SZTÁLIN, SZOVJETUNIÓ, KAPITALIZMUS: NÉHÁNY MEGJEGYZÉS

2023. 02. 16.

 

Sztálin, Szovjetunió, kapitalizmus: néhány megjegyzés

 

Először is le kell szögeznünk azt, hogy a sztálinizmus fogalma alatt mi nem (pusztán) egy filozófiai-gazdasági stb. iskolát, irányzatot értünk; nem is azt, hogy egy-egy társadalmi jelenség, netán maga a társadalom Sztálin mintegy a semmiből keletkező találmányaként jött létre, amit más feltalálók jobb-rosszabb találmányai ki- vagy felválthattak volna. Sztálinizmus alatt mi most különös társadalmi viszonyok összességét, egy egész társadalmat értünk, ami történelmi-társadalmi folyamatok, tömegek osztályharcai stb. eredményeképp jött létre, nem pedig egyetlen ember cselekedeteként, megrendeléseként; és aminek belső lényege, azaz e lényeg ellentmondásai, körülményektől függően más-más továbbfejlődést – vagy épp konzerválódást – tett-tesz lehetővé.

jvs-h.jpg

A „sztálini társadalom” mint történelmi képződmény nem a semmiből keletkezett. E társadalom létrejötte nem elválasztható egyrészt a szovjet-orosz forradalomtól, majd a „lenini” Szovjetuniótól, illetve a Szovjetunó 1920-as évekbeli működésétől, a NEP-időszaktól. Másrészt, nem lehet elválasztani a világkapitalizmus fejlődésétől, és annak válságokban, (világ)háborúkban, osztályharcokban, a világháborút követő forradalmi hullámokban, azok leverésében-kifulladásában kifejeződő ellentmondásaitól, eme ellentmondások fejlődésétől, új szinten való megoldásuktól, és ekképp új szinten való kiéleződésüktől. Oroszország, az oroszországi forradalom, majd a Szovjetunió nem önálló, önmagába zárt világként léteztek. Hanem a kapitalista világrendszer sajátos, adott esetben e világrendszerrel ellentmondásos viszonyban álló termékeként, mozzanataként jöttek létre, maradtak fenn, s buktak el. Ám ez azt se jelenti, hogy a SZU, a sztálini társadalom stb. egy lett volna a kapitalista világgal. A kapitalista világ azonossága sem jelenti azt, hogy minden kapitalista ország ugyanolyan; és a kapitalista világrendszer termékének, illetve, a kapitalista világrendszer ellentmondásos viszonyban álló mozzanatának lenni sem jelenti azt, hogy magát e mozzanatot kapitalistának lehetne (kellene) neveznünk. Különös működést, e működéshez való kapcsolódási lehetőket és pontokat jelent, azaz sajátos azonosságokat és különbségeket, bizonyos határok közt.

Mármost kapitalizmus alatt mi olyan társadalmat értünk, ahol a társadalom újratermelése dominánsan tőkefelhalmozásként történik. Tőkefelhalmozás alatt pedig emberek történelmileg létrejött egymáshoz való különös viszonyát értjük, ami magukat az embereket is meghatározza, minősíti; ahol az emberi erőkifejtések, tevékenységek tárgyiasulása munkává, társadalmilag szükséges munkaidőkké, értékké lesznek, s utóbbi, az értékké lett holt munka felhasználása úgy, hogy hozzá képest idegen munkamennyiségből létrejött értékkel szaporodjon. Vagyis nem pusztán a piac lététől, uralkodó (azaz szabadnak mondott) voltától függ az, hogy egy társadalom kapitalista-e. Hanem attól, hogy a kifejtett (többlet)munkamennyiségeket tárgyiasítva, tárgyakban kifejezve tették-e összemérhetőkké, egyenlővé, és maga a termelésben az dominál-e, hogy eme értékké lett s levő dolgokat, tárgyakat, tudást, munkamennyiségeket stb. úgy használja fel az érték adott tulajdonosa, hogy az értékké levő idegen, meg nem fizetett munkamennyiségekkel, többletértékkel, értéktöbblettel stb. szaporodjon. Eme absztrakció, az értékké tevés, hogy konkrét dolgokat a létrehozásukhoz szükséges munkamennyiségek alapján más dolgokban, tárgyakban, azok mennyiségében fejezik ki, teszik egyenlővé, történelmileg, a termelők nagyfokú elkülönültségéből kifolyólag a piacon, piacként alakult ki; azaz adott termék a piacon lett társadalmivá, másnak is szükségessé, elsajátítandóvá-elsajátítottá. De ez nem csak a piacon történhet. Minél társadalmibbá válik a tőkés termelés, annál inkább kiküszöbölődik a piac; pl. egy-egy óriásvállalat, monopolisztikus cégóriás a teljes termelési láncolatot magába olvasztva, azaz a munkamegosztást „házon belül” végezve a korábbi tulajdoni elkülönültségeket, azok cégeit, piaci konkurenciaharcait is elnyeli, megszünteti. Végső soron tárgyakká, értékké, vagy épp értéktelenné lehetünk tőkelogikát követő tervezés útján is, tőkealkatrészként létezhetünk és pusztulhatunk piaci hisztériák nélkül is. Persze ez a kapitalizmus kapitalizmuson túli fejlettségét jelentené, s ez (még most is) csak tendencia. De mutatja: nem a piac léte a lényeg. Hanem a tőkefelhalmozás dominanciája. Ám ez nem pusztán mennyiségi kérdés. Jelenti azt, hogy magában a termelésben jelen kell lennie, méghozzá meghatározó mértékben; ez pedig nem lehetséges másképp, mint úgy, hogy a többletértékké levő idegen munkamennyiséget tőkévé lévő, önmagától elidegenített bérmunkaként hozzák létre, nem pedig „másra bízva a lényeget” csak uzsora vagy kereskedelmi tőkeként kapcsolódjon s maradjon periférikus a tőke. Magát a munkát kell elnyelnie, nem csak a munkaterméket. A tőkefelhalmozás dominanciájának, azaz a kapitalizmusnak az alapja a tőke-bérmunka viszony léte.

