2022. 05. 31.
RÉSZEG HAJÓ 13. SZÁM: LEFELÉ. HASZON. LEFELÉ. REMÉNY.
2022.05.31
Lefelé. Haszon. Lefelé. Remény.
„Az a véleményem, hogy egy jelentős és mély európai gazdasági válság előtt állunk… Van egy általános versenyképességi problémája az európai gazdaságnak. Ráadásul egy átállással, technológiai átállással próbálkozik Európa, ki akarta már a háborútól függetlenül is kapcsolni a gazdasági rendszeréből az úgynevezett fosszilis energiaforrásokat… Jöttek a szankciók, azok még meglökték az energia árát, és az energiaválság el fog vezetni majd egy gazdasági válsághoz nem sokára, hanem néhány héten vagy hónapon belül. Ezt nekünk majd ki kell valahogy cseleznünk… Olyasmi is megtörténhet, amire nem számítottunk, hogy bizonyos alapvető élelmiszerekből akár hiány is felléphet.”
(Orbán Viktor 2022.04.01., Kossuth rádió, a választások előtt 2 nappal.)[1]
„Nem akarok pánikot kelteni, de az látszik, hogy bármikor lecsaphat nálunk is egy argentin-típusú válság… Orbán pedig soha nem tudott válságot kezelni, ő csak hatalompolitikával foglalkozott. Nyomatékosítva: szerintem ebben a válságidőszakban az ellenzéknek semmilyen döntésben nem szabad részt vennie. Ez Orbánék sara, egyék meg ők.”
(Inotai András 2022. 04. 05. Hírklikk.)[2]
„Szép”
(Mr. Wilfordnak, az emberiség maradékát óvó és veszejtő Snowpiercer-vonat Legfőbbjének az utolsó megjegyzése, amikor élete művének megmentéséről és folytatásáról szőtt terve a vonat teljes pusztulásához járult hozzá.)[3]
*
Válságból válságba válságokon keresztül: ez az örökké (fenn)tartható kapitalizmus polgári ideológiája, amit a tőkés részigazsággá nyomorított és spektakularizált „harc az élet” filozófiája legitimál. Azt mondják ezzel: a harc csak a tőke és az állam részeként folytatható és folytatandó, fenntartva a tőkét és az államot; válságból válság lesz, harcból harc, de ez a természet rendje, és így örök eme örökkévaló. Vagyis ez a történet kört formáz, hol mindig csak elölről kezdődik minden, hol a forma változik, a tartalom (immár) szent állandó, és így már történelem sincs, csak az, hogy elölről, újra; és fájnia kell, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz, másképp nem is lehet – hát tűrj, mert csak túlélés van az élet lehetője nélkül.
Persze azt már nem teszik hozzá a jobbnál is jobbak, hogy ha ilyen az élet, akkor csak a halál forradalma lehet valós – mert csak úgy lehet kiszállni az életnek láttatott „válságból válság, mi válsággá lesz” ketrecharcból.
Arra meg gondolni se tudnak, vagy csak nem mernek tán, hogy az egész hamis, mert nem egyszerűen válság van, amit válsággal oldanak meg. Hanem ezek a tőke válságai, ami a tőke dinamizmusából következőleg egyre súlyosabbaknak és tőkés módon megoldhatatlanoknak kell lenniük. A válság „megúszása” úgy, hogy a társadalom lényegében nem változik, lehetetlen; e társadalomban a válság megoldása, el- vagy áthárítása maga a válság elmélyítése szükségképp.
Ám a válság nem csak kétségbe ejtő pusztulás. Új lehetőket szabadít fel a régiek pusztításával, és az új lehetők aztán lehetnek még pusztítóbbak is a régieknél; de a kérdés az, hogy a válság milyen történelmi szituációban, milyen hamistudati dinamizmusok közepette tör ki, és ezeket a dinamizmusokat hogyan módosítja, gyorsítja, vagy épp fullasztja le, esetünkben a tőkés viszonyok konkrét meghatározottságaiban.
A válság nem csak megingathatja a hatalmon lévőt: meg is erősítheti. És mint új lehetők felszabadítója a válság reményt adhat annak is, aki az egész rendszert eltörölné; és annak is, aki csak egy újabb hatalmas akar lenni a sorban.
