TÉZISEK A GEORGE FLOYD LÁZADÁSRÓL

2020. 10. 09.

TÉZISEK A GEORGE FLOYD LÁZADÁSRÓL


2020.10.09

TÉZISEK A GEORGE FLOYD LÁZADÁSRÓL[1]

Shemon és Arturo – 2020. Június 24.

A következő cikket New York-i barátaink küldték el nekünk. Az áttekintő képet adó szöveg arra ösztönöz, hogy tisztázzuk a folyamatban lévő rendőrségellenes lázadás történelmi és politikai sajátosságait.

“A munkásosztály minden országban saját életet él, saját tapasztalatokat szerez, mindig arra törekedve, hogy olyan formákat hozzon létre és olyan értékeket valósítson meg, amelyek közvetlenül a hivatalos társadalommal szembeni szerves ellenállásból származnak.”

-CLR James, Grace Lee Boggs és Cornelius Castoriadis: Szemben a valósággal

1. A George Floyd lázadás egy fekete vezetésű, különféle rasszokat felölelő lázadás volt. Ezt a lázadást szociológiai szempontból nem lehet kizárólag fekete lázadásnak minősíteni. Minden rassz-csoportból érkeztek lázadók, beleértve őslakosokat, latinokat, ázsiaikat, fehéreket, akik harcoltak a rendőrséggel, fosztogatták, felégették a tulajdont.

2. Ezt a felkelést nem külső agitátorok idézték elő. A kezdeti letartóztatási adatok azt mutatják, hogy a legtöbb ember a lázadások helyszínének közvetlen környékéről származott. Ha voltak is olyanok, akik az “elővárosokból” érkeztek, ez csak az amerikai metropolisz földrajzi terjeszkedését mutatja.

3. Noha sok aktivista és szervező vett részt benne, ezt a lázadást valójában nem a maroknyi forradalmi baloldal vagy az úgynevezett progresszív civil szervezetek szervezték. A lázadás informális és organikus volt, közvetlenül hívta azt életre a munkásosztálybeli fekete emberek kiábrándultsága a polgári társadalomból és főképp a rendőrségből.

4. A lázadás kiterjedése és intenzitása nem csak a rendőrállamot érte váratlanul, hanem a civil társadalom is habozott és ingadozott ezzel a népi[2] lázadással szemben, amely gyorsan elterjedt az ország minden sarkába, félelmet és zavart keltve a rendőrség soraiban.

5. A rendőrség számos gyengeséget mutatott a lázadás során. Néhány száz tüntető könnyedén túlterhelte a rendőrállomásokat, és arra kényszerítette, hogy az erőit elsősorban a forró pontokra összpontosítsa. Miután a rendőrség megérkezett a konfliktus egyik területére, az emberek visszavonultak és továbbmentek egy másik helyre, hogy még több kárt okozzanak. A konvencionális hadviselés, amely a hangsúlyt a fejlettebb fegyverzetre és technológiára helyezi, nem volt képes ellensúlyozni a tulajdon pusztítására koncentráló rugalmas, decentralizált, gyors manővereket.

6. A lázadás militáns szakasza május 26-tól június 1-ig tartott. Június 1. után a lázadást nem csak katonai erővel, hanem politikailag is elfojtották. A rendőrség, a katonaság és a polgárőrök erélyes fellépése mellett a felkelést elfojtották a baloldal olyan elemei, amelyek a zavargásokra úgy reagáltak, hogy külső agitátorokat okoltak érte. Néhány helyen a “jó tüntetők” olyan messzire mentek, hogy a “rossz tüntetőket” feltartóztatták, és átadták őket a rendőrségnek.

