2016. 12. 09.
Agustín Guillamón: Tézisek a spanyol polgárháborúról (1. rész)
2016.12.09
Előszó „Agustín Guillamón: Tézisek a spanyol polgárháborúról” című írásához
Új írást adunk közre Agustín Guillamóntól, akitől/ről olvashatunk már a Részeg Hajó 2. számában.[1] Azokban a szövegekben bizonyos nem tetszésünknek adtunk hangot Guillamón álláspontjával kapcsolatban. Miszerint: ábrázolja az események menetét, úgy-ahogy választ ad a miértekre, de nem ad értékelést, nem vonja le a tapasztalatokat. A mostani szöveg viszont betölti ezt az űrt, és úgy gondoljuk, hogy ezt kitűnően teszi. Guillamón nem csak összefoglal és érzékelteti a hibákat, hanem levonja a megfelelő következtetéseket; illetve rátámad azokra az elitista fanyalgókra is, akik kizárólag abban a látják egy forradalmi helyzet létjogosultságát, ahol megjelent a bordigista párt. (25. tézis).
Számunkra a legfontosabb Guillamón-i következtetések a következők lennének:
– Spanyolországban proletárforradalmi helyzet alakult, ki, de képtelenek voltak harcaikat összehangolni, hiányzott a forradalmi párt
– hatalmi vákuum alakult ki, ám a kapitalista állam lerombolása nélkül nem beszélhetünk proletárforradalomról, még akkor sem, ha maga a felkelés győzött (ezt a látszólag ellentmondó helyzetet kitűnően elemzi Guillamón)
– amikor a proletariátus a burzsoázia módszereivel és programjáért harcol, legyen az akár a legtetszetősebben demokratikus (esetünkben kimondottan antifasiszta) jellegű, már veszített
– az osztályok háborúja osztálydiktatúrák háborúja, s így nincs semmi autoriterebb, mint a forradalom; azaz kiáll a proletariátus társadalmi diktatúrájáért
– elmélet nélkül nincs forradalom, azaz nem lehet megspórolni, és mindenféle akcionizmussal helyettesíteni a teoretikusan megalapozott programorientáció kidolgozását és kinyilvánítását
– a kétarcúság (16. tézis), a szavakban többé-kevésbé forradalmiság, mentalitásban, tettekben pragmatikus megfelelés a tőke univerzumának (államiság és hierarchia; karrierizmus; nem beszélve a kívülállás, apolitikusság, semlegesség polgári emelkedettségeiről) mindig a nyílt s direkt ellenforradalom számára előnyös
– a kollektivizáció nem szocializáció. Guillamón kiáll, mi több a forradalom győzelméhez elengedhetetlenül szükségesnek tartja a közvetlen termelők a termelési egységektől, illetve a termelési egységek (de az élet egyéb területeinek) egymástól való – még oly közösségi – elkülönülésének felszámolását, és társadalmasulásban való egyesülését. S ehhez az adott körülmények között kibontakozó szocializációs folyamatokat tartja alkalmasnak.
Mindezek a következtetések rendkívül fontosak a mindenkori kommunista forradalom szempontjából. Emellett eltörpülnek azok a lényegében szofisztikai hibák, mint pl. a CNT-FAI minisztereit „anarchista minisztereknek” hívja. Bármenyire is kritikusak vagyunk az anarchizmussal kapcsolatban, azért azt nem gondolnánk, hogy bármilyen kormány minisztere, még ha előtte oly nagy anarchista volt is, továbbra is az maradna. A kettő szerintünk összeférhetetlen. Ez még akkor is tarthatatlan, ha ők, mint egy anarchista szervezet tagjai tették mindezt, illetve önmagukat mindvégig anarchistának tartották.
Ennél lényegesebb problémáink (mert azért vannak) a tézisekkel a következők:
1.
Guillamón ezt írja a Tézis n° 3- ban:„…Hiányzott egy forradalmi párt vagy élcsapat mely képes lett volna ezeket a bizottságokat munkástanácsokká változtatni, amelyet a közgyűlésen választott, bármikor visszahívható delegáltak demokratikus megválasztása jellemez, és képes a regionális és országos szintű együttműködésre…”.
Tézis n° 4 : „…Az 1936 júliusában született bizottságok a munkáshatalom tökéletlen és befejezetlen szervei voltak. A munkástanácsoktól abban tértek el, hogy a képviselőiket nem gyári közgyűléseken, demokratikusan választották, így nem is tartoztak számukra felelősséggel. A bizottságok így az őket delegáló szakszervezeti és politikai bürokráciától függtek. Ez a függés akadályozta meg, hogy a bizottságok egymás között kooperáljanak, és azt, hogy felsőbb döntéshozó szerveket hozzanak létre, melyek az osztályegység alapján gyakorolhatták volna a gazdaságban és a milíciák felett a munkáshatalmat. Így a bizottságok a szakszervezetek és pártok függvényeivé váltak, és lehetetlenné vált a munkáshatalom egységes és erős szervezetének megteremtése. Ily módon a munkásosztály centralizált forradalmi hadserege helyett, mely a munkáshatalom kifejeződési formája lett volna, milíciák laza föderációja alakult ki, ahol minden egyes párt vagy szakszervezet egymással rivalizálva törekedett fegyveres erő létrehozására, a fronton többé-kevésbé együttműködve. A Munkástanácsok Kormánya által irányított szocializált gazdaság helyett létrejött kollektivizálás egy szindikalista kapitalizmus koordinátarendszerében helyezkedett el, amikor nem közvetlenül a Generalidad burzsoá kormánya, akkor kispolgári érdekek mentén…”
Tézis n° 25: „…A „spanyol forradalom” (pontosabban a spanyolországi forradalmi helyzet) alapvető leckéje egy olyan élcsapat szükségessége, ami megvédi a proletariátus forradalmi programját, és amelynek első két lépése a kapitalista állam teljes lerombolása és egy forradalmi junta létrehozása, mely, ahogy Durruti Barátai javasolták, munkástanácsokba szerveződve egyesíti és centralizálja a hatalmat…”
Fontos, hogy Guillamón kijelenti a forradalmi párt hiányát; az is fontos meglátás, hogy a pártnak a feladata az eseményeket, és szerveződéseket a mind teljesebb proletár(kommunista) centralizáció, és társadalmasítás felé hajtani. De álláspontunk az, hogy a párt nem lehet külső tanácsadó szerv, ami igazként lebegne a forradalom fölött, míg a proletariátus kezdeményezései nem változnak a fentebb idézett munkástanácsokká. Azért nem, mert a pártnak nem annyi a feladata, hogy létrejöjjenek ama munkástanácsok, és kész. Felfogásunk szerint a párt több ennél. Nem más, mint a kommunizmus társadalommá levésének különös mozgásformája. Vagyis a kapitalizmus kibékíthetetlen és kiéleződő ellentmondásai és azok megoldása, mi kommunista öntudatosságként világszervezetté és forradalommá lesz; forradalom, mi a pártot a munkástanácsokban, milíciákban stb. kiteljesíti, azaz a tanácsokat, fegyveres alakulatokat a párt mozzanatává változtatja proletárdiktatúraként; s a termelőerők fejlesztésével, a gazdaságon kívüli kényszerek felszámolásával a pártot társadalommá totalizálja, a kettő elkülönülését, különbségét megszünteti. Nem olyan pártról van tehát szó, ami a társadalomtól, osztálytól stb. föléjük rendelten elkülönült s belső viszonyait tekintve vagy demokratikusan vagy katonailag centralizált, azaz hierarchizált. Az ilyen szervezet totalitása csak a rész, a pártállam totalitása lehet az egész felett. Vagyis a parancs, a tulajdoni elválasztás, kizsákmányolás, az osztályok, a kapitalizmus fenntartása-restaurálása.
Tehát abban nem értünk egyet Guillamónnal, hogy a kapitalizmus meghaladásának szervezetét pusztán a munkástanácsokban, és azoknak demokratikus centralizációjában láttatja. Persze mondható, hogy Guillamón első két lépése (Tézis n° 25) további lépéseket tételez(het). Illetve azt, hogy azért nem lehet kommunista programnak, annak konkrét megvalósulásának látni Guillamón írását, és ekként kritizálni, mert az elsősorban az adott proletárforradalom bukására, valamint annak okaira koncentrál. Csakhogy ez utóbbit lehetetlen kifejteni a maga teljességében anélkül, hogy ne vizsgálná meg, mit kellett volna csinálni (pl. az állam szétzúzása). Ezzel összefüggésben pedig óhatatlanul felmerül annak a kérdése, hogy miért. És Guillamón a polgári részlegességekkel és korlátoltságokkal szemben a történészi munka teljességére törekedett azzal, hogy mindezt kimondottan s direkten kommunista perspektívából, kommunista irányultságú politikai állásfoglalásként tette.[2] Vagyis a totalitást totalitásként kívánta értelmezni, megértve azt, hogy az objektíve megvalósult tény múltból jelenné s jövővé levő folyamatok mozzanataként jön / jött létre, és hat vissza magára a folyamatokra; illetve, ez a meghatározottság, folyamatok stb. objektíve létezett/ létező lehetőt, szükségest és szükségszerűt foglalnak magukban. A tény nem pusztán tény; és a pragmatizmus képtelen felülírni a szükségest és a szükségszerűt.
Ám azzal, hogy a történészi politikaiként, méghozzá a kommunizmus perspektívájának politikaijaként tud teljes lenni, a politikai is követeli a magáét. Ez esetben olyan kommunista totalitás felvázolását az elkülönültségek polgári totalitása helyett, ami- véleményünk szerint – nem lehet munkástanács darabokból álló demokratikus centralizáció (vagyis többség- kisebbség hierarchiájával tovább darabolás) juntája. S a demokratikus centralizáció útján maradva mindegy, hogy akarunk-e újabb lépéseket tenni vagy sem a kapitalizmust meghaladva tagadandó, semmiképp sem jutunk el a kommunizmushoz. Ezzel szembeni, azaz a munkástanácsok forradalomban betöltendő szerepéről, a forradalmi centralizációról szóló álláspontunkat pl. az ’Az erőszak archeológiája – Pierre Clastres könyvéről’ c. cikkünkben fejtettük ki.[3]
2.