De mindez nem jelenti azt, hogy a teljes újratermelési folyamatnak tőkefelhalmozásként kellene történnie ahhoz, hogy adott társadalmat kapitalistának minősítsünk. Például a cári Oroszországban még a 20. század elején is az össz-ipari munkásság a lakosság csak 18%-át tette ki; a kezdetleges kisiparon kívül a modern gépi nagyiparban és közlekedésben (vasutak), azaz a tőkefelhalmozás „igazi”, „autentikus” helyein a lakosság kevesebb, mint 3%-a dolgozott. A parasztság a lakosság kb. 70%-át tette ki, bár kapitalizálódó, kapitalista formát öltő, de feudális viszonyok között. Termelésük nagyobbrészt nem volt „közvetlenül” tőkés, nem úgy és azt termelték, hogy idegen munkaerő kizsákmányolásával mondjuk egy rubelből kettő legyen. Hanem feudális kötöttségeiknek téve eleget – ilyen a jobbágyfelszabadítás címszavával földmegváltási díjra kötelezettség – piacra kényszerítetten adták el, ami nagyobbrészt saját munkájuk révén termett, és az így kapott pénz például megváltás címén az államhoz, földbirtokos arisztokráciához stb. vándorolt. Illetve, megjelent a kereskedelmi, uzsora, azaz a tőke özönvíz előtti formái a maguk vámjáért, amit a paraszt fizetett „áron alul” eladva gabonáját – sőt, ínségesebb időkben maga a paraszt söpörte le gabonáját a padlásról, kényszerűen pénzzé téve a jövő évi vetőmagot, a kapitalizáció éhínségeivé modernizálva a feudalizmus elmaradottságát. Ám e kereskedelem egyrészt nem lett volna lehetséges a mégoly ritka, de modern szállítás nélkül, vasutak, gőzhajózás, malomipar, ezek gépipara nélkül; másrészt a parasztság szükségleteit sem tudta csak a saját faluja kielégíteni – só, petróleum, vasszerszámok stb. –, illetve az orosz és külföldi kapitalista gépi nagyipar termékei is kezdték kiváltani a helyi iparok termékeit (ruha-, cipőipar stb.). Mindez a tőke modern ipara, szállítása, világgazdasága nélkül megbénult volna. S ezért a nem-tőkés (legfeljebb kapitalizálódó) többség is a tőkés kisebbségnek alárendelten létezett; olyan, amilyen, de kapitalista társadalomként jellemezhetjük a cári Oroszországot.

isaak-brodsky.jpg

A kapitalista Oroszország a kapitalista világrendszer részeként lett az, ami; így annak válságaiból, világháborújából sem tudott kimaradni. Ám, mint fejlődő kapitalista társadalom maga is különös válságokkal, egyre „szélsőségesebb” forradalmakkal volt terhes. E kettőnek az eredőjeként robbant ki végül Oroszországban az 1917-es forradalmi folyamat.

Az, hogy a cári Oroszország kapitalista társadalommá válva nem szabadul(hatot)t a feudális ballaszttól, mivel államát, annak apparátusát, illetve a földtulajdon nagyobb részét a földbirtokos arisztokrácia uralta, azt jelentette, hogy a kapitalista fejlődésnek előbb-utóbb szembe kell kerülnie a földbirtokos arisztokráciával, annak „tőkével konkuráló” gazdasági-politikai előjogait védő államával – annak ellenére, hogy a cári önkényuralom a tőke számára (is) biztosította a bérmunkásság elnyomását, olcsó munkaerejét, a parasztság kiuzsorázását stb. A kapitalista fejlődés pedig azt jelentette ez esetben, hogy a modern bérmunkának a tőkével és a cári állammal, annak apparátusával, erőszakjával szemben kell harcot folytatnia. A kevés földdel rendelkező, vagy földnélküli parasztságnak pedig azt, hogy a feudális földbitorlókkal szemben kell harcolni, a földért. Mindehhez a világháború nyomorúsága hozzátette a béke követelését is, amit viszont az „orosz” tőke – a hadiszállítások, illetve a korabeli szövetségi rendszerektől, az Antanttól való gazdasági, hitel stb. függés következtében – nem teljesíthetett. Úgyszintén képtelen volt e „modern” tőke arra, hogy leszámoljon a feudalizmus maradványával, magával cári állammal, stb., azaz nem pusztán a cárral – ehhez a feladathoz önmagában gyenge volt. Viszont a bérmunkássággal és a parasztsággal sem tudott szövetkezni, mivel ez utóbbiak a cári önkény, a háborús nélkülözések, illetve a korábbi forradalmi tapasztalatok (1905) következtében 1917-re eljutottak a tőke világának tagadásáig, a tőkés magántulajdon felszámolásáig. Bármilyen „kedvezmény” utóbbiak számára azt jelentette, hogy nincs megállás. Így a polgári forradalmat, a tőkés fejlődés szabadságát polgárság nélkül kellett (volna) meg-, és kivívni – de ezzel a dolog túl is haladt a polgári forradalom határain, intézményein, gondolatvilágán.

