…-VÍRUS-ÖSSZEESKÜVÉS-VALLÁS-… 2. RÉSZ

2020. 10. 09.

…-VÍRUS-ÖSSZEESKÜVÉS-VALLÁS-… 2. RÉSZ


2020.10.09

Második rész

VIII.

Mint írva volt, a tőkés mindent tudásnak azonban nem csak az a korlátja, hogy a szereplők, akikkel a mindent tudás mindenhatóként eljátszatná a maga drámáját, egylényegűek vele: a tulajdon, a hierarchia, egyéni / osztályérdek szerinti, valamint a mindebből születő és mindezt tagad(ni akar)ó konkrét cselekvés kiszámíthatatlanjai. Hanem az is, hogy az efféle összeesküvések, mint a tőke uralkodó osztályának sajátos szervezettségei létezhet(né)nek csak. Nem pedig önálló(vá lett) sátáni/isteni, és/vagy velőborzoló-lábremegtető ismeretlen-idegen tünemények, a minden lehetséges mágiáját bírva. Ez ama második probléma, a tőkés hályoggal szemlélődés és vakság problémája, a nem csak egyszerűen a kiszámíthatatlanság, hanem a számba se vehetőség problematikája, hogy mint „közönséges” tőke-szervezet, magán kell(ene) hordoznia a tőke uralkodó osztályának tudati korlátoltságát:

„Valójában Proudhon úr csak azt teszi, amit minden derék burzsoá. Valamennyien azt mondják, hogy a konkurencia, a monopólium stb. elvben, vagyis mint absztrakt gondolatok, az élet egyedüli alapjai, de a gyakorlatban sok kívánnivalót hagynak hátra. Valamennyien akarják a konkurenciát, annak gyászos következményei nélkül. Valamennyien a lehetetlent akarják, ti. a polgári életfeltételeket e feltételek szükségszerű következményei nélkül. Egyikük sem érti, hogy a termelés polgári formája éppoly történelmi és múlékony forma, mint amilyen a feudális forma volt. Ez a tévedésük onnan származik, hogy az ő szemszögükből a burzsoá ember minden társadalom egyetlen lehetséges alapja, onnan, hogy nem tudnak olyan társadalmi állapotot elképzelni, melyben az ember nem lenne többé burzsoá.”[1]

„…Egyfelől ugyanis a kapitalizmus az első termelési forma, amely tendenciájában[2] az egész társadalmat áthatja gazdaságilag, ezért a burzsoáziának feltétlenül képesnek kellene lennie arra, hogy ebből a centrális pozícióból a termelési folyamat egészéről (hozzárendelt) tudattal rendelkezzen. Másfelől viszont a tőkés osztálynak a termelési folyamaton belül elfoglalt helyzete, a cselekvését meghatározó érdekek mégis lehetetlenné teszik számára, hogy akár csak elméletileg is uralja saját termelési formáját. Az okok nagyon szerteágazóak. A kapitalizmus számára a termelés csak látszólag az osztálytudat centrális faktora, és ezért csak látszólag a társadalom megragadásának elméleti fókusza. Marx már Ricardóval kapcsolatban említi, hogy ő, akinek „szemére vetették, hogy csak a termelést” tartja főleg „szem előtt”, „kizárólag az elosztást” határozta meg „a gazdaságtan tárgyaként”.[3] A tőke konkrét realizációs folyamatának részletes elemzése minden egyes esetben azt mutatja, hogy a tőkések érdeke, mivel árukat és nem javakat állítanak elő, szükségképpen (a termelés szempontjából) másodlagos kérdésekhez kötődik; megragadva a számukra kizárólagos jelentőségű értékesülési folyamatnál, a gazdasági jelenségeket feltétlenül olyan szempontból tekintik át, amelyből a legfontosabb jelenségek észre sem vehetők.[4] Ezt az inadekvát jelleget az is fokozza, hogy magában a tőkeviszonyban is feloldhatatlan dialektikus ellentmondásban él egymás mellett az individuális és a társadalmi elv, tehát a tőke, mint magántulajdon és objektív-gazdasági funkciója. „A tőke – mondja a Kommunista Kiáltvány – nem személyi, hanem társadalmi hatalom.”[5] Olyan társadalmi hatalom azonban, melynek mozgását a – tevékenységük társadalmi funkcióját átlátni nem képes és azzal nem törődő – tőketulajdonosok egyéni érdekei irányítják, s így a tőke társadalmi elve, társadalmi funkciója akaratuk által bár, de csak fejük felett, önmaguk számára nem tudatosulva érvényesülhet. A társadalmi és individuális elv e harca miatt joggal nevezte Marx már a részvénytársaságot is „a tőkés termelési mód megszüntetésének a tőkés termelési módon belül”.[6] Bár tisztán gazdaságilag nagyon kevéssé különbözik ebből a szempontból a részvénytársaság gazdálkodási módja az egyes tőkésétől, és a termelés anarchiájának kartellek, trösztök stb. által történő állítólagos megszüntetése is csak más szintre tolja el, de nem szünteti meg az ellentmondást. Ez a tényállás az egyik legdöntőbb mozzanat a burzsoázia osztálytudatának meghatározásában: bár a burzsoázia osztályként cselekszik a társadalom objektív-gazdasági fejlődése folyamán, e folyamat fejlődését azonban (melyet ő maga hajt előre) csak számára külsődleges, objektív törvények által uralt, önmagában mozgó processzusnak tekintheti. A polgári gondolkodás szükségszerű lényegéből fakadóan mindig az egyes tőkés álláspontjáról tekinti a gazdasági életet, és innen automatikusan adódik az egyén és az egész társadalmat mozgató, túlerőben levő, egyénfeletti „természettörvény” közti éles szembenállás.[7] Ebből nemcsak egyéni és osztályérdekek szembenállása következik a konfliktusos esetekben (amely távolról sem olyan éles általában az uralkodó osztályoknál, mint a burzsoázia esetében), hanem annak elvi lehetetlensége is, hogy a burzsoázia elméletileg és gyakorlatilag úrrá legyen a kapitalista termelés fejlődése során szükségszerűen felmerülő problémák felett. „A hitelrendszernek ez a monetárrendszerbe való hirtelen átcsapása a gyakorlati pánik mellé elméleti rémületet is kelt, és a forgalom szereplői megborzadnak saját viszonyaik áthatolhatatlan titokzatosságától”[8] – mondja Marx. E félelem nem alaptalan, sokkal több az egyes tőkésnek egyéni sorsával kapcsolatban érzett tanácstalanságánál. A félelmet előhívó tények és helyzetek olyasmit kényszerítenek a burzsoázia tudatába, amit, bár mint factum brutumot [puszta tényt] sohasem tud teljesen letagadni vagy elnyomni, önmagától sohasem tudatosíthat. Az ilyen tények és helyzetek mögött ugyanis az a megismerhető alap rejlik, hogy „a tőkés igazi korlátja maga a tőke”.[9] E felismerés tudatossá válása a tőkésosztály önmegszüntetését jelentené. Így a kapitalista termelés objektív korlátai a burzsoázia osztálytudatának korlátaivá válnak.”[10]

Mindez azt jelenti, hogy a világuralmi-mindentudó-mindenható-ésatöbbi összeesküvés, mint szükségképp tőkés szervezet, társadalmát és annak szereplőit, perspektíváit nem tudván felismerni, vagy nem véve róluk tudomást, vagy a saját működését, logikáját látva mindenütt, félreértve őket – mint más „normális” burzsoá csoport – kiszámíthatatlanná kell(ene) tennie őket önmaga számára, s ezzel magát a világösszeesküvést teszi/tenné lehetetlenné. A tőke a „tőke végtelen lehetői” című mítosz valóságos alapjait teremti meg, úgy, hogy a mítoszt magát valósággá nem változtathatja. Mivel rendszeréből, lényegéből: a tulajdon, a társadalom-bomlasztás legtársadalmibb társadalmának ellentmondásából következik az egész. Azaz: a tőke szemszögéből, álláspontjáról, tudatával szemlélve a valóságot lehetséges, sőt, szükséges lenne világösszeesküvést létrehozni, mivel rendszerét ténylegesen nem uralhatja, és ezért ezt – korántsem tudatos, csak kényszeres tettként – a valóság felettiben próbálja megvalósítani, ennek megfelelő tudatiságot, kultúrát, önismeretet gerjesztve-bolondítva. Innen a tőke isteni mivolta, a tőke vallása. De pont a tőke álláspontján és rendszerében maradva lehetetlen is eme uralom, mint ahogy tudata, stb. terméketlen fantasztikummá és üres mesékké lesz, minden reklámszerű emelkedettség, kreatív sokszínűségnek tetszés, brutalitás és vér ellenére. Az átfogóan tudatos tett, azaz a világ tényleges megérthetősége egy másik társadalom perspektívájából lehetséges, a kapitalizmus meghaladva tagadásának, a kommunizmusnak a perspektívájából; ám így az is világossá lesz, hogy a világösszeesküvés nem csak lehetetlen, hanem értelmetlen is. A kapitalizmusban elérhetetlen; a kommunizmus pedig társadalmi tömegharcok műve lehet csak, mint ahogy a kapitalizmus létrejötte és fenntartása is az volt.

Függelék I.