A másik lényegi problémánk az, hogy Guillamón nem adja meg az események mélyebb gazdasági-társadalmi okait, és csak az eseményeket közvetlen kiváltó miértekkel foglalkozik. Ezen “történelmi” részlegesség “politikai” következményekkel járhat és jár, mert ezzel lehetőséget ad voluntarista értelmezésekre és megoldásokra a demokratikus fantazmagóriáktól a vulgárforradalmi laposságokig.Vagyis azzal, hogy “csak” a közvetlen okokat adja meg, nem pedig okok láncolatát, illetve ez utóbbiaknak megfelelően elvont-általános folyamatokat, lényeget, nem ad igazán választ a kérdésre: egy ilyen elképesztő erejű forradalmi lendület miért csúszhatott ennyire félre? Mi erre a ’ Gilles Dauvé recenziója Ken Loach spanyol polgárháborúról szóló, Föld és szabadság című filmjéről (2014)’ c. írásunk 12. lábjegyzetében próbáltunk magyarázatot adni.[4]
Felvetődhet egyesekben a kérdés, hogy egy ilyen, eleve vereségre ítélt (félperiférikus gazdasági-társadalmi lét, nem egyidejűség, elzártság, nem volt világforradalmi helyzet stb.) szituációban mit várhattunk volna, egyáltalán miért is gyakorlunk kritikát azokra az emberekre, aki felvették a kesztyűt a francóista hadakkal szemben? Hisz egy ilyen kiélezett és minden segítségtől elzárt helyzetben mi mást tehettek volna, mint teljes mellszélességgel beállni az antifasiszta háborúba? A kérdést most Guillamón nem boncolgatja, de ez nem is volt feladata. Viszont számunkra, a ma harcainak szempontjából rendkívüli fontossággal bírhat.
A mindenkori kommunista forradalmár nem mérlegelhet, nem zárhatja el magát az épp proletár tömegek által képviselt forradalmi harctól, mondván, az objektív helyzet nem érett meg, ki kell azt várni stb. Egyrészt az objektív léthelyzetnek az aktuálisan épp benne szereplő történelmi személyek is aktív alakítói. Másrészt, bár, lehet bizonyos történelmi tendenciákat felmérni és ebből adódóan következtetni, de nem lehet jósolni, a történelem nem egyszerű matematika, amelyben van egy egyenlet és az eredmény mindig tudható. Ennél a történet kicsit bonyolultabb. Harmadrészt a kommunista militánsok azzal a sajátossággal bírnak, hogy nem hierarchikusan, de szervezetileg, a konspiráció, öntudatosság okán elkülönülnek a tömegtől, de mindenkor megteremtve annak lehetőjét, hogy a proletár tömeg és a kommunista szervezet eggyé váljon. Úgy és azért, hogy a tömeg váljon öntudatossá, a szervezet részévé, nem pedig a szervezet oldódjon fel a tömegekben. Azaz a kommunista militáns szükségképp a proletár tömegek része is. A maga módján, de részt vesz / kell vennie mindennapjaikban, harcaikban, ám nem elitista manipulátorként vagy személynek alárendelő centralizátorként. E dialektikában a kommunista militáns feladata – nem elfeledve, hogy létezik kommunista program meghatározta taktika – mindenkor a kommunizmus képviselete, a forradalmi események kommunizmus által meghatározott előrelendítése, betölteni a kommunista élcsapat objektív szerepét. Ennélfogva, ha egy adott tömeg proletárfelkelést hajt végre az utcán, a földeken, a gyárakban, nem vonhatja ki magát az események menetéből azzal, hogy a győztes forradalom esélye épp minimális. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne létezne olyan ellenforradalmi szituáció, amikor a proletárfelkelés is gyakorlatilag lehetetlen; ilyenkor az úgynevezett nem cselekvés cselekvése a helyes kommunista aktivizmus a kalandorság, puccs stb. elitizmusát vagy a reformizmusba való feloldódást elkerülendő. Ezekben a helyzetekben lehet/kell a felhalmozott tapasztalatokat feldolgozni, és lehetőség szerint az internacionalista szervezkedésben megerősödni.
Ahogy Guillamón is írja: amikor a proletariátus a burzsoázia módszereivel harcol, akkor már vesztett. Ez történt a spanyolországi események során azokkal, akik beálltak az antifasiszta táborba. Ráadásul Spanyolországban a történelmi helyzet úgy alakult, hogy nem lehetett “sima” polgárháborút vívni. A reakciós erőkkel (francóisták) szemben nem alakult ki, vagy rendkívül gyenge, illetve a reakciós erőknek alávetett volt az úgynevezett demokratikus, haladó burzsoázia. Az ő programjuk nem volt reális alternatíva. A katonai puccsal szemben csakis egy erő (proletariátus), egy módon (forradalom) tudott fellépni- ám a történelmileg adott szituációban, adott ellentmondások alapján, adott ellentmondásossággal. Ezért, e felemás helyzet miatt volt lehetséges az, hogy már a köztársaság idején is rendkívül megerősödött a Szovjet befolyás. De, mint azt Orwell is írja híres elemzésében, a kérdés csak egyféleképpen vetődhetett fel: ha elveszett a forradalom, akkor elveszett a háború is.
Vagyis a “kisebbik rossznak” (Gerő pincéi, mint kisebbik rossz….de egyébként is a különbség minőségi; nem ‘kevésbé’ vagy épp ‘elhibázottan’ proletár, hanem másféle: teljesen burzsoá rossz ), a demokratikus köztársaságnak stb. egyrészt nem volt realitása; másrészt a kommunista forradalom teljességének szervezeti-teoretikus, történelmi stb. feltételei sem álltak fenn, illetve nem tudtak létrejönni.
De a proletariátust rákényszerítette a történelem, hogy cselekedjen; s ez ma sincs másképp.
Agustín Guillamón: Tézisek a spanyol polgárháborúról
Tézis nº 1
1936. július 17. és 19. között az egyház, a hadsereg többsége, a fasiszták, a burzsoázia, a nagybirtokosok és a jobboldaliak által támogatott katonai puccs zajlott le a köztársasági kormány ellen. Az 1936. februári választásokat megnyerő Népfront által hatalomra juttatott kormány nem lépett fel a puccs előkészületeivel szemben. A REPUBLIKÁNUS és monarchista, jobboldali és baloldali parlamenti pártok egyaránt a spanyol burzsoázia, és véres puccsa előkészületeinek megfelelően politizáltak.
A katonai lázadás a legnagyobb városokban elbukott, és ellenreakcióként (a köztársasági zónában) egy forradalmi mozgalmat hozott létre, melynek fegyveres felkelése győzelmet aratott a hadsereg felett. Ebben a győzelemben, Katalóniában döntő szerepet játszottak a CNT-FAI[5] Védelmi Bizottságai, melyek már 1931 óta készenlétben álltak. A zaragozai kudarc többek közt a felkészületlenségnek, illetve a földalatti vezetés határozatlanságának tulajdonítható, mely búvóhelyéről folytatott folyamatos tárgyalásokat a „határozatlan” polgári hatóságokkal és katonai vezetőkkel ahelyett, hogy a védelmi bizottságokon keresztül megszervezte és elindította volna a munkások felkelését.
Az 1936. július 19-i forradalmi mozgalom a katonai felkelésre adott válaszként született. 1934 októberétől, és 1936 februárjának egész választási kampánya alatt mind a CNT-FAI, mind a POUM[6] elkerülhetetlennek tartotta a fasiszta erőkkel való fegyveres összecsapást, melyeknek fegyveres előkészületeivel tisztában voltak, és amelyekkel szemben tudatosan készültek a fegyveres harcra, noha soha nem utasították el a kapcsolatot és az együttműködést a republikánus pártokkal vagy a Generalidaddal.[7]
Tézis nº 2
A köztársasági zónában a proletariátus e győztes fegyveres felkelése a kapitalista állam erőszakszervezeteinek, és így elnyomó erejének eltűnésével járt. A felkelés ezenkívül egy sor társadalmi és gazdasági „forradalmi vívmány” kiharcolásához vezetett. A köztársasági állam helyi és regionális entitások sokaságára esett szét, és számos funkcióját a munkásszervezetek vették át.
ÁLLAMHATALMI ŰR ALAKULT KI. Az elnyomó hatalmát elvesztett köztársasági állam tehetetlenül figyelte az autonóm, regionális, központi hatalomtól teljesen független hatalmak (mint a Generalidad Katalóniában) megjelenését, melyek ugyanakkor szintén hatalmuk széthullásával szembesültek. A különböző forradalmi, helyi, szektoriális, kerületi, gyári, védelmi, ellátási, szakszervezeti, párt, milícia, illetve hátországi bizottságok gyakorolták azon funkciókat, melyeket az államhatalom nem tudott ellátni, mivel elvesztette fegyveres apparátusát, és mivel fegyveres hatalommal a munkásszervezetek bírtak.
A forradalmi bizottságok, vagy, ahogy Munis[8] nevezte őket, bizottság-kormányok, lokális szinten sok helyütt teljhatalmat gyakoroltak, de NEM LÉTEZETT KÖZÖTTÜK SEMMILYEN KOORDINÁciÓ VAGY CENTRALIZÁCIÓ: HATALMI ŰR KÉPZŐDÖTT. SEM A REPUBLIKÁNUS, SEM A REGIONÁLIS KORMÁNYOK (GENERALIDAD) NEM GYAKOROLTAK SEMMILYEN KÖZPONTI HATALMAT, de ezen helyi bizottságok sem.
A HATALOM ATOMIZÁLÓDÁSÁRÓL beszélhetünk.
Tézis nº 3
A forradalmi bizottságok: a védelmi, gyári, kerületi, munkásellenőrzési, ellátási stb. a munkáshatalom szerveinek embriói voltak. Megkezdték a burzsoázia tulajdonának szisztematikus kisajátítását, az ipari és mezőgazdasági kollektivizálást, a milíciák szervezését – melyek az első napokban a katonai frontokat tartották -, hátországi milíciákat és munkásőrjáratokat szerveztek, melyek az egyház, a burzsoázia, a fasiszták és a „sárga” szakszervezetek elleni erőszakos fellépéssel új forradalmi rendet alakítottak ki. Ugyanakkor képtelennek bizonyultak megszerveződni és centralizált munkáshatalmat létrehozni. A forradalmi bizottságok kezdeményezéseikkel és akcióikkal túlléptek a hagyományos munkásmozgalmi szervezetek vezetőin, a CNT-t és a FAI-t is beleértve. Ez az utcák, a gyárak és a POTENCIÁLIS forradalmi munkásszervek forradalma volt: a BIZOTTSÁGOKÉ, amiket egyetlen párt, szervezet vagy élcsapat sem tudott vagy akart koordinálni, megerősíteni, és a munkáshatalom autentikus szerveivé változtatni.
