hatékonyan megszakította a szervezet kampányát, amely egy évvel korábban, 2009-ben indult, és amelynek célja a válságkezelési politika, és tágabb értelemben a ránk kényszeríteni kívánt felügyeleti program aláásása volt.
Számunkra még sürgetőbbé vált, hogy a memorandum aláírása után is folytassuk a Forradalmi Küzdelem tevékenységét. Az, hogy 2010-es letartóztatásunk után politikai felelősséget vállaltunk a szervezetben való részvételünkért, nem jelentette számunkra a küzdelem végét, és azt sem, hogy a Forradalmi Küzdelem feloszlott volna. Foglyokként továbbra is hangoztattuk a szervezet üzenetét, és megőriztük politikai összetartásunkat. Így amikor lehetőségünk nyílt rá – miután 18 hónap után szabadon engedték minket, mert a tárgyalás nem a törvényben előírtak szerint zajlott le –, úgy döntöttünk, hogy a föld alá vonulunk, hogy folytassuk a Forradalmi Küzdelem tevékenységét.
A 75 kg robbanóanyaggal felszerelt járművel elkövetett támadás 2014. április 10-én, (pontosan 4 évvel letartóztatásunk után) a Görög Nemzeti Bank bankfelügyeleti osztálya és az ugyanabban az épületben található IMF állandó képviselőjének irodája ellen elkövetett merénylet volt a legfontosabb gerillaakció Görögországban az IMF, az Európai Központi Bank és az Európai Unió által rákényszerített program évei alatt. A Görög Nemzeti Bank, az EU-országok többi központi bankjához hasonlóan, az EKB egyik fiókja, és ugyanabban az épületben, ahol a támadásra került sor, található az IMF görögországi irodája is. Ezért ez az akció kettőt közvetlenül érintett a három szervezetből, amelyek az országban a memorandum-politikát alakították. Jelentősége az akció nagyságrendjében is rejlik, mivel ez a konkrét infrastruktúra súlyos csapást szenvedett. A támadás jelentőségéhez hozzá kell tennünk annak időzítését is, hiszen éppen azon a napon történt, amikor az akkori kormány – közel öt évnyi blokád után – először fordult a piacokhoz hitelfelvétel céljából, sőt, egy nappal Angela Merkel német kancellár athéni látogatása előtt. Ez az akció folytatta a Forradalmi Küzdelem által 2009-ben a Citibank, az Eurobank és a tőzsde elleni támadásokkal elindított stratégiát. Egy olyan stratégia, amelynek középpontjában a válság és az azzal való megbirkózás politikája állt. Ki kell emelnünk azt is, hogy röviddel a támadás előtt a kormány egymillió eurós vérdíjat tűzött ki mindannyiunk fejére.
Visszatértünk a gerilla-támadásokhoz. A helyzet Görögországban megváltozott: a forradalmi mozgalom válságba került, stb. Milyen módon befolyásolta ez a Forradalmi Küzdelem stratégiai tervét?
Amikor 2012 júniusában a föld alá vonultunk, az első és a második memorandum elleni tömeges társadalmi és népi mobilizációk ciklusa már lezárult. Ezek a mobilizációk egyike sem akadályozta meg a legcsekélyebb mértékben sem a görög kormányokat abban, hogy elfogadják a hitelezők által diktált gazdasági és politikai feltételeket.
Ezt követték a május–júniusi választások, amelyek eredményeként koalíciós kormány alakult az Új Demokrácia (ND) pártból – amely az első helyen végzett –, a PASOK-ból, valamint egy kisebb, a SYRIZA-ból kivált baloldali pártból.
Közvetlenül ezután a sztrájkok és a megmozdulások résztvevőinek száma jelentősen visszaesett, mert a nép tömegei ekkorra már kiábrándultak, és nem remélték, hogy lenne esély a kormány megállítására, ezért nem vonultak utcára. A vereség és a beletörődés hangulata kezdett uralkodni, ami természetesen hatással volt az a/a „mozgalomra” és általában az ellenállás politikai tereire is.
Ez természetesen nem maradt észrevétlen számunkra, amikor a föld alatt működtünk. De ez semmilyen módon nem befolyásolta a Forradalmi Küzdelem stratégiai tervének végrehajtását és a szervezet tevékenységének folytatását. Számunkra elengedhetetlen volt folytatni azt a kampányt, amelynek középpontjában a válság és az arra adott válaszintézkedések álltak.
Ez a beletörődés és a defetizmus légkörében még sürgetőbbé vált, és hosszú távon – amennyiben a támadások folytatódtak volna – úgy becsültük, hogy azok hozzájárulnának a válság miatt még mindig gyenge rendszer további aláásásához, és úgy véltük, hogy pozitív hatással lennének a beletörődés légkörének visszafordítására. Természetesen a fegyveres akciók folytatásán túl elengedhetetlen egy erős tömegpolitikai szervezet, egy olyan forradalmi mozgalom léte, amelynek világos álláspontjai és javaslatai vannak, és amelynek céljai között szerepel a fegyveres küzdelem is – amit a Forradalmi Küzdelem már 2009 óta javasolt. De ez nem történt meg. Ugyanis a 2010–2012-es társadalmi mobilizációk vereségének oka éppen egy ilyen politikai szervezet hiánya volt, egy olyan forradalmi mozgalomé, amely forradalmi kísérletet tett volna a társadalmi elégedetlenség, a harag és a rendszer társadalmi többség szemében bekövetkezett delegitimálódásának kihasználására.
A 2010–2012-es vereség közvetlenül az után lett nyilvánvaló, hogy lemondtunk, és a föld alá vonultunk, de egyben az a/a politikai tér politikai vereségét is jelentette, amely nem játszott döntő szerepet az akkori eseményekben. E helyzet ellenére úgy éreztük, hogy folytatnunk kell a tevékenységünket, mert hisszük, hogy a militánsoknak cselekedniük kell, és hozzá kell járulniuk a jelenleg uralkodó kedvezőtlen körülmények megváltoztatásához.
Hogyan zajlott le Nikosz 2014. július 16-i letartóztatása? Milyen hatással volt ez a szervezet működésére?
Maziotisz elvtárs letartóztatására véletlenül került sor, miután az „antiterrorista” szolgálat egyik rendőrtisztje felismerte őt Athén belvárosában, és értesítette a motoros rendőröket, hogy ellenőrizzék le, anélkül, hogy közölte volna velük, hogy ki az, akit ellenőrizni fognak. Amikor a rendőrök személyazonosságát kérték, az elvtárs elővette a fegyverét, rálőtt rájuk, és megpróbált elmenekülni.
Végül, miután több rendőr üldözte, és egyiküket megsebesítette, letartóztatták.
Az elvtárs letartóztatása súlyos csapást jelentett a szervezet számára, és másodszor is megszakította a válságra és annak kezelésére irányuló politikát támadó kampányunkat. Valójában a körülmények, amelyek között ez történt, éppen az a/a politikai tér politikai veresége miatt voltak még nehezebbek, miután a 2010–2012-es tömeges mobilizációk patthelyzetbe kerültek és kudarcot vallottak.
Ebben a vereségtől és lemondástól sújtott bonyolult helyzetben hatalmas nehézségekkel szembesültünk a Forradalmi Küzdelem által a kijelölt irányba történő fegyveres harc újraindításában. Az a/a politikai tér egyes részeiből teljes szolidaritáshiányt tapasztaltunk, sokan nem akartak kapcsolatot tartani velünk, és egyszer csak sajátos elszigeteltségben találtuk magunkat. Pontosan emiatt a helyzet miatt Roupa elvtárs hatalmas nehézségekkel szembesült Maziotisz letartóztatása után.
A nehézségek azonban soha nem győztek le minket, mert arra törekszünk, hogy mi győzzük le őket. Így a viszontagságok ellenére Roupa elvtárs 2,5 évig tudott illegális életet élni bankrablásokból, majd 2016 februárjában megszervezte és végrehajtotta a helikopteres szökési kísérletet Maziotisz és más politikai foglyok kiszabadítása érdekében.
Ez a kísérlet volt a válasz az állam elnyomó műveleteinek sikereire – nemcsak a Forradalmi Küzdelem ellen 2014-ben Nikosz Maziotisz elvtárs letartóztatásával végrehajtottakra –, hanem a Forradalmi Küzdelem támadási kampányának folytatására is, amely 2009-ben kezdődött, és 2014-ben a Görög Nemzeti Bank és az IMF irodája elleni támadással folytatódott.
Közvetlenül Nikosz letartóztatása után a Sziriza hatalomra kerülésének kilátása vitákat váltott ki a forradalmi körökben, különösen a választási bojkott kérdésével kapcsolatban. Mit tudsz erről mondani? Mi volt az álláspontod?