De nem csak azért volt különleges az oroszországi helyzet, mert alulfejlett tőkés országként lett elvágva a tőkés fejlődés lehetőitől, olyan társadalmi harcok közepette, illetve okán, amik semmit sem hagyhattak a régiben. Azért is, mert a parasztság és a munkásság gondolatvilága, mentalitása jóval közösségibb volt például a nyugat-európai munkásságénál. Ennek oka a sajátos feudális elmaradottságban keresendő: a faluközösségek, obscsinák emlékében és létében. Abban, hogy egy-egy falu, mint egyénekké nem bonthatóan felelt az állam felé, pl. az adó befizetésének kapcsán; belül pedig mint földhasználók léteztek a faluközösség tagjai, nem pedig mint egymástól elidegenített tulajdonosok Azaz a földet az obscsina parasztjai a családok mérete, szükségletei mentén osztották és újraosztották egymás közt. Ám ez egyrészt nem jelentette azt, hogy ne folytathattak volna árucserét minimum a „külvilággal”, azaz kifelé az obscsina tulajdoni jelleggel bírt; másrészt, ahogy a közösségnek volt (többé-kevésbé választott) vezetője, a sztaroszta, úgy az obscsinán „felül” is volt, bár kevésbé választott, de „vezetője”: a cár. De csak úgy és annyiban, amennyiben védte a közösséget; s ezt a kapitalizáció körülményei közt egyre kevésbé hitték az obscsinák parasztjai. Sajátos közösségiség tehát: korlátolt, belül egyenlősítő, de sem piaci cserét, sem hierarchiát teljesen nem tagadó. Ez a közösségi forma a kapitalizációval bomlásnak indult. Azonban egyrészt nem szűnt meg teljesen, másrészt azok a parasztok, akik felkerültek a városba, a gépi nagyiparba, eme közösségiséget magukkal vitték. Így végső soron nem egyéneknek kellett közösséget, harci egységet stb. alkotniuk, hanem „csak” közösségeknek, gyáraknak kellett összeszerveződniük. Az oroszországi mozgalmak radikalizmusa tehát nem az elnyomatás, vagy a társadalmi nyomor mértékében keresendő. Hanem – mint minden esetben – a különös tudatformák lehetőiben, dinamikáikban; abban, hogy egyáltalán hogy változhat-változtathat-reagálhat adott tudatforma a valóság változásaira, katasztrófáira.

Ám a gond is ebben állt. A korabeli modern osztályharc legforradalmibb verziói, legyenek anarchisták vagy szociáldemokraták, nem nagyon tudtak túllépni azon, hogy a termelőegységek ne legyenek többek, mint vagy kvázi önmagukban állóak, amiket végső soron a piac kapcsolja össze társadalommá; vagy az egész az „átmeneti állam” alkatrészévé lesz, ekképp alkotva társadalmat. Az obscsina-közösségiség igazából egyiket sem tagadta, csak azt, hogy adott közösségbe kívülről úgy avatkozzanak be, hogy az az adott közösség pusztulását okozza. A világháború „nagyüzemének” személyiségszocializációja, a tömegek egymásra utaltsága a lövészárkok élethalál-harcaiban, illetve annak élménye, hogy nem egyéni, vagy nem csak egy-egy lokalizálható terület „megoldható” problémáival állnak szemben, hanem mindenre és mindenkire kiterjedő társadalmi válsággal, amit nem lehet egyénileg megoldani, sem volt elég ahhoz, hogy az önmagukba záródó termelőegységek piac, áruérték egyenlőtlenné tevő egyenlőségét, vagy a forradalmi(nak tetsző), tényleges vagy kvázi államivá levő szerveződést meghaladva tagadják a forradalomra kelt tömegek. A tőkés társadalom „forradalom által végrehajtott” restaurációjának tényleges elutasítását egyik mozzanat sem hordozta.

konstantin yuon new planet

Vagyis a városokban, a tőkés tulajdont felszámolandó gyárfoglalások történtek, sajátos tanácsokat, szovjeteket alkotva; és egyrészt e szovjetekben a munkásság nem feltétlenül volt kizárólagos úr, mert a vezetésükben számos szociáldemokrata pártdelegált is helyet kapott, illetve a tulajdonost sem feltétlenül kergették el (azonnal). Másrészt az „én falvam az én váram” helyett az „én gyáram az én váram” gondolatvilága dominált: gyárak, bányák, vasutak összeszerveződése külső kényszer, állam, piac stb. nélkül nem jött létre. E tudati-mentális fogyatékosságot pedig nem pótolhatta magának a termelés társadalmiságának a követelményei. A forradalom nem a bőség szülötte, hanem az ínségé: a tőkés ipar, közlekedés szétbomlása, mint a városok nyomorúságának egyik legfőbb oka kikényszeríttette, hogy a bérmunkásság gyárat foglal, felszámolandó a tőke okozta káoszt. De maga a termelés nem kényszeríttette rá, nem tudta rákényszeríteni az általános bénulás és katasztrófa közepette a külső szervező nélküli társadalmi együttműködésre, a tőkén túli, a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmiságra. Vidéken pedig hatványozottan igaz volt ez. A világháborúba belenyomorodott paraszttömegek megkezdték háborújukat a földbirtokos arisztokrácia ellen. Ám nem tudtak országos szervezettséget létrehozni; mint egy-egy földbirtok lázadói, akik nem egyszerre, hanem különböző időkben, taktikákkal, stb. léptek fel, egy „szükségképp szervezettel”, cári állammal, fehér hadsereggel szemben nem tudtak győzni. A városban a gyár önmagába zárkózott, s a munkásság, mivel nem tudott termelni, gyakran eladta a gyár felszereléséből a hasznosítható anyagokat, gépalkatrészeket, fémeket stb., hogy a feketepiacon élelmet vegyen; a parasztság pedig gyakran csak annyit termelt, amennyi a saját szükségleteinek közvetlenül, vagy a feketézés révén közvetve elég volt.  

A munkás és paraszttömegek el tudták kezdeni a forradalmat, el tudták foglalni úgy-ahogy a gyárat, a földet, de nem voltak képesek tulajdon, piac, tőke, állam, külső szervezettség nélkül működtetni azt. A világháború pusztítása lebénította az ipart, a közlekedést; a paraszt semmiért nem adott a városnak élelmet; a korabeli öntudatosság nem pótolhatta a termelés és annak társadalmiságának eleve meglévő (önmagukba záródható falvak, natúrgazdálkodás korabeli lehetői), vagy „helyzet adta” (az ipar, szállítás világháborús szétzüllése) hiányát. Így ahhoz, hogy az adott társadalmiság és annak termelése fennmaradjon, illetve újrainduljon, vagy a munkásságra és parasztságra támaszkodó, annak forradalmi energiáit fel és kihasználó szervezetnek kellett átvennie a hatalmat – ami szükségképp azt jelenti, hogy minden hatalom nem a szovjeteké lesz, hanem e szervezeté; vagy vassal és vérrel a régi világot kellett volna visszahozni és kezdeni az egészet előröl.

