RÖGTÖNZÖTT GONDOLATOK A (MOZGALMI) VEGETARIANIZMUSRÓL

2019. 09. 05.

RÖGTÖNZÖTT GONDOLATOK A (MOZGALMI) VEGETARIANIZMUSRÓL

2019.09.05

RÖGTÖNZÖTT GONDOLATOK A (MOZGALMI) VEGETARIANIZMUSRÓL

Korunk az öntudatlan ellenforradalom kora. A kommunista teória ismeretlensége, félremagyarázása, lenézése, a forradalmi proletariátus szervezett és öntudatos cselekvésének alkalmi jellege vagy épp hiánya az ellenfél leépülését is maga után vonta. Kilúgozottság mindenütt – csak hát a tőke társadalmának megvan az a lépéselőnye, hogy nem kell tudatosan működtetni. Nem tudva, de csinálva is működik; rész és mintha-tudás is elegendő hozzá. Elegendő ahhoz, hogy mint önpusztító fejlődés totalitása a társadalom és a világ pusztulásává legyen. Viszont ez meg ahhoz elegendő, hogy arra indítson boldogot és boldogtalant, hogy mégis megoldást keressen kevésbé ön és közpusztító működésekre. A gond csak abban van, hogy a kommunista teória ismeretlensége, társadalmi méretekben cselekvőként nem létezése azt is jelenti, hogy a kommunista mozgalom nem tudja ezeket a fennállóval szembeni érzéseket, indulatokat a fennállót ténylegesen, meghaladva tagadó mentalitássá, tudattá, cselekvéssé kovácsolni. Nincs fogadókészség és nincs egymásra találás, mert valójában csak lehetőként és ígéretként létezik az, akire/amire rá kéne találniuk. Ezzel szemben, vagy pontosabban éppen ezért a tőke részéről sincs kimondva még a valódi sem, nem hogy az igaz – utóbbira saját, korlátolttá tevő uralmából következőleg nem is képes – csak művelve épp; nem támad úgy nyíltan, hogy ezzel a kommunista mozgalom felé lökje mindazokat, akik a tőke igazságaiba és valóságába beleőrülnek vagy belehalnak épp. Mindezért a tőke és rendszerének elutasítása felemás lesz, a vele szembeni ellenállás szimbolikus és a tőkét üdvözítően hamis. A rész egésszé, azaz szükségképp felszínessé, felemássá válik, s ezért az egész lényegtelenné pusztul. A lehetők beszűkülésével a lehetetlen követelése, megkísértése sem lesz több reálisan annál, mint hogy a készen kapott, a könnyebb úton járva a fennállóban éljenek másképp, és ezzel a fennállót konzerválják; hogy a saját életükbe/létezésükbe visszahúzódottként ezt a létezést terjesszék ki sajátos szubkultúrákká nyomorodva és ily módon bezáródva. Nem a mozgalom kezdetét, csíráit hozzák létre, hanem az atomizáció maximumát, fenntartását annak egymástól elkülönült, önmagukba zárt csoportjaiként, szubkultúráiként. Nem a kommunista teória felé orientálódnak, hanem e szubkultúrák önazonosító dogmáit, mítoszait, szimbólumait rögzítik a maguk zártságában, akár felszínessé, akár kaszt-merevvé, és így vagy úgy, de e zártságot ekképp súlyosbítva. S az elmélet így szükségképp dogmatikussá, felszínessé, ideologikussá kell, hogy legyen, nem pedig teóriává, kritikai irányelvvé: nem politikai az elsődleges kapcsolat, hanem a korlátolt személyes, és ennek ideológiájául szolgálnak a dogmák, mítoszok, mentalitások. És ezzel lesz teljessé ez az egész: szubkultúraként és szubkultúrává önmagukba korlátolt személyek mintha-ellenállásává és ‑cselekvésévé.

E halálos zárlatok egyik köre a vegetarianizmus központivá, uralkodó stílussá tétele. El kellett gondolkodnunk azon, hogy miért is van (lehet) ez így, pláne, hogy a különböző, „#kapitalizmus nemszeretlek” mozgalmak, események fő attrakciójaként vegán ételeket osztanak, vegetarianizmust propagálnak. Akár egy alter-autonóm tüntetésről vagy jótékonykodásról van szó Budapesten, akár egy 2018-as anarchista könyvvásárról Novi Sadban. Mint fő politikai tetté avatott konkrét rész-jelenségnek az általános alapjait és lehetőit fentebb vázoltuk; most magával a konkrét jelenséggel kapcsolatban fejtünk ki néhány tézist.

1, Azon vegetáriánusok, akik egészségügyi okok miatt nem ehetnek, esznek húst, nem eshetnek kritikánk alá.