Következetesen ragaszkodunk az anarchizmus hagyományos elvéhez, miszerint tartózkodunk a választásokon az úgynevezett burzsoá „demokrácia” reprezentatív parlamentarizmusától. Az anarchisták számára a burzsoá „demokrácia” nem olyan rendszer, ahol a nép uralma létezik, hanem olyan rendszer, ahol az emberek, a nép, a dolgozó emberek átruházzák vagy rábízzák a társadalmi ügyek irányításának jogát olyan hivatásos politikusokra, akik a tőke hatalmának szószólói. Az anarchisták a közvetlen demokráciában hisznek, egy decentralizált, konföderatív szervezeti modellben, ahol a termelők, a munkások és az emberek közösségei vagy kollektívái bármely szinten összefognak, és ahol a döntéshozatal modelljei olyan közgyűlések, amelyeken mindenki részt vesz és a saját életéről dönt. Mindenki lehet tisztségviselő és bárki megválasztható ugyanakkor visszahívható is. Az anarchisták részvétele a burzsoá parlament képviselőinek megválasztására irányuló választásokon az [anarchista alap]elvek súlyos megsértését jelenti.
Ismert, hogy a görög anarchista-anarchokrata politikai térben sokan vettek részt a 2012-es és 2015-ös választásokon, ahol a SYRIZA-ra szavaztak, és részt vettek a kormány által 2015 nyarán szervezett népszavazáson, sőt nyilvánosan is kiálltak a népszavazás mellett, amelynek eredményét a SYRIZA-kormány később megsértette, és a többség akaratával ellentétben 2015 augusztusában megszavazta a 3. memorandumot.
Az a/a politikai tér ezen részeinek hozzáállása egyrészt a 2010–2012-es mobilizáció vereségének, másrészt az a/a politikai tér politikai vereségének eredménye volt, amely nem vállalta azt a szerepet, amelyet ebben a helyzetben kellett volna. A 2010–2012-es mobilizációk vereségét a SYRIZA használta ki, amely 2012-ben kihívó ellenzékké vált, majd 2015-ben hatalomra is került. És bár a memorandumok eltörlésének ígéretével választották meg, ugyanazt a politikát folytatta, mint az előző kormányok, sőt további két memorandumot is megszavazott, miután megsértette az általa rendezett népszavazás eredményét.
A SYRIZA nyílt hazugságain kívül – amely a választások során azt állította, hogy „széttépi” a memorandumokat – kormányzásának első hónapjaiban alkalmazott stratégiája azon a teljesen alaptalan feltevésen alapult, hogy nyomást tudnak gyakorolni az intézményekre (IMF, EKB, EU, ESM) a memorandumok szigorú intézkedéseinek enyhítése érdekében azáltal, hogy nem fogadja el azok feltételeit, mert az európaiak „úgy sem fogják hagyni, hogy Görögország csődöt jelentsen”, ami Európában összeomlásszerű dominóhatását váltana ki, és az Unió felbomlásával fenyegetne.
Soha nem gondolták volna, hogy az európai államok valaha is komolyan vennék a Grexit-fenyegetéseket. A SYRIZA ezzel a „stratégiával” „ellenállást” tanúsított az intézményekkel folytatott tárgyalások során mandátumának első hónapjaiban. Miközben egyes hitelek lejárati ideje közeledett, az államkincstár pedig üres volt – mivel ezek a hitelek a második pénzügyi támogatási csomagból származó készpénzt igényeltek, ami viszont megkövetelte a görög kormánytól a program követelményeinek teljesítését –, a csőd kikiáltásának kockázata egyre valóságosabbá vált. A kérdés az volt: „Visszavonulnak-e a hitelezők, mert nem kockáztatják, hogy Görögország rendezetlen csődöt jelentsen be, és így kilépjen az EMU-ból ( Európai Gazdasági és Monetáris Unió), vagy nem vonulnak vissza, és Görögország kiesik az euróövezetből?” Egy ésszerű ember az utóbbira válaszolna. A SYRIZA az előbbiben hitt.
A Forradalmi Küzdelem már 2009 óta hangoztatta, hogy az ország számára lehetetlen megtagadni adósságának akár csak egy részének visszafizetését anélkül, hogy ezt „hadüzenetnek” tekintenék a tőkepiacokkal és a transznacionális gazdasági elittel szemben. A jelenlegi hatalmi viszonyok mellett lehetetlen, hogy az adós felfüggessze a fizetést, és hogy az ország a meglévő gazdasági és politikai rendszer keretein belül maradva képes legyen megbirkózni a nemzetközi pénzügyi rendszer gazdasági és intézményi támadásaival, és azokat túlélni. Az adós részéről történő fizetésképtelenség bejelntése azt feltételezi, hogy az ország teljesen szakít addigi politikájával és a piacgazdasági rendszertől és a tőke hatalmától elszakadva forradalmi formákra tér át a gazdasági és társadalmi újjáépítés terén. Ez azt jelenti, hogy az ország a forradalmi alkotmányozás útjára lép.
Később, a memorandumok bevezetésekor a Forradalmi Küzdelem kijelentette, hogy az hitelező intézmények által az országra kényszerített intézkedések közül egyet sem vonnának vissza egy kormány „ellenállása” miatt, és hogy a hitelezők által előírt intézkedéseknek – akár részleges – megtagadása az EU-val, a tőkepiacokkal és a rendszer egészével való szakítást is jelentené.
Mivel egy ilyen szakítás forradalmi folyamatok elindulását jelentené az országban, és mivel egyetlen baloldali párt sem akarna szakítani a rendszerrel – és így a forradalmat támogatni–, előbb-utóbb kénytelen lesz elfogadni a hitelezők által előírt minden egyes intézkedést, bármilyen brutális is legyen az.
A Forradalmi Küzdelem ezen álláspontja egy, a Görögországra vonatkozó első memorandumot megelőző elemzésen alapult, amely szerint a kapitalizmus jelenlegi történelmi formájában a rendszer alternatív útjai már rég csődbe mentek. Ebben jelentős szerepet játszanak a tőkepiacok, az általuk az egész bolygóra rákényszerített sajátos gazdasági diktatúrájukkal.
Az a/a politikai térben voltak olyanok, akik közül – nem véletlenül –, néhányan támogatták a bűnbánókat a Forradalmi Küzdelem első fokon lezajlott tárgyalásának fellebbviteli eljárásában, akik azt hitték, hogy a SYRIZA végig fog menni az úton.
Ez naiv, de egyben mélyen opportunista hozzáállás volt. Néhányan abban reménykedtek, hogy a SYRIZA „ellenállása” az ország kilépését eredményezi az EMU-ból, ami „lehetőségeket nyitna meg a harcra az országban”. Éppen ezért sokan támogatták a 2015 nyári népszavazást.
Mivel a SYRIZA politikai támogatására vonatkozó döntés azon a feltevésen alapult, hogy Görögországban egy hatalmon lévő baloldali párt kialakíthat egy alternatív, a Gazdasági és Monetáris Unióval nem összeegyeztethető kormányzási modellt, ez a döntés lényegében azt a mély opportunizmust tükrözi, amely manapság áthatja az a/a politikai tér egyes részeit.
Végül a SYRIZA-val kapcsolatos illúziók, de a pártot támogató „mozgalom” egyes részeinek illúziói is összeomlottak, amikor az Európai Bizottság 2015 nyarán összeállította a Görögország euróövezetből való kilépésének „ütemtervét”. Bár ez soha nem valósult meg, de a „modell” egyfajta koncentrációs táborban élő országot eredményezett, egyfajta karanténban lévő és (gazdasági) háborús körülmények között élő országot.
Ezért a Forradalmi Küzdelem számára a választásoktól való tartózkodás nem csupán politikai elvek kérdése volt. A forradalmárok számára ez politikai tartalom és politikai realizmus kérdése volt és marad.
A SYRIZA-kormány végleg pontot tett a reformizmusra, a kapitalizmus alternatív irányítására, a rendszer racionalizálására és javítására.
Elveszett az utolsó illúzió is, miszerint egy baloldali párt hatalmon maradhat anélkül, hogy közvetlenül neoliberálissá válna.
Még a leghiszékenyebbek is elvesztették minden hitüket a különféle opportunisták hatékonyságában, akikről ki is derült, hogy csupán politikai kalandorok.
De az a/a politikai térben egyesek továbbra is ragaszkodtak a SYRIZA támogatásához – igaz a korábbiaknál burkoltabb módon – még a népszavazás csalása után is, amely a modern görög történelem második legnagyobb népárulásává tette azt a 2010-es hitelszerződések ráerőltetése és a kormány által aláírt, az eddigiek közül a legrosszabb harmadik memorandum után. A SYRIZA melletti döntés az elnyomással kapcsolatos kérdésekben tanúsított „taktikai” állásponton alapult. Ezek az emberek arra számítottak, hogy a SYRIZA a „mozgalom” felé enyhébb taktikát fog alkalmazni az elnyomás tekintetében, mint az Új Demokrácia (a jobboldal), amely a nyílt konfrontáció politikáját választja. A görög politikai foglyok többsége akkor is, és most is ugyanazt a várakozást táplálja a SYRIZA-kormány részéről az elnyomással kapcsolatos kérdésekben alkalmazott, valamivel enyhébb taktikát illetően.