Az idő kapitalizációja és gyarmatosítása; pauperizáció és kommunista újjáépítés – Rosa Luxemburg kritikájának ürügyén

Mind hely, mind idő, mind tudáshiányból következőleg nem kívánunk komolyabban elmerülni Rosa Luxemburg tőkefelhalmozás-elméletében (A tőkefelhalmozás. Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához; https://reszeghajo.hu/cikkek/baloldal/bolsevizmus/rosa-luxemburg/), illetve annak kritikáiban. Annyit viszont hozzáfűznénk, némi túllépéssel, hogy ha a tőkefelhalmozás bővítése a nem-kapitalizált, prekapitalista stb. országok, területek elnyelésével lehetséges csak, azaz a tőkefelhalmozás bénulása a világ kapitalistává válásával bekövetkezik („Amint megközelíti azt a pontot, ahol az emberiség csak kapitalistákból és proletárokból áll, a további felhalmozás lehetetlenné válik.”- Rosa Luxemburg: Anti-Critique. https://www.marxists.org/archive/luxemburg/1915/anti-critique/ch01.htm; homályosabb fordításban „A tőkefelhalmozás…” 1979-es magyarországi kiadásában függelékeként megjelentetve), akkor a transznacionális monopolkapitalizmus jelenéből kiindulva, e tétel többszörösen problematikusnak tűnik. Konkrétabban nézve a dolgot, a „Tőkefelhalmozás”-hoz a fenti kiadásban Göncöl György által írt kritikai utószóból néhány, véleményünk szerint helyes gondolatot számbavéve: a kapitalizmus attól, hogy „ellehetetlenül”, összeomlik, még nem szűnik meg; meg kell dönteni (de véleményünk szerint G. GY. a reformizmus, illetve az antiimperialista harc lehetőit eltúlozza, mind a kapitalizmus antiimperialista reformálhatóságát, mind utóbbinak forradalmi potenciálját tekintve; eleve a bolsevizmushoz, annak megítéléshez való viszonya számunkra problematikus). A „marxi sémák”, amikkel a tőkefelhalmozás működésének miértje és mikéntje állapítható meg, a valóság értelmes elvonatkoztatásaként születtek. De nem lehet őket közvetlenül úgy „rekonkretizálni”, mint ahogy azt R. L. az elemzésében tette. Mint ahogy pl. a laboratóriumi kísérletek során megállapított fizikai törvényszerűségek hatása, működése a konkrét valóságban sem jelenti azt, hogy a világ maga laboratórium lenne: a megállapított törvény a konkrét szituációban érvényesül más hatások/ellenhatások közepette, azaz a laboratóriumnál szervesebb egész környezetében, annak mozzanataként. Innen az eredeti tőkefelhalmozás és folyamatos tőkefelhalmozás luxemburgi összekeverése, az értéktöbblet realizálásának problémájának elsődlegessé tétele az értéktöbblet tőkésítésének rovására és ennek lehetőinek a fel nem mértsége, így az elmaradott kapitalistává lett nem-kapitalista területek folyamatos tőkefelhalmozásra való képtelenségének elsikkadása, ennek társadalmi harcokká válásának „elfeledése”.

Hozzátennénk még ehhez azt a gondolatot, hogy R. L. tétele abból a szempontból is problematikusnak tetsző, hogy a tőke, azon túl, hogy nem csak térben, hanem időben is létező, nem csak adott tér idejét, hanem időt, méghozzá jövőt is kapitalizálhat és gyarmatosíthat, a tőke terévé változtatva így. Ez pedig egyrészt több annál, hogy a hitel a gyarmatosítás eszköze; másrészt, bár valamelyest igazol(hat)ja is a tételt – elfogyott a tér, ezért kell gyarmatosítani az időt –, pont, hogy tagadja is. Mivel már ez bonyolultabb, komplexebb viszonyrendszer annál, hogy „tőkefelhalmozás bővítése = prekapitalista területek léte és elfoglalása”.

Az idő, illetve a jövő kapitalizálása, gyarmatosítása ugyanis azt jelenti, hogy a tőkés termelést lehet infláció, illetve egyre nagyobb, sőt, tulajdonképp soha vissza nem fizethető hitelek terhére is folytatni, vagyis mind az értéktöbblet realizálását, mind annak tőkésítését. Így anélkül, hogy a tőkefelhalmozás lehetetlenné válna, a tér kapitalizálása lehet befejezetlen is; és lehet a tőkés túlfejlődés meddőhányója, felesleg gyárváros pauperizáció-nyomortelepe, azaz ekképp befejezett. És lehet legfeljebb lumpentőke-felhalmozás alkatrésze (pl. kábítószertermelés); és/vagy lehet pusztán külsődleges, azaz valójában szükségtelen ürügy más, „tisztességes” tőkefelhalmozás értékesítéséhez (lásd a segélyként adójóváírással értékesített, lejárt szavatosságú élelmiszerek, gyógyszerek eleven hulladékmegsemmisítőinek övezeteit, menekülttáborait, meg a „háború a háborúért” hitelfedezetével folytatott tőkefelhalmozás lőtereit stb.).

Mindez összességében nem a tőkefelhalmozás lehetetlenségét, hanem növekvő működésképtelenségét jelenti. Ebből következik az, hogy attól, hogy egy-egy területen a tőkefelhalmozás lebénul, vagy épp egy-egy terület, népesség stb. „mellékessé”, „külsődlegessé” „ürüggyé”, „felesleggé” fejlődik túl, struktúrálódik át a tőke okán a tőke számára, nem jelenti azt, hogy a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáiból, tömbjeiből, egyáltalán a kapitalizmusból „automatikusan” kiszakadnának e területek, régiók, negyedek. A tulajdon, áru, tőkeviszony marad. A hierarchia marad. És mindennek személyiségszocializációi sem tűnnek el maguktól. Csak a térkép fehér foltjából vakrozsdafolttá, arany- és vastartalékból szartartalékká lettek-lesznek a tőke által, a tőke számára, a tőkefelhalmozás más területeken való „normalizálásáért”, fenntartásáért.

A pauperizációról és kommunista újjáépítésről

I.

Az, hogy egy-egy terület a tőke kopár lőterévé, szeméttelepévé, meddőhányójává válik, a kommunizmusért folytatott harcot is jelentősen befolyásolja: a termelés és újratermelés eszközeinek a hiánya egyrészt a tőke termelésének közvetlen, lényegi meg nem támadhatóságát jelenti, ami felszínes – ám, mint lényeget kerülő: győzelemmel sohasem befejezhető, és már csak ezért is annál véresebb – harcot jelenthet a tőke mintha-központjai, lumpen gócai ellen. Másrészt a másképp, kommunistaként termelést teszi adott helyen lehetetlenné, elképzelhetetlenné. Ha nincsenek termelőeszközök, akkor a másképp-működtetni perspektívája is inkább elméleti fikcióvá lehet és lesz, mint gyakorlati tetté.

E szituáció a kegyelemkenyér és gazdaságon kívüli kényszerek tőkés világa; így a tőkétől a segélyezés joga vagy szükségessége vehető el, illetve a tőke hadseregei szoríthatóak ki legfeljebb.

Ezért tetszik vagy sem, de ilyen esetben adott területen a forradalmivá lehető progresszivitás, mint a kommunista forradalmiság előjátéka társas önellátásként a termelés megteremtését jelenti. Kommunista szempontból természetesen úgy, hogy a tulajdoni és áruviszonyok a lehető legkisebb mértékben legyenek a termelés és elosztás viszonyaiban. Ez utóbbit aránylag könnyű megértetni és megvalósítani a nincs okán: mert a tőke teszi lehetetlenné a létfeltételek adott területen való közvetett vagy közvetlen termelését az adott terület számára, vagy csak olyat tesz lehetővé, ami csupán a tőke világát tarthatja fenn (szintetikus-nagyüzemi kábítószertermelés például). Illetve, minél alacsonyabb a nincsből újrateremtett termelés hatékonysága, termelékenysége, minél kisebb az előállítható és más által (is) elsajátítható többlettermék nagysága, annál kevésbé lehet kizsákmányolni, nem-termelő csak fogyasztó uralkodókat eltartani, áruként termelni és elosztani, tőkésíteni. A gond persze pont abban áll, hogy nem csak megkezdeni, hanem folytatni és fenntartani is kell a kommunista viszonyok közti termelést. Mert a kommunizmus nem egyszerűen a közösség-fetisizmus legfelsőbb foka, hanem a tőkénél társadalmibb, nemzetközibb, termelékenyebb működés, a tulajdont, hierarchiát, államot meghaladva-tagadandó társadalmiság; így a termelés fentebb leírt kommunisztikus megteremtése és újraindítása a kommunizmus rombolója is, mivel ekképp csak a kapitalista életszínvonal, szükségletek, azok termelése, vagy reménye érhető el legfeljebb, ami az áru, tulajdon, tőke megteremtését jelenti egyben. Ráadásul a nincstől eljutni a nagyon kevésig azt jelenti, hogy alkalmassá válni a külvilággal való cserére. Ami minimum a kapitalizmus „békés” integrációját és restaurálását jelenti.

Maximum pedig azt, hogy mivel a tőke a roncstelep és lőtér elvesztését sem tűri el, főleg, ha e „kiszorítás” eredményeképp egy többé-kevésbé működő, önmagát újratermelni képes terület jön létre, ezért ő maga szükségképp fegyveres harcot fog folytatni e terület ellen. Egyrészt, mert eleve efféle harccal lehet csak eltakarítani romhalmazát és narkó-, meg halálbrigádjait, ő pedig úgy folytatja a meséjét, hogy visszalő. Másrészt, mert az így „rendbe tett” terület a tőketúltermelés számára csillapítószerként elnyelhető és elnyelendő, azaz rekapitalizálandó. Harmadrészt azért, mert „rossz példát” mutat más romhalmaz-területek kisemmizettjeinek.

II.