2, Azokkal, akik ízlésük miatt lettek vegetáriánusok („nem szeretem a húst”) kevésbé vagyunk kritikusak. Ez esetben helyes az a kijelentés, hogy egyéni ízlést helytelen lenne közízléssé tenni. Ez alá-fölérendeltségi viszonyok megerősítése lenne, a szolgaságé; szolgaságot követelve és fenntartva viszont nem lehet a tőkét meghaladva tagadni, nem lehet társadalmasítani, a közvetlen termelők szabad társulásait stb. létrehozni. Ám azt azért leszögeznénk, hogy a különböző ízlések, mint ahogy a különböző tudati, mentális stb. orientációk is társadalmi jelenségek körébe tartoznak és adott történelmi-társadalmi folyamatok, szocializációk alapján alakulnak ki. Nagy szerepe van a nevelésnek, de a divatoknak is; kérdés tehát, hogy a vegetarianizmus milyen összefüggés része, s egy vegetáriánus milyen szerepet játszik vagy játszatnak el vele. Egyszóval, bár van jelentősége az egyéni akaratnak, de közel sem oly nagy, mint azt szeretnék egyesek hirdetni. A legjobb szándék minden akarat ellenére is saját ellentettjét hozhatja létre, saját ellentettjévé válhat adott társadalmi folyamatokban. Mivel az akarat, mint társadalmi-történelmi termék adott társadalmi szituációban jelentkezik, s nem lehet se önmagában álló, se mindenható.

3, Az egyik legelterjedtebb érv a vegetarianizmus mellett etikai-morális, az erőszak elutasításának konkrét gyakorlata: ne egyél olyan ételt, amely bármilyen állat megölésével állítható elő. Itt már a vegetarianizmus több lesz önmagánál: tudatos politikai tettként lép fel, s elindul azon az úton, hogy rész helyett egésznek, a tőke totalitásának része helyett önálló, mindent befolyásoló, így a tőkét, annak ellentmondásait, visszásságait stb. befolyásoló-megoldó totalitásnak tetsszen. Csakhogy az erőszak morális értelmezésével, abszolút elutasításával, abszolút origónak beállításával – ekképp a világ megváltoztatásának kézenfekvő, könnyed és hamis útjának a tételezésével: erőszakmentesség – az a gond, hogy e világ hamis értelmezésén alapul, már ha nem kívánunk Istenként világot teremteni és látni, és emberként a tudathasadás örvényeiben elveszni. Az erőszak ugyanis következménye mind természeti, mind társadalmi működéseknek, s egyben szülője, fenntartója, illetve oka – adott esetben más – természeti, illetve társadalmi működéseknek. Nem kiiktatható e világból, annak szerves része. Egy vegetáriánus például erőszakot cserél erőszakra akkor, amikor nem fogyasztja el azt az állatot, ami erőszakot hajtott végre a növényeken. Hanem ő közvetlenül teszi ezt a növényekkel, ő közvetlenül eszi meg azokat. Ám ebből nem következik az, hogy akkor az erőszak lenne a mindenható, hogy pusztán az erőszakkal bármi elérhető, hogy célja, tárgya, miértje, mikéntje s eredménye szabadon választható lenne; hogy például a tulajdoni elválasztás vagy a kapitalizmus létrejötte pusztán a tulajdoni elválasztást vagy a kapitalizmust létrehozni akaró erőszak terméke. Nem, mivel az erőszak tárgya, mikéntje, miértje történelmileg adott; nem lehet bármilyen körülmények közt például tulajdoni elválasztással termelni. Ha például egy csoportban, törzsben stb. a termelékenység olyan alacsony, hogy a létrehozott termékmennyiség nem tud eltartani kizsákmányolókat, kincsképzőket stb., azaz egy ember nem tud annyit termelni, hogy önmagát és egy végtelen éhségű henyélőt eltartson, akkor például a tulajdoni elválasztást létrehozó erőszak vagy lehetetlen, vagy kollektív öngyilkosság. Ugyanígy a másik végletnél, amikor a termelékenység, illetve a termelőeszközök jellege, nagysága akkora, hogy a társadalom újratermelését csak társadalmasítva, tulajdoni elválasztás nélkül lehet folytatni, különben a termelőerők rombolóerőkként végeznek az emberiséggel. Az erőszak, a valósága és lehetői is történelmileg meghatározottak. S ebből, nem pedig egy történelmietlen, vulgarizált erőszak-felfogásból következik az, hogy adott történelmi-társadalmi meghatározottságokon belül, illetve általuk az erőszak formái megváltoztathatóak, mint ahogy a céljai, a tárgya stb. is. Ám az erőszakmentesség elméletével a legnagyobb gond az, hogy az ember a természetnek olyan teremtménye, ami társadalmiként tudott és tud életben maradni, illetve kiteljesedni, legyen az a kiteljesedés akár a világ elpusztítása, akár a világmindenségbe fejlődés, továbblépés. S ezért a társadalom a világ „új”, különös dimenziójaként a természet részeként a természet alárendelője, manipulátora, ki és felhasználója. Egyszóval: erőszaktevő. Méghozzá szükségképp erőszaktevésre kényszerített. Ahhoz, hogy az ember élhessen, erőszakot tesz a természeten: épít egy gátat, hogy a faluját ne mossa el az árvíz például. Vagy épp fokgazdálkodást folytat, s az árvizet csak bizonyos földterületekre engedi be más földterületek helyett. Békés egymás mellett élés az árvízzel, az árvíz jogainak tiszteletbe tartásával – nevetséges képtelenség és ostobaság. De a társadalmiság, mint totalitás másképp is megnyilvánul az erőszak kérdésében. Úgy, hogy adott társadalmi-gazdasági alakulat, mint sajátos ellentmondásokkal és perspektívákkal bíró, meghatározza magában a társadalomban lévő és lehető erőszakot. Kizsákmányolók és kizsákmányoltak harca, a természet adta formációkból továbbfejlődés a tulajdoni elválasztottságok, hierarchiák, kizsákmányolási formák társadalmain át az elidegenedés és elidegenítés, a tulajdon stb. viszonyainak „maximumáig”, a legtársadalmibb magánig és antitársadalmiságig, a tőke társadalmáig – mind az erőszak sajátos formáit határozta és határozza meg, jelentette és jelenti. Az állattartás ipari formái például, mint az erőszak sajátos formája a kapitalizmus terméke. A kapitalizmus ezen formájával szemben ténylegesen fellépni csak úgy lehet, ha az egésszel szemben lépnek fel. Azaz a kapitalizmussal szemben meghaladva-tagadva, kommunistaként. Ez is az erőszak egyik sajátos formája (lesz); de a tőke erőszakjától különböző annyiban, hogy olyan viszonyok létrehozásának eszköze, amelyek az ember ember általi kizsákmányolását, alávetését meghaladva tagadják a szabad személyiségfejlődésért, a világmindenségbe ekképp továbbfejlődésért. Így például nem lehet állami, mert az, mint elkülönült közhatalom csak új uralkodókat és alávetteket termelhet ki. Nem lehet reformált kapitalista, mert az csak a kapitalizmus szükségszerű káoszát és barbarizmusát tartja fenn másképp, vagy a jövőre hárítva és elmélyítve a tőkés működések szükségszerűségei miatt. Mint eszköz meghatározott a cél által; mint eszköz sajátos célokat tesz elérhetővé. S ezért az állatok „kizsákmányolását”, ipari termelését annak összes következményével együtt felszámolni nem a fogyasztás korlátozásával lehet, fenntartva a tőke fogyasztását és termelését, hanem annak a társadalomnak a meghaladva tagadásával, amelyik így tudja, s így kell újratermelnie magát. A vegetarianizmus végkifejlete, mint fő politikai tett ezért a vegetarianizmus tagadásává lesz, mert mint rész csak hamisan lehet egész.