Tény, hogy a SYRIZA a vereség és a politikai integráció enyhítése érdekében a megbékélést választja és törekszik rá. Ahol ez sikerül neki, ott álláspontja enyhébb. Ahol nem sikerül, ott a könyörtelenül elnyomó arcát mutatja. Ez a módszer még veszélyesebb a küzdelemre nézve. A „mozgalom” egy része – ahelyett, hogy a társadalmi és osztálykonfliktus élesítésének irányát választaná a jelenleg a görög társadalomban uralkodó vereség és beletörődés állapotának visszafordítása érdekében – az opportunizmust és olyan taktikai lépéseket választ, amelyek nemcsak az a/a politikai teret dezorientálják, hanem minden [maradék forradalmi] dinamikáját is megbénítják.
Paradox, hogy sok anarchista a SYRIZA-ra szavazott a 2012-es és 2015-ös választásokon, miközben a választói távolmaradás aránya Görögországban az elmúlt években az egekbe szökött: a 2012-es 35%-ról 2015-re 43%-ra emelkedett. Vagyis majdnem minden második választópolgár tartózkodik a szavazástól, mivel gyakorlatilag semmilyen változást nem vár a görög kormányoktól, és mivel mindegyikük – függetlenül attól, hogy melyik párt van hatalmon – a hitelezők bábjának bizonyult.
2015 márciusában/áprilisában a forradalmi foglyok egységes éhségsztrájkot folytattak a C-típusú börtönök elleni tiltakozásul. Segített-e ez a sztrájk közös nézőpontok kialakításában vagy inkább megmutatta az ellentmondásokat?
Nem alkalmazzuk a „forradalmi foglyok” kifejezést minden politikai fogolyra. Sajnos a kérdésed második része igaz.
A politikai foglyok éhségsztrájkja egy olyan időszakban kezdődött, amelyet a SYRIZA hatalomra kerülése, valamint az a/a politikai térben a C-típusú börtönökkel kapcsolatos széles körű aggodalom jellemezte Továbbá a politikai foglyok nagy száma – ezeket a börtönöket az Új Demokrácia (jobboldali) kormány szavazta meg és vezette be.
A közös kiindulópont a C-típusú börtönök eltörlése volt, amelyeket politikai bosszúállásra és likvidálásra használtak azok ellen, akik valamilyen formában részt vettek fegyveres akciókban. A politikai kontextus azonban nem volt egységes, és az éhségsztrájk lebonyolításának ütemében eltérések voltak a sztrájkolók között. Több követelés kontextusa eltérő volt, és sok résztvevőnek már a kezdetektől fogva lehetősége volt egy mérsékeltebb éhségsztrájk végrehajtására, amiről az állam tudott, a szolidaritást vállalók viszont nem.
A különböző politikai kontextusok, az eltérő időzítés és többek egyéni hozzáállása a sztrájkhoz – mivel a kulisszák mögött kommunikáció és összejátszás folyt a SYRIZA ügynökeivel – természetesen súrlódásokat okozott a sztrájkolók között. Ezek a különböző döntések és magatartások, valamint a felszínre került feszültségek hatással voltak a szolidaritási mozgalmakra. Végül is az éhségsztrájk – amely az első politikai reakció volt a SYRIZA–ANEL-kormánnyal szemben – bár elérte fő célját, nevezetesen azt, hogy a kormány eltörölje a C-típusú börtönöket (amit meg is tett) –, felszínre hozta a politikai foglyok közötti különbségeket, amelyeket abban az időben nagyrészt az elnyomásról és annak kezeléséről alkotott nézeteik határoztak meg. Másrészt az a/a politikai térben sokan nyíltan támogatták a SYRIZA-t mind hatalomra kerülése előtt, mind azután, lehetőséget látva különösen a politikai foglyok kevésbé szigorú kezelése és az enyhébb állami elnyomás tekintetében.
Számunkra a politikai foglyok és a szolidaritás kérdésében a fő probléma az egyéni gyakorlatok és lépések iránti erős hajlam volt, amelyek célja a fogva tartási körülmények javítása és az elnyomó próbálkozások elkerülése volt az állami szereplőkkel és a politikai vezetéssel való kommunikációs csatornák megnyitása révén, de probléma emellett azoknak az álláspontoknak a szélesebb körű elfogadása és terjesztése is, amelyek legitim taktikai lépésként támogatják a rezsim képviselőihez való közeledést és tárgyalást.
Hogyan értékelted az éhségsztrájkkal kapcsolatos szolidaritást?
A különböző követelésekből adódó kontextusbeli különbségek ellenére ennek a sztrájknak több támogatást kellett volna kapnia. A szolidaritás hiánya a sztrájk előrehaladtával nőtt, holott éppen fordítva kellett volna lennie. Ezt kölcsönösen erősítette a sztrájkolók individualizált szemléletmódja és hozzáállása a SYRIZA-hoz és magához a sztrájkhoz, amint azt fentebb említettem.
Mind a sztrájkolók mobilizáció alatti hozzáállását, mind a létrejött szolidaritási mozgalmakat azok a különböző nézőpontok és álláspontok jellemezték, amelyek a fegyveres akció választásával, az elnyomáshoz való viszonyulással, valamint a SYRIZA-val és annak szerepével kapcsolatban fennálltak. Végül ezeknek az eltérő álláspontoknak és hozzáállásoknak köszönhetően a politikai foglyok éhségsztrájkja – ahelyett, hogy egységet teremtett volna a küzdelemben és előmozdította volna azt – éppen az ellentmondásokat, az inkonzisztenciákat és azokat a problémás helyzetet emelte ki, amelyek megakadályozták a szolidaritás és a küzdelem egységének előmozdítását.
Ez logikus következmény volt, mivel a küzdelemben való egység közös célt és stratégiát feltételez, míg a szélesebb küzdelem egyik dimenziójaként a szolidaritás csak akkor mozdíthatja elő az egységet, ha létezik közös és egységes küzdelem. Az állami elnyomás nem teremti meg az ilyen egység kialakulásának feltételeit. Éppen ellenkezőleg, az elnyomás általában katalizátorként hat, hogy a szélesebb küzdelemben különböző, eltérő és gyakran egymással ütköző tendenciák jelenjenek meg.
Mit lehet mondani a helikopteres szökési kísérletről? Milyen perspektívákat nyithatott volna meg a szökés?
Pola Roupa helikopteres szökési kísérletének célja az volt, hogy gyakorlatilag megakadályozza a görögországi városi gerillák elleni elnyomó intézkedéseket, és rávilágítson az egység és a szolidaritás értékére a küzdelemben általában – egy olyan szolidaritásra, amelyet maga az elnyomás is meggyengített, és amely nagyrészt az individuális védekező lépésekre szűkült le, amelyekkel a foglyok egyénileg próbáltak meg kiszabadulni az elnyomás alól. A fegyveres akció választása azzal a veszéllyel járt, hogy – a politikai foglyok saját magatartása miatt – politikai mélység nélküli döntéssé válik (ami ma már szinte uralkodó tendencia). Ennek nagy politikai ára lehet a küzdelem szempontjából..
A Forradalmi Küzdelem tevékenysége egészében, és különösen a szökési kísérlet célja az volt, hogy megakadályozza a fenti helyzet kialakulását és azt, hogy a vereség és a fegyveres harc politikai értelmetlenségének érzése uralkodóvá váljon.
Ez a kísérlet akkor történt, amikor a memorandumok elleni társadalmi ellenállás már megszűnt, a defetizmus és a beletörődés aláásta mind a társadalmi tudatot, mind a harcban résztvevőkét, miközben az elnyomás súlyos csapásokat mért a görög városi gerillákra. Függetlenül attól, hogy mennyire értünk egyet vagy nem értünk egyet a fegyveres akciók egyes döntéseivel, az elnyomás politikai hatása súlyos volt, és különösen áthatotta az a/a politikai teret mind pszichológiai szempontból, mind a fegyveres harci formák sikeres fejlesztésének lehetőségébe vetett hit tekintetében.
Leginkább maga a forradalmi ügy forgott kockán, mivel – legalábbis ami a Forradalmi Küzdelmet illeti – ez az ügy kéz a kézben jár a fegyveres forradalmi cselekvéssel. Ezért ennek az akciónak a célja és politikai célkitűzése az volt, hogy csapást mérjen azokra az szereplőkre, akik elnyomással igyekeztek semmissé tenni a forradalmi kilátásokat. Ez az állam fegyveres forradalmi harc feletti mindenhatóságának gyakorlati semmissé tétele volt.
Roupa politikai és értékbeli okokból úgy döntött, hogy nem kizárólag Maziotisz szökése érdekében hajtja végre ezt a tervet. Mivel voltak más politikai foglyok is, akik szökni akartak, számára magától értetődő volt, hogy úgy alakítja a tervet, hogy azok, akik el akarnak menekülni a börtönből, megtehessék ezt. Politikai álláspontjain és forradalmi értékein túlmutatott volna, ha megtagadta volna a szabadulást bárkitől, aki azt akarta. Ez a döntés nem a szökés utáni közös cselekvési irányról szóló megállapodásról vagy egy politikai vagy operatív terv követéséről szólt. Ez a cselekvés önálló volt. Célként a szökéssel kezdődött és végződött. De perspektívában és politikailag a lendület, amelyet kiváltott volna, jelentős lett volna – amint azt fentebb említettük –, és egyértelműen súlyos csapást mért volna az elnyomó mechanizmusokra, a kormányra és az államra.
