RÉSZEG HAJÓ 13. SZÁM: FELVEZETŐ – AZ ÚGYNEVEZETT UKRÁN-OROSZ HÁBORÚRÓL

2022. 05. 31.

RÉSZEG HAJÓ 13. SZÁM: FELVEZETŐ – AZ ÚGYNEVEZETT UKRÁN-OROSZ HÁBORÚRÓL


2022.05.31

Ez az írás a „Péntek esti kísértetjárás”[1] kiadásában megjelent „Internacionalista írások a 2022-es ukrajnai háborúról”[2] című gyűjtemény felvezető-előszavaként jelent meg. Mivel a Részeg Hajó álláspontja a háborúval kapcsolatban megegyezik a „Felvezető”-ben leírtakkal, ezért változtatás nélkül újraközöljük a Részeg Hajó újságban is.

*

Felvezető:

Az úgynevezett ukrán-orosz háborúról

Úgynevezett? – tehető fel a kérdés – tehát a „nincs is háború” konteók fertőzése már idáig terjedt? Vagy a Kreml háborús ideológiájának elfogadásáról van szó, miszerint olyan, hogy „ukrán” nincs is?

A válasz erre az, hogy sajnos nem a tőke-vallás szintetikus ópiátjának terjedéséről és terjesztéséről van szó; és nem is a vaskos falak mögötti vaskos nagyszerűek vaskosan könnyed kinyilatkoztatásairól.

A dolog ennél bonyolultabb. Ugyanis arról van szó, hogy a tőke társadalma azon alapul, hogy semmi se legyen az, aminek látszik.

Ahol az árutermelés dominál, ott valójában a tőke az úr. A tőke termelése az áruviszony legfelsőbb foka, az áruvá válás kényszere tőketermelésként lesz totális.

Áruvá válni annyi, mint elvont társadalmilag szükséges munkaidőkké oldódni, amit más munkatermékek mennyiségében fejeznek ki. Minden minőségi, személyes és egyedi feloldódik tehát más dolgok mennyiségeiben kifejezett munkaidők személytelenségévé, áruértékké. Aki vagy ami erre alkalmatlan, az merő felesleg; azaz a tőke és az áru világában létjogosultsága megszűnik.

A társadalom milyenségét, újratermelésének logikáját, lehetőit, ellentmondásait, perspektíváit a társadalmi termelés viszonyai határozzák meg. Amennyiben a termelésben a tőke dominál, úgy a termelés feltételei, szereplői, céljai merőben személytelenekké lesznek; s minden személyes csak a személytelen megszemélyesítőjévé, fantommá, cserélhető alkatrésszé lehet, illetve kell lennie.

A tőke bérmunkása – akinek konkrét szükségletein túli termelése, munkája az életével és szükségleteivel együtt áruértékké, méghozzá munkabérré, azaz változó tőkerésszé lesz, konkrét többletmunkája pedig elvont értéktöbbletté, és végül a tőke profitjává –, ugyanúgy megszűnik bármi személyest képviselni tőkealkatrészként, mint ahogy a tőke tulajdonosának, haszon- és hatalomélvezőjének. E viszonyban ugyanis minden személyesnek e két, egymássá levő, ekképp osztályképző pólus személytelenségére való alkalmassággá, azaz árufantommá kell idegenednie. De általában a tőke haszon- és hatalomélvezői, illetve alávetettjei, kizsákmányoltjai, kisemmizettjei sem lehetnek többek e rendben, mint akik árufantomokként kizsákmányolók és kizsákmányoltak, uralkodók és alávetettek. Így az állam sem bírhat sem személyessel, sem mindenhatósággal: nem csak, hogy eleve nem lehet az, hanem ő sem több tőkealkatrésznél. A feudálisnak tetsző személyi függésekként, dzsentroid/autoriter stb. módon szerveződő állami rablóbandák – lásd pl. Fidesz – is e személytelen, az áruérték, tőke stb. birtoklásáért alakulnak ki, vagy bomlanak épp fel, e személytelenségnek épp megszemélyesítői, e személytelenségnek vannak alárendelve minden személyes gőg és mindenhatóként tetszelgés ellenére.

