GUY DEBORD – KOMMENTÁROK A SPEKTÁKULUM TÁRSADALMÁHOZ

2023. 02. 16.

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Guy E. Debord, Commentaires sur la société du spectacle
Éditions Gérard Lebovici, Párizs, 1988.
Fordította: Erhardt Miklós.

Gérard Lebovici emlékének,
akit 1984. március 3-án
ismeretlenek gyilkoltak meg
Párizsban, egy rajtaütésben.

*

Bármilyen válságos a helyzet és a körülmények, ne veszítsd el a reményt; ha minden félelemre ad okot, nincs miért félned; ha mindenünnen veszély leselkedik, nincs miért rettegned; ha sehonnan sem számíthatsz segítségre, akárhonnan érkezhet; ha meglepett az ellenség, akkor kell meglepned őt.

Szun-ce (A hadviselés törvényei)[1]

 I.

Biztos lesznek vagy ötvenen-hatvanan, akik azonnal ráugranak e Kommentárokra – ez nem is kevés, tekintve, hogy miféle időket élünk, és milyen súlyos kérdésekről esik szó bennük. Na persze, bizonyos körökben szaktekintély hírében állok. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az érdeklődő kiválasztottak nagyobbik részét olyanok alkotják, akik a spektakuláris uralom fenntartásán serénykednek, míg a másik felét olyanok, akik kitartóan küzdenek ellene. Mivel tehát ilyen figyelmes, és ilyen eltérően motivált olvasókkal lesz dolgom, csak természetes, hogy nem szólhatok kedvem szerint. Leginkább attól kell tartózkodnom, hogy bárkit is túlságosan kitanítsak.
Az idők keserve így megint arra kényszerít, hogy új módon írjak. Bizonyos elemeket szándékosan elhagyok, és a tervnek magának jobbára homályban kell maradnia. Lesz a könyvben elrejtve néhány csapda – úgy is, mint a kor kézjegye. Ha itt-ott utólag betoldanánk néhány további oldalt, előtűnne a teljes jelentés, ahogy gyakran titkos záradékok árnyalják, amit a megállapodások rögzítenek, s ahogy a kémiai elemek is sokszor csak más elemekkel társulva fedik fel egyes ismeretlen tulajdonságaikat. De sajnos még így is nagyon sok olyasmi lesz ebben a rövid szövegben, amit túlontúl könnyű megérteni.

II.

1967-ben, “A spektákulum társadalma” című könyvemben kimutattam, hogy mi volt már akkor a modern spektákulum lényege a felelőtlen szuverenitás pozíciójába jutott árugazdaság önkényuralma, valamint azon új kormányzati technikák összessége, amelyek azt kísérik. Az 1968-as zavargások, amelyek több országban folytatódtak a következő években is, sehol sem döntötték meg a létező társadalmi szerveződést, amelyből a spektákulum spontán módon emelkedik ki, így az mindenütt tovább erősödött karjait mindenfelé sosemvolt távolságokba terjesztette ki, középpontjában pedig tovább nőtt a sűrűsége. Ráadásul elsajátított új védelmi technikákat is, ahogyan az ostromlott hatalmak rendszerint teszik. Mikor belefogtam a spektakuláris társadalom kritikájába, a kor szellemének megfelelően elsősorban a kritika forradalmi tartalma szúrt szemet mindenkinek, és természetesen ezt találták a legkellemetlenebb elemének. Még azzal is megvádoltak, hogy az ujjamból szoptam az egészet, de legalábbis bűnösen eltúloztam a spektákulum mélységeit és egységét csakúgy, mint valódi kihatását. El kell ismernem, hogy mások, a témában utóbb megjelent munkáikkal példásan bizonyították: lehetett volna kevesebbet is mondani. Nekik már más dolguk sem volt, mint a spektákulum totalitását és mozgását behelyettesíteni valamely statikus felületi jelenségével, s mindenki hízeleghetett magának minél eredetibb, és persze minél kevésbé nyugtalanító részletek választásával. Senki sem gondolta a maga egyéni interpretációja tudományos szerénységét beszennyezni mindenféle vakmerő történelmi ítélettel.
A spektákulum társadalma mindazonáltal nem lassította az előrenyomulást. Mozgása gyors, hisz 1967-ben még alig negyven – jóllehet, gazdagon kihasznált – év állt mögötte. Fejlődése pedig, amelynek vizsgálatával többé senki nem óhajtott vesződni, némely fantasztikus tényén keresztül bizonyság rá, hogy valódi természete bizony éppen olyan, amilyennek én leírtam.
E megállapítás és bizonyítása nem pusztán akadémiai értékkel bír, kétségtelenül elengedhetetlen volt felismerni a spektákulum egységét, illetve megérteni hatásának alakulását ahhoz, hogy tanulmányozni tudjuk, milyen irányokban volt képes ez az erő azóta elmozdulni. Rendkívül fontos kérdések ezek e feltételek között fognak ugyanis kibomlani a társadalom további konfliktusai. Mivel bizton állítható, hogy a spektákulum ma erősebb, mint ezelőtt volt, a kérdés csak az, mit kezd majd az erőtöbblettel? Milyen területekre jutott el, ahol azelőtt még nem volt jelen? Egyszóval: hol húzódik ma a frontvonal? Mára igen elterjedt a kósza érzés, hogy valami villám-invázióról volna itt szó, amely az embereket radikális életmód-változtatásra kényszeríti, de úgy vagyunk ezzel is, mint minden megmagyarázhatatlan éghajlati, vagy a természetes egyensúlyban beállt egyéb változással, ahol a tudatlanság csak azt tudja, hogy nem lehet szava. Sőt, sokan úgy tartják, ez az invázió a civilizáció elkerülhetetlen eszköze, és még kollaborálni is kedvük támad. Ők azután szívesebben veszik, ha nem is tudják meg, pontosan mi a hódítás célja, és milyen utakon jár.

A továbbiakban kimutatok néhány, egyelőre kevéssé ismert praktikus következményt, amely a spektákulum elmúlt húsz évbeli gyors fejlődésének termékei. A kérdés semmiféle nézetét illetően sem célom súlytalan és felesleges vitába bocsátkozni, meggyőzni sem szeretnék senkit. Kommentárjaimmal eszemben sincs moralizálni. Nem érdekel, mi volna üdvös, vagy legalábbis hasznos. Csak azt jegyzem fel, ami van.

III.

Miután ma már semmi okunk kételkedni a spektákulum létében és erejében, elérkezett az idő, hogy abban kételkedjünk, van-e értelme tovább rágódni olyasmin, amit a tapasztalat egyszer s mindenkorra megoldott. A Le Monde 1987. szeptember 19-i száma igen találóan illusztrálja a tételt, miszerint: “Ami van, arról nem érdemes beszélni”. Valódi alaptörvénye ez a spektákulum korának, amely legalább ebben az egy tekintetben nem ismer olyat, hogy elmaradott ország: “Napnál is világosabb, hogy a jelenkori társadalom a spektákulum társadalma. Hamarosan már csak azokat vesszük majd észre akik nem tesznek érte. Megszámlálhatatlan könyv írja le e jelenséget,  amely ma már minden iparosodott országot jellemez,  és nem hagyja érintetlenül azokat sem amelyek meg hátrébb tartanak. A vicces a dologban az hogy a könyvek, amelyek a jelenséget elemzik – általában azért, hogy néhány könnycseppet morzsoljanak el felette -, maguk is meg kell hajoljanak a spektákulum hatalma előtt, amennyiben szükségük van olvasókra.  Szent igaz, hogy a spektakuláris spektákulum-kritika, amely egyrészt megkésett, ráadásul a spektákulum mezején keresi magának az “olvasóit”, erősen hajlik az üres általánosságokra vagy az álszent panaszkodásra, amint céItalannak tűnik a kiábrándult bölcsesség is, amely egy napilapban bohóckodik.
A spektákulummal, azaz a világ tulajdonosainak tevékenységével kapcsolatban kialakult  szócséplés így önmagát szervezi: mindent megtudunk a spektákulum nagyvonalú módszereiről, hogy semmit ne tudjunk  meg  azok széles körű alkalmazásáról. A spektákulum elnevezéssel szemben gyakrabban halljuk említeni a “médiát”.
Ez a kifejezés egy egyszerű eszközt takar, valamiféle közszolgáltatást, amely részrehajlásmentes   “profizmussal”  juttat el mindenkit a tömegkommunikáció új gazdagságához – a kommunikációhoz, amely végül a teljes egyoldalúság tisztaságában mutatkozik meg, ahol a kész döntéseket kínálják  fel  a  tömegek  passzív csodálatának. Amit ugyanis “kommunikál”, nem más, mint parancsok, és ugyanazok adják ki őket, akik megmondják azt is, hogy mit gondolnak róluk.
A spektakuláris hatalom, amely oly alapvetően egységes, a dolgok súlyából adódóan oly koncentrált, valamint teljességgel zsarnoki szellemű, gyakorta felháborodik, látván, hogy uralma alatt kialakul egy külön politika-spektákulum, igazságszolgáltatás-spektákulum, orvos-spektákulum, vagy további, hasonlóan meglepő “mediális túlkapások”. Eszerint a spektákulum maga sem volna más, mint túlkapás, amelyre vitán felül jóságos – mert “kommunikálni” segítő – természete ragadtatja időről időre a médiát. A társadalom urai ilyenkor tehát szóvá teszik, hogy média-alkalmazottaik nem megfelelően szolgálják őket, de még ennél is gyakrabban vetik a nézők plebejus tömegének a szemére, hogy fenntartások nélkül, szinte már bestiális kéjjel vetik magukat a mediális  élvezetek elébe. Így rejtik el, a feltételezett mediális divergenciák gyakorlatilag végtelen sokasága mögé, mindazt, ami – éppen  ellenkezőleg – a következetesen fenntartott spektakurális konvergencia eredménye. Ahogyan az áru logikája uralkodik a kereskedők egymással küzdő ambíciói felett, vagy ahogyan a háború logikája dönt a fegyverzet gyakori változtatásáról, úgy uralkodik a spektákulum szigorú logikája a mediális  extravaganciáik bőséges változatossága felett.
Az elmúlt húsz esztendő legfontosabb változása éppen a spektákulum zavartalan folyamatosságában rejlik. Ennek pedig semmi köze a mediális eszközök tökéletesedéséhez, amelyek már akkoriban is megfelelő színvonalúak voltak, egyszerűen arról van szó, hogy a spektákulum időközben felnevelt egy teljes generációt, amelynek minden egyes tagját a maga törvényei  szerint formálta meg. A radikálisan új feltételekből, amelyek között ez a generáció gyakorlatilag az életét töltötte, pontos és átfogó összefoglalását kapjuk mindannak, amit a spektákulum tilt, és annak is, amit enged.

IV.

Elméleti  szinten egyvalamit kell csak hozzátennem ahhoz, amit annak idején kimondtam – jóllehet, ez az egy messzire vezető következményekkel jár. 1967-ben, a spektakuláris hatalomnak két rivális, egymásra következő formáját különböztettem meg: a koncentrált és a diffúz spektákulumot. Egyik is, másik is úgy borult az őt hordozó társadalom ölébe, mint annak célja és hazugsága. Előbbi, az egyetlen diktátor személye köré kristályosított ideológiát előtérbe toló forma a totalitárius – mind a fasiszta, mind a sztálini – ellenforradalom kísérőjelensége volt. Utóbbi, amely a munkást arra buzdítja, hogy szabadon válasszon az elébe hordott új termékek széles skálájából, a világ amerikanizálódását kíséri, amely néhány aspektusában mindig is taszította, ugyanakkor vonzotta is az olyan országokat, ahol legtovább sikerült fenntartani a hagyományos polgári demokrácia feltételeit. Mára kialakult egy harmadik forma a két előző ésszerű kombinációja által, illetve az erősebbik, a diffúz forma győzelmének általános alapján. Az integrált spektákulumról van szó, amely ma világuralomra tör.
A kitüntetett helyet, amelyet Oroszország és Németország foglalt el a koncentrált spektákulum kialakulásában, illetve az Egyesült Államok a diffúz spektákuluméban, úgy tűnik, Franciaország és Olaszország tölti be az integrált spektákulum színpadra állításában, egy sor közös történelmi tényező következtében. E tényezők: a sztálinista pártok és szakszervezetek fontos politikai és kulturális szerepe, a gyenge lábakon álló demokratikus hagyomány, egyetlen kormányzó párt hosszantartó hatalmi monopóliuma, valamint a kényszer, hogy leszámoljanak egy szinte a semmiből kirobbant forradalmi hullámmal.
Az integrált spektákulum hol mint koncentrált, hol mint diffúz spektákulum jelenik meg, és a gyümölcsöző fúzió óta mindkét így adódó minőségét még nagyvonalúbban képes hasznosítani. Ezek alkalmazási módja is sokat változott a korábbiakhoz képest. A koncentrált megjelenési forma energia-középpontját ma homály takarja: többé nem helyeznek oda sem valamely ismert vezetőt, sem valamely világos ideológiát. A diffúz forma esetében elmondhatjuk, hogy a spektakuláris befolyás ez idáig soha nem telepedett rá ennyire a társadalmilag előállított viselkedések és tárgyak összességére. Mert az integrált spektákulum lényegi értelme éppen az, hogy annyira épült be a valóságba, amilyen mértékben leírta azt; és hogy miközben leírta, egyben újjá is alkotta. E valóság számára tehát az integrált spektákulum többé nem idegen entitás. Mikor a spektákulum koncentrált módon működött, a periferikus társadalom nagy része kívül esett a hatókörén; mikor diffúzként, a társadalom kis része; ma: semmi. A spektákulum a teljes valóságot besugározza, s egyben magába is olvasztja. Az elmélet jó előre könnyen beláthatta, a gazdasági érvek féktelen, kizárólagos követésének gyakorlati tapasztalata pedig gyorsan szállította az átfogó bizonyítékokat: a hamisítás világa egy a világ meghamisításával. Néhány régi könyv és épület máig ható, ám állandó fogyatkozásra ítélt örökségén túl – amelyet egyébiránt egyre gyakrabban emelnek a spektakuláris érdekek perspektívájába -, nincs semmi, sem a kultúrában, sem a természetben, amit ne alakítottak volna át és szennyeztek volna be a modern ipar módszerei és érdekei. A társadalmat uraló erőknek immár szabad bejárásuk van a genetika területére is.
A spektákulum kormányzata, amelynek jelenleg minden eszköze megvan, hogy meghamisítsa mind a termelés, mind az észlelés összességét, kizárólagos ura az emlékeknek, amint szuverén ura a terveknek, [amik] formálják akár a legtávolabbi jövőt. Egyeduralkodó; mindenütt végrehajtja sommás ítéleteit.♦

Ezek azok a feltételek, amelyek között [(…) -szkennelési hiba]♦ , karneváli derűvel, mint valami paródia, megszűnni látszik a munkamegosztás; s ez már csak azért is üdvözlendő, mert megfelel az általános mozgásnak, amely minden valódi kompetenciát felszámol. A finánc dalra fakad, az ügyvéd rendőri besúgónak áll, a pék irodalmi véleményének ad hangot, a színész kormányoz, a konyhafőnök úgy filozofál a főzés egyes mozzanatairól, mintha azok az egyetemes történelem mérföldkövei volnának. A spektákulum nyitva áll mindenki előtt, hogy nyilvánosan vagy esetleg titokban olyan tevékenységnek szentelje magát, amely tökéletesen eltér attól, amelyben azelőtt jeleskedett. Mikor a “mediális státusz” jóval nagyobb fontossággal bír, mint annak az értéke, amit az ember valójában képes elvégezni, mi sem természetesebb, mint hogy ez a státusz kényelmesen átruházható, és mindenkit feljogosít arra, hogy tetszés szerinti területeken brillírozzon. E felgyorsított mediális részecskék persze leggyakrabban a saját karrierjüket építik az alkotmányosan garantált csodálat fénykörében. De megtörténik az is, hogy a “medializálódás” elterelő [(…) -szkennelési hiba]♦ ként szolgál számos olyan vállalkozás számára, amelyek hivatalosan ugyan függetlenek, titokban [(…) -szkennelési hiba]♦ különböző, véletlenszerű hálózatokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz, így aztán a társadalmi munkamegosztás elve és manapság előre láthatóan szolidáris gyakorlata néha egészen új formákban képes megjelenni: példának okáért előfordulhat, hogy azért adnak ki egy regényt, hogy ezzel egy gyilkosságot készítsenek elő. Az ilyen festői példák is jelzik, hogy többé senkiben sem bízhatunk pusztán a mestersége alapján.

Az integrált spektákulum legfontosabb ambíciója azonban továbbra is az, hogy a titkos ügynökből csináljon forradalmárt, a forradalmárból pedig titkos ügynököt.

V.

Az integrált spektákulum állapotába modernizált társadalmat az alábbi öt fő vonás kombinált hatása jellemzi: a szakadatlan technológiai megújulásé; a gazdasági-állami összefonódásé; az általános titkolózásé; a meg nem hazudtolt hazugságé; az örök jelené.
A technológiai innováció már régóta folyik; alapeleme a néha iparinak, néha poszt-indusztriálisnak nevezett kapitalista társadalomnak. A II. világháborút követő friss felgyorsulásával azonban még tovább erősítette a spektákulum tekintélyét, amennyiben mindenkit alávetett a szakemberek csoportjának – számításaiknak, illetve az azokra épülő, mindig önelégült ítéleteiknek. A gazdasági-állami összefonódás századunk legnyilvánvalóbb tendenciája; a legkevesebb, ami elmondható, hogy ez a legújabb gazdasági fejlődés mozgatórugója. A kialakult véd- és dacszövetség minden területen a lehető legnagyobb közös előnyöket biztosítja e két hatalomnak, gazdaságnak és államnak: azt mondhatnánk, közösen birtokolják egymást. Szembeszállni velük, vagy akár megpróbálni megkülönböztetni egymástól érveiket és  esztelenségeiket, abszurd kísérlet volna. Az unió egyben kivételes előnyöket tartogat a spektakuláris uralom fejlődésére nézvést, amely uralom kezdettől fogva sosem volt más, mint éppen ez az unió. A három utolsó jellemvonás ennek az uralomnak, ezen uralmi rend integrált állapotának a közvetlen következménye.
Az általános titkolózás úgy húzódik meg a spektákulum hátterében, mint közvetlen komplementere mindannak, amit az közszemlére tesz, valamint, ha a dolgok mélyére hatolunk, mint a spektákulum legfontosabb hadművelete.
A tény maga, hogy többé nem hazudtolhatják meg, teljesen új minőséget adott a hazugságnak. Az igazság mint olyan múlt ki csaknem mindenütt, vagy a legjobb esetben is olyan hipotetikus szintre szorult vissza, ahol soha nem nyerhet bizonyítást. A meg nem hazudtolt hazugságnak sikerült felszámolnia a közvéleményt, amely eleinte csak arra bizonyult képtelennek, hogy a hangját hallassa, majd hamarosan arra is, hogy formát öltsön. Ez pedig egyértelmű következményekkel jár a politika, az alkalmazott tudományok, az igazságszolgáltatás és a művészi tudat területén.