Így tehát nem csak a termelés előfeltétele, hanem a fenntartása is a fegyveres harchoz kötött[11]; s azért, hogy a tőke, tulajdon, áruviszony ezen szervezet révén se restaurálódjon, e szervezetnek is kommunisztikus: antihierarchikus szervezetként kell léteznie, vagy legalább is ilyen tendenciának kell uralkodnia benne. Ez pedig gerilla, illetve partizán-szerű alakulatok kommunisztikus szervezettségét, nem pedig a „modern” tömeg, illetve zsoldoshadsereg tőkét és államot fenntartó tőke- és államtermékét tételezi.

E folyamatban minél kevésbé van felismerve az, hogy az egyéni érdek dominanciája magán, illetve tőkés jellegű lesz, az áru és tulajdon világához, hierarchiához vezet (és fordítva), annál valószínűbb, hogy akkor a közösségiség csak a kapitalista gazdaságosság megteremtéséhez járulhat hozzá – lásd a kevesebb, mint napi egy dollár-perifériák mikrohitel-szövetkezeteit – azaz rekapitalizációhoz és önmaga felszámolásához. E harchoz – mert ez állandó kommunista harcot jelent a reformizmus, áruviszony-restauráció, hierarchikusság ellen – pedig a „külvilág” kommunista harcainak is csatlakoznia kell: nem csak a tőke megfékezéséért, időnyerési célzatból. Hanem a még nem romhalmaz területek kommunistává változtatásával az elmaradottak rekapitalizációjának az ellehetetlenítéséért. Úgy is, mint terület, ami nem cserekereskedelmet, hanem elosztást folytat, ezért kapcsolata a szegényebb, elmaradottabb területtel nem az áruérték egyenlőségének egyenlőtlenségével (vissza)nyomorító; és úgy is, mint ami hierarchiát nem képzően, hanem azt meghaladva tagadóan segít fejlesztésben, termelés és azok eszközeinek létrehozásában.

III.

Értelem szerint e területeken kívüli kommunisták e területek kommunista tendenciáihoz, azok uralkodóvá válásához vagy közvetlen csatlakozással, vagy a „maguk” helyén és idején a „maguk” reformizmusával folytatott harcaikkal járulhatnak hozzá. Hogy a kapitalizmus elleni harc a lehető legteljesebb, legerősebb legyen, hogy a tőkefelhalmozás rendszere kommunistává levő osztályharc miatt bénuljon meg, váljon harcképtelenné adott területen, és ha úgy alakul, akkor ezzel az egész világon. Nem pedig „csak önmaga okán”, saját ellentmondásaiból fakadó működésképtelenségével, és „nem tudva, csak csinálva” társadalmi harcok öntudatlan káoszával bomoljon és épüljön aztán újjá. A reformizmus progresszivitásának – már ha van olyan adott helyen és időben – reformizmussal szembeni forradalmasítása a feladat tehát; úgy, mint az RH oldalain írva volt már jó néhányszor, hogy a kommunisták ne legyenek kihasználva önmaguk ellen, ne legyenek a reformizmus egyszerű (ágyú)töltelékei, ne legyenek akaratlan tömegháttérré a reformizmus erejét propagáló felvételeken, ne legyenek alárendelve a reformizmus kínálta lehetőknek, hogy teoretikusan, mentálisan, szervezetileg ellen tudjanak állni a látszatra könnyebb út csábításának. Mert mindez nem csak az ő pusztulásukat eredményezheti. Hanem a kisebbik rossznak mondott, valójában másik rosszat: a demokratikus hierarchia- és tulajdonképzést, árutermelés tagadásaként végzett árutermelést jóváhagyó politika révén megvalósuló tőkerestaurációt, ezzel a védendő területet az opportunista pragmatizmussal a másvilágra segítve. A progressziónak itt is és ott is kommunistává radikalizálása a feladat. És, nyersen fogalmazva, itt is, ott is az a kérdés, hogy ki ehet/esz meg kit.

Az idő kapitalizációjáról és gyarmatosításáról

I.

A kifejtett emberi tevékenységek, azok tárgyai és tárgyiasulásai, termelőeszközei, termékei, lehetői a maguk természetességében adott időben végesek; valamely részük bővítése, növelése ama véges átrendezését jelentheti csak, a bennük rejlő lehetők jobb kihasználásától a tényleges átcsoportosításukig. Hogy ez feleslegek, tartalékok felhasználásával, vagy teljes pusztulást okozó hiányok keltésével történne-e, az mindegy: ami nincs, illetve ami majd csak lesz, azt nem lehet most felhasználni. Ha például adott helyen és időben most nincs mit enni, nincsenek eszközök, nincs vetőmag, akkor hiába lehetne később gabona és kenyér, és leendő bőség, ha most felszántanák a földet és vetnének. Nincs mivel, nincs kivel; a jövő meg nem termelt kenyerét nem lehet most megenni, bármilyen szerződést is kötnek, bármilyen papírt csereberélnek, bármit is hisznek.

E természetességhez való viszonyulás természet-felettivé változásának az első lépése az, hogy egymástól tulajdonilag elválasztottan létrehozott termékeket kell cserélni, a különböző szükségleteket kielégítendő, ezzel társadalmivá téve adott magánterméket. Amennyiben nem egyszerű rablásról van szó, akkor a termékeket, mint minőségileg különbözőeket valami közös alapján mérnek össze és cserélnek. Ez a valami az, hogy tudatos emberi erőkifejtések termékei. Amiket viszont a tulajdoni viszonyok közt, mint e viszonyokat újratermelők, munkának hívunk, a termékeket munkatermékeknek, ama közöst pedig munkamennyiségnek – mint ahogy az éltető napfényt is halálos sugárzásként tartják számon a világűrben.

Mármost a csere arányait a „közös” határozza meg, a bennük foglalt társadalmilag szükséges munkamennyiségek egyenlősége. De ezzel egyrészt a természetest természet feletti társadalmivá változtatják azaz hogy minden konkrétumot általános-elvonntá oldanak. Másrészt eme elvont egyenlőség konkrét egyenlőtlenséget szül, annak összes következményével. Nem az alapján osztják el termékeiket, azokat létrehozó eszközeiket, erőforrásaikat stb., hogy adott termék létrehozásához milyen konkrét szükségletek kielégítése kellett, mind az emberi, mind a tárgyi feltételeket illetően.

Nem is az alapján történik a csere, hogy a konkrét emberi erőkifejtés a konkrét eszközzel, adott helyen, időben mennyi, idővel mért munkába került, azaz nem az „egyéni” munkaidők elvontsága alapján. Hanem az egyéni munkaidők által, a konkrét viszonyok közt érvényesülő, domináló stb. hatásokként képzett társadalmilag szükséges munkamennyiséghez való viszony egyenlőségével. Tehát egyenlőtlenségével: ha valamelyik termelő szerencsésebb viszonyok közt, jobb eszközökkel, nagyobb tehetséggel bír, illetve magát a társadalmilag szükséges munkaidő nagyságára termelése nagyobb hatást gyakorolhat, akkor termékéért több, számára szükséges terméket stb. kaphat a kevésbé szerencsés társánál. Ez már önmagában gazdagság és szegénység forrása, hatalomé, hierarchiáé; ám ugyanilyen lényeges, hogy sem a kenyér, sem az azt megtermelő, sem az azt elfogyasztó ember nem az, aminek látszik. Társadalmilag szükséges munkaidők puszta megtestesülései csupán.

Ám ama első lépés nem ily’ egyszerűen történt. A társadalmi fejletlenség, a társadalmiság alacsony foka, a csere alkalmi volta stb. ezt nem is tehette volna lehetővé. A különböző magántermelők egymással való cseréjükben nem közvetlenül redukálták termékeiket és önmagukat társadalmilag szükséges munkaidők nagyságaivá. Hanem – nem tudva, de csinálva – egymás termékeikben fejezték azt ki, a két különböző minőséget, mint munkatermékeket, különböző mennyiségekkel egyenlővé téve a cserében. Nem X mennyiségű búzát redukáltak tudatosan, adott társadalmi-termelési viszonyokat, láncolatokat, erőkifejtéseket, ezek egymásra hatását figyelembe véve Y nagyságú társadalmilag szükséges munkamennyiséggé, mit idővel mérnek, aztán így tettek Z mennyiségű szövettel is, és, mivel mindkettő egyenlőnek találtatott Y nagyságú társadalmilag szükséges munkaidővel, ezért kicserélték őket egymással. Hanem X mennyiségű búzát Z mennyiségű szövettel tettek egyenlővé, adott munkák többé-kevésbé ismerete alapján; és ezzel fejeződött ki az összehasonlítás közös-elvont alapja, az Y nagyságú társadalmilag szükséges munkaidő a Z mennyiségű szövetben és az X mennyiségű búzában – értelem szerint inkább akaratlanul és tudatlanul, mint akarva és tudva. Így tehát nem egy könnyen visszafejthető és megtagadható elvontsággá lett holt és eleven. Hanem dolgok különböző nagyságaivá, így dolgokká, amiket más dolgokban fejeznek ki. Konkrét minőségeik – búza, ember, szövet stb. – használati értékké, az újratermelésükhöz társadalmilag szükséges munkaidők pedig áruértékké, minden és mindenki pedig árukká lettek e viszonyban. Ezzel viszont magától a társadalmilag szükséges munkaidőtől való különös elszakadás is megtörtént, a természet-feletti felettijébe jutva: az árak ingadozásain keresztül – X mennyiségű búza hol több, hol kevesebb, mint Z mennyiségű szövettel lett egyenlő – tendenciálisan lett kifejezve az, hogy mindkettő újratermelése, adott helyen és időben Y nagyságú társadalmilag szükséges munkaidőbe került.