Az első verzió szervezete az OSZD(b)MP lett. E párt, illetve frakció az adott történelmi körülmények között, a tömegek harcának hatására és Lenin vezetésével végül alkalmas lett e feladatra. Mint szociáldemokrata, hierarchiát, parancsot, tulajdont, államot lényegében nem tagadó párt latensen mindig magában hordozta a pártállammá válás lehetőjét; de ahhoz hogy ezt a tömegek is akarják, vagy épp eltűrjék, ahhoz az is kellett, hogy maga a párt se gondoljon magára, csak akképp, mint e tömegek legöntudatosabb szervezője, a forradalom élcsapata. Ám a tömegekben a felsőbb szervező igényét kielégítve, magukat a tömegeket is el kellett nyomni, azaz a városi munkást nem egyenrangú félként kell szerveznie, hanem parancsot végrehajtóvá kell tennie; a parasztot is rá kell kényszeríteni arra, hogy sem mint obscsina, sem mint egyéni gazdálkodó nem korlátlan úr a földjén: a semmiért adjon cserébe valamit. Ez pedig égető szükség lett a polgárháború, a fehér ellenforradalom és az intervenció körülményei, azaz a polgárháború viszonyai közt, amit végül a városi munkásság maradékai (a nyomor és az éhezés elől tömegek mentek vissza vidékre), illetve a földesurak visszatértétől félő parasztság, mint kisebbik rosszat, illetve, mint a gondolatvilágával szöges ellentétben nem állót, elfogadtak. A munkásság és parasztság nem-önszerveződése követelte, a második verzió, a fehérek megjelenése kikényszerítette azt, hogy az OSZD(b)MP és állama lett a korlátlan úr a társadalom felett, hogy az ő pártállam-társadalmává pusztuljon a forradalom s annak gondolata.

kustodiev_the_bolshevik.jpg

A polgárháborús időszakban Szovjet-Oroszországot a maradék és a nagyon kevés állami termelése-elosztása, illetve a magántermelés és a feketepiac kettőssége jellemezte. A termelés hiánya és a polgárháború nem csak a pénz s piacalapúság felszámolását követelte, hanem olyan elosztást, amiben a pártállam fennmarad. Így tehát attól, hogy nem tőkés működés dominált ezen időszakban, még nem mondhatjuk azt, hogy a tőkét meghaladva tagadó termelést és elosztást valósítottak volna meg. Azért, mert utóbbi, mint kommunista működés a gyárak, a föld stb. közvetlen termelők általi elfoglalását, uralmát, vagyis társadalmasítást és a termelési láncolatban nem piaci, nem áruérték és nem hierarchikus összeszerveződését, és a termékek ennek megfelelő elosztását jelentette volna, törekedve a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek a kielégítésére. Ami elengedhetetlen a társadalmasítás fenntartásához. A nem-profitalapúság, nem-piaci viszonyok még nem jelentik azt, hogy kommunista viszonyokkal állunk szemben. Mint ahogy az OSZD(b)MP 1918-as lenini átkeresztelése szociáldemokrata (bolsevik) munkáspártról kommunista (bolsevik) párttá sem teszi kevésbé szociáldemokratává e pártot, még akkor sem, ha a nyugat-európai szociáldemokratáknál jóval radikálisabbá lett a polgári, illetve cári államba való be nem épülhetősége okán; nem az a lényeg, hogy radikális-e, hanem az, hogy szociáldemokrata-e, államban, hierarchiában gondolkodó-e; állammá lehető-e vagy, mint a „valódi” kommunista párt, társadalommá. Attól, hogy valami nem kapitalista, nem tőkés módon működő, attól még lehet a nyers uralom viszonyai kevesek hatalmáért. A hadikommunizmus viszonyai pedig pont ezek voltak.

Ám egy társadalom, ahol az egyén ki van szolgáltatva másoknak, (végső soron) az egész társadalomnak, ott óhatatlanul megjelenik az önvédelem azon formája, aminek neve: egyéni felhalmozás, a többivel szemben, a többiből. A termelésben való érdekeltség így a tömegek számára, mint hatalomból kirekesztetteknek, alávetetteknek a piaci cseréhez, pénzhez stb. lesz kötve. A polgárháborús kényszerek szűntével át kellett térni „kapitalistább”, piaci viszonyokra, hogy a nincsből nagyon kevés, meg valami legyen. Ez a NEP korszaka. Itt tulajdonképp egy államkapitalista működés jött létre, már abban az értelemben, hogy a pártállam vállalatai is profitorientáltabbak lettek (az állami vállalatok magánszemélyeknek is eladhatták termékeiket az állami szervezetek helyett, ha előbbiek többet fizettek), illetve Lenin rémálma, a kistulajdonosi kapitalizmus, főleg a parasztság körében is erőteljes fejlődésnek indult. S a gond ebből lett. Mert a pártállam s társadalma a külső „kapitalista” konkurenciával szemben csak úgy maradhatott meg, ha ugyanolyan fejlett, iparosodott stb. lesz, mint ők; ha leküzdi a 100-150 éves elmaradottságát. Ám ezt nem lehet kapitalista alapon, profitmaximalizálásként létrehozni, mivel Európa a kapitalista viszonyokhoz mérten túliparosodott (1929-es válság és előjátékai), azaz kapitalista szempontból jóval olcsóbb (lett volna) importálni, mint saját ipart felépíteni. De az iparhelyettesítő import külső függést és belső bomlást eredményezett volna: a tőkével, tulajdonnal stb. rendelkezők – gazdagparasztok, kereskedők stb. – gazdasági hatalma politikaivá lett volna, a tőkeuralom, annak logikája, mentalitásai maximalizálódtak volna, a pártállam bukását eredményezve. Ezért a pártállam elé az a történelmi feladat került, hogy nem-kapitalista módon kell iparosítani, modernizálni, de úgy, hogy a pártállam hatalma maximalizálódjék a magántőke, annak csírái stb. ellenében; hogy ne pusztítsa el a külső konkurencia, el kell pusztítania a belsőt. Vagyis továbbra is a bérmunkásság és a parasztság többletmunkája révén kell a pártállamot fenntartani adott körülmények közt, de a NEP felszámolásával, a tőke alárendelésével a pártállamnak.

