HÉCTOR REYES: AZ ÁLLAMKAPITALIZMUS KRÍZISE

2017. 08. 08.

HÉCTOR REYES: AZ ÁLLAMKAPITALIZMUS KRÍZISE

2017.08.08

Héctor Reyes: Az államkapitalizmus krízise[1]

A kubai forradalom 1959-ben mérföldköve volt az Egyesült Államok uralma ellen vívott hosszú harcnak Latin-Amerikában. 1961-ben Puerto Ricóban a forradalom inspirálta az MPI (Movimiento pro Independencia – Függetlenségi Mozgalom) megalakulását az amerikai kolonizmussal szemben álló aktivisták részéről. Nicaraguában az USA által támogatott zsarnok, Anastasio Somoza ellen évekig tartó harc részvevői azt a lelkesedést érezték, hogy harcuk sikeres lehet. Egy sandinista vezető évekkel későbbi írásában kiemelte, hogy „sok ezer nicaraguai, főleg fiatalok számára, a kubai forradalom a remény újjászületését jelentette. Azt üzente számunkra, hogy egy elmaradott országban is győzhet a forradalom”.[2] Pár évvel később a kubai forradalom hatása túllépett a Karib-tenger térségén, és a világ minden részén egy forradalmi modellé vált.

Ma Kuba azonban már nem tart igényt arra a szerepre, hogy a forradalom őre legyen, és a nemzeti-felszabadító és forradalmi küzdelmek se hivatkoznak rá így, ahogy korábban megtették. Az indonéziai vagy kelet-timori felkelők nem hozzák fel Kubát példaként, de még a mexikói Chiapas zapatistái sem. Kuba nyilvánosan utasította el azt a feltételezést, hogy támogatná az EZLN-t (Ejército Zapatista de Liberación Nacional), olyan egyáltalán nem mellékes okokból, mint a mexikói tőkeberuházások és a kubai-mexikói kereskedelmi forgalom növekedése.

A kontraszt a hatvanas évek forradalmi hevülete és reménysége, valamint azon gazdasági válság között, melyen Kuba éppen áthalad, nem is lehetne világosabb. Az igazság az, hogy azon eredmények, melyeket hagyományosan szokás a kubai forradalomhoz kötni – a lakosság életszínvonalát illetően – az utóbbi tíz évben súlyosan erodálódtak. 1991 és 1997 között Kuba gazdasági növekedési rátája mínusz 4.3 százalék volt.[3] A keleti blokk összeomlása véget vetett a szovjet gazdasági segítségnek, és az USA embargója is nagy károkat okozott, melyeket egy kubai tisztviselő évi 800 millió dollárra becsült. De ahogy ez a cikk be fogja mutatni, a krízis Kubában már azelőtt kezdetét vette, hogy elzárult volna a szovjet pénzcsap. A kubai krízis részét képezte az államkapitalizmus azon általános krízisének, mely a 80-as évek közepén a szovjet blokk megroppanásához vezetett.

Melyek e krízis okai, és új irányt jelent-e a kubai kormányzat válasza? Mi a kubai rendszer karaktere és mit rejt számára a jövő? Ezen kérdések megválaszolásához megfelelő kontextusba kell helyeznünk őket. Először az ország azon helyzetét kell elemezni, ahogy 1959-ben a gerillák örökölték, majd ezt követően szemügyre kell venni a kubai kormányzatnak a gazdasági elmaradottság meghaladására tett erőfeszítéseit az ezt követő évtizedek folyamán.

Egy ország gengszterek uralma alatt

1958 végén Kuba gazdaságát döntően a cukor uralta. A rendelkezésre álló földterület 83 százalékát cukornádtermesztésre használták, miközben a lakosság 42 százaléka a mezőgazdaságban dolgozott.[4] A United Fruit Company és más amerikai vállalatok 1.2 millió hektár föld felett rendelkeztek.[5] A gazdaság gyakorlatilag teljes egészében az USA ellenőrzése alatt állt, mely az export és az import 70 százalékát jelentette.[6] A munkaerő további 20 százaléka a vendéglátóiparban dolgozott, mely Kuba „második aratása” néven volt ismert. Ez a szektor döntően amerikaiakat szolgált ki, akiket az olcsó rum, a kaszinók és a prostituáltak vonzottak a szigetre. Ez egy maffiajellegű államgépezet számára nyitott teret. Az állam fő üzletága a korrupció volt, mely a GDP 25 százalékát tette ki.[7]

Fidel Castro szerint a munkanélküliek száma elérte a 700 ezer főt, miközben 500 ezren csak idénymunkában dolgoztak, az év jelentős részében éhezve.[8] A gyermekhalandósági ráta 60 ezrelék volt, a várható élettartam pedig 55 év.[9] A lakosság 31 százaléka semmiféle, míg 29 százaléka legfeljebb 3 év oktatásban részesült; 3.5 százalék jutott el a főiskoláig, és mindössze 1 százalék az egyetemig.[10]

Kubát 1934 óta Fulgencia Batista diktátor kormányozta. A rendszere korrupt és brutális volt. Noha az Egyesült Államok teljes támogatását élvezte, Batistát a lakosság szinte teljes egésze gyűlölte, leszámítva legközelebbi munkatársait és kerítőit. Az 50-es évek végén a rendszernek nem volt semmiféle igazi baloldali ellenzéke. A szakszervezetek élén gengszterek álltak. A Kommunista Párt – a korszakban Népi Szocialista Párt (PSP-Partido Socialista Popular) néven – a 30-as évek többi Kommunista Pártjához hasonlóan Sztálin külpolitikájának puszta eszköze volt. Ugyanakkor a PSP sokkal korábban erodálódott, mint egy tipikus KP. Olyan mértékben kapcsolódott Batista rendszeréhez, hogy Castro megkérdezhette:

„Milyen alapon beszél senor Batista a kommunizmusról? Végső soron 1940-ben a Kommunista Párt jelöltje (is) volt… arcképe ott lógott Blas Roca és Lázaro Pena (kommunista vezetők) arcképei mellett; és féltucat minisztere és bizalmasa a KP fontos tagja volt.[11]

Batista városi ellenzéke döntően a középosztály tagjaiból állt, Instituciones Cívicas (kb. Polgári Csoportok) néven ismert csoportokba szervezve. Az ellenzék másik összetevője a diákmozgalom volt, mely szintén a középosztály felé orientálódott. És noha hiba lenne azt mondani, hogy a munkásosztály egyáltalán nem vállalt részt ellenzéki akciókban, nem volt önálló részvevő. Ahelyett tehát, hogy saját osztályérdekeit képviselte volna, egy olyan mozgalom részét képezte, melynek egyetlen közös pontja a Batista-rendszerrel szembeni gyűlölet volt.

Castro Július 26 Mozgalma nagyrészt értelmiségiekből, diákokból, szakemberekből és korlátozott számban parasztokból állt. Nemcsak a tagjai többsége volt tehát a középosztály része, hanem politikája is szilárdan középosztály-politika volt. Egy mérsékelt agárreformra fektette a fő hangsúlyt, valamint a kubai kapitalizmus fejlesztésére, de anélkül, hogy a „big business” vagy az imperializmus érdekeit sértené. A gerillamozgalom 1953-ban született a Moncada-laktanya elleni támadással. 1956-ban folytatódott, amikor bevetették magukat a Sierra Maestra hegyeibe. A gerillastratégia nyíltan elutasította a munkásosztályt, mint vezető forradalmi erőt. Che Guevara – aki később a gerillaháború világszerte ismert szimbólumává vált – úgy vélte, hogy a kubai munkások közönyösek és megvette őket a rendszer. Sőt, úgy vélte, hogy a városok akadályt jelentenek a küzdelem számára:

„ Sokkal nehezebb gerillacsapatokat felállítani olyan országokban, melyekben nagy városi népesség koncentrálódik, és amelyekben könnyű- és középipar fejlődött ki… A városok ideológiai befolyása a gerillaharc akadályát jelentik.”[12]

A forradalom első évében Guevara nyíltan tagadta annak osztályjellegét. „A kubai forradalom nem egy osztályforradalom, hanem egy felszabadítási mozgalom, mely egy diktatórikus, zsarnoki kormányt döntött meg”.[13] Néhány évvel később Guevara már szocialistaként interpretálta a forradalmat – noha a munkások nem játszottak benne döntő szerepet – átértelmezve a „proletariátus” fogalmát viselkedési erkölcskódexszé. A gerillák váltak így „proletárrá”, azonosulva a parasztok és munkások szenvedéseivel, nehéz és szűkös életet élve.[14] A gerillaseregnek bő két évébe került Batista legyőzése. Ez egy hihetetlen rövid idő, ha összevetjük a vietnami vagy nicaraguai gerilláknak a győzelemig több évtizedig tartó harcával. Kétségkívül a rendszer elszigeteltsége – valójában rothadtsága – volt az, ami a hadsereg szétesését és a gerillák 1959. januári havannai bevonulását lehetővé tette. Saját bevallásuk szerint a gerillasereg abszurd módon kicsi volt – körülbelül 800 harcos.[15] Mivel gyakorlatilag semmiféle szervezési tapasztalattal nem rendelkeztek, fő erejük a tisztességük és a lelkesedésük volt.

