Gilles Dauvé recenziója Ken Loach spanyol polgárháborúról szóló, Föld és szabadság című filmjéről (2014)

2016. 09. 25.

Gilles Dauvé recenziója Ken Loach spanyol polgárháborúról szóló, Föld és szabadság című filmjéről (2014)

2016.09.25

Részeg Hajó előszava

Gilles Dauvé vagy korábbi nevén Jean Barrot elvtársnak már jelent meg pár cikke magyarul (https://reszeghajo.hu/cikkek/jean-barrot-gilles-dauve/). Ezek az írások is, mint a korábbi könyvei, cikkei, tanulmányai inkább teoretikusak, történetiek, gazdasági témájúak stb., a kommunista program tisztázását, mind erőteljesebbé tételét tűzték ki célul. Ebben az írásban Dauvét új arcát ismerjük meg, a kultúrkritikust. Persze gondolható: nincs többről szó, mint lukácsi babérokra törésről, a mindenhez értés mániájáról stb. De a kommunizmus túlmutat a polgári racionalitás és materializmus egydimenziójú merevségén; és túlmutat a munkamegosztás egyoldalúvá nyomorításán is. Ahogy nem szabad elfogadni azt, hogy „mindentudó” parancsnokok vezessék a tudatlanságban tartottakat, úgy a parancsnoklást kikényszerítő tudatlanságot sem szabad fenntartani az egyoldalúság elfogadásával. Mindenkinek képessége, lehetősége szerint kell túllépnie a kapitalizmus által rákényszerített egyoldalúságon, korlátoltságon; és aki többet tud, az nem különülhet el gőgös elitként a többitől, fenntartva a kapitalizmust a parancsnok- parancsvégrehajtó, a tudatlanságban tartó tudás és a tudatlanságba való szinte vallásos beletörődés munkamegosztásának konzerválásával. A kommunizmusnak már, mint mozgalomnak is tagadnia kell ez utóbbiakat; s ehhez járul hozzá a cikk is.

A cikk közlésének külön apropójaként szolgál (már ha kell egyáltalán ilyen), hogy 80 évvel ezelőtt 1936 kezdődött el a spanyolországi polgárháború[1] Amely jelentős része volt annak a forradalmi mozgásnak, amelynek során a proletariátus az ellenforradalom legsötétebb éveiben is megmutatta romboló/teremtő erejét, azt, hogy végső soron mi is az ő történelmi küldetése.

A recenzió fő téziseivel lényegében egyetértünk. Ezért nem is szaporítanánk tovább a szót. Észrevételeinket, megjegyzéseinket, kisebb kritikáinkat a lábjegyzetek tartalmazzák.

Gilles Dauvé recenziója Ken Loach spanyol polgárháborúról szóló, Föld és szabadság című filmjéről (2014)

A Föld és szabadság jó vagy egyenesen kitűnő hírnévnek örvend a radikálisok körében. Ennek az írásnak nem az a célja, hogy kétségbe vonja ezt a hírnevet, csupán kritikai nézőpontból kívánja vizsgálni: politika és elmélet lesz az, amivel foglalkozni fogunk.

Ezenkívül nem fogok szót ejteni az esztétikáról sem.

Néhányan előnyben kívánják részesíteni a kétértelműséget a művészetek terén, távol maradva az üzenettel rendelkező regényektől, és hinni abban, hogy azok olyan nemes érzelmekkel vannak tele, amelyeket rossz írók írták (és feltehetően rossz nézőpontból is).

Mások meglehet, lenézik a „művészet a művészet kedvéért” elvet, és előnyben részesítik az olyan fikciót, amely társadalmi kérdésekkel kapcsolatos, s mondanivalója is van.

Mi nem fogunk belemenni ezekbe a dolgokba.

Ez az írás csak a Föld és szabadsággal foglalkozik, s nem általában Ken Loach filmjeivel vagy politikai nézeteivel.[2]

***

Először is íme egy rövid összefoglalás azok számára, akik nem látták a filmet (1995-ben került forgalomba).

Az elbeszélés közel egésze egy visszatekintés. Egy fiatal nő, napjainkban felfedezi nemrég meghalt nagyapja, David múltját. A’30-as évek második felében David –aki egy fiatal munkás volt és a (brit) Kommunista Párt[3]tagja- elment Spanyolországba, hogy Franco ellen harcoljon. Noha szándéka először az volt, hogy csatlakozik a Nemzetközi Brigádokhoz, a POUM (Marxista Egyesülés Munkáspártja) egy hiányosan felszerelt milíciájában találja magát az aragóniai fronton, Európa különböző pontjairól jött önkéntesekkel, férfiakkal és nőkkel az oldalán. Egyikük, Blanca, a POUM tüzes és tehetséges védelmezője. David vonzódik hozzá.

Amikor megsebesült, David Barcelonába ment, ahol csatlakozott a Nemzetközi Brigádokhoz. 1937 májusában, amikor a sztálinisták által támogatott republikánus állam végül visszanyerte a város feletti irányítást és megszabadult a radikális elemektől, David a kormányerőkkel tart, mígnem végül is széttépi pártkönyvét és visszamegy régi csapatához.

A POUM-milícia azonban szörnyű helyzetben van. A Nemzetközi Brigádok először megtagadnak tőlük minden valódi katonai támogatást, majd erővel feloszlatják őket (a POUM-ot betiltják, mint a fasizmus ügynökét). Az összetűzésben Blanca halálos találatot kap.

Visszatérünk a jelenkor Angliájába. David temetésére eljönnek a spanyol háború egykori harcosai. A film magasba emelt öklök tisztelgésével ér véget.