II.

Maga a pénz, a legfőbb bálvány se más, mint olyan áru, amire más áru bármikor kicserélhető: nem több, mint „általános egyenértékforma” aminek használati érték-mennyiségeiben az összes áru értéke bármikor kicserélhetőkként fejezi ki magát. A pénz az érték dologi formája, ami aztán értékjelként magától az értéktől is elszakadhat, különös sokasodásba és szaporodásba kezdve; így a „természet-felettiség” újabb szintjeire lép a társadalom újratermelése a pénzért-pénzként termeléssel.

Mint írva volt, az árutermelés szükségképp tőkefelhalmozássá lesz a társadalmi fejlettség adott fokán, és tőkefelhalmozásként lesz uralkodóvá. A társadalmilag szükséges munkaidők egyenlőtlenséget teremtő egyenlőségének a maximuma teremtődik meg így, a tőkés termelés/fogyasztás lényegileg és ténylegesen nemzetközi láncolatai, a tőke-áruérték univerzalitásával, társadalmának tőkés fejlődésével. És minél kiterjedtebb, bonyolultabb, áttekinthetetlenebb a termelési/fogyasztási láncolat, ami (tőkés) áruviszonyként áll föl, minél kevésbé mutatkozhat az emberek, a létfeltételek, az azokat termelő eszközök összefüggései a maguk természetességében, annál inkább lesznek e láncolatban létezők az árufetisizmus rabjaivá. Minél kevésbé látják a fennálló valóságát – azaz a természet-feletti, a fantasztikus lesz nekik természetes, a bálvány pedig úgy tetszik, hogy tényleges erővel bír, nem pedig a bálványimádók uralkodnak egymáson –, és minél kevésbé látható számukra a mindezt meghaladva tagadó társadalom perspektívája, a dolgok a maguk természetességében társadalmisága, annál inkább értékkel bíró dolgokként értékkel bíró dolgok egyéni-felhalmozó korlátoltjai lesznek. Akik mástól sem várnak mást, és mindenben és mindenkiben önmagukat, értékkel bíró dolgokat látnak és keresnek; ezért lesznek kizsákmányolókká és mindezt jóváhagyó kizsákmányoltakká, e renden belül gondolkodva árutulajdon-atomokká, pénzt bálvánnyá avatókká. Gondolva: pénzért bármit lehet; múlt, jelen, jövő ura egyaránt, mi mindennek urává tehet, itt és most.

III.

Persze lehet azt hinni, hogy a pénz, a hitel, mint különös természet-feletti társadalmiságok, mik látszat szerint önálló életre kelnek, és annál könnyebben, minél inkább távolabb: felette állnak ama természetesnek, lehetővé teszik azt, hogy – korábbi példával élve – a jövő kenyerét fogyasszák el a ma nincstelenségében és éhségében, hogy vethessenek és arathassanak, létrehozva ezzel a jövő kenyerét.

Ám az idő kapitalizálása, a jövő gyarmatosítása valójában ennél kevesebb. A tőke reménytelen fenntartását az „alapmechanizmusok”, illetve az osztályharc adott állása mellett a hitellel a jövő terhére folytatott tőkés termelés teszi lehetővé. De ez végső soron nem jelenthet mást, mint azt, hogy a megtermelt javakat, termelőeszközöket, termelést, ezek lehetőit, mint most, s nem holnap létezőket jelenleg osztják el tőkeként, tőkés árukként a tőkés hitel, a jövőbeli tőkés termelés terhére fizetőképessé tett nem fizetőképes keresletek – osztályviszonyokkal bonyolított és osztálykülönbözőségeket tovább színesítő és vadító tőkés nemzetközi hierarchiák egyenlőtlenségei – révén. Addig és úgy, hogy a konkrét tőkés viszonyok dinamikájában mindez profithoz, tőkefelhalmozáshoz, a rendszer fennmaradáshoz vagy legalább is annak hitéhez vezessen. Mint anyagi javak megtermeltek és megtermelhetőek, ekképp eloszthatóak; mint áru, tőkeviszony alkatrészek másféle minőségként másféle életet élők, elosztásuk, termelésük áru-ellenértékhez, tőkefelhalmozáshoz, azok fantasztikumához kötött. Nem az anyagi javak, erőforrások stb., és termelésük konkrét lehetői, jövője, annak szervezése a kérdés; efféle közvetlenség a kommunista viszonyok sajátja lehet csak. A jövő – ahogy a jelen –, e társadalomban nem létezhet „in natura”; így az elképzelés, tervezés, elvárás, remény sem lehet mássá, mint tőkés hitellé és annak hitévé, tőkés módon megoldhatatlan ellentmondásossággá a jövő kapitalizálásával.

IV.

Az eset tehát: tőkés jövő tőkés jelenné változtatása; ez a lehető pedig emésztő kényszerré és szükségessé válik a tőkés reálszféra lehetőinek a tőkés termelők fejlődéséből következő beszűkülésével – lásd a csökkenő profitráta problematikáját, a GDP-k többszörösét kitevő hitelállományok (a világ összadósságának aránya 2019 közepén a világ összesített GDP-jének 320% volt), katonai-ipari-hitelkomplexumok vezető szerepének általánossá válását, stb.[12] Önmagában, a hitelezés szempontjából a jövő a végtelenségig változtatható jelenné; ám nincs önmagában. Mint a tőkés reálszféra válságának „megoldása” magának e reálszférának a meghatározottságaiban e reálszféra fenntartása: válságának elmélyítése egyben. Ezért, bár az idő kapitalizálásának a lehetőit kihasználva a tőkefelhalmozás „csak” növekvő működésképtelenséggel küzd, nem pedig a tőkefelhalmozás abszolúte lehetetlenné válásával, de alapja továbbra is a konkrét, (tőkésített áruként) anyagi javak termelésével elven, kizsákmányolt munka értékké, értéktöbbletté, értékesüléssé, tőkévé válhatósága, válása, ennek reménye, vagy épp megakadása, lehetetlensége. Azaz korántsem végtelen mivolta, ebből kifolyólag pazarlás és hiány forrása, annak összes következményével. Vagyis: a hitel lehetőből és áru-tőkevilág eszközből központivá, „húzóágazattá”, ezzel abszolút hitté válásának az alapja továbbra is adott tőkés „reálszféra”, annak viszonyainak fenntartása, adott monopolisztikus konkurencia- és legfőképp: osztályharc állása. A reálszféra nem mentesül a válságoktól, hanem termeli azokat továbbra is, tőkefelesleget és a tőke rendszerének népességfeleslegét; nem az értéktörvény helyeződik hatályon kívül, vagy az eleven munkaerő szükségessége szűnik meg a tőkefelhalmozás fenntartásához. Önmaguk tagadásának tendenciáját termelik ki anélkül, hogy a tőkeviszony, áru, tulajdon viszonyainak a megszüntetése nélkül ők maguk megszűnhetnének. Azzal, hogy egyre lehetetlenebb megoldásokat tüntetnek fel lehetségesnek, azt mutatják: a tőke rendszere önmagán túlfejlődött és önmagát túlélt rendszer. Ha az értéktörvény megszűnne létezni az áruérték, tőke stb. világában, azt jelentené: a kapitalizmus örökké javítható, örökkévaló. De a betonfal fizikai törvényszerűségei sem szűnnek meg attól, hogy valaki fejjel nekirohan és meghal; pont ilyen kellemetlenségként érvényesülnek. Mint ahogy a saját súlyától összeroppanó betonfal sem helyezi saját törvényszerűségeit hatályon kívül. Hanem összeomlásként érvényesíti.

V.

Tehát a „reálszféra”, mint szerves egész „alap”-mozzanata hathat a megmentőjére, serkentőjére, ellentmondásai által egyre nagyobb, egyre feldolgozhatatlanabbá levő szemetjének dúsítással feldolgozójára, így egyre inkább urára: a financializációra, a pénzügyesítésre, és ekképp annak szükségképpeni túlfejlődésére, a spekuláció szférájának dominanciájára. És az hasonlóképp rá vissza. Az egyre szörnyűbb válsággal terhelt „prosperitás” és prosperitássá egyre szörnyűbb áron lehető válság közepette alakuló (osztály)erőviszonyok, monopolisztikus konkurenciaharcok dinamikáiban, társadalmi katasztrófák el vagy áthárításával erősödhet, vagy válhat semmivé az örök-hitel hite, ekképp hatva és beteljesedve az értéktörvény szükségszerűségei. A spekuláció a reálszféra válságának permanensé levő elhárításaként lesz úrrá a világon. És mint az értéktörvényt fenntartó tagadás kerül válságba, és a reálszférát, mint ingóságát magával rántva hatványozott és komplex válságként béníthatja-pusztíthatja a tőkefelhalmozás lehetőit immár. Még nagyobb összeomlásokhoz, világháborúkhoz, vagy, szerencsés esetben e társadalmi katasztrófák eredményeképp létrejövő, a létbiztonság egyéni túlélési stratégiáinak nyilvánvaló csődjével, az ekképp fellazult és fellazított hamistudatok kommunista irányba való dinamizálásával forradalmakhoz vezetve.[13] De a tőke uralmának önmagából következő, minden tőkés gyógymód bevetésével is egyre megfizethetetlenebb áron való fenntartása, a kapitalizáció előrehaladtával ellentmondásainak kiéleződése, ennek a transznacionális monopolkapitalizmus végállomásán egyre „nyilvánvalóbbá” válása, eme tendenciák a burzsoá tudatban valóban feloldhatatlan ellentmondásként jelentkeznek, a feloldani a feloldhatatlant eszelősségeivel együtt. Az örök hitel hite nem más, mint a tőke-vallás mozzanata.