A CNT vezetőségének többsége a háború megnyerése érdekében a burzsoá állammal való kollaboráció mellett döntött. Garcia Oliver július 21-i jelszava, a „teljes gőzzel előre”, nem volt más, mint a hatalomnak a CNT bürokrácia számára való megszerzésének leninista javaslata; és amit maga Garcia Oliver is tudott, amikor a CNT plénumán az „anarchista diktatúra” és az antifasiszta kollaboráció hamis dilemmájával abszurddá is tett. Garcia Oliver ezen „szélsőséges” állásfoglalása, Abad de Santillán és Federica Montseny figyelmeztetése az elszigetelődés és a külföldi intervenció veszélyéről, Durutti álláspontja, mely szerint várni kell Zaragoza elfoglalásáig, ahhoz vezetett, hogy a plénum az „átmeneti” antifasiszta összefogás mellett döntött. Az állam elpusztításának forradalmi alternatívája, a bizottságoknak a proletárhatalom szerveivé, a milíciák proletárhadsereggé való átalakításának kérdése soha nem merült fel.
Nem lehet az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága[9] és a Generalidad közötti kettős hatalomról beszélni, mert a munkáshatalom pólusa soha nem létezett; de lehet beszélni a forradalmi bizottságok és CCMA révén a kettős hatalom létrehozásának a lehetőségéről, mely azonban már a július 19-ét követő hetekben kudarcot vallott. Több szakszervezeti, helyi és kerületi bizottság a kezdetektől fogva kifejezte a CCMA-val szembeni bizalmatlanságát és nemtetszését, mert megsejtették azt az ellenforradalmi szerepet, melyet az magában hordozott.
Az események sok egykori szereplője és sok történész egyaránt a CCMA és a Generalidad közötti kettős hatalom szituációjáról beszél. Nagy hiba azt hinni, hogy a CCMA más volt, mint ami: a munkásosztály és a burzsoázia, valamint állami szervek paktuma, az osztálykollaboráció egy szerve, a Népfront egy kormánya, melyben egyaránt rész vettek a Generalidad, a republikánus burzsoá pártok, a sztálinisták, a POUM és a CNT vezető testületeinek képviselői.
A CNT vezetői erejüket e forradalmi bizottságok „közelségéből” merítették, de csak kívülről, mert noha azok tagjainak többsége CNT-s volt, nem bíztak bennük, mivel nem tagozódtak be sem szervezeti, sem doktríner elméleti sémáikba, és mivel létezésül által bürokráciaként fenyegetve és meghaladva érezve magukat.
A CCMA Katalóniában eltért a többi spanyol régióban feltűnt többi hasonló jellegű szerveződéstől a CNT dominanciája révén, mely utóbbi a CNT-tagság által uralt forradalmi bizottságokra vezethető vissza. Ezek Katalóniában jutottak a legmesszebb és tartottak ki a legtovább. A Spanyolország többi területén felbukkant, CCMA típusú szerveződésekben ezen forradalmi bizottságok visszhangja, mélysége, hatótávja és fennállásuk időtartama jóval rövidebb, néhány nap vagy hét volt.
A forradalmi bizottságok a munkásosztály önszerveződési formái voltak egy forradalmi szituációban, és a spanyol forradalmi proletárhatalom embriói is. De meg kell érteni azon gyengeségüket, hogy képtelenek voltak összehangoltan működni egymás között, azzal a céllal, hogy lerombolják a burzsoázia államát és saját hatalmukat állítsák a helyére. Hiányzott egy forradalmi párt vagy élcsapat mely képes lett volna ezeket a bizottságokat munkástanácsokká változtatni, amelyet a közgyűlésen választott, bármikor visszahívható delegáltak demokratikus megválasztása jellemez, és képes a regionális és országos szintű együttműködésre.
A CNT és a FAI július 28-áig semmilyen jelszót nem adott ki a militánsainak, amikor is agyonlövéssel fenyegettek meg azon „szélsőségeseket” vagy „veszetteket” („incontrolados”)[10], akik továbbra is kisajátítják a burzsoáziát, „sétálni”[11] viszik a fasisztákat, burzsoákat, és az egykori „sárgákat” (a tulajdonosok fegyvereseit, a „pistoleros”-t)[12]. A munkások 1936 júliusában megtanultak vezetőik nélkül cselekedni és folytatták a burzsoázia kisajátítását, a kapitalista állam megmaradt hatalmi apparátusának felszámolását (hadsereg, egyház, rendőrség) nem csak az állami, hanem a saját politikai és szakszervezeti struktúráikon is túllépve; de nem tudtak ugyanakkor fellépni a saját vezetőikkel szemben, tiszteletben tartották az államapparátust és annak funkcionáriusait, és 1937 májusában fogcsikorgatva, de elfogadták a kapitulációt az osztályellenséggel szemben.
Másrészt ezen forradalmi bizottságok, még ha potenciálisan a munkáshatalom szervezetét is képviselték, az antifasiszta egység erős ideológiai befolyásával kerültek szembe és sokan közülük gyorsan átalakultak antifasiszta szervezetekké, melyek a proletariátus és a burzsoázia közös részvételével a kispolgárság programjának szolgálatában álltak. Az anarchista minisztereknek a madridi, valamint az anarchisták és a POUM Generalidadba való belépése lehetővé tette, hogy 1936 októberében a legkisebb ellenállás nélkül folytatódjon a helyi bizottságoknak antifasiszta önkormányzatokra való felcserélése. A védelmi, gyári és helyi bizottságok némelyike ellenállt ugyan a végleges felszámolásának, de ezt csak elnapolniuk sikerült.
Tézis nº 4
Az anarchizmus elsöprő fölénye Spanyolországban nem faji vagy pszichológiai okokra vezethető vissza. Szintén nem magyarázható a gazdaság elmaradott formáival, mint a „feudális” viszonyok továbbélése az andalúz vidéken, vagy a kisipar katalóniai elterjedtségével. És még kevésbé Fanelli 1868-as mitikus útjával és annak kitörölhetetlen nyomával.
A döntő különbség a spanyol és a nemzetközi munkásmozgalom között az előbbi anarchista és az utóbbi szociáldemokrata túlsúlyát illetően alapvetően annak tulajdonítható, hogy Nyugat-Európa más területein lehetséges volt a parlamenti, demokratikus, reformista harc a jobb életfeltételekért és a munkásosztály politikai érdekképviseletéért. 1917-től 1923-ig a tulajdonosok alapították és támogatták a „pistoleros” szervezetét (Sindicato Libre), mely a rendőrség és a kormányzat támogatásával a munkásmozgalom vezetőinek és militánsainak fizikai megsemmisítésére törekedett. Ez az egyenlőtlen harc Primo de Rivera diktatúrájának létrejöttével és a CNT betiltásával fejeződött be. Spanyolországban a parlamentáris út a társadalmi reformok elérésére a II. Köztársaság kikiáltásáig, 1931-ig nem volt járható út. A 30-as években az erős anarchista tradíciónak, a gyerekcipőben járó, tétova spanyol parlamentarizmus megtapasztalásának és mindenekelőtt a társadalmi és politikai reformok extrém lassúságának köszönhető, hogy az anarchista mozgalom Spanyolországban megőrizte döntő szerepét.
Az 1936 júliusában született bizottságok a munkáshatalom tökéletlen és befejezetlen szervei voltak. A munkástanácsoktól abban tértek el, hogy a képviselőiket nem gyári közgyűléseken, demokratikusan választották, így nem is tartoztak számukra felelősséggel. A bizottságok így az őket delegáló szakszervezeti és politikai bürokráciától függtek. Ez a függés akadályozta meg, hogy a bizottságok egymás között kooperáljanak, és azt, hogy felsőbb döntéshozó szerveket hozzanak létre, melyek az osztályegység alapján gyakorolhatták volna a gazdaságban és a milíciák felett a munkáshatalmat. Így a bizottságok a szakszervezetek és pártok függvényeivé váltak, és lehetetlenné vált a munkáshatalom egységes és erős szervezetének megteremtése. Ily módon a munkásosztály centralizált forradalmi hadserege helyett, mely a munkáshatalom kifejeződési formája lett volna, milíciák laza föderációja alakult ki, ahol minden egyes párt vagy szakszervezet egymással rivalizálva törekedett fegyveres erő létrehozására, a fronton többé-kevésbé együttműködve. A Munkástanácsok Kormánya által irányított szocializált gazdaság helyett létrejött kollektivizálás egy szindikalista kapitalizmus koordinátarendszerében helyezkedett el, amikor nem közvetlenül a Generalidad burzsoá kormánya, akkor kispolgári érdekek mentén.
A szakszervezetek és a politikai pártok belépése a Generalidadba és a valenciai központi kormányba a bizottságok, és munkástanácsokká való átalakulásuk veszélyének megszűnésével járt.
Tézis nº 5
A kapitalista állam lerombolása nélkül nem beszélhetünk proletárforradalomról. Csak egy forradalmi szituációról, egy forradalmi mozgalomról, győztes felkelésről, a burzsoá állam funkciógyakorlásának részleges vagy ideiglenes eltűnéséről, politikai káoszról, a republikánus adminisztráció autoritásának elvesztéséről, A KÖZPONTI HATALOM VÁKUUMÁRÓL, és a hatalom atomizálódásáról lehet szó, de proletárforradalomról nem.
Az 1936. júliusi FORRADALMI SZITUÁCIÓ soha nem vetette fel a köztársasági állammal szemben antagonisztikus munkáshatalom létrehozását. Szűken értelmezve tehát nem történt proletárforradalom. És a proletárforradalom hiányában a forradalmi helyzet gyorsan a republikánus állam konszolidálódása, a forradalmi erők meggyengülése, és 1937 májusában az ellenforradalom teljes győzelme felé haladt, amit a POUM 1937-es júliusi betiltása, a Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció, valamint a Durruti Barátai illegalitásba kényszerülése jelzett.