Ha az utóbbit nézzük: megnyugtató látni, hogy a demokrácia, nyugat, ésatöbbi polgári reménye nem vész el, csak átalakul. Most épp negatív formává: nem szép összefogás és annak derűs építkezése révén, hanem a válság pusztítása által valósulna meg.
Csak hát ez egy kapitalista osztálytársadalom. Így tehát az első kérdés ez: ki dominál az osztályharcban? A proletariátus vagy a burzsoázia? Egyáltalán: a proletariátus megjelenik-e valamennyire is proletariátusként? Azaz megjelent-e, megjelenhet-e itt és most társadalomalakító erőként is a forradalmi osztályöntudat, vagy legalább is annak tendenciája?
Ha nem, akkor a történelem a kapitalizmus kottájából fog játszani. Vagyis az lesz a kérdés, hogy a „válság” mennyire a transznacionális monopolkapitalizmus gazdasági válsága, illetve mennyiben a „helyi”, oligarchakapitalista leányvállalatáé, centralizátoré – s utóbbinál (is) az, hogy elkerülhető balesetről, vagy elháríthatatlan katasztrófáról van szó?
Mármost a „Magyarország” nevű oligarchakapitalista leányvállalat maga a transznacionális monopolkapitalizmus válságának megoldása (volt) adott helyen és időben, ekképp elmélyítője is egyben; sajátos rezsiköltségei vannak, amik helyi válságokká vadulhatnak. De pont azért lehet ez így, mert a transznacionális monopolkapitalizmus nemzetközi hálózataiban adott helyen és időben ez volt a tőkefelhalmozás fenntartásának a tőke és az állam szempontjából legoptimálisabb módja a tőkefelhamozást bénító tőkés zűrzavarral szemben. Ha ezek a rezsiköltségek nem fenntarthatóak, az elsőre helyi problémának tűnhet, adott “politikai elit” (Orbán Nemzeti Inc.) ostoba túlköltekezésének. Ám csak ekképp lehetett fenntartani azt az oligarchakapitalista csoportot, ami magát a tőkefelhalmozást nagyobb megrázkódtatások nélkül fenntartotta a transznacionális monopolkapitalizmus világrendszerében. Így és ennyiben ez is magának a transznacionális kapitalizmusnak a válsága. És a gond is itt van. Ha csak a 0.01fő/négyzetkilométer nagysággal és jelentőséggel és lehetővel jellemezhető proletár mozgalom van, úgy továbbra is a tőke szükségletei, az oligarchakapitalista centralizáció követelményei dominálnak. Ha a mostani Fidesz a válság hatására rokkan, az nem jelenti azt, hogy maga a Fidesz bukik. Két dologra emlékezzünk: az egyik az, hogy az MSZP nevű egyezkedős-konszolidálós-tárgyalásos úton osztogató és fosztogató demokratikus-prefidesz oligarchakapitalista párt kétszer váltott miniszterelnököt, másodszorra egy súlyos tőkés világválság (2009) közepette. A másik, amit meg kell értenünk, az az, hogy a rendszer centralizációs kényszere és következményei a válság hatására nem szűnnek meg, hanem erősödnek; a monopolkapitalizmustól sem volt visszatérés a szabad versenyes időszakhoz a válságok és háborúk hatására, hanem csak továbblépni lehetett a szabad rablásnak tetsző monopolista újrafelosztásokhoz, meg azok világháborúihoz. Errefelé a tőkefelhalmozás félperiférikus jellege, valamint az államnak a magán-tőkefelhalmozásban betöltött központi szerepe a tőkehiányból, erősebb tőkéknek, azok államainak való alávetettségből következik, nem beszélve arról, hogy a szovjet típusú „állami minden” szétlopásából jött létre az egész, a proletár osztályharc gyengesége, lebénultsága mellett. Így ama (magán)tőkés centralizációs kényszer az állam centralizációs kényszerévé lesz, s az azt ural(ni akar)ó politikai szervezeté, kapitalista párté, annak összes, adott esetben önpusztító következményével együtt. A helyzet Fideszt követel(t) és valósít(ott) meg; ha igaz, hogy a válság hatására „semmi sem maradhat a régiben”, ám a konkrét lehetőket figyelembe véve mégis mindennek a régiben kell maradnia, akkor vagy új szervezetnek kell ezt a helyet betöltenie Fidesz 2.0-ként, vagy a Fideszt kell személyi jellegű reformokkal megújítani.