Függelék II.

(Ismét) a monopolkapitalizmusról

Értelem szerint a kapitalista világösszeesküvés lehetetlenségén nem változtat a tőkék egymáshoz való viszonyában végbement fejlődés a szabadversenyes tendenciájú kapitalizmustól a monopolisztikusig, illetve utóbbin belül a „magára hagyott”, szabadversenyes jellegű monopolizációtól és annak 1929-es csődjétől a piac katasztrófavezérlését pótló állami szervezettségűn, az állammonopolista kapitalizmuson át az államnál is nagyobbá, társadalmibbá: nemzetközibbé, hatalmasabbá, a már nem csak a piacot, hanem az államot is maga alá rendelő tőkenagyságok világáig, azaz a kapitalizmus fejlődési végkifejletéig, a transznacionális monopolkapitalizmusig. Ami mindennek eszközeinek, technikájának, tudásának, termelékenységének tőkés fejlesztését tételezi. Vagyis az élet alárendelését és másodlagossá tételével együtt tőkéhez és azok konkrét viszonyaihoz manipulálásukat, torzításukat és nyomorításukat, ezzel a termelőerők fejlődésének visszafogását, sőt, a „túl direkten tőkeellenes” – a tulajdoni elválasztást/áruérték összekötést nyíltan és tőke által is beláthatóan sértő, túl nagy munka-, illetve tőkemennyiséget feleslegessé, munkaerő kizsákmányolását, függést stb. lehetetlenné tevő – technológiák társadalmi méretekben való nem alkalmazását jelenti.[14] Ám az áruérték-univerzalitásából, illetve a tulajdoni elválasztásból következő magán-egyéni felhalmozásra, az ebből fakadó torz, részleges fejlődésre, tőkés növekedésre kényszerítettség nem szüntetheti meg teljesen a tőkés termelőerők fejlődését. Ami viszont a tőkefelhalmozásért, profitért az eleven munka egyre nagyobb mértékű kikapcsolásával az áruviszony, termeléshez szükséges munkaidő, tulajdoni elválasztás, így a tőke tagadását, tőkés viszonyok közt maradva e termelőerők rombolóerőkké fejlesztését jelenti, minden szervezettség és uralom ellenére. Azaz a monopolisztikusságot létrehozó, majd tőkés fejlesztésével magával a tőkével szemben másféle társadalmiságot: tulajdon, áru, munka, hierarchiát meghaladva tagadó társadalmiságot, kommunizmust követelő – és nem automatikusan, mintegy evolúciós úton kommunizmust létrehozó – termelőerő-fejlődést eredményez.

A monopolisztikus kapitalizmus, mint a tulajdoni elválasztottság legtársadalmibb formájának a végjátéka azt jelenti, hogy a társadalmi újratermelés meghatározó szereplői nagyságuk révén nem a piacnak vannak alárendelve, amit a többivel együtt csak alárendeltként reagálva alakíthatnak, hanem magát a piacot nyelik el, és ők uralják azt, a piac szabályozó szerepét kikapcsolva. Tőkeműködés révén így két, ellentétes, végtelen tendencia jelentkezhet és jelentkezik: az egyik a megfékezhetetlen túltermelésé, amikor pl. állami hitelek, bankóprés, infláció terhére termelnek egyre inkább raktártölteléket a teljes összeomlásig. Vagyis az államot minimum maguk mellé, vagy épp maguk alá rendelik, például személyi összefonódások révén, vagy arra való hivatkozással, hogy adott nagyvállalat csődje társadalmi instabilitáshoz vezetne. Ez az I. világháború hadigazdálkodásának némi kilengését leszámítva az 1929-ig tartó gyakorlat, amikor a szabadversenyes kapitalizmus állama kiszolgálta, és nem irányította a szabadversenyes rendszerből kinőtt monopolisztikus tőkék termelését.

A másik véglet a válságot kényszerűen elodázó (a tőke korlátja maga a tőke) intézkedésekből következő még nagyobb válság terméke, a termelés nagyfokú bénulásával, szerkezeti munkanélküliséggel, ennek következtében az osztályharc elvadulásával – a káosztól és a tőke egyre nyíltabb diktatúrájától a kommunizmusig –, azaz a tőketúltermelés „nyilvánvalóvá” válásával és összeomlásával létrejövő állapot, ahol a profit rátáját és tömegét a termelés maradékából próbálják fedezni a tőke monopolisztikus túlélői. Vagyis monopolhelyzetben lévő tőkék, mint a piacot uralók, az árak felhajtásával és magas szinten tartásával jutnak a profitjukhoz, a termelés hiányával hiánycikk-gazdaságot, azzal pedig permanens tőke és munkaerő-túltermelést (a termelés hiányából következőleg a megtermelt profit visszaforgathatatlanságát, a munkaerő feleslegességét) létrehozva-konzerválva, a társadalmat robbanásveszélyes állapotban tartva.[15]

A piac manipulációját, kikapcsolását, annak szabályozását tehát a piacnál és monopoltőkéknél (még) társadalmibb szerveződésnek kellett átvennie, a helyzetet a tőke üdvére és a tőkék ellenében „normalizálandó”: az államnak. Ez kétféleképp történt. A náci modell, mint a kispolgárságból verbuválódott, majd a nagytőkéhez fazonírozott, a „régi”, állami irányítású kapitalizmushoz alkalmatlan polgári-demokratikus stb. intézményeket, apparátusokat szétverni képes és szétverő, a „führer-elvvel” az állami irányítást lehetővé tevő és megvalósító legszélsőségesebb tőke-frakció a tőke(túl)termelést a bérmunkásság és a tömegfogyasztás kárára az „ipari”, a termelőeszköz-kereslet stb. mesterséges fenntartását finanszírozó állami hitelekkel indította újra. A korábbi gyakorlattól annyiban eltérve – és ez másik minőség már, az állam, mint tőkét szervező tőkés uralkodó minősége –, hogy a hitelek elköltésének módját, felhasználását megszabva, akár a kisebb tőkéket a nagyobbakba kényszerrel beolvasztva, vagy tőkés, profitorientált (azaz nem szovjet típusú) államosításokat végrehajtva nem közvetlen, hanem „kerülőutas” túltermelést hoztak létre, ipart, mi ipart termel csak, illetve a militarizmus lehetőit kihasználva. De „valódi” kereslet híján a tőkefelhalmozást így az államilag finanszírozott permanens újraindítottság állapotában tartották. Mivel a tömegfogyasztást feláldozták a tőkés viszonyok közti túliparosodottság további iparosításáért, vagyis alacsony bérekkel termeltek; válság sújtotta világgazdasági szituációban az export nem finanszírozhatta mindezt s nem pótolhatta a tömegfogyasztást; és a gyarmatok kirablása sem, mivel Németországnak nem voltak gyarmatai. Tehát maradt az államcsőd. Vagy az államcsődöt elkerülendő maradt a rablóháborúval és népirtással fenntartott permanensen újraindított tőkefelhalmozás, és annak beleütközése a világ többi tőkéjének és államának birtokaiba és érdekeibe. A végeredmény pedig: a koraszülött sáskahadat többé-kevésbé kiirtották a leendő sáskák hadai.

A másik modell a hangsúlyt – a jóléti állam kezdeti lépéseiként –, a kereslet egy részének az élénkítésére, a tömegfogyasztás növelésére helyezte. Béreket, szociális juttatásokat növelt, illetve ehhez nyújtott állami segítséget (a törvényi feltételek megteremtésétől pl. az autógyári sztrájkok állami fegyveres „védelméig” a sztrájkokat szétverő tőkés magánhadseregek ellen, illetve közmunkák, állami építkezések révén). Hogy ez a keresletnövekmény ne legyen azonnal tőzsdei szédelgések martalékává, vagy erre alapozva ne keletkezzék ipari, mezőgazdasági túl- illetve alultermelés – azaz utóbbi esetben ne egyszerű áremeléssel reagáljanak csökkentett termelés mellett monopolisztikus lehetőiket kihasznáva a tőkések –, ezért a pénzforgalmat, ipari és mezőgazdasági termelést, monopolizációt ez a modell is többé-kevésbé szabályozta törvényi hátterek megalkotásával, illetve kvóták, állami felvásárlások révén. De a fő motívum az, hogy a tömegfogyasztással, annak serkentésével próbálta helyettesíteni a kereslet többi részét. Azaz a tőkés viszonyok közti túliparosodottság következtében előálló, új gyárakba stb. beruházás, azok tőkés termelőeszköz-keresletének hiányát. Aminek finanszírozását viszont adott körülmények közt a náci típusú szervezettség és extremitás lehetetlenségéből, meg az államcsőd elkerüléséből kifolyólag nem vállalta oly mértékben, mint a náci párja. Ez volt a Roosevelt-i New Deal, ami a „teljes” kereslet hiányából következőleg az 1937-es válsággá lett. És amit végül a másik, a náci modell mentett meg azzal, hogy a világháború termelőeszköz stb. igényeit futtatta fel, illetve azzal, hogy romhalmazzá változtatta a világot. Aminek újjáépítésével, ennek profittá válható kereslet-lehetőivel és keresletével az államilag szervezett monopoltőkés korszak „aranykorát”, jóléti államainak lehetőjét, majd a bérmunkásság osztályharca révén a valóságát hozta létre; immár nem csak a bér és a magasabb bér jelentkezett fizetőképes keresletként a tőkefelhalmozást növelendő.[16]