Szintúgy nem beszélhetünk a kettős hatalom szituációjáról sem, mivel nem létezett a munkáshatalom pólusa, mely a kapitalista állam megsemmisítésére tört volna: a katalán esetben helyesebb a Generalidad és a CCMA között a hatalom megkettőződéséről beszélni. A CCMA az OSZTÁLYKOLLABORÁCIÓ szerve volt, amely mérséklő erőként és közvetítőként működött az összeomlott kapitalista államapparátus és a forradalmi bizottságok sokasága között. De a CCMA mindenekelőtt az antifasiszta front EGYETLEN eszköze volt a forradalmi bizottságok által megjelenített népi forradalmi kezdeményezések sterilizálására, ellenőrzésére, visszaszorítására, és alávetésére, különböző szervezetekbe (CCMA tagok) való beintegrálásuk ÁLTAL, amit a Generalidad kormányának és az antifasiszta egységnek való alárendelésük egészített ki. Ez történt olyan szerveződésekkel, mint a Központi Ellátási Bizottság, Gazdasági Tanács, a Munkásőrjáratok, az Igazságügyi Iroda, a Nyomozati Bizottság, a Munkásellenőrző Bizottságok, a Katonák és Munkások Bizottságai etc, melyek abból a célból alakultak, hogy HELYETTESÍTSÉK, MEGTÖRJÉK VAGY MEGVÁLTOZTASSÁK A FORRADALMI JELLEGŰ NÉPI ÉS MUNKÁSKEZDEMÉNYEZÉSEK OSZTÁLYTERMÉSZETÉT; de amelyek, egy két-három hónapos átmeneti időszak után, amikor a CCMA függő szerveiként működtek, a Generalidad kormányszerveibe integrálódtak, és még később vagy feloszlatták, vagy az államapparátus szerveivel pótolták őket. Másrészt a CNT-FAI vezető szervei ügyeskedéssel és erővel igyekezték az államot, mint hatalomtechnikai eszközt manipulálni, és szolgálatukba állítani. Augusztus 11-én a CNT és a POUM belépett a Generalidad Gazdasági Tanácsába, melynek feladata a katalán gazdaság koordinálása és vezetése volt.
A CNT (valamint a POUM és a FAI) részvétele a burzsoá intézményekben, felkínálkozása a közhivatali tisztségekre, a szakszervezetekbe való belépés tömegessé válása, ami a szociális harchoz legerősebben kötődő és elméletileg is legfelkészültebb militánsok frontra való távozásával párhuzamosan zajlott, a CNT gyors bürokratizálódása felé vezetett.
A forradalmi militánsok elszigetelt gyűléseken, és meghaladhatatlan kisebbségi helyzetben találták magukat. Az anarchoszindikalizmus alapelvei megtörtek és az antifasiszta ideológia által álcázott opportunizmus („lemondani a forradalomról, hogy megnyerjük a háborút”), illetve a köztársasági burzsoázia kormányával és pártjaival való hű kollaboráció felé haladtak, azzal a kizárólagos céllal, hogy e burzsoázia programját végrehajtsák. A CNT SZAKSZERVEZETI BÜROKRÁCIÁJA 1937 MÁJUSÁBAN BEBIZONYÍTOTTA ELLENFORRADALMI TERMÉSZETÉT. A fasizmus ellen vívott harc volt az ürügy, ami lehetővé tette a PSUC és az ERC által védett burzsoá állam lerombolásának, mint célnak a feladását. A proletariátus szembekerülése az ellenforradalom uszályába került CNT bürokráciájával elkerülhetetlenné vált. Az 1938. márciusi CNT-UGT[13] paktum egy olyan államkapitalizmus létrejöttét rögzítette, mely a Szovjetunióban létezettel állítható párhuzamba.
Tézis nº 6
Mivel nem létezett forradalmi szervezet, mely képes lett volna felvázolni a kapitalista állam megsemmisítésének programját, így a kettős hatalom jelensége sem alakult ki. Ez nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna szervezett forradalmi sejtek, vagy, hogy kétségbe vonnánk a POUM és a CNT tagjainak „forradalmiságát”. Azt jelenti, hogy a 30-as évek spanyolországi osztályharcában nem született olyan forradalmi szervezet, amely képes lett volna felvázolni a proletárforradalom (és a proletárdiktatúra) programját a kapitalista állammal szemben. Mivel ez AZ ATOMIZÁLT HATALOM képtelen volt centralizálni és koordinálni saját magát és így MUNKÁSHATALOMMÁ válni a republikánus állammal szemben, így a republikánus hatóságoktól elragadva a kapitalista állam funkcióit vette át; de végül, NEM LÉVÉN ALKALMAS AZ ÖNSZERVEZŐDÉSRE, SEM ARRA, HOGY MÁS MUNKÁSSZERVEZETET EBBE AZ IRÁNYBA MOZDÍTSON, a centralizációjuk hiánya a győztes felkelés után néhány hónappal azt váltotta ki, hogy minden munkásszervezet a republikánus állam szolgálatába állt.
Ezen proletár bizottságok forradalmi potenciálja helyi szinten vagy az antifasiszta bizottságok előtti alárendelődésbe csapott át, vagy 1936 októberétől az új népfront önkormányzatok léptek a helyükbe. NEM LÉTEZETT SEMMILYEN, A KAPITALISTA ÁLLAMMAL ANTAGONISZTIKUS MÓDON SZEMBENÁLLÓ MUNKÁSHATALOM. NEM INDULT HARC EGY, A KAPITALISTA ÁLLAMMAL ANTAGONISZTIKUS TOTALITÁSÉRT. Nem alakult ki a kettős hatalom helyzete, mert nem létezett munkáshatalomért folyó harc, de még csak ennek létrehozása felé mutató pólus sem. Azonban (Katalóniában és csak 2-3 hónap erejéig) EGY FORRADALMI HELYZET ÁLLT FENN KÉT ANTAGONISZTIKUS ALTERNATÍVÁVAL: A SE NEM CENTRALIZÁLT, SE NEM KOORDINÁLT, SAJÁT TÖRTÉNELMI SZEREPÜKKEL TISZTÁBAN NEM LEVŐ FORRADALMI BIZOTTSÁGOKÉ, A MÁSIK OLDALON PEDIG A CCMA-É, az osztálykollaboráció szervezetéé, mely a Generalidad, az antifasiszta munkás- és republikánus pártok, valamint a Népfront szélsőbaloldalának (CNT-FAI és POUM) képviselőiből állt. A bizottságok és a CCMA szembenállását nem lehet kettős hatalomként definiálni, mivel nemhogy munkáshatalom nem létezett, de még csak ezen bizottságok centralizációjára és koordinálására tett kísérlet sem, ami a munkáshatalom pólusának megszületése felé mutathatott volna.
A CNT és a POUM ahelyett, hogy ezen bizottságokat, mint az új munkáshatalom szerveit erősítették volna, fenyegetve érezték magukat a „szélsőségesek” által, ily módon nemcsak hogy semmilyen jelszót nem adtak ki arra, hogy összehangolják működésüket, hanem az első jelszavaik és eszközeik a „szélsőségesek” megfélemlítésére és lehetetlenné tételükre irányultak. Akár létezett vandalizmus, akár nem, a CNT vezető szerveinek jelszavai a „szélsőségesek” ellen agyonlövésekben valósult meg - mint José Gardeñas építőipari szervezet vagy az élelmezésügyi szervezet vezetőjéé, Fernándezé. Néhány hónappal később, az ellenforradalom előretörésével pedig fizikai és politikai megsemmisítésük céljából a sztálinisták és a republikánusok ragasztották a „szélsőséges” jelzőt a POUM-ra és a CNT-re.
Az uralkodó történetírás pedig nemhogy nem veszi észre ezen forradalmi szituációt a bizottságokkal és a CCMA-val, mint két anatagonisztikus erővel, hanem egyenesen a Generalidad és a CCMA kettős hatalmáról beszél!
Tézis nº 7
A kapitalista állam nem lett megsemmisítve és (akár csökkentett, névleges” vagy „részleges” módon is) megőrizte funkcióit. Másrészt az erőszakszervezetek: a Guardia Civil, az Asaltos és a carabineros[14] sem lettek feloszlatva, hanem csak visszavonták őket kaszárnyáikba jobb időkre várva, amik néhány hónappal később érkeztek el. Az első világháború után a kapitalista gazdaság nemzetközivé válása lezárta a burzsoá, és megkezdte a proletárforradalmak korszakát. Azon proletár élcsapat hiányában, ami képes felvázolni a proletariátus és a kapitalista állam anatagonizmusát, eljutva a kapitalista állam megsemmisítéséig és a proletariátus munkáshatalmának létrehozásáig, minden forradalmi mozgalom, bármilyen legyen is proletár összetevője, kudarcra van kárhoztatva. Mivel a munkásszervezetek nem voltak képesek a hatalmat megszerezni és gyakorolni, a helyi bizottságokat regionális és országos szinten koordinálni és centralizálni munkáshatalmat teremtve, csak a burzsoázia politikai szervezeteivel és a KAPITALISTA ÁLLAMMAL való kollaboráció maradt számukra, melyek célja a köztársasági állam restaurálása és megerősítése volt. Az ellenforradalom bástyái elég szilárdak voltak ahhoz, hogy a kapitalista állam gyorsan magához térjen és minden funkcióját visszahódítsa, és a proletariátus 1937. májusi „szükségszerű és elkerülhetetlen” véres vereségével felszámolta a munkásmozgalom minden forradalmi fenyegetését, egyrészt a „szélsőségesek” (forradalmárok) elnyomása, valamint a munkásszervezetek szociáldemokratizálása, a szakszervezeti és politikai bürokráciájuk állami bürokráciába való kooptálásának kettős politikája által.