Mint ez az összefoglalás is mutatja, a film olyan jelentős történelmi eseményekkel foglalkozik, melyeket ez idáig alig láthattunk a mozivásznon. Például Sam Wood Akiért a harang szólja -amely 1943-ban készült, mikor Oroszország és Amerika együttesen harcolt Hitler ellen– úgy mutatta be az antifasiszta tábort, mint egy egységes frontot, Hemingway könyvének megfelelően, amely a filmet inspirálta. A Föld és szabadság tárgyával nyilvánvalóan ritkábban foglalkoznak a filmekben. [4]

A baj az, hogy ahelyett, hogy segítene nekünk kritikusan vizsgálni a film eseményeit, azokat oly módon tálalja, hogy ránk kényszeríti a konklúziókat, mintha azok maguktól értetődőek lennének, és végül elkerüli a politika kérdéseket.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy nincsen politikai vita a filmben. Épp ellenkezőleg. A leghosszabb jelenetek egyike (12 perc) – amely egyben Ken Loach saját véleménye szerint is a legfontosabb – egy kollektivizálásról szóló vitát mutat be a POUM-milícia által felszabadított egyik faluban. A kollektivizálásnak azonnal meg kell történnie vagy sem? Egy amerikai úgy érvel, hogy a Franco elleni háború a legfontosabb, és azt tanácsolja a falusiaknak, ne alkalmazzanak radikális eszközöket, nehogy elidegenítsék a kapitalista demokratákat, akik egyébként támogatnák a köztársaságot a fasiszták elleni harcában. Vele ellentétben egy német önkéntes úgy véli, hogy a háborút és a forradalmat kéz a kézben kell megvívni. A gyűlés végül is szavazással dönt a kollektivizálásról.[5]

Ezen jelenet témája egyértelműen a film központi kérdése.

Filmet nézni azonban más, mint nyomtatott művet olvasni és választani politikai opciók közül. A néző egy vásznat lát: karakterek szerepelnek egymást követő jelenetekben, és az, hogy az egyes jelenetek jelentőségteljessé válnak-e, attól függ, hogy mik voltak az előzmények és mik következnek majd később.

Így a gyűlés a „háború vs. forradalom” vagy „háború és forradalom” kérdéséről csak a film történetének egészében értelmezhető, s ez fokozottan igaz a film egyik legfontosabb jelenetére, amikor a milícia és a reguláris hadsereg közötti konfliktus erőszakba és vérontásba torkollik. Tulajdonképpen e két csoport közötti ellentét áll a film középpontjában: emiatt az a benyomás és az az emlék, amit ezzel kapcsolatban magunkkal viszünk, annak a módnak a függvénye, ahogyan azt bemutatták nekünk.

Egyik oldalon a film a maga teljességében bemutatja a POUM-milíciát, mint melegszívű, testvéri közösséget, ahol minden férfinak és nőnek (mivel nem csupán férfiak alkotta csoportról van szó) van személyisége és meg is tartja azt. Blanca éppenséggel nem csak jól néz ki, de politikailag és emocionálisan fontos szerepet is betölt. (Ellentétben az Akiért a harang szóllal, ahol a női főszereplő, Maria, áldozat és nem egy aktív főszereplő).

A másik oldalon a hivatásos, most már „professzionális” köztársasági hadsereg brutális tömegként van lefestve megkülönböztethetetlen egyenruhákban. Tisztjeik között ott van az az amerikai, akit a kollektivizálások ellen láthattunk érvelni.

Ahogyan az egész drámát egy nyilvánvalóan jófiú látásmódján keresztül bemutatják (illetve elbeszélik), mi egy csoporttal (amelyikhez ez a srác is tartozik) fogjuk azonosítani magunkat egy másikkal szemben: egy kicsit azért, amit ez a csoport képvisel, de sokkal inkább amiatt, amilyennek tűnnek számunkra.

Képzeljünk el egy antitrockista orosz filmet, ami a’30-as évek végén készült (a sztálinisták megbélyegezték a POUM-ot, mint trockista szervezetet, amely valójában nem az volt: Trockij komolyan kritizálta a POUM részvételét a népfrontban). Egyik oldalon a Nemzetközi Brigádok egyik egységét látjuk, ahol szocialisták, kommunisták és demokraták testvérekként harcolnak. Megismerünk közülük hármat vagy négyet, különböző országokból, különböző háttérrel és különböző személyiséggel, a lehető legkisebb egyet nem értésben, amely a film végéhez közeledve megoldódik. Látjuk őket harcolni, főzni, nevetni, rendes és gondolkodó emberekként.

A másik oldalon egy vad fegyverforgató csürhét látunk, akik képtelenek összefüggő politikai vitára. Ha a forgatókönyvíró törődött volna a jellemrajzzal, az egyiket úgy mutatta volna be nekünk, mint részegeskedőt, a másikat, mint aki egy burzsoától ellopott órával játszik, a harmadikat pedig, mint aki meglép egy köteg pénzzel.

A Föld és szabadság logikájához hasonlóan, csupán annak inverzeként, a történetet egy fiatal és naiv munkás visszaemlékezésein keresztül is el lehetne mesélni. Először az anarchistákhoz vonzódna, de amint a cselekmény kibontakozik, a hályog fokozatosan leesne a szemeiről, és végül Sztálin elvtárs barátjává válna. Dióhéjban az első csoport fel lenne ruházva mindazzal, amire a humanitás attribútumaiként tekintünk, a második pedig a rosszakarat jegyeivel. Ki iránt érezne akkor szimpátiát a néző? Ez feje tetejére állítaná a Föld és szabadságot: a történet a sztálinistákról, mint az antisztálinista propaganda ellenzékéről szólna.

A propagandával nem csak az a baj, hogy hazugságokat mond. A propagandisták passzivitásban tartják az embereket: úgy tesznek, mintha gondolatébresztő témákkal szolgálnának, de csak lerágott csontokkal dobálóznak.