Hozzájárulása a küzdelemhez és a szolidaritáshoz szintén döntő jelentőségű lett volna, mivel potenciálisan megfordíthatta volna az erőviszonyokat abban a küzdelemben, amelyet ekkorra a defetizmus és a beletörődés jellemezett. Ez volt az a perspektíva, amely Pola előtt állt, mielőtt megkísérelte volna ezt az akciót, és ezekre a meggyőződésekre alapozva kísérelte meg a szökést.
Ez az akció – minden más, a politikai foglyokkal szolidaritást kifejező cselekvésnél is jelentősebb, és kimenetelétől függetlenül – lényegében a szolidaritáson alapuló egységet jelentette. Ezt az egységet Pola nagy kockázatot vállalva védte és mozdította elő, hiszen kezdettől fogva tudta, hogy ez az akció súlyos következményekkel járhat számára. Ez az akció kimeneteléből is nyilvánvalóvá vált, hiszen a repülés során a pilótával történt dulakodás a helikopter lezuhanásához vezetett, és végül csupán a véletlennek köszönhető, hogy túlélte. Ez volt az első alkalom, hogy politikai foglyok tömeges szöktetésére tett valaki kísérletet. Ennek a kísérletnek már az üzenete is fontos, függetlenül attól, hogy nem sikerült véghez vinni. De ezt az üzenetet nem sokan fogták fel, mint amennyiüknek kellett volna. Úgy véljük, hogy itt nem magáról a cselekményről van szó, hanem a lelkiismeret eróziójának mértékéről, a küzdelemben elszenvedett vereség mértékéről és a szolidaritás fogalmától való elidegenedésről. Valamint arról a tényről, hogy egyesek számára – beleértve azokat is, akik megszöktek volna – Pola politikai indítékai felfoghatatlanok, mivel szinte már elfogadottá vált, hogy a szolidaritás egyéni érdekek kérdése.
Mindezeken túl úgy véljük, hogy ennek a cselekménynek az üzenete és az általa hangsúlyozott értékek sértetlenek maradtak és hatással lesznek a küzdelemre. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, megfelelő védelemre van szükségük. Legalábbis ami minket illet, nem fogunk felhagyni az ilyen cselekedetek hangsúlyozását, amelyek a Forradalmi Küzdelem tevékenységének szerves részei. Ez létfontosságú része a szervezet politikai identitásának, céljainak és azoknak a forradalmi értékeknek, amelyeket mindig is képviselt.
Megjelentek más forradalmi erők is (elsősorban az SPF), hogyan értékeltétek ezt és terveiket?
Ha elolvassuk az általad említett csoportok állásfoglalásait, megérthetjük, hogy valójában nem forradalmi erők, hanem felkelési erők, amelyek tevékenységük középpontjába az egzisztencialista, individualista lázadást állítják. A forradalom vagy társadalmi jellegű, és egy másfajta társadalmi berendezkedésre irányul, vagy nem forradalom. De az ilyen csoportokból hiányzik minden társadalmi vagy osztálybeli hivatkozás, a társadalmi viszonyok elemzése, annak vizsgálata, hogy a domináns hatalmi rendszer hogyan épül fel és hogyan lehetne befolyásolni, valamint hiányzik belőlük minden javaslat egy másik társadalmi szervezetre vonatkozóan. Ez az anarchizmus felkelési irányzatának része, amely először az 1980-as években jelent meg Olaszországban, és nincs benne szó társadalmi forradalomról. Ennek következtében nincs tervük, és nem kínálnak perspektívát az állam és a tőke megdöntésére.
Számukra az egyéni lázadás, a cselekvés mint olyan élménye, valamint az illegális cselekvés mint „felszabadító élmény” a fontos. Politikai felkészültségük nagyon gyenge; még anarchistaként is tudatlanok és zavarosak az anarchisták alapelveinek ismeretében, valamint az anarchista mozgalom és általában a forradalmi mozgalom történetét illetően.
Amikor a fegyveres cselekvés melletti döntés kizárólag az egyén egzisztencialista lázadásának kritériumán alapul, amikor hiányzik a forradalmi tudatosság, és ez gyenge politikai felkészültséggel párosul, akkor ilyen esetekben sokkal könnyebben vezethet az állami elnyomás és a bebörtönzés próbája revizionista magatartáshoz, vagy akár az állammal való békekötéshez, azzal a céllal, hogy az egyén kiszabaduljon az elnyomó üldözés alól. Nem véletlen, hogy a legutóbbi, cáfolatlan jelentések szerint az általad említett csoport néhány bebörtönzött tagja – akik történetesen Pola 2016-os szökési kísérletével kapcsolatos perben a társvádlottaink is – titkos kapcsolatba lépett az ügyészekkel, és a börtönből való ideiglenes szabadulást cserébe a fegyveres harc befejezését ígérte. Ez egy egyértelmű összejátszás, amely számunkra inkább a fegyveres cselekvés mellett döntők politikai problémáinak és hiányosságainak eredménye, mintsem a fegyveres cselekvés választásának politikai hibája.
4) A Forradalmi Küzdelem és a görög mozgalom ideglenes értékelése
Hogyan értékeled a mai görögországi helyzetet, most, hogy úgy tűnik, a burzsoázia stabilizálta a válságot anélkül, hogy az országot kivitte volna az EU-ból?
Közismert, hogy Görögország az egyik olyan ország, amelyet a válság nagyon súlyosan – minden más európai országnál súlyosabban – érintett. A megállapodások nyolcadik évében [2017] járunk. Idén augusztusban lejár az intézmények (EU, IMF, ESM és EKB) pénzügyi támogatási programja, mivel nem akarnak további pénzügyi segítséget nyújtani a görög rezsimnek. A memorandumok azonban nem érnek véget. A SYRIZA–ANEL-kormány a memorandumokból való „kilépésről” beszél, miközben ráerőltetik a 4. memorandumot, amely a „kilépés után” lép hatályba. Görögország (legalább) 2060-ig felügyelet és memorandum-ellenőrzés alatt áll majd, miközben a görög állam és a görög gazdaság fejlődése feletti ellenőrzés a legfojtogatóbb és legszigorúbb rendszer lesz, amelyet valaha is egy európai országra (Spanyolország, Portugália, Írország) kényszerítettek.
Az európai periféria egyetlen országában sem, és természetesen Görögországban sem ért véget a válság, mivel az a globális rendszer számára továbbra is jelen van. 2009 óta, amikor a központi bankok hatalmas összegű készpénzt pumpáltak a bankrendszerbe az összeomlás megakadályozása érdekében, a válság költségeit egy robbanásra kész, ketyegő időzített bomba formájában hárították át a társadalomra.
A Forradalmi Küzdelem álláspontja a válság kezdete óta, és mai álláspontunk is az, hogy a válságot nem sikerült leküzdeni. A rendszer támogatására és megmentésére irányuló politikák csupán későbbre halasztják a válság problémáját, amely 2008-nál is nagyobb intenzitással fog újra megnyilvánulni.
Ez a válság valójában annak a rendszernek a patthelyzetét tárja fel, amely a magán- és államadósság történelmileg példátlan mértékű növekedése révén terjeszkedik és reprodukálja önmagát. A világot uraló és a modern kapitalista diktatúrát alkotó bankrendszeren és tőkepiacokon keresztül az adósság a tőke növekedésének és jövedelmezőségének mozgatórugójává vált, de végül a rendszer magát és fennmaradását is veszélybe sodorta.
Az 1990-es és 2000-es években alkalmazott gazdasági növekedési trükkök – mint például az adósság értékpapírosítása és az erre épülő különféle befektetési termékek előállításának „iparága” –, amelyek a 21. század elején a „válságok végének” ünnepléséhez vezettek, ma is ugyanazok, amelyeket a „válság leküzdésére” használnak. A bankok magánadósságának nagy részét a lakosságra hárították át, és világszerte meghaladták az államadósságokat. Az adósság újrahasznosítása az új válság elhalasztásának és átvitelének módszere, míg az a remény, hogy a növekedés visszatér, a kapitalista gépezet újra normálisan fog működni, és az adósság örökre fenntartható marad, egy illúzió, amely a rendszert életben tartja. Végül is a 2008-as válság idején az a társadalmi bázis, amelynek vállára a válság terhét rakták, figyelemre méltó ellenállóképességet mutatott. Annak ellenére, hogy világszerte példátlan mértékű megszorítások és gazdasági kivéreztetés sújtotta a társadalmat, nem következett be olyan társadalmi robbanás, amely érdemben fenyegette volna a rendszert. Számunkra ez az egyik legfontosabb tényező: a politikai és társadalmi stabilitás, amely garantálja a rendszer további működését.