A gond ott van, hogy a 2022-es ún. ellenzék vagy micsoda, erre a centralizációra képtelen; a Fidesz pedig jelenleg csak a jó, “proletártalanított” tömeget tudja azzal kordában tartani, hozzá némi krumplikörettel, hogy lehet rosszabb is. A tőke oligarchái, hogy, hogy nem, de jóval több eszközzel rendelkeznek – tőke, tartalék, állami-magán, vagy épp magán-állami hadseregek, kapcsolatok –, és e léthelyzetüknek megfelelően mindehhez megfelelő mentalitással, burzsoá „eltaposlak” (hamis)tudattal kell bírniuk és bírnak is. Azaz nem a „mezei csicskák”, vagy épp a „városi pronyók” kisebbrendűségi érzéseivel szállnak be a buliba. Pláne, hogy utóbbiak a minden hatalmast és urat gyűlölő, társadalmi proletár (kommunista) önszerveződés napi – és sikeres – tevékenységeinek, tapasztalatainak, győzelmeinek a hiányától lesznek az uraik számára oly kedvesek, azaz győzelemre alkalmatlan lúzerek, félelmet nem keltőek, s ez a tőke oligarcháinak magabiztosságát táplálja. Amit utóbbiak az egymás közt vívott harcokban is felhasználnak, kíméletlenül és kegyetlenül követelve a jussukat a másikkal, sőt, bárkivel szemben; ha nem kapják – és a válság hatására csak kevesebben kaphatják közülük –, akkor a Zórbán deleje és tartalékba elrakott gyémántjai, pénze, vagy épp az MNB felhizlalt aranytartaléka által sem fékezhető konkurenciaharcuk egészen egy “csendes” (mondjuk a 90-es évek végi alvilág újrafelosztásos robbangatásait idéző, vagy tán csöppet azon is túli) polgárháborúig vadulhat. Ez szükségképp tömegnyomorral, illetve annak elmélyítésével jár; de pontosan azért, mert a belföldi kommunistoid mozgalom valós reményt és erőt nem képvisel(het) – lásd atomizáció![4] –, de a külföldi sem bír itt is látható-elgondokodtató potenciállal, ezért fasisztoid bandaháborúk és riadt „kishülyék” nevetséges, vagy épp véres örvényléséig juthat az egész.
Persze egy elitista, ekképp liberális(nak is tetsző) remény most is akad: ahogy 2009-ben Magyarországot tulajdonképp „protektori” ellenőrzés, gyámság alá helyezték a (németországi, ésatöbbi) erősebb tőkék és államok – lásd Bajnai Gordon EU-t –, mivel a helyi oligarchakapitalista uralkodó osztály képtelen volt fenntartani a tőkés rendet és végrehajtani annak adott tőkéscsoportokat is pusztító válságkezelését, ezért, ha elszabadulna errefelé a pokol egy kicsinyt, akkor keresnének ama erősebb, külföldi, EU-csúcs tőkék és államok egy újabb Bajnai Gordont, bár nagy valószínűséggel korántsem oly kéket és liberálisat mint korábban. Ha úgy alakul, akkor a Fideszben, hogy annak szervezetét használva konszolidálják az egyébként tőkés módon konszolidálhatatlant; azaz külföldi, nyugati, liberális, ésatöbbi segítséggel reformálnák a Fideszt (ideig-óráig) fenntartható szélsőjobboldali fékké, külföldi tőkés ellensúlyokkal magának a tőkének az érdekében. Pláne, hogy ama „helyi” válság és összeroppanás világpolitikai dimenzióval is bírhat: az ún. orosz-ukrán háború és világfelosztósdiban a tőkés zűrzavart nem csak megfékezni akarhatják a legerősebb tőkék és államok. Hanem az egymás közti konkurenciaharcban kiteljesíteni is, már ha a konkurenciát az pusztítja jobban; nem csak a háború lehet „proxy”, nem csak társadalmi mozgalmak lehetnek „proxyk” hanem a válságok és káoszteremtések, illetve azok elmélyítése is.[5] Mindez pedig még inkább a tőkés, azaz konkrét helyen és időben oligarchakapitalista centralizációt (is) követel azon tőkéktől és államoktól, akik az efféle „leszakítósdiban” nem érdekeltek – esetünkben például az EU roppant felvilágosult, liberális, demokratikus, ésatöbbi csúcstőkéitől, államaitól „bel-” és „külföldön” egyaránt. Vagyis a tőke nyíltabb diktatúráját. És a jó „tömeg”, látván a zűrzavart és pusztulást, ám nem látva a tőkén túl más valós, „meghalni érte érdemes” perspektívát, inkább lesz neoorbánista, mint harcos proletár, kommunista.