7. A fekete civil szervezeteknek, köztük a Black Lives Matter Alapítványnak, nem volt köze a lázadás militáns szakaszához. Az ilyen szervezetek valójában inkább reakciós szerepet játszottak, gyakran akadályozva a zavargások, fosztogatások és a rendőrség elleni támadások szétterjedését. A fekete civil szervezetek a mozgalom jó és rossz tüntetőkre való megosztásának az élharcosai voltak. A fekete civil szervezetek társadalmi bázisa nem a fekete proletariátus, hanem a fekete középosztály, és ami a legfontosabb: a radikalizálódó fehér középosztály egy szegmense.

8. Ez a lázadás a rasszista rendőri erőszakról és a faji egyenlőtlenségről szólt, de az osztály egyenlőtlenségekről, a kapitalizmusról, a COVID-19 koronavírusról, Trumpról és még többről is.

9. Ez a lázadás új fázist nyit Észak-Amerika történetében. Emberek új generációja tapasztalt meg egy erős mozgalmat, és nem valószínű, hogy a fennálló egyenlőtlenségekkel és válságokkal szembekerülő emberek hátradőlnek és elfogadják azokat. A lázadás új politikai egyéniséget hozott létre – a George Floyd lázadót –, számos folyamatot indítva el, melyeknek többféle – a jelenlegi osztályharcok által meghatározott – kimenetele lehet. Végre bekövetkezett az amerikai proletariátus történelmi színre lépése.[3]

10. Ez a lázadás a dárdahegy a világjárvány elleni küzdelemben. A lázadás megmutatja a világnak, hogy forradalmi harcra sor kerülhet még világjárvány idején is. A világjárvány csak rontja az emberek életkörülményeit az egész világon, és ennek eredményeként további lázadásokra számíthatunk a bolygó egész területén.

11. A George Floyd lázadást egyelőre leverték. Számos civil szervezet és középosztálybeli ember fog hasznot húzni a lázadók bátor erőfeszítéseiből. A lázadások azonban vissza fognak térni. Ezek a folyamatban lévő osztályharcok részét képezik, amelyek az Egyesült Államokban és globális szinten is zajlanak a legutóbbi globális recesszió (2008-2013) óta. Most a világgazdaság ismét recesszióban van.

12. A jelenleg zajló nappali tüntetések a lázadás ellentmondásos termékei, amelyek nagy tömegeket vonzanak, több középosztálybelit és több fehér embert. Ez az összetétel minden bizonnyal elősegíti az erőszakmentes és “jó tüntető” típusú légkör megteremtését, de ez nem választható el a fekete vezetőktől sem, akik ezt a politikát támogatják. Ugyanakkor az is fontos, hogy a nappali tüntetések kiterjedése lehetővé teszi a nagyobb részvételt.

13. Az éjszakai zavargások korlátozottak abban az értelemben, hogy nem vonták be a társadalom nagyobb rétegeit tevékenységeikbe. A zavargások, a fosztogatás és a rendőrség megtámadása a fiatalok és a szegények tevékenysége. Sok dolgozó ember szimpatizált vele, de otthon maradt. Ez azt mutatja, hogy a zavargások önmagukban nem elegendőek.

14. Számos fontos küzdelem egyesült ezzel a mozgalommal, beleértve a közlekedési dolgozókat, akik megtagadták a rendőrséggel való együttműködést. Ugyanakkor nem világos, ez a lázadás hogyan kapcsolódik a fokozódó munkahelyi küzdelmekhez, börtönharcokhoz és lakhatási küzdelmekhez, amelyek a világjárvánnyal összefüggésben bontakoznak ki. Úgy tűnik, hogy történelmi és jövőbeni kapcsolatokat kell kialakítani. Milyen mértékben vettek részt a zavargásokban a korábbi munkahelyi küzdelmek résztvevői? Milyen mértékben térnek vissza a zavargás résztvevői a munkába és folytatják a küzdelmet a munkahelyeken?[4]

15. A szakszervezetek gyakran a rendőröket és a börtönőröket védelemre szoruló munkásoknak tekintik ahelyett, hogy a burzsoázia fegyveres pribékjeinek látnák őket. Annak ellenére, hogy a rendőrség hosszú sztrájktörői múltra tekint vissza, sok még a teendő a munkásság frontján, ha a rendőrség és a börtönök felszámolásáról van szó. A közlekedési, szállító, logisztikai, köztisztasági, egészségügyi és más munkások nélkül a rendőrség felszámolására irányuló harc bukásra van ítélve.