Tézis nº 8
A CNT és a POUM a Népfront szélsőbaloldala volt. Valójában egyik sem képezte részét a népfrontnak, de mind a kettő hozzájárult annak 1936. júliusi győzelméhez. 1936. július 19. után mindkét szervezeten túlhaladtak az események. A teljes forradalmi eufóriában képtelenek voltak bármilyen jelszót kiadni egészen július 28-ig, amikor „megfenyegették a szélsőségeseket”. Július 20-án felfüggesztették Companys[15] munkaügyi minisztériumának rádióközvetítését egy „haladó” munkaügyi egyezményről, ami 40 órás munkahétről, 15%-os béremelésről és a lakbérek 50%-os csökkentéséről szólt, mivel a közvetítést megelőzően az egyezményt kidolgozó vállalkozókat figyelmeztették, hogy ne térjenek haza, mivel fegyveres csoportok mentek előkeríteni őket. Vagyis a forradalom átugrotta a gazdasági követelések fázisát. A forradalmi bizottságok spontánul tértek rá a burzsoázia javainak kisajátítására. A kollektivizálás nem azért kezdődött, mert a vállalkozók, a szakértők és igazgatók elmenekültek és szükséges volt a megélhetést biztosítani (ahogy több szereplő és történész állítja) hanem azért, mert a bizottságok megkezdték a burzsoázia szisztematikus kisajátítását.
A munkásszervezetek (CNT, POUM) vezetői ÁTMENETILEG végrehajtották az állam helyettesítését, ellátva annak megüresedett funkcióit, létrehozva a reformista és ellenforradalmi munkásszervezetekkel (PSOE, PSUC, PCE), valamint a burzsoázia szervezeteivel (ERC, Estat Catalá)[16] az osztálykollaboráció szerveit azzal a céllal, hogy teljes szerepkörében restaurálják a kapitalista államot, és hogy véget vessenek az ÁLLAMI HATALOM győztes munkásfelkelés által okozott VÁKUUMÁNAK.
A CCMA képes volt egy átmeneti „forradalmi” kormány minden feladatát ellátni, mivel ezen helyi forradalmi bizottságok a koordináció és a centralizáció módozatait keresve hozzá fordultak segítségért, utasításokért, megoldásokért, iránymutatásért stb…de a CCMA nem tett mást, csak összekötő bizottsággá vált ezen helyi bizottságok és a Generalidad között. Másrészt ezen helyi forradalmi bizottságok, a CCMA kollaboráns jellegével és politikájával összhangban gyorsan antifasiszta bizottságokká váltak, elveszítve gyökerüket és proletár forradalmi potenciáljukat.
Tézis nº 9
A CCMA egyszerre volt a július 19-20-ai győztes felkelés és a július 21-i politikai vereség gyermeke. Első alkalommal történt, hogy egy katonailag győztes munkásfelkelés politikailag már másnap vereséget szenvedett politikai tehetetlensége és a hatalom megragadásáról való lemondása miatt. A CCMA soha nem a munkáshatalom vagy a kettős hatalom, hanem az osztálykollaboráció szerve volt. Ahogy ezt már elmondta Munis, Nin, Molins, Tarradellas, Companys, Azaña, Peiró, García Oliver, Montseny, Abad de Santillán, stb.; magának az antifasiszta egységnek a szervezeti természetéből született, ami a burzsoákat is beleértve minden párt együttműködését jelentette, valamint minden munkás, reformista, sztálinista vagy republikánus szervezet kormányzati feladatokban való részvételét. Nem létezett semmilyen forradalmi szervezet, amely képes lett volna a CCMA-val szembeszállva megteremteni a helyi bizottságok koordinálását és centralizációját, vagyis egy munkáshatalmat a Generalidaddal, a CCMA-val mint népfrontkormánnyal, és a központi kormánnyal szemben.
Paradox módon a CCMA feloszlatását sokan, akik eltekintettek a CCMA osztálykollaboráns jellegétől, a kettős hatalom korszakának befejeződéseként értékelték. Az ellenforradalom előretörése és a tömegek forradalmi lendületének elvesztése a forradalmárok elméleti elemzéseinek gyengeségében is jól láthatóan tükröződnek.
Valójában a CCMA valós hatalmát túlértékelték. A CCMA létezésének első hónapja után a hatalma már más szervezetek, mint a Gazdasági Tanács, Munkásőrjáratok, Ellátási Bizottságok stb. felemelkedésével a CNT egyik kollaborációs szervévé vált, szerepe a milíciák irányításának antifasiszta irányú igazgatására csökkent, elveszítve (ha valaha is birtokolta) képességét az állami funkciók ellátására. Másrészt a mallorca-i expedíció 1936 augusztusának közepén,[17] amelyet a Generalidad a CNT tengeri szállítási szervezetével együtt valósított meg a CCMA tudta nélkül, azt figyelmen kívül hagyva, kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a CCMA még a milíciákat sem ellenőrizte teljesen.
Mihelyt a CNT antifasiszta kollaborációja eldöntött és elkerülhetetlen tény lett, az államapparátus (központi és autonóm) nyomására, mely kapcsán különösen ki kell emelni a föderális egységek[18] között a fegyverosztás elutasítását (illetve a megvásárlásukhoz szükséges deviza biztosítását), az anarchoszindikalista vezetők elfogadták a CCMA, a forradalmi bizottságok és a milíciák feloszlatásának szükségességét, és ezekkel minden forradalmi potenciálét azért, hogy minden más antifasiszta szervezethez hasonlóan beintegrálódjanak az államapparátusba (központiba és az autonómba egyaránt).
1936. szeptember elején a CNT javasolta a CCMA feloszlatását, amit a többi antifasiszta erő is elfogadott, és több egymást követő ülésen megszületett a döntés a CCMA-t alkotó szervezetek képviselőinek belépéséről a Generalidad új kormányába. Nem volt más vita, mint a kormány nevének és programjának meghatározása. Sikerült egy verbális gesztust tenni a CNT alapelvei felé, elfogadva azt, hogy a kormány neve „Generalidad Tanácsa” legyen, és a programot illetően azt, amit a már létező „Gazdasági Tanács” határozott meg.
Tézis nº 10
Egy demokratikus állam védelméért vívott háború egy fasiszta állam feletti győzelemért nem lehetett forradalmi háború, hanem csak a burzsoázia két frakciójának a harca: a fasisztáé és a republikánus demokratáé, amelyben a proletariátus már veszített. Ez nem azt jelentette, hogy a júliusi felkelést a köztársasági zónában katonailag eltaposták volna (ahogy a fasiszta zónában történt), hanem azt, hogy a BURZSOÁ DEMOKRATIKUS ÁLLAM szolgálatában vívott harc megváltoztatta a júliusi forradalmi felkelés osztálykarakterét. A proletariátus módszereit, céljait és programját a burzsoázia módszerei, céljai és programja váltotta fel. Vagyis amikor a proletariátus a burzsoázia módszereivel és programjáért harcol, legyen ez demokratikus vagy burzsoá jellegű, MÁR VESZÍTETT. A proletariátus vagy forradalmi vagy semmilyen. A proletariátus vagy a saját osztályharcának eszközei (sztrájk, felkelés, nemzetközi szolidaritási akció, forradalmi milíciák, állam szétverése) által és a saját programjáért (bérmunka megsemmisítése, hadsereg és rendőrség feloszlatása, határok eltörlése, munkástanácsok által felépített proletárdiktatúra stb.) harcol, vagy kollaborál a burzsoáziával, lemondva saját osztályeszközeiről és programjáról, és ekkor MÁR veszített.
Tézis nº 11
A kollektivizálásnak semmilyen jövőbeli fejlődési lehetősége nincs, ha a kapitalista állam nem semmisül meg. Valójában a kollektívák végül a hadigazdaság uralkodó szükségleteinek a kielégítőivé váltak. A szituációk nagyon változatos, gyors, és instabil formákban alakultak a burzsoázia gyárainak 1936. júliusi forradalmi kisajátításától az 1938-ig, amikor is az ipar és a munka militarizálása vált döntővé. Lehetetlen volt, ahogy most is lehetetlen a politikai és a társadalmi-gazdasági forradalom szétválasztása. A forradalmak, ahogy Durruti Barátai megállapították, mindig totálisak a szó mindkét értelmében: totálisak és autoriterek. NINCS SEMMI AUTORITEREBB MINT A FORRADALOM: egy gyár vagy egy latifundium tulajdonosaitól való kisajátítása mindig egy autoriter kényszer lesz. És csak akkor történhet meg, amikor a burzsoázia fegyveres erői, a hadsereg és a rendőrség már legyőzetett egy forradalmi hadsereg által, ami AUTORITER módon kényszeríti ki az új forradalmi rendet. Az anarchoszindikalizmus és a POUM, az előbbi elméleti felkészületlensége, az utóbbi létszámbeli és verbális gyengesége és merészségének hiánya miatt soha nem vetette fel a hatalom kérdését, amit a burzsoázia és a szocialisták olyan hivatásos politikusainak a kezében hagytak mint Azaña, Giral, Prieto, Largo Caballero, Companys, Tarradellas, Negrín... vagy, amikor részvételük szükségessé vált a forradalmi kiút elzárása érdekében, együttműködtek ezekkel.
Gazdasági téren a történetírás a KOLLEKTIVIZÁLÁST illetően négy szakaszt különböztet meg (Katalóniában):
A munkások megszállják a gyárakat (1936 júliusától szeptemberig).
A gyárfoglalásoknak a Kollektivizálási Dekrétumhoz való igazítása (1936. október-december).
A Generalidad harca a gazdaság vezetésért és a kollektívák ellenőrzéséért, szembeszegülve gazdaság szocializálására tett kísérletekkel, amire a CNT radikális militánsai törekedtek (1937. február-május).
A központi kormány fokozódó intervencionizmusa és állami centralizálása, ami hadigazdasághoz és a munka militarizálásÁHOZ vezetett (1937 június-1939 január).
Tézis nº 12
Az antifasiszta ideológia, minden antifasiszta munkás és burzsoá párt szent szövetsége, igazolta az osztályharc feladását az osztálykollaboráció javára. Az antifasizmus az 1936. februári népfrontpolitika háborús körülmények közötti folytatása volt egy győztes munkásfelkelést követően. A fasizmus elleni háború megnyeréséhez megkövetelt antifasiszta egység eleve megkövetelte a forradalmi alternatíva vereségét.