Szép. Csak hát az a gond, hogy a „külföld” nem csak „politikailag”, netán „katonailag” követeli a neki alárendelt államtól és tőkéitől a „rendet”, adott érdekszférában maradást, és ehhez ama centralizációt. Ha pusztán arról lenne szó, hogy politikai-katonai függőségi rendszerben ama centralizáció „közös” érdekké lesz, és ez a roppant felvilágosult, demokratikus, ésatöbbi polgárkáknak nem tetszik, akkor követelhetnének a helytartótól és a helyén tartottól is másféle politikát, akár függetlenedést; azaz a probléma, legalább is elméletileg nézvést, puszta tüntetősdi-szavazósdi útján is megoldható lenne. De ez a tőke rendszere; itt a tőke szükségleteinek politikai-katonai kielégítéséről van szó, nem pedig a jópolgári óhajoknak való megfelelésről. Azaz nem csak az a baj, hogy a világ egy csöppet több ennél az országnál. Hanem az is, hogy az ország sem ország, és a világ sem világ a tőke rendszerében: maga a tőkefelhalmozás, ez a különös, személytelené tevő személytelenség a rendszer lényege, alapja, és ez hozza létre és tartja fenn ama függőségi stb. viszonyt. Így, ha eltekintünk attól, hogy a cseppben benne van a tenger, azaz a „helyi” kapitalizmus is kapitalizmus, annak összes pusztító, semmit békén nem hagyó dinamikájával, vagyis ha feltételezzük azt, hogy errefelé a rothadás „önerőből” nem lehet több, mint kört formázó ciklusok O-tól neoO-ig, ahol neoO ugyanaz, mint O, még akkor is a kapitalista világrendszer tőkefelhalmozása – nem pedig a „háttérhatalmak” ármánykodó politikája – gondoskodna róla, hogy a körből lefelé spirál legyen.
De hát pont az a legnagyobb gond, a kedélyességet hosszabb távon nem tűrő legnagyobb baj, ami már leíródott egynehányszor: a NER az bizony kapitalizmus; és nem önmagában álló helyi korlátlanság, hanem kiszakíthatatlanul a kapitalista világrendszer mozzanata. Ezért a tőkés egészre és a „hazánk” nevű tőkés részre is, sőt, mint szerves egységre igaz az, hogy a tőke ön- és közpusztító fejlődése, amit a tőkés termelőerők és termelési viszonyok dialektikájaként szokás leírni, jellemezni, nem engedi meg azt, hogy a történelem puszta kört formázzon, hogy tőkés válságból csak egy újabb tőkés válság legyen. Amit egy újabb meg újabb követ, de mindez csak szinten tartás, és a túlélők és gyarapodók nagysága, aránya konstans lehet adott társadalmon, országon stb. belül, csakúgy, mint a pusztulásra ítéltetett lúzerek esetében. Tehát lehet egyensúly, meg ténylegesen esély a feltörésre, a túlélésre, és így minden maradhat a régiben, méghozzá akár ezer éven át is. Nem. A tőke ezt a jópolgári-naiv jövőképet, ami legitimálja működését, maga semmisíti meg, akár az abban hívő hasznos idiótákkal együtt: elmélyíti a válságokat, tőkés módon megoldhatatlanná teszi őket, szétteríti a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáin keresztül a gyengébb tőkékre, államokra, valamint és elsősorban a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek tömegeire, a jövőre, és hatványozottan, kamatostul kapja és adja vissza őket.