Az olyan jelen előállítása, amelyben még a divat – a ruházkodástól a popsztárokig – maga is mozdulatlanná dermedt, amely el akarja feledni a múltat, és nem adja jelét, hogy hinne bármiféle jövőben, a szakadatlan, ciklikus információ-áramoltatás révén történik, amely mindig ugyanazon semmiségek szűk körére tér vissza, amelyeket szenvedélyesen fontos újdonságokként hirdetnek. Ugyanakkor ritkán és csak rövid pillanatokra hallani a valóban életbevágó híreket arról, ami valóban változik. Az ilyen hírek mindig azzal az ítélettel vannak kapcsolatban, amelyet a világ, úgy tűnik, a saját léte ellenében mondott ki: a programozott önpusztítás állomásairól jelentenek.

VI.

A spektakuláris uralom legelső szándéka volt, hogy általában véve felszámolja a történelmi tudatot; elsőként pedig eltüntessen csaknem minden információt és értelmes elemzést a legközelebbi múlttal kapcsolatban. Olyan ékes bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, hogy minden további magyarázat fölöslegesnek tűnik. A spektákulum mesteri módon szervezi a jövendő nem tudását, és rögtön ezután annak feledését, ami valahogy mégis megmutatkozott. A legfontosabb van a leginkább elrejtve. Az elmúlt húsz évben semmit nem öntött el annyi, célzatos hazugság  mint 1968 májusának történetét. Pedig vontak le hasznos tanulságokat egy-két – e napokat és eredetüket objektív módon tárgyaló – tanulmányból, ez azonban államtitok.

Több, mint tíz éve már, hogy egy azóta jórészt elfeledett, de a spektákulum felszínen még itt-ott felbukkanó francia köztársasági elnök hangot adott ama gyermeki örömének, “hogy végre olyan világban élhetünk, ahol nincs emlékezet, és ahol úgy kergetik egymást a képek, mint a víz tükrén”. Végül is igen kényelmes ez annak, aki benne van a dolgok sűrűjében, és tudja, hogyan kell ott megkapaszkodni. A történelem vége zavartalan pihenést hoz a teljes jelenlegi hatalomnak. Garantálja vállalkozásai sikerét, de legalábbis a siker zaját.

Az abszolút hatalom annál radikálisabban nyomja el a történelmet, minél megkerülhetetlenebb  érdekek és  kötelezettségek szólítják, illetve minél hatékonyabb  eszközöket  talál  a kivitelezéshez. Csing Si Huang-ti könyveket égetett, de nem tudta  elpusztítani valamennyit.  Századunkban Sztálin ment a legmesszebb  oly hasonló terv kivitelezésésben, azonban  ilyen-olyan  bűntársai ellenére, akiket csak a birodalma  határain túl fel tudott találni, a világnak tágas térségei maradtak elérhetetlenek a rendőrség számára, ahol csak nevettek csínyein. Az integrált spektákulum  ügyesebb teljesen új módszerekkel, és immár globális szinten operál. Ezentúl tilos kinevetni az idiotizmust, amely mindenütt elismerést követel magának, legalábbis lehetetlen tudatni vele, hogy kinevetjük.♦

A történelem egykor az emlékezetesre figyelt – azon eseményekre, amelyek következményei hosszú időn át hatottak. Ezzel egyben tartós tudást képezett, amely, legalábbis részben, segített megérteni a jövendőt, “örök tulajdonunk” volt, ahogy Thuküdidész nevezte. Így a történelem volt a valódi újdonság mértéke, de aki az újdonságot árulja, annak elemi érdeke, hogy eltüntesse a mérőeszközét. Mikor csak annak tulajdonítanak társadalmi jelentőséget, ami azonnali, és azonnali lesz rögtön utána is, más és mégis ugyanaz, mindig felváltván valami újabb azonnaliságot, láthatjuk, hogy a médiák maguk egyfajta öröklétet biztosítanak a harsány jelentéktelenségnek. Az értékes előny, amelyre a spektákulum a történelem törvényen kívül helyezése révén tett szert, eleve illegalitásra ítélvén minden jelenkori eseményt, és általában véve kitörölvén a közgondolkodásból a történelem szellemét, mindenek előtt az a képessége, hogy homályba burkolja a saját történelmét a mozgást, amellyel a világot hódítja meg éppen. Hatalma már ismerős – mintha csak mindig is így lettek volna a dolgok. Egy trónbitorló sem szereti, ha az emberek emlékeznek rá, hogy csak most érkezett.

VII.

A történelem elpusztításával maga a kortársi esemény  elvész az igazolhatatlan beszámolók,   ellenőrizhetetlen  statisztikák,  valószerűtlen magyarázatok és tarthatatlan érvelések népmeséi ködébe. A zajosan feldobott idétlenségekre csak médiaszemélyiségeknek van lehetőségük megfelelni,   tiszteletteljesen kiigazítani ezt-azt,  illemből itt-ott tiltakozni,  igen óvatosan persze, mivel végtelen butaságukon túl még hűen szolidaritás is köti őket a spektákulum mindent átfogó autoritásához, illetve a társadalomhoz, amelyet képvisel: kötelességük, s egyben örömük is nem ellentmondani ennek a kikezdhetetlen tekintélynek. Ne feledjük, a médiaszemélyiségeket fizetésük vagy egyéb juttatások egy, néha több gazdához kötik – és mind tudják magukról, hogy pótolhatók. ♦

A szakértő mindenkor a média és az állam szolgálatában áll;  csakis ez által ismerik el szakértőként. Mind szolga, mivel a függetlenség ősi lehetőségeit csaknem teljesen felszámoltak a jelenvaló társadalom szervezeti feltételei. A legjobb szakértő   persze   a hazug szakértő. Szakértőkre ugyanis – eltérő indokokkal bár – a hamisítóknak és a tudatlanoknak van szükségük. Ha az egyén magától semmit nem képes többe felfogni, hát majd a szakértő nyújt neki formális segítséget. Korábban voltak szakértői mondjuk az etruszk művészetnek,  lehetett is adni a szavukra, miután az etruszk művészet nem piaci áru.  Egy olyan korban viszont, amelyben, példának okáért, kifizetődő  híres borokat kémiai úton meghamisítani, az eredményt már csak úgy lehet eladni, ha előbb szakértőket képeznek ki, akik képesek rábírni a sznobokat a borok immár még félreismerhetetlenebb, új aromájának élvezetére. Cervantes jegyzi meg, hogy “egy rossz köpeny gyakran rejt jó ivót”. Aki a borhoz ért, nem feltétlen ismeri ki magát a nukleáris ipar törvényei között, a spektakuláns uralom azonban úgy kalkulál, hogy ha az egyik szakértő bolondot csinálhat belőle a nukleáris ipara kapcsán, egy másik szakértő csak nyugodtan kacagja ki a borát. Tudnivaló az is, hogy a televíziós meteorológusoknak, akik az elkövetkező 48 órára jósolnak hőmérsékletet és esőt, mennyire kell vigyázniuk, hogy ne sértsék a gazdasági, turisztikai vagy regionális egyensúly érdekeit, ha egyszer olyan sokan utaznak egyik reménytelen helyről a másikra, ezért inkább úgy adják  el magukat, mint bohócokat.♦

Az objektív történelmi tudás eltűnésének egyik következménye, hogy minden személyes előmenetel szabadon formázhatóvá, alakíthatóvá lesz, azok kénye-kedve szerint, akik az információt ellenőrzik, azt is, amit begyűjtenek, és azt is – persze, ez már egészen más dolog -, amit szórnak. Minden a kezükben van tehát a hamisításhoz. Az olyan történelmi bizonyíték ugyanis, amelyről a spektákulum nem akar tudomást venni, nem bizonyíték. Ahol az embernek nincs más renoméja, mint amit valamely spektakurális bíróság kegye rá osztott, ugyanolyan gyorsan kegyvesztett is lehet. Egészen ritka dolog, hogy valaki a spektákulum ellenében legyen közismert – magam vagyok az egyik utolsó, aki ezzel büszkélkedhet, de másom sem volt soha. Ma ugyanakkor ez is rendkívül gyanús. A társadalom hivatalosan is spektakurálisnak nyilvánította magát. Kívül lenni a spektakurális viszonyokon immár azt jelenti, hogy a társadalom ellensége vagy.

Bárkinek a múltja újraírható, gyökerestül kiforgatható, újrateremthető a moszkvai koncepciós perek stílusában, ráadásul a pereskedés kellemetlenségeivel sem kell szembenéznünk. Manapság olcsóbban is lehet ölni. Az integrált spektákulum urainak és barátaiknak mindig akad a keze ügyében egy-két hamis tanú – lehetnek akár képzetlenek is (hiszen mi módon is érzékelhetnék ezt a nézők, a tanúk hőstetteinek tanúi?) -, és néhány, minden esetben kiváló minőségű hamis dokumentum. Ezen túl semmit sem hihetünk el tehát senkiről, amit nem a saját szemünkkel láttunk. Legtöbbször arra sincs szükség, hogy valakit hamis vád alá helyezzenek. Ha mi rendelkezünk az igazság társadalmi érvényre jutásának egyedüli, egyetemesen elismert mechanizmusa felett, azt mondunk, amit akarunk. A spektakurális bizonyítási eljárás egyszerűen körben jár, visszatér a kiindulási pontra, ismétli magát, folytonosan állít abban az egyetlen térben, amelyben még van értelme nyílvános állításokat tenni, lévén, hogy csak az itt elhangzó dolgoknak lesz tanúja mindenki. A spektakurális hatalom megteheti, hogy egyszer, kétszer, háromszor is tagadjon valamit, mondhatja, hogy nem szól róla többet, illetve beszélhet valami egészen másról, jól tudja, hogy sem a saját, sem bármely egyéb területen nem kockáztatja, hogy bárki is ellene mondjon. Mert nincs többé agóra, nincs többé mindenkit átkaroló közösség, sőt, nincsenek szűk közösségek sem, mint a közvetítő testületek vagy a független intézmények, a szalonok vagy a kávéházak voltak, vagy az egyazon vállalatnál dolgozó munkások csoportja,♦ az embereknek nincs hol megvitatniuk a maguk igazát, mert képtelenek tartósan felszabadulni a mediális diskurzus, és a terjesztésére szerveződött erők vakító jelenléte alól. Semmi sem maradt azok viszonylagosan önálló ítéletéből, akik azelőtt a tudás világát képviselték, azokéból, akik még büszkék voltak rá, hogy képesek a bizonyításra, az egykor objektív, tényszerű történelemnek nevezett dolog megközelítésére, illetve legalább arra, hogy higgyenek a létezésében. Nincs többé vitathatatlan bibliográfiai igazság sem, a nemzeti könyvtárak digitalizált katalógusai remek eszközök a nyomok összezavarására. Csak zavart kelt, ha azon elmélkedünk, mit is jelentett régen bírónak, orvosnak, történésznek lenni, vagy ha felemlegetjük, hogy miféle erkölcsi imperatívuszoknak rendelték ők alá magukat; a saját illetékességük szabta határokon belül az emberek jobban hasonlítanak a saját korukra, mint a saját apjukra.[2]

Amiről a spektákulum három egymást követő napon át nem beszél, olyan, mintha sosem létezett volna. Ezalatt már valami másról szól, így hát az lesz az, ami létezik. A praktikus következmények, beláthatjuk, mérhetetlenek.

Tudni véljük, hogy a történelem az antik görög demokráciával együtt jelent meg. Bizonyíthatóan eltűnni is egyszerre tűntek el.

A hatalom sikerlistáját  ki kell azonban egészítenünk valamivel, ami számára negatívnak bizonyult: az olyan állam, amelynek vezetésében tartós hiány mutatkozik a történelmi ismeretekben, többé nem irányítható stratégiailag.

VIII.

Amint az önmagát demokratikusnak tételező társadalom eljut az integrált spektákulum állapotába, mindenütt úgy tekintenek rá, mint valamely törékeny tökély megvalósulására. Többé tehát nem tehető semmi támadásnak, lévén törékeny, ugyanakkor többé nem is támadható, mivel oly tökéletes, amilyen eleddig társadalom még nem volt. A társadalom törékeny, mert nagy nehézségekkel jár, hogy féken tartsa veszedelmes technológiai expanzióját. Ugyanakkor tökéletes, ha a kormányzásáról van szó, ékes bizonyság erre, hogy mindazok, akik kormányzati hatalomra törekszenek, éppen ezt a társadalmat akarják kormányozni, ugyanazon eljárásokkal, mint addig, és csaknem pontosan olyannak megtartva, amilyen volt. Először történik a kortársi Európában, hogy egyetlen párt vagy pártfrakció sem próbál még csak úgy sem tenni, mintha bármi fontos dologban változtatni szeretne. A piacot senki nem kritizálhatja többé, sem mint általános rendszert, sem mint azt a helyet, ahová a vállalati vezetők a tetszés szerinti szemetüket hordják ki.

Ahol a spektákulum az úr, csak azok az erők szervezettek, amelyek a spektákulumot akarják. Senki nem lehet többe a létező ellensége, senki nem szegheti meg a mindent átható omertát [3]. Leszámoltunk végre a csaknem kétszáz éven át uralkodó, nyugtalanító felfogással, hogy a társadalom nyitott a kritikára, hogy formálható, reformálható és forradalmasítható. Nem is kellett új ellenérveket találni, egyszerűen az érvelés maga lett haszontalanná. Ebből az egyetlen eredményből jól mérhető, ha nem is az általános boldogság foka, de a zsarnokság karjának ereje.

Cenzúra soha nem lehetett a mainál tökéletesebb. Azoknak, akikkel néhány országban még sikerült elhitetni, hogy szabad polgárok, soha nem volt a mainál kevesebb joguk a vélemény nyilvánításra, valahányszor csak az életüket befolyásoló döntésekről esik szó. Ennyire következmények nélkül még soha eddig nem hazudhattak nekik. A jó néző semmit sem tud, és semmit sem érdemel. Aki mást sem tesz, csak néz, hogy le ne maradjon a folytatásról, sohasem cselekszik, a nézőnek pedig ilyennek kell lennie. Gyakran említik az Egyesült Államokat ellenpéldaként, ahol Nixon végül belebukott egy sor túlságosan cinikus és buta hazugságába,♦ ez a teljességgel helyi jelentőségű kivétel, amelynek bizonyos történeti okai is voltak, többé bizonyíthatóan nem állja meg a helyét, mivel Reagan épp a közelmúltban tehette meg ugyanezt, büntetlenül. Amit sohasem büntetnek, az valójában megengedett. Ódivatú volna botrányt emlegetni. Idézzünk itt egy olasz csúcspolitikustól, aki egyszerre volt tagja a hivatalos és a párhuzamos kormánynak, a Potere Due-nek, szavai a lehető legnagyobb mélységben világítják meg a kort, amelybe, Olaszország és az Egyesült Államok után, immár az egész világ belépett: “Voltak ugyan botrányok, de már nincsenek”.

Marx “Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája” című munkájában leírja az állam sorozatos visszaéléseit a Második Császárság Franciaországában, amely akkoriban mintegy félmillió funkcionáriussal volt megáldva, akik mindent a kormányzati tevékenység tárgyává tettek, “egy falunak a hídjától, iskolaépületétől és községi vagyonától egészen Franciaországnak a vasútjáig, nemzeti vagyonáig és országos egyeteméig”.[4] A politikai pártok finanszírozásának népszerű kérdése már ekkor terítékre került, mivel, ahogy Marx megjegyzi, “az uralomért egymást felváltva küzdő pártok ennek a roppant államépületnek birtokbavételét tekintették a győztes legfőbb zsákmányának”.[5] Mindez kicsit bukolikusnak, meghaladottnak tűnhet ma, mikor az állami spekulációk tárgyai inkább az újvárosok, ♦az autópályák, a metróhálózat és a nukleáris elektromosenergia-termelés, a kőolaj-kutatások és a számítógépipar, a banki vezetés és a kulturális központok, az “audiovizuális környezet” alakítása és a titkos fegyverszállítások, az ingatlan-üzérkedés és a gyógyszeripar, a mezőgazdaság, az élelmiszeripar és a kórházak kezelése, a hadügyi hitelek és a társadalom védelmével járó számos feladatot ellátó, állandóan növekvő különböző ügyosztályok titkos pénzügyi forrásai. És mégis, Marx ugyanezen műből idézett alábbi sorai több mint aktuálisak: “ez a kormány nem éjjel határoz, hogy azt nappal végrehajtsa, hanem nappal határoz és éjjel hajtja végre”.[6]

IX.

Az ennyire tökéletes demokrácia maga kreálja saját, megfoghatatlan ellenségét, a terrorizmust. Végül is azt szeretné, ha nem az eredményei, hanem az ellenségei alapján ítélnék meg. A terrorizmus történetét az állam írja – a történet tehát nevelő hatású. A nézőközönség persze nem tudhat meg mindent, ahhoz azonban mindig eleget, hogy meggyőzhető legyen: a terrorizmusnál minden csak jobb lehet, de legalább ésszerűbb és demokratikusabb.