Ezzel viszont a tőkék monopolisztikus konkurenciaharca, a tőkekoncentráció és centralizáció nem szűnt meg. Hanem még társadalmibbá és nemzetközibbé váló monopoltőkéket eredményezett. Amik így nem csak a piacnál, hanem a piaci szervezést pótló gyámnál is társadalmibbá, nemzetközibbé lettek. S tőketúltermelésüket egyrészt szétteríthették a világba, „megszökve” adott állam, illetve munkásság elől gyengébb állam és szervezetlenebb munkássághoz – exportálva ezzel a tőke válságait és megteremtve-modernizálva a nemzetközi osztályharcot, illetve annak szükségességét, lehetőit is. Másrészt társadalmibbá, nemzetközibbé válva a piac után az államnál is, az 1929 előtti monopoltőkés időszakot ismétlik, de magasabb szinten – amit a „neoliberalizmus” ideológiájával fejeznek ki manapság, amivel egy még régebbi korszak, a szabadversenyes kapitalizmus időszakának újrajátszásának állítják be az új helyzetet, azt állítva ezzel, hogy a tőke fejlődése kört formáz, mindent előröl lehet kezdeni örökké, így a tőke rendszere önmaga jogán örökkévaló. Ám ez itt nem a kezdet, hanem a vég. Méghozzá a tőke társadalmiságának, nemzetköziségének, ekképp a tulajdon legtársadalmibb formájaként a tulajdon társadalmának végpontja ez: a kapitalizmust nincs hova tovább struktúrálni, kővázában növő gyerekké lett és elfogyott a tér, már csak idő van, a többszörösen megnyomorító ezért. Most már az államnak nincs tényleges választása, annál fejlettebb a monopolkapitalizmus. A piac, majd az állam alárendelésével hitelek terhére folytatott tőketúltermeléshez – lásd pl. a katonai-ipari-hitelkomplexumok működését, „háborút a háborúért” végtelenített(nek gondolt) hitelfedezetét – az állam s minden lehető felprédálásával e tőketúltermelés enyhítéséhez és a préda fogyásával elmélyítéséhez, a reálszférából spekulációvá és a spekuláció ingóságává váló reálszférához, ezzel párhuzamosan az eleven munkaerő tőkés megtakarításához, bérmunkásnak se kellő, tőkés módon (re)integrálhatatlan, csak (tömeg)gyilkossággal fékezhető, tőkés viszonyok adta népességfelesleg kitermeléséhez, a pauperizációhoz, és mindennek 1929 a négyzeten válságaihoz,[17] a transznacionális tőkék monopolkapitalizmusának a jelenéhez vezetett a tőke univerzalitása, annak fejlődése.

De ez nem jelenti azt, hogy a monopoltőkés konkurenciaharc megszűnt volna, hogy lehetséges lenne az egyetlen tőkés vállalat egyetlen állama, leánykori nevén az ultraimperializmus. A konkurenciaharc változott annyiban, hogy nem a piacon életben maradásért, hanem a piac feletti uralomért konkurálnak; e konkurenciaharc „fő feladata” nem a termelés piaci szabályozásának minél jobban való megfelelés, ekképp a piac katasztrófavezérlésének haszonnal vagy kárral való fenntartása. Hanem az, hogy melyik tőkés csoport tarthatja kikapcsolva a piaci szabályozást monopolisztikus uralma révén; nem az állam kegyeiért konkurálnak, hanem az állam feletti uralomért (mármint a rendszer meghatározó tőkés szereplői, nem pedig a „röghöz kötött”, számban nagy, de gazdasági befolyásukat tekintve kicsi, alárendelt résztvevői, a „kkv”-k stb.)); és úgy kell konkurálniuk, hogy a „nemzeti” piac uralmának előfeltétele a világpiaci uralom, vagy legalább is utóbbi uralkodóinak a kegyeibe férkőzés. Az egy gyár – egy tőkés milliárdnyi „individuumának” nyüzsgése és egymással való marakodásuk eredményeként és helyett a főszereplők monopolisztikus tőkeként és azok ingóság-államaiként, nemzetközi hierarchikus tömbökért és tömbökként harcolnak, bomlanak, pusztulnak és állnak össze; és minden szintjük a profit, a magán-egyéni érdek és felhalmozás, a kizsákmányolás, és ennek elősegítése/fékezése, osztályharcok stb. követelményeinek – méghozzá maga a rendszer adta követelményeinek – megfelelő mozzanatokból áll. Így a konkurencia és osztályharcok pusztító kiszámíthatatlansága sem szűnt meg, hanem átalakult csak: transznacionális monopolisztikusság és ennek nemzetköziségének szintjére emelődött. A mindenható összeesküvés lehetője így könnyebben elképzelhető – monopoltőkét uralni, monopoltőkeként uralkodni –, hatósugara a nagyobb egységekből kifolyólag nagyobb egységet foghat át, extenzívebb és intenzívebb lehet; és mint tőkerendszer a maga kibékíthetetlenül ellenséges részeivel, immár monopolisztikus szövetségeivel és érdekellentéteivel, ennek megfelelő elhallgatásaival, de leleplezéseivel is – lásd pl. az USA és a „népi” Kína közti harcot a WHO feletti uralomért, és utóbbi részlegességét, már e harcok miatt is – lehetetlenné teszi az egész feletti uralmat. Ahogy az egyetlen tőke és állam világbékéje megvalósíthatatlan, mivel tőkés egyesülésről lévén szó, az szükségképp bomlással és széthullással terhelt, sőt, a tőketúltermelés és monopolista konkurenciaharc a tőkék és államok nemzetközi hierarchiái közt nagy valószínűséggel világháborúhoz fog vezetni, úgy a mindenható összeesküvések valósága is, finoman szólva, a naiv ábrándok idegnyugtató birodalmába való.

[1] MEM 27. Karl Marx: [levél] P. V. Annyenkovhoz (Brüsszel, 1846. december 28.) 436. old. (RH megj.)

[2] Persze csak tendenciájában. Rosa Luxemburg nagy érdeme, hogy bebizonyította: itt nem végül is megszűnő tényről van szó, hanem arról, hogy a kapitalizmus gazdaságilag csak addig állhat fenn, amíg folytatja az egész társadalom kapitalizálásának folyamatát, de ezt még nem fejezte be. Egészen biztos, hogy a tisztán kapitalista társadalomnak ez az önellentmondása egyik forrása a burzsoázia tudatában meglevő ellentmondásoknak.(Lukács György jegyzete; a továbbiakban L.Gy. jegyz.). Az ehhez fűzött megjegyzésünket lásd külön függelékként.

Lukács György munkásságával, ideológiai-teoretikus beállítottságaival, bolsevizmusával stb. most érintőlegesen sem kívánunk itt foglalkozni; az egy másik írás feladata lenne. Sajátos (koraszülött sztálinoid) pártállamot megalapozó, majd általa is bolsevikként, de megtagadott tudatosság-kritériumai, mentalitás, erkölcsiség, etika-elképzelései pedig az RH oldalain – Néhány (elő)szó Duczynska Ilona: Széljegyzetek a KMP bomlásához c. írásához [kritika a szociáldemokráciáról; Lukács, Lenin, erkölcs, probléma]; https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-10.-szam--ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/nehany--elo-szo-duczynska-ilona--szeljegyzetek-a-kmp-bomlasahoz-c.-irasahoz – már meg lettek kritizálva (RH megj.).

[3] Bevezetés. A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. köt. 162. o. (L.Gy.: Történelem és osztálytudat kötetének szerkesztői jegyzete; a továbbiakban: szerk. jegy.)

[4] A tőke. 3. 1961. kiad. : 104, 288., 315. o. stb. ( szerk. jegyz.) Magától értetődik, hogy a tőkések különböző csoportjainak (az ipari és kereskedelmi tőkével rendelkezők) különböző a beállítottságuk; problémánk szempontjából azonban nem túl jelentősek a különbségek. (L. GY. jegyz.)

[5] MEM. 4. köt. 454. o. (szerk. jegyz.)

[6] A tőke. 3. 1961. kiad.: 434. o. (szerk. jegyz.).

[7] L. ehhez a „Rosa Luxemburg, a marxista” című tanulmányt. (L.Gy. jegyz.) – A tanulmány Lukács Gy.: Történelem és osztálytudat kötetének 246. oldalán található. A kötet pedig például itt: https://reszeghajo.hu/cikkek/magyarorszagi-proletar-mozgalom/lukacs-gyorgy/ (RH megj.)

[8] A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. köt. 131. (szerk. jegyz.)

[9] A tőke. 3. 1961. kiad.: 331. és uo. 257. (szerk. jegyz.)

[10] Lukács György: Osztálytudat. Történelem és Osztálytudat 293. o. – 295. o. (1971; szerk. Vajda Mihály)

[11] Az, hogy a kommunistává lehető progresszivitás honnan keletkezik, hogy a fegyvereket és termelőeszközöket honnét lehet előteremteni, persze a kérdés. Kabát és csodarecept sajnos ez ügyben sincs. Azaz: helyzete adja. Ez a történelmileg kialakult-alakuló konkrét szituációk függvénye, humanista, reformista stb. szerveződések létrejötte és radikalizálódása egyrészt; másrészt, az eszközöket tekintve, végső soron ez is a tőke kifosztását jelenti.

Ami itt a gyár- és földfoglalástól különbözik, az, hogy az anyagi eszközök, főleg a létfeltételek termelésének eszközeinek kis hányada szerezhető csak meg közvetlenül, és ezekkel kell aztán a többi eszközt előteremteni. Egyszerű hasonlattal: a gerilla és csempészhálózatoknak nem csak a teherautót kell kifosztaniuk. Hanem el kell hozniuk a teherautót is.