A válság, centralizáció, ennek politikája, a szélsőjobbra tolódás szükségessége a tőke származéka, a tőke szükségleteinek a kielégítése adott helyen és időben, nem pedig „csak rossz politikai döntések” következménye: a tőke nem a „politika” alkatrésze, alávetettje, hanem fordítva. Azaz a rendszerrel „kompatibilis”, azt fenntartó személyesnek – nemzeti-vallási-rasszista-hazafias-ilyenolyanfób tébolyok, hierarchia és állam igenlése, kizsákmányoltakkal, kisemmizettekkel való antiszolidaritás mentalitása, stb. – nem lehet valódi hatalma az ekképp alkotott, fenntartott, igenelt személytelen felett, a tőkét akarva-akaratlanul fenntartó személyes politikának a tőke személytelen igényei, követelményei felett. A jó polgár többszörös korlátoltságából fakadó korlátolt elképzelése az, hogy van (lehet) korlátlan, teljesen szabad, mindentudó-mindenható hatalom a tulajdon, áru, tőkeviszonyok között. Ami esetleg maradéktalanul ki is elégíthetné a jó polgárok személyes igényeit, hajlamait, önteltségét, hiedelmeit, hisztériáit. Végső soron azt, hogy a tőke, tulajdon, áruviszony maradjon, mert a tőkés rendszer adja a jó polgárnak a rangot és a státuszt – egyben a tőke ne legyen tőke, meghatározó, polgárkát is alávető, megsemmisítő személytelen hatalom. Ez ideológia, méghozzá a tőke vallásának ön- és közbódító ópiátja és hamissága.[6]
Valójában a helyzet metszően szürkébb: a tőke, mint politikát (is) meghatározó, saját viszonyain való túlfejlődésével – hogy társadalmibb, nemzetközibb, termelékenyebb a tulajdoni elválasztásnál és az áruérték összekötésnél, az eleven munkaerő kizsákmányolásán alapuló és fejlődésével azt kikapcsoló tőkés árutermelésnél –, arra van kényszerítve, hogy minden személyest saját személytelenségévé oldva és pusztítva háborúk és világháborúk kockázatait vállalja társadalmának „stabilizálásáért” a tőkés maradékok elosztásának konkurenciaharcaiban. S mindezzel vagy az egész világot a társadalmi bomlás és pusztulás enyhén sugárfertőzött digitális roncsainak a barbarizmusába veti, ami messziről sem bír oly természeti szépséggel, se lehetőkkel, mint a régi barbárok kora; vagy az alávetettjei, kizsákmányoltjai, kisemmizettjei ráérezve, és értve aztán a tőke ellentmondásai által adott történelmi feladatot: még társadalmibbat, nemzetközibbet, termelékenyebbet a tulajdon, áru, munkaviszonyokkal szemben és helyett, proletárként meghaladva tagadják az önmagát túlélt kapitalizmust. Méghozzá a tőke által személytelenné nem tehető személyest, a tőke által integrálhatatlant, őt elpusztítani és nem uralni akarót vállalva: kommunistává válva.