Gyengeségeik ellenére a hatalom megszerzése után a gerillák képesek voltak nagyszámú reformot végrehajtani. A diákok és értelmiségiek nagyarányú mozgósítása az alfabetizmus rátáját néhány rövid év alatt 90 százalékra emelte. A következő két évtizedben a kubaiak életszínvonala túllépte a legtöbb dél-amerikai ország lakosságáét. Míg 1956-ban mindössze 27 ezer gyermek fejezte be az iskolát, ez a szám 1976-ra elérte a 700 ezret.[16]

1983-ra a gyermekhalandósági ráta 15 ezrelékre csökkent, mely éles kontrasztban áll a korabeli USA fekete lakosságára vonatkozó 18 ezrelékkel.[17] A várható élettartam a 80-as évekre a férfiaknál 72, illetve a nőknél 76 évre nőtt. Kontrasztként ugyanez San Salvador esetében 58 és 67, Haiti esetében 53 és 56 év volt.[18] A Világegészségügyi Szervezet adatai szerint egy felnőtt számára a minimálisan szükséges napi kalóriabevitel 2600. A 80-as évek végén a kubai átlag ennek a számnak 120 százalékát tette ki, szemben Guatemala 88, Honduras 80 és Haiti 70 százalékával.[19]

A nemzeti fejlődés útján

A kubai gazdaságot az elmúlt évtizedben sújtó krízis számos szociális vívmányt aláásott. Ahhoz, hogy megértsük e krízis kialakulását, meg kell vizsgálni azon célkitűzéseket, melyek alapján a forradalom óta irányították az országot. Minden esetleges, szocializmusról szóló szónoklat ellenére a gerillavezérek nagy része – Che Guevara kivételével[20] – semmiféle vonzalmat nem mutatott a szocialista eszmék vagy programok irányába. Céljuk egy liberális demokrácia kialakítása és az ország gazdasági infrastruktúrájának fejlesztése volt. Castro ily módon kijelenthette: „A mi forradalmunk se nem kapitalista, se nem kommunista!… A kapitalizmus feláldozza az embert, a kommunizmus totalitárius elveivel feláldozza az emberi jogokat… A mi forradalmunk nem vörös, hanem olajzöld. A Sierra Maestra felkelő hadseregének színét viseli.”[21] És: „Bármely kísérlet az általános nacionalizációra nyilvánvaló akadályt jelentene gazdasági platformunk alapvető pontja számára, ami a lehető leggyorsabb iparosítás. E cél számára a külföldi befektetések mindig szívesen látottak lesznek és biztonságban érezhetik itt magukat.”[22]

De az új rendszer stratégiája ütközött az amerikai tőke érdekeivel. A külföldi kapitalisták tulajdonában levő földek szegényparasztok közötti kiosztása által riadóztatva, az USA a cukorkvóta felmondásával fenyegetett. Az USA kapitalistáinak 1 milliárd dollár értékű beruházása volt Kubában, döntően a cukorszektorban, mely a cukortermelésének 95 százalékát az USA-ba exportálta. Válaszként Kuba elkezdte nacionalizálni Batista régi híveinek a birtokait. 1960 elején az USA visszavágta a cukorkvótát, mely lépés Kubát a nacionalizáció folytatására ösztönözte. Így, amikor az USA elutasította, hogy Kuba szovjet kőolajat dolgozzon fel amerikai tulajdonban álló olajfinomítókban, Kuba elkezdte ennek az iparágnak a nacionalizálását. Végül az USA teljes gazdasági embargót vezetett be Kuba ellen, mely mindmáig tart, megszámlálhatatlan szabotázskísérlettel, Castro elleni merényletekkel, és az 1961-es kudarcba fulladt támadással a Disznó-öbölben.

Mivel Kuba legfontosabb kereskedelmi partnere blokád alá helyezte Kubát, a gerillák kormánya kénytelen volt az úgynevezett szocialista blokk segítségét kérni. Emiatt deklarálta Castro a szocialista forradalmat 1961 áprilisában visszamenőleges hatállyal 1959 januárjára. Ez a „szocializmus” az állam, mint a termelőeszközök tulajdonosa definícióján alapult. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy a munkások alapvető döntéseket hozzanak a kubai gazdasággal és társadalommal kapcsolatban. A kubai forradalmárok kifejeztek „egy abszolút meghatározását a modernizáció és a gazdasági fejlődés állam általi megvalósításáról. ‘Ők testesítették meg az iparosítás, a tőkefelhalmozás, a nemzeti újjászületés lendületét’, vagy más szavakkal azon feladatokét, melyeket a nemzeti tőkésosztály alkalmatlan volt végrehajtani”.[23]

A 60-as évek elejének kontextusában az állam sokak szemében a gazdasági fejlődés eszköze volt. Még olyan, magukat nem szocialistának nevező országok is, mint Japán vagy Dél-Korea, hatalmas mértékben alkalmaztak állami tőkebefektetéseket.[24] A SZU éves növekedési rátája az 50-as évek folyamán 10 százalék körül mozgott. Az Oroszországra tekintő kubai vezetők egy fejlődési modellt láttak benne. Ugyanakkor, még mielőtt teljesen beilleszkedett volna a szovjet blokkba, Kuba egy cikkcakkos utat járt be a 60-as években.

A forradalom evolúciója

A jelenlegi gazdasági krízis előtt Kuba 1959 és a 80-as évek között több fázison haladt át. A Szovjetunióval való teljes szövetségkötés előtt Kuba a SZU és Kína között próbált egyensúlyozni. Ez részben annak tulajdonítható, hogy a régi gerilláknak nem voltak előre kidolgozott terveik a hatalom megragadása előtt, következésképp gazdasági stratégiájuk eklektikusan fejlődött. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a kubai vezetés nem bízott meg teljesen a szovjetekben, folyamatosan felhánytorgatva az igazságtalan bánásmódot – Guevara volt az, aki ezt a leglármásabban tette.[25]

A politikai fordulatok ugyanakkor az államkapitalizmus kínai változatára, a maoizmusra adott reakciók is voltak. A 60-as évek végén Kuba Mao voluntarizmusát igyekezett alkalmazni, mely szerint az akaraterő elégséges a nagyobb társadalmi és gazdasági akadályok leküzdéséhez. A folyamat során Kuba kisebb méretekben újratermelte a kínai KP katasztrofális hibáit – ilyen volt például Mao Nagy Ugrása is.[26] Az eredmények előtt meghátrálva a kubai vezetők végül a szovjet típusú tervgazdálkodás mellett döntöttek. A következő egy rövid összefoglaló a kubai vezetés politikájának drasztikus irányváltásairól a forradalom első két évtizedében.

• 1959–61

Ez a lelkes reformok kezdeti korszaka volt, amit az analfabetizmus elleni kampány szimbolizált. Magában foglalt egy enyhe agrárreformot, és a blokkot követve széleskörű nacionalizációval fejeződött be. Lezárulásának oka a nyersanyaghiány volt, amit az USA-val folytatott kereskedelem megszűnése okozott.