Az elnyomás modernizációja végül megalkotta – elsőként az állatorvosi ló Olaszországban, pentitf[7] ♦néven – a felesküdött, hivatásos vádlót; azt az emberfajtát, amelyet első 17. századi megjelenésekor, a Frondét követő zavargások után, még “okleveles tanúnak” neveztek. Az igazságszolgáltatás spektakuláris fejlődése olyan elítéltek ezreivel töltötte meg az olasz börtönöket, akik egy meg nem harcolt polgárháború miatt gyakorolták a bűnbánatot – egy népes fegyveres felkelés miatt, amely valahogy sosem látta elérkezettnek az időt, egy olyan puccs miatt, amelyet az álmok anyagából szőttek.

Megjegyezzük, hogy a terrorizmus csodás rejtélyeinek interpretációja egyfajta szimmetriát látszik bevezetni az ellentmondó vélemények közé; mintha csak két filozófiai iskoláról volna szó, amelyek egymással szöges ellentétben álló metafizikai tételeket vallanak. Némelyek semmi egyebet nem látnak a terrorizmusban, mint a titkosszolgálatok nyilvánvaló manipulációját; mások úgy vélik, semmi mást nem lehet a terroristák szemére vetni, mint a történelmi érzék teljes hiányát. Nem kell sok történelmi logika ahhoz, hogy gyorsan belássuk: nincs abban semmi ellentmondás, hogy az olyanok, akik híján vannak minden történelmi érzéknek, egyben manipulálhatóak is legyenek, sőt, jóval könnyebben, mint mások. A “megtérésre” is könnyebb rávenni úgy valakit, hogy bebizonyítjuk, már előre mindent tudtunk arról, amiről azt hitte, szabadsága birtokában teszi. A katonai típusú, titkos szervezeti forma elkerülhetetlen következménye, hogy néhány, a hálózat megfelelő pontjain beépített ember egyszerre sokakat képes aktivizálni, majd lebuktatni. A fegyveres harc ilyen kérdéseit értékelő kritikának néha egy-egy hadműveletet kellene teljes mélységében elemeznie, anélkül, hogy megzavarná az általános hasonlóság, amely végül valamennyit átfogja. A logika is azt diktálja, hogy az állambiztonsági szolgálatoknak szándékukban álljon kihasználni minden előnyt, amit csak a spektákulum tartogat számukra, lévén, hogy az már régóta éppen erre szerveződik; éppen az a meglepő, ha nehezünkre ezt meglátni.♦

Az igazságügyi elnyomás aktuális érdeke itt, persze, a lehető leggyorsabb általánosítás. Ennél az árunál a csomagolás a fontos, vagy a címke, a bárkód. A spektakurális demokrácia egyik ellensége éppen olyan, mint a másik, amint egyik spektakurális demokrácia is éppen olyan, mint a másik. A terroristáknak ezért többé nem adható menekült státus; akiket eddig még nem ért a terrorizmus vádja, bizonyosan nem kell sokáig várniuk, ahogyan a kiadatásukra sem. 1978 novemberében, Gábor Winter fiatal nyomdászszakmunkás perében, akit a Német Szövetségi Köztársaság helyezett vád alá, leginkább is azért, mert nevezett néhány forradalmi röpiratot nyomtatott ki, Nicole Pradain kisasszony közvádló a párizsi fellebbviteli bíróság előtt gyorsan bebizonyította, hogy a “politikai motiváció”, amely az 1951. november 29-i francia-német alapszerződés értelmében az egyedüli jogalap lett volna a kiadatási kérelem elutasítására, nem jöhet számításba: “Gábor Winter nem politikai, hanem társadalmi bűnöző. Elutasítja a társadalmi kötelezettségeket. Egy valódi politikai bűnöző nem löki el magától a társadalmat. Az a politikai rendszert támadja, és nem a társadalmi rendszert, mint Gábor Winter tette”. A legitim politikai bűn gondolata Európa-szerte csak azt követően merült fel, hogy a burzsoázia sikerrel támadta a saját korát megelőzően létrejött társadalmi struktúrákat. A politikai bűntett minősítés magába foglalta a különböző társadalomkritikai szándékokat. Igaz volt ez többek között Blanqui, Varlin, Durruti esetében. Manapság viszont úgy teszünk, mintha valami olcsó luxus-cikként kívánnánk megőrizni a tisztán politikai bűntettet, amelyet vélhetően többé senkinek sem lesz alkalma elkövetni, mivel immár senki sem érdekelt a témában, magukon a politikuson kívül persze, akiknek bűneit viszont csak ritkán bolygatják, és a “politikai” jelzőt sem igen alkalmazhatjuk rájuk. Minden bűn és törvénysértés gyakorlati értelemben véve társadalmi jellegű. Ám az összes társadalmi bűn közül egy sem tekintendő mélységesebbnek, mint az arcátlan szándék, amely még mindig változtatna bármit is ezen a társadalmon, amely eddig túlságosan is türelmes és jó volt; de most aztán már elege van a vádaskodásból.

X.

Az új uralmi rendszer alapvető érdekeinek megfelelően olyan, egymást mindig kölcsönösen támogató módszerek alakultak ki, amelyekkel megvalósítható volt a logika felszámolása. E módszerek közül sok a spektákulum által kifejlesztett és népszerűsített technológiákon alapul; néhány azonban inkább köthető a behódolás tömegpszichológiájához.

Mikor az egyén legfontosabb kapcsolatát a világgal, amelyre azelőtt a saját szemével tekintett, valaki más által létrehozott és kiválasztott képek alkotják mindenütt, technológiai szinten természetesen nagy szerepet kap a tény, hogy a kép abszolút módon toleráns: ugyanazon képen belül bármi ellentmondás-mentesen rendelhető egymás mellé. A képfolyam mindent magával ragad – és itt is mindig valaki más lesz az, aki az érzéki világnak ezt a banális summáját kénye-kedve szerint formálja; ő dönt arról, merre haladjon ez a folyam, ahogy arról is, hogy milyen ritmusban villantsa fel a dolgokat, valami örökös, önkényes meglepetés gyanánt, nem hagyva semmi időt a mérlegelésre, tökéletesen függetlenül attól, hogy a néző mit képes felfogni mindebből és mit gondol róla. Az örökös alávettetésnek e konkrét pszichés tapasztalatában gyökerezik az általános kötődés ahhoz, ami van, hogy abban ipso facto elégséges értéket találunk. Túl azon, ami eleve titok, a spektákulum természetesen mindarról hallgat, ami nem szolgálja az érdekeit. A környezetet, a múltat, a szándékokat, a következményeket folytonosan elszigeteli attól, amit megmutat. Tökéletesen illogikus tehát. Mivel többé senki sem mondhat ellent neki, a spektákulum joga lesz, hogy önmagának mondjon ellent, hogy kiigazítsa a saját múltját. Szolgái, mikor bizonyos tények új, lehetőleg a korábbinál is hazugabb változatát kell nyilvánosságra hozniuk, lekezelő durvasággal teszik helyre a közönségüket tudatlanságuk és félreértéseik miatt, jóllehet az előző nap, rendes magabiztosságukkal még éppen ők serénykedtek, hogy a vonatkozó téveszméket elültessék. Hiba volna azt gondolni, hogy a spektákulum tanítása és a nézők tudatlansága egymással ellentétes tényezők, mikor egyik szüli a másikat.  A komputer bináris nyelve hasonlóan ellenállhatatlan nyomást gyakorol az emberre, hogy minden pillanatban, fenntartások nélkül elfogadja, amit valaki más programozott be a számára, és ami egy totális, részrehajlásmentes felsőbb logika időtlen forrásaként jelentkezik. Micsoda gyorsaság, mennyi új kifejezés, hogy bármit megítélhessünk! Politikai? Társadalmi? Válassz! Ami az egyik, a másik már nem lehet. A döntésem megkerülhetetlen. Ki leszek fütyülve persze, pedig mindenki tudja, kinek az érdekeit szolgálják ezek a programok.[8] Nem meglepő tehát, hogy a gyerekek már egész korán, könnyeden és lelkesen barátkoznak meg az Informatika Abszolút Tudásával – mielőtt még tudnának olvasni, ami valódi ítéleteket követel, sorról-sorra, és ami egyedül adhat hozzáférést a spektákulum előtti emberi tapasztalat széles tárházához. Mert a beszélgetés már tetszhalott, s azok is elmennek majd, akik még tudtak beszélni.

Ami pedig a mai népesség gondolkodásmódját illeti, a hanyatlás elsődleges oka nyilvánvalóan az a tény, hogy a spektákulum mondanivalója semmi teret nem hagy a válasznak, márpedig a logika társadalmi szinten csakis dialóguson keresztül születik meg. Ráadásul mikor széles körben tisztelik, aki a spektákulumból szól, mikor fontosnak, gazdagnak, előkelőnek, tehát mintaszerű tekintélynek tekintik, a nézők is egyre inkább hajlani fognak arra, hogy éppen olyan illogikusak legyenek, mint a spektákulum, hogy a maguk módján ők is tükrözzék ezt a tekintélyt. A logika végül is nem egyszerű dolog, és nem is kívánta senki megtanítani rá őket. A kábítószerfüggő nem tanulmányozza a logikát, egyrészt nincs rá semmi szüksége, másrészt már képtelen is rá. A néző lustaságában osztozik minden értelmiségi funkcionárius,  minden gyorstalpalón képzett szakértő is, akiknek legfőbb gondjuk hogy némely illogikus tekintélyű szólam határozott ismételgetésével takarják el ismereteik körének igen szűkre szabott voltát.

XI.

Az általános képzet az, hogy azokból lettek önjelölt forradalmárok, akik a logika tárgyában éppen a legsilányabb képességekkel rendelkeztek. Az alaptalan szemrehányás egy letűnt kort idéz, amelyben még csaknem mindenkinek sajátja volt valami minimális logikai érzék, persze az idióták és a katonák látványos kivételével, utóbbiak esetében a rosszhiszeműség is szerepet játszott, mivel azt igen hatékonynak tekintették. Ma viszont nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy az intenzív spektákulum-fogyasztás, ahogy ez várható volt, kortársaink többségét ideológusokká tette, még ha csak rövid időszakokra és töredékesen is. A logika hiánya annyit tesz, hogy elvész a lehetőség azonnal felismerni azt, ami lényeges, illetve ami másodlagos vagy teljesen mellékes, ami egymással összemérhetetlen, és – megfordítva – ami kiegészítheti egymást, egy esemény mely következményekkel járhat, ugyanakkor melyeket zár ki eleve. A spektákulum aneszteziológusai szándékosan, nagy adagokban fecskendezték a népességbe ezt a kórt. A lázadok semmivel sem voltak irracionálisabbak, mint a meghunyászkodók. Csak annyiról van szó, hogy esetükben az általános irracionalitás látványosabban jelent meg, mert miközben a jelszavaik alatt masíroztak, valami gyakorlati dolgot próbáltak megvalósítani, ha mást nem is, hát elolvasni bizonyos szövegeket, és megmutatni: értik, hogy miről szólnak. Elkötelezték magukat, hogy uralni fogják a logikát, még a stratégiában is, amely éppen a konfliktusok dialektikus logikájának felségterülete, azonban, mint mindenki másból, belőlük is hiányzik a képesség, hogy a jó öreg formális logika tökéletlen eszközeivel irányítsák lépteiket. Velük kapcsolatban tehát nincsenek kétségek, miért vannak vajon a többiekkel kapcsolatban.

Az egyén, akit a spektákulum banális szellemisége mélyen stigmatizált, jóval inkább, mint fejlődésének bármely egyéb eleme, a fennálló rend szolgálatába szegődik tehát, bármennyire más volt is az eredeti szándéka. A spektákulum nyelvtanát fogja követni, mert egyedül ez cseng számara ismerősen, ezen a nyelven tanították meg beszelni. Talán szeretne a saját retorikája ellenségének mutatkozni, de annak szintaxisát alkalmazza. A spektakurális uralom sikerének ez az egyik legjelentősebb fegyverténye.

A régi szókincs gyors eltűnése csak ennek a hadműveletnek az egyik hasznos mozzanata.

XII.

A személyiség eltörlése a spektakurális normáknak alávetett létfeltételek sorsszerű következménye, így egyre jobban el van zárva előlünk a lehetőség, hogy autentikus tapasztalatokra tegyünk szert, s ezeken keresztül feltárjuk személyes preferenciáinkat. Az egyénnek paradox módon folyvást meg kell tagadnia önmagát, ha akár a legparányibb elismerése is számot tart egy ilyen társadalomban. Ez a lét valami folyékony hűséget tételez, hamis árukhoz való, folytonosan csalódásba futó kötődések sorát. Minden erőnket megfeszítve rohanunk, hogy lépest tartsunk az élet jeleinek inflációjával. A dolgok e rendjébe illeszkedni a drogok segítenek, kilépni belőle az őrület.

Ez a társadalom, ahol a javak elosztása ennyire erősen központosított, maga dönt arról – hol nyilvánosan, hol pedig titkosan -, hogy mi is számít jónak. Az üzleti élet minden területén megesik, hogy bizonyos személyiségeknek egyes, tökéletesen légből kapott minőségeket, ismereteket, néha még bűnöket is tulajdonítanak, hogy ilyen okokkal magyarázzák bizonyos vállalkozások kielégítő fejlődését, s mindezt csakis azért, hogy elfedjék, vagy legalábbis a lehető legjobban elmossák a különböző megállapodások szerepét, amelyek mindenről döntenek.♦

Mindeközben, azon gyakori szándéka és tiszteletet parancsoló eszközei ellenére, hogy úgymond jelentős személyiségeket állítson teljes anyagi valójukban a reflektorfénybe, jelen társadalom jóval gyakrabban mutatja éppen az ellenkezőjét – és nemcsak annak révén, ami ma a művészeteket helyettesíti, illetve az azokról való beszédet; tökéletes hozzá nem értés feszül tökéletes hozzá nem értés ellen, kitör a pánik, és csak az a kérdés, melyik hull előbb darabjaira. Megesik, hogy egy ügyvéd, feledvén, hogy dolga az egyik oldalt képviselni a perben, őszintén hagyja magát befolyásolni a másik ügyvéd érvei által, még ha azok éppen olyan laposak is, mint a sajátjai. Az is előfordul, hogy egy ártatlan gyanúsított pillanatnyi zavarában bevall egy olyan bűnt, amit nem követett el, pusztán azért, mert ámulatba esett egy olyan besúgó feltételezéseinek logikájától, aki őt bűnösnek akarja látni (Dr Archambeau pere Poitiers-ben, 1984-ben [9]).

Még McLuhan, a spektákulum első apologetája, egyben a század látszólag legeltökéltebb agyalágyultja is megváltoztatta a véleményét, midőn 1976-ban végre rájött, hogy “a tömegmédia nyomása az irracionális felé hat”, és ezért sürgető szükség volna használatának korlátozására. A torontói gondolkodó ezt megelőzően több évtizedet töltött azzal, hogy a mindenki által, minden fáradság nélkül elérhető “globális falu” számtalan, sokszoros szabadságán hüledezzen. A falu a várossal ellentétben mindig is a konformizmus, az elszigeteltség, a leskelődés, az unalom és a mindig ugyanazon családokra hulló rágalmak világa volt. Elég pontos leírása ez a spektákulum bolygója vulgaritásnak, ahol többé lehetetlen megkülönböztetni a Grimaldi-Monaco vagy a Bourbons-Franco dinasztiákat attól, amelyik a Stuartokat követte. Mégis, a hálátlan tanítványok ma azon törik magukat, hogy az emberek elfelejtsék McLuhant, illetve, hogy a mester korai gondolatait töltsék fel új energiával, lévén a karrier lehetőségét látják a tünékenység univerzumában kedvünk szerint “választható” új szabadságok mediális ünneplésében. Valószínűleg gyorsabbak lesznek az önmegtagadásban is, mint az, aki inspirálta őket.

XIII.

A spektákulum nem titkolja, hogy leselkedik néhány veszély erre a csodálatos rendre, amelyet megalkotott. A világóceán szennyezése és az esőerdők pusztítása a Föld oxigénkészletének megújulását fenyegeti, az ózonréteg rosszul reagál az ipari fejlődésre, a nukleáris sugárzás felhalmozódása visszafordíthatatlan. A spektákulum azonban egyszerűen úgy dönt, hogy mindennek nincs jelentősége. Csakis a számadatokról és a dózisokról hajlandó vitát nyitni. És itt elég meggyőzőnek is bizonyul, ami egy spektákulum előtti szellemben elképzelhetetlen lett volna.

A spekurális♦ demokrácia módszerei nagy rugalmasságot mutatnak, szemben a totalitárius diktátum egyszerű brutalitásával. A név maradhat, még ha maga a dolog időközben, titokban, meg is változott (a sör, a marhahús vagy egy-egy filozófus). A neveket ugyanakkor meg is lehet változtatni, jóllehet maga a dolog, titokban, nem változik. Angliában például a Windscale-i atomhulladek újrafeldolgozó üzem helynevet Sellafield-re cseréltek, hogy ezzel is segítsenek elterelni az 1957-es tűzvész után felerősödött gyanút, ám e toponímiai újrafeldolgozás sem csökkentette a különböző rákos, leukémiás eredetű elhalálozások számának emelkedését a környéken. Az angol kormány (ahogy ez demokratikus módon – harminc évvel később – nyilvánosságra került) akkoriban úgy döntött, titokként kezeli a katasztrófáról szóló jelentést, mivel jó okkal úgy ítélte meg, hogy az károsan befolyásolná a közvélemény nukleáris energiába vetett bizalmát.

A nukleáris gyakorlat, legyen az katonai vagy polgári célú, szigorúbb titoktartást kíván, mint bármi más, pedig jól tudjuk, másutt sem elenyészők az igények. A rendszer irányítói által kiválasztott tudósok életét – azaz hazudozását – megkönnyítendő, felfedezték a többszörös mértékegységek hasznát. Ezeket az újabb és újabb nézőpontok bevezetésének megfelelően variálják, finomítják, hogy a konkrét eseteknek megfelelően egyszerre több, egymásra nehezen átváltható számadattal zsonglőrködhessenek. A radioaktivitás mérésére például az alábbi mértékegységekkel rendelkezünk: a curie, a becque-rel, a röntgen, a rad (más néven centigray), a rem, hogy ki ne hagyjuk valahogy a pofonegyszerű millirad-ot és a sievert-et, amely nem más, mint egy 100 remes egység. A külföldi számára átláthatatlan, régi angol váltópénzrendszer juthat itt eszünkbe, abból a korból, mikor Sellafieldet még Windscale-nek hívták.