Valószínűleg a proletariátus nem itt és most fogja megkezdeni a kommunizmus történelmi feladatának a végrehajtását; ám az is feladat, hogy ha valahol elkezdik, akkor itt folytassák, vagy legalább is ne akasszák meg más területek forradalmi kibontakozását az aktív ellenforradalom közlegénységeként, tömegeként. Ehhez pedig az kell, hogy maga az atomizáció szűnjön a szolidaritás, a tőke hatalmasai elleni harc olyan formáinak a művelésével, amik nem alkalmi társulatként, atomizáló célokért történnek. Azaz például nem úgy, hogy a, hatalmassal szemben b, hatalmas puszta hatalomszerzését szolgálják az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegei, akár utcai demokratikus tiltakozások szimpla lármagépeiként és bulizóiként, akár a szavazósdi chat/poszt közösségek tét nélküli zagyválóiként és hisztérikáiként. Hanem úgy, hogy az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek közvetlenül konfrontálódnak a tőkével, annak termelésével. Olyan helyzetekben, illetve helyzeteket akarva-akaratlanul teremtve, amik arra kényszerítik az alávetetteket, kizsákmányoltakat, kisemmizetteket, hogy tőkeellenes tendenciával bíró, tartós szerveződés és szervezettség szükségességét és igényét hozzák létre, és ekképp az egymással való szolidaritás szükségességét és igényét egyben. S ha az adott helyzet által, illetve az adott helyzet felismerése által az alkalmi csoportok konkurenciaharcát, annak atomizációját, reménytelenségét, (közvetlenül ható) kontraproduktivitását elvetik, ám anélkül, hogy a tőkével való közvetlen, „tétes” harc szükségessége és kényszere megszűnne, akkor meg lehet és meg kell kezdeniük a tőkeellenes tendenciával bíró, nem alkalmi szerveződés és szervezettség megvalósítását, az egymással való szolidaritás „helyi” elmélyítését, erősítését. S mindezt úgy kell, hogy a „helyi” kapu lehessen az „általános” felé, hogy sikere követendő példa lehessen mások számára, hogy segítse más szerveződések kialakítását. Azért, hogy a többi „helyi” szerveződés által a tőke és az állam erőivel szembeni önvédelme erősödjék és viszont, hogy ekképp a „helyi” ténylegesen, nem pedig csak elviekben, illetve szavakban legyen „általános”. Azaz a helyi szerveződés ne korlátozza magát a helyi ügyekre, így ne különüljön el, és ne váljon a tőke hasonmásává, maffiává, ami csak a tagsággá és a rajtuk gazdagodó vezetőkké idegenedő tőkés vállalattá lehet a tőkés vállalatban. Vagyis létező szakszervezeti bénasággá és öncélú korlátoltsággá.
A feladat tehát az, hogy még a reformista gyári-munkahelyi harcok szervezeteinek, az „önszerveződésnek” is többnek kell lennie az (annak gondolt) meglévőnél, például a szakszervezeteknél. Nem csak újnak, másnak is; nem távoli központok és vezetőségek hatalmi-tőkés érdekeinek kell megfelelniük, hanem a helyi osztályharcnak; de úgy, hogy az osztályharc lényegének megfelelve általánossá lehessen, azaz a lehető legközvetlenebbül a többi „helyi” osztályharcot segítve-szervezve. Persze, ki lehet – már ha lehet – használni a meglévő (szakszervezeti) apparátusokat. De csak addig és úgy, hogy abból ne a szakszervezet profitáljon, illetve ne egy új szakszervezeti hierarchia, annak öncélja, tőkealkatrésszé bénultsága jöjjön létre. Közvetlenség és annak szerveződése a hierarchiával szemben, ennek hálózata, szolidaritása – ennek létrehozása tehát a feladat, méghozzá úgy, hogy mindez ne lehessen a tőke, illetve az állam hasznára közvetlenül és/vagy direkt, ne lehessen az utóbbiak által azt kihasználni, hasznos idiótákká változtatva a szerveződés tagságát, s ekképp bomlasztani, dezorganizálni azt, és így általában, társadalmi méretekben a szolidaritás élményét és elvét (újból) lejáratni a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávettek tömegei között.