Persze a pauperizáció nem feltétlenül különül el „tiszta”, „önálló” területekként. A városok gettói, vagy országok felesleg-megyéi, régiói ebből a szempontból „könnyebb” helyzetben vannak, ami egyben nehezebbé is teszi a harcukat, mivel jóval inkább hozzá vannak kötve a tőke termeléséhez, így a tőke-bérmunka viszonyhoz; inkább a munkaerő-tartaléksereg tendenciáját hordozzák, mint a pauperizációét, azaz a teljesen ki és leszakadóét. Itt nem csak önellátást kell létrehozniuk – már ha kell és lehet –, hanem a bérmunka kommunista harccá levését kell elősegíteniük, ehhez kell csatlakozniuk, tényleges szolidaritást vállalni vele (sztrájkalapokhoz hozzájárulás, de a reformista szakszervezettel szemben például). Mindennek előfeltételét teremhetik meg a maguk kommunistává levő harcaival, területükön a tőke uralmának visszaszorításával, „kettős hatalommal”; illetve a bérmunkának a saját reformista harcát kell meghaladni, kommunista harcként befogadóvá válnia, a termelőeszközök ezen tömegekkel akcióegységben elfoglalásával e tömegeket visszakapcsolandó a termelésbe. De ez a tőke és reformizmusának jóval nagyobb erejét és befolyását is jelenti, mint még-működő területnek a tőkés lehetői és illúziói. Ez szintén dinamizmus, szintén harc; nyugvópont és statikus megoldás itt sem lehet. (RH megj.)

[12] https://novekedes.hu/hirek/tortenelmi-szintre-emelkedett-a-vilag-adossaga . Megjegyzendő egyébként, hogy a termékek általános és tudatos minőségrontását, a „tervezett tönkremenés tudományát” pont a tőkés „reálszféra” lehetőinek a beszűkülése kényszerítette és kényszeríti ki – mint ahogy azt a parancsolatot is, hogy az adott termékhez, kacathoz csatolj minél több felesleges, ám tőkésített vacakot, lásd a csomagoló és reklámipart – a fizetőképes keresletet maximálisan kiaknázandó. Eme „elmélyítést” azonban nem csak úgy lehet megvalósítani, hogy adott eszköz stb. javítása, felújítása helyett a lehető legátfogóbb cserét kelljen végrehajtani, vagyis nem csak maga az eszköz kényszeríthet erre sajátos konstrukciója okán. Hanem úgy is, hogy – ha lehet – maga a „vásárló” akarja a „teljes” cserét. Azaz, mint divat, illetve trendifüggő egyed unja és utálja meg a régit, a trendikövető nagyszerűbbek kasztjához való tartozásként, az életrevalóságot eme élhetetlenséggel demonstrálva a tőke világának konkurenciaharcaiban. De mindez a jelen „intenzívebb” kihasználását jelenti – bár komoly jövőbeli következményekkel, akár a jövő elpusztításával is, egyben ennek tőkésíthetőségével, lásd a környezetvédelem-ipart –, nem pedig a jövőt a jelenben jelenné kapitalizálásának esetét. (RH megj.)

[13] A „spektákulum” permanens fenntartásának az lenne az előfeltétele, hogy a tőke rendszerének történelme kört formázzon, hogy a ciklikus válságok botlásai után/révén a tőke továbbra is biztosítani tudja a létbiztonság lehetőit és illúzióit a kapitalizmuson belüli egyéni (túl)élési stratégiák és önbolondítások fenntartásához. Ám a tőke társadalmának alapjai olyan ellentmondáson, a tőkés termelőerők és termelési viszonyok ellentmondásának dialektikáján s dinamikáján nyugszik, amik a kört lefelé-spirállá változtatják. A tőkéknek növekedniük kell egymással, a jövő kihívásaival stb. szemben, de ezt úgy teszik, hogy saját újratermelésüket lehetetlenítik el az eleven munkaerő kikapcsolásával, az egyre társadalmibbá, nemzetközibbé válással, a termelékenység növelésével, a kizsákmányolható értéktöbblet és fizetőképes kereslet abszolút és relatív csökkentésével. A válságok elmélyülését egyre lehetetlenebb módon lehet és kell fékezni e társadalomban, például az örök hitel hitével; de saját alapjait nem számolhatja fel, és „gyógymódjai” a még pusztítóbb válságok létrehozóivá lesznek. Így tehát, kommunista szempontból a legrosszabb esetben is az a helyzet, hogy a tőke agymosásából és a másik társadalom perspektívájának hiányából következőleg, vagyis az alávettetek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tőkebarát hamistudatainak következtében nem utóbbiak lépnek ki a rendszerből. A rendszer lép ki őbelőlük. Minél kevésbé „önfenntartó” a tőkebarát hamistudat e tömegekben, annál inkább kellene „külsőleg” fenntartani azt. Ám az agymosás drága, és a (társadalmi) sivataglakók számára nem biztos, hogy biztosítják alanyi jogon a „gazdagabb” államok uralkodói / parlamentjei & bizottságai / jótékonykodói azt, mivel az agymosás is tőkésített, ekképp haszon és kár lehetőihez korlátolt és nyomorított. Akkor pedig felfeslik a mátrix szövete és a tőke legitimációjának megrokkanásával e hamistudatok a tőke ellenében (is) dinamizálódhatnak és dinamizálhatóak. (RH megj.)

[14] Önmagában a tudomány ezért nem szabadíthatja fel az emberiséget, mivel nem áll önmagában: egyrészt, mert a tőkés viszonyok függvényeként tőkés érdekek rabjai, másrészt, mert a tőkés viszonyok személyiségszocializációival terhelt emberek művelik. Így nem az lesz a kérdés, hogy kritika és önkritika útján feltárhatják-e az objektíve létező valóságot és lehetőit. Hanem az, hogy adott tudás és annak általuk uralható (ezáltal torzzá levő) felhalmozása, fejlődése stb. révén biztosíthatják-e saját, illetve gazdáik pozicíóját. És bármilyen ellenvélemény, új elmélet, meglátás, tény ezt a pozíciót veszélyezteti. Nem egyszerűen a korlátoltságból, az „ember eleve rossz / jó” eredendő bűnéből, vagy épp áldásából kifolyólag; hanem a korlátolttá tevő tulajdon/áru/hierarchia stb. társadalmi-termelési viszonyaiból, annak személyiségszocializációiból következőleg. És, mint korábban mondottuk: e hatások ellen csak egy másik, kommunista társadalom perspektívája, reménye, tudatossága, napi gyakorlata, mentalitása, mindennek tendenciái képezhetnek csak ellenerőt. (RH megj.)

[15] Egyébként az 1970-es évek stagflációja is erre a mozzanatra épült, ti. a „külső” ellenőrzés-szervezés szükségességére és annak hiányára. Csakhogy az 1970-es években az állam már nem tudott tovább (fel)nőni a feladathoz: a tőke társadalmibb, nemzetközibb lett nála. A munkásosztály az USA-ban stb. még elég erős volt ahhoz, hogy bért emeltessen a tőkével; ám a tőke, mint a transznacionális monopolisztikusság lehetőit egyre inkább kiaknázó, azaz mint államot maga alá rendelő és mind az állam, mind adott terület szervezett munkássága alól felszabaduló erre úgy válaszolt, hogy eme „többletköltségeit” (először) az állammal fizettette meg, méghozzá pénznyomás segítségével, vagyis az infláció terhére. A fizetőképes kereslet növekedését pedig nem a termelés növelésével elégítette ki, további keresletet növelve ezzel (a termelőkapacitások növeléséhez szükséges álló- és állandótőke beruházások stb.). Hanem monopolisztikusságát, kartell-alkotás képességét kihasználva felemelte az árakat. Így a termelés növelése nélkül, az infláció elszabadulása mellett növelte profitját. És közben, egyre hatalmasabbá válva, vagy elvitte a termelését „lojálisabb” állammal és fegyelmezhetőbb munkássággal bíró területekre, vagy az automatizáció, komputerizáció stb. révén a munkásság jelentős részét tette feleslegessé, ekképp fegyelmezhetővé – és ezzel a tőkésíthető munkát és fizetőképes keresletet is a nemlétbe szabadította, ami aztán a ’spekulációval és hitellel pótolni a pótolhatatlant’ válságáthárító szédelgéssé lett. Vagyis az államot a csőd közelébe juttatva, minden szociális ellátás ellenére a termelést bénítva és a szegénységet növelve, rákényszeríthette és rákényszeríttette arra a „nemzeti” keretek közt eleve és elháríthatatlanul – legfeljebb csak a reformizmusban fejlett – fejletleneket, államot, munkásmozgalmat stb., hogy teljesen neki feleljenek meg, hogy amit csak lehet, az a bérre és ne a tőkére és profitra legyen terhelve. Ezt a változást a polgári ideológia a jóléti állam és a neoliberalizmus szembeállításával, illetve a globalizáció fogalmával tárgyalja. Holott a monopolisztikusság állami szervezetségén is társadalmibbá váló tőkék transznacionális monopolkapitalizmussá válásáról van szó, rámutatva: nem egyszerűen globálissá vált a rendszer, nem pusztán mennyiségi, harmonikus(sá lehető) változásról van szó. Hanem, mint egyre társadalmibb: nemzetközibb működés, alapja és oka, a tulajdoni elválasztás ellenében fejlődött a végkifejletig, a transznacionális monopolkapitalizmusig, és jut ekképp a tőke által megoldhatatlan, csak elodázható válságokba. Mindennek a megoldása nem más, mint a tulajdoni elválasztás felszámolása társadalmasítás révén, a társadalmi termelőerőknek megfelelő új, kommunista viszonyok létrehozása, és utóbbiaknak megfelelő termelőerő-továbbfejlesztés. A globalizáció ennél általánosabb, kapitalizmuson belül tartó, „demokratikusabb”, (mintha) lehetőket, (ál)szabad választásokat felkínáló fogalom. Elködösíti a tőkefelhalmozás belső kényszereitől létrejövő társadalmi, nemzetközi termelés, azok termelőerői, tőkés fejlesztésük-fejlődésük, és a magántermelés illetve elsajátítás, azaz a tulajdoni viszonyok meghatározottságainak rombolóerőkké levő ellentmondását; így a nemzetköziség foka, a nemzetállami szerep, súly stb. szabadon választhatónak tűnik. Azaz a rendszer reformálható, akár az örökkévalóig, csak akarni kell. Hasonlóképp a neoliberalizmus fogalmához, ami azt sugallja, hogy a rendszer fejlődése „csak” előröl kezdések és ismétlések sorozata, ami a végtelenségig folytatható. Mindkét fogalom hamis, mert a rendszer lényegét és meghatározottságait, objektíve létező lehetőit és meghaladva tagadásának perspektíváit rész-jelenségek „praktikus” felnagyításával, helytelen értelmezésével elfedik. Analóg módon az álló és állandó tőke fogalmaihoz, azok viszonyához. (RH megj.)

.

[16] Harmadik modellként megemlíthetjük Mussolini Olaszországát, pláne, hogy Olaszország az állammonopolista, államilag szervezett monopolkapitalizmus „feltalálója”: még jóval az 1929-es válság előtt már államilag irányított tőkefelhalmozást hoztak létre, többek közt Mahatma Gandhit is elbűvölve ezzel. Ám az állami szervezettségű tőkefelhalmozást, mint látszat szerint a kártékony individualitást, azaz tőkés egyéni érdek „meghaladását” Németországgal, illetve az USA-val szemben más okból hozták létre: Olaszországban az aluliparosodottság, fejletlenség zártsága lett szorosabb a gyarmatok hiányából következőleg. Így a tőkés modernizáció és iparosítás lehetői követelték s keresletté válva tették (részben) lehetővé a tőke állami irányítását, finanszírozását a munkásság és parasztság életszínvonalának kárára, azaz – már csak ezért is – a munkás és parasztmozgalmak terrorral való letörésével karöltve. Illetve engedték hatalomra és tartották ott a „modern” tőke érdekei az ennek megfelelő szervezetet, Mussolini fasisztáit. Nem pedig a túliparosodottság telítettségének zártsága, német esetben a gyarmatok hiányával tetézett zártsága hozott létre, követelt ki lehetőn túli lehetőket. Ám, mint tőkés működésnek mindenképp el kellett jutnia a gyarmatszerzéssel finanszírozás kényszeréig, pláne az 1929-es válság hatására (1935, Abesszíniai háború például, majd a II. világháború).

A Szovjetunió pedig – ha valaki az állami szervezettség (felszínes) okán be akarná sorolni e három közé – másik rendszerként működött: egyrészt nem kapitalista rendszerként, az első ötéves tervvel kezdődően, tehát a NEP államkapitalista tendenciáinak felszámolásával; másrészt, ekképp nem a tőkefelhalmozás ellentmondásait számolták fel, hanem újabbal tetézték azokat, a tőke legszélsőségesebb reformátoraiként a pártállam hatalomfelhalmozásának alárendelve a tőkefelhalmozást. Így a kapitalizmust reformáló-restauráló nem-kapitalista működésként, a pártállam hatalomfelhalmozásaként történt a 100-150 év elmaradását felszámolni kívánó modernizáció, annak összes, kapitalizmustól elütő, és egyben „evolúciós” úton csak kapitalizmussá lehető következményével együtt. (RH megj.)

[17] E válságokat szokás „csomópontválságként” jellemezni. A „csomópontválság” fogalmát megalkotója, Rozsnyai Ervin – aki naivan következetes, egyben karakán és megvesztegethetetlen bolsevikként a kapitalista restauráció ellen a lenini-trockiji naivitásból kifejlődő „erős” sztálini csúcsvezetés permanens fenntartásában gondolkodott, vagyis akarata és szándéka ellenére a bolsevikként elháríthatatlan kapitalista restauráció továbbvitelében és befejezésének megalapozásában – így határozta meg: „Csomópontválságon a válságnak azt a típusát értjük, amelynek megoldásához vagy formációváltás (egy új társadalmi rendszer megteremtése), vagy legalábbis a fennálló formáció mélyreható, minőségi átalakítása szükséges. Ezt az átalakítást viszonylagos vagy belső „ugrásnak” nevezhetjük: „ugrásnak”, mert gyökeres szerkezeti módosulásokat hoz, viszonylagosnak és belsőnek, mert a formáción belül marad. Ilyen szerkezeti módosulásokat élt át az ókori Róma, amikor a köztársasági berendezkedést monarchiára cserélte, hogy kilábaljon a rabszolgatartó latifundiumok térhódítása nyomán támadt súlyos polgárháborús válságból; ilyen változás volt a feudalizmusban a nemzeti piacok és a központosított monarchiák megjelenése, vagy a kapitalizmusban a szabadversenyes formákból kinőtt monopolista uralom a maga felépítménybeli következményeivel” (http://ezredveg.vasaros.com/z/zk_Rozsnyai_Ervin_A_tortenelem_kelepcei). Mármost a gond az, hogy adott társadalmi formáció (kapitalizmus pl.) minőségén belüli minőségi változást – a kapitalizmus szabadversenyes tendenciáinak uralma tagadásukhoz, monopolisztikus tendenciák uralmához vezet, a szabadversenyes kapitalizmus monopolisztikussá válik – és a kapitalizmus társadalmának minőségi tovább nem fejlődhetőségének válságai – a transznacionális monopolkapitalizmus túltermelési-spekulációs válságai – azonos minőségűvé lettek téve azzal, hogy mindkettő csomópontválságként lettek jellemezve. Ez pedig az örökké fenntartható kapitalizmus ideológiáinak támpontjaivá lehet: a transznacionális monopolkapitalizmus válságai (csak) egy fejlettebb kapitalizmus minőségét követelhetik. Holott a kapitalizmus válságai minőségileg különböző dolgok, egyrészt a kapitalizmus fejlődésével, másrészt, mert maga a kapitalizmus nem fejlődhet-változhat örökké egyre fejlettebbé. A szabadversenyes kapitalizmus „közönséges” túltermelési válságai új minőségű válsággá, a szabadversenyes kapitalizmus válságává: csomópontivá fejlődtek, a monopolkapitalizmus kialakulásához vezetve. Ugyanígy a monopolisztikus válságok a csomópontválság tendenciájával terhelten fejlődtek a monopolisztikusságon belüli minőségi változásokat követelő csomópontválságokig, kikényszerítve a „szabadversenyes” jellegű monopolisztikusságtól az állammonopolisztikusig, illetve a transznacionális monopolkapitalizmussá váló kapitalista fejlődést. Mivel a transznacionális monopolkapitalizmus sem társadalmiságban, sem nemzetköziségben, monopolisztikusságban stb. fejlettebb-új más kapitalista minőséget nem generálhat, és a Föld nevű bolygó zártságában és végességében próbálja a maga torz, korlátolt végtelenét megvalósítani végtelen nyomort és önmaga növekvő működésképtelenségét idézve elő, ezért „közönséges” túltermelési-spekulációs válságai magának a kapitalizmus válságaiként új-más minőségűek, a kapitalizmus meghaladva tagadásának, a kommunizmusnak a kikövetelői. Nem korábbi csomópontválságok tehát: magának a társadalmi formáció válságai immár, s e tartalomnak a formája „csak” a spekulációvá levő túltermelés, és annak összeroppanásai. Persze, pl. az 1800-as évek első felének túltermelési válságai is magukban hordozták tendenciálisan a kapitalizmus rendszerének kapitalista fejlődéssel megoldhatatlan válságát. De e tendencia a kapitalizmus fejlődésével lehetett csak uralkodó, a kapitalizmus fejlődésének végállomásán lehet csak „közvetlenül” kommunizmusra „mutató”, kommunizmust követelő.

Így tehát a kapitalizmus nem egyszerűen átlép a hanyatlás fázisába: a hanyatlás tendenciáját hordozza mindvégig. Ez a tendencia erősödik ugrásszerűen egy-egy csomópont-válság bekövetkeztével; s transznacionális monopolkapitalizmusként a „még társadalmibbá és nemzetközibbé” válás lesz puszta mennyiséggé, anélkül, hogy a termelőerők más aspektusai megszűnnének továbbfejlődni, akár további minőségi ugrásokon át (technika-technológiai mozzanat, illetve annak részterületei – bár ezek lehetői sem végtelenek, sőt, csökkenőek a tőke, és annak társadalmiságának, monopolizáltságának korlátozó okán). De mindezek önmagukban a kapitalizmust nem tudják megszüntetni meghaladva-tagadóan. S ezért a „kapitalizmus hanyatlása” megtévesztő, egyoldalú, a tőke ellentmondásait nem kifejező jellemzés; a tőke meglepő életrevalósággal követel egyre szörnyűbb árat önmaga fennmaradásáért, növekvő működésképtelenségének fenntartásáért. S nem hanyatlása, rothadása, hanem kibékíthetetlen, belső, lényegi ellentmondásai határozzák meg „hanyatlását” is, és az őt „pozitíve” követő társadalom milyenségét, szükségességét is. (RH megj.)