• 1961–63

A gazdasági diverzifikáció korszaka, mely az iparosítást a mezőgazdaság rovására kívánta véghezvinni. A gépek és a technológia a keleti blokkból lett beszerezve, mely a nemzeti jövedelem egynegyedét emésztette fel. Nagy hangsúlyt fektettek a tervezésre és a munkafegyelemre, miközben gyorsan kifejlődött egy nagy állami bürokrácia. A munkatermelékenység javítására tett erőfeszítéseket „szocialista munkaversenynek” nevezték. A kormányzat csapdába került: szüksége volt a cukorból származó bevételekre, hogy ki tudja fizetni a gépi felszerelést, de a mezőgazdaság rovására iparosított. Ez a periódus egy katasztrofális cukornádterméssel fejeződött be, mely a korábbi évek termésének alig 50 százalékát érte el.

• 1963 –65

A mezőgazdaság feletti teljes ellenőrzés céljából kiterjedt kollektivizálás vette kezdetét – a földterület 70 százalékát cukornád foglalta el. Az iparosításra tett erőfeszítéseket elhalasztották, miközben az oktatásra és lakásra költött kiadások 25-30 százalékkal csökkentek. Az ipari fejlődés stagnált. Ezt a periódust a kubai kormány Szovjetuniótól kapott segítség mértékét illető egyre növekvő elégedetlensége jellemezte.

• 1965 –70

Kuba növekvő elégedetlensége oda vezetett, hogy a Szovjetuniótól önálló útra lépett. Közeledés történt Kína felé – a korszakban ez utóbbi vitában állt a Szovjetunióval a felett, hogy melyik ország a „szocialista” világ legitim vezetője – és Latin-Amerika felé is történt fordulat. Ez volt az a korszak, amikor Kuba megszerezte reputációját, mint forradalmi modell a harmadik Világ számára. A munkásosztály fogyasztási szintje csökkent, gazdasági fejlődés gyakorlatilag nem történt (0.4 százalék 1965 és 1970 között). Mivel a források szűkösek voltak, a „morális ösztönzőket” alkalmazták, hogy a munkásokat keményebb munkára kényszerítsék. A gazdasági krízis fejlődésének köszönhetően Castro már 1968-ban elkezdett lassan újra a SZU felé közeledni – támogatta a csehszlovák munkások lázadásának szovjetek általi katonai eltaposását.[27] Végül 1970-re Kuba teljesen beépült a szovjet blokkba.

• 1970 – 1980-as évek közepe

Ezen évek során totális volt a szovjet beavatkozás a kubai gazdaságba. A SZU bürokratikus államkapitalizmusának gazdasági modellje hűen le lett másolva – mindenekelőtt a „tervgazdálkodás” abszolutizálásával, mely nyíltan igyekeztek minden egyes vállalat rentabilitására. Új munkatörvények születtek, melyek a munkafegyelem szigorítására törekedtek. Kuba ezenkívül belépett a keleti gazdasági piacba, a KGST-be is. Itt fontos tisztázni, hogy a gazdaság fejlesztésére és diverzifikálására tett különböző erőfeszítések ellenére, Kuba egy pillanatra sem volt képes megtörni a cukortól, mint alapvető devizaforrástól való gazdasági függőségét. Egy 1981-es tanulmányt idézve:

„A cukor monokultúrája ma hangsúlyosabb, mint a forradalom előtt. 1962-ben a megművelt állami földek 30.4 százalékán termesztettek cukornádat; ez az arány 1974-re 34,9 százalékra nőtt. Az ENSZ információi szerint a fontosabb termények 63.7 százaléka cukornád volt… 1860-ban; a cukornád 1975-ben 71.6 százalékot tett ki… Amikor 1976-ban a cukornád árának világpiaci esése negatívan érintette az 1976-1980-as gazdasági terv célkitűzéseit, és meg kellett vágni az importot és az élelmiszer-fejadagot, Castro bejelentette, hogy nem fog visszatérni egy „cukorellenes hozzáálláshoz”. Kuba „kitart a cukor mellett” annak komparatív előnyei miatt.[28]

A 80-as évek eleje a rendszer legnagyobb sikereit hozta – de ugyanakkor jelentek meg az első repedések is a projektjében, mely 100 ezer kubai Miami-ba való emigrálásában testesült meg. Ezt az exodust Castro maga jó szemmel nézte, mivel a gazdaságra nehezedő nyomás csökkenését látta benne.

A kubai „szocializmus” ellentmondásai

A kormányzat jellegét és azon feltételeket, melyekkel a kubai munkásosztály szembesült, megfelelő perspektívába kell helyezni. A forradalom eredményei, habár jelentősek, ha szembehelyezzük őket sok kubai forradalom előtti életével, meglehetősen mérsékeltek a lakosság általános szükségleteivel, és az emberi felszabadulás szocialista céljával összevetve. A szocializmus a bőség rendszere, melyet a kapitalizmus által megteremtetett termelőerők potenciáljának a felszabadítása által van elérve. Kubában a szocializmus azonban a hiány általánossá tételeként volt meghirdetve: a jegyrendszer, sok alapvető közszükségleti termék hiánya, a lakosság egyes szektorainak jól látható szegénysége, a lakás, a gyerekek ellátásának és a tömegközlekedésnek a hiánya. Vegyük példaként a lakáskérdést. Egy tanulmány szerint „a hetvenes évek elején a lakásépítés az építőipar prioritási listájának a legaljára került, így az ezer lakosra vetített lakásépítés az 1959-1963 közötti 2.3-ról 1970-re 0.5-re csökkent, és 1979-re érte el az 1.5-t, még mindig az 1959-1963 közötti szint alatt maradva. A forradalom alatti lakásépítési hiány 1977-re elérte a 700000-t.”[29]

Habár minden szocialistának és antiimperialistának el kell ítélnie az USA által bevezetett gazdasági blokádot, meg kell értenünk, hogy nem lehet Kuba minden gazdasági szerencsétlenségét ennek tulajdonítani. A blokád megnehezítette a gyógyszerekhez, a modern technológiához és beruházáshoz való hozzáférést. Csakhogy ezek olyan problémák, melyekkel Kuba, mint fejlődő ország, a blokád nélkül is szembesült volna.

Annak ellenére, hogy Kuba nagyon megszenvedte, amikor az USA minden kereskedelmet felfüggesztett vele, ezt a veszteséget képes volt jelentős mértékben kompenzálni más latinamerikai, európai és ázsiai országokkal folytatott kereskedelme növelése által – nem is említve a KGST keretein belülit. Így 1958 és 1980 között Kuba relatíve 5.7, 6.6, 6.0, 9.9-szeresére növelte a kereskedelmét Japánnal, Kanadával, Mexikóval és Spanyolországgal[30] – aminek együttes értéke 1980-ra nagyjából elérte ugyanazt az 1 milliárd peseta körüli értéket, melyet Kuba 1958-ban bonyolított le az USA-val folytatott kereskedelem révén.

Kubában mindig is egy maroknyi állami és bürokrata vezetőé volt a társadalmat és a gazdaságot érintő legfontosabb döntések meghozatalának monopóliuma. A lakosság széles többségének nincs lehetősége sem ezen döntések módosítására, sem pedig az azokat meghozók posztjukról való elmozdítására. Kubában az uralkodó osztályt Fidel Castro, a testvére, Raúl és magasrangú bürokraták csoportja képviseli, akik a Kubai Kommunista Pártot (PCC), az Asambleas de Poder Popular-t (Népi Gyűlések), a Forradalom Védelmi Bizottságait (CDR), és az Ifjúkommunisták Szövetségét (UJC) használják fel politikai céljaik elérésére. Bárkit, aki megkérdőjelezi prioritásaikat, azonnal azt a vádat kapja, hogy vagy tudatos ellenforradalmár, vagy legalábbis az amerikai imperializmus hasznos idiótája – és ezért drágán megfizet. Zaklatás áldozata lesz, elveszti a munkahelyét, vagy bebörtönözik. Így az úgynevezett „tömegek” kormánya úgy érzi, el kell nyomnia ezen tömegek hangját, és még az országból való ki- be- mozgásának szabadságát is.