16. Tekintettel a szakszervezeti tagság csekély arányára, sok munkahelyi küzdelem kaotikus, robbanásveszélyes lesz, és szakszervezetek vagy más hivatalos szervezet közvetítése nélkül zajlik majd. A szakszervezetek beszállnak majd és megpróbálják ellenőrzésük alá vonni és kooptálni azokat. Nyújthatnak-e pozitív visszacsatolást a munkahelyi küzdelmek az utcai küzdelmeknek? Ha igen, akkor a harc új szakaszába lépünk.

17. A burzsoázia, hatalmának újbóli megszilárdítása és a forradalom megakadályozása érdekében sietősen reformokat vezet be és engedményeket tesz. Néhány rendőrt kirúgnak és vád alá helyeznek; egyes rendőri szervek költségvetését csökkentik; egyes iskolák és egyetemek felmondják a rendőrséggel kötött szerződéseiket; néhány rasszista emlékművet eltávolítanak; Trump rendeletet ír alá, amely több forrást biztosít a rendőrség elszámoltathatóságához; Minneapolis városi tanácsa a rendőrség feloszlatásáról szavaz. Ez az intézkedéssor egy közös mintázatot követ a kapitalista történelemben – az uralkodó osztály a forradalmi válságokra úgy reagál, hogy újraszervezi és átszervezi magát oly módon, hogy lehetővé tegye a hatalmon maradását.

18. Amit a proletariátusnak öntevékenysége révén kell létrehoznia, azt a társadalom más elemei petíciók, szavazás, a jogszabályok és a politika megváltoztatása révén próbálják megtenni. A reformok dicséretes célok egy rasszista kapitalista rendszerben, amely egyértelműen előnyben részesíti az élet feletti rendőri kontrollt. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a burzsoá társadalom annyira szűkre akarja szabni ezt a lázadást, amennyire lehetséges, hogy az csak George Floydról, a rendőrségi költségvetések radikális csökkentéséről és a költségvetés más társadalmi területekre való áthelyezéséről szóljon. De ez a lázadás sokkal többről szól. Az emberek által érzett mély igazságtalanságról, amelyet semennyi reform nem fojthat el.[5]

19. Az abolíció [itt a rendőrség felszámolását jelenti – RH] maga után vonja a rasszista kapitalizmus korszakában kiépített rendészeti infrastuktúrák sokaságának materiális megsemmisítését. Május 26. és június 1. között abolícióra került sor. A kiterjedt zavargásoknak köszönhetően egy hét alatt több történt a rendőri hatalom diszkreditálása és korlátozása érdekében, mint sok évtized aktivizmusa alatt. Itt látjuk az abolíció potenciálját legteljesebb mivoltában, ami egy rövid időre szolidaritást váltott ki a proletariátus különböző, rasszként megkülönböztetett frakciói között, ezzel országos válságot okozva, és egy rövid pillanatra recsegve-ropogva feltárva az ajtót egy új világra.[6]

20. Nem minden volt erőt adó és felszabadító, ami a lázadás alatt történt. Ugyanazok a problémák fennálltak a lázadás alatt, amelyek korábban is léteztek: rasszizmus, transzfóbia, homofóbia, a csekély erőforrásokért folyó verseny. Mindez nem tűnik el hirtelen egy lázadásban. Az új világ felépítésének alapvető munkája még hátra van.

21. Még meg kell válaszoljuk, mi is ennek a lázadásnak a teljes jelentése. A Black Lives Matter tartalma csak a feketékről, mint fajilag megkülönböztetettekről szól, vagy a feketék harca szélesebb tartalommal bír?