Másrészt a „már tudunk valamit” szintjén, az antikapitalizmusra, netán a kommunizmusra hajazó mozgalmak és szerveződések szintjén – hogy az atomizáció ne születhessen újra ezekben a csoportokban, hogy ne csak fennmaradás és önpusztító vegetálás, hanem kiteljesedés, a történelem követelte előrelépés is legyen –, le kell számolni a polgári elméletekkel és mentalitásokkal; nyitni: erősíteni kell a proletariátusban az uralkodó osztállyal szembeni szolidaritást; le kell számolni a demokratikus illúziókkal; rá kell mutatni a proletár mozgalmakon belül azokra a tendenciákra, csoportokra, akik/amik akarva-akaratlanul a tőke fenntartásához illetve restaurációjához járulnak hozzá. Meg kell próbálni kapcsolatokat kiépíteni a radikalizálható, magának a tőkefelhalmozás, a tőke termelésének munkahelyein szerveződő reformista mozgásokkal – pont ezért szükséges az irányelvi következetesség és hajlíthatatlanság, hogy ne a kommunista szervezet váljon reformistává, hanem a reformista szervezet tagsága kommunistává –, a mindent tudás beképzeltsége és gőgje, úri-intellektüel passzív részvéte és elitista lesajnálása nélkül. Nem azért, hogy a reformista működések kevesebbek, hanem hogy többek legyenek: hogy értsék, céljaik csak akkor teljesülhetnek, ha céljaik és ők maguk többek lesznek reformizmusnál. Meg kell teremteni tehát a kommunizmus alapját: az alávettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek egymással való, a mindennapokban aktív és tényleges, nem zárt, és nem hatalmi-öncélú, hanem a kapitalizmus meghaladva tagadása felé nyitott tudatos szolidaritást.
Mert vagy hátra, vagy előre; de a tőke dinamikája sem tagadását, sem meghaladva tagadását nem engedheti békés szigetként létezni az idők végezetéig.
https://hirklikk.hu/kozelet/negy-honapon-belul-hatalmas-gazdasagi-valsag-lesz-magyarorszagon/396213
Snowpiercer – Túlélők viadala (2013)
Cikkünk Az atomizációról: https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo—ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-9.-szam–ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/az-atomizaciorol
Ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor egyetlen társadalmi mozgalom sem bírhat progresszivitással, illetve egyetlen társadalmi mozgalomban sem szabad részt venniük a kommunistáknak – a saját, „szent tisztaságú” mozgalmukon kívül. Egyrészt a „szent tisztaság” elérhetetlen, pláne kapitalista környezetben, másrészt a kevésbé „szent tiszta” sem keletkezhet a semmiből. Hanem a kevésbé szent és meglehetősen tisztátalan társadalmi mozgásokból. A feladat az, hogy a kapitalizmus (meghaladva) tagadásáig radikalizálható mozgásokat a tőlük elméletileg, szervezetileg „fogadóállomásként” elkülönülő kommunisták próbálják személyes stb. viszonyokat kialakítva személyenként bekapcsolni a kommunista harcba és szervezetbe, rámutatva arra újra és újra, hogy minden progresszív, reformista stb. társadalmi mozgás csak akkor érheti el céljait, ha meghaladva tagadja azokat, azaz kommunistává lesz. Különben a kapitalista működés öli meg az őt értelem szerint lényegében nem támadó (kapitalista) reformizmust, maga a kapitalista rendszer önmagán való túlfejlődése, lehetőinek beszűkülése, valós reformokra való képtelensége teszi a reformista, progresszív óhajokat vagy a tőkediktatúra alkatrészévé, a „kisebbik rossz reálpolitikájának” címszava alatt a maradék maradékával fizetve azért, hogy „őfelsége ellenzékévé” legyenek – vagy szétporladnak, netán szétporlasztják őket azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelenek a kapitalizmussal való tényleges szembenállásra, mert képtelenek a kapitalizmussal való tényleges elméleti-mentális szakításra.
Hogy aztán eme progresszív mozgások a tőke erői, frakciói által is kihasználásra kerülhetnek, például afféle proxyháborús frontként, (minimum) káosz-hadoszlopként demokratikus célok felé terelve-szűkítve, mint mondjuk Belorussziában, Kazahsztánban? Persze. De hát pont az a kommunisták feladata, hogy a tőke erőitől ezeket a mozgásokat leválasszák, hogy ezeket a mozgásokat minden tőkefrakció ellen radikalizálják.