A Népi Gyűlések a legjobb esetben sem többek, mint helyi vagy tartományi képviselők érdekegyeztető fórumai regionális és nemzeti szinten egyaránt, de két fontos feltétellel. Először, a megválasztottak egy jelöltlistáról kerülnek be, melyet a kormány megbízottai által jóváhagyottnak kell lennie. Másrészt, a Gyűlések döntéshozatali jogköre helyi kérdésekre, vagy a kormány minisztériumainak magas rangú tisztviselői által meghozott döntések végrehajtására korlátozott – olyan hivatalnokokról van szó, akiket a „tömegek” semmilyen módon nem mozdíthatnak el.

A PCC egy zárt rendszert képez, mely felett a „tömegeknek” a legkisebb befolyása sincs. Nagyrészt felső- illetve középvezető bürokratákból áll, nagyon kevés munkással. A PCC-be belépő munkások egy olyan folyamaton esnek át, ami a katolikus üdvözüléssel vethető össze. Miközben a munkások számára nem lehetséges a PCC-be való egyéni belépés, vagy bárkinek az ebből való visszahívása, őket kérik fel arra, hogy jelöljenek munkásokat, akik a bürokrácia által kívánt munkásideált testesítik meg: vak engedelmességet, munkabírást, ügyességet, és technikai készségeik fejlesztésére való képességet. Mihelyt ezek a munkások csatlakoznak a PCC-hez, lehetőségük nyílik arra, hogy felkapaszkodjanak az állami bürokráciában – elveszítve így természetesen a munkásosztállyal való kapcsolatukat.

A CDR és az UJC „tömegszervezetek”, de egyiket sem a tömegek ellenőrzik. Ezek a szervek a lakosság mozgósítására szolgálnak nemzetgazdasági (például cukor) vagy politikai célok számára. A CDR szervezeti mára nagyrészt elvesztették kezdeti hasznosságukat a rendszer számára, de továbbra is működnek egyfajta helyi megfigyelő bizottságként, segítve a politikai ellenvélemények elfojtását. Az UJC az iskolákra és egyetemekre összpontosít, ahol segít az egyetemisták mozgósításában olyan politikai akciókra, mint például az önkéntes munka.

A valódi demokrácia hiánya nem azt jelenti, hogy a rendszer ne élvezne vagy élvezett volna széles körű támogatást, mindenekelőtt a forradalom kezdeti éveiben, azzal, hogy legyőzte az amerikai imperializmust és javított az életfeltételeken. Castro szintén képes az északi, nagyon is valós fenyegetést felhasználni minden rendszerkritika elhallgattatására. De ahogy a gazdaság elkezdett összedőlni, olyan körülmények alakultak ki, melyek gyökeres változásokhoz vezettek mind a bürokrácia országot illető vezetésében, mind abban, ahogy a munkásosztály tekint saját magára. A fiatal kubaiak számára az egyetlen valóság, melyre emlékezhetnek, a hiány és a folyamatos áldozatok világa. Meddig tartható fenn ez a helyzet nagy szociális robbanások nélkül?

A jelenlegi válság

Az 1980-as évek elejétől Kubához hasonlóan a Szovjetunióban is országuk gazdasági válsága felé fordultak. Az évtized második felében a szovjet glasznosztynak és peresztrojkának – melyeket a mára politikai kísértetté vált Gorbacsov védelmezett – a „kiigazítási kampányban” megvolt a kubai párhuzama. Ebben a kampányban a gazdaságpolitikai cikkcakkok prominens vezetők elleni tisztogatásokkal párosultak. Miért voltak szükségesek a gazdaságpolitikában ezek a drasztikus fordulatok?

A PCC úgy vélte, hogy a munka termelékenysége és a növekedési ráta nyugtalanító szintre esett az 1980-as évek elejétől. Ez volt a beszédek fő témája a párt 1986-ban tartott III. kongresszusán: „[1981 és 1985 között a növekedés] pont ott bizonyult kevésnek, ahol a legnagyobb szükség lett volna rá, vagyis a javak és szolgáltatások exportjának és az import pótlásának a területén... a cukortermelés, mint fő termelési ágazatunk növekedése az elért eredmények ellenére, mélyen lehetőségi alatt maradt a befektetett beruházásokhoz viszonyítva.”[31]

Vagyis egy olyan súlyos krízis volt kialakulóban, melyet az jellemzett, hogy a termelékenység növekedése a beruházásokhoz viszonyítva csökken. Ez sajátos módon Marx profitráta-csökkenésre vonatkozó teóriájára emlékeztet, mely azt tételezi, hogy a kapitalizmus alatt a befektetett növekedésével bárhuzamosan a gépekre fordított tőke aránya folyamatosan nő a munkabérrel szemben, a profitráta (más szavakkal a befektetett tőke megtérülésének) csökkenéséhez vezetve. Kubában ez a folyamat az 1980-as évek második felében gyorsult fel. A kubai közgazdász, Julio Carranza Valdés szavaival: „A beruházás termelékenységre kifejtett pozitív hatását számítva 1981-1985 és 1986-1990 között, egy figyelemreméltó fonák alakul ki, az első periódusban minden peso után 53 centavo megtérülési rátával, míg a másodikban már csak 2-vel”.[32]

Ez a krízis mindenekelőtt a Kuba adósságára vonatkozó adatokban tükröződött. 1989-re Kubának a Szovjetunióval szemben fennálló adósságállománya 17 milliárd rubelre nőtt, és 1987-re körülbelül 6 milliárdos konvertibilis dollár adósságot halmozott fel – ez Kuba éves exportjának 102%-a volt.[33] A sztálinizmus keleti blokkban és Oroszországban történt összeomlását követően eltűnt Kuba katonai, technológia, gazdasági és politikai támogatása. 2-5 milliárd dollár/évre becsült támogatás vált füstté. Továbbá mind Oroszország, mind Kelet-Európa más országai azt követelték, hogy az adósságot Kuba konvertibilis devizában fizesse ki.

A konvertibilis deviza egyik fő forrása Kuba számára az orosz kőolaj világpiacon történő újraeladása volt, ami 1985-ben konvertibilis devizában álló bevételének 42%-át jelentette.[34] 1991 után ez a forrás megszűnt. De a hiány nem csak devizahiányt jelentett, hanem a helyi fogyasztásra szánt olaj és a kelet-európai technológia számára szolgáló pótalkatrészek eltűnésével is járt. Az így kialakult válság óriási méreteket öltött. 1989 és 1991 között a gazdaság 35-50 %-kal zsugorodott. Az 1993-as export az 1990-esnek mindössze egyötödét tette ki, az import 75%-kal csökkent.[35] Az 1990-es évek folyamán a cukornádtermelés is folyamatosan zuhant. Válaszként a PCC megszorító rendszabályokat vezetett be „különleges periódus” néven. A kormány egy sor gazdasági változtatást hajtott végre hogy helyreállítsa a kubai gazdaság világpiaccal való kapcsolatát, beleértve ebbe az amerikai dollár legalizálását, a mezőgazdaság és a szolgáltatások piacának engedélyezését, a kubai gazdaság külföldi tőkebefektetések előtti megnyitását, és a korábbi KGST-n kívüli országokkal való kereskedelem élénkítését.

A hiány közvetlen hatása és a megszigorítási szabályok az életminőség romlásához vezettek. A válság előtt mindenkinek járt havi adag rizs, bab, hús és más élelmiszer. Időnként olyan értékcikkeket is osztottak, mint cipő vagy szappan. Az élelmiszerellátás fél hónapra csökkent, a cipő és ruha ily módon való elosztása pedig megszűnt. Ennek eredményeként a felnőttek napi kalóriabevitele az 1980-as évek 3100 kalóriájáról 1994-re meredeken 1863 kalóriára zuhant, ami az OMS által megállapított minimum 72%-a.[36] A jelenlegi válság során piacok sokasága alakult ki a szigeten, melyeket a kubaiak anyagi forrásaik és kapcsolataik függvényében használnak. Vegyük figyelembe, hogy egy állami munkás átlagos havi fizetése 150-200 peso, miközben egy orvosé 300-400 – és az átváltási arány 20 peso/dollár.