22. Ennek a lázadásnak 1968-hoz való hasonlítása téves. Ez a lázadás sok szinten különbözik attól. Fekete polgármesterek és fekete rendőrfőnökök a vezetők sok városban. Egy többféle rasszból álló proletariátus lázadt fel.[7]

23. Vezetheti-e a fekete proletariátus a proletariátus többi, rassz alapon megkülönböztetett frakcióját az elkövetkezendő években? Ez egy olyan kérdés, amely évszázadokra megy vissza; Du Bois, Haywood, James, Jones és Hampton, mind megpróbáltak ebben az országban, vagy a tengeren túl, kigondolni különböző koalíciókat más frakciókkal, hogy megkíséreljék a rasszista kapitalizmus és birodalom megsemmisítését. Mind tudták, hogy a fekete proletariátus széleskörű lázadást idézhet elő, de nem győzheti le ellenségeit egymaga.

24. A proletariátus egyesülése a kapitalizmus felszámolására irányuló közös harcban az emberiség egyetlen reménye, hogy megmentse magát és a Földet. Ez az ellenhatalom mindazon embereken alapszik, akik harcra egyesülnek a rasszizmus, a patriarchátus és minden ellen, amit a kapitalizmus hoz magával.

25. A rasszokon átnyúló szolidaritás iránti vágy mindig terhelt, amint azt a rasszizmus történelme mutatja. A szolidaritás kialakulása feszült, nehéz, és az objektív körülmények és stratégiai döntések függvénye lesz. A legnagyobb aggodalom az, hogy ez a szolidaritás a fekete felszabadítás rovására történhet meg. Ezt megelőzendő erőfeszítéseket kell tenni a fekete forradalmi harc autonómiájának tiszteletben tartása és támogatása érdekében.

– Shemon és Arturo

2020 június

https://illwilleditions.com/theses-on-the-george-floyd-rebellion/


[1] Eredeti megjelenés: https://illwilleditions.com/theses-on-the-george-floyd-rebellion/ . Az ’Ill Will Editions’ egy 2013 óta önkéntes alapon működő, észak-amerikai független (inkább ultrabaloldali, kommunista, anarchista szövegeket kiadó) netes újság. A honlap szerint a tézisek még olaszul és portugálul is megjelentek (mint az összes többi: Részeg Hajó (RH) jegyzete).

[2] Megjegyzendő, hogy a „nép” fogalmának használatát mi az osztályelméletet és így a tőke osztálytársadalmiságát tagadó demokratikus-populista tendenciának gondoljuk, illetve annak kifejeződésének, hogy a kapitalizmus és kommunizmus, kettejük viszonya, meghatározottságaik nincsenek teljesen megértve. Ugyanezt erősíti az ún. középosztály fogalmának a használata is. Ám a szöveg egészét, irányultságát figyelembe véve mindez inkább kijavítható fogyatékosságnak, mozgalmi divatos szóhasználat okozta formai hibának, nem pedig olyan nem-kommunista program manifesztálódásának tűnik, ami úgy támadná a tőke rendszerét, hogy akarva-akaratlanul, de fenntartja azt.

E fogalom mozgalmi elterjedését és elterjedtségét nézve azt gondoljuk, hogy számos csoport, militáns esetében nem pusztán „divatos szóhasználatról” van szó; illetve nem fogalmi taktikázásról, nem csupán „rugalmasságról”, „pragmatizmusról”, amiket egyszerűen „ortodox merevségünk és doktrinerségünk” okán utasíthatunk csak el. Mi e fogalomhasználatot egy mélyebben fekvő történelmi probléma kifejeződésének, megnyilvánulásának tartjuk. Olyan, adott történelmi korszakra való, végeredményben kontraproduktív reagálásnak, ami úgy akar a hátrányból, a forradalmi apályból és a kommunista perspektíva, mint meghatározó kikopottságából, fel nem ismertségéből és / vagy torzképéből előnyt kovácsolni, hogy a kapitalizmust, annak ideológiai dominanciáját akarva-akaratlanul „körön belülre” engedi. A fogalmak történelmileg alakultak és alakulók, nem használhatóak bármikor bármire; mint eszközök célokat s lehetőket meghatározóak, akár tudomásul veszik ezt adott fogalom használói, akár nem.