A reklámnak és a propagandának sok közös vonása van. Habár a propaganda gyakran szegényesnek és nyersnek tűnik a reklámok nagy képzelőerejéhez képest, a propagandisták hasonló módszereket használnak. Egy TV reklám összeköti az eladni kívánt terméket egy olyan képpel, amiről tudja, hogy a leendő vevő szeretni fogja: egy autót együtt mutatnak egy boldog családdal, egy állateledelt egy játékos kiscicával, egy testápolót egy divatos modellel, stb. Ez az érzelmi manipuláció alapelveként funkcionál. Ehhez hasonlóan a propaganda közvetít egy pozitív jelzést arról, hogy miben akarjunk hinni és egy negatívat arról, hogy mit utasítsunk el. Ez az, ami a milícia/reguláris hadsereg szembeállítás lényege a Föld és szabadságban: egy jó- és rossz fiúk közötti szembenállás.[6]

***

Az 1970-es években néhány filmkritikus támadta azt, amit úgy neveztek „baloldali fikció”. Ez a műfaj tartalmazta a közkedvelt „mainstream” filmekből átvett kódokat, és egy intézményellenes vagy burzsoáellenes tartalom megjelenítésére használta fel őket. Mint ahogyan a detektívfilmekben: a nyomozó szeretné felfedni az igazságot egy bűnténnyel kapcsolatban, de most az elkövetőnek politikai vagy társadalmi bűnözőnek kell lennie. A főszereplő egy vagány jófiú, lehetséges, hogy oknyomozó újságíró, munkás, becsületes rendőr, „az utca embere”, teszi a tőle telhetőt, hogy orvosolja a hibákat szemben a harcos fasisztákkal, egy megerőszakolóval, rasszista rendőrökkel, egy korrupt politikussal vagy egy goromba és kizsákmányoló főnökkel. Mint egy modern moralista színdarab, a karakterek magatartási mintákat, illetve csoportokat személyesítenek meg, és a főszereplő képviseli a humanitást (azaz a közönséget), és cselekszik ennek megfelelően. Miközben felgöngyölíti az ügyet, a hős és a megfigyelő, leveszi az álarcot a jelen társadalmának ocsmányságáról és aljasságáról. Néha a film mindezt nyomozás és hős nélkül teszi meg: hogyha a történet rejtett tanulsága olyannyira kristálytiszta, hogy nincs szükség a rossz kijavítására. Íme, két jól ismert példa:

Z (1969): egy pontosan meg nem határozott országban (mindenki érti, hogy Görögországról van szó) egy csökönyös bíró fényt derít arra, hogy a kormány és a katonai szolgálat meggyilkolt egy baloldali parlamenti képviselőt.

A vallomás (1970): 1952-ben a cseh kormány miniszterét hamis vádakkal letartóztatják és vallomásra kényszerítik.

Mind a kettőt Costa-Gavras rendezte és mindkettőt valós események ihlették (A vallomásban Slánsky nyilvános tárgyalását később Artur London beszélte el). Mindkettő nagy sikert aratott a nézők és a kritikusok körében. Az egyik a fasisztákat, a másik a sztálinistákat vette célkeresztbe.

De vajon mégis mire sikerült fényt deríteniük ezeknek a jól ismert filmeknek a görög ezredesek 1967-74 közötti diktatúrájáról vagy a bürokratikus rezsimekről Kelet-Európában? Alig valamire vagy semmire, mivelhogy a történelmi magyarázatot a hősök és gazemberek közti harcra redukálták.

Az olvasó tiltakozhatna, hogy Ken Loach mérföldekre van a divatos és „mainstream” Costa-Gavrastól: hiszen nem osztályszempontok által vezérelt-e az ő mozija? Ez igaz, de többről van itt szó puszta osztályelemzésnél. Az eszmék, amelyek egy film alapjául szolgálnak, mi több, amelyek olyan politikai programot fejeznek ki, amelyet meg akarnak valósítani, csak akkor léteznek, hogyha az író és a rendező figyel arra a módra, ahogyan azt bemutatja számunkra. A művészet esetében a forma legalább annyira fontos, mint a tartalom. Dickens vagy Zola történelmi jelentőségének teljes megértéséhez nem elegendő az ő burkolt vagy nyílt „ideológiáik” ismerete, emellett fel kell kutatnunk azt a módszert, amivel a népszerű szerzők megszerezték az olvasók támogatását és helyeslését. Hogyan viszonyultak az olvasóhoz? Mennyire engedték neki, hogy belehelyezkedjen az olvasottakba? Valójában az olyan írók, mint Dickens és Zola kódokat és sablonokat használtak, amelyek csak nagyon kis helyet hagynak a megfontolt és kritikus távolságtartásra.

[7] Ami a könyvekre igaz, az a filmekre még inkább alkalmazható[8], mert a mozi még direktebben fordul az érzések és érzelmek felé, mint a legtöbb más művészeti forma; ennek manipulatív képessége a legnagyobb.

A Föld és szabadság teljes mértékben él ennek a képességnek a használatával. Hogy átadja üzenetét a nézőknek, Ken Loach a megfelelő jeleket küldi. Ügyel rá, hogy ne egy olyan karaktert mutasson be nekünk, aki már a kezdetektől fogva megértett mindent. David egy odaadó, de hiszékeny antifasisztaként megy Spanyolországba, őszintén hisz Szovjetoroszországban és a Kommunista Pártban. Éppolyan naiv, mint amilyenek munkások milliói voltak valaha világszerte, és talán amilyenek a film átlagos nézői is. Csak lépésről lépésre, saját magával vívódva és fájdalmas tapasztalatokon keresztül -beleértve a szeretett nő elvesztését- érti meg az igazságot, amit mi, a közönség, szintén fokozatosan fogunk csak fel neki köszönhetően. Spanyolország lesz a kezdőállomás David számára éppúgy, mint számunkra.

A bökkenő az, hogy a mi tudatunk nem válogathatott különböző lehetőségek közül. Mert számunkra minden Daviddel, az ő egymást követő állásfoglalásaival, kétségeivel és végül az ő bizonyosságaival teremt csak azonosulási lehetőséget – számunkra egy és csak egy alternatívát hagytak meg a gondolkodáshoz. Emellett, mint számos más filmben, a beleélés folyamata a leghatásosabb, amikor azonosulni tudunk egy személlyel, aki távol áll egy akcióhőstől, aki úgy néz ki és úgy cselekszik, mint te vagy én. Napjainkban az antihős lett a hős közhelyes figurája azok számára, akik George Lucas helyett Ken Loachot részesítik előnyben.