Könnyen belátható, micsoda szigorra és pontosságra tettek volna szert a tizenkilencedik században a hadtörténet, és következésképpen az elméleti stratégák, ha – azért, hogy ne kerüljenek túl bizalmas információk semleges kommentátorok vagy ellenséges történészek kezére – a hadjáratokat kizárólag az alábbi fogalmakkal dolgozták volna fel: “A felvezető szakaszban benne foglaltatott egy sor rajtaütés, amelyekben a mi oldalunkról egy szilárd élcsapat – négy tábornok és a kezük alá adott egységek – ütközött meg egy mintegy 13 000 bajonettet számláló ellenséges csapattal. Az utolsó szakaszban hosszú, ádáz harc alakult ki, váltakozó szerencsével, amelyben a teljes haderőnk bevetésre került, mind a 290 ágyú, a tizennyolcezres nehézlovasság; eközben az ellenség nem kevesebb, mint 3 600 gyalogsági hadnagyot, 40 huszár- és 24 vérteskapitányt vonultatott fel csapataikkal. A hadiszerencse, az előrenyomulások és visszavonulások váltakozását követően az ütközet végül döntetlennek bizonyult. Veszteségeink, jóllehet alatta maradnak az átlagnak, amelyet egy hasonló hosszúságú és hevességű ütközet általában megkövetel, lényegesen nagyobbak, mint a görögöké volt Marathonnál, de kisebbek, mint a porosz veszteségek Jénánál”. A példa alapján nem lehetetlen, hogy egy szakértő hozzávetőleges véleményt formáljon arról, hogy milyen erők kerültek is bevetésre. A hadművelet irányítását azonban bizonyosan nem érheti szó.

1987 júniusában Pierre Bacher, az EDF [10] műszaki igazgatóhelyettese nyilvánosságra hozta az atomerőművek legfrissebb biztonsági irányelvét. A beépített szelepeknek és szűrőknek köszönhetően ezentúl jóval egyszerűbb lesz elkerülni az olyan nagyobb katasztrófákat, mint a reaktorrepedés vagy robbanás, amelyek egy egész “régiót” érinthetnének. Ide vezet a túlzott bezárkózás. Valahányszor tehát az erőművünk szétpattanni látszik, jobban tesszük, ha kicsit dekompresszálunk, azaz bepermetezünk egy pár négyzetkilométeres körzetet, e terület a szeszélyes széljárást követve azután tetszőlegesen és különböző mértékben nőhet. A beszámolóból kiderül, hogy az azt megelőző két év során Cadarache-ban, a Drome-ban folytatott diszkrét kísérletek “világosan megmutatták, hogy a kiszivárgás – lényegében gázokról van szó – mértéke a minimálisnál is kisebb, legrosszabb esetben az erőművön belül uralkodó radioaktivitás egy százaléka”. Tehát a legrosszabb eset is nagyon szerényke egy százalék. Azelőtt ugyan mindenki biztos volt benne, hogy semmiféle kockázattal nem kell számolni, kivétel persze balesetkor, ami a maga részéről logikus módon lehetetlen. Az első kísérleti évek során tehát az érvelés ekképpen alakult: mivel baleset mindig történhet, el kell kerülni a katasztrófaküszöb áthágását. Ennél pedig mi sem egyszerűbb: apránként, mértékletesen kell fertőzni. Ki ne érezné át, mennyivel egészségesebb néhány éven át megelégedni napi másfél deci vodkával, mintsem rögtön úgy berúgni, mint egy kocsis?
Bizonyosan nagy kár, hogy az emberi társadalom éppen akkor találja szembe magát ilyen égető problémákkal, mikorra már gyakorlatilag lehetetlen a piaccal szemben a lehető legkisebb ellenvetést is tenni, éppen akkor, mikor az uralmon lévők úgy hiszik – jogosan, mivel a spektákulum elhárítja róluk a töredékes, vagy éppen alvajáró döntéseiket és érvelésüket ért minden kritikát -, hogy semmi szükségük többé a gondolkodásra, és valóban nem is képesek gondolkodni többé. Nem szeretné vajon még a legmegveszekedettebb demokrata is, hogy egy kicsivel intelligensebb vezetőket válasszunk számára?

Az 1986 decemberében, Genfben rendezett nemzetközi szakértői konferenciának egyszerűen az volt a tétje, hogy betiltsák-e világszerte a kloro-fluorokarbon gáz termelését, azét a gázét, amely nemrégiben elkezdte nagy sebességgel eltüntetni a vékony ózonréteget, amely bolygónkat a kozmikus sugárzás káros hatásaitól védte. Daniel Verilhe, az Elf-Aquitame vegyipari leányvállalatának képviselője, s mint ilyen, egy a tiltásnak határozottan ellene szegülő francia küldöttség tagja, tett egy rendkívül értelmes észrevételt: “Legalább három év kell, hogy megtaláljuk az anyagot, amely helyettesítheti a CFC-t, a költségek pedig akár a négyszeresére is nőhetnek”. Tudvalévő, hogy ez a röpke ózonréteg, abban a magasságban, nem tartozik senkihez, és nincs semmiféle piaci értéke. Az ipari stratéga, alább idézett aranyköpésével, így jogosan dörgölhette ellenfelei orra alá felfoghatatlan gazdasági gondatlanságukat: “Igen kockázatos egy ipari stratégiát környezetvédelmi imperatívuszokra alapozni”.

Azok, akik a múltban belefogtak a politikai gazdaságtan kritikájába, úgy definiálva azt mint „az emberi nem végső tagadása”[11], nem tévedtek. Fentiekből mindez világos.

XIV.

Hallani, hogy ma a tudomány felett is a gazdasági megtérülés parancsai uralkodnak, ez mindig így volt. Az újdonság az, hogy a gazdaság nyílt háborút indított az emberiség ellen, immár nem csak az életük, de a túlélésük esélyei ellen. A tudományos szellem ekkor, a saját szolgaság-ellenes múltja ellenében, úgy indított, ♦hogy a spektakuláns dominancia szolgálatába szegődik. Azelőtt a tudomány rendelkezett bizonyos önállósággal. Képes volt megérteni a maga valóságszeletét, és ezzel hatalmas mértékben járult hozzá a gazdasági források növekedéséhez. Mikor a mindenható gazdaság eszét vesztette – és mi másról is szólnának a spektakurális idők? -, eltörölte a tudományos autonómia utolsó nyomait is, módszertani szinten és a “kutatók” tevékenységének gyakorlati feltételeit illetően egyaránt. Többé senki sem várja el a tudománytól, hogy megértse a világot, vagy hogy bármin is javítson. Azt várják el tőle, hogy mindent azonnal igazoljon, ami csak történik. A spektakurális uralom, amely itt is éppen olyan idióta, mint az összes többi területen, melyeket a legkatasztrófálisabb nemtörődömséggel zsákmányol ki, kivágta a tudományos ismeretek ősfáját, hogy bunkósbotot készítsen belőle magának. Ha meg akar felelni annak a végső társadalmi elvárásnak, hogy szállítsa a bizonyíthatóan lehetetlen felmentést, a tudomány is jobban teszi, ha elfelejt gondolkodni, ellenben jártasságot szerez a spektakurális nyelvezet szófordulataiban. És köpnivaló korunk elkurvult tudománya, sok-sok jó szándékkal és lelkesedéssel, éppen egy ilyen karrierben találta meg a legutolsó szakterületét.♦

A hazug mentségek tudománya természetesen feltűnt már a burzsoázia hanyatlása első jeleinek megjelenésekor, az úgynevezett “humán” áltudományok rákos elburjánzásával. Az orvostudománynak egy időben ugyan sikerült hasznossá tennie magát, de azokat, akik eltörölték a fekete himlőt és a leprát a föld színéről, még más fából faragták, mint azokat, akik oly dicstelenül bedobták a törülközőt a nukleáris sugárzás vagy a mezőgazdasági-élelmiszeripari vegyészet előtt. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az orvoslásnak ma már természetesen joga sincs, hogy a nép egészségét védje a beteg környezettel szemben, mivel ezzel államérdeket, de legalábbis a gyógyszeripar érdekét sértené.

Hogy a tudomány mivé lett azt nem csak az teszi nyilvánvalóvá, amit kénytelen elhallgatni, de igen gyakran az is, amit a maga szent együgyűségében kimond. 1985-ben, egy nyolc napon át tartó, négy betegen végzett kísérletüket követően a Laennec-i korház professzorai, Even és Andrieu bejelentették, hogy valószínűleg megtalálták az AIDS ellenszerét. Két nappal később, mikorra valamennyi betegük meghalt, számos más orvos, akik hátrébb tartottak a kutatásaikkal vagy esetleg féltékenyek voltak, fenntartásaiknak adott hangot, mondván, nem kellett volna ennyire elsietni a bejelentést, mivel a dolog inkább tűnt csalóka látszatgyőzelemnek, néhány órával az összeomlás előtt. Even és Andrieu nem zavartattak magukat, s azzal védekeztek, hogy “végül is jobb a csalóka remény, mint ha egyáltalán nincs remény”.  Még ahhoz is túl ostobák voltak, hogy felismerjék, ez az érv már önmagában a tudományos szellem teljes tagadása, és hogy a sarlatánok és a boszorkányok is mindig evvel takargatták jövedelmező látomásaikat ama távoli időkben, mikor még nem bízták rájuk kórházak vezetését.

Ha a hivatalos tudomány is ily sorsra jutott,  csakúgy, mint a többi területe a társadalmi spektákulumnak, amely a jelenlegi anyagi értelemben modernizált és feldúsított képében sem más, mint  a vásározók – illuzionisták, kikiáltók és kibicek – ősi technikáinak továbbélése, nem meglepő, hogy újra milyen nagy becsben állnak csaknem mindenütt a mágusok és a szekták, a vákuumcsomagolt Zen, vagy a mormon teológia. A tudatlanságot, amely oly jól szolgálja a hatalmat, még inkább kihasználják olyan zseniális vállalkozások, amelyek a törvényesség határán egyensúlyoznak. Mi is volna erre megfelelőbb pillanat, mint mikor újra erősen terjed az analfabetizmus? Azonban ezt is tagadja a kuruzslás egyik új megnyilvánulása. Az UNESCO a megalakulásakor egy pontos tudományos definícióját fogadta el az analfabetizmusnak és feladatának tekintette hogy küzdjön ellene az elmaradott országokban. Mihelyt viszont ugyanez  a  jelenség,   teljesen  váratlanul  az  úgynevezett fejlett országokban jelent meg újra, amint Napóleon is Grouchy-t várta, de Bluchert látta feltűnni a csatamezőn, elegendő volt szólítani a “Szakértői Gárdát”. [12] Ők azután egy megállíthatatlan rohammal tisztázták a helyzetet, és az analfabetizmus terminust az “olvasási nehézségek” kifejezéssel helyettesítették.[13] Bizony, néha egy-egy “hamis hazafi” is kapóra jöhet, ha igaz nemzeti ügyről van szó. Hogy a pedagógusoknak kőbe véssék a neologizmust, gyorsan új, öröktől valónak tűnő definícióval is szolgáltak: míg analfabétának azt tekintjük, aki sosem tanult meg olvasni, addig a modern értelemben vett “olvasási nehézségekkel” küzdő olyasvalaki, aki megtanult ugyan olvasni (sőt, jobban megtanult, mint azelőtt tette volna – bólogatnak rögvest hűvösen a pedagógia legtehetségesebb hivatalos teoretikusai és történetírói), ám valami módon azonnal el is felejtett. E meglepő magyarázat, céljával ellentétben, akár nyugtalanító is lehetne, ha szándékosan mellébeszélve nem kerülte volna el oly művészi módon a szembesülést a legfontosabb folyománnyal, amely egy tudományosabb korszakban mindenkinek azonnal a szemébe ötlött volna. Annak belátásával tudniillik, hogy e jelenség maga érdemelne magyarázatot, illetve éppen ez ellen kellene küzdeni, mivel a korlátoltság jelenlegi fejlődését megelőzően soha nem lehetett ilyesmit megfigyelni, de még csak elképzelni sem; csak mióta a magyarázat kéz a kézben hanyatlik a gyakorlattal.

XV.

Több mint száz éve már, hogy A.-L. Sardou Új francia szinonima szótára♦ lefektette az alábbi jelzők közötti árnyalatnyi különbségeket: álságos [fallaueux], csalóka [trompeur], csaló [imposteur], csábító [seducteur], alattomos [insidieux], szemfényvesztő [captieux]; e kifejezések együtt alkotják a palettát, amelynek színeivel megfesthető a spektákulum társadalmának portréja. Sem kora, sem szakmai tapasztalata nem tette lehetővé Sardou számára, hogy hasonló világossággal megkülönböztesse egymástól olyan rokon értelmű szavak jelentését, amelyekkel azok a veszélyek írhatók le, amelyekkel minden felforgató csoportnak szembe kell néznie, és amelyek követhetik például az alábbi fokozatokat: lépre csalás, provokáció, beszivárgás, manipuláció, kihasználás, visszájára fordítás. Mindenesetre a “fegyveres harc” vaskalaposai sosem értékelték a fent jelzett, igen fontos árnyalati különbségeket.

“Aki (ami) álságos [fallacieux  – a latin fallaciosus-ból], az ösztönös vagy gyakorlott félrevezető, teli ravaszsággal; e melléknév egyben megfelel a csalóka [trompeur] felsőfokának. Bárki (bármi), aki (amely) bármely módon félrevezet, megtéveszt, az csalóka [trompeur], aki (ami) mesterségesen, célzatosan téveszt meg, tervszerűen  követ el visszaélést, az álságos [fallacieux]. A csalóka [trompeur] általános, közönséges kifejezés, használható bármiféle bizonytalan jelre, látszatra, az álságos [fallacieux] mögöttes szándékra utal, kidolgozott csalásra, álságos [fallacieux] lehet valamely okoskodó beszéd, tiltakozás vagy érvelés. A kifejezés bizonyos átfedéseket mutat a csaló [imposteur], csábító [séducteur] alattomos [msidieux] és szemfényvesztő [captieux] kifejezésekkel, de nincs szó teljes megfelelésről. A csaló [imposteur] kifejezést mindenfajta hamis látszatra, illetve olyan konspirációkra használjuk, amelyek célja visszaélés, illetve károkozás, ♦ képmutatás, botránykeltés stb. A csábító [séducteur] névmás olyan tevékenység jelzője, amelynek célja valaki mást birtokolni, kidolgozott, behízelgő eszközökkel félrevezetni, Az alattomos [insideux] jelző kifejezetten a tőrvetésre, valaki csapdába ejtésére utal. A szemfényvesztő [captieux] jelentése a meglepetésszerű becsapás leírására szorítkozik. Az álságos [fallacieux] a fenti definíciók többségét átfogja”.♦

XVI.

A dezinformáció viszonylag új fogalma nemrég étkezett hozzánk Oroszországból, együtt sok más, a modern állam vezetéseben hasznos találmánnyal. Egyes hatalmak, illetve szorosan mögöttük az olyan személyek, akik valamiféle gazdasági vagy politikai tekintély-töredékkel rendelkeznek, széles körben hasznosítják a fennálló rend megtartása érdekében; ilyenkor mindig kap egy offenzíva-ellenes árnyalatot. Ami szembe mer helyezkedni az egyedüli hivatalos igazsággal, szükségszerűen csakis ellenséges, de legalábbis rivális erők terjesztette dezinformáció lehet, amelyet szándékosan hamisított meg a rosszakarat. A dezinformáció nem valamely, a vezetés számára kedvező tény egyszerű tagadása, illetve valamely, a vezetés érdekeit nem szolgáló tény egyszerű állítása – ezt pszichózisnak nevezik. A színtiszta hazugsággal szemben a dezinformációnak – és az elv itt lesz érdekes az uralkodó társadalmi rend védelmezői számára – mindig tartalmaznia kell egy bizonyos részigazságot, amelyet azonban egy ügyes ellenség manipulált. A hatalom, amely dezinformációt kiált, nem gondolja, hogy maga abszolút módon hibátlan volna, de azt jól tudja, hogy a ráirányuló valamennyi pontos kritika élét képes elvenni azzal a végtelen jelentéktelenséggel, amely a dezinformáció sajátja, és így aztán soha nem kell majd elismernie semmi konkrét hiányosságát.

Egyszóval, a dezinformáció nem más, mint rosszul használt igazság. Aki terjeszti, vétkes, aki elhiszi, bolond. De ki is volna ez az ügyes ellenség? A terrorizmus nem jöhet szóba, mert az nem kockáztatja, hogy bárkit is “dezinformáljon”, mivel a vele szembeni vád az, hogy ontológiailag reprezentálja a legotrombább és legelfogadhatatlanabb hibát. A szó etimológiájának, illetve azon limitált összeütközések friss emlékének köszönhetően, amelyek a század közepe táján rövid időre szembeállították Keletet és Nyugatot, a koncentrált és a diffúz spektákulumot, az integrált spektákulum kapitalizmusa még azt látszik hinni, hogy a totalitárius bürokrácia kapitalizmusa – amelyet néha ráadásul úgy ábrázoltak, mint a terrorizmus hátországát vagy inspirációs forrását – volna továbbra is a legfőbb ellensége, csakúgy, ahogy a másik fél mondaná róla, szövetségük és mély szolidaritásuk megszámlálhatatlan bizonyítéka ellenére. Valójában minden gyökeret vert hatalom – anélkül , hogy valaha is kimondaná, és nem is a valóságosan létező helyi rivalizálás miatt – jól az eszébe véste, amit a kevés német internacionalista egyikének az első világháború kitörését követően sikerült megfogalmaznia (a felforgató oldalról, és minden azonnali siker nélkül): “Az ellenség köztünk van”. A dezinformáció végül is annak felel meg, amit a XIX. század társadalmi küzdelmeinek nyelvezetében még “veszedelmes szenvedélyeknek” neveztek. Mindannak tehát, ami sötét, és azzal fenyeget, hogy ellene szegül a rendkívüli boldogságnak, amelyben, jól tudjuk, a társadalmunk részesíti mindazokat, akik hisznek benne; olyan boldogság ez, amely nagyvonalúan ellensúlyozza a különböző, jelentéktelen kockázatokat és csalódásokat. Mindazok pedig, akik látják ezt a boldogságot a spektákulumban, egyetértenek, hogy nincs mit rágódni az árán, a többiek meg csak dezinformáljanak.

A másik előny, amely abban rejlik, ha egy-egy konkrét dezinformációt ilyen felfogásban pellengérre állítunk, az, hogy következésképp a spektákulum globális nyelvezete nem gyanúsítható azzal, hogy tartalmazná ugyanazt a dezinformációt. A spektákulum ugyanis a lehető legtudományosabb biztonsággal képes meghatározni az egyetlen helyet, ahol dezinformáció lehet bármi mondhatóban, amely ellenére volna.

Valószínűleg tévedésből történt – nem tételezünk fel szándékos félrevezetést -, hogy Franciaországban nemrég elkezdték hivatalosan osztogatni a médiában a “garantáltan dezinformáció-mentes” címkét. Ez igen fájdalmasan érintett néhány médiaszemélyiséget, akik még mindig szeretnék hinni, de legalábbis elhitetni, hogy egyáltalán nincsenek cenzúrázva. A lényeg itt azonban az, hogy a dezinformáció elvét soha nem szabad defenzív módon alkalmazni, még kevésbé egyfajta védműként, mint valami Nagy Falat vagy Maginot-vonalat húzni egy terület köré, ahonnan a dezinformáció ily módon száműzetik. A dezinformációra szükség van, és állandóan folyékony állapotban kell tartani, hogy mindenhová eljuthasson. Ahol a spektakurális  diskurzust nem támadják, ott idétlenség volna védelmezni, az elv maga pedig nagyon gyorsan elkopna, ha valaki olyan pontokon venné védelmébe, minden bizonyíték ellenében, amelyek a közönség elől rejtve kell, hogy maradjanak. Ráadásul a vezetésnek igazán nem szükséges garantálnia, hogy valamely konkrét információ nem tartalmaz dezinformációt. Egyébként ehhez az eszközök sem állnak a rendelkezésükre. Akkora tisztelet azért nem övezi őket, így csak gyanút keltenének a kérdéses információ körül. A dezinformáció csakis az ellentámadásra jó. Tartalékban kell tartani, majd hirtelen bevetni, amint egy-egy igazságnak valahogy sikerült áttörnie.

Ha néha van is veszélye annak, hogy valami fésületlen dezinformáció jelenjen meg bizonyos, éppen futó ellentétben álló érdekek szolgálatában, kibújván az ellenőrzés alól és így összeütközésbe kerülve a kevésbé felelőtlen dezinformáció koncentrált művével, és ha van is kockázata, hogy az emberek ezt is elhiggyék, attól nincs okunk félni, hogy itt esetleg más, kifinomultabb és tapasztaltabb manipulátorok keze munkálna. Egyszerűen azért történhet így, mert a dezinformáció operációs mezeje ma egy olyan világ, amelyben többé semmi nem igazolódhat be.

A dezinformáció zavarkeltő fogalmát azért tolták reflektorfénybe, hogy azonnali hatállyal és pusztán neve  említésével lesújtson minden olyan kritikára, melynek valahogyan sikerült elkerülnie, hogy a hallgatás szervezetének különböző ágensei eltüntessék. Példának okáért elhangozhat, amennyiben úgy óhajtják, hogy jelen könyvünk nem más, mint a spektákulumról való dezinformáció, avagy – és ez ugyanazt jelentené – olyan dezinformáció, amely a demokráciát fenyegeti.

Ellentétben azzal, amit a kifordított spektakurális elve állít, a dezinformáció gyakorlata nem tehet mást, mint hogy az államot szolgálja, itt és most, annak közvetlen ellenőrzése alatt, illetve azok kezdeményezésére, akik ugyanazon érdekeket védik. Valójában a dezinformáció ott honol minden létező információban, ez a legfőbb jellemvonása. Csak ott nevezik nevén, ahol megfélemlítés útján fenn kell tartani a passzivitást. Ott, ahol a dezinformációt nevén nevezik, ott nincs dezinformáció. Ahol van, ott nem nevezik nevén.

Mikor még léteztek egymással szemben álló ideológiák, amelyek a valóság valamely elfogadott nézetével szemben, vagy amellett foglaltak állást, akkor léteztek fanatikusok vagy hazugok, de nem léteztek “dezinformátorok”.
Mikor többé nem megengedett – a spektakurális konszenzus iránti tisztelet, vagy legalábbis a spektakurális dicsőség akarása okán -, hogy őszintén kimondjuk, aminek ellene szegülünk, illetve amit minden következményével egyetemben elfogadunk, ugyanakkor előfordul, hogy kénytelenek vagyunk elhallgatni egy részét annak, amit el kellett fogadnunk, mivel valamilyen okból kifolyólag az veszélyes lehet, nos, az ember akkor folyamodik a dezinformációhoz – mintha ostobaságból, nemtörődömségből, vagy látszólag téves érvek hatására tenné. Az 1968 után politikai színterén például a pro-situknak nevezett inkompetens, a visszarendeződést segítő elemekből lettek az első dezinformátorok, mivel mindent megtettek, hogy valamennyi olyan gyakorlati megnyilvánulás létét elkenjék, amelyek igazolták azon kritikai álláspont létjogosultságát, amelyet állítólag ők is magukévá tettek; és nem törődve azzal, hogy így gyengítik a mondandójuk erejét, sosem hivatkoztak semmire és senkire, hogy úgy tűnjön, mintha valójában  ők fedeztek volna fel valamit.♦

XVII.

Kifordítván Hegel egyik híres formuláját, már 1967-ben megjegyeztem, hogy “egy valóban a feje tetejére állított világban az igaz a hamisság mozzanata”. [14] Az eltelt  évek jól mutatják ennek az elvnek a terjedését, minden területen, kivétel nélkül.

Egy olyan korszakban, amelyben nem létezhet többé kortárs művészet, a klasszikus művészetet is nehéz lesz megítélni. Itt is, mint másutt, azért termelik a tudatlanságot, hogy kizsákmányolhassák. Miközben elvész a történelem és az ízlés értelme, hamisító hálózatok szerveződnek. Elegendő és nem is nehéz a szakértőket és az aukciósházakat felügyelni, hogy minden rendben menjen, hiszen a többihez hasonlóan ebben az üzletben is csak az eladás hitelesíti az értéket. Ezután már a hamisítványokban dúskáló gyűjtők és múzeumok – főleg amerikaiak – érdeke és dolga, hogy megőrizzék a gyűjteményük jó hírét, ahogy a Nemzetközi Pénzügyi Alap is ápolja a fikciót, hogy száz nemzet óriási adósságállománya bármiféle pozitív értéket képviselne.

A hamisítvány formálja az ízlést, és önmagát erősíti azáltal, hogy ügyesen kiküszöböli az eredetire való hivatkozás lehetőségét. Még a valódit is újracsinálják – mivel már ez is lehetséges -, hogy jobban hasonlítson a hamisítványhoz. A leggazdagabbak és a legmodernebbek lévén, az amerikaiak a hamisítvány-kereskedelem legfőbb célpontjai. Most persze éppen ők pénzelik Versailles vagy a Sixtus-kápolna restaurációs munkálatait. Ezért kapják Michelangelo freskói egy képregény friss színeit, az eredeti Versailles-i bútorok pedig a vakító aranyozást, amitől pont olyanok lesznek mint bármely, Texasba frissen és nem kevés pénzért leszállított, hamis Lajos korabeli bútorzat.

Feuerbach ítéletét, miszerint kora előnyben részesíti „a képet a dologgal, a másolatot az eredetivel, a képzetet a valósággal”[15] szemben, teljességgel igazolta a spektákulum évszázada, sok olyan területen is, ahol a tizenkilencedik század még jobbnak látta távolságot tartani attól, ami pedig már alaptermészetévé lett a kapitalista ipari termeléstől. Ezért is terjesztette el a burzsoázia a múzeum, az eredetiség, a pontos történeti kritika és a hiteles dokumentum szigorú szellemiségét. A csinálmány azonban ma mindenütt a valódi helyébe lép. Még a gépkocsik légszennyezése is kapóra jön, mert arra kényszerít, hogy a Marly-i lovasok vagy a St. Trophime székesegyház kapuzatának románkori szobrai helyébe műanyag másolatokat állítsanak. Végül is minden csak még szebben fog mutatni a turistafotokón.

A folyamat csúcspontját kétségkívül a kínai bürokrácia nevetséges hamisítványa, az Első Császárság korabeli, óriási ipari hadsereg agyagszobrai jelentik, amelyeket oly sok államférfi a helyszínen volt hivatalos megcsodálni. A tény, hogy ilyen csúful rá lehetett szedni őket, ékesen bizonyítja, hogy tanácsadóik hadában nincs senki sem, aki akár csak egy kicsit is értene a művészettörténethez – akár a kínaihoz, akár a Kínán kívülihez. “Fenséged komputerében nincs erre vonatkozó adat”. A felismerés, hogy most először lehetséges minden művészi ismeret, vagy akár az autentikus, vagy a lehetetlen felismeréséhez kellő érzék hiányában kormányozni, önmagában elegendő annak feltevéséhez, hogy a gazdaság és az államvezetés e hiszékeny bolondjai valami nagy katasztrófába fogják dönteni a világot, amennyiben persze a tetteik már eddig nem tették volna [ezt] napnál világosabbá.♦

XVIII.

Társadalmunk alapja a titok, a “fedőszervektől”, amelyek a fénytől védik a birtokosok koncentrált javait, egészen az “adatvédelemig” vagy “titok-ügyig”, amely ma óriási területet biztosít az államnak a mindenféle törvényi korlátozástól mentes cselekvésre; a gyártási igénytelenség reklámok mögött rejtőző, gyakran ijesztő titkaitól a lehetséges jövő-forgatókönyvekig, amelyekből egyedül az uralkodó rend olvassa ki azon dolgok legvalószínűbb mozgását, amelyeknek létét is tagadja, miközben mérlegeli az arra csodás módon adandó válaszait. Akár be is szúrhatnánk ide néhány megjegyzést.

Egyre több az olyan hely a nagyvárosokban és a vidék rejtett zugaiban, amelyek megközelíthetetlenek, azaz minden tekintetben őrzik őket, ártatlan kíváncsiság nem ütközhet beléjük, kémek nem férkőzhetnek a közelükbe. Nem kifejezetten katonai célúak, de katonai modell alapján szerveződnek, hogy teljesen elkerüljék a járókelők vagy a lakók tekintetét, sőt, a rendőrség ellenőrzésének kockázatát, amely utóbbi persze már régóta a bűnözés legközönségesebb fajtáinak felügyeletére és visszaszorítására szorítkozik. Így lehetséges, hogy Olaszországban a Potere Due-nak nem kellett Aldo Morót valami eldugott épületben fogva tartania – elegendő volt egy olyan épület, ahová nem lehetett bejutni.♦

Egyre több az olyan ember, akit arra képeztek ki, hogy titokban cselekedjen, arra, hogy mást ne is tegyen, mint ezt. Speciális egységekbe tömörülnek, fegyverzetüket bizalmas archívumok, azaz titkos adatok és elemzések alkotják. Másoknak olyan technikák állnak a rendelkezésére, amelyekkel ezek a titkos ügyek kizsákmányolhatók és manipulálhatók. Végül vannak “akciócsoportok”, megint más képességekkel, hogy a tárgyalt problémákat leegyszerűsítsék.

Ahogy az ilyen, felügyeletre és érdekérvényesítésre szakosodott elemek rendelkezésére bocsátott módszerek és eszközök egyre tökéletesednek, úgy találkoznak maguk évről évre kedvezőbb általános feltételekkel. Mikor például az integrált spektákulum társadalma teremtette új feltételek arra kényszerítik az ellene irányuló kritikát, hogy valódi illegalitásban létezzen – nem mintha elrejtőzne, de mert elrejti a bombasztikusra hangszerelt szórakoztatás -, akkor azok, akik mégis e kritika felügyeletével és tagadásával vannak megbízva, végre bevethetik ellene a földalatti környezet hagyományos fegyverzetét, a provokációt, a beszivárgást, illetve az autentikus kritika kiküszöbölésének további formáit. Mindez a hamis kritika javára történik, amelyet majd éppen ebből a célból alkotnak meg. A bizonytalanság minden alkalommal tovább nő, mikor a spektákulum általános csalárdsága azzal az eséllyel gazdagodik, hogy számtalan különös csalárdsághoz folyamodhat. Egy-egy fel nem derített bűntettet – akár egy börtönben, akár másutt – lehet öngyilkosságnak is nevezni; a logika elpárolgása olyan pereket és nyomozásokat enged meg, amelyek meredeken zuhannak az irracionalitásba, és amelyeket gyakran már elejétől fogva meghamisítanak a rendkívüli szakértők által végzett abszurd boncolások.♦

Jó ideje megszoktuk már, hogy ilyen-olyan embereket egyszer csak statáriális módon kivégeznek. A terrorista vagy így számon tartott elemekkel szemben nyíltan terrorista módszerek kerülnek bevetésre. Teszem azt, a Moszad likvidálja az Abu Dzsihadot, a S.A.S. az íreket, a G.A.L. [16] félrendőri szerve a baszkokat. A feltételezett terroristák áldozataikat nem teljesen véletlenszerűen választják meg, azonban általában véve lehetetlen pontosan megérteni az okokat. Azt tudhatjuk, hogy a bolognai pályaudvar azért robbant fel, hogy Olaszország továbbra is biztonságos kormányzat alatt élhessen; azt is, hogy mik azok a brazil “halálcsapatok”; meg azt, hogy a maffia felgyújthat egy szállodát az Egyesült Államokban, lehetővé téve így egy fegyveres rajtaütést. De azt honnan tudjuk meg, hogy végül is kinek dolgoztak a “Brabanti őrült gyilkosok”? Nehéz dolog a Cui prodest? elvét alkalmazni egy olyan világban, ahol oly sok aktív érdeket fed homály. Az integrált spektákulum uralma alatt töménytelen rejtély találkozási pontján élünk és halunk.

A mediális-rendőri szóbeszéd azonnal, vagy legrosszabb esetben három-négy ismétlést követően, a minden vitán felül álló, évszázados történelmi bizonyítékok rangjára emelkedik. A mindennapi spektákulum legendás tekintélye különös, titokban likvidált karaktereket emelhet pajzsára újra, mint fiktív túlélőket, akiknek visszatérte mindig felidézhető, feltételezhető és bizonyítható, egyszerűen, mert a szakértők “úgy hallották”. E holtak, akiket a spektákulum elmulasztott szabályosan eltemetni, valahol az Acherón és a Léthe között alusszák álmukat, míg felébresztésükről nem döntenek. Ott vannak mind, a terrorista, aki visszatért a hegyről, és a kalóz, aki a tengerről; meg a tolvaj, akinek már nem kell többé lopnia.[17]

A bizonytalanság tehát így szerveződik mindenütt. Az uralom védelme gyakran elterelő támadásokon keresztül fejlődik fel, amelyek mediális reprezentációja elfedi a valódi hadműveletet: ilyen volt Tejero és polgári gárdái 1981-es bizarr államcsínye Cortésben, ahol a bukás takarásában lefolyhatott egy másik, modernebb – azaz jobban álcázott – pronunciamiento, amely azután sikerrel is járt. A francia titkosszolgálat 1985-ös új-zélandi szabotázsakciójának hasonlóan látványos sikertelenségét néha szintén úgy állítják be, mint stratagemmát: a cél eszerint az lett volna, hogy eltereljék a figyelmet az ilyen szervezetek számos új alkalmazási lehetőségéről, azáltal, hogy a közvéleményt meggyőzik karikaturisztikus ügyetlenségükről, mind a célpont megválasztását, mind módszereiket illetően. Azt pedig szinte mindenütt belátták, hogy a Párizs alatt húzódó esetleges olajmezőket feltárandó, nagy csinnadrattával levezényelt 1986-os geológiai fúrásoknak nem volt más komolyan vehető célja, mint hogy a népesség aktuális bambasági szintjét és alávetettségét bemérjék, egy gazdaságilag ennyire eszetlen, kvázi-kutatást villantván fel előttük.

A hatalom immár olyannyira rejtélyes, hogy az amerikai vezetés illegális iráni fegyvereladási ügye után akár azt is megkérdezhetnénk, ki vezeti valójában az Egyesült Államokat, az úgynevezett demokratikus világ legerősebb nagyhatalmát? És ugyan ki az ördög vezeti akkor a demokratikus világot?

Ha a dolgok mélyére ásunk, ebben a világban, amely oly nagy tisztelettel adózik a gazdasági szükségszerűségnek, soha senki nem tudja, hogy egy-egy termék valójában mibe is kerül: a valós ár legfontosabb részével sosem kalkulálnak, a maradékot pedig titokként kezelik.

XIX.

Noriega tábornokot 1988 elején ismerte meg hirtelen a világ. A hadsereggel nem rendelkező Panama jogcím nélküli diktátora volt, a Nemzeti Gárda vezetője. Panama valójában nem szuverén állam: a csatornája miatt gründolták, és nem megfordítva. Pénzneme a dollár, és a területén állomásozó katonaság szintúgy idegen. Noriega tehát egész karrierjét, amely ennyiben tökéletesen megegyezik a lengyel Jaruzelskiéval, mint a megszálló hatalom rendőrfőnöke csinálta meg. Kábítószert importált az Egyesült Államokba, mivel Panama nem hozott eleget a konyhára, “panamai” tőkéjét pedig Svájcba exportálta. Azelőtt a CIA-nak dolgozott Kuba ellen, valamint, hogy a saját gazdasági ügyeit megfelelően védje a kíváncsi tekintetek elől, be is fújta néhány piaci riválisát az amerikai vezetésnek, amelyet ez a probléma oly szenvedélyesen foglalkoztat. Legfontosabb biztonsági tanácsadója, aki miatt még Washington is féltékeny volt rá, a legjobb volt a piacon: Michael Haran, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad volt tisztje. Mikor azután az amerikaiak úgy döntöttek, hogy megszabadulnak e dicső figurától, azt követően, hogy néhány amerikai bíróság óvatlanul elítélte, Noriega kijelentette, kész akár ezer éven át is küzdeni mind saját lázadó népe, mind a külföld ellen, tiszta panamai hazafiságból, azon nyomban meg is kapta a nyilvános támogatást mint az imperializmus esküdt ellensége a legtiszteletreméltóbb kubai és nicaraguai bürokrata-diktátoroktól.

Noriega tábornok, aki mindent elad és mindent hamisít egy olyan világban, amely maga sem tesz mást, távolról sem valami panamai egzotikum. Végeredményben az integrált spektákulum, illetve az általa kiszemelt vezetők számára lehetővé tett bel- és külpolitikai sikerek tökéletes megtestesülése ő, úgy is, mint egyfajta állam egyfajta államférfija, úgy is, mint tábornok, és úgy is, mint kapitalista. Róla mintázhatnánk korunk hercegét azok közt, akik hatalomra szánják magukat és képesek is ott maradni;  a legtehetségesebbek hajszálra rá hasonlítanak. Korunk szül ily csodákat, nem Panama.

XX.

A hírszerzés számára, teljes összhangban ezen a ponton Clausewitz pontos háború elmeletével, minden  tudásnak hatalommá kell alakulnia.  Az ilyen szervezetek mai rangja, sajátos költészete innen ered. Az intelligencia [18] száműzetvén a spektákulumból, amely tiltja a cselekvést,  és mondanivalója sem igen van mások tetteiről, úgy tűnik azok közt talált menedéket, akik titokban az egyes valóságszeleteket elemzik és manipulálják. A frissen kiszivárgott hírek, amelyeket Margaret Thatcher hiába próbált eltussolni,  és ezzel egyben a hitelességüket is igazolta, megmutatták,  hogy Angliában a hírszerzés már arra is képes, hogy megbuktasson egy miniszterelnököt, akinek a politikáját veszélyesnek ítéli. A spektákulum keltette általános megvetés így képes új indokokkal újra vonzóvá tenni azt, amit Kipling korában “dicső játszmának”  neveztek.

A  történelmi összeesküvés elmélete  a tizenkilencedik században, mikor oly sok erőteljes társadalmi mozgalom lelkesítette a tömegeket, még nevetséges,  reakciós gondolatnak számított.  A mai pszeudó tiltakozók ennek tudatában vannak – hallottak vagy olvasták valahol -, és úgy hiszik, a következtetés örökérvényű.  Soha nem akarnak szembesülni koruk valódi gyakorlatával, túlontúl is szomorú volna  a hideg reményeikhez Az állam tudja ezt, és rá is játszik erre.

Mikor a nemzetközi politikai élet, és egyre inkább a belpolitika valamennyi nézetét is a titkosszolgalatok modorában irányítják és mutatják be, azaz tettetéssel, dezinformációval, mögöttes magyarázatokkal – amelyek éppen el is takarhatnak egy másikat, de az is elég, ha úgy tesznek -, a spektákulum megelégszik azzal, hogy a szükségszerű érthetetlenség fárasztó világát tárja elénk. Ez az élettelen, sehová nem futó detektívregény-folyam pedig körülbelül annyi drámaiságot rejt, mint egy realisztikusan megrendezett harc, éjszaka, négerek között, egy alagútban.

Ha a televízió valami szép képet mutat és hozzá valami szemenszedett hazugságot mellékel, a tökéletlen számára minden világos. A fél világnak elég tudni, hogy csaknem minden homályos, kétértelmű, ismeretlen kódok szerint vágott. A zárt elit viszont az igazat szeretné tudni, még ha igen fárasztó is azt esetről esetre világosan elkülöníteni, minden bizalmas adat és információ ellenére, melyhez máskülönben hozzáférhet. Ezért szeretné megismerni az igazság módszerét, jóllehet ez irányú lángolása többnyire kielégítetlen marad.♦

XXI.

A világot a titok uralja – elsősorban is mint az uralom titka. A spektákulum szerint a titok nem más, mint szükségszerű kivétel a társadalom felszínén bőséggel kínált információ szabálya alól, ahogyan az integrált spektákulum e “szabad világában” az uralom maga sem több, mint egyfajta végrehajtó bizottság a demokrácia szolgálatában. Persze senki sem hiszi el igazán ezt a színházat. De akkor hogyan fogadhatják el a nézők a titok létét, mikor az önmagában garantálja, hogy képtelenek lennének irányítani egy olyan világot, amelynek legfőbb tényeit nem ismerik. (Már ha véletlenül valaki kikérné a véleményüket arról, hogy mi módon is kellene ebbe belefogni). Tény, hogy a titkot szinte senki sem látja a maga elérhetetlen tisztaságában és funkcionális általánosságában. Mindenki elfogadja, hogy elkerülhetetlenül van egy szakértők számára fenntartott, apró titok-zóna, a dolgok általános állását illetően pedig sokan úgy hiszik, “titkon belül” vannak.

Boetius “Az önkéntes szolgaságról”  ♦ írott művében megmutatta, hogyan erősítik a zsarnoki hatalmat azon egyének koncentrikus körei, akiknek a támogatásból előnyük származik, vagy legalább ezt hiszik. Ugyanígy, a politikai élet és a média főbb szereplői, akiknek becsvágya, hogy senki ne tarthassa felelőtlennek őket, bizalmas kapcsolataik révén sok mindenről értesülnek. Akit boldoggá tesz, hogy a „belső körhöz” tartozik, annak eszében sincs kritizálni azt, és azzal sem gondol, hogy mindezekben a bizalmas viszonyokban a valódi lényeg sosem nyílik meg előtte. A csalók atyai jóindulatának köszönhetően egy kicsivel több kártyát lát – amelyek persze hamisak is lehetnek -, de a módszert, amely irányítja és magyarázza a játékot, sohasem ismeri meg. Azonnal a manipulátorokkal azonosítja magát, és megveti a tudatlanságot, amelyben valahol maga is osztozik. Mert az információmorzsák, amelyeket a hazug zsarnokság famulusainak felkínálnak, általában hazugsággal fertőzöttek, ellenőrizhetetlenek és manipuláltak. Ám így is örömet szereznek annak, aki hozzájuk jut, mert ezzel magasabb rendűnek érzi magát a többieknél, akik nem tudnak semmit. Arra jók, hogy jobban elfogadtassák az uralmat, arra nem, hogy megmagyarázzák. Az első sorban ülő nézők előjoga – azoké, akik elég bolondok – azt gondolni, hogy megérthetnek bármit is, ha nem arra építenek, amit elrejtenek előlük, hanem azt hiszik el, amit megmutatnak nekik!
Az uralom annyit legalább világosan lát, hogy szabad, gáttalan sáfárkodasa rövidesen igen nagy számú, főbenjáró katasztrófához vezet majd, mind az ökológia – például a kémia -, mind a gazdaság – például a bankrendszer – területén. Ezért jó ideje felkészült már, hogy ezeket a kivételes szerencsétlenségeket más módon is kezelhesse, nem pusztán az édes dezinformáció rutinszerű forgatásával.

XXII.

Ami az elmúlt két évtizedben egyre növekvő számú merényletet illeti (a Kennedy-ügy, vagy Aldo Moro, Olaf Palme esete, miniszterek, bankárok, egy vagy két pápa és mások, akik mindünknél többet értek), amelyek azóta is felderítetlenek maradtak – mert ha hébe-hóba beáldoznak néhány statisztát, fel sem merül, hogy eljutunk-e a megbízókig -, a futószalag-jellegen túl van még egy közös jegyük: a hivatalos nyilatkozatok pofátlan, illékony hazugsága. Az új társadalmi kór e szindrómája gyorsan terjed mindenfelé, mintha csak – az első megfigyelt esetekből kiindulva – az állam magaslatairól, az ilyen merényletek hagyományos terepéről szállna alá.♦ Ugyanakkor mintha a társadalom legaljáról bugyogna fel, a védelmi egyezségek, a törvénytelen üzelmek másik hagyományos terepéről, ahol a profik között mindig is folyt az effajta háború. Az ilyen társadalmi gyakorlatok egyre inkább minden társadalmi közlekedés kellős közepén találkoznak össze, mintha az államnak már nem volna ellenére tiszteletét tenni itt, a maffiának pedig kész öröm bekerülni ide;♦ megindult tehát egyfajta egyesülési folyamat.

Próbálkoztak mindennel, hogy így-úgy magyarázzák az új típusú rejtélyeket: említették a rendőrség hozzá nem értését, a vizsgálóbírók butaságát, a sajtó rosszul időzített híradásait, a titkosszolgálat növekedési válságát, a tanúk rosszindulatát vagy a besúgók sztrájkját. Pedig Edgar Allan Poe régen megtalálta már az igazsághoz vezető utat♦ “A Morgue utcai kettős gyilkosság” híres okfejtésével: “A jelek szerint ezt a rejtélyt pontosan azért tartják megoldhatatlannak, aminek a valóságban meg kéne könnyítenie megoldását: hogy minden részlet annyira túlzott. (…) Az ilyen esetekben, mint amilyen ez is, nem azt kell kérdezni, hogy «mi történt», hanem azt, hogy «mi történt, ami eddig sohasem történt meg» “.[19]

XXIII.

1988 januárjában a kolumbiai drogmaffia közleményt bocsátott ki, helyes útra terelendő a feltételezett létével kapcsolatos közvélekedést. Minden maffia létrejöttének alapfeltétele, hogy elhitesse: nem létezik, illetve, hogy tudománytalan vádaskodás áldozata; egyben ez az első olyan vonása, amelyben osztozik a kapitalizmussal. A mi maffiánk azonban igen felpaprikázódván a neki leosztott szólista szerepen, odáig ment, hogy megemlítette a csoportosulásokat is, amelyek bűnbaknak használták, hogy a maguk létét leplezzék. Kijelentették tehát: “Nem vagyunk benne sem az adminisztrációs-politikai maffiában, sem a bankárok és pénzügyi szakemberek maffiájában, sem a milliomosok, sem az állami szerződések, sem a monopóliumok, sem az olajipar maffiáiban, sem a tömegkommunikációs maffiában”.
Természetesen feltehetjük, hogy a deklaráció szerzőinek, csakúgy, mint mindenki másnak, jól felfogott érdeke, hogy a maguk gyakorlatát belemossák a legbanálisabb bűnözés és a törvénysértések zavaros vizébe, amely a mai társadalom teljes felszínét elborítja, de abban is megegyezhetünk, hogy íme, végre valaki, aki már a szakmájából adódóan jobban tudja másoknál, hogy miről is beszél. A maffia mindenütt jobban terem a modern társadalom talaján. Éppen olyan gyorsan sarjad, mint az integrált spektákulum társadalom világát formáló munka összes többi terméke. Együtt nő a számítógépek és az élelmiszeripar, a totális városrendezés és a bádogvárosok, a titkosszolgálatok és az írástudatlanság mérhetetlen növekedésével.

XXIV.

A század elején a maffia egyfajta archaizmus volt, mikor a szicíliai bevándorlási hullámmal, illetve a nyugati parti kínai titkos társaságok bandaháborúival kezdett megtelepedni az Egyesült Államokban. Mivel alapja a tudatlanság és a nyomor, ekkor még Észak-Olaszországban sem sikerült megvetnie a lábát. Úgy tűnt, arra ítéltetett, hogy a modern állam mindenütt eltörölje a föld színéről. A szervezett bűnözés olyan formája volt, amely csak elmaradott kisebbségek “védelmén” képes prosperálni, a városoktól távol, ahová nem ért el a rohamrendőrség és a polgári törvénykezés keze. A maffia önvédelmi taktikája a tanúk elhallgattatása volt, amivel egyszerre semlegesít a rendőrséget és az igazságszolgáltatást, valamint biztosította a maga tevékenységi körén belül a titok uralmát, ami létszükséglete. Később azonban friss legelőt talál  talált a diffúz spektákulum, majd az integrált spektákulum társadalmának új tudatlanságában: a titok  végső diadalával, a népesség általános belenyugvásával, a logika teljes eltűnésével, az egyetemes korrupció és a gyávaság előretörésével minden  kedvező körülmény összeállt, hogy modern, agresszív hatalommá váljon.
Az amerikai szesztilalom – remek példája annak, milyen következményekkel járt, mikor a század államai tekintélyelvűen úgy vélték, mindent ellenőrzésük alatt tarthatnak – több mint egy évtizedre a szervezett bűnözés kezébe tette az alkoholkereskedelmet. A maffia újonnan szerzett vagyonával és tapasztalataival belépett a választási politikába, az üzleti életbe, a bérgyilkospiac fejlesztésébe és a nemzetközi politika bizonyos szegmenseibe. A washingtoni kormányzat a második világháború során így jó hasznát vehette segítségének Szicília megszállásakor. Az újra legalizált alkohol helyébe a kábítószer került, az illegális fogyasztás akkori sztárterméke. A maffia később nagy jelentőségre tett szert az ingatlanpiacon, a bankszakmában, a nagypolitikában és a fő állami üzletekben, majd a show-businessben: a televíziózásban, a moziban  és a könyvkiadásban. Igaz ez, Amerikában biztosan, a zeneiparra is, mint az olyan területekre általában, ahol egy-egy termek előmenetele emberek viszonylag szűk csoportjától függ. Könnyű tehát nyomást gyakorolni rájuk, vagy úgy, hogy megveszik, vagy úgy, hogy megfélemlítik őket; tőkében vagy olyan verőlegényekben, akiket sem beazonosítani, sem számon kérni nem lehet, nincs hiány. Elég korrumpálni a disco jockey-ket, és máris eldőlt, hogy minek lesz sikere a számtalan nyomorúságos termék közül.

Egészen bizonyos, hogy a maffia, amerikai tapasztalataival és hódításaival a háta mögött, Olaszországban tett szert a legnagyobb hatalomra: a párhuzamos kormánnyal kötött történelmi kompromisszumát követően olyan helyzetbe került, hogy bármikor megölethet vizsgálóbírókat vagy rendőrfőnököket; ennek gyakorlatát a politikai kirakat-terrorizmusban való közreműködése során vezette be. A maffia japán megfelelőjének a fentiektől viszonylagosan független körülmények ellenére igen hasonló fejlődése jól mutatja korunk egységét.♦

Minden alkalommal tévedünk, ha a maffia és az állam szembenállásával igyekszünk magyarázni valamit: ezek sosem rivalizálnak. Az elmélet könnyedén igazolhatja, ami a gyakorlati élet zajlásából oly egyszerűen következik. A maffia nem idegen ettől a világtól: teljességgel otthon van benne. Az integrált spektákulum korát úgy uralja, mint minden korszerű kereskedelmi vállalkozás modellje.

XXV.

Jól tudjuk például, hogy a spektákulum sarokvasa alatt szétporlott társadalomban uralkodó új feltételek között egy-egy politikai gyilkosság is más fényben tűnik fel; valahogy szűrt fényben. Mindenütt több persze az őrült, mint azelőtt, de még ennél is végtelenül kényelmesebb, hogy lehet őrült módon beszélni róluk. És nem valamiféle terror kényszeríti ilyen magyarázatokra a médiát. Éppen az ilyen magyarázatok békés léte az, ami szükségszerűen terrorhoz vezet.
Mikor Villain 1914-ben, a háború közeledtén, meggyilkolta Jaurés-t, senki sem vitatta, hogy ez a kétségkívül labilis személyiség azért hitte, hogy be kell végeznie tettét, mert a rá igen nagy befolyást gyakorló hazafias szélsőjobb szemében Jaurés honvédelmi szempontból károsnak tűnt. E szélsőségek pusztán alábecsülték a szocialista párton belüli hazafias konszenzus hatalmas erejét, amely azonnal belökte a pártot a “szent szövetségbe” – akár meggyilkolják Jaurés-t, akár hagyják, hogy szilárdan tartsa háborúellenes internacionalista pozícióját. Ha mindez ma történne, a rendőr-újságírók, a “társadalmi ügyek” és a “terrorizmus” szakértői azonnal tudomásunkra hoznák, hogy Villain korábbról is számos gyilkossági kísérlete ismert, amelyek célpontjai mindig férfiak voltak, akik politikai meggyőződésüket tekintve igen széles skálán mozogtak, de megjelenésükben vagy ruházatukban véletlenül mind igen hasonlítottak Jaurés-re. A pszichológusok ezt azután megerősítenék, a médiák pedig – mint hasonlíthatatlanul jogosult szakértők – megerősítve, amit a pszichológusok megerősítettek, egyben megerősítik majd a saját kompetenciájukat és részrehajlás-mentességüket.  A hivatalos rendőrségi közlemény már a rá következő napon be is jelentheti, hogy találtak számos tiszteletre méltó tanút, akik készek igazolni, hogy ez a Villain, úgy találván egyszer, hogy rosszul szolgálták ki a “Chope du Croissant”-ban, a jelenlétükben többször fenyegetőzött azzal, hogy hamarosan bosszút áll a tulajdonoson: mindenki szeme láttára, helyben megöli az egyik legjobb vevőjét.
Ezzel nem azt mondjuk, hogy a múltban az igazság gyakran, vagy azon nyomban diadalmaskodott volna. Villaint végül is felmentettek a francia hatóságok. Csak a spanyol forradalom kitörésekor, 1936-ban lőtték agyon, mivel elővigyázatlanságból a Baleár-szigetekre tette át a székhelyét.♦

XXVI.

A tény, hogy mindenfelé lobbihálózatok formálódnak és titkos társaságok szerveződnek, szükségszerű válasz a profitorientált gazdasági rezsim új feltételeinek parancsoló igényére, egy olyan időszakban, mikor az állam továbbra is egyeduralkodó a termelés irányításában, mindenfajta kereslet pedig közvetlenül a spektakuláns információs/promóciós centralizáció függvénye, amelyhez az elosztás formái is kénytelenek alkalmazkodni. Ez tehát egyszerűen a tőke, a termelés és az elosztás koncentrációjának terméke. Ami nem növekszik, annak el kell tűnnie, és egyetlen üzlet sem növekedhet, ha nem hasznosítja a mai ipar, spektákulum és állam értékeit, technikáit és módszereit.  Végeredményben a korunk gazdasága által választott   különleges   fejlődési   forma az, amely mindenütt megköveteli a függőség és a védelem új, személyes kötelékeinek létrejöttét.

Pontosan ez az alapigazsága a szicíliai maffia szállóigéjének, amelyet oly jól értenek Olaszország-szerte. “Akinek pénze és barátai vannak, csak nevet a törvényen”. Az integrált spektákulumban a jog aluszik, mert még nem az új termelési technikákhoz igazítva alakítottak ki, és mert a fogyasztásban megkerülik az új típusú megállapodások. Amit a nyilvánosság gondol vagy szeretne, az nem fontos többé. Ez rejtőzik hát az összes közvélemény-kutatás, választás és modernizációs átalakítás spektákuluma mögött. Mindegy, hogy ki nyer rajta, a kedves vásárló úgyis a legrosszabbat♦ kapja, mert pontosan azt állítják elő a számára.

Csak azóta hallani úton-útfélen “jogállamot” emlegetni, mióta a demokratikusnak nevezett modern állam általában véve megszűnt annak lenni.♦ Nem véletlen, hogy a kifejezést csak kicsivel 1970 után kezdték népszerűsíteni, elsőként természetesen Olaszországban. Sok területen ráadásul éppen azért hoznak törvényeket, hogy megkerüljék őket – persze azok, akiknek minden eszközük megvan hozzá. Bizonyos esetekben, mint például a nemzetközi fegyverkereskedelemben, különösen a csúcstechnológiát képviselő termékek esetében az illegalitás nem más, mint a gazdasági művelet egyfajta támasztéka, így csak annál rentábilisabb lesz. Ma sok üzleti megállapodás a század becstelenségét viseli, nem úgy, mint valaha, mikor a becstelenség még választott életforma volt – a mainál persze jóval szűkebb körben.

Ahogy nőnek a promóciós-ellenőrző hálózatok, amelyek feladata kijelölni és megtartani a piac kizsákmányolható szektorait, úgy növekszik azoknak a személyes szolgáltatásoknak a száma is, amelyek egyszerűen járnak a legnaprakészebbeknek, akik ráadásul maguk sem tagadták meg a segítséget, és ezek nem is mindig rendőrök vagy az államérdek és az állambiztonság őrei. A funkcionális bűntársságnak nincsenek térbeli vagy időbeli korlátjai, mivel hálózatainak megvan minden eszköze a hála és a hűség érzetét kelteni, amelyek sajnálatos módon mindig is oly ritkák voltak a polgári kor szabad tevékenységében.

Az ember mindig tanul valamit az ellenfelétől. Azt kell hinnünk, hogy még az államférfiak is olvasták a fiatal Lukács megjegyzéseit legalitás és illegalitás fogalmairól, mikor a tagadás új generációjának röpke feltűnésével kellett szembenézniük – Homérosz mondta: “az emberek a maguk generációjában olyanok, mint a falevelek”. Azóta, csakúgy, mint mi magunk, az államférfiak is felhagyhattak azzal, hogy mindenféle ideológiával fárasszák magukat e kérdésben, a spektakurális társadalom gyakorlata sem kedvez többé az ilyen típusú ideológiai illúzióknak. Mindünkkel kapcsolatban az a végkövetkeztetés vonható le, hogy gyakran már csak azért sem állapodhattunk meg egyetlen illegális tevékenységben, mert jó párral rendelkeztünk.

XXVII.

Thuküdidész “A peloponnészoszi háború VIII. könyvének 66. fejezetében”♦ mond valamit egy másik oligarchikus konspiráció üzelmeivel kapcsolatban, aminek nagyon is sok köze van a mi helyzetünkhöz:

“S még a felszólalók is az ő embereik voltak, akik mondanivalójukat előre megbeszélték maguk közt. S a tömegből sem szólalt fel senki ellenük, félelemből, s látva, hogy mennyien vannak. Ha pedig valaki mégis megkockáztatta a tiltakozást, azt valamilyen alkalmas módon azonnal eltették láb alól, anélkül, hogy a tettesek után nyomoztak, vagy a gyanúsakat törvény elé állították volna. Így azután a nép meghúzta magát, s annyira erőt vett rajta a rémület, hogy még az is szerencsének tartotta, aki egy szót sem szólt, hogy nem csapott le rá az erőszak. S mivel az összeesküvők számát sokkal nagyobbnak képzelték a valóságosnál, az embereket csüggedés fogta el, s a város nagysága miatt, és mivel nem ismerték egymást, nem állt módjukban kideríteni a valóságot. Éppen azért az is lehetetlenné vált bárki számára, hogy elpanaszolja valakinek az őt ért sérelmeket, tanácsot kérve a megtorláshoz, mert vagy egy ismeretlennek mondhatta el a panaszát, vagy olyan ismerősének, akiben nem lehetett megbízni. Végül a néphez tartozók találkozáskor mind olyan gyanakodva nézték egymást, mintha a másiknak is része lett volna a történtekben. S valóban, akadtak olyanok, akikről soha senki sem hitte volna, hogy egyszer majd az oligarchiát támogatják”. [20]

Ha a történelem valaha is visszatér még hozzánk e napfogyatkozás után – olyan tényezők függvénye ez, amelyek egyelőre harcban állnak, és ennek a harcnak a végkimenetelét senki sem képes teljes biztonsággal megjósolni -, ezek a Kommentárok még hasznára lehetnek annak, aki meg kívánja írni a spektákulum történetét. A spektákulum kialakulása kétségkívül századunk legfontosabb eseménye, ugyanakkor olyan esemény, amelynek magyarázatával a lehető legkevesebbet látszanak gondolni. Más körülmények között talán megelégedhettem volna a témában írott úttörő munkámmal, s másokra hagytam volna a folytatás gondját. A jelen történelmi pillanatban azonban úgy tűnt, senki más nem folytatta volna.

XXVIII.

A promóciós-ellenőrző hálózatokból észrevétlenül siklunk át a felügyeleti-dezinformációs hálózatokba. Régebben az ember csakis a létező rend ellen konspirált. Manapság mellette konspirálni lett olyan mesterség, amely rohamléptekkel fejlődik. A spektakuláris uralom alatt az emberek azért konspirálnak, hogy fenntartsák, és hogy biztosítsák azt, amit az uralom a maga számára egészségesnek ítél. Ez a konspiráció része a működésének.

A különféle jövő-forgatókönyvekhez alkalmazkodva már történnek előkészületek egyfajta preventív polgárháborúhoz: “speciális egységek” alakulnak különböző helyi bevetésekre, az integrált spektákulum szükségletei szerint, így, a legrosszabb eshetőségekre számítva, kidolgozásra került egy taktika, amelyet szellemesen “Három Kultúra” taktikának neveznek – utalván egy bizonyos mexikói tér nevére[21] -, jóllehet, ezúttal majd nem lesz kesztyű a kézen, és még a felkelés napja előtt alkalmazzák. Ahhoz persze, hogy az indokolatlan gyilkosság megfelelő kormányzati módszer lehessen, az ilyen szélsőséges eseteken túl nem szükségszerű, hogy sokakat érintsen, vagy túl nagy gyakoriságra tegyen szert: ha mindenki tudja, hogy fennáll a lehetősége, éppen eléggé bonyolítja a számításokat igen nagyszámú területen.♦ Arra sincs szükség, hogy a gyilkosság intelligens módon szelektív legyen, ad hominem. Az eljárás teljességgel véletlenszerű alkalmazása esetleg jobb eredményre vezet.

Megnyílt tehát a lehetőség, hogy egyberendezzék egyfajta kitenyésztett társadalomkritika töredékeit. Az ilyen kritikát többé nem bízzák egyetemi emberekre vagy médiaszakértőkre, mert őket, és túlontúl is hagyományos hazugságaikat, immár célszerűbbnek látszik távol tartani. Újfajta, új módon bevezetett és kihasznált kritika lesz ez, más típusú, jobban képzett szakemberek kezében. Meglehetősen bizalmas jelleggel kezdenek megjelenni anonim, vagy ismeretlenek által jegyzett, rendkívül intelligens szövegek – e taktikát egyébként nagyban segíti, hogy mindenki tud mindent a spektákulum bohócairól, így az ismeretlenek tűnhetnek éppen a legtiszteletreméltóbbnak -, nem egyszerűen olyan témák kapcsán, amelyek sosem buktak még fel a spektákulum felszínére, de ráadásul olyan érvekkel, amelyek frappánsságát csak erősíti az abból származó, kiszámítható eredetiség, hogy meg sosem használták őket, bármilyen egyértelműnek is tűnnek. Ez a gyakorlat szolgálhat egyfajta első fokú beavatásként olyan, tisztább fejű intellektusok  besorozásánál, akik utóbb, ha megfeleltek, több felvilágosítást kapnak a lehetséges következményekről. Ami tehát némelyek számára a karrier első lépcsőfoka lesz, az a többieknek – az alacsonyabb besorolást kapóknak – az első lépés a csapdába, amely bezárul körülöttük.

Bizonyos esetekben arról van szó, hogy olyan kérdések körül, amelyek a közvélemény megosztásával fenyegetnek, kialakítanak egy másképp kritikus pszeudo-vélekedést. Az így feldobott két ellentétes vélemény között – egyik sem alkalmazkodik a spektákulum nyomorúságos konvencióihoz – a bamba ítélet az idők végezetéig ingadozhat, a két vélemény pedig bármely pillanatban újra ütköztethető, amikor csak erre szükség mutatkozik. Leggyakrabban valami általános diskurzusról van szó, valami olyasmi körül, amit a médiák elhallgatnak. Az ilyen diskurzus akár nagyon kritikus is lehet, néhány ponton kifejezetten intelligens, jóllehet, mégis furcsa mód talajtalan marad. A témákat és a kulcsszavakat mesterségesen választják, kritikára programozott számítógépek segítségével. Van ezekben a szövegekben valami nehezen megfogható, de annál jelentősebb űr: mindig, abnormális módon hiányzik a perspektíva enyészpontja.♦ Olyanok, mint régi, híres fegyverek replikái, ahol éppen csak a kakas hiányzik. Szükségszerűen kritika ez, amely sok dolgot meglehetősen világosan és pontosan lát, maga azonban félreáll. No, nem mintha valamiféle részrehajlás-mentességet játszana el, hisz éppen arra van szükség, hogy elhitesse nagyon is odacsap – de anélkül teszi, hogy bármikor is szükségét érezné felfedni, mi volna az ügy, azaz, hogy elárulja, még ha mögöttesen is, hogy honnan jött, és merre akar tovább menni.

Az ilyen zsurnalizmus ellenes hamis kritikához csatlakozik a szóbeszéd szervezett gyakorlata, amelyről tudni, hogy eredetileg egyfajta feketepiaci mellékterméke a spektakurális információnak – mivelhogy♦ mindenki érzékeli, legalább halványan, az utóbbi csalóka természetét, és csak annyira bízik benne, amennyire az megérdemli. A szóbeszéd kezdetben babonás, naiv, önmérgező dolog volt. Újabban azonban a felügyeleti rend elkezdett olyan személyeket elhelyezni az emberek között, akikről feltételezhető, hogy az első jelre elindítják a rend számára éppen hasznos szóbeszédet. Eldöntötték tehát, hogy egy csaknem harmincéves, eredetileg amerikai reklámszociológusok által kidolgozott elmélet megfigyeléseit átültetik a gyakorlatba. ♦Az elmélet szerint vannak olyan egyének, akiket, mint egyfajta “pacemakereket”, a környezetükben élők ösztönösen követnek és utánoznak;♦ esetünkben persze a spontaneitástól elmozdulunk a gyakorlottság felé. Ma már költségvetési vagy költségvetésen kívüli forrásokat is mozgósítanak az ilyen, nagyszámú kisegítő személyzet alkalmazásara, a közelmúlt specialistái – egyetemi emberek, mediális szereplők, szociológusok és rendőrök – mellett. Azt hinni, hogy a múltban ismert modelleket továbbra is mechanikusan alkalmazzák, épp olyan tévedésekhez vezet, mint a múlt általános nem ismerete. “Róma már nem Rómában van”[22], a maffia pedig nem bűnbanda. A felügyeleti és dezinformációs szervek tevékenysége ugyanolyan kevéssé hasonlít az egykori rendőrök és besúgók – mondjuk a Második Császárság zsandárjai és rendőrei – munkájára, mint ahogyan a mai titkosszolgálatok sem emlékeztetnek a hadvezetés 1914-es “Deuxieme Bureau”-jára.

Miután a művészet halott, tudjuk, mi sem könnyebb, mint rendőröket művészeknek álcázni. Mikor a leporolt neo-dada utolsó imitátorainak megengedik, hogy a médiában prédikáljanak, illetve, hogy kicsit maszatoljanak a közpaloták díszítésén, mint a szemétkirályság udvari bolondjai, beláthatjuk, hogy ezzel egy időben az állami lobbihálózatok ügynökei és kisegítő személyzete számára is biztosított a kulturális álca lehetősége. Ugyanolyan gyorsan nyitnak üres múzeumokat vagy álkutató-központokat egy-egy nemlétező személy életműve gondozására, mint ahogy összefabrikálják az újságíró-rendőrök, a történész-rendőrök, illetve a regényíró-rendőrök előmenetelét. Arthur Cravan vélhetőleg ezt a világot látta eljönni, mikor így írt Maintenant (“Most”) című művében: “Hamarosan már csak művészek fognak sétálni az utcán, és értelme sem lesz fáradozni, hogy akár egyetlen embert is találjunk”. Erre utal a párizsi vagányok leporolt, régi szellemessége is: “Üdvözlet a művész uraknak! Bánja fene, ha tévednék”.[23]
Mióta olyanok a dolgok, amilyenek, olyasmit is láthatunk, hogy a legmodernebb, azaz a legjobb kereskedelmi terjesztő hálózattal rendelkező kiadók kollektív szerzőket alkalmaznak. Mivel álneveik autenticitásáért csak az újságok szavatolnak, szerzőink cserélgetik őket, együttműködnek, váltják egymást, új mesterséges agyakhoz folyamodnak. Feladatuknak tekintik, hogy hangot adjanak a kor stílusának és a korszellemnek – persze nem a személyiségük révén, hanem parancsra. Akik azt hiszik, valódi, független irodalmi egyéni vállalkozókról van itt szó, azok akár arról is bölcsen biztosíthatnának minket, hogy Ducasse szörnyen összeveszett Lautréamont grófjával, hogy Dumas nem Maquet, és hogy mindenekelőtt nehogy összekeverjük Erckmannt Chatriannal, Censier és Daubenton pedig már nincsenek beszélő viszonyban[24]. Jobb lenne azt mondani, hogy az ilyen modern szerzők Rimbaud-t akarták követni, már ami azt illeti, hogy „Én – az mindig valaki más”. [25]
A spektakurális  társadalom egész történelme azért kiált, hogy a titkosszolgálatok játsszák benne a központi szerepet, mivel az ilyen  társadalom jellemvonásai és végrehajtó eszközei leginkább bennük összpontosulnak. Ezen túlmenően, szerény címük – a “szolgálat” – ellenére, mindinkább az ő dolguk dönteni  e társadalom általános érdekeivel kapcsolatban. Nincs itt szó abúzusról, hiszen hűen kifejezik a spektákulum századának mindennapi erkölcseit;♦ így menekül jó széllel megfigyelő és megfigyelt a határtalan vizeken. A spektákulum győzelemre vitte a titkot, és egyre inkább átveszik fölötte az irányítást.♦ A titoktartás specialistái, mely csoport, vigyázzunk, nem pusztán az állami ellenőrzés alól különböző mertékben függetlenedett hivatalnokot jelenti, tehát nem csak a hivatalnokokat.

XXIX.

Az integrált spektákulum működésének egyik általános törvénye, legalább azok számára, akik irányítják, hogy itt mindent meg kell tenni, amit meg lehet. Azaz, be kell vetni minden új eszközt, kerüljön, amibe kerül. Az új eszközpark lesz mindenütt a rendszer célja és motorja, és az egyetlen dolog, amely jelentősen befolyásolhatja a haladását, minden olyan esetben, mikor a működtetésnek nincs egyéb indoka. A társadalom tulajdonosainak elsődleges szándéka fenntartani egy bizonyos “társadalmi viszonyt az egyes emberek között”, de ugyanakkor foglalkozniuk kell e társadalom szakadatlan technológiai megújításával is, ez az egyik kötelezettség, amelyet az örökségükkel kaptak. E törvény ugyanúgy érvényes tehát azokra a szolgálatokra is, amelyek az uralmat védelmezik. Ha egy eszközt kifejlesztettek, akkor alkalmazniuk is kell, és alkalmazása megerősíti azon feltételeket, amelyek az ilyen alkalmazásnak kedveztek.♦ Így lesz a sürgősségi eljárásból mindennapos eljárás.

Úgy lehet, a spektákulum koherenciája a forradalmárokat igazolta, mivel világossá vált, hogy annak legapróbb részletét sem lehetséges megreformálni az egész lebontása nélkül. De ugyanez a koherencia vissza is szorított minden szervezett forradalmi irányzatot, elnyomván a társadalmi élet azon területeit, ahol úgy-ahogy kifejezésre juthattak volna a szakszervezetektől az újságokig, a városoktól a könyvekig. Ezzel egy időben ki lehetett pellengérezni mindazt a hozzá nem értést, meggondolatlanságot, amelyet e mozgalmak a lehető legtermészetesebb módon magukban hordoztak. Végül, ez a koherencia könnyedén képes kiküszöbölni vagy éppen megvenni az esetleges egyéni kivételeket

XXX.

A felügyelet a mainál jóval veszedelmesebb is lehetne, ha az abszolút, totális ellenőrzésre való törekvésében nem jutott volna el arra a pontra, ahol már a saját fejlődése gördít akadályokat az útjába. Az egyre növekvő számú egyénről begyűjtött információtömeg ellentmondásba kerül az elemzéshez rendelkezésre álló idővel és szellemi kapacitással – vagy egyszerűen az adott információ relevanciájával. Az anyag bősége arra kényszerít, hogy azt minden szinten summázzák;♦ így sok elvész belőle, és még a maradékot is túl sok végigolvasni. A felügyelet és a manipuláció vezérlese nem egységes. Végeredményben mindenütt az osztalékért folyik a harc, egyben tehát a létező társadalom egyik vagy másik lehetőségének megkülönböztetett fejlesztéséért, az összes többi lehetőség kárára, melyek mindazonáltal, nem lévén jobbak a deákné vásznánál, ugyanolyan tiszteletre méltóként kezelendők.

Az ember már csak a játék kedvéért is küzd .Minden tartótiszt hajlik rá, hogy túlértékelje mind a saját ügynökeit, mind az ellenlábasait, akikkel foglalkozik. Jelenleg minden ország, nem említve a számos államok feletti szövetséget, megszámlálhatatlan rendőri és kémelhárító szolgálattal, állami vagy félállami titkosszolgálattal rendelkezik. Van nagyon sok olyan magánszervezet is, amelyek dolga felügyelet, védelem és nyomozás. A nagy multinacionális társaságoknak természetesen megvannak a maguk szervezetei, de ugyanígy egyes, akár kisebb állami vállalatoknak is, amelyek mindazonáltal saját, külön politikát folytatnak nemzeti, de néha nemzetközi szinten is. Látni például, amint egy nukleáris ipari csoport és egy olajipari csoport egymásnak feszül, jóllehet, mindkettő ugyanazon állam tulajdonában van, sőt, dialektikus módon összefűzi őket a közös cél, hogy a kőolaj világpiaci árát magasan tartsák. Az egyes ipari biztonsági szolgálatok mindent megtesznek, hogy “otthon” ne legyen szabotázs, ugyanakkor érdekük, hogy a riválisuknál  igen;♦ aki sokat fektetett egy tengeralatti alagút építésébe, szeretne többet tudni a kompjáratok veszélyeiről, és lefizethet nehézségekkel küzdő újságokat, hogy azokat az első adandó alkalommal, gondolkodás nélkül megszellőztessék;♦ aki pedig a Sandozzal konkurál, azt teljesen hidegen hagyják a Rajna-völgy karsztvizei. Ami titok, azt titokban kell felügyelni, így minden egyes szervezet, amely rendkívül érzékeny szövetséget alkot a többivel az államérdek vonzásában, egyfajta értelmetlen hegemóniáért küzd, a saját szakállára. Mert az értelem oda, ha elvész a felismerhető középpont.

A modern társadalomnak, amely egészen 1968-ig sikert sikerre halmozott és meg volt győződve a felé sugárzó közszeretetről, le kellett mondania az álmairól;♦ szívesebben veszi, ha félnek tőle. Jól tudja, hogy “ártatlansága nem tér többé vissza”[26]. ♦A titkos hálózatok, titkos felvetések és akciók egyre növekvő átfedésével, illetve gyors integrációjukkal a gazdaság, a politika és a kultúra minden ágába, a létező rend melletti összeesküvések ezrei gubancolódnak össze és harcolnak egymással mindenfelé. A megfigyelés, a dezinformáció és a különböző titkos üzelmek keveredése egyre nagyobb a társadalmi élet minden területén. Mivel az általános összeesküvés úgy besűrüsödött, hogy már szinte nem lehet nem észrevenni, egyes ágai kezdenek egymás útjában állni, egymást zavarni, mivel már a piori összeesküvők sem tudják, valójában miért is figyelik egymást, véletlenszerűen egymásba ütköznek, és nem tudják teljes biztonsággal felismerni a másikat. Ki figyel kit ? Ki látszik a megbízónak? És ki az valójában? Az igazi befolyás rejtve marad, és a végső szándékokat csak nehezen lehet kikövetkeztetni, megérteni pedig szinte soha. Egyrészt senki sem lehet biztos abban, hogy éppen nem csalták-e lépre vagy nem manipulálták-e, de♦ az is csak nagy ritkán tudhatja, hogy sikert ért-e el, aki a szálakat mozgatta. Egyébiránt, még a sikeres manipulátor sem lehet biztos benne, hogy megfelelően tűzte-e ki a stratégiai célt;♦ így az esetleges taktikai sikerek is hatalmas erőket vihetnek be az alagútba.

Egy-egy, láthatólag közös célt követő hálózaton belül az egyes részhálózatok kénytelenek figyelmen kívül hagyni a többi részhálózat összes feltevését és következtetését, nem beszélve az egészet irányító mag feltevéseiről és következtetéseiről. Az ismert tény, hogy a megfigyelt alanyokkal kapcsolatos bármely információ tökéletesen légből kapottnak bizonyulhat, súlyosan meghamisítottnak, avagy helytelenül értelmezettnek, nagyban bonyolítja és teszi bizonytalanná a vizsgálóbiztosok számításait, mert ami elegendő ahhoz, hogy valakit elítéljenek, ahhoz meg kevés, hogy az illetőt kiismerjék vagy felhasználják. Miután az információforrások egymás riválisai, a ferdítések is azok.

A hatalomgyakorlás ilyen feltételeiből kiindulva beszélhetünk a felügyelet csökkenő jövedelmezőségéről – mivel egyre inkább a társadalmi lét teljességét célozza, ennek függvényében növeli személyzetét és eszközparkját. Mert itt minden egyes eszköz törekvése és dolga, hogy céllá váljon. A felügyelet magát felügyeli, és maga ellen konspirál.
A legfőbb aktuális ellentmondás végül az, hogy egy hiányzó részhalmazt felügyel, abba szivárog be, azt befolyásolja az,♦ amely, úgymond, a társadalom felforgatására tör. De ugyan hol látni ma felforgatást? Annyi bizonyos, hogy a feltételek soha eddig nem voltak még ennyire súlyosan forradalmiak, de evvel csakis a kormányok gondolnak. A tagadást oly tökéletesen szellemtelenítették, hogy már régen szertefoszlott. Emiatt ma csak homályos, bár annál nyugtalanítóbb fenyegetést jelent, a felügyelet pedig elveszítette vele a kedvenc működési terepét. A felügyelet és az intervenció erőit éppen az elkötelezettségüket meghatározó jelenlegi szükségszerűségek vezetik magának a fenyegetésnek a területére, hogy már előre leküzdjék azt. Ezért áll a felügyelet érdekében, hogy maga szervezze meg a tagadás pólusait, amelyeket azután kitanít – s immár nem pusztán a spektákulum hitelét vesztett módszereivel -, hogy így ne csak a terroristákat, de a teóriákat is manipulálhassa.

XXXI.

(… – szkennelési hiba) menyekhez igazodjék. Akarjunk, mikor tudunk, mert az alkalom és az idő senkire sem vár “[27]

[Baltasar Gracián, a történelmi idő nagy ismerője, a L’Homme de cour-ban nagy relevanciával mondja: „Akár a cselekvést, akár a beszédet, mindent az idővel kell mérni. Akarni kell, amikor csak lehet; mert sem az évszak, sem az időjárás nem vár senkire”. – G FORDÍTÓ]
Omar Khajjám már kevésbé optimista: “Hogy világosan szóljunk, talányok nélkül – Sakkfigurák vagyunk az Ég kezében – Játszanak velünk a Lét tábláján – Majd egyenként visszatérünk a Nemlét dobozába”.♦♦

XXXII.

A Francia Forradalom nagy változásokat hozott a háború művészetében. Clausewitz e tapasztalatot követően adhatta híres meghatározását, mely szerint a taktika a különböző erők bevetése az egyes csaták megnyerése érdekében, míg a stratégia a különböző győzelmek bevetése a háború céljainak eléréséhez. Európa azonnal és hosszú időre az eredmények igájába került. A változások azonban csak később nyertek elméleti megfogalmazást, ráadásul igen egyenetlen alakulást követően. Először a pozitív vonásokat értékelték, amelyeket közvetlenül a mély társadalmi átalakulás hozott magával, a hatalmas hadsereg lelkesedését és mobilitását – a katonák a földből éltek, s így viszonylag független voltak az élelmiszerraktáraktól és az utánpótlást szállító szekérkaravánoktól. E gyakorlati elemeket utóbb hasonló elemek hadrendbe állításával egyensúlyozta ki az ellenséges oldal:♦ a francia seregek Spanyolországban egy másik nép lelkesültségébe ütköztek, Oroszország nem táplálta őket, a felemelkedő Németország pedig jóval hatalmasabb haderőt állított ellenük. Pedig a radikális újdonság a francia taktikában, amelyre Bonaparte a stratégiáját építette – utóbbi abban állt, hogy mintegy előre vetette be a győzelmeket, mintha hitelre vette volna őket:♦ az egyes manővereiket és azok variánsait kezdettől egy-egy olyan győzelem következményeként dolgozta ki, amelyet még el sem ért -, abból is eredt, hogy erőnek erejével szakítottak a hamis gondolatokkal. Valójában egyszerre voltak kénytelenek szakítani velük és találták meg az eszközöket, a fent említett többi újítás szerencsés egybeesésének köszönhetően, hogy meg is valósítsak a szakítást. A sebtében kiképzett francia katonák ugyanis képtelenek lettek volna vonalban harcolni, azaz soraikat megtartva parancsra tüzelni. Ezért laza rendben vetettek be őket, és belátásuk szerint tüzeltek felvonulás közben. És valóban, az ötletszerű tüzelés bizonyult az egyetlen hatékony eszköznek a kor hadászatában, amely döntően a puskatűz pusztító erejére épült. Mégis, az éppen lezárult század katonai elmélete kategorikusan elvetette e következtetést, és a kérdést még csaknem egy további évszázadon át vitatták, minden gyakorlati bizonyíték, illetve a fegyverek lőtávolságának és a tüzelés sebességének folyamatos növekedése ellenére.

A spektakurális uralom kialakulása is olyan mély társadalmi változás, amely gyökeresen átformálta a kormányzás művészetét. E sommás megállapítás, melynek igazsága jól lemérhető a gyakorlati eredményekből, még nem kapott átfogó elméleti kifejtést. Hiába vesztik érvényüket mindenütt a régi előítéletek, válik feleslegessé az elővigyázatosság, a régi korok skrupulusainak maradványai még számos vezetőt meggátolnak, hogy belássák, amit a gyakorlat hozott magával és igazol nap mint nap. Nem csak alattvalóikkal hitetik el, hogy lényegében még mindig abban a világban laknak, amelyet felszámoltak körülöttük, de áldott következetlenséggel időnként ők is oda képzelik magukat. Néha úgy vélik, hogy az elnyomott valóság egy-egy részlete megmenekülhetett előlük, így azt továbbra is számításba kell venniük. Ez a késedelem nem állhat fenn sokáig. Akinek ilyen messze sikerült eljutnia minden fáradtság nélkül, az nem érheti be ennyivel. Ne higgyük, hogy a létező hatalom berkeiben sokáig megmaradhatnak, egyfajta archaizmusként, azok, akiknek nem sikerült elég gyorsan és elég plasztikusan megérteni az új játékszabályokat, a saját játékuk barbár nagyszerűségét. A spektákulum sorsa bizonyosan nem az, hogy valami felvilágosult abszolutizmusba fusson ki.
Azt a végkövetkeztetést kell levonnunk, hogy az uralom érdekképviseletére, illetve főképp a védelmére beszervezett kaszt a közeljövőben elkerülhetetlenül átfogó személyi változások elébe néz. A kérdés hordereje miatt bizonyos, hogy a hírt nem közvetíti majd a spektákulum. Úgy fog megjelenni, mint a villám ha már becsapott. Az őrségváltás, amely betetőzi a spektakurális idők művét, igen diszkréten és konspiratívan zajlik majd – még ha a hatalom legbelsőbb köréit érinti is. Azokat emeli be, akik osztoznak a központi igényben, hogy világosan tudják, miféle akadályokat küzdöttek már le, és mire képesek még.

XXXIII.
Sardou mondja az alábbiakat is: “Hiába az alanyra vonatkozik, hiábavaló♦ a tárgyra, haszontalannak azt nevezzük, ami senkinek sincs hasznára. Hiába dolgoztunk, ha nem értünk el sikert, ha időt és fáradságot vesztegettünk el, a munkánk hiábavaló volt, ha azt rosszul végeztük, s így nem értük el a kitűzött célt. Ha nem érem el a céljaimat, hiába dolgoztam, haszontalanul vesztegettem az időmet és az energiámat. Ha az elvégzett munkám nem az általam elvárt eredményt hozza, ha nem teljesülnek a céljaim, hiába dolgoztam, azaz haszontalan dolgot cselekedtem.
Arra is azt mondjuk, hogy valaki hiába dolgozott, ha a munkájáért nem részesült fizetésben, vagy ha a munkáját nem fogadták el, mivel ilyen esetben a munkás ideje és energiája elvesztegetett idő és energia. Ugyanakkor mindez nem mond semmit az adott munkáról, amely egyébként igen értékes lehet”.

(Párizs, 1988. február – április)

 

JEGYZETEK

(A francia eredeti nem tartalmaz hivatkozásokat. Az M.I .jelzetű lábjegyzetek Malcolm Imrie angol fordításából származnak.)

[1]  Az eredeti  Szun-ce (Ping-fa)♦ cím Tőkei Ferenc fordításában (Balassi Kiadó 1995). Az idézett részletet, melyet Debord a mű J.I. Amiot féle (1782) és francia fordításából vett,  sem a Tőkei féle fordítás, sem a többi hozzáférhető magyar fordítás (Édes Bálint, Göncöl Kiadó, 1996; Tokaji Zsolt, Terebess Collection, 1997) nem tartalmazza, ezért itt franciából voltam kénytelen fordítani.

[2] Arab közmondás a XIV. századból (M. I.)

[3] omerta (nápolyi dal ) – a maffia tevékenységével kapcsolatos hallgatási kötelezettség.

[4] Karl Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája.
Marx-Engels válogatott művek,  Kossuth Kk, 1963, 339.

[5] Ibid 339

[6] Ibid 309

[7] itt kb. megtértek – olasz.

[8] Az eredetiben On nous siffle et l on sait pour qui sont ces structures.
Debord “Racine: Andromache”-jának egyik híres sorával játszik (V. felvonás, 3. kép). “Pour qui sont ces serpents qui sifflent sur vos têtes”. (M. I.)

[9] 1984-ben egy Poitiers-i kórházban vélhetően szakmai feltékenységtől vezetve az elkövetők Dr. Archambeau néhány páciensének halálát okozták a műtéteket követően azzal, hogy megcseréltek az oxigén és a nitrogén adagolást. Az újraélesztés során Archambeaut végül minden vád alól felmentették, de a valódi tettesek nem kerültek törvény elé.  (M.I.)

[10] Électricité de France – Francia Elektromos Művek.

[11] Marx definíciója.

[12]  Utalás Victor Hugo L’ Expiation c.  versére,  melyben Napóleon látván, hogy a Waterloo-i csata vesztésre áll, a Császári Gárdát küldi a csatamezőre. (M.I.)

[13] Francia “analphabetisme – illettnsme” fogalompárnak nincs beszédes köznyelvi magyar megfelelője, ezért itt az angol fordításban szereplő “literacy- language difficulties” megközelítés logikáját követtem.

[14] Guy Debord:  A spektákulum társadalma. Budapest  MTA Művészettörténeti Kutatóintézet – Balassi Kiadó  2006.

[15] Ludwig  Feuerbach: A  kereszténység lényege. Budapest Akadémiai Kiadó  1967. Fordította: Tímár Ilona. Idézi G. D. innen: A spektákulum társadalma.  Budapest  MTA Művészettörténeti Kutatóintézet – Balassi Kiadó  2006.

[16] GAL: Grupo Antiterroristas de Liberacion (Terroristaellenes Felszabadítási Csoport).

[17]   “home is the pirate, home from the sea”. Utalás Robert Louis Stevenson Requiem-ére. Ezen felül Debord saját közlése, hogy a tolvaj, akinek már nem kell többé lopnia, nem más,  mint Francois Besse, Jacques Mesrine egykori bűntársa, aki nyomtalanul tűnt el a Rue Montmartre 146. sz. alól (ma a Cafe Chope du Croissant helye), 1914. július 31-én.  (M.I.)

[18] Itt intelligence – hírszerzés értelemben is.

[19] Edgar Allan Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság. Pásztor Árpád fordítása.

[20] Európa Kiadó, 1986; Muraközy Gyula fordítása.

[21] 1968. október 2-án a rendőrség tüzet nyitott a Plaza de las Tres Culturas terén tüntető diákokra Mexico City-ben, sokukat megölték. Az ezt megelőző éjszakán legalább további ötven diák halt meg az egyetemi sztrájkgyűlések elleni rendőri támadásokban.  (M.I.)

[22] Idézet Racine: Mithridatész c. drámájából: „Róma nincs Rómában, de mindenütt van, ahol én vagyok”. (M.I.)

[23] Eredetileg: “Salut, les hommes! Tant pis si je me trompe.” (Üdvözletem az uraknak! Bánja fene, ha tévednék.) (M.I.)

[24] Isidor Ducasse Lautreamont grófjának valódi neve. Auguste Macquet (vagy Maquet) történész, az idősebb Dumas egyik legfontosabb munkatársa volt. Emilé Erckmann és Alexandre Chatrian (1822-99 ill. 1826-90) több regényt és drámát írtak közösen, csaknem negyven éven át, amelyek közül soknak helyszíne szülőhelyük, Alsace. Censier-Daubenton a párizsi metró egyik állomása. (M.I.)

[25] Arthur Rimbaud, A látnok levele, Paul Demenynek címezve, 1871. május 15. (M.I.)

[26]  Debord itt saját filmjéből, az “In girum imus nocte et consumimur igni”-ből (1978) idéz.

[27] Baltasar Grácián: Az életbölcsesség kézikönyve (288. bekezdés), Helikon Kiadó, 1984. Gáspár Endre fordítása.

 

(2014. 02. 13.)