Annak okát, hogy a „nép” fogalma kezdi kiszorítani / pótolni a bérmunkásosztály, proletár stb. fogalmát, egyrészt abban látjuk, hogy a különböző, kapitalizmust tagad(ni akar)ó mozgalmak, mint a „forradalmi apály” szülöttei, már-már kényszeresen minél több embert akarnak bekapcsolni a kapitalizmus elleni harcba, illetve, hogy e mozgalmak minél inkább a tömegharcok részévé akarnak válni, akár a reformizmussal szembeni vakság, a reformizmus megerősítésének az árán, akár elitizmust tagadóként, akár elitként, a politikai-társadalmi karanténból kitörendő. Másrészt abban látjuk, hogy a kapitalizmus (saját viszonyain való túl)fejlődésének következtében, az általa forradalomra kényszerített-kényszerítendő tömeg nem csak a bérmunkásosztályból áll – mert például a tőke fejlődése magából a tőkefelhalmozásból és ezzel a társadalmi újratermelésből tömegeket zár ki, pauperizál – és a bérmunkásosztályt sem kizárólagosan, sőt, még „főleg” sem a „klasszikus”, „ellenkultúraként” (is) elkülöníthető-elkülönülő ipari munkásság alkotja. Pláne nem az elsőként kapitalizálódott országokban, az ún. dezindusztrializációból, magának a tőke termelésének az átsruktúrálódásából, a tőke uralmát meg nem szüntető, de részlegessé tételéből következőleg. Mindez a meg nem határozhatóság és meg nem határozottság illúzióit erősítette fel, az ennek megfelelő fogalmak divatjával: például a „nép” fogalmának „anarchista-kommunista-ésatöbbi” mozgalmak, elméletek általi használatát, elterjesztését.

A gond az, hogy a nép gyűjtőfogalma a „szegény”, 2 főt foglalkoztató kistőkést is, a pauperizálódott bérmunkást is, az adósrabszolgává lett kisárutermelőt is, meg a burzsoá életvitellel és mentalitással kacérkodó magasan kvalifikált bérmunkás szakértelmiségit is egybegyűjti, azon az alapon, hogy „kevesebbek”, „gyengébbek”, mint a „nagytőke” vagy az állam és erőszakszervei. Holott társadalmi csoportokkal, mozgalmakkal kapcsolatban a lényegi kérdés az, hogy e társadalom alapja, a tőke termelése, viszonyai adta helyek és lehetők közül melyiket töltik-tölthetik be, kikből állnak és állhatnak; egyáltalán e léthelyzetek tudati-hamistudati következményei, lehetői mind általában, mind a konkrét történelmi szituációban; annak kérdése tehát, hogy ki viheti véghez a kapitalizmus felszámolásának kapitalizmus adta, meghatározta történelmi feladatát léthelyzetének részlegesen/teljesen megfelelve, és ki a léthelyzetének ellenében – lásd egy-egy tőkés „osztályárulását”, ami pont azért lehet csak alkalmi, mert a léthelyzetükkel szemben kell(ene) kommunistává válni(uk). Ezért mondjuk azt, hogy a kapitalizmus felszámolását, a kommunista forradalmiságot a proletariátus, mint a kommunista öntudat dinamikáját bíró-kiteljesítő hajthatja végre. Hogy azon társadalmi rétegek és osztály értheti meg a kapitalizmus ellentmondásait, annak meghaladva tagadását, e meghatározottságot a győztes forradalomhoz kellő társadalmi méretekben, akiknek léthelyzetében nem dominál a tőkefelhalmozás tulajdonlásának tendenciája. Azaz akik „csak” a kapitalista perspektíva szempontjából egymás konkurenciaharcosai, míg a kommunista perspektíva szempontjából a nem-tőkés azonosságával bíróak; és ezért tartjuk elengedhetetlennek azt, hogy a bérmunkásosztály előbb-utóbb központi szerepet vállaljon a kommunista harcokban, mivel ő az önmaga ellenében folytatott tőkefelhalmozás első számú „gyanúsítottja” és áldozata. Amennyiben a bérmunkásosztály nem tagadja meghaladva a tőke termelését, úgy a tőke marad, s az ellenforradalom minden látványos kommunista „részeredmény” ellenére győz.