kuzma-sergeevich-petrov-vodkin-----fantasia-1925.jpg

Ehhez a párton belül is komoly változásokra volt szükség. Mint termelési-társadalmi egység helyett főleg gazdaságon kívüli kényszerrel egybetartott ország szükségképp erős állami-központi vezetést igényelt. Ez a párt csúcsvezetésében az egyszemélyi vezetés megerősítését-létrehozását követelte. Aztán le kellett számolni azzal a lenini-trockiji elképzeléssel, hogy a pártállam nomenklatúrája bár mindenható, egyedüli jogosult hatalomra, de mégiscsak puszta eszköze a forradalomnak, nem pedig öncélja saját magának, amihez a társadalom és a forradalom is csak eszköz. Maga a nomenklatúra tekintett már magára úgy, ahogy kellett: új típusú, de uralkodóként. És eme szervezetben mindazok, akik nem így gondolkodtak: túl kritikusak, demokratikusak, munkáshatalom-barátok voltak a lenini normák vagy Trockij elvtárs eszméire hivatkozva, kidobandóak. És csak olyan csúcsvezetőt szabad megtűrni a párt élén, aki alkalmas erre a feladatra. Ilyen csúcsvezető pedig akadt, s dolgozott is már jó ideje azon, hogy a jó apparátus jó ura legyen: Joszif Visszarionovics Sztálinnak hívták.

A sztálini rendszer tehát betetőzése volt annak a folyamatnak, ami a bérmunkásság, parasztság forradalmával kezdődött, s „külső” szerveződéssel úgy győzött, azaz bukott, hogy a szervező lett az új uralkodó a munkásság és a parasztság felett. Majd az uralkodónak is el kellett jutnia odáig, hogy ő nem eszköz, hanem cél, sőt, öncél. De ennek fenntartáshoz pedig a konkrét történelmi körülmények között az kellett, hogy a tőkét s bérmunkát a pártállam teljesen elnyelje, hogy a saját hatalom-felhalmozásának rendelje alá; hogy ekképp az elsőnek kapitalizálódott országokhoz képest 100-150 év lemaradását behozza, persze úgy és annyiban, hogy a pártállam hatalma, és ezen belül immár az egyszemélyi csúcsvezetés uralma fennmaradjon. Ez azt jelenti, hogy mindennek az anyagi feltételeinek a megteremtése elsődleges volt. Azaz ha ez, bár nem eleve szándékoltként, de szükségképp létrejöttként éhínséggel és milliók halálával járt, akkor ezt az árat megfizettették a társadalommal. Ha csak rabszolgamunkaerővel, GULAG-gal lehetett mondjuk nikkelt termelni, vasutat építeni, akkor egy idő után nem csak azért ítélték el az embert munkatáborra, mert a szomszédja feljelentette, vagy mert tényleg törvényt sértett (ez egyébként a sztálini SZU-ban nem volt nehéz), hanem mert a munkatáborba, a SZU „belső gyarmatosításához” másképp nem találtak munkaerőt. Vagy, ha egy-egy beruházás csak acélt vagy villamos energiát adott, nem pedig profitot, akkor az nem számított, mivel adott esetben az acél vagy a villamos energia a pártállam hatalom-felhalmozásához kellett. Illetve, ha azt nem szolgálta egy-egy beruházás, sőt, ha a pártállam hatalom-felhalmozása ellen hatott (kolhozok háztájiának fejlesztése, vagy a magánlakás-építkezések segítése, egyáltalán: minden magánfogyasztás/magántermelés), akkor hiába hozott volna tőkés értelemben hasznot, vagy jött volna létre több használati érték, a pártállamnak fékeznie kellett a rajta kívülálló, így szükségképp vele szemben álló gazdasági-politikai hatalommá lehető, azaz ellenséges használati érték, illetve tőke fejlesztést-felhalmozást.

Ahogy nem volt kérdés, hogy az iparosítás, és annak anyagi alapjainak a megteremtése mennyi emberéletbe került, csak abból a szempontból, hogy a pártállam hatalmát ez mennyiben veszélyeztette, úgy az egyszemélyi csúcsvezetésnek is megvoltak a maga véres követelményei mind a nomenklatúrával, mind a társadalommal szemben. Mint egyedüli, óhatatlanul szét kellett vernie minden vélt vagy valós, rajta kívül létrejövő szerveződést; és szét kellett vernie az általa szükségképp létrejövő kapcsolatrendszereket. A nomenklatúrát, az állam apparátusát, a társadalom minden részét állandóan atomizálnia kellett, hogy a legfelsőbb helyről érkező parancsot senki se kérdőjelezhesse meg, hogy semmilyen szerveződés ne védje; ám ezek a kapcsolatok, társadalom és állam révén szükségképp kialakultak. Ezért kellett állandóan rábírni az állam apparátusának egyik felét, hogy puffantsa le a másikat – illetve később, a „népi” sztálinista Mao Ce-tung Kínájában ehhez a népet, diákságot is felhasznál(hat)ták, akik viszont túl is vitték a dolgot az uralkodónak tetszőn, lásd Sanghaj munkástanácsait a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” időszakában –, a kizsákmányoltak és kisemmizettek terrorizálásán túl, mert „csak” személyek, és nem az őket meghatározó-szocializáló viszonyok, funkciók ellen lehetett fellépni, hiszen az uralkodó osztálynak ezen viszonyok biztosították az uralmat; s mindezért cserébe nem csak túlélés volt ígérve, hanem karrier, a kiirtott feljebbvaló helyére lépésének lehetője stb., a „hűségesebbeknek”, ravaszabbaknak, gátlástalanabbaknak, kegyetlenebbeknek. De az ilyen önpusztító mechanizmusok, azaz antitársadalmi-társadalmiságok hosszabb távon nem fenntarthatóak. Vagy a társadalom hullik darabokra, vagy ezt az atomizáló-önpusztító mechanizmust kell(ett) mérsékelni, megszüntetni.