***

Néhány barátom azt mondja nekem: „A Föld és szabadságnak meglehet, vannak hiányosságai, de tekintélyes érdeme a köztársasági táboron belüli konfliktusok felfedése, különösen a ’37 májusi harcoké, egy olyan filmben, amelyet széles közönség láthat: emiatt ez egy történelmi felvilágosítás, amely arra buzdítja a nézőt, hogy tanuljon többet önerőből.”

Az érvelés hibás, több okból kifolyólag is.

Először is, nyíltan foglalkozni a ’37 májusi eseményekkel nem ugyanaz 1937-ben és 70 évvel később. Orwell számára - akinek spanyolországi tapasztalatai nem különböznek Davidétől – a Hódolat Katalóniának.[9] a publikálása sok nehézséggel járt. Az 1938-ban 1500 példányban kinyomott könyvből még nem fogyott el mind, amikor 1951-ben kijött a második kiadás. Amikor 1950-ben Orwell meghalt, a könyvet még csak egy nyelvre (olaszra) fordították le. Az amerikai kiadás csak 1952-ben jelent meg, a francia 1955-ben. Azóta a könyv Nyugaton a legtöbb politika iránt érdeklődő és tanult ember háttérműveltségének részévé vált. Ha nem is egy átlagos mozi néző, de a rendszeres Ken Loach néző hallott már a spanyol polgárháború alatti „belső” vagy „testvérgyilkos” harcokról a kommunisták és az anarchisták között. Kétséges, hogy a Föld és szabadság fel fogja őket világosítani.[10] A film vitát és konfliktust mutat be a főszereplők között, akik azonban homályosak maradnak. POUM, CNT, trockisták, kommunisták… mit képviselnek ezek mind? És mi a különbség – ha van egyáltalán – a kommunisták és a sztálinisták között?[11] Minden néző emlékezni fog arra, hogy a vesztesek (a POUM és az anarchisták) talán jók voltak, de ez nem volt elég számukra, hogy fölülkerekedjenek, miközben a sztálinisták győzelmet arattak... amíg Franco meg nem nyerte a háborút. Szerencsére a történelemben fordult a kocka: a totalitarizmusnak, annak fasiszta, valamint sztálinista verziójának is vége. Franco meghalt és elbukott a Szovjetunió is. (Még egyszer, a tekintetben, hogy mi a különbség a kommunisták és a sztálinisták közt, nem lettünk semmivel sem okosabbak: a sztálinizmust egyszerszerűen úgy mutatják be, mint az autoritarizmus, militarizmus, törvénytelen csalás és hazugság egyvelegét). A ’37 májusi, barcelonai utcai harcokat bemutató jelenetek nem mondanak nekünk ennél többet.

Másodszor, mit lehetséges megérteni azáltal, hogy azonosultunk a Jó egy formájával a Gonosz egy formájával szemben? Ha komolyan vennénk a kapott leckét, fel kellene készülnünk a harcra (azaz arra, hogy háborúzni menjünk) mindazon ellenség ellen, akik úgy vannak lefestve, mint a mű abszolút gazemberei; ellenük menni bármiféle eszközzel, még ha az egyébként elfogadhatatlan is, mint a kínzás és a rögtönítélő bíróság általi kivégzés, amelyek a kisebb gonoszként tűnnek fel. Amikor azokról van szó, akik ártatlan embereket robbantanak fel a metróban, minden ítélet engedélyezett. („A terrorista olyan valaki, akinek van bombája, de nincsen légi ereje”, ahogy William Blum írta.) Ken Loach maga bizonyosan nem helyesli a „war on terror”-t, de a Föld és szabadság bináris jó/rossz logikája kompatibilis a kisebb gonosz teóriájával.

Harmadszor és legfőképpen, a film kitér a spanyol polgárháborúban felmerült fő politikai kérdések elől[12]

Alapjában véve a baloldali kommunisták számára (főleg az „olasz” bal, valamint a „német-holland” baloldal számára) attól a ponttól kezdve, hogy a proletariátus elfogadta a fasizmus elleni harcot a demokratikus állam vezérlete alatt, kudarcra volt ítélve mindkét forgatókönyv: először veszítenének a nehezen megszerzett társadalmi növekedésből, amit a burzsoáziával szemben sikerült kicsikarniuk, később pedig elvesztenék az antifasiszta háborút. A baloldali kommunisták politikai álláspontja egy rendkívül kicsiny kisebbségé volt (és maradt).[13]

Mégis, ha nem képviselik ezt az álláspontot, ha hisznek benne, hogy Francót csak egy hatékonyan felfegyverzett haderővel, a népesség demokratikus szekcióinak támogatásával lehet legyőzni, beleértve azokat a feltételeket, amelyek mellet a burzsoázia hajlandó harcolni a fasizmus ellen, kinek lesz igaza akkor? A kicsiny POUM-milíciának, melynek ereje csak a proletár tapasztalatból és a lázadó aktivitásból származott? Vagy egy erősen strukturált katonai gépezetnek, amely népszerű és modern egyszerre, amely nem gondolkodik azon, hogy használja-e a fegyelmet, sem a konzervatív tiszteket, akik határozottan a köztársaság mellett állnak Francóval szemben?

A Föld és szabadság nem foglalt állást ebben a kérdésben, valójában nem állt egyik oldalra sem, csupán empatikus érzést gerjesztett bennünk az átlagember iránt szemben a hatalommal rendelkező emberrel. Mindez jó, de kevés ahhoz, hogy fokozza a tudatosságunkat.