A tőke világának érdekei és háborúi, amik a tőkét tartják fenn, a tőke személytelen érdekei és háborúi; minden megszemélyesítőnek, legyen az tőketulajdonos vagy sem, eme személytelenség megszemélyesítőjeként kell léteznie, harcolnia és pusztulnia. Ha valaki önálló életre kelne, anélkül, hogy a tőke- és áruviszonyokat meg akarná szüntetni, vagyis fenntartva, de meg sem felelve a tőke személytelenségének, e személytelenség szükségleteinek, úgy nem az elidegenedés nélküli teljes és maradéktalan életet kapná jutalmul, vagy épp a „mindenek feletti személyes” mesebeli hatalmát. Hanem az árufantomok közt egy alacsonyabb státuszt, vagy épp a legnaivabb árufantomok sorsát, a korai halált nyerheti és nyerné csak el. A rendszerből így nincs kiszállás.

Amikor e háborúról beszélünk, a tőkéről kell beszélnünk. Ez egy személytelen viszony; azaz a tőkének spektákulum-képként megjelenő megszemélyesülései csak a tőkék közti verseny kifejeződései. Az, hogy a háborús bűnökről készült képeken oroszok, ukránok vagy amerikaiak szerepelnek-e, teljesen másodlagos. Nem az emberek személyes tulajdonságai – mint például nemzetiség, vallás, bőrszín – teszik a társadalmat, a háborút olyanná, amilyenné. Hanem a társadalom személytelen erői teszik az embereket azzá, amik. Mindez a tőke szükségleteinek kérdése. Amikor az emberek képtelenek megkérdőjelezni a tőkét, akkor a tőke megszemélyesítőjévé válnak, versenyeznek, küzdenek, és végül gyilkolnak érte.

*

Az oroszokról, ukránokról, Putyinról, Zelenszkijről, despotizmusról, demokráciáról, agresszióról, hazáról, hazafiságról, hozzá a nyugatról, az USA-ról, ésatöbbiről folytatott tőkekompatibilis elmélkedések nem szólnak másról, mint arról, hogy a látszat valóságát igaznak feltüntetni, azaz csak a valódit mondani és nem az igazat. Jó esetben és legfeljebb; de rosszabb esetben sincs másról szó, mint a személyest alkalmassá tenni a tőke személytelen viszonyainak megszemélyesítésére, az árufantomságra. Vagyis arra, hogy a személytelen tőkeérdeket zavartalanul kifejezzék és megvalósítsák – ha kell háború és tömeggyilkosságok révén. S roppant személyesnek látszóan: tűrve, elfogadva, igenelve, nagy hasznot és hatalmat nyerve még fontosabbá válva, azaz még nagyobb személytelenség megszemélyesítőjeként még inkább árufantommá nagyszerűsödve; vagy épp eleven árufantomból holt árufantommá, hasznos idiótából a tőkének tetsző hasznos hóhérrá nemesülve és pusztulva aztán a hazáért, a közösségért, a bajtársakért – a tehetetlenné hasznosított és fantomizált „járulékos veszteségek” tömegeivel együtt.

Klasszikus kapitalista háborúval állunk szemben. A tőkék személytelen szükségletei azok „uraitól”, tulajdonosaitól, azaz ekképp megszemélyesítőitől adott konkurenciaharcban azt követelték, hogy konkurenciaharcuk (békés) politikáját a háború eszközeivel folytassák. Az, hogy orosz, ukrán, ésatöbbi – a különböző érdekcsoportok konkrét személyei, azok hajlamai már eleve felfalattak; sosem voltak többek, mint szerencsésebb árufantomok a szerencsétlenebbeknél. Vagy fordítva.

Tőkefelhalmozásról és annak uralmáról van szó; tehát mindegy az is, ki kezdte, ki az agresszor, ki „védekezik”, mivel mindegyik agresszor és mindegyiknek agresszióval kell védekeznie, hogy agresszor maradhasson. A tőke rendszerében nem elkezdik a háborút. Hanem folytatják.

Az ún. „ukrán” tőke, mint konkurense az „orosznak” – például a tőkés mezőgazdaság és ipar területén – nagyobb reményt fűzött a „nyugat” tőkéivel való együttműködéshez, mint az „orosz” tőke általi elnyeletéshez. Az „orosz” tőke önmaga újratermelését úgy látta biztosítottnak, ha ama együttműködést végérvényesen, erőnek erejével megszakítja, illetve adott konkurenciát likvidálja. Hozzá még az „USA” tőkéinek érdeke mind az „EU” tőkéivel, mind az „orosz” tőkével szemben, és viszont, sőt, ha a közel keleti gabonapiacot nézzük, akkor akár a legelsőnek az „ukrán” tőkével szemben is. Hozzá az „EU” tőkéinek összevissza-kötöttsége és zavarossága, a tőkés gáz és olaj, illetve a kölcsönös be és be nem fektetések okán; a „kínai” tőke óvatossága, mi hullhat le neki az egészből; s mindehhez a katonai-ipari-hitelkomplexumok tőkéi, azok fedezet-teremtése – háború a háborúért –, így újratermelésük biztosítása a társadalmi stabilitásért. S a nagy stabilitás-teremtésben apróbb dögök ügyeskedése. A tőke háborúja a tőkéért – ennyi történik.

De hogy lehet ily szabad a tőke, hogy városokat pusztítson, tömegeket gyilkoljon, éhínséget szervezzen? Egyszerűen. Úgy, hogy a tőkét önmaga ellen termelő bérmunkásosztály gyakorlatilag árufantom maradt.

Ennek oka e térségben legfőképp az, hogy a szociáldemokrata-bolsevik módon felépítendő „kommunizmusról” (értsd Szovjetunió) bebizonyosodott, nem csak elméletileg – ezt már többen a lenini időszakban, sőt előtte értették –, hanem a gyakorlatban is, tömegek számára, hogy lehetetlen. Állammal államot, tőkével tőkét gyógyítani nem lehet; az állammá és nem társadalommá vál(hat)ó párt társadalmisága csak a tőke személytelenségét reformálhatja az államhatalom felhalmozásának alárendelt tőke személytelenségévé. Hiába hívja magát kommunistának, ér el látványos „fejlődést”, végső soron nem alkalmas többre, mint a kapitalizmus restaurációjára, a tőke uralmának biztosítására. Azaz a kommunizmus tagadójaként a kommunizmus tagadására.

Győzelmét, uralmát és bukását annak köszönhette, hogy az alávettettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeinek minden nem-kapitalista önszerveződését a pártállam szerveződésévé változtathatta és változtatta – a szociáldemokrata projekt, az államként felépíthető „kommunizmus” el nem utasítottsága, ki nem próbáltsága, és a korábbi keservesen elért sikerek felszínes tapasztalata okán, ahol vezetők és vezettettek együtt értek el látszat szerint a tőkével szemben (részleges) győzelmeket. Ám ez egyben a tömegek atomizációjának a lehető legteljesebbé tételét jelentette az „új”, „szovjet” uralkodó osztály részéről, a régi és új sikerek nevében, és azok reményével; valójában azért, hogy az új uralkodó osztály az legyen, ami: az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeiből élő, gyarapodó és hatalmasodó. S miután a rendszer lehetői kimerültek, a tömegek viszont lényegében az államtól és tőkétől függő atomizált árufantomokként képtelenek voltak másféle társadalmiságra, a tőke restaurációjának elutasítására, ennek megfelelő önszerveződésre, kényszerű vagy lelkes egységfrontot alkottak az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegei az uralkodó osztállyal a tőke korlátlan uralmának a megvalósításáért. Annak nevében, hogy lehet, hogy rosszabb lesz, de más.

És lett, mert kellett. Más és rosszabb is: a kapitalista perspektíva valósága, a „valami” atomizációját felváltó „nincs” atomizációja, az árufantomként létezés, mint a túlélés egyetlen záloga és pusztítója egyben. Más társadalmiság szükségességének értése, perspektívája, reménye, napi gyakorlata híján pedig meghaladhatatlanná lett gyakorlatilag a tőke dominanciája; így ténylegesen megfékezhetetlenné annak ámokfutása.

Az anarchizmus sorsa sem vidítóbb. A társadalmiságért folytatott harcban alulmaradt a gazdaságon kívüli kényszerek nagy államosítójával, és annak társadalmiságával szemben; így a tőke társadalmiságát sem haladhatta meg. S ahogy a nem-kapitalista, illetve a kapitalizmus meghaladva tagadását társadalmi méretekben nem-létbe száműzte a tőkerestauráció, úgy az anarchizmus sem válhatott új reménnyé a régi romok felett.

De attól, hogy valami épp lehetetlen, még nem jelenti azt, hogy ne lenne objektíve lehetséges, sőt, szükséges. A tőke hatalmának való végső behódolás pont azzal kezdődik, amikor csak a „mi van” részlegességében gondolkodnak, nem pedig a fennálló követelte „minek kell lennie” teljességében. S a tőke társadalmából nem lehet teljesen kiirtani a tőke tagadásának, sőt meghaladva tagadásának szolidaritását, mozgalmát. Szükségképp újratermeli őket.

„Klasszikus kapitalista háború”. De látni kell azt is, hogy a „klasszikus kapitalista” nem egy statikus állapot, hanem dinamika: túlfejlődés saját viszonyain társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben; tulajdon és árufüggő, eleven munkaerő kizsákmányolásából élő, mi magát a tulajdont, az árut, az eleven munkaerőt kezdi felszámolni, anélkül, hogy ténylegesen megszüntethetné saját viszonyait.

Növekvő működésképtelenségként jelentkezik a növekvő ellentmondásának általa meg nem oldhatósága; ez pedig a tőkés maradékok konkurenciaharcainak elvadulását kényszeríti ki a nukleáris háborúk megkockáztatásáig. Ám mindezzel azt is mondja, hogy fel kell számolni, és azt is, hogy hogyan számoljuk fel pozitíve őt, a tőke rendszerét. Még társadalmibbat, nemzetközibbet, termelékenyebbet kell létrehozni. Másként, hogy több lehessen: társadalmasítani kell, az áruként való elosztást kell megszüntetni, a szabad személyiségfejlődés szükségleteire termelve, a konkrét erőkifejtéseket elismerve, és nem elvont-általánossá, társadalmilag szükséges munkaidőkké, áruértékké oldva. Az áru személytelenségét, ennek univerzalitását, negatív nemzetköziségét kell meghaladva tagadni: a kommunizmus konkrét személyességét, ennek nem hierarchikus társadalmiságát, nemzetköziségét állítva vele szemben. Minden más személyes csak a tőke személytelen viszonyaiban való feloldódást tesz lehetővé, csak árufantomból árufantommá változtathat. Igen, eleve: a tőke személytelen viszonyai közt nem szabadulhatunk attól, hogy személytelen viszonyainak árufantomjává legyünk; de értve lényegét és felszámolásának szükségességét, mikéntjét már a tőke viszonyai ellen cselekszünk, és ezt kell kiteljesítenünk a tőke viszonyainak felszámolásává. S a tőke viszonyainak teljes felszámolásával lehetünk többek árufantomok halmazánál, atomjainál: élők végre.

Ez határozza meg a tőke háborújával szembeni taktikát is. Az, hogy a tőke haszon- és hatalomélvezői egylényegűek, létbiztonságuk a tőke létbizonytalanságából fakad, arra indítja őket, hogy a végletekig ragaszkodjanak a fennálló rendszerhez. Az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeitől, a bérmunkásságtól stb. pedig azt követeli a fennálló létbizonytalansága, hogy forradalmi proletárrá válva felszámolják ezt az ön- és közpusztító, önmagát túlélt, jövőtlen rendszert.

Ez a konkrét szituációt tekintve azt jelenti, hogy az önmagát a tőkés rend ellenségének gondoló(k) sem szervezetileg, sem személyesen nem állhat(nak) be önként egyetlen tőkefrakcióba se, hívják azt az ukrán – orosz – ilyenolyan népköztársaság nevű államnak, X. Y. emberhentesről elnevezett nacionalista halálbrigádnak, szociális érzékenységből proxyimperialista politikai pártnak, akárminek, vagy épp akárkinek. Főleg azért nem jó efféle burzsoá szépségek önkéntes csúfjaivá válni, mert ezzel a nem-kapitalistának szánt szervezetet számolják fel. Vagyis, ha az a terv, hogy a forradalmi szervezetet ekképp menekítik át a jobb időkre, vagy védik meg a „rosszabb” tőkefrakciótól – lásd a II. Internacionálé pártjait az első világháború időszakában –, akkor azt hajtják végre önként, amit állítólag el akartak kerülni. Azaz tőkefrakcióvá oldódnak és züllenek – már ha nem voltak eleve, ténylegesen egy tőkefrakció a többi között.

Mindezzel szemben a feladat az, hogy amennyire lehet, világos, nem-kapitalista, sőt, a kapitalizmus meghaladva tagadásának irányelvével bíró, és ezért ténylegesen elkülönülő – akár „csak” konspiratíve, ha bekényszerítik adott tőkefrakcióba, hadseregbe stb. –, ekképp önálló harci szervezetként lépjenek fel. S innentől kezdve annak kérdését és válaszát, hogy épp melyik tőkefrakciót támadják és hogyan, nem a másik tőkefrakció szabadossága, követelményei, az abban való feloldódás kell, hogy meghatározza, tehát nem a tőke fenntartása / restaurációja, személytelen tőkeérdek megszemélyesítőjévé, maradéktalanul árufantommá válva. Hanem a nem-kapitalista, illetve a kapitalizmust meghaladva tagadó irányelv meghatározta konkrét lehetők, perspektívák a konkrét szituációban, a kapitalizmust felszámolandó. Ha adott esetben az „orosznak” hívott tőkefrakció támadja az adott forradalmi szervezetet, akkor vele szemben kell védekezni, arra kell lőni. Ám anélkül, hogy az „ukránnak” hívott tőkefrakció önkéntesévé válna adott csoport, és főleg anélkül, hogy az elméleti-teoretikus irányelvéből akár jottányit is engedne a tőke javára; anélkül tehát, hogy teret engedne az opportunizmusnak, sovinizmusnak, hogy az „orosz” államot és tőkét, annak hadseregét, abban a közlegénységet a magas tisztikarral stb. az „orosz” megnevezéssel mintegy a tőke és bérmunka ellentéte nélküli külön fajjá „társadalmasítsa”, akár csak egyszer is. Pláne, hogy a roppant szabadságot biztosító „ukrán” tőkefrakciók sem akarnak mást, inkább előbb, mint utóbb, mint le-, vagy épp bedarálni a nem-kapitalista szerveződéseket. Különösképp, hogy mint visszavetett, tőkehiányos, államilag finanszírozott (magán)tőkefelhalmozás társadalmiságával működő oligarchakapitalizmus ugyanolyan centralizációs kényszerrel, annak szélsőjobboldaliságával van ellátva, mint az oroszországi verzió. Mindezzel együtt az, hogy „orosz” prolik gyilkolják az „ukrán” prolikat, és fordítva a végső győzelemig – ez nem lehet forradalmi defetizmus, hanem csak annak tagadása. Mert a forradalmi defetizmus, mint a tőke meghaladva tagadásának mozzanata a tőkék egymás közti háborújában azt is követeli a fentebb leírt taktikán túl, hogy bomlasszák a burzsoázia hadseregeit, előmozdítsák a dezertálásokat, a parancsmegtagadásokat, a burzsoáközi háborúk frontbarátkozásait, segítsék a katonaszökevényeket, bekapcsolandó e tömegeket a tőke meghaladva tagadásáért folytatott harcba; hogy ne lássanak mást a „haza kormányában” mint ami: a tőkés érdekek megszemélyesítését, háborúk és éhínségek szervezőjét, egylényegűt a többi kormánnyal, állammal, tőkével, és ne fennmaradását, hanem a bukását akarják.

Hogy az „anarchista univerzumban” a sárga-fekete „anarchokapitalista” ellenforradalmiság mellett megjelent az „ukrán” állammal önként, kisebbik rossz, stb. okán kollaboráló sárga-kék „anarchonacionalista” ellenforradalmiság is? A helyzet az, hogy a „marxistoid univerzumban” a jó kannás-tablettás hígvörösből barnává, méghozzá a „putyini antiimperializmus” híveivé emésztődő sztálinisták, meg az Amerika-ellenes Tevékenységet Igenlő, De Csak Pacifista & Demokrata neoleninisták – a tőkés reálpolitika másik esztelen csoportja – se maradnak el tőlük az ellenforradalmiság dolgában. És utóbbiak a sárga-kék „anarchonacionalizmust” általában az anarchizmus végkifejletének gondolják, hogy az anarchisták (errefelé) nem lehetnek többek, mint USA-báb kelet-közép-európai liberálisok, ezzel bizonyítva önnön igazukat és „reálforradalmiságuk” létjogosultságát. Ezzel szemben a bolsevik-marxista származékok putyin-barát ellenforradalmisága, a „nem USA, tehát antiimperialista” eszelősségnek és hamisságnak a nevében, vagy épp semmit érő, mindent a régiben hagyó: a tőke háborúit folytató pacifizmusa meg a marxi lényeg, és a marxi alapú kommunizmus teljes elutasításához vezet, például anarchista részről is. Holott a feladat minden ellenforradalmiság elutasítása, jelentkezzék akár anarchista, akár marxista, akár pacifista, akár demokrata mezben – hogy a szélsőjobboldaliakról már ne is beszéljünk. A kapitalizmus elleni forradalmi defetizmus és internacionalizmus megértése, elmélyítése, napi gyakorlattá változtatása tehát a cél – s ehhez kíván hozzájárulni e válogatás.

Semmit a tőkének!

Semmit az államnak!

Mindent a forradalmi proletariátusnak!


[1] https://www.facebook.com/pentek.esti.kisertetjaras/

[2] https://reszeghajo.hu/cikkek/korunk-anarchista–kommunista-dokumentumaibol/pentek-esti-kisertetjaras/pentek-esti-kisertetjaras—kiadvany–internacionalista-irasok-a-2022-es-ukrajnai-haborurol