stalin ghostfaces

Mint írva volt, a sztálini rendszer nem szüntette meg a tőkét, és nem szüntette meg a bérmunkát. A pártállam hatalom-felhalmozásának rendelte alá. Ezért azt kell mondani, hogy, amennyiben a tőkévé idegenedő bérmunka, és a tőke, ami önmagává idegeníti a bérmunkát osztályképző viszony – vagyis az osztály nem egy önmagában álló és egy másik önmagában állónak az ellentéte, hanem egységgé, egységben levők ellentéte –, úgy a sztálini rendszer, illetve a Szovjetunió, a lenini időszakától kezdődően osztálytársadalom volt. Csak itt nem egyszerűen a tőke, és annak tulajdonosa, hanem a korporatív, szervezeti tulajdonosként létező nomenklatúra állt az egyik póluson, akinek hatalom-felhalmozásának van alárendelve a tőke; s a másikon a bérmunkásosztály, akinek kizsákmányolása nem elsősorban profitért, azaz értékként s tőkefelhalmozásként/tőkefelhalmozásért történt, hanem a pártállamnak használati értékek termeléseként/termeléséért, amiért jóval kevesebb (munkamennyiséggel létrehozott) használati értékeket kapott cserébe bérként.

Az, hogy a Szovjetunió osztálytársadalomként jellemezhető, azt is jelenti, hogy a munkás vagy (szegény)paraszt származás nem írhatta felül az uralkodó osztály léthelyzetének követelményeit, személyiségszocializációit. Tény, hogy tömegeket „emeltek ki” vezető pozícióba, a nomenklatúra milliós nagyságrendű, hierarchikus uralkodó osztályába. De ez a társadalmi mobilitás csak e osztálytársadalom legitimációját, nem pedig az „állam elhalását” vagy az „uralkodó, ki származása okán nem uralkodóként” viselkedik esetét eredményezhette. Aki uralkodóvá vált, nagy eséllyel nem fogja kockáztatni a maga jólétét, létbiztonságát, pláne akkor, amikor a bérmunkásosztály forradalmisága pártállammá pusztult, és a forradalom eleve nem lehet az azonnali jólét és létbiztonság forrása, hanem „csak” a harc kezdete. Arról a néhány „naivról” pedig, akik másként gondolták, a többiek gondoskodtak, mint írva volt.

Attól, hogy a kapitalista világrendszer más országaival kereskedett, attól még nem lett a sztálini rendszer kapitalista. Ugyanis nem profitért és tőkefelhalmozásért kereskedett, vagy szüntette be épp a kereskedelmet. Hanem azért, hogy a hatalom-felhalmozásához szükséges eszközöket beszerezze. Ha ez tőkés értelemben nem volt eléggé gazdaságos, vagy épp veszteséget szült, az a pártállam szempontjából másodlagos kérdés volt: hatalmához neki termelő és őt védő vasgyárak és atombombák kellettek, nem pedig profit, s annak hatalma. Az, hogy technikai fejlődése minden látványos eredmény ellenére alulmaradt a tőkés fejlődésnek, pont ugyanebből az okból történt. Ez a rendszer igazából nem akart technikai fejlődést. Csak a hatalmat az őt fenn s eltartó tömegek felett. Ha ehhez a körülmények megkövetelték, akkor fejlesztette a technikát. De akkor is inkább a biztosra ment: jobb volt a készet ellopni (ipari kémkedés), mint valami teljesen bizonytalan kimenetelű fejlesztéssel veszélyeztetni, herdálni a „fejlődés” igényeihez mérten s általa szűkös forrásokat, és ezáltal a rendszer „stabilitását”.

Ám azáltal, hogy mint modern ipari állam kereskedett, kapcsolódott tőkés világgazdasági folyamatokhoz, a részükké lett. Csak nem kapitalistaként. Pont az az ellentmondás a rendszer lényege, hogy nem tőkés módon működő tőkés rendszerrel van dolgunk; hogy nem meghaladva-tagadta a kapitalizmus ellentmondásait, hanem újabbal tetézte: a pártállam hatalmának alárendelt tőke ellentmondásával. Kapitalista gazdaságokhoz való nem-kapitalista csatlakozás, együttműködés: a Szovjetunió e kapcsolat, integráció lehetőinek a maximumát valósította meg, mint ahogy a kontrollált/reformált tőkés működés maximumát képviselte. Annak összes ellentmondásával: e társadalmi működés pont, hogy tőkés működést követel, amennyiben tulajdoni elválasztásban, azt szülő/fenntartó hierarchiában elidegenedésben stb. gondolkodunk az egyéni elidegenedettség, kiszolgáltatottság, és ennek önmagát gerjesztő meg (nem) oldása, az egyéni felhalmozás kényszere okán; vagy ténylegesen társadalmasítani kell, fel kell számolni a tulajdoni elválasztást, elidegenedést, hierarchiát, a kapitalista gazdasággal való kapcsolatot stb.