Ez azt is garantálja, hogy egy új válság esetén a társadalom nagy mértékben képes lesz elnyelni a sokkhatásokat. De valóban így van?
Visszatérve a görög helyzetre, fontos kiemelni a memorandum-politikák társadalomra gyakorolt gazdasági hatásait. Görögország olyan időszakon ment keresztül, amelynek gazdasági mutatói és változói csak egy valódi háborúban lévő ország körülményeihez hasonlíthatók. A görög GDP 27%-kal esett vissza. A munkanélküliség Görögországban (itt a hivatalos adatokról beszélünk, amelyek nem tartalmazzák a krónikus munkanélkülieket, a részmunkaidőben foglalkoztatottakat és a hetente néhány napot dolgozókat) elérte a 27%-ot, és ma 23% körül mozog. A munkanélküliség csökkenése az elmúlt két évben elsősorban annak köszönhető, hogy nagyszámú ember, különösen fiatalok, vándorolt ki külföldre. A szegénység ugrásszerűen megnőtt. Minden negyedik ember, azaz a lakosság 25%-a abszolút szegénységben él, míg a fennmaradó 75%-ból a többség – az ország lakosságának több mint fele – szegénységben él. A felmérések szerint a görögök 80%-a állítja, hogy alig jön ki a pénzéből. Ezért azok, akik jelenleg kényelmesen élnek, a lakosság kevesebb mint 20%-át teszik ki.
Az osztálykülönbségek nagyon nagyra nőttek, mivel a gazdagok kisebbsége tovább növelte vagyonát. A bevezetett intézkedések tönkretették az ország lakosságának túlnyomó többségét. És ezeknek az intézkedéseknek nincs vége.
Az adók folyamatosan emelkednek, és a legalsóbb társadalmi rétegeket sújtják, amelyek a legnagyobb adóterhet viselik. Jellemző, hogy az adómentes küszöbérték évi 5 000 euróra csökkent. Az alapbér 320 euró, a nyugdíjakat pedig folyamatosan csökkentik; a kormány terve szerint legfeljebb 230 eurós nemzeti nyugdíjat vezetnének be, amelynek emelését a biztosítottaknak kellene viselniük. Ilyen életkörülmények között előfordul, hogy a munkavállalók szegénységben, sőt abszolút szegénységben élnek. Ráadásul vannak olyan munkavállalók, akik ingyen dolgoznak, mivel a munkaadóik késleltetik a kifizetéseket, egyeseknél határozatlan ideig. Sokan soha nem kapnak fizetést.
Szomorú, hogy ilyen társadalmi és osztálybeli körülmények ellenére nincs válasz. De ez több tényező együttes hatása – egy olyan forradalmi mozgalom hiánya, amely kihasználhatná a körülményeket, a válság elején felmerülő mobilizációk azonnali elnyomása, ezen mobilizációk politikai patthelyzetei és a SYRIZA „hozzájárulása” – sikerült biztosítania a rezsim számára a szükséges politikai stabilitást ahhoz, hogy továbbra is támadja a görög társadalmat.
A SYRIZA a leghosszabb ideig működő memorandum-kormány, mivel az összes előző kormány két évnél tovább nem tudott hivatalban maradni. Átvezette a harmadik – a legrosszabb – memorandumot, és ráerőltette a társadalomra a negyediket. Ezért
a rezsim és az ország elitje által élvezett stabilitás kizárólag a társadalmi ellenállás hiányának köszönhető.
A kormány által bevezetett, új, hosszú távú, szigorú intézkedéseket tartalmazó negyedik memorandum az a „garancia”, amelyet az intézmények a nemzetközi alapok és a tőkepiacok követelnek Görögországtól; ezek ugyanis az ország gazdasági imázsának javítására törekednek, és biztosítani akarják, hogy az ország ne „kövesse el a múlt hibáit”, vagyis ne vezessen be olyan intézkedéseket, amelyek emelik a béreket és a nyugdíjakat, vagy csökkentik az adókat stb. Ezek azok a feltételek, amelyek mellett a tőkepiacok hajlandók hitelt nyújtani a görög államnak 2018 augusztusa után, amikor a támogatási program véget ér. Ehelyett azt követelik, hogy az állami mérlegekben többlet legyen. Ezeket a 2022-re a GDP 3,5%-át kitevő többleteket – amelyek az azt követő évtizedekben fokozatosan 2,2%-ra csökkennek – a görög nép legnagyobb mértékű kizsákmányolásával fogják elérni. A SYRIZA–ANEL-kormány már most is olyan többleteket ér el, amelyek néha még az intézmények követelményeit is meghaladják (pl. egy GDP 1,5%-os többletre vonatkozó követelményre válaszul a kormány a GDP 2 vagy 2,5%-át érte el).
Ezeket a többleteket a társadalmi élet szempontjából létfontosságú ágazatokban – például az egészségügyben, az oktatásban stb. – végrehajtott folyamatos közkiadási megszorításokkal, valamint azzal érik el, hogy az állam belső fizetési felfüggesztést alkalmaz kötelezettségei teljesítése tekintetében, akár a fizetés nélkül maradt munkavállalók, akár magánfelek felé. Nyolc év megállapodásai, a megszorításokra irányuló politika, a társadalmi élet szempontjából létfontosságú szektorokban végrehajtott támogatás csökkentése és kikényszerített többletek egy másik tragikus következménye az a bűncselekmény, amelyre 2018. január 23-án került sor a Kelet-Attika (Mati és Neo Voutza) térségében kitört tűzvész során, ahol – e sorok írásának pillanatáig – több mint 93 ember vesztette életét (hivatalosan 88-at azonosítottak, közülük 44-en égési sérüléseket szenvedtek, 9-en kritikus állapotban vannak).
A tőkepiacok egy másik követelése a görög államkötvények megvásárlásához az államadósság rendezése, amely hihetetlenül magas, a GDP 185%-ára emelkedett, miközben a megállapodásokba való belépéskor az adósság a GDP 129%-át tette ki annak ellenére, hogy 2012-ben „leírásra” került sor. Ez a megállapodás nem új „adósságleírás”, hanem bizonyos kötvények lejáratának meghosszabbítása, valamint kísérlet a kamatlábak stabilizálására az ESM által nyújtott, a piacon a legalacsonyabb kamatláb közelében. Ezt a stabilizálást egy derivatívához (swaphoz) való kapcsolással fogják elérni, ami azt jelenti, hogy ha a kamatláb az alacsony előrejelzésnél nagyobb mértékben ingadozik, ami mozgósítja a spekulatív erőket és a tőkepiacok „ragadozóit”, akik a görög kötvények shortolásával „támadnak”, hogy aktiválják a kockázati prémiumokat (derivatívákat), amelyek így nagy nyereséget hoznak nekik. Ez azonban a görög kormány hitelfelvételi kamatlábát hatalmas spekulatív kockázati tényezővé teszi.
Közismert, hogy a származékos pénzügyi termékek – amelyek értéke manapság meghaladja az 1 kvadrillió dollárt – a pénzeszközök „biztonsági szelepeként” működnek mindenféle kockázat ellen. A kockázati prémium például egy állampapír esetében azt jelenti, hogy a befektető kártérítést kap, ha az adott kormány nem teljesíti kötelezettségeit. Mivel azonban ezt a prémiumot olyan befektetők is birtokolhatják, akik nem rendelkeznek azokkal az állampapírokkal, amelyekre a prémium vonatkozik, logikus, hogy az érintett állam pénzügyi összeomlását célozzák meg annak érdekében, hogy az államadósságra vonatkozó derivatívákat aktiválják, és így többletnyereséget termeljenek.
Ezt a vad spekulációs gyakorlatot a görög adósság esetében is megkísérelhetik, ahogyan az 2010-ben meg is történt. Végül is a görög gazdaság – és ez még inkább így lesz, amikor a görög állam hitelekért fordul a piacokhoz – olyan terület, amely körül különféle fedezeti alapok gyűltek össze, készen arra, hogy nyereség érdekében „shortolják” azt. Jelenleg Görögország kizárólag ilyen alapokat vonz, és ez jelzi az uralkodó gazdasági és politikai bizonytalanságot.
Jelenleg a görög gazdaságnak nincs termelő struktúrája, a munkanélküliség és a szegénység az egekbe szökik, és az emberek többsége adósságokkal tartozik a bankoknak és az államnak. Csak 2018 első felében az állammal szembeni fennálló adósságok összege 101 milliárd eurót tett ki. A különféle végrehajtások súlyos következményekkel járnak, és több százezren veszítik el mindazt, amijük van, néhány ezer eurós banki adósságok miatt. Ami a bankrendszert illeti, az továbbra is siralmas állapotban van, annak ellenére, hogy az elmúlt években több milliárd euro készpénzt kapott a támogatási csomagokból, nem számítva a Görög Nemzeti Bank és a kormányok által „a szőnyeg alatt” nyújtott, ismeretlen összegű készpénzt.