— Nem jegyrendszeren alapuló termékek állami piaca: pesón vagy konvertibilis valután alapul. Kínálata nagyon korlátozott, döntően szivar és rum, melyeknek az ára az utóbbi években jelentősen nőtt.[37]

— Mezőgazdasági és ipari vagy kézműipari termékek szabadpiaca: pesóban árusít magas szabadpiaci áron. 1996-ban a rizs ára 5 peso/font volt, a disznóhús – az egyetlen elérhető húsféle – 25 peso/font volt (háromnapi fizetés értéke). Egyéb termékek, mint cipő, fazék, korlátozott kínálata magas áron elérhető.

— Dolláralapú üzletek: Ezen boltok nagy része állami kézben van, a maradék külföldi tulajdonban. Kínálatuk széles. A dollár 1993-ban történt legalizálása óta javai csak azok számára elérhetőek, akik képesek külföldi rokonoktól,[38] vagy turistákkal való üzletelésből származó dollárral fizetni. Egy sztereó közel 600 dollár, ami egy átlagos munkás közel 5 évi fizetése.[39] 1994-ben ezek a boltok közel 200 millió dollár értékű eladást realizáltak, ami meghaladta ezen év turizmusból származó bevételeit.[40]

— Feketepiac: A feketepiacon mindenféle áru elérhető, nagyrészt állami vállalatoktól lopva (például élelmiszer, építőanyag). A lakosság nagy része csak itt, és a dolláralapú boltokban tud tejporhoz és sajthoz jutni. A feketepiac gazdasági jelentősége a 90-es évek folyamán folyamatosan nőtt. 1990-ben összesen 2 milliárd peso értékű volt eladásban a forgalom. 1992-re ez a szám 10 milliárd pesóra nőtt, míg ezzel összevetve a hivatalos piacé 7 milliárd peso volt.[41]

A válság elharapózásával az oktatás és egészségügy is súlyos károkat szenvedett. Miközben az oktatás továbbra is ingyenes, nincs pénz könyvekre, ceruzára, füzetekre és az osztálytermekben zsúfoltsága anekdotikus evidencia. Az egészségügy helyzete hasonló módon romlott. Egy orvosi konzultáció továbbra is ingyenes, de a gyógyszerek nagy részét már a betegnek kell fizetnie, általában dollárban. A sebészetek száma 1990 és 1993 között 45%-kal csökkent.[42] Mindez a táplálkozás és a szociális szolgáltatások leromlásával párosulva 1992-ben vakságjárványhoz vezetett, 1989 és 1998 között a hasmenés mint halálok 150%-os növekedéséhez, és a tuberkulózisban való megbetegedések száma 1990 és 1994 között megtriplázódott.[43]

A krízis eredményeként járulékos szociális problémák bukkantak fel robbanásszerűen. A kegyetlen hiány a munkanélküliség növekedéséhez vezetett, ami 1994-ben 7.1 % volt.[44] A hiány és a munkanélküliség a turisták által látogatott övezetekben Batista éveit idézve nők ezreit kényszerítette prostitúcióra.[45]

A lopás, nem csak a kormány raktáraiból, hanem a reményvesztett lakosok között is, napi problémává vált. A forradalom első 30 évében felülkerekedett társadalmi konszenzus széthullott az egyéni túlélésért folytatott napi harcokra. Ezrek próbálnak az USA-ba menekülni – sokan saját maguk által épített balsa tutajokon, és ez gyakran vízbefulladással végződik. 1995-ben egy sok mindent feltáró incidens történt, amikor ezrek gyűltek össze a havannai el Malecónban. A dühös tömeg túl nagy volt, és Castro, zavargásoktól tartva, úgy döntött, hogy aki hajlandó nyílt tengeren kockáztatni az életét, az akadályoztatás nélkül elhagyhatja a szigetet. Nem sokkal ezt követően a veszélyes vállalkozásba belevágó kubaiak óriási száma megrémítette Clinton elnököt – aki éppen egy antimigrációs kampányt tartott – és rávette arra, hogy felfüggessze azt a 34 éve tartó politikát, mely a szigetet minden elhagyni próbáló kubainak automatikusan menekültstátuszt biztosított.

A kubai kormány stratégiája

Az USA gazdasági blokádja nehezebbé tette az alapvető közszükségleti javakhoz, különösen a gyógyszerekhez való hozzá férést. Az alapvető problémát továbbra is a gazdasági struktúra fejletlensége jelenti, melyben Kuba osztozik az úgynevezett Harmadik Világ többi részével. A kormány számára a legfontosabb a konvertibilis devizához való hozzáférés, hogy képes legyen fizetni az importot és újjáépíteni a gazdaságot. Ily módon, míg az USA-val folytatott kereskedelem tilos, Kuba a világ többi részével próbál kereskedni. Minden politikai retorika és az USA-kormányának minden nyomása ellenére a fő akadály a konvertibilis deviza hiánya, mellyel Kubának fizetnie kellene a fejlett országokban levő gazdasági partnerei számára.

Erre a kihívásra adott válasz a szigorú megszorítási politika a szociális szektor és a közlekedés területén. Nem meglepő, hogy a PCC azon gazdasági szektoroknak nyújt privilégiumokat, melyek konvertibilis devizát képesek biztosítani: a cukornád termelést, a turizmust, a biotechnológiát és azon vállalatokat, melyek külföldi finanszírozásban részesülnek. A turizmus a maga 19 milliárd dolláros forgalmával újra Kuba „második aratása”, és a cukorral és az USA-ban dolgozó kubaiak dollárban történő hazautalásaival az ország fő, külföldről érkező bevételi forrását jelentik. A kormány továbbá kísérletezik szabad-kereskedelmi zónákkal is (las zonas de procesamiento para la exportación, ZPE), melyhez hasonlóak Közép-Amerika és a Karibi-térség számos más részén is találhatóak. Ezek célja a külföldi tőke becsalogatása különleges státuszú termelési zónák létrehozása által, melyek a világpiacra termelő vállalatok számára adókedvezményeket és olcsó munkaerőt biztosítanak. 1998-ban három ilyen zóna létezett, és továbbiak létesítése is tervbe van véve.[46]

1995-ben a kormány elfogadott egy új törvényt, mely megengedi a külföldi vállalatoknak a 100%-os tulajdont. A törvény tervezetének az Nemzetgyűlésben való bemutatásakor Ernesto Meléndez Bachs büszkén mondta, hogy a külföldi vállalatok elégedettek lehetnek, mert „egy stabil országban működhetnek, ahol nincs terrorizmus, nincsenek drogok, és nincsenek emberrablások”.[47] Meléndez Bachs szerint ez az új törvény tovább növeli a külföldi beruházásokat, melyek 1995-ben 34 gazdasági szektorra terjedtek ki 50 ország érintésével, és szintén lehetővé teszi a külföldre irányuló kubai beruházásokat az építőipar, a hajógyártás, a bankrendszer, a nikkel- és kobalt-feldolgozás területén.

Az új törvény minimális előnyöket nyújt a munkásosztálynak. A külföldi vállalatok kubai munkásaikat állami ügynökségen keresztül fizetik. A vállalat az államnak dollárban fizet, az állam pedig ennél kevesebbet, és pesóban, ami körülbelül az állami szféra átlagfizetésének felel meg.[48] Ugyanakkor azok a kubaiak, akiknek sikerül elérnie, hogy vezetői beosztást kapjanak, közvetlenül a cég alkalmazottai lesznek közvetlenül fizetve – általában dollárban, és anélkül, hogy az állam hasznot húzna belőle.