Mindezért nem volt azonos a sztálini SZU a náci Németországgal, a szovjet tömeggyilkosságok – mint a nyers uralom logikájának megvalósulása, ami az „új társadalomért az egyén megváltozhat” elképzelését az egyéni elbírálást tagadó tömeghadműveletekké írta felül a konkrét s kiélezett szituációkban, lásd például a kulákok egy részének kiirtását, más részük kitelepítését –, sem a náci végső megoldással, ahol a nácik a kiirtandó-kirabolandó csoport tagjait születetten, és meg nem változható rosszként, fertőző romlásként határozták meg a „vér okán”, s ezért az egyéni elbírálás lehetőjét eleve tagadták. A sztálini SZU-val szemben a nácik nem szüntették meg a tőkefelhalmozás és profit elsőbbségét rendszerükben. Úgy elégítették ki a tőkefelhalmozás igényeit, hogy az nekik politikai hatalmat adjon – már azon túl, hogy a tőke követelésére és üdvére a német munkásmozgalmat tulajdonképp kiirtották –, azaz úgy, hogy állami megrendelésekkel, állami hitelek terhére biztosították a nagytőke 1929-es világgazdasági válságban megbénult felhalmozásának újraindulását és profitját. Csakhogy ezt úgy tudták megtenni, hogy az államnak ebből nem lett bevétele, hogy az állam már 1937-re a csőd közelébe került. A náci Németország tőkéje egy zárt világban levő végtelen igénnyé lett a veszteségek „békés” át nem háríthatósága „külső” területekre, a gyarmatok hiánya, versailles-i békeszerződés stb. okán egyrészt. Másrészt az így megindult tőkefelhalmozás termékeit vagy nem tudták realizálni, pénzzé, profittá, tőkefelhalmozássá tenni a tőkeviszonyhoz mérten túlfejlettség, túliparosodottság okán (nem kell annyi profitábilis termelőeszköz, gyár, stb., mint amennyit a tőkés ipar létrehoz: a túltermelés alapvető okának a tőkeviszonynak a fel nem számolása miatt az öngerjesztő „békés” termelés lehetetlensége), és állami hitelekből kellett ezt is fedezni; vagy eleve olyan termelés lett fejlesztve az előbbiekből kifolyólag, ami nem is csatlakoztatható vissza a tőkefelhalmozásba, nem lehet termelő fogyasztássá, csak raktártöltelékké, lásd elsősorban a hadiipart és annak állami finanszírozását. Harmadrészt a (bérmunkás)tömegek fogyasztásának növekedése sem járulhatott hozzá a tőkefelhalmozás fenntartásához-növeléséhez, mivel a nácik a bérharcokat a profit javára felszámolták. A nácik megoldása erre a kiélezett tőkés ellentmondásra, és államcsőd nevű formájára az volt – az lehetett –, hogy először a német társadalom egy részét prédálták fel (bérletöréseken túl a kisebb tőkék felszámolása, nagytőkébe beolvasztásuk, majd a „III. Birodalom” zsidóinak kifosztása), aztán rablóháborúval és ipari rendszerű tömeggyilkossággal próbálták a tőke (általuk is) végtelenített igényeit kielégíteni. Ám, mint a korabeli „német” lehetőkhöz mérten, és e „német” lehetők követelte esztelenül magas fordulatszámon permanensen újraindított tőkefelhalmozásnak az egész világ is kevés lett volna. E tőkeszisztéma azzal „lépett ki” kényszerűen a világba, a gazdasági-társadalmi összeroppanást (időlegesen) elkerülendő, hogy nem korlátozzák belső, lényegi törekvését a korlátolt, fenntarthatatlan, rossz végtelenre, a tőkevégtelenre, és nem hagyják korlátozni. Hanem kielégítik a kisebb tőkék felfalása, vagy a „feláldozható” népcsoportok kiirtása-kirablása mellett a bérmunkásosztály bérköveteléseivel, harcaival, fogyasztásával szemben – ez volt a nácik uralmának feltétele, ezért és ennyiben engedte hatalomra a nácikat a németországi nagytőke, és a nácik csak így tarthatták fenn hatalmukat. Hogy aztán a rablógyilkosság hasznából például a munkásosztálynak is jutott, sőt, mint Wehrmacht-katona, közvetlenül rabolhatott, nem tette munkásbarátabbá a náci szervezésű tőkét: a munkás konkurenciaharcossá korrumpálva és nyomorítva más nemzetiségű alávetetett, kizsákmányoltat, kisemmizettet rabolhatott ki. Vagy épp „gazdája”, a németországi tőke konkurensét. De csak úgy, annyiban és addig, hogy a németországi tőke és ezzel általában a tőke világa a maga hasznát és hatalmát fenntartsa. Ám ez a fajta osztálybéke sem tarthatott örökké. A Föld, mind a kizsákmányolható munkamennyiségeket, mind a tőkévé lehető erőforrásokat, mind a kirabolható-kiirtható népesség nagyságát tekintve véges volt és maradt; a tőke eme győzelme szükségképp ellentmondásainak végletekig való kiélezését jelentette, e működésnek már csak ezért is bomlania és pusztulnia kellett. Mint ahogy a kapitalizmus legfejlettebbjének, a transznacionális monopolkapitalizmusnak: utóbbinak a zártságát maga a Föld nevű bolygó adja, az „extra” fordulatszámát pedig a tulajdon/áruérték alapú, és azon ki- és túlfejlődő nemzetközisége, társadalmisága, termelékenysége, azaz kapitalista eszközökkel való megfékezhetetlensége. Lásd például a leghatalmasabb államoknál is nagyobb, azaz nemzetközibb, társadalmibb transznacionális monopol(isztikus) vállalatokat, azok kontrollálhatatlanságát, így a tőke belső, lényegi igényeinek akadálytalan, ön és közpusztítássá levő „kielégítését”; a „reálszférába” a termelékenység, társadalmiság fejlettsége okán be és vissza nem fektethető tőkéket és bérmunkásnak se kellő felesleg-tömegeket, azaz a spekuláció és pauperizáció dominanciáját, káosszá vadulását és vadítását, mindennek „megoldásaként” a náci módszerek másolását-ismétlését a gazdasági szanálásokat és népességcsökkentéseket tekintve; a katonai-ipari-hitelkomplexumokká levő reálszférát, ezek prosperitását és kapitalista békéjét, amik a „háborút a háborúért” folytatott tőkés pusztítások hitelképesség-(ön)igazolásaitól a „klasszikus” tőkés rablásért végzett tömeggyilkosságokig tartanak; a kapitalizmust „humanizáló”-javító-kontrolláló működések szétbomlását és reménytelenségét; a többszörösen hatalmasabb, nemzetközibb, társadalmibb tőkék jobbágyaiként és szolgáiként a maradékok maradékain uralkodható, eme alávetettségben és alávetettségtől egyre autoriterebb államok tőkediktatúráit; a mindezért egyre szükségesebb világ-újrafelosztásokat, (világ)háborúkat a tőke önmagán való túléltsége okán minden progresszivitást elrohasztott ugyanolyanok: transznacionális monopoltőkék és államok hierarchikus tömbjei között.