A bankrendszer stabilizálására irányuló „tét” magában foglalja a „vörös” és fedezetlen hitelek eladását olyan alapoknak, amelyek azokat megfelelően fogják kezelni – mindazzal együtt, amit ez az adósok számára jelent. Lényegében a görög társadalom többségét nemcsak az elmúlt évek kemény megszorító politikái tették tönkre, hanem eközben mélyen el is adósodott. A rezsimnek az ország gazdasági összeomlástól való megmentésére irányuló politikái – túlzás nélkül – társadalmi népirtásnak minősültek. És bár a társadalom már térdre kényszerült és több sebből vérzik, a helyzet nem stabilizálódott – és nem is fog. A görög rezsim jelenlegi és jövőbeli helyzete közvetlenül összefügg az Európában és a világban kialakult általános helyzettel. És amíg a kapitalizmus Európában és a világban nem képes leküzdeni válságát, a görög gazdasági rendszer továbbra is problémákkal fog küszködni. Például, bár a görög kormány jelenleg be akart lépni a piacokra, a következő okok miatt nem teheti meg: Olaszországban az új kormány miatt némi politikai instabilitás alakult ki. Az USA-ban a FED emelte a hitelkamatokat, és a periférián lévő, magas kockázatú országokból kivonják a tőkét. Argentína csődje és Törökország pénzügyi válsága a FED fenti lépésének és a kamatemelésekkel járó “drágább pénznek” a következménye. Magától értetődik, hogy ezeknek a fizetésképtelenségeknek és az azokat követő eseményeknek a középpontjában a globális pénzügyi válság áll az egyes országok sajátos problémáival párosulva. De ez az gazdasági összeomlás csak a kezdet. A központi bankok által 2008 után folytatott mennyiségi lazítás (QE) befejezése szintén jelentős szerepet játszik az államok és vállalatok előtt álló gazdasági összeomlásokban. Ezek a politikák, amelyek célja az volt, hogy “olcsó pénzzel” élénkítsék a piacokat, új buborékok kialakulásához vezettek a részvény- és kötvénypiacokon. Ismert, hogy az Európai Központi Bank is ugyanazt a politikát követte: tömegesen vásárolt államkötvényeket a másodlagos piacon, hogy felszívja az euróövezeti adósságválság okozta sokkhatásokat. Az EKB pedig valószínűleg 2018 végén befejezi ezt a politikát, és fokozatosan emeli a bankközi hitelkamatokat, amelyek az elmúlt években nulla (valójában negatív) szinten voltak. Ezek a tényezők további nyomást fognak gyakorolni a gyenge országokra, például Görögországra, mivel a pénz drágulni fog, és visszatér a biztonságos menedékekbe.
Ezekhez az eseményekhez hozzá kell adnunk azt a gazdasági versenyt is, amelyet az USA indított el a fémimportra kivetett vámokkal. A kereskedelmi háború devizaháborúvá is válik majd, mivel minden központi bank megpróbálja majd fenntartani valutája erősségét. Ezek nem olyan feltételek, amelyek mellett egy túlzottan eladósodott és recesszióban lévő ország, mint Görögország, likviditásért fordulhatna a piacokhoz, mivel a piacok által kínált kamatlábak túl magasak lesznek.
Az USA által – meggyőződésük szerint – az őket sújtó válságtól való „védelem” érdekében indított kereskedelmi háború máris zavarokat okoz és mélyíti a válságot, ráadásul hátrányos ránk nézve. A nemzetközi kereskedelem, amely az elmúlt években máris visszaesett, még tovább fog zsugorodni. Ugyanakkor szembe kell néznünk a kelet-mediterrán térségre és Szíriára összpontosuló geopolitikai rivalizálás fokozódásával, valamint az amerikai kormányzat által szított izraeli–palesztin konfliktus újbóli fellángolásával.
Mindez robbanásveszélyes keveréket jelent a világ számára, de különösen olyan gyenge és sebezhető országok számára, mint Görögország. Általános válság és instabilitás jellemzi a jelenlegi helyzetet.
Ami az EU-t illeti, a kormányok hozzáállása és az előkészítés alatt álló új európai struktúra valószínűleg inkább az EU jövőbeli szétesését, mintsem a kohézióját garantálja. Ez a struktúra előírja, hogy az EU-tagállamok új kötvénykibocsátásaihoz az a feltétel kapcsolódjon, hogy a kibocsátó állam nem-teljesítése esetén automatikus értékcsökkentésre kerül sor, amelynek terhét a kötvényvásárlók viselik. Ez az intézkedés, amely az EU-országok nem-teljesítési kockázatának elismerését jelenti, megnöveli – ha nem is teszi megfizethetetlenné – a hitelfelvétel költségeit a legsebezhetőbb országokban, például Görögországban, és a kötvények a piaci spekulánsok által végzett, példátlan mértékű spekulatív kizsákmányolás eszközeivé válnak.
Még ha Görögországnak sikerül is belépnie a piacokra a következő időszakban, az magas árakkal fog járni. A szupranacionális [nemzetek feletti] intézmények, a kormány és az európai bankrendszer a görög gazdaság megmentési programját sikerként akarják bemutatni. De a görög államnak nagyon magas költségek mellett kell majd hitelt felvennie mindaddig, amíg ez sikerül neki – ha végül sikerül egyáltalán. Ezek a költségek tovább fogják rontani a görög adóssághelyzetet. A stabilizáció „ellenmérge” mindig a társadalmi bázis kiszipolyozására irányuló intézkedések lesznek. Ez a memorandumokkal kezdődött ördögi kör nem zárul le, és a görög gazdasági rendszer a különösen kedvezőtlen körülmények között arra van ítélve, hogy a hajótörés kockázatával szembesüljön, anélkül, hogy ezúttal bárkitől is „gazdasági mentőövet” remélhet.
Melyik helyzetnek van szerinted ma forradalmi potenciálja Görögországban és a világban?
Sem Görögországban, sem a fejlett kapitalista országokban nincs forradalmi dinamika. Görögországban nincs társadalmi ellenállás, miközben a társadalom kizsákmányolására irányuló, a rendszer fenntartását szolgáló politikák változatlan intenzitással folytatódnak. Ezen intézkedésekkel szembeni ellenállás tekintetében az a/a politikai tér, amely korábban mindig követte és beavatkozott a társadalmi lendületekbe, mára teljesen lemondott az ellenállásról.
Jelenleg, miközben elfogadták a 4. memorandumot, amely az országot felügyelet alá helyezi, és új, szigorú fiskális ellenőrzési és megszorító intézkedéseket ír elő, az a/a politikai tér még csak gyűlésre sem szólított fel. Már beszéltünk a mozgalom által a válság első szakaszában tanúsított alkalmatlanságról. Radikális-forradalmi mozgalommá kellett volna átalakulnia, hogy kihasználja a lehetőséget egy valódi, felforgató konfrontációra a rezsimmel, amikor a társadalmi lendület az utcákon volt jelen, de nem tette meg. Úgy véljük, ez a hiányosság belső eredetű. A „mozgalom” tagjainak többsége a társadalmat hibáztatja. Úgy véljük, ez a könnyebb megoldás. Ez a felelősség alól való kibúvás.
Feltételezzük, hogy a görög társadalom legfejlettebb és politikailag legkoherensebb részét történelmi szerep, történelmi küldetés terheli: vagyis a népharagot felforgató társadalmi-politikai áramlattá kell alakítani. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, annak előfeltétele, hogy politikailag maga is ebbe az irányba mozogjon, hogy képes legyen és akarjon is a történelem forradalmi katalizátorává válni.
Mi nem a társadalmat hibáztatjuk – és soha nem is tettük. Nem követelhetjük, hogy a társadalom hajtsa végre a forradalmat, hogy mi aztán követhessük a példáját. A forradalom előfeltétele, hogy létezzen forradalmi mozgalom.
Ha egy ilyen politikai tér nem akar felforgató mozgalommá válni, hogyan követelhetné ezt a társadalomtól? A társadalmi változásban nincsenek automatizmusok. Nem hisszük azt sem, hogy az objektív körülmények teremtik meg a forradalom feltételeit. A történelemben mindig feltétel volt, hogy legyen egy politikai katalizátor. Egy strukturált és stratégiai forradalmi mozgalom. Ráadásul – legalábbis Görögországban – sokan úgy vélik, hogy a válság kérdése lezárult. Nem is veszik észre, hogy a rendszer látszólagos stabilizálódása nem annak köszönhető, hogy a válságot leküzdötték – mivel ez nem így van –, hanem a politikai és osztálybeli fenyegetés hiányának.
Ami 2010–2011-ben Görögországban történt, mindannyiunknak tanulságul kell szolgálnia. Egy nagyszerű lehetőséget elszalasztottunk, és szembe kell néznünk hibáinkkal és döntéseinkkel. A tárgyi feltételek Görögországban – és nem csak ott – nagyon kedvezőek, és a rendszerbeli válság ismét, még súlyosabb formában fog megnyilvánulni. Úgy tűnik azonban, hogy az anarchista/antiautoriter politikai tér Görögországban ismét felkészületlenül fogja találni magát.