Ám a dolog léthelyzet és történelmi dinamikák szituációi által meghatározott, nem pedig eleve elrendelt. Az osztályelmélet nem fajelmélet, nincsenek árják és eleve kiirtandóak, azaz eleve forradalmi nagyszerűek és mássá nem lehető ellenforradalmi alják; a léthelyzetek külső-belső ellentmondásosságai le is fojthatják a kommunista dinamikát (lásd pl. bérmunkásosztály, mint önmaga ellenében tőkévé levő tőkének alávetett, ezért tőke ellenességre indított, de önmagát így újratermelő, ezért rendszeren belüliként a tőke osztályharcát vívó konkurenciaharcossá nyomorítható ellentmondását; vagy mondjuk a „tulajdonos” kisárutermelő lehetséges mentális különbözőségét, atomizációra való nagyobb hajlamát stb. a csak munkaerőt tulajdonló bérmunkával; vagy a bérmunkás osztályléthelyzete és a konkrét munkája közti ellentmondást pl. a tőke megbízásából parancsoló művezetőnél, „kisfőnöknél”; vagy egy jól fizetett szakértelmiségi bérmunkás léthelyzete és az életszínvonala közti lehetséges ellentmondást, mint elnyomottat, kizsákmányoltat a tőkés életmód illúziójával önmaga ellenségévé tevőt stb.). S pont az a feladata a kommunista mozgalomnak, hogy a különböző ellentmondásokat ne elkenje, hanem értse és kimondja, kiélezze, vagy épp elsimítsa jellegüktől függően, hogy a kommunista vagy a kapitalista perspektíva szülöttei, fenntartói, megvalósítói, hogy milyen tendenciát és kiteljesedést képviselnek és képviselhetnek. A „nép” fogalma mindezzel szemben a léthelyzetbeli és tudati ellentmondásokat, meghatározottságokat elkenő fogalom, a kapitalista perspektívából szemlélve felszínes, hamis azonosságot állító, a kommunista perspektívát pedig nélkülöző fogalom; a jövővel szembeni szándékolt vakság a jelen népszerűségéért. Az efféle demokratikus vegyületek, osztálybékítő „harmonizátorok” használata egyben arra is utal, hogy a kapitalizmus ellentmondásai, annak meghatározottságai, így felszámolásuk, meghaladva tagadásuk meghatározottságai nincsenek megértve adott mozgalmak által. Ez pedig a reformizmust mélyíti el a forradalmiság helyett, polgári pragmatizmust helyez a kommunista perspektíva helyére, minimum a kapitalizmus „status quo”-jából, a fennálló eleven erejéből következőleg; így a forradalomnak a kapitalista perspektívával szembeni, a „teljesen új, teljesen más” lépéshátrányát bukássá változtatja.

[3] Az állítás, miszerint az amerikai proletariátus a GF lázadással lépett színre, kissé zavarba ejtett minket. Zavarunk okával kapcsolatban elég csak arra gondolni, hogy május elseje az 1886-os Chicago, Haymarket munkáslázadás vérbefojtásának okán lett a nemzetközi munkásszolidaritás és mozgalmak napja. Tisztázó kérdésünkre a szerzők válasza a következő volt: „The point of this sentence is not that the American proletariat has not existed before, but that we are witnessing the first truly inter-racial cycle of mass rebellion in US history, and in that sense, we think that this is the first time the American proletariat has entered history–(as a revolutionary class) we should have added.” Azaz: „Nem az a lényege ennek a mondatnak, hogy az amerikai proletariátus nem létezett korábban, hanem az, hogy az USA történetében az első valódi “rasszközi” tömeges lázadáshullámnak vagyunk a tanúi, és ebben az értelemben gondoljuk azt, hogy ez az első alkalom, amikor az amerikai proletariátus belépett a történelembe – (mint forradalmi osztály) ezt hozzá kellett volna tennünk.”

[4] E tézisek nagyon jól mutatnak rá arra, hogy a zavargások, fosztogatások önmagukban nem elegendőek a tőke világának felszámolásához. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy elfogadhatatlan, vagy nélkülözhető lenne a proletárdüh (már amennyiben erről van szó, mert zavargást szítani nem csak a proletárok tudnak, sőt, zavargás közvetlenül tőkés-kapitalista célokért is kitörhet, lásd a nemzetiségi vagy vallási csoportok közti utcai harcokat, államilag rendezett pogromokat). Nem kívánunk olyan vitákba se belemenni, hogy egyáltalán helyes-e szobrok ledöntése vagy sem. Ezt a vitát meghagyjuk a baloldali identitáspolitikusok (ál)vitájának. Az a proletárakció, amely a tőkét, államot felszámolásukért, vagy legalább is ennek tendenciájával, akár erőszakosan támadja, számunkra mindenkor üdvös. Ugyanakkor látnunk kell, hogy továbblépni a szöveg által „új világnak” nevezett (valami) felé – mi maradiak maradnánk a kommunizmusnál – csak akkor lehetséges, ha az effajta lázadások során már a lázadók „közgondolkozásában”, illetve a gyakorlatukban is felmerül a termelési viszonyok, a termelési mód gyökeres, lényegi megváltoztatásának igénye, s nem ragadnak meg az állam erőszakszerveivel való összecsapásoknál, a boltok, az elosztás stb. tulajdont tagadó újraelosztásánál. Azaz ha nem csak romboló, hanem építő tevékenységről is szó van, ha nem csak tagadás, hanem annak teljessége: meghaladva tagadás lehet és lesz a dologból.

[5] Meg kell jegyeznünk azt, hogy a reform önmagában nem, hanem csak akkor bírhat (némi) pozitívummal a kommunista forradalom szempontjából, ha az a hamis tudatok további forradalmi fejlődését, azaz önmaga meghaladásának lehetőjét és valóját hordozza – például olyan harcot folytat(hat)nak adott reformért, ahol a harc kiváltotta szolidaritás a harc radikálisabb célokért, radikálisabb formákban való továbbvitelét teszi lehetővé. A reform minden más esetben csak a tőkés társadalom továbbéléséhez: önmaga bukásához járul hozzá. Ennyiben viszont hasonlatos a kommunizmus felé tett tudatos lépésekhez is: míg a tőke, annak viszonyai, mentalitása bárhol fennmaradhat, addig újra is tudja építeni magát a kommunizmus és annak tudatossága ellenében.