Mivel Kubában nincsenek független szakszervezetek, ezért a munkásosztály kollektív önvédelmi mechanizmusai sem léteznek. A hivatalos szakszervezet, a CTC (Kubai Munkások Kongresszusa), és más „tömegszervezetek”, mint az UJC, transzmissziós szíjként szolgálnak a bürokrácia felső szervei gazdasági döntéseinek realizálásához. Egy új hotel megnyitása alkalmából (melyet spanyol kapitalistákkal közös vállalat teremtett) mondott beszédében Castro azt mondta, hogy a PCC, a CTC és az UJC „ továbbra is a hatékonyság és a fegyelem őrzője kell, hogy legyen, hogy a munka a lehető legjobb legyen... Meg fogják mondani a menedzsmentnek mit tegyen? Nem! A menedzsment erőfeszítéseit fogják segíteni, függetlenül attól, hogy az kubai vagy spanyol”.[49]

A Castro által kívánt munkafegyelem megteremtésének központi eleme az úgynevezett szocialista ösztönzés, ami nem más, mint a morális buzdítás és a szigorú munkaszabályok keveréke. A vegyipari munkások például Munkatermelékenységi Együttható (CPL) szerint kapnak értékelést. Ha késve érkezel, vagy kimarad egy munkanapod, a CPL-d csökken. A CPL-ket minden hónapban mérik, és azokat a munkásokat, akik egy bizonyos szint felett teljesítenek, „kötelességtudatosnak” nevezik, és jutalompontokat kapnak, melyek a vállalati boltban olyan alapvető közszükségleti cikkekre válthatóak be – mint például sütőolaj, szappan, sampon – melyek pesóban nem hozzáférhetőek. A legmagasabb CPL-lel rendelkezők a „kiemelkedő” vagy „él”munkás megnevezést kapják, ami azt jelenti, hogy ők cipőhöz és ruhához is hozzáférnek, amit másként csak dolláralapon működő boltokban tudnának megvenni. A CPL fenntartása élet-halál kérdése – az emberek betegen is dolgozni mennek, vagy beteg hozzátartozóik ápolására a szabadnapjaikat áldozzák fel.[50]

Ezek a normák nem újak. Amikor Castro egyik beszédében a forradalom huszadik évfordulója alkalmából arra kérte a munkásokat, hogy húzzák össze a nadrágszíjat, az semmiben sem különbözött egy mexikói vagy amerikai vezető megszorításról szóló bejelentésétől: „Demagógia lenne azt mondani, hogy az erre a generációra váró évtizedek könnyűek lesznek... szilárdan hiszem, hogy jelenleg nem szabad a fogyasztásunk növelésén gondolkodni... nem szabad az életkörülmények javításáról beszélnünk... fontosabb hogy a [gazdasági növekedésre] koncentráljunk, egészséges alapokra helyezzük a gazdaságot [fenntartsuk a termelési szintet], és megváltoztassuk gazdaságunk struktúráját... A következő 7 vagy 8 évben ebbe az irányba kell összpontosítani erőfeszítéseinket... mindig van egy generáció, melyre a munka neheze jut... ennek a generációnak kell meghoznia az áldozatokat... a többi generáció jobban fog élni.”[51]

Vagyis vagy gazdasági kényszerrel (mint a CPL), vagy morális ösztönzők által, az elv a termelékenység növelése. A „szocialista verseny” egyszerű csel annak elérésére, hogy a munkások belemenjenek a kizsákmányolás növelésébe. A forradalom több fázisában is a kampányok részét képezte az önkéntes munka előmozdítása és a „kiemelkedő” munkás elismerése – Guevara volt e „morális ösztönzők legnagyobb védelmezője – az „Új Ember és a Szocializmus” érvei által támogatva. A valóság azonban az, hogy a kormány nem rendelkezett elegendő forrással a munkások kompenzálására (anyagi ösztönzés), így morális kielégüléssel fizetett a keményebb és kevesebb bérrel járó munkáért. Nem kell meglepődnünk azon, hogy amikor Kubában a 90-es évek elején a súlyos válság kezdetét vette, a kormány kampánya Che Guevara képét idézte fel – és természetesen a morális ösztönzés és az önkéntes munka erényét. A kormány egyes kritikátlan védelmezői arra hivatkozva, hogy mivel az ország szocialista – amit arra a tényre alapoznak, hogy az ipar és a kereskedelem nacionalizált – minden olyan törekvés, mely több munkára készteti a munkásokat, azzal az eredménnyel jár, hogy a munkások helyzete általában javulni fog. Ahogy láttuk, a munkásoknak semmiféle ellenőrző mechanizmusa nincs a gazdaság és életkörülményeik szabályozására. Minden a „jó szándékú vezetők” kezében van, akiknek gazdasági prioritása a fogyasztási szükségletek alárendelése a termelés növelésének, valamint a világpiacon a kubai termékek versenyképesebbé tételének. A kubai uralkodó osztály az ország fejlesztésének céljával mindig is igyekezett integrálódni a világpiacba. Ez a munkások termelékenységének folyamatos növelésével és fogyasztásuk visszaszorításával történt – amit másképp kapitalista kizsákmányolásként ismerünk. Tömören megfogalmazva ez azt jelenti, hogy minden, a „kubai erődből” származó szocializmusra való hivatkozás ellenére, a gazdaság valójában államkapitalizmus.<[52]

A gazdasági krízis és a kormány politikájának együttes hatására éles gazdasági különbségek a lakosság körében éles gazdasági különbségek alakultak ki, amit a kormány vonakodva ismer el.[53] Amit azonban a kormány nem ismer el az az, hogy ha a bürokrácia tagja vagy – főleg a felsőbb csoportjaié – akkor garantált az élelmiszerhez, ruhához, és kényelmes lakáshoz való hozzáférésed. A mezőgazdasági piacok és a feketepiac növekedése létrehozott egy új középosztályt. Valaki, akinek van például egy abroncsjavító műhelye, 1000 pesót is kereshet havonta, egy üzleti szférában tevékenykedő ügyvéd 1000-1500-at az ajándékokon és a borravalón felül, miközben az állami szféra átlagfizetése 150-200 pesó havonta. A jó összeköttetésekkel rendelkező kormányhivatalnokok elérhetik, hogy vegyesvállalatok igazgatóivá nevezzék ki őket, mely által számottevő mennyiségű dollárhoz vagy pesóhoz lesz hozzáférésük. Az itt felvázoltak az állami bürokráciának és menedzsmentnek magánburzsoáziává való közvetlen, fokozatos átalakulását jelentik.[54] Ez a folyamat nem csak Kubára vonatkoztatható. Amikor Kelet-Európában és Oroszországban összeomlott a sztálinizmus, az állami ipar hatékonyabb egységei élén álló bürokraták képesek voltak azok privatizálása után is az igazgatói székben maradni, vagy egyenesen azok új tulajdonosaivá válni. Kubában ez a folyamat még nem annyira előrehaladott. Kétségtelen azonban, hogy az 1995-ös törvény, mely lehetővé teszi a teljesen a külföldi tőke tulajdonában levő vállalatokat, a kubai bürokrácia számára megkönnyítheti az utat egy rá vonatkozó, hasonló törvény létrehozása felé.

Egy másik út

A gazdasági krízis és a kormány politikája miatti széles néptömegeket sújtó nélkülözés, és a külföldi beruházások utáni hajsza paródiává változtatta Castro azon 1986-os beszédét, amelyben szenvedélyesen kijelentette, hogy „Kuba soha nem fog kapitalista módszereket alkalmazni”.[55] Valójában, még amikor a szovjet gyámkodás alatt a belső piac vissza is szorult, a világpiacon való részvétel mohó vágyát követve a kormányzat már akkor is olyan „szent” kapitalista metódusokat alkalmazott, mint termelékenység és a fegyelem növelése, vagy a vállalatok rentabilitásának az elve. Most, hogy a sziget még mélyebben belekerült ebbe a piaci mechanizmusba, mindaz a rossz, ami a forradalom után eltűnni látszott, újra felbukkant és növekedni kezdett: az alultápláltság, a lopás, az árufelhalmozás, a turizmushoz kapcsolódó prostitúció, és a külföldi tőkétől való függőség, ami nem is igyekszik leplezni profitorientált jellegét.