Erős társadalmi elégedetlenség és kifejezetlen harag uralkodik az országban. És mi nem használjuk ki ezt a helyzetet. Például a végrehajtások az állam és a tőke által a társadalom ellen indított legkegyetlenebb ragadozó támadások közé tartoznak. Az ezekre adott reakciók korlátozottak. Ez egy olyan terület, ahol egy konkrét stratégia és terv segíthetne abban, hogy az a/a politikai tér hatékonyan összekapcsolódjon a társadalom azon rétegeivel, amelyeket ezek a lépések érintik.
Ami a radikálisabb akciókat vagy a fegyveres harcot illeti, a SYRIZA elnyomó és asszimilációs politikája sok embert rávett arra, hogy feladja álláspontját. A hangsúly a rezsim legitimitásának peremén zajló, költségmentes akciókra helyeződik. Az elmúlt időszak állami elnyomása sokak elszántságát és a fegyveres harc választásának igazságosságába és helyességébe vetett hitét tette próbára, ezért a mérleg nyelve a megalkuvás és a kevésbé veszélyes akciókhoz való visszatérés felé billent. Ez az állam számára olyan siker, amely fontosabb magánál az elnyomásnál, mivel a próba a politikai lelkiismeretet és magát a politikai formálódást érinti.
Még a fegyveres akciók terén is sokan a lázadó lelkiismeretükre támaszkodtak, hogy fegyvert ragadjanak és fokozzák tevékenységüket. De a lázadó lelkiismeret nem elég ahhoz, hogy az elnyomás ellenére is kitartson az ember és ragaszkodjon döntéseihez. Az, hogy sokan feladták és nem vették védelmükbe a fegyveres akciókat, szabad teret hagyott az államnak a radikális küzdelmek politikai terén, hogy ideológiailag elidegenítse azokat.
A fegyveres cselekvést, a politikai cselekvés vereségeként próbálják bemutatni. Mindenesetre a bírósági eljárásoktól és a bebörtönzéstől való óvakodás személyes érdeke dominál, és ez felülírja a felforgató projektek védelmezésének, támogatásának és előmozdításának minden szükségességét. De ez nem a fegyveres küzdelem választása során elkövetett politikai hiba eredménye. Hanem azok politikai eltökéltségének hiányából fakad, akik ezt választották. Mindez nagy szerepet játszik az állam és a tőke elleni küzdelem megszelídülésében. Nagy szerepet játszanak abban, hogy nem tudjuk lefektetni a forradalmi mozgalom alapjait. Az a gyakran hangoztatott érv, miszerint „fontos kiszabadítani a harcost az állam karmai közül, és nem áldozni fel magunkat a politikai döntések során túl nagy árat fizetve”, téves. Egy ilyen döntés nem menti meg a harcosokat, mivel az egyének elválaszthatatlanok a küzdelem során hozott döntéseiktől. Csupán az egyéneket menti meg, a küzdelmet magát pedig feláldozza. Az állam – mivel megérti ezt a lényeges politikai különbséget – nagyobb rugalmassággal jár el, hiszen elérte, amit akart: a rendszere elleni felforgató, fegyveres cselekvésről való politikai lemondását.
Társadalmi reakciók biztosan lesznek, tekintve, hogy a körülmények romlanak, és a válság újra lecsap majd. Más országokban, például Franciaországban, ahol felkelési dinamikák jelentek meg, úgy véljük, hogy azok a politikai kérdések, amelyek az rendszerellenes politikai tereket foglalkoztatják vagy foglalkoztatniuk kellene, lényegükben megegyeznek azokkal, amelyekkel Görögországban szembesülünk. Mindannyian a fejlett kapitalizmus történelmi szakaszában élünk, a politikai tudatosság eróziója jelentős, nehéz megalapozni a felkelési cselekvést, nincs hit a rendszerváltás lehetőségében, nincs forradalmi projekt. Nincs olyan irányzat, amely egy a társadalmi forradalomra irányuló projektté válna. Az elnyomás, amely korunkban különösen kemény, könnyen meggyengíti és semlegesíti a rendszer elleni bármilyen kritikus gondolkodás lehetőségét. Ami a felkeléseket illeti, azok természetüknél fogva végesek.
Lehetőségünk van arra, hogy megváltoztassuk saját helyzetünket, mielőtt a válság új szakasza megnyilvánulna, így hatékonyan kihasználhatjuk a felmerülő társadalmi dinamikákat.
Ami az úgynevezett kapitalista központon kívüli társadalmi dinamikát illeti, ott mások a feltételek. Legalábbis ami a szíriai Rojava-i forradalmi kísérletet illeti, az – ahogyan az ottani harcosok maguk is mondják – annak köszönheti létezését, hogy ez egy olyan ország, ahol a kapitalizmus nem fejlődött ki különösebben, és nem rontotta el a társadalmi tudatot, így a horizontális szervezeti struktúrák és a társadalmi szolidaritás könnyebben kialakíthatók.
De a rojavai forradalom hatalmas politikai sikere által számunkra hagyott legfontosabb tanulság az, hogy a forradalmi kísérletet és az általuk megvalósított konföderalizmus modelljét a harcosok már jóval a forradalom előtt kidolgozták.
Azt is fel kell ismernünk, hogy a térség forradalmi mozgalmát elsősorban a fegyveres harc tapasztalatainak felhasználásával szervezték meg, szélesítették ki és nyerték el. Ebben a fontos forradalmi történetben a fegyveres harc és a forradalmi mozgalom elválaszthatatlan tényezőknek tűntek a forradalmi folyamat szempontjából.
Rojava megtanít minket arra, hogy a társadalmi forradalom nem „más korok tapasztalata”, nem utópia, és nem „politikai hiábavalóság” a mi korunkban.
Azt üzeni nekünk, hogy minden lehetséges, amíg megvan a forradalmi akarat, a forradalmi küzdelem iránti akarat, bármilyen áron.
Természetesen a forradalomnak számos problémával kell szembenéznie, például a jövőben felmerülő kettős hatalmi forma kérdésével és azzal, hogy ezt végül hogyan lehet majd leküzdeni, de azzal is, hogy a forradalom egy olyan területen zajlik, amelyet nem foglaltak el teljes egészében.
Az is problémákat okozhat a forradalom számára, hogy az amerikai szuperhatalom mindig is a kurdokra tekintett, mint a geostratégiai sakktáblán mozgatható bábukra.
De a társadalmi forradalmi kísérlet nagyon fontos, mert [a tapasztalat] szükséges a győztes forradalmunkhoz.
Fontos az is, hogy a forradalmi lángot más országokba is elterjesszük, hogy mindenhol lendületet adjunk a forradalmi mozgalmak kialakulásának. Fontos, hogy Rojava ne váljon „forradalmi mankóvá”, ahogyan sok más esetben történik. És természetesen lehetetlen, hogy a forradalmi láng elterjedjen anélkül, hogy lennének forradalmárok, akik ezt véghezviszik.
Az objektív körülmények miatt minden feltételünk megvolt és megvan ahhoz, hogy forradalmi mozgalmat alakítsunk ki [görög]országban. Ez nem történt meg. Tanulnunk kell a hibáinkból, önkritikát kell gyakorolnunk mint mozgalom, és ki kell pótolnunk a hiányosságokat. Mindenekelőtt el kell hinnünk magunknak, hogy a forradalmi projekt nem utópisztikus és kivitelezhetetlen. Hinni kell magunkban. Elméletben és gyakorlatban is meg kell szerveznünk magunkat forradalmi mozgalomként. Meg kell erősítenünk magunkban a rezsimmel szembeni fegyveres konfliktus jogát, mert csak így tudjuk legitimálni a rezsim megdöntését, és ezáltal magát a forradalmat is. Ennek eléréséhez előfeltétel, hogy szembenézzünk a vereség okaival is magunkban.
Forradalmi Küzdelem néven a fenti irányt tűztük ki célul, és továbbra is ezt tartjuk szem előtt. Fontos számunkra, hogy megpróbáljuk kihasználni az objektív körülmények – azaz a rendszer által kialakított körülmények – kínálta lehetőségeket. Kötelességünk, és rajtunk múlik, hogy kialakítsuk a rezsim megdöntéséhez és a forradalomhoz szükséges szubjektív feltételeket. Gyávaság a társadalmat hibáztatni. A mi felelősségünk egy forradalmi mozgalom létrehozása. Mi vagyunk a rezsim megdöntésének és a társadalmi forradalomnak a politikai szereplői.
Hogyan értékeled a Forradalmi Küzdelem harci tevékenységét? Ennek az örökségnek melyik része táplálhatja a jövőbeli küzdelmeket? Melyik részét kell megkérdőjelezni?
A Forradalmi Küzdelem által hagyott örökség gazdag, és mind elméleti, mind gyakorlati szinten az általa bevezetett újszerű elemekkel jellemezhető. Helyesen elemeztük a kapitalista rendszert a globalizáció felemelkedésének idején, amelynek alkotóelemei a „terrorizmus” elleni háború és a neoliberális reformok voltak.