Nem ismerjük el, és nem is kíséreljük meg Trockijhoz hasonlóan megkülönböztetni az elutasított népfrontosdit az „átmeneti” antifasizmustól, mint ami szükséges a fasizmus vereségéhez, mivel ez objektívan feltételezi az antifasiszta egység hálójába való bekerülést, ugyanolyan mértékben és ugyanazon okoknál fogva, mint a POUM és a CNT esetében. A NÉPFRONT (a legjobboldalibb elemeitől való július 19-ét követő megtisztulása után) ÉS AZ ANTIFASISZTA FRONT NEM VOLTAK EGYMÁSTÓL DÖNTŐEN ELTÉRŐEK, ÉS A HÁBORÚ előrehaladtával egymásba fonódtak. Sőt, 1937 májusa és Largo Caballero kormányának bukása után a CNT és a POUM az anarchisták újbóli kormányra kerülésének eszközeként maga is egy ANTIFASISZTA NÉPFRONTOT létrehozására törekedett.
Ténylegesen az összes munkásszervezet gyors lefolyású szociáldemokratizálódása zajlott le, ami a maradék, tehetetlen és zavarodott forradalmi kisebbség teljes marginalizálódását eredményezve gyorsan többségi irányzattá vált, megkönnyítette az államhatalom sztálinisták általi meghódítását, a köztársasági állam megerősítésére törekvő reakciós, de világos és határozott programjukkal: ez egy olyan erős államra megteremtésére koncentrált, ami képes megnyerni a háborút.
Tézis nº 13
Az úgynevezett „forradalmi vívmányok” egyszerre jelentették a munkásszervezetek győztes felkelésének tetőpontját és a proletárforradalom politikai vereségét. A CCMA a munkásfelkelés győzelmének, és egyszersmind a munkásszervezetek, főleg a legnagyobb erejű CNT, állammal szembeni tehetetlenségének gyümölcse volt. Ezek a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és hétköznapi életet érintő vívmányok tökéletesen illeszkedtek az anarchoszindikalizmus a priori apolitikusságot hirdető ideológiájához, amelyet nem érdekelt a „hatalom megragadása”; számára a társadalmi forradalom a hadsereg és az egyház eltörlése és a gyárak igazgatása volt. Sok anarchoszindikalista munkás számára értelmetlen volt a „továbbmenni” kérdése, hiszen már megvolt minden: fegyver, a gyár vezetése, a közrend ellenőrzése, az önkormányzat…! Minek megszerezni az államhatalmat? Minek helyettesíteni a köztársasági államot egy „másik” államra?
ELMÉLET NÉLKÜL NINCS FORRADALOM. Az antimilitaristákból villámgyorsan militarista, és nem sokkal később a hivatásos és hatékony burzsoá hadsereg elszánt védelmezője lett. Az államellenesek ugyanilyen gyorsasággal váltak a kapitalista állam újjáépítésének legjobb segítőivé, és a köztársasági kormány négy minisztert is talált a soraikból. Anarchista miniszterek! És ez még nem is a legnagyobb ellentmondás, amely kialakult a spanyolországi anarchista mozgalomban. A CNT jelszavai és alternatívája hiányában a gyárfoglalások gyorsan kollektívává alakultak, melyek nem voltak mások, csak a nagymértékben a Generalidad által centralizált és koordinált szindikalista kapitalizmus elemei, és amelyek néhány hónappal később a vállalatok és a munka militarizálódásáig degenerálódtak.
Tézis nº 14
A forradalmi bizottságok: a védelmi, munkás, vállalati, helyi, ellátási, kerületi, hátországi milíciáké stb., a munkáshatalom potenciális szervei voltak, melyek 1936 júliusában helyi vagy szektoriális szinten sokszor a hatalom egyedüli tényleges gyakorlói voltak. De nagyon gyorsan antifasiszta bizottságokká, vagy a vállalatok szakszervezeti vezető tanácsaivá változtak, hibernálódtak (mint a föderális védelmi bizottságok), vagy, mint a munkásőrjáratok - melyek a „szélsőségesek” ellenőrzését szolgálták -, a védelmi bizottságok, a kerületi bizottságok, a hátországi milíciabizottságok (melyek már eleve a közrend kormányzati ellenőrzésének új szervezeteit is jelentették) állami szervekké alakultak.<
A munkásőrjáratok, a kollektívák, a milíciák, a védelmi bizottságok és gyakorlatilag az egész „július 19-i forradalom” kettőssége és kétértelműsége a Népfront szélsőbaloldali szervezeteinek (CNT, POUM) tulajdon kettősségére és kétértelműségére vezethető vissza. Ez utóbiak nemcsak hogy képtelenek voltak a hatalom megragadására és az ellenforradalom erőivel szemben a proletariátus emancipációjának történelmi programjának megvédésére, hanem a fasizmus legyőzése céljából egyenesen a burzsoá pártokkal és a kapitalista államnak való kollaboráció mellett döntöttek. Kettősek voltak, mivel a CCMA egyrészt a július 19-i győztes proletárfelkelés, másrészt a július 21-i kudarc, az OSZTÁLYKOLLABORÁCIÓ ELFOGADÁSÁNAK GYÜMÖLCSE VOLT.
Tézis nº 15
1936. július 21-én a CNT a többi antifasiszta erővel való kollaboráció mellett döntött anélkül, hogy a hatalom megragadására, a vállalatok gazdasági szervezetére, a forradalmi bizottságok, vagy a különböző gazdasági szektorok működésének koordinációjára vonatkozóan bármiféle jelszót kiadott volna. 1936. augusztus 11-én a CNT javaslatára a katalán gazdaság újjászervezésének és koordinálásának a feladatát a Generalidad Gazdasági Tanácsa vette kézbe. A vállalatoknak a júliusi győztes felkelés lázában és a hatalmi vákuumban történt kisajátításának átmeneti jellege lehetővé tette, hogy egyetlen céljuk a mindennapi működésük biztosítása legyen. A szocializáció, szakszervezeti kezdeményezéssel és vezetéssel, mindössze a gazdaság néhány szektorában (élelmezésügy, egészségügy, oktatás) lett korlátozott és elszigetelt módon megkísérelve. Az 1936-os Kollektivizálási Dekrétum szentesítette a tényeket, vagyis a vállalatok munkások általi kisajátítását, de azzal a meghatározott céllal, hogy a Generalidad Gazdasági Tanácsán keresztül centralizálja a katalán gazdaságot, kiiktassa a vállalatok életéből a szakszervezeti hatalmat, és gyökerében elfojtsa a néhány szektorban és vállalatnál megjelent, szocializálás felé mutató tendenciát.
A katalán gazdaság kollektivizálása négy szakaszon ment keresztül:
1. A vállalatok kisajátítása. A forradalmi bizottságok, amelyeket az ellenforradalmárok „szélsőségesek” néven emlegettek, a lázadók legyőzése után megkezdték a burzsoázia kisajátítását, valamint a papok, kacikák, burzsoák és a régi sárga szakszervezetek pistoleros-aival való leszámolást („paseo”). A CNT felsőbb bizottságai részéről nem csak hogy hiányoztak a gazdasági és politikai jelszavak, hanem egyenesen a „szélsőségeseket” fenyegették meg agyonlövéssel. Viszont kész helyzet, a gyárak kisajátítása előtt találták magukat. A CNT, mivel nem tudta és nem is akarta kezébe venni a katalán gazdaság irányítását és összehangolását, a Generalidad számára javasolta a Gazdasági Tanács létrehozását: vagyis a katalán gazdaság vezetését átengedte a Generalidad burzsoá kormányának.
2. A Kollektivizálási Dekrétum elfogadása: 1936 októberében a CCMA feloszlatásával, a CNT-nek és a POUM-nak a Generalidad kormányába való belépésével, a népi milíciák militarizálásáról szóló dekrétummal, a helyi bizottságok feloszlatásával és népfrontos önkormányzatokkal való helyettesítésével, valamint rengeteg egyéb, kevésbé jelentős ellenforradalmi lépéssel párhuzamosan fogadták el a Kollektivizálási Dekrétumot a CNT nélkülözhetetlen támogatásával. Lényegében egy szindikalista kapitalizmus jött létre, a Generalidad erős állami intervenciójával és centralizációjával, ami a KOLLEKTIVIZÁLÁS nevet kapta. A régi burzsoá magántulajdonost minden vállalatnál szakszervezeti delegáltak váltották fel, akik a Munkásellenőrző Bizottságba tömörültek (mely a kétkezi munkások, a szakértelmiség, az adminisztrációban dolgozók és sokszor a régi tulajdonosok kiegyezésének eredménye volt), melyek a vállalatot szakszervezeti tulajdonnak tekintették, ugyanakkor teljesen a Generalidad által kinevezett állami biztosok irányítása és gyámkodása alatt álltak.
3. KOLLEKTIVIZÁCIÓ versus SZOCIALIZÁCIÓ (1936. december – 1937. május). Egyrészt: a Generalidad kormánya, melyet társadalmilag a – sokszor az UGT soraiban tömörült – kispolgárság támogatott (adminisztrátorok, technikusok, régi tulajdonosok, szabadfoglalkozásúak, illetve jobboldali meggyőződésű munkások), offenzívába kezdett, melynek célja a vállalatok felett gyakorolt ellenőrzésének a növelése volt, melynek alapját maga a Kollektivizálási Dekrétum, illetve az 1937. januári Tarradellas által S’Agaro-ban hozott vállalatfinanszírozási rendeletek képezték.[19] Másrészt ezzel bárhuzamosan a CNT militánsainak radikális szárnya a termelés szocializációjára tett kísérletet, mely magában foglalta az ipari szakszervezetek vállalati hatalmának növelését. A szocializáció fogalma ezen radikális szektor számára a katalán gazdaságnak a CNT szervezetei általi irányítását és a szindikalista kapitalizmussal való szakítást feltételezte, valamint a javak egyenlő elosztását, hogy véget vessenek a gazdag és szegény kollektívák munkásai, valamint a dolgozók és a munkanélküliek közötti elképesztő különbségeknek. A szocializált katalán gazdaság ily módon történő irányítása egyszersmind a CNT belül megkövetelte az ehhez alkalmas szervezetek létrehozását, ami a Sindicatos Unicos (melyek sztrájk folytatására igen, de vállalatok irányítására nem voltak alkalmasak) helyettesítését jelentette a Sindicatos Industriales (ezek alkalmasabbak voltak a különböző gazdasági szektorok irányítására) által, mely folyamat 1937 első hónapjaiban ment végbe.[20] A katalán gazdaság szocializációja továbbá a gazdaság (és a háború) CNT általi vezetését is feltételezte, ami szükségszerűen megkövetelte volna a Generalidad kormányának felszámolását.