Igazság szerint a gerillák, akik 1959-ben megragadták a hatalmat, nem voltak többek fegyveres reformistáknál. Sikerült megszabadulniuk egy gyűlölt zsarnoktól, de nem valósítottak meg társadalmi forradalmat. Egészségügyi és oktatási téren jóléti reformokat vezettek be. De ezek a reformok nem voltak más jellegűek, és a gazdasági fejletlenség miatt kevésbé is voltak kiterjedtek, mint azok, melyeket Svédország, Nagy-Britannia és más nyugat-európai szociáldemokrata reformista kormányok vezettek be az 50-es és 60-as években. Egy szocialista forradalom sokkal több szociális programok bevezetésénél, melyek a kormányok kénye-kedve szerint bármikor visszavonhatóak. Nem csak azt jelenti, hogy a munkásosztály közvetlenül a kezébe veszi az államhatalmat azért, hogy a termelést az emberi szükségletek kielégítésének céljával strukturálja át, hanem magában foglalja a társadalom újjászervezését is, hogy fokozatosan megszabaduljon olyan jelenségektől, mint a rasszizmus és a szexizmus, melyeket Marx az évszázadok szemetének nevezett.

A forradalom elején szembeszálltak a rasszizmus legrosszabb aspektusaival, de a jelenlegi krízis során rosszabbodott a helyzet. A rendőrség rendszeresen igazoltatja az utcán a fiatal feketéket, a fekete lakosság a legszegényebb zónákban él, a rasszista viccek a hétköznapi társalgás részei. A krízis a nőket is súlyosan érinti. Gyakran őket rúgják ki elsőnek, vagy fokozzák le őket – ami bizonyosan hozzájárul a prostitúció növekedéséhez – és a tangabikinis nők szexista ábrázolása a turizmus fellendítésének kiugró eszközévé vált.[56] Habár a homoszexuálisok üldözése az elmúlt évtizedben csökkent – 1992-ben még gay-fesztivál is volt Havannában[57] – a homoszexualitás bizonyos aspektusainak kinyilvánítása továbbra is közszeméremsértésnek minősül.[58] Fel kell tenni a kérdést, hogy ha a szocializmus az egész emberiség felszabadulását jelenti, akkor a PCC miért csak 1987-ben – közel 30 évvel a forradalom után – törölte el azt a Batista által 1938-ban hozott törvényt, ami büntette a homoszexualitás vállalását közterületen? A válasz ismételten az, hogy a kubai rendszernek semmi köze nincs a szocializmushoz. Egy fegyveres nacionalista felkelés nem szocialista forradalom.

Castrónak az 50-es években egy olyan jelenség miatt kellett fegyvert ragadnia, ami a jelenlegi kapitalizmus rendszerében is meghatározó jellegű, és csorbítja a sziget szuverenitását: az amerikai imperializmus miatt. 1898-ban az USA a spanyol-amerikai háború hadizsákmányaként tett szert Kubára. 1902-ben a népi ellenállás miatt rákényszerült Kuba függetlenségének elismerésére. De ez látszatfüggetlenség volt, mivel a kubai alkotmányba beillesztette az úgynevezett Platt-cikkelyt, ami lehetővé tette az USA katonai beavatkozását Kubában bármely esetben, amikor „nemzeti érdekei veszélybe kerülnek”.[59] Onnantól kezdve egészen 1959-ig minden bűnös és korrupt diktátor mögött ott állt az USA. A békés reformok lehetősége még a reformista liberálisok számára is le volt zárva.

A forradalom óta az USA szünet nélkül próbálja aláásni a kubai állam stabilitását. A gazdasági szabotázs legfrissebb példája az 1995-ös Helms-Burton törvény – ami szankciókkal sújtja a Kubával kereskedő országokat és vállalatokat – az USA elnökének kezébe téve annak meghatározását, hogy mit jelent a demokrácia Kubában. Mindez hatalmas arroganciáról és kétszínűségről tanúskodik, mivel az USA mindenféle gyilkos diktátort támogatott Latin-Amerikában, a nicaraguai Somozától a chilei Pinochetig. Ezért tiszteljük a kubai forradalmat, mert adott egy pofont az amerikai imperializmusnak, bebizonyítva, hogy legyőzhető a saját „hátsó udvarában”. De Kuba védelme az USA-val szemben nem egyenlő a Castro-rendszerrel való azonosulással.

A kubai krízis nem választható el attól a súlyos gazdasági recessziótól, mely jelenleg a világ közel 40%-t érinti. A hagyományosan reformista politikai csoportok – a szociáldemokraták és a liberálisok – országról-országra bebizonyították, hogy nem állnak készen, vagy alkalmatlanok jelentős reformok bevezetésére. Éppen ellenkezőleg, ők állnak az adott ország munkásosztálya elleni kiterjedt támadás élén.

Kuba lakossága hasonló jellegű, csak még élesebb helyzettel kénytelen szembenézni, mint Nagy-Britannia, Németország, vagy az USA munkásai, akik az állami jóléti kiadások drasztikus visszavágásától szenvednek. A bürokratává lett gerillák stratégiája mindig a világpiacon való részvételen alapult, ami a kubai munkásosztály számára egy zsákutca. Ahhoz, hogy a kubai gazdaság ezen a piacon versenyképes legyen, a termelékenység folyamatos növelése szükséges a munkásosztály részéről, ami hosszabb munkaidőt, intenzívebb munkát és alacsonyabb fizetések formájában nyilvánul meg. A bürokrácia célja a nemzetgazdaság fejlesztésére és a cukortól való függőség felszámolására még saját terminusai szerint is nyomorúságos kudarcot vallott.

Van egy másik kiút. Nem a világpiacon való részvétel, hanem azon nemzetközi kapitalista rendszer felszámolása, mely ettől a világpiactól függ. A kubai munkásosztálynak kétfrontos harcot kell vívnia. Az egyiken a saját életszínvonalát kell megvédenie a PCC keretein belül működő uralkodó osztályával szemben. A másikon pedig az amerikai imperializmussal kell szembeszállnia. Kuba története bebizonyította, hogy egy kapitalista világban nem létezhet semmilyen elszigetelt szocializmus. A nemzetközi forradalom több kubai forradalmár – mint Che Guevara – által védett koncepciója még a legjobb esetben is nacionalista forradalmak sorozata lenne, melyek egymás mellé felsorakozva állnának ellen a fejlett országok politikájának.[60] Ez történt a 60-as években. A kubai uralkodó osztály már hosszú évekkel ezelőtt felhagyott ezzel a retorikával. A kubai munkásosztály felszabadulása egy másik stratégiával lehetséges – saját tevékenysége által, saját érdekeit védelmezve, közös harcban egyesülve a világ munkásosztályával, hogy véget vessenek a nemzetközi kapitalizmus rendszerének, mely nyomorba dönti Kubát, és a világ minden részén imperialista háborúkhoz és pusztításhoz vezet.

(2000)

[1] E cikk összes jegyzete - ennek kivételével - Hector Reyes-é (Részeg Hajó megj.). A cikkek nem teljes egészében tükrözik a Részeg Hajó álláspontját. A közlés okairól, illetve az írások kritikáját lásd ’Bevezető – Kapitalizmus, Castro, Katasztrófa’ című cikkünkben.

[2] D. Tijereno, “Cuba: Adapting to a Post-Soviet World”, NACLA Report on the Americas, Vol. 29, No. 2, 1995. szeptember-október: p. 43. Szeretném köszönetem kifejezni Davis Viinikának, mert elérhetővé tette számomra ezt, és sok más értékes adatot a 90-es évek Kubájáról befejezetlen kéziratában: Cuba: Between Dreams and Nightmares.

[3] Economic Commission on Latin America (ECLAC) 1998-as tájékoztatója, idézi “Sea Changes: The New Cuban Economy”, NACLA Report on the Americas, Vol. 32, No. 5,1999. március-április, p. 23.

[4] P. Binns y M. González, Castro, Cuba and Socialism: The Economics of State Capitalism (Cleveland: Hera Press, 1981), p. 4.

[5] T. Ruiz Fernández, “La larga marcha de la revolución cubana”, Tiempo e Historia,1976 december, p. 15.

[6] Comité Estatal de Estadísticas, Anuario Estadístico de Cuba, 1985, pp. 377-91.

[7] Binns y González, p. 5.

[8] “La historia me absolverá”, a beszéd angolul en F. Castro y R. Debray, On Trial (Londres: Lorrimer Publishing Ltd., 1968), p. 28.

[9] F. Castro, Informe al Primer Congreso del Partido Comunista de Cuba (Barcelona, 1976), p. 134.