[6] Folytatva a 4. lábjegyzet gondolatvilágát. Nemrég jelent meg Kustán Magyar Attila (K.M.A.) és John Holloway beszélgetése (https://ujegyenloseg.hu/nemet-mondani-a-kapitalizmusra-interju-john-holloway-szociologussal/ ; Letöltés. 2020. 08.12.), ahol K.M.A. a következőt mondja: „Seattle városában jött létre a tüntetések alatt a Chaz nevű önszerveződő közösség, a Capitol Hill Autonomus Zone (Capitol Hill Önszerveződő Zóna), ami számomra az eszembe juttatja a párizsi kommünt, ’68-at és más, hasonló kezdeményezéseket.” Efféle önszerveződés jött létre Philadelphiában (erről többet: https://merce.hu/2020/06/19/philadelphiaban-az-otthontalanok-kialtottak-ki-ujabb-rendormentes-zonat/ ; letöltés 2020. 08.12.) is. Azaz a proletariátus bizonyos csoportjaiban, adott helyszíneken felmerült egy másik világ igézete. De a nagy kérdés az számunkra – és véleményünk szerint ez lényeges kérdés a kapitalizmust felszámolni kívánó mozgalmak számára is –, hogy a tőkés, állami stb. vezetők, vagy helyi rendvédelmi erők leváltásának, kiszorításának igényén túl felmerült-e a helyi militánsokban, hogy minden forradalom sarkalatos kérdése az, hogy kié a föld és kié a gyár, ki uralja a társadalmi újratermelés folyamatait, annak meghatározó részeit, illetve egészét, és ezt úgy teszik-e, olyan termelési viszonyokat alkotva, hogy azok meghaladva tagadják a tőke, az állam, a tulajdon, az áru viszonyait? És ha ez nem merült fel, akkor miért nem? Az látható, hogy a gyakorlatban erre nemigen történt kísérlet. De bízunk benne, hogy gondolatban legalább felvetődött e problémakör, hogy az lényegi tőkeellenes gyakorlattá lesz, s az események progresszivitása nem jut az „Occupy” sorsára.

Persze tűnhet úgy, hogy eme kérdések nem többek trollkodásnál, pláne, hogy mi itt vagyunk, a harc meg esetünkben egy kontinenssel odébb, az USA-ban zajlik. Ám az efféle „kritikára” az a válaszunk, hogy nem lehet feladatunk csak az (állítólagos) jót látni és minden mást neurózissá kenni; az sem, hogy állandóan úgy lelkesedni, mosolyogni, mindig (alázatosan-fensőbségesen-lazán-ésatöbbimódon) pozitívat mutatni kifelé, mintha a vásárlókat, üzleti partnereket, főnököket, ésatöbbiket szeretnénk bolondítani, mint ahogy ezt a tőke világa követeli a saját kedvére a teljes kiégésig és idegösszeomlásig, a köz és/vagy az önveszélyességig. Ez itt nem munkahely, és nem is a párja, a munkaerő re(de)generáló szabadidőközpont. Nem kapitalista ön- és csapatépítő program a pszichiátriáig. Ez itt nemzetközi kommunista mozgalom, ami nem létezhet másként, mint kritika és önkritika útján; harcot: a kritikát és kritikát: a harcot kell felmutatnia, nem pedig útlevelet, és nem a tőkének tetsző sikeresség szélhámosságát. E mozgalom nem léphet tovább másképp, csak ha feltárja és megérti korábbi lépéseinek elégtelen voltát. Kritikánk és kérdéseink erre vonatkoznak, ezért történnek, nem pedig azért, hogy cenzorrá sértettekkel szemben és helyett magunk alá trollkodjuk a világot. De azt sem tűrhetjük el se mi, se más e mozgalomban, hogy velünk és a mozgalommal trollkodjanak a kritika, vagy valami más nevében, hogy elvéve a kritikának és önkritikának a lehetőjét is likvidálják a mozgalmat így, az öntelt vigyorgás tudatlanságává hamvasztva azt. Aki akarja, értheti és használhatja kritikánkat; aki nem érti, tán megérti egyszer; aki kritikát fogalmaz meg velünk szemben, azt a kritikát megfontoljuk és változtatunk az álláspontunkon, ha az bizonyítottan helyes.

[7] Ezt a tézist nem igazán értjük. Kijelentéseit nem igazán magyarázza. „Ennek a lázadásnak 1968-hoz való hasonlítása téves.” Lehet, de miért is? Arra gondolnak, hogy a 68-ban elsősorban fekete lázadás történt, most meg ennél többről lenne szó? Ha ez igaz, akkor a 68-as lázadás jelentős leértékelésével állunk szemben.