Ez most nem a tények nélküli történelmi hipotézisek ideje. Mondjunk csak annyit, hogy 1937-ben, amikor az ellenforradalom már mindenütt diadalmaskodott, beleértve Spanyolországot is, a fasizmussal szembeni harc forradalmi útját keresve megpróbálták a kört négyszögesíteni. A reguláris hadsereg győzelme a milíciákkal szemben és végül annak elszenvedett veresége Francótól, elkerülhetetlen volt. Mint két évvel később Orwell írta:

„A spanyol kormány nemzetőrsége a háború első hat hónapjában –Katalóniában az első évben– csakugyan demokratikus hadsereget, habár rendkívül primitív, csupán védekezésre alkalmas hadsereget alkotott. […] Ha azonban a köznapi értelemben vett katonai hatékonyság a cél, a hivatásos katonát megkerülni nem lehet, s ameddig a hivatásos katona parancsol, addig gondoskodik is arról, hogy a hadsereg véletlenül se demokratizálódjék. Márpedig ami igaz a fegyveres erőkön belül, az igaz a nemzet egészére nézve is: a katonai gépezet bármilyen megerősödése kéz a kézben jár a reakció erőinek megerősödésével.

(A demokrácia a brit Hadseregben, 1939. szeptember)[14]

Egy demokratikus hadsereg nem az, amit mi célul tűzünk ki. Emellett a milíciák bizonyosan nem voltak olyan „primitívek”, mint ahogyan azt Orwell sugallja. Akárhogy is van, Ken Loach filmje nem foglal állást ebben a kérdésben, se pro, se kontra. A Föld és szabadsággal az a baj, hogy olyan benyomást kelt bennünk, mintha az adott korszak feltételeinek ellenére (azaz egy burzsoá állam által birtokolt hatalom mellett), a milíciák –annak megfelelően, ahogyan le vannak festve a filmben– képesek lettek volna megnyerni a küzdelmet Franco ellen.

***

A Föld és szabadság nem kifogásolható azért, mert egy üzenettel rendelkező film; de azért igen, mert azt tetteti, oktat, miközben csupán előre gyártott igazságokkal szórakoztat. Az elbeszélés fonala nem különbözik egy tipikus hollywoodi produkciótól, annak megszokott kellékeivel, bűnöseivel és becsületes fickójával együtt, aki lassan felnőtté válik, elveszti ártatlanságát és tévútra kerül, mielőtt megtalálná a jó ösvényt. Ezek a „mainsteam” regényekben jól kimutatható jellemrajzok megtalálhatóak a Föld és szabadságban, nem feledkezve meg a szép és okos lányról, aki meghal a hősért: Blanca tragikus halála a végső lökés David sztálinizmussal való szakításában. A film elvégzi a gondolkodás feladatát helyettünk.

Láttat egy pozitív hőst, aki megmutatja nekünk, hogyan viselkedjünk. David 1937-ben súlyos áron tanulta meg a leckét: fokozatos tudatosságának elbeszélése a Kommunista Pártról alkotott illúziókkal való leszámolásra tanít minket 60 vagy 80 évvel később. Mindent David szemén keresztül látunk: minden más lehetséges valóságra néző ablak zárva marad előttünk. David választások sorozatával szembesül, amelyeket valójában a nyakába varrtak, és mi kötelesek vagyunk hozzájárulni az ő (kényszer)döntéseihez, mert a közönség minden tagja ösztönösen vele azonosul. Tulajdonképpen ez a célja annak, hogy a történet minden eleme a pozitív hősre fókuszál (egyes vonakodó nézők talán egy az egyben visszautasítják a filmet, mint ahogy azt egy vaskalapos sztálinista tenné, de ők már kihaló fajta). Ahelyett, hogy átvenné az irányítást saját értelme fölött, a néző passzivitásra van kárhoztatva.

***

Érdekes lenne megvizsgálni Ken Loach más filmjeit is (beleértve dokumentumfilmjeit), ez az írás azonban nem róla szól általában, hanem csak egy kis bepillantásról a propaganda gyakorlatába. (Példaként azért megemlíthető, hogy a Föld és szabadságban alkalmazott metódus megtalálható a Felkavar a szélben (2006) is, a Tekintetek és mosolyokban (1981) [az eredeti szövegben hibásan 1979 szerepel] viszont nem.).[15]

Az autonómia – individuális és kollektív egyaránt – bizonyosan nem kulcs mindenhez, de szükségszerű feltétele az emberi emancipációért folytatott állhatatos harcnak. Emiatt a propagandatevékenység nem tud „hasznos” lenni. Az önirányítás összeférhetetlen az érzelmi kontrollal, a pozitív hősökkel, a mintaszereplőkkel és az előre kitervelt konklúziókkal. Semmi sem nyilvánvaló. Az elidegenedés nem szűntethető meg elidegenedett eszközök használatával.

---

[1] Mivel most itt nem tudunk foglalkozni a spanyolországi forradalmi hullám kimerítő, kommunista álláspont szerinti tárgyalásával, azok történeti ismertetésével, ezért mindenképpen adnánk pár használható címet a témában tájékozódni kívánóknak: Interjú Agustín Guillamónnal, Vita a Barikád Kollektívával (https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/) és ami ezek alapjául szolgált: 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában –könyvismertető (http://barricade.hol.es/vitairatok/guillamon_ismerteto_hu). Erősen anarchista szemszögű informatív összefoglalások: Poór Péter írásai (http://commonline.academia.edu/P%C3%A9terPo%C3%B3r)

[2] Értjük Dauvé szándékát. Nem kíván az esztéta szerepében tetszelegni. Ezt mi sem kívánnánk és szeretnénk (magunknak sem). Ám a teljes megértés megkívánja azt, hogy írjunk pár szót Loach alapvető beállítottságáról. Ken Loach (1936, Nuneaton). Filmjeire hatással voltak a 20-as évek John Grierson (és persze Flaherty) f éle angolszász dokumentumfilm iskola (Grierson felhasználta Lenin filmről írt nézeteit), John Cassavetes (New York árnyai), a Free Cinema (Richardson. Anderson, Reisz stb.) dühöngő ifjúság nemzedékének, a cseh új hullám, és főleg Milos Forman korai (Fekete Péter, Tűz van babám! stb.) alkotásai. Ezek a hatások Loachot mind ez idáig meghatározzák. Loach a mai napig dokumentarista jellegű játékfilmjei, baloldali elkötelezettségűek. Viszont filmkészítési módja egyre inkább konzerválódott, maga a forma (is) elvesztette dühét, radikalitását és egy fajta baloldali polgári (nagy)realizmus képeit mutatja. Ez a forma mára a tartalmat is jelentősen meghatározza. A realizmus kontra forradalmi formáról/tartalomról többet cikkünkben: Dosztojevszkijről (https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-3.-szam-2015-oktober---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/dosztojevszkijrol)