Mint az erőszak elutasítója, és/vagy mint a hamis egésszé tett rész erőszaktevője a kapitalizmus mind a természettel szembeni, mind magával az emberiséggel szembeni különös erőszakjának a fenntartója, mert a tőkét és annak erőszakját csak a tőkét meghaladva tagadó erőszakkal lehet felszámolni.

4, A kapitalizmus morális elutasítása a kapitalizmus fenntartását jelenti, mivel nem a kapitalizmus lényegi ellentmondásaiból következet az új társadalom szükségességére, számára nem ezek az ellentmondások határozzák meg az új társadalom általános alapjait. Sőt, a tőke lényegi felszámolását, az árutermelés, állami viszonyok, hierarchia stb. meghaladva tagadását nem is tartja feltétlenül szükségesnek. Önkényesen értelmezi a világot, a társadalmi meghatározottságok helyett ő határozná meg a társadalmat, figyelmen kívül hagyva a társadalmi-történelmi szükségszerűségeket. Elfelejti, hogy a kapitalizmus nem egyszerűen gonoszság, hanem egy önmagát túlélt történelmi termék, amelynek működése és felszámolása sajátos szükségességeken és szükségszerűségeken alapul. Ennek megértése és az e szerinti cselekvés helyett morálisan ítélkezni felszínesebb, szabadosabb ama meghatározottságoknál, és ezért elégtelenként nem tud a kapitalizmus totalitása ellen totálisan fellépni. A kapitalizmus belső, lényegi ellentmondásait, a termelőerők és termelési viszonyok ellentmondásait fogja fenntartani, azt, hogy a tőke társadalmisága, nemzetközisége, termelékenysége a tőke ellen hat, és növekvő működésképtelenséggé, és annak tőkés megoldásává, káosszá, barbarizmussá lesz. Ezért a morális elutasítás vagy túllép önmagán és történelmi-társadalmi meghatározottságok értőjeként e meghatározottságok adta lehetők és szükségszerűk szerinti meghaladva tagadássá, kommunista mentalitássá, tudattá, mozgalommá és végül társadalommá lesz, hol a társadalmiság, nemzetköziség, termelékenység a szabad személyiségfejlődés viszonyai közt, annak megfelelve és azt fenntartva nem lesznek rombolóerőkké; vagy reménytelenségébe zárulva szétporlad; vagy a valódit mondva letagadja az igazat, azaz álszentséggé lesz.

Nincs ez másképp a vegetarianizmus melletti azon érvelések esetében sem, amelyek a vegetarianizmust fő politikai tetté illetve tettként ideologizálják. Pusztán az állatok szenvedésére, kizsákmányolására felhívