2023. 02. 16.
1.
“A klasszikus munkásmozgalmat bármiféle illúziók nélkül kell vizsgálni, és főként figyelembe véve a változatos politikai és pszeudoteoretikus örökségeket, mindazt amit a kudarcaiktól örököltek. Ennek a mozgalomnak miközben kudarcokat élt át (Párizsi Kommün vagy az asztúriai lázadás) nyilvánvaló sikere és egyben alapvető kudarca (reformizmus az állambürokrácia létrehozása), a legígéretesebb sikerek eddig számunkra és a jövő számára.” (Szituacionista Internacionálé)
2.
A Kommün a XIX. század legnagyobb ünnepe volt. Az 1871-es tavaszi eseményeket alapul véve észrevehető a lázadás ünnepi jellege, ami a saját történelmük uralkodójává vált, nem annyira a “kormányzati” politika szintjén, mint inkább a mindennapi életük szintjén (figyelembe véve, hogy például azt, amit mindenki a saját fegyverével játszott: ők valójában a hatalommal játszottak). Tehát Marxot ebben az értelemben kell érteni mikor azt mondja “a Kommün legfontosabb társadalmi mértéke pont a létezése a cselekvésben”.
3.
Engels jegyzetét “Nézzük a Párizsi Kommünt – az volt a proletariátus diktatúrája”, komolyan kell venni azért, hogy felfedjük azt ami nem a proletariátus diktatúrája (az állami diktatúrák különböző formái, a proletariátus felett, a proletariátus nevében).
4.
Nagyon könnyű jogosan kritizálni a Kommün koherens szervezeti vázának nyilvánvaló hiányát. De a politikai apparátusok problémája sokkal összetettebbnek látszik ma számunkra mint a bolsevik típusú apparátus múltbeli örökösei számára, itt az idő, hogy a Kommünt ne csak mint a forradalmi primitivizmus ódivatúság mintájaként azokkal a hibákkal együtt, amiket könnyű lett volna megelőzni vizsgáljuk, hanem mint egy pozitív kísérletet, aminek az egész igazságát még nem fedezték fel vagy nem hajtották végre mind a mai napig.
5.
A Kommünnek nem voltak vezetői, és ez abban az időben történt amikor a vezetők szükségességének eszméje általánosan elfogadottá vált a proletár mozgalomban. Ez az ellentmondások sikereinek és kudarcainak első okainak egyike. A Kommün hivatalos szervezői hozzá nem értők voltak (Marx-szal, Leninnel és Blanquival szembe állítva őket). De másrészről éppen ezek a változatos felelőtlen “tevékenységei” ennek a pillanatnak pontosan azok amik szükségesek a forradalmi mozgalom folytatásában, a mi időnkben (még akkor is ha a körülmények korlátozzák az összes ilyen tevékenységet a tisztán destruktív szinthez – leghíresebb példája ennek az volt, mikor egy lázadónak egy burzsoá gyanúsított azt hangoztatta, hogy soha semmi köze nem volt a politikához, lázadó erre azt felelte, hogy “pontosan ezért foglak megölni!”).
6.
A tömegek általános felfegyverzésének szükségszerűsége, amely egészen a kezdetektől végig kísérte a mozgalmat kifejeződött gyakorlatilag és szimbolikusan is. Nagyjából – egészében a jog, a közakarat erőben történő kifejeződése, sem nem adta meg magát és nem is vezetett semmilyen specializációhoz. A fegyveres csoportok példás függetlenségének koordinációjuk hiányában voltak meg a szerencsétlen kihatásai: az emberi (népi) erők Versailles ostromának sem az offenzív, sem a defenzív részében nem értek el valós katonai hatékonyságot. Mindazonáltal észben kell tartani azt, hogy a spanyol forradalom – mint végső formában egy polgárháború a “köztársasági hadseregbe” való átalakulás nevében veszett el. Az ellentmondás a függetlenség és a koordináció közt úgy tűnik leginkább a korszak technikai szintjével magyarázható.
7.
A Kommün modern szóval a forradalmi urbanizáció egyetlen realitását képviseli – az élet domináns szervezeteinek megtámadása a szociális, politikai feltételekben való megértése, megtagadva bármilyen emlékmű ártatlanságának elfogadását. Bárki, aki ezt valamilyen “lumpenproletár nihilizmusra” vagy pétroleuses (gyújtogatók) felelőtlenségére degradálja meg kell mondania, hogy mit ért pozitív értéken a győztes társadalomban, és mi éri meg megtartani azt (kiderül, hogy majdnem minden). “Már minden teret elfoglalt az ellenség… Ha a megszállás megszűnik, bizonyos zónákban autentikus urbanizáció fog megjelenni. Itt kezdődik az amit mi alkotásnak nevezünk. Ezt a modern fizika által kifejlődött pozitív üres elmélet fogja tisztázni.” (“Elementary Program of Unitary Urbanism,” I.S.)
8.
A Párizsi Kommün inkább a szokások, mint a fegyverek erejével adta meg magát (a legbotrányosabb gyakorlati példája ennek az volt, hogy megtagadták a tüzérség bevetését, vagy hogy elfoglalják a Francia Nemzeti Bankot, amikor kétségbe esett pénzhiánnyal küszködtek. A Kommün létezése alatt a párizsi bank versailles-i területként maradt meg, ami semmi más nem védett, mint néhány puska, a lopás és a tulajdon mítosza. Más ideologikus szokások miden tekintettben épp olyan katasztrofálisnak bizonyultak (jakobinusok lázadása, barikádok defetista stratégiája 1848 emlékében stb.)
9.
A Kommün megmutatja, hogy azok akik megvédik a régi világot mindig hasznot húznak, egyik vagy másik pontból, a forradalmárok bonyolultságából, és végül is azokból akik kitalálják a forradalmat és akikről kiderül, hogy még mindig úgy gondolkodnak mint a védők. Így a régi világ ellenségei között tartja meg alapjait (ideológia, nyelv, szokások, ízlés), és arra használja őket, hogy visszaszerezze az elvesztet területeit (csak a forradalmi proletariátusnak természetes cselekvésben való gondolkodás kerülheti el visszavonhatatlanul: Adó Irodák lángokban álltak.) A valódi “ötödik oszlop” áll és a forradalmárok fejében van.
10.
A gyújtogatók története – akik a Kommün utolsó napjai alatt Notre-Dame-ot mentek elpusztítani, csak azért, hogy szembe találják magukat a Kommün művészeinek felfegyverzett csapatával, a közvetlen demokrácia provokatív példájaként. Ezen felül megmutatja, hogy a problémákat a tanácsok hatalmának szemszögéből kell megoldani. Ezeknek a művészeknek joguk volt-e megvédeni a katedrálist az örökös esztétika jegyében- és végső elemzésként a múzeumi kultúra jegyében – míg más emberek úgy akarták kifejezni magukat ott és akkor, hogy ezt a pusztítást a társadalomhoz viszonyuló abszolút dacként szimbolizálják, amely a győzelem pillanatában azon voltak, hogy rábízzák teljes életüket a csendre és a feledésre? A Kommün művész partizánjai, akik specialisták voltak, máris az elidegenedés elleni küzdelem extrém formájával kerültek konfliktusba. A Kommünárokat meg kell kritizálni azért mert nem mertek válaszolni az erő totális terrorjára fegyvereik totális terrorjával. Mindez azt mutatja, hogy azokat a költőket, akik abban a pillanatban tényleg kifejezték a Kommün lényeges költészetét simán félreállították. A tömegek befejezetlen tevékenységek által lehetővé tették, hogy a kísérleti akciók pusztán “atrocitássá” váljanak, és az emlékeit cenzúrázzák. Felidézzük Sain-Just észrevételét, aki így szólt: “Azok, akik csak fél forradalmat csinálnak saját sírjukat ássák meg”, ez egyben megmagyarázza az ő hallgatását is.
11.
Azok a teoretikusok, akik azzal magyarázzák ennek a mozgalomnak a történetét, hogy az isteni mindent tudás nézőpontjára helyezik magukat – ez a szemlélet a klasszikus regényírókat jellemezte – könnyen be tudják bizonyítani, hogy a Kommün eleve kudarcra volt ítélve, és nem valósulhatott meg. Elfelejtik azonban azt, hogy azoknak akik ezt valójában megélték a végrehajtás a saját kezükben volt.
12.
A Kommün vakmerőségét és leleményességét nyilvánvalóan nem a mi időnkkel való kapcsolatba kell nézni, hanem saját idejének intellektuális, morális és politikai attitűdjének az összes közös vállalás szolidaritásának szempontjából, ami darabokra szedte. Ugyanígy a jelenleg uralkodó felfogások mély szolidaritása képet ad nekünk arról a leleményességről, ami ma egy hasonló robbanáskor várható.
13.
Azt a szociális háborút, aminek a Kommün csak egy pillanata volt, még ma is vívják (bár a felületes feltételei jelentősen megváltoztak). “A Kommün öntudatlan tendenciáinak tudatossá tétele” (Engels) ez a feladat, ennek még el kell hangoznia.
14.
Franciaországban kb. húsz évig a baloldali keresztények és a sztálinisták egyetértettek a német-ellenes nemzeti frontjuk emlékében, és abban hogy a Kommünben kifejezzék a nemzeti zavarodottság és sértett patriotizmus elemét. (A jelenlegi sztálinista vonal szerint “francia emberek jobb kormányzást kérvényeztek”, és végső soron kétségbe esett lépésre kényszeríttette őket a burzsoázia csalóka és hazafiatlan árulása.) Azért, hogy megcáfoljuk ezt a kegyes értelmetlenséget elég lenne megnézni azt a szerepet amit azok a külföldiek játszottak akik a Kommünért harcoltak. Marx szerint a Kommün volt az elkerülhetetlen csata, és ez volt “pártunk” 23 éves európai harcának csúcsa.
1962. március 18.
(2014. 02. 13.)