[3] Dauvé, a cikk során a „kommunista”, „Kommunista Párt” kifejezések alatt - a ”baloldali kommunista” kifejezés kivételével- sztálinistákat érti. Természetesen Dauvé nagyon jól tudja, hogy mi mit jelent; a bolsevik, sztálinista párt nem hívható kommunistának, mivel hierarchikussága, állammal , kapitalizmussal való egylényegűsége pont a kommunizmus tagadása. Persze a történeti hűség azt követelte, hogy a név név maradjon. Ám a valóság meg azt, hogy a bolsevik párt és a kommunista párt közti szöges ellentétet kiemeljük. Attól, hogy az ismétlés nem csak a tudás anyja, hanem az unalomé is, még újra és újra rá kell mutatnunk a szocdem-bolsevik és a kommunista mozgalom közti különbségre. Pláne, hogy sokan sokfelé erről mit sem tudnak.<

[4] Egy szimpatizáns barátunk a következőket írta: „Valószínűleg, ha nem Magyarországon, hanem olyan helyen élnék, ahol komolyabb a mozgalom, több a film is, akkor szigorúbban állnék a dologhoz, de egyelőre örülök annak is, hogy egy-két alkotás már magyarul is elérhető.” A teljesség igénye nélkül felsorolnánk pár filmet, amelyek a spanyolországi eseményekről fellelhetők magyar nyelven: Föld, kenyér nélkül (1932, R: Luis Bunuel), A spanyol föld (1937, R: Joris Ivens), Akiért a harang szól (1943, R: Sam Wood), Durruti, a spanyol forradalomban (1988, R: Paco Ríos), Jaj, Carmela! (1990., R. Carlos Saura), Libertarias (1996, R:Vicente Aranda), Megélni az utópiát (1997, R: Juan Gamero), A fekete kutya (2005, R: Forgács Péter), Az anarchista felesége (2008, R: Peter Sehr), Hemingway és Gellhorn (2012, R: Philip Kaufman)

[5] A kollektivizálási illetve szocializálási kísérletekről képet kaphatunk a már említett brosúrából: 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában. Egy mai baloldali kommunista kritikát kapunk: Spanyolország :forradalom - Forradalom vagy önigazgató kapitalizmus? (http://thinkingandrioting.blogger.hu/cimke/forradalom) c. írásban. Az ebben leírtakkal mi nem értünk egyet. Mert, míg a film a kollektivizáló „melegszívű”, „testvéri” poumistákat, anarchistákat külsődleges jegyek alapján, pozitívan állítja be, addig ez a cikk teljes (történelmietlenül, felületesen és igaztalanul) elutasítással értékel, „önmenedzselő kapitalizmusnak” nevezi ezeket a próbálkozásokat. Álláspontunkat ezzel kapcsolatban a 12. lábjegyzetben fejtettük ki.

[6] Számunkra itt nem egyértelmű Dauvé álláspontja a propaganda szükségességéről, mibenlétéről. És inkább úgy tűnik elutasító a véleménye. Szerintünk a propagandára szükség van, de abban Dauvénak igaza van, hogy az semmiképpen se követheti a kapitalizmus reklámízű, olcsó populizmusát. A propagandaanyagok nem helyettesítik a programatikus, teoretikus kommunista tevékenységet. Viszont nagyon fontosak a kommunista program megértetésében, terjesztésében. Ezek a nyilvánvalóan egyszerűbb, úgymond könnyebben fogyasztható „termékek” nem pacifikálhatják, nem csorbíthatják a mondanivalót. Ugyanúgy a kommunizmust kell képviselniük, mint bármely más kommunista megjelenésnek. A forradalmi filmpropagandának, mint tudjuk, nagy hagyományai vannak. Vertov, Dovzsenko, Eizenstein stb. formailag és tartalmilag is a maximumot hozták ki kollektív agitációjukból. Csak egy „aprócska” probléma merül fel velük szemben: az, hogy ezt mind-mind a bolsevizmus égisze alatt tették. Sajnos ezt a színvonalat - pedig nem kevés próbálkozás volt - csak igen kevesen tudták megismételni. Talán a szituacionista „filmeseket” Debordot és társai lehetne megemlíteni. De ők már (időnként szükségtelenül) elvont formáikkal képtelenek voltak akkora tömegeket megszólítani (nem beszélve arról, hogy az ő korunkban közel sem volt akkora a forradalmi lelkesedés).

[7] „Természetesen képtelenség volna állítani, hogy Dickens holmi határozatlan avagy pusztán melodramatikus író. Írásai sokszor rendkívül tényszerűek, és megjelenítő tehetségének feltehetőleg máig nem akad párja. Ha ő egyszer leír valamit, az megrögzül bennünk mindhalálig. Ámde a látvány konkrétsága bizonyos tekintetben hiányait is felfedi. Mert az, amit ő láttat, végső soron nem egyéb, mint amit a pusztán alkalmi szemlélő is mindenkor megláthat: külsődleges jelenség, a működésükből kiragadott dolgok felszíni látványa. Aki valóságosan része egy tájnak, az sohasem látja be egészen azt. Dickens amilyen pompásan képes megfesteni egy látványt, éppoly ritkán rajzol meg egy folyamatot.” (George Orwell: Charles Dickens)