[10] Binns y González, p. 6.

[11] H. M. Enzenburguer, Raids and Reconstructions: Essays on Politics, Crime, and Culture (London: Pluto Press, 1976), p. 200.

[12] T. Cliff, Deflected Permanent Revolution (London: Bookmarks, 1986), pp. 14-15. Eredeti publikáció C.Guevara, “Cuba: Exceptional Case?”, Monthly Review (New York), július-augusztus, 1961, pp. 65-66.

[13] Che Guevara Speaks: Selected Speeches and Writings, G.Lavan, kiadó (New York: Pathfinder, 1967), p. 13.

[14] Lásd H. Reyes, Guevara y Cuba: Más allá de la Vilificación o el Romanticismo (Chicago: Bookmarks, 1993).

[15] T. Cliff, p. 14. Eredeti forrás castro egy 1961. december 1.i beszéde, idézi El Mundo (Havanna),1961. december 22.

[16] Anuario Estadístico de Cuba, Tabla XIII.4.

[17] Anuario Estadístico de Cuba, p. 134.

[18] The Economist Book of Vital World Statistics: A Complete Guide to the World in Figures, editores de The Economist (New York: Times Books, 1990), p. 214.

[19] Vital World Statistics, p. 64.

[20] Guevara egyike volt azon keveseknek Castro csapatában, akik a hatalom átvételét megelőzően is szimpatizáltak a szocializmussal. Az ő minisztériuma hajtotta végre 1960 folyamán a nacionalizálás első nagy hullámát. Ugyanakkor Guevara koncepciója a szocializmusról még a legjobb esetben is paternalista volt, gyakorlatát tekintve pedig bürokratikus ás antidemokratikus. Számára nem a munkások jelentették a szocializmus építésének főszereplőit – ez az ügy iránt elkötelezett bürokratákon keresztül az állam feladata volt. Ennek következménye az lett, hogy legjobb szándékai ellenére is a projektje más irányba indult fejlődésnek, az államkapitalizmus egy különösen centralizált formája felé, amelyet azonban soha nem sikerült teljességgel megvalósítania, Castróval való nézeteltérései miatt, továbbá azért, mert 1965-ben elhagyta Kubát. További információkért Guevara politikájáról lásd H. Reyes, Guevara y Cuba.

[21] Castro beszéde 1959. május 21-én, idézi Binns González, p. 9.

[22] Idézet egy Castro által publikált cikkből:Coronet, 1958. február, idézi Cliff, p. 15.

[23] M. González, “Can Castro Survive?”, International Socialism 56, 1992 ősz, p. 94.

[24] Lásd N. Harris, The End of the Third World: Newly Industrializing Countries and the Decline of an Ideology (Middlesex, UK: Penguin, 1986).

[25] Lásd E. Guevara, “La Lucha Antiimperialista No Tiene Fronteras”, en El Socialismo y el Hombre Nuevo, José Aricó, (México, D.F.: Siglo Veintiuno, 1977), pp. 231-32.

[26] Mao korszakáról Kínában egy rövid és hasznos összefoglaló: C. Hore, China: Whose Revolution? (London: Bookmarks, 1987).

[27] Arról, hogy a SZU úgynevezett szocialista vezetése hogyan taposta el katonailag a csehszlovák munkásokat, lásd: C. Harman, The Fire Last Time: 1968 and After (London: Bookmarks, 1988).

[28] C. Mesa-Lago, The Economy of Socialist Cuba (Albuquerque: University of New Mexico Press, 1981), pp. 64-65.

[29] Mesa-Lago, p. 196.

[30] Anuario Estadístico de Cuba, pp. 377-80.

[31] Informe Central al 30 Congreso del Partido Comunista de Cuba, Havanna, 1986. február (Buenos Aires : Anteo kiadó, 1986), pp. 31ff.

[32] J. Carranza Valdés, “Cuba: los retos de la economía”, Cuadernos de Nuestra América, 1992 július-december, No. 19: p. 138.

[33] Kuba 1986 júliusában felfüggesztette külföldi adósságának a törlesztését. Az adósság összegeit idézi: R. A. Sandoval, “Cuba: Dolarización, endeudamiento externo, proceso de ajuste y otras reflexiones”, Economía y Desarrollo, 1995, No. 2, pp. 53ff.

[34] Sandoval, p. 54.

[35] “Sea Changes: The New Cuban Economy”, NACLA Report on the Americas, Vol. 32, No. 5,1999 március-április: p. 23.

[36] R. Garfield y S. Santana, “The Impact of the Economic Crisis and the US Embargo on Health in Cuba”, American Journal of Public Health, 1997 január: p. 16.

[37] Carranza Valdés, p. 20.

[38] Achy Obejas kubai-amerikai iró és újságíró szerint az emigráns kubaiak által a szigetre küldött összeg eléri az egymilliárd dollárt évente. (Chicago Tribune,1999. október. 31)

[39] Viinikka, Dreams and Nightmares (kiadatlan), p. 6.

[40] O. E. Pérez és H. Marquetti, “La Economía Cubana, Actualidad y Tendencias”, Economía y Desarrollo, 1995, No. 1: p. 41.

[41] Sandoval, p. 52.

[42] El País (Barcelona, Spanyolország),1996. március 28.

[43] Garfield y Santana, pp. 16-17.

[44] Pérez és Marquetti, p.36n.

[45] I.Lumsden, Machos, Maricones [sic] and Gays: Cuba and Homosexuality (Philadelphia, Pa.: Temple University Press, 1996), p. 171.

[46] “Sea Changes,” p. 27.

[47] Ez, és sok más értékes információ: http://www.cubaweb.cu.

[48] Ley de la Inversión Extranjera (Havanna, 1996), Art. 33.

[49] Viinikka en Dreams and Nightmares (kiadatlan), p. 12. Castro egy 1990. május 10-i beszéde, Varaderóban, Kuba.

[50] Viinikka, Dreams and Nightmares (kiadatlan), p. 10.

[51] Mesa-Lago, p. 198.

[52] A kubai államkapitalizmus szocializmusként való feltüntetésének leleplezéseként Guevara azt írja, hogy a munkások nem a szocializmus építésének főszereplői, hanem szimpla, „átgyúrandó” eszközök a „szocializmus” igazi képviselője, az állami bürokrácia számára. Lásd Reyes, Guevara y Cuba.

[53] Lásd J. Triana Cordovi, “Cuba: Consolidación de la reanimación económica”, Economía y Desarrollo, 1995, No 2: p. 20, és Castro beszéde 1994. május 1-jén: gopher://lanic.utexas.edu:70/11/1a/Cuba/Castro

[54] Viinikka, Dreams and Nightmares (kiadatlan), p. 24.

[55] F. Castro, Cuba will never adopt capitalist methods (New York: Pathfinder Press, 1988).

[56] M. Vilasis, NACLA Report on the Americas, Vol. 29, No. 2, 1995. szeptember-október: pp. 28-29.

[57] J. Waller és más szerzők., AIDS in Cuba: A portrait of prevention (London: Campaña de Solidaridad con Cuba,1993 június), p.15.

[58] Lumsden, p. 85.

[59] A Platt-cikkelyt 1934-ben vették ki az alkotmányból, miután 1933-ban egy sikeres sztrájk eltávolította a hatalomból Gerardo Machado diktátort. Ez az eset világosan mutatta a kubai munkások alkalmasságát az önálló fellépésre – 1933-ban csak egy olyan forradalmi párt hiányzott, ami képes lett volna vezetni a tömegek harcát. A létező párt, a PCC, teljesen sztálinizálódott, és egy hatalmas történelmi lehetőséget bukott el, amikor kiegyezett Machadóval: a PCC, legalizálásáért cserébe vállalta, hogy elfojtja a sztrájkot. Ez egy olyan precedenst teremtett, mely utóbb lehetővé tette, hogy a PCC támogassa Batistát, és ami politikai csődjéhez vezetett. Ezen korszakhoz lásd L. A. Pérez, Jr., Cuba: Between Reform and Revolution (New York: Oxford University Press, 1988).

[60] Lásd H. Reyes: Guevara y Cuba.