Hogy a kommunista harc sem támadhat meg minden tőkefrakciót egyszerre, ezért szükségképp az egyik tőkefrakció/terület megtámadásával a másikat erősíti? A tőke szempontjából nem is lehet másról szó, csak arról, hogy új konkurencia jelent meg a színen. Ami e szempontból vagy eleve ugyanolyan, mint a többi: hatalmat, gazdagságot, népszerűséget akar saját kiválasztottjainak a naivak hátán felkapaszkodva; vagy még ehhez is hülye, és ezért alávalóbb a többinél: álomszép mesék bolondjaiból áll, akik szükségképp veszélyes bajkeverőként és közönséges tömeggyilkosként kell, hogy végezzék – már ha nem józanodnak ki az első verzió nagyszerűbbjeivé. Hiszen a tőke rendszerénél nem lehet jobb, vagy legalább is működőképesebb rendszere az emberiségnek – hát bárki, aki mást akar, az vagy a történelem korábbi időszakába térhet csak vissza, és aztán jó esetben ugyanide, vagy eleve a sehová juthat csak el.
Ezzel szemben az objektíve létező valóság álláspontjából nézve a dolgot – ami, ha minden jól megy, a kommunizmus álláspontja is egyben –, csak akkor lehet igaz a tőke álláspontja, ha adott társadalmi csoport, mozgás, mozgalom lényegében a tőkével csereszabatos ideológiával, mentalitással, szervezetiséggel bír, illetve legfeljebb szavakban támadják az egyik tőke révén a tőke egészét, nem pedig ténylegesen. Mert anélkül, hogy teoretikusan szakítani tudnának a tőke világával, úgy a tőkével nem kompatibilis szervezetet sem tudnak létrehozni, s mindez csak a tőkének tetsző mentalitást tarthatja fenn, illetve erősítheti. Ez esetben a képmutatást, annak nemtörődömségét, az elmélet és gyakorlat könnyed alárendelését rövid távú, vagy személyes érdekeknek, a kritika és önkritika hatalmi célokért való felhasználását, rituálékká nyomorítását, vagy épp elhallgatását, elnyomását, végső soron a legócskább hazudozást. Vagyis magában a cselekvésben lesz tetten érhető a tőkével szembeni ellenállás elméleti-mentális-szervezeti fogyatékossága, ott fog kiteljesedni, végleg elrohasztva az egészet. Jelenleg a tőke dominál; minél inkább hasonlatos valami őhozzá, annál könyebben válik maga is tőkerestauráció eszközévé, vagy épp tőkés frakcióvá.
A kommunisták feladata tehát annak értése, kimondása, művelése, cselekedete, hogy a tőke egy részét úgy és annyiban támadják, hogy az egészet támadhassák és támadják, nem pedig úgy, hogy tőkerésszé válva lemondanak az egész megtámadásáról gyakorlatilag és elméletileg. „Mindezzel szemben a feladat az, hogy amennyire lehet, világos, nem-kapitalista, sőt, a kapitalizmus meghaladva tagadásának irányelvével bíró, és ezért ténylegesen elkülönülő – akár „csak” konspiratíve, ha bekényszerítik adott tőkefrakcióba, hadseregbe stb. –, ekképp önálló harci szervezetként lépjenek fel. S innentől kezdve annak kérdését és válaszát, hogy épp melyik tőkefrakciót támadják és hogyan, nem a másik tőkefrakció szabadossága, követelményei, az abban való feloldódás kell, hogy meghatározza, tehát nem a tőke fenntartása / restaurációja, személytelen tőkeérdek megszemélyesítőjévé, maradéktalanul árufantommá válva. Hanem a nem-kapitalista, illetve a kapitalizmust meghaladva tagadó irányelv meghatározta konkrét lehetők, perspektívák a konkrét szituációban, a kapitalizmust felszámolandó.” (Felvezető: Az úgynevezett ukrán-orosz háborúról. Internacionalista írások a 2022-es ukrajnai háborúról. Közreadja: a Péntek esti kísértetjárás. https://reszeghajo.hu/cikkek/korunk-anarchista–kommunista-dokumentumaibol/pentek-esti-kisertetjaras/pentek-esti-kisertetjaras—kiadvany–internacionalista-irasok-a-2022-es-ukrajnai-haborurol ).
Lásd: https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo—ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-12.-szam—ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/…-virus-osszeeskuves-vallas-…–1.-resz ; https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo—ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-12.-szam—ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/…-virus-osszeeskuves-vallas-…–2.-resz
0 comments on “RÉSZEG HAJÓ 13. SZÁM: LEFELÉ. HASZON. LEFELÉ. REMÉNY.”Add yours →