[8] „Kriston László: A Vasutasokban (2001) éreztem, hogy a munkásokat csak az „osztályharc” kontextusában ábrázolja, magánéletük és személyiségük háttérbe szorul, vagy csak annyiban jelenik meg, hogy kidomborítsa megélhetési gondjaikat (pl. az egyik munkás nem tud gyerektartást fizetni)…

Ken Loach: A Vasutasokat komédiaként kezeltük. Mert azt mutattuk be, milyen abszurditásokkal van tele egy iparág privatizációra való felkészülése. Szerintem azok a fickók nagyon is komikusak voltak. Állandóan viccelődnek. Nem hősök ők, hanem egyszerű emberek. Nem ábrázoltuk őket szentekként. (Loach úgy látszik nem értette meg a nüanszokat, amire a kérdés célzott: a munkásokat ugyan esendő emberekként ábrázolja, nem szentekként, de nem ad nekik ellenszenves jellemvonásokat, megnyilvánulásokat, melyek alapján vegyes benyomás alakulhatna ki róluk a nézőben – ez továbbra is szimplifikáció és idealizálás, ami egész életművére jellemző. Egy idézet kívánkozik ide Virginia Woolf azon esszéjéből, melyben „társadalmi realista” írótársait kritizálta: „Bennett arról írt volna, hogy Mrs. Brown mekkora házbért fizet, Wells arról, hogy mennyit kellene fizetnie, Galsworthy pedig arról, hogy a következő hónapban bizonnyal nem tudja kifizetni. Ám egyikük sem írt volna Mrs. Brownról, mint sajátos, eleven személyiségről” – K.L.)” (Részlet: Mozgókép és szolidaritás. Interjú Ken Loach filmrendezővel - http://www.filmtett.ro/cikk/1568/interju-ken-loach-filmrendezovel). Megjegyzendő, hogy ez a W. Woolf idézet, mint olyan nem létezik. Kriston az esszé (Mr. Bennet és Mrs. Brown) mondanivalójának esszenciáját gyúrta egy idézetté helyszűke, vagy mi miatt.

[9] A Hódolat Katalóniának c. könyv (http://thinkingandrioting.blogger.hu/cimke/f%C3%B6ld%20%C3%A9s%20szabads%C3%A1g%20george%20orwell) láthatólag nagy befolyással volt a filmre. Több részletet egész egyszerűen átvett Loach. Ez természetesen nem baj, csak azt nem értjük, hogyha ezt megtette, akkor miért nem tette meg a könyv politikai mondanivalójának ábrázolási formájával is (ez lehetséges lett volna akkor is, ha esetleg nem ért egyet). Úgy látszik Loach-ot, mint rendes realistát inkább érdekelték a hangulatfestő részletek, mint a folyamatok (lásd az 5-ös lábjegyzet Orwell idézetét).

[10] Ez annyira igaz, hogy Bori Erzsébet (képzett értelmiségi) cikkében (Ken Loach – Proli akcentus, http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=1428). összekeveri a POUM milíciát a Nemzetközi Brigáddal, nem érzékeli a különbséget. („Rekonstrukciót látunk, helyszíni szemlét, mikor a résztvevőkkel eljátszatják a már ismert eseményeket. Van a filmben egy falugyűlés. A fasiszták kiverése után a nemzetközi brigád tagjai egy asztalhoz ülnek a parasztokkal, hogy eldöntsék, hogyan tovább, mi legyen például a gazda nélkül maradt nagybirtokkal.”)

[11] Valóban Loach meg sem kísérli ennek tárgyalását. És ami még fontosabb, hogy az úgynevezett liberter oldalról, annak ellentmondásos szerepéről se tudunk meg semmit. Hisz pl. a CNT-FAI hiába voltak a proletariátus szervezetei mégis népfrontos politikájukkal erősen szerepet vállaltak a forradalom leverésében. Erről ugyancsak többet az 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában pamfletben.