Diskurzusunkkal és támadásainkkal megkérdőjeleztük a rendszer mindenhatóságát és azt a képességét, hogy örökké megújítsa önmagát egy olyan „jólét” korszakában, amelyet még az ellenállás [baloldali] politikai köreiben is sokan valósnak hittek.
Elemzéseinkben felismertük, hogy a kapitalizmus az adóssággazdaságon alapul, amely a rendszer funkcióinak egymástól való függőségének korszakában egy válság esetén katasztrofálissá válhat. Éppen ezért sokak előtt időben felismertük a 2007–2008-as válság jelentőségét, a rendszerben globálisan okozott földrengésszerű hatást, valamint azt a forradalmi lehetőséget, amely olyan országokban nyílhat meg, mint Görögország, amelyek túlzott adósságuk miatt az összeomlás kockázatával szembesültek. Éppen ezért – már jóval azelőtt, hogy az országot az IMF, az EKB és az EU programjai alá rendelték volna – felszólítottunk egy olyan forradalmi mozgalom létrehozására, amelynek stratégiájában szükségszerűen szerepel a fegyveres küzdelem, hogy kihasználja a rendszer társadalmi megkérdőjeleződését és megkísérelje a forradalmi folyamatok beindítását.
A Forradalmi Küzdelem előre látta Görögország bevonását egy IMF-programba, valamint a 2010–2012-es társadalmi reakciókat és zavargásokat. Emellett a Forradalmi Küzdelem volt az egyetlen csoport, amely – felismerve a forradalom lehetőségét a forradalmi mozgalom létrehozását szorgalmazta – olyan álláspontokat és javaslatokat fogalmazott meg, amelyekkel egy mai forradalmi mozgalomnak rendelkeznie kell a kapitalizmus és az állam megsemmisítése utáni új társadalmi szervezet kialakításához; ezt a 2009-es támadás-kampányában és a 2014-es kiáltványban fogalmaztuk meg, amikor támadást hajtottunk végre a Görög Nemzeti Bank és az IMF ellen.
Álláspontok és javaslatok az egyoldalú fizetésképtelenségről és az adósság eltörléséről, az euróövezetből és az Európai Unióból való kilépésről, a tőke és az állam vagyonának kisajátításáról és társadalmi tulajdonba vételéről.
A termelési eszközök, az ipar, a közszolgáltatások, az egészségügy és az oktatás társadalmasítása és [ön]igazgatása a munkások, az önkormányzatok és a közösségek által, a társadalomban alulról kiindulva.
Az állam felváltása népi közgyűlések, közösségek, kommunák és munkástanácsok konföderációs szövetségével.
Forradalmi szervezetre vonatkozó javaslat nélkül forradalmi küzdelem nem lehetséges. Évek óta ragaszkodunk ehhez a kérdéshez, de a „mozgalom” nem foglalkozik ilyen javaslatokkal. Ennek oka valószínűleg az, hogy nem hisz a forradalomban. A Forradalmi Küzdelem tevékenységével, különösen a 2009-ben elindított harcos stratégiájával bebizonyította, hogy a fegyveres küzdelemnek a rendszer instabilitásának előidézését fő célként kell szem előtt tartania és a maximális hatékonyságra kell törekednie. Elemzéseink és cselekvésünk révén megmutattuk, hogy a rendszer stabilitása hogyan kapcsolódik a kapitalizmus más meglévő struktúráihoz, és hogy a rendszerbeli válság hogyan jelent – és hogyan kell felhasználni – lehetőséget a rendszer megdöntésére irányuló projektben. Mások az a/a politikai térben vagy más fegyveres szervezetekben még csak meg sem közelítették ezt a kérdést.
Bebizonyítottuk, hogy kis erővel is súlyos csapást lehet mérni a rendszerre. Bebizonyítottuk, hogy nem csupán az a fontos, hogy fegyveres csapásokat mérjünk a politikai-gazdasági rendszer valamely célpontjára, hanem az is, hogy ezeknek a rendszer szempontjából központi jelentőségű területeknek kell lenniük ahhoz, hogy érdemben befolyásolják és fenyegessék a rendszer stabilitását.
A forradalmi mozgalom létrehozása érdekében a Forradalmi Küzdelem a fegyveres harc fokozását javasolta. Természetesen javaslatával a Forradalmi Küzdelem a lehető legszélesebb körű társadalmi elterjedésre, és így a fegyveres felforgató cselekmények legitimálására összpontosított. Úgy véljük, hogy ebben jelentős mértékben sikerrel jártunk. Ezt a „mozgalmon” kívüli emberektől érkező üzenetekből tudjuk. De ezek a nézetek nem nyertek szervezett politikai kifejezést.
És nincs olyan strukturált politikai szervezet sem – még az a/a politikai térben sem –, amelynek szándékában állna teret adni ezeknek a hangoknak, összegyűjteni és felszínre hozni őket, amelyek többségükben ránk is utalnak, mint személyekre, mint militánsokra. A „mozgalom” egy részének ezzel kapcsolatos hozzáállása egy sajátos politikai ellentétre is utal, eltekintve attól az opportunizmustól, amelyről már említettük, hogy a görögországi „mozgalom” egyes részeit uralja.
Ráadásul az a/a politikai térben sokak bűnös hozzáállása, miszerint a fegyveres cselekvés és a forradalmi projekt nem társadalmasítható – ez a álláspont azoknak is iránymutatásul szolgál, akik nem értenek egyet a politikai felelősségvállalással –, döntő jelentőségű nemcsak a szolidaritás megnyilvánulása szempontjából, hanem a küzdelemben hozott döntéseik tekintetében is. Éppen ezért a reformizmus, a „fájdalommentes” cselekvés, az a/a politikai térben sokak által a törvény határain egyensúlyozó „akrobatika”, valamint az elnyomás bekövetkezésekor tanúsított tiltakozási hajlandóság. Olyan elemek, amelyek egyre markánsabbá válnak abban a korszakban, amelyet a társadalmi ellenállás hanyatlása jellemez, miközben a rezsim a társadalmi és politikai élet minden szintjén támadást indít.
Ugyanez a bűnös hozzáállás a felszabadítási küzdelemhez és a forradalomhoz, a politikai képzettség hiányával párosulva, döntő szerepet játszott abban, hogy sem forradalmi mozgalom nem jött létre, sem kilátása nem látszik létrehozásának.
A Forradalmi Küzdelem által végrehajtott támadások politikai és társadalmi legitimációjának hatóköre – amelyet diskurzusában és elemzéseiben megkísérelt kialakítani, e támadások gondos kiválasztásával párosulva – véleményünk szerint nagyon széles. De ahogyan a Forradalmi Küzdelem által a küzdelem egészére vetített számos dimenzió esetében is, ezt a dimenziót is kihasználatlanul hagyta az a/a politikai tér. A Forradalmi Küzdelem – az általa folytatott fegyveres küzdelem, a kidolgozott stratégia, a megfogalmazott diskurzus, a forradalom társadalmi szükségességéhez való ragaszkodás, valamint az elnyomással szembeni politikai álláspontunk révén – mindig is a rendszer elleni küzdelemben elérhető legnagyobb eredmény elérése mellett döntött, mint cselekvésének alapvető tényezője mellett.
Sőt, az egyik – talán a legfontosabb – ok, amiért [első fokon] életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek minket, az a Forradalmi Küzdelem elkötelezettsége a hatalom megdöntéséért folytatott küzdelem és annak hatékonysága.
Az elnyomással szemben mi, a Forradalmi Küzdelem tagjaiként, kiálltunk. Ez az oka annak, hogy hatékonyan küzdöttünk a következmények ellen, és ténylegesen semmissé tettük az elnyomás „sikerét”.
Egy olyan fegyveres szervezetnek, mint a Forradalmi Küzdelem, nem lehet a megtorlás pillanata a végső pont.
A felelősségvállalásunkkal, az álláspontunkkal, a diskurzusunkkal és a cselekvésünk folytatásával nem engedtük meg a szervezetben a „vég kezdetének” elfogadását.
Az elnyomás számunkra nem a „vereség pillanata”, ahogyan azt a „mozgalomban” sokan hiszik. Ugyanígy nem lehetséges, hogy valaki a fegyveres cselekvés mellett döntsön anélkül, hogy ezt a választást minden körülmények között és minden áron megvédje.
Lehetetlen, hogy valaki azzal a logikával csatlakozzon egy fegyveres szervezethez, hogy „ha nem kapnak el, rendben, ha elkapnak, akkor vége, és mindent feladok”. Ez a választás számunkra a legfontosabb forradalmi döntés. Forradalmi lelkiismeretet feltételez, forradalmi lelkiismeretet formál, védi és előmozdítja a forradalmi lelkiismeretet.
A Forradalmi Küzdelem által hátrahagyott egész örökség sajnos kihasználatlanul és érintetlenül maradt.
Forrás: Feketelobogo.org