A náci működés – koraszülött jelen. A transznacionális monopolkapitalizmus főpróbájának tekinthető, a tőkefelhalmozás önmagán a pusztulásig való túlfejlesztésének-túlfejlődésének. De a jelen immár – mivel az egész Föld a transznacionális monopolkapitalizmusé – tőkés-osztálytársadalmi alternatíva nélküli, mutatva: az emberiség túléléséhez, társadalmiságának fenntartásához a tőkés tulajdon, áruérték, hierarchia, állam meghaladva-tagadása, kommunista társadalmasítás és társadalmiság kell.

Ám a sztálini típusú társadalom is továbbfejlődhetett. Egyrészt a korábban említett csúcsvezetésnek való szigorú alárendelést kellett lazítani, az uralkodó osztály „önterrorját” és a társadalom széthullását megszüntetendő. Ennek lehetője, illetve szükségessége az iparosítás stb. következtében, azaz a termelési láncolatok társadalmiságának létrejöttének, a „gazdasági” társadalmiság, ennek kultúrájának fejlődése következtében állott elő elsősorban; illetve a rendszer „életképességét”, erejét, így reformálhatóságának illúzióit a világháborús győzelem is táplálta. Felmerülhetett magában az uralkodó osztályban is, hogy a társadalmat már nem pusztán gazdaságon kívüli kényszerek túlhajtásával és ennek csúcsvezetésével kell egyben tartani. Ám ez a belső kapcsolatok, az apparátusok közti/belüli szerveződések megerősödéséhez, megcsontosodásához, oligarchákká változásához, a csúcsvezetés szembeni szervezeti védelemhez, a csúcsvezetés alárendelődéséhez vezetett. A hruscsovi desztalinizáció eredménye az lett egyrészt, hogy a nomenklatúra egyszerűen leváltotta a szentek szentjét, a főtitkárt. Ez a sztálini időszakban elképzelhetetlen volt. Másrészt, mivel a bérmunkásosztályt, parasztságot nem csak a politikai hisztériákba való, alárendelten de bekapcsolással, illetve lelkesedéssel és terrorral kellett, illetve lehetett immár megfizetni – a szovjet fejlődés eredményei, világháborús győzelem, a békés jólét iránti vágy –, osztálybékét kellett hirdetnie a pártállam uralkodó osztályának. Azaz, ha a bérmunkásosztállyal, parasztsággal nem „foglalkoznak” annyira, de nem is engedik, hogy a társadalommal foglalkozzon, akkor foglalkozzon (csak) magával, s ezért jóléti-kispolgári intézkedéseket foganatosítanak, az egyéni felhalmozást (kissé) elősegítik. És ez minél sikeresebben történt – a legsikeresebben Kádár Magyarországán, a „legliberálisabb” sztálini rendszerben –, annál inkább lett sikeres a munkásság és a parasztság atomizációja, tőkével, állammal szembeni szervezhetetlensége is: ez esetben a szerveződés gondolatát nem csak ki akarták verni belőlük, hanem anyagilag tették érdekeltté őket abban, mint gazdagodókat, sikereseket, vagy ezek reményével bódítottakat, hogy ne akarjanak szervezkedni az uralkodó osztály és osztálytársadalom ellen; lehet élni immár békében és nyugalomban velük. Viszont ennek felismeréséhez, az uralkodó osztály szükségképpeni korlátoltságának, konzervativizmusának „megtöréséhez” kül- és belföldi osztályharcok fellángolása kellett – GULAG lázadások például Norilszkban, Vorkutában 1953-ban, vagy 1956 munkástanácsai Magyarországon, vagy a Novocserkasszki lázadás 1962-ben stb. Az uralkodó osztály által felkínált osztálybékéhez is a legvéresebb osztályharcokon át vezetett az út. S az eredmény: az egyszemélyi csúcsvezetés extrémitásának metsző légkörét felváltották a bárgyú együgyűségek (egyéni) gőzei.

aleksandr zinovjev_party

E rendszerek kifutása vagy az (volt), hogy a tőkefelhalmozás kezd dominálni a pártállam hatalom-felhalmozása felett; vagy a bezárkózás és konzerválódás afféle zárvánnyá a teljes összeomlásig vagy omlasztásig. Az előbbi a jellemző, s ez kétféleképp történhetett: vagy az uralkodó osztály érik meg arra a gondolatra, hogy magántulajdonos tőkésként jobb s biztosabb a hatalom immár, és a haszon hatalmáért megszünteti a pártállam működését „egyszerű” kapitalizmussá; vagy a magántőkét engedik dominálni a pártállam hatalma mellett. Utóbbi persze egy sajátos kétfejűség esete, állandó harc a magántőke és a pártállam részlege között, miközben, mint az uralkodó osztály részlegei, harcot kell folytatniuk a bérmunkásosztály ellen a stabilitás, kizsákmányolás stb. fenntartásáért – és a bérmunkásosztálynak ellenük egy olyan társadalomért, ahol nincsenek osztályok, azaz a társadalmasításért, valódi kommunizmusért. Ám, mint kapitalista működés saját belső, kibékíthetetlen ellentmondásaiból következőleg, a termelőerők-termelési viszonyok dialektikájából, a magán és állami tulajdonhoz mérten túl társadalmi, túl produktív termelés megoldhatatlan és kiéleződő ellentmondásából következőleg a sztálini pártállam eme kifutásának sincs jövője, mert általában a kapitalizmusnak nincs.

De hát az uralkodó osztály úgy gondolta és gondolja: az a kiút.

Nem ez volt és nem ez lesz az első tévedésük.