[12] A magyarul fellelhető spanyolországi eseményekkel foglalkozó kommunista (baloldali kommunista, anarchista), írásokban nem igen találtunk magyarázatot arra, hogy mi volt az események alapvető oka, miért történhetett, ami történt (kommunista történeti munkákról lásd 1. lábjegyzet). Erre a magyarázatra teljes körűen most mi sem vállalkoznánk. Viszont kezdeti lépésként egy idézettel szolgálnánk egy korábbi cikkünkből: „Itt megjegyeznénk, hogy arról szoktunk beszélni, írni, hogy a kapitalizmus társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben stb. önmagán túlfejlődő rendszer (munkamegosztás, monopolisztikusság, tőkék és államok nemzetközi hierarchiái, tudásfelhalmozás, termelői kapacitások valói és lehetői stb.) anélkül, hogy felszámolhatná mindennek kereteit, alapjait, hajtóerőit, s így torzítóit, korlátait, a tulajdont, az áruértéket, a kizsákmányolást, tőkefelhalmozást, s mindennek uralmát. Ezt a rendet az eleven munkaerő kizsákmányolása élteti, de a kizsákmányolás fokozása, amit a tulajdoni elválasztás, a tőkék konkurenciaharca követel, az eleven munkaerő, az értékesülés, a fizetőképes kereslet stb. megtakarítását, vagyis a rendszer növekvő működésképtelenségét okozza. Ám a kapitalizmus termelőerői s termelési viszonyai közt feszülő, általános, kibékíthetetlen ellentmondások kapitalista (vagy végeredményben kapitalista) megoldhatatlansága egyrészt sajátos formákat ölt különböző területeken. Például a reálszféra tőkésíthetőségének beszűkülésével nem csak a spekuláció kerül előtérbe és lesz akár húzóágazat a beszűkülést fékezve a teljes összeomlásig, hanem ez termelőkapacitások lepusztítását piacszerzésként, illetve ki nem fejlesztésüket, a krónikus alulfejlettség perifériáit, harctereit és szeméttelepeit követeli és valósítja meg. Nem csak gyárvárosokat pauperizál és semmisít meg, hanem egész régiókat, országokat tart ilyen helyzetben a (kapitalista) kitörés lehetősége nélkül. Másrészt e dinamikus végkifejletet, amit egy világháború és teljes pusztulás is zárhat (vagyis nem a helyi elitek és az általuk felhasználtak marakodásáról van szó a maradék csökkenő maradékán akár a legerősebb tőkék/államok ügynökeiként, hanem ama legerősebbek közti, közvetlen, nyílt fegyveres konfliktusról) a kapitalista korszakokat, s azokon belüli, illetve azok váltásait követelő válságok, „pillanatnyi” túlfejlődések kapitalista megoldásai hozták létre. Ám ahogy a kapitalizmus önmagán való túlfejlődése illetve annak következményei egyenlőtlenül oszlanak meg, úgy a szabad versenyes tendenciák monopolisztikussá, majd állammonopolisztikussá és transznacionális monopolkapitalizmussá (az ördögi globalizáció) fejlődése is különbözőképp jelentkeztek különböző területeken. Konkrétan: Spanyolország akkoriban nem a kapitalizmus túlfejlődésének középszerű romhalmaza volt (mint manapság), hanem a fejlődő kapitalizmus alulfejlesztett vidéke, a kapitalista társadalmasulás lehetőivel. A kommunista pártnak, ha lett volna, a kapitalista/osztálytársadalom- restaurációs „progresszióval” és ennek táptalajával, az önmagukba záródó és záródható termelőegységek milliónyi világaival kellett volna megküzdenie. Azaz a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmasítás mintegy előlegből élhetett volna, főleg gazdaságon kívüli kényszerrel „pótolva” a társadalmasítás hiányzó feltételeit. Ezzel viszont óhatatlanul az atomizálódás/bolsevizálódás tendenciáinak erősödését okozva a kommunista pártban. És hát eme alultársadalmasulás (is) táplálta/konzerválta a tulajdon által elválasztott munkástanácsokat, munkás önigazgató elképzeléseket. Ám, amikor kijelentjük, hogy ezen tanácsok, kommunák végső soron a kapitalista restaurációnak adnak lehetőséget, és ennyiben ellenforradalmi tendenciájúak, azt is ki kell jelentenünk, hogy minden bizonnyal az elkövetkezendő proletárfelkelések és forradalmak is fognak hasonló formákat létrehozni, mint a forradalmi lendület első spontán eredményei. A fontos az, hogy a korábbiakkal ellentétben az első perctől kezdve a totális társadalmasításra kell törekedni, azaz nem szabad hagyni, hogy az önigazgatás legyen a cél (a rendszerkritikus baloldal számára ez az isten országa). A kommunista párt feladata, hogy a dolog ne álljon itt meg, és internacionalista, totális társadalmi jellegénél fogva hajtja tovább az eseményeket. Ha ez nem történik meg, akkor a forradalom lényegében újra elbukott… „ (Vita a Barikád Kollektívával - https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-barikad-kollektivaval)

[13] A forradalom leverésével elvesző antifasiszta háború álláspontját, (vagyis a forradalom nélküli antifasiszta harc lehetetlenségének álláspontját) egyfajta „demokratikus szocializmus” nevében Orwell a Hódolat Katalóniában c. írásában is képviselte. Az említett baloldali kommunizmus ilyen irányú magyar nyelvű írásaiból: Paul Mattick: „Le kell bontani a barikádokat” (https://reszeghajo.hu/cikkek/nemet---holland--baloldali--kommunizmus/paul-mattick/paul-mattick----le-kell-bontani-a-barikadokat---), A Népfront ellen a kommunizmusért! –részletek a Bilan korabeli számából (https://www.facebook.com/groups/430387910395793/). Viszont Dauvéval (Loachról nem is beszélve) szemben még Orwell is értekezik (bár erősen lekezelően) a Durruti Barátai nevű csoportról, amely nem baloldali kommunista, hanem anarchista álláspontról támadta a köztársaságot, a népfrontot, a kapitalizmust. Róluk többet itt: Durruti Barátai és a nemzetközi anarchista mozgalom szakadása a spanyolországi forradalom és a polgárháború eseményeinek hatására (http://gondolkodo.mypressonline.com/elemek/vita/durruti_baratai). Legismertebb kiáltványuk:

A DURRUTI BARÁTAI CSOPORT A MUNKÁSOSZTÁLYHOZ

1. Egy Forradalmi Junta azonnali megalapítása a városi és vidéki munkásság, valamint a harcolók részvételével.

2. Családi bér. Élelmiszerjegyek. A gazdaság irányítása és az elosztás ellenőrzése a szakszervezetek által.

3. Az ellenforradalom felszámolása.

4. Egy forradalmi hadsereg létrehozása.

5. A közrend feletti ellenőrzés teljes mértékben a munkásosztály feladata legyen.

6. Határozott szembehelyezkedés bármiféle fegyverszünettel.

7. Proletár bíráskodás.

8. A közhivatali tisztségek cserélgetésének megszüntetése.

FIGYELEM MUNKÁSOK!

A mi csoportunk szemben áll az egyre inkább kifejlődő ellenforradalommal. A közrendről szóló rendeletek Aiguadét védelmezik; ne kerüljenek bevezetésre! Követeljük Maroto és más bebörtönzött elvtársak szabadon engedését!

Minden hatalmat a munkásosztálynak!

Minden gazdasági hatalmat a szakszervezeteknek!

[14] A teljes cikk magyarul: G. Orwell - Az oroszlán és az egyszarvú I-II.

[15] Loach nem mindig volt a klisék és a felszínességek populista rabja. Mi nem láttuk a Tekintetek és mosolyok c. filmet, de pl. a Kes-t igen. Ebben a korai Loach filmben nincs direkt politika, mégis ez az a film amelyik igazi mélységében tárja fel az adott korban, helyen (társadalom) ki is a hős, mi ő, mik a viszonyai, lehetőségei. Dauvé és általában a kommunisták elvárásait, a Kes-ben, egy kevésbé direkt politikai filmben sikerült teljesíteni.