Így a Generalidadnak a hatalma növelését célzó, minden vállalatra kiterjedő támadása, frontálisan ütközött a CNT radikális szektorának szocializációs kísérletével. Minden vállalatban harc alakult ki, amelyben a szocializáció pártján álló közgyűléseket elnyomták, illetve különféleképpen manipulálták, a politikai manőverektől a rendőrség bevetéséig. Ez a vállalati szinten folyó kemény harc, amit a CNT vezetői szervei soha nem akartak centralizálni, mivel az antifasiszta egységgel való szakítást jelentette volna, egyre nyilvánvalóbb és „fájdalmasabb” szakadáshoz vezetett a CNT-militánsok kollaboráns és radikális szárnya között. A katalán gazdaság szocializációjának e kísérlete során a CNT radikális militánsai kísérletet tettek tagság többségének elhódítására a kollaboránsoktól. Ez a radikális csoport azonban az üzemi gyűléseken szinte mindig kisebbségbe került a július 19-e után beáramló opportunista tagoknak, és azon vérveszteségnek köszönhetően, amit maga a forradalom okozott: sok militáns a milíciákba került, vagy más pozíciót töltött be.
A népi milíciák militarizálási dekrétumával (1936. október) szemben a Durruti-hadoszlop negyedik Gelsa csoportosítása[21] emelkedett ki, amely, miután a hadoszlopon belül a militarizálás híveivel szemben a fegyveres összeütközés veszélye fenyegetett, 1937 februárjában a front elhagyása mellett döntött, és fegyvereit megtartva visszatért Barcelonába. Ezen milicisták hozták létre 1937 márciusában a vállalatok szocializációjáért harcoló radikális CNT-sekkel kiegészülve a Durruti Barátai szervezetét, mely 4-5 ezer tagra tett szert, és Katalóniában a CNT-FAI kollaboráns vezető szerveinek forradalmi alternatívájává vált.
4. 1937 júniusától a háború végéig terjedő szakaszt a CNT radikális szárnyának, a trockistáknak és a POUM-nak az üldözése, illegalitásba vonulása, illetve fizikai megsemmisítése jellemezte. Ugyanakkor a forradalmi kisebbségétől megszabadult CNT tovább folytatta hűséges együttműködését egy olyan sztálinista állammal, ami bevezette a munka és a hétköznapi élet militarizációját, a legszigorúbb jegyrendszert, és a hadigazdaságot. Az „ÁLLAMI ANARCHIZMUS” megerősítette a köztársasági burzsoáziával való együttműködését, átvéve annak fasizmus elleni programját, elnyomva a saját sorain belüli forradalmi veszélyt, vállalva tehát azon feladatokat, melyek természetesek bármely, az államapparátusba bekerülni kívánó bürokrácia számára.
Tézis nº 16
1937 májusa a leghaladóbb forradalmi proletariátus fegyveres vereségét jelentette, melyre az ellenforradalomnak szüksége volt ahhoz, hogy az ellentámadása sikerrel járhasson. Május okai között az általános drágulás, a hiány, a munkásőrjáratok feloszlatásával szembeni ellenállás, a milíciák militarizálása, és a kollektivizált üzemek munkásainak az állami intervencionizmussal (a S'Agaro dekrétumok alkalmazása) szembeni, a termelés feletti ellenőrzés megőrzésért folyó folyamatos küzdelme sorolható fel. Nem véletlen, hogy a májusi események egy kollektivizált üzemben, a Telefónicában vették kezdetüket, az alapvetően CNT-s munkásoknak a Generalidad rendfenntartó erőivel szembeni fegyveres ellenállásával, melyek az üzem megszállását kísérelték meg. A harcoknak az egész városra történt gyors kiterjesztése az egymással telefonkapcsolatban álló védelmi és kerületi bizottságok műve volt, melyek a CNT vezetői szerveinek figyelmen kívül hagyásával cselekedtek.
A barikád egyik oldalán a Generalidad vezetésével a rendfenntartó erők, a PSUC sztálinistái és a katalán nacionalista Pireneusi Milíciák álltak. A barikád másik oldalán a CNT munkásai. Mindössze a Durruti Barátai anarchista szervezete és a Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció próbált forradalmi célokat adni a barikádharcnak.
De a CNT militánsai nem tudtak a CNT irányítóinak és vezető szerveinek kollaboráns jelszavai ellenében cselekedni. Noha szétlőtték a rádiót, ami Garcia Oliver és Federica Montseny megbékélési felhívását közvetítette, végül tiszteletben tartották az utasításokat. Durruti barátai e vezetők és felsőbb vezető szervek ezen fellépését „hatalmas árulásként” értékelték.
1937 májusa után ugyanakkor AZ ELBÜROKRATIZÁLÓDOTT CNT VEZETŐ SZERVEINEK KÍSÉRLETEI a Durruti Barátainak kizárására meghiúsultak, mivel egyetlen alapszervi gyűlés sem hagyta azt jóvá.
Másrészt így nem történt meg az a szakadás sem, ami segíthette volna a CNT belsejében rejlő összeférhetetlen álláspontok tisztázódását.
Az utókor történetírása erősen lecsökkentette, vagy egyenesen figyelmen kívül hagyja a Durruti Barátai szerepének fontosságát, a CNT bürokráciája pedig egyenesen kisajátította „kétségtelen forradalmi presztízsét” annak a csoportnak, melyet ő maga üldözött, és igyekezett kizárni a CNT soraiból. A kétarcúság mindig az ellenforradalom számára előnyös. ÉS MA MINDENKI LÁTHATJA, ANÉLKÜL, HOGY EZ A LEGKISEBB FELHÁBORODÁST IS KIVÁLTANÁ, HOGYAN „ÖRÖKLI” MEG A CNT ÉS A FAI A DURRUTI BARÁTAI FORRADALMI TEKINTÉLYÉT. A bürokrácia és a kapitalizmus mindent képes a magáévá tenni, még azt a forradalmi, antibürokrata és antikapitalista alternatívát is, amit a maga korában rágalmazott és üldözött.
Tézis nº 17
A sztálinista ellenforradalom jellemzői a következőek voltak:
a, állandó, mindenhol jelen lévő, mindent átfogó rendőri terror.
b, mind saját, mind – különösen a forradalmi – ellenfelei természetének meghamisítása.
c, A munkások kizsákmányolása a nacionalizáción és a municipializáción keresztül a pártállami jellegű államkapitalizmus keretei között, ami a munka és a hétköznapi élet militarizálása felé mutatott.[22]
A Negrín-Sztálin kormány a CCMA-n belüli kezdeti osztálykollaborációt és az antifasiszta ideológiát NEMZETI EGYSÉGGÉ és rendpárti kormánnyá transzformálta; a szocialistáknak, katalánoknak és a CNT bürokráciának a forradalommal szembeni tehetetlenségét egy befejezett ellenforradalmi programmá változtatta, ami elnyomta a munkásdemokrácia legapróbb megnyilvánulását is, és a burzsoá demokráciát a GPU és a SIM rendőrállamává változtatta.
A sztálinisták soha nem a munkásosztály reformista szárnyát jelentették. A sztálinizmussal a kollaboráció soha, csak az irgalmatlan harc volt lehetséges. A sztálinizmus mindig és mindenhol az ellenforradalmi erők vezetője és útmutatója volt, a nemzeti egység eszméjéből merítve erőt, ami a gyakorlatban a rendpárti politikában, az erős kormányzatért folyó harcban, a sztálinista párt kádereinek az államapparátusba való beszivárgásában, és mindenekelőtt a munkásmozgalomban játszott reakciós természetének álcázásában nyilvánult meg.
Tézis nº 18
Szükséges egy periodizáció felállítása, mert egy 1931-es védelmi bizottság nem ugyanaz volt, mint egy 1936. júliusi, vagy mint az egy héttel későbbi, amikor már antifasiszta bizottsággá alakult, vagy mint egy 1937. januári, amikor gyakorlatilag „hibernálódott”, vagy mint 1937 májusában, amikor a felkelés spontán megszerveződése révén újra feltűnt, vagy mint 1937 decemberében, amikor már lényegében eltűntnek tekinthetőek. Ugyanígy 1936 júliusának önigazgató vállalata 1937-re a Generalidad kormányának pénzügyi ellenőrzése alá került, és ugyanezt a vállalatot 1938-ban militarizálták. Az önkéntes, népi és forradalmi milíciák egy néhány hónapos, militarizálásról szóló vita után (ami 1936 októberétől 1937 májusáig tartott) a reguláris hadsereg egységeivé, illetve hadosztályaivá, a milicisták pedig annak katonáivá váltak.
EZT A PERIODIZÁCIÓT (Katalóniára vonatkoztatva) NÉGY SZAKASZRA BONTHATJUK: 1. forradalmi szakasz (1936. július 19. – 1936. szeptember 26), 2. az ellenforradalom előretörése (1936. szeptember 26. – 1937. június 16), 3. a forradalmi mozgalom elnyomása (1937. június 16. – 1938 áprilisa), és végül 4. a forradalmi mozgalom eltűnése (1938 áprilisa – háború vége)
Tézis nº 19
1936. július 19-től 1936. szeptember 26-ig a forradalmi szakasz, vagy a felkelés és a forradalmi mozgalom győzelmének a szakasza. A CENTRALIZÁLT ÁLLAMHATALOM VÁKUUMA, A HATALOM ATOMIZÁCIÓJA. Helyi, védelmi, kerületi, ellátási, munkásellenőrzési, munkás- és katonatanácsok, népi, valamint hátországi milíciák. A burzsoá állam, részben elbukva bár, de megőrizte hatalmi autoritását, és legalizálta, dekrétumokkal látta el a „forradalmi vívmányokat”. És mindenekelőtt megakadályozta és megállította a helyi szinten a hatalmat birtokló forradalmi bizottságok koordinálását és centralizálódását. A CCMA az osztálykollaboráció közvetítő szerveként lépett fel, a valós helyi hatalmat kézben tartó bizottságok és a Generalidad hivatalos hatalma között. A bíróságok a hivatalos törvényeken kívül (és a spontán népi igazságszolgáltatás segítségével) népi igazságszolgáltatást vezettek be. Az események főszereplői és a történészek között egy nagyon elterjedt elméleti és történelmi elemzési hiba a CCMA és a Generalidad kormánya között a kettős hatalom tételezése, mely eszerint a CCMA megszűnésével tűnt volna el. Mi úgy véljük, a CCMA nem jelentett kettős hatalmat a Generalidad kormányával szemben, hanem nem volt egyéb, mint a Generalidad hatalmának megduplázódása, mely szükséges volt autoritása helyreállításához.
Tézis nº 20
1936. szeptember 26-tól 1937. július 16-ig az ellenforradalom előretörése. A forradalmi mozgalom visszaszorulása és a Generalidad előretörése minden elvesztett hatalmának visszaszerzésével (beleértve a valenciai központi kormány jogköreit is). A CCMA feloszlása, a POUM és a CNT belépése a Generalidadba. RENDELET A FORRADALMI BIZOTTSÁGOK FELOSZLATÁSÁRÓL ÉS A NÉPFRONTOS ÖNKORMÁNYZATOK LÉTREHOZÁSÁRÓL. Nin, mint igazságügy-miniszter, visszaszorította az Oficina Jurídica-t.[23] A CNT és a POUM megkönnyítette a forradalmi bizottságok felszámolását és népfrontos önkormányzatokra való kicserélésüket. Nin és Tarradellas például Léridába utazott, hogy a helyi POUM által ellenőrzött forradalmi bizottságot a kormányzatnak alávesse. Dekrétum a népi milíciák militarizálásáról. December közepén a sztálinisták kiűzik Nint a Generalidadból, szövetséget hoznak létre az ERC és a PSUC között azzal a céllal, hogy csökkentsék a CNT hatalmát, visszavágják a júliusi „forradalmi vívmányokat”, melyek nem voltak mások, mint ideiglenes koncessziók és engedmények az állam funkcióinak ellátására. 1937 májusa a forradalmi mozgalom döntő vereségét jelentette. Az ellenforradalmat a PSUC és az ERC vezette, de a CNT és a POUM OBJEKTÍVE nélkülözhetetlen kollaboránsai voltak ennek, mivel a munkásmozgalom potenciálisan még mindig elég erős volt a munkáshatalom létrehozásához.
Tézis nº 21
1937. június 16-tól 1938 áprilisáig. A munkásőrjáratok feloszlatása. A POUM és a forradalmi mozgalom elnyomása és törvényen kívül helyezése. A CNT kétfelé vált, egy kritikus szárnyra, melyet elnyomtak (vagy tisztségeiket és funkcióikat felfüggesztették) és egy kormánypártira, amely beépült az államapparátusba. 1937 júliusától a FAI a régi típusú szerveződési modell helyett („Grupos de Afinidad”) területi alapokra helyezte a csoportjait.[24] Ezen régebbi csoportok tették lehetővé a Durruti Barátai mint a FAI kollaborációjának ellenzékének megjelenését (4-5 ezer szimpatizánssal). A FAI hierarchikus és piramis-alakú területi szerveződése vezető szervei számára teljes hatalmat biztosított, valamint a FAI-t egy hatékony politikai párttá alakította, mely államapparátus minden szintjén képessé vált adminisztratív pozíciók betöltésére. 1937 augusztusában felszámolták az Aragóniai Tanácsot. A sztálinista Líster hadosztályai felszámolták az aragóniai kollektívákat. Szeptemberben rohammal elfoglalták Los Escalopíost, a Védelmi Bizottság székhelyét, a CNT bürokráciájától egyetlen lehetséges válaszként csak a megadást fogadva el.
Tézis nº 22
1938 áprilisától 1939 januárjáig. A forradalmi mozgalom eltűnése. Azon militánsok, akik nem lettek meggyilkolva vagy bebörtönözve, a legszigorúbb illegalitásban maradtak, bevonultak a hadseregbe, vagy elrejtőztek. A forradalmi kiadványok eltűntek vagy csak hírmondóként maradtak. Megszületett a CNT-UGT paktum. A FAI és a CNT erőltette az új ANTIFASISZTA NÉPFRONT létrehozását, mint olyan nyomásgyakorló eszközét, mely lehetővé tette számukra a republikánus kormányba való visszatérést. Hadigazdaság, munkahelyi sztahanovizmus és a munka, valamint a hétköznapi élet militarizálása. Negrín kormánya megkísérelte egy sztálinista típusú diktatórikus rendszer létrehozását.
[1] Vita a Barikád Kollektívával (https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/vita-a-barikad-kollektivaval) illetve Interjú Agustín Guillamónnal (https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-2.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/interju-agustin-guillamonnal)
[2] „A polgári társadalom a termelés legfejlettebb és legsokrétűbb történelmi szervezete. Ezért a kategóriák, amelyek viszonyait kifejezik, tagolódásának megértése egyúttal betekintést nyújtanak a letűnt társadalmi formákba és termelési viszonyaiba, melyeknek romjaiból és elemeiből felépült, melyeknek részint még le nem küzdött maradványai továbbtengődnek benne, az, ami azokban pusztán jelzésértékűen volt meg, kialakult jelentésekké fejlődött stb. Az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához. A magasabb rendűre utaló jelzéseket az alacsonyabb rendű állatfajoknál viszont csak akkor érthetjük meg, ha magát a magasabb rendűt már ismerjük. A polgári gazdaság ily módon az antik stb. gazdaság kulcsát nyújtja…Az úgynevezett történelmi fejlődés egyáltalán azon nyugszik, hogy az utolsó forma a múltbélieket önmagához vezető fokoknak tekinti, és minthogy ritkán és csak egészen meghatározott feltételek között képes önmagát bírálni- itt természetesen nem olyan történelmi időszakról van szó, amelyek önmagukat a hanyatlás korszakának tekintik-, ezeket mindig egyoldalúan fogja fel. A keresztény vallás csak akkor volt képes hozzásegíteni a korábbi mitológiák objektív megértéséhez, amikor önbírálata bizonyos fokig... már készen volt. Így a polgári gazdaság csak akkor jutott el a feudális, antik, keleti gazdaság megértéséhez, amikor a polgári társadalom önbírálata megkezdődött.” K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai MEM 46/I 30-31. o. Mármost ezen gondolatmenet alapján (is) mondjuk azt, hogy a kapitalizmus totalitásának, a benne lezajló- lezajlott folyamatoknak a megértése kapitalizmus-túli, kívüli álláspontról lehetséges. Ami, ha a valóságot valóságosan akarjuk felfogni, s nem voluntarista fantasztaként, nem lehet más, mint a kapitalizmus ellentmondásai által objektíve meghatározott, azok pozitív megoldása, meghaladva tagadása: a kommunizmus. A kapitalizmus totális megértése ezt a perspektívát tételezi; s a kapitalizmus totalitását ebből a perspektívából érthetjük meg.
[3] https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-4.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert/az-eroszak-archeologiaja---pierre-clastres-konyverol
[4] https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-5.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert--a-kommunizmusert/gilles-dauve-recenzioja-ken-loach-spanyol-polgarhaborurol-szolo--fold-es-szabadsag-cimu-filmjerol--2014-
[5] CNT: Confederación Nacional del Trabajo – Nemzeti Munkakonföderáció; FAI: Federación Nacional Ibérica – Ibériai Anarchista Föderáció.
[6] POUM: Partido Obrero de Unificación Marxista – Marxista Egyesítés Munkáspártja.
[7] Katalónia regionális kormánya.
[8] A Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció vezetője.
[9] Comité Central de Milicias Antifascistas, továbbiakban CCMA.
[10] Szó szerint „ellenőrizhetetlenek”. A szó a CNT és a FAI vezetői szervei által nem, vagy kevéssé befolyásolt forradalmárokra utal.
[11] Értsd: kivégezni.
[12] Bővebben 4. tézis.
[13] UGT: Unión General de Trabajadores – Általános Munkásszövetség.
[14] Guardia Civil: vidéki csendőrség. Asaltos: a II. Köztársaság alatt létrehozott karhatalmi alakulat. Carabineros: határőrség.
[15] Katalónia miniszterelnöke.
[16] ERC: Esquerra Republicana de Catalunya - Katalán Köztársasági Baloldal. Estat Catalá – Katalán Állam.
[17] Katalóniából indult fegyveres támadás 1936 augusztusában a lázadók által megszállt Mallorca ellen, ami kudarcba fulladt.
[18] CNT milíciái.
[19] Josep Tarradellas a Generalidad kormányának miniszterelnöke volt. A dekrétumok által egy hitelnyújtáson keresztüli indirekt kontroll valósult meg, mivel a kollektivizált üzemek munkásai elutasították a közvetlen állami ellenőrzést.
[20] Sindicatos Unicos („Helyi Szakszervezetek”): több iparágat összefogó, területi alapú szerveződés. Sindicatos Industriales („Ipari Szakszervezetek”): ágazati alapokon álló szerveződések.
[21] Az aragóniai Gelsa térségében állomásozó, kb. zászlóalj méretű erő.
[22] Ezen fogalmak nem egyenlők az „államosítással”. Az előbbi az államhatalom, az utóbbi az önkormányzatok kezelési és nem tulajdonjogát jelentette.
[23] A burzsoá állam említett megbénulása után az igazságügyi szervezet is szétesett; az 1936 augusztusában létrejött „Oficina Jurídica” hasonló szerepet töltött be az igazságügyben, mint a CCMA a végrehajtó hatalom funkcióinak ellátásában.
[24] A hagyományos „Grupos de Afinidad” nevű csoportok személyes ismeretségen alapultak, és alulról felfelé szerveződést is lehetővé tettek; 1937-ben a FAI vezetőinek ezen döntése az intézményesült bolsevik/polgári pártszervezet felé mutatott.
0 comments on “Agustín Guillamón: Tézisek a spanyol polgárháborúról (1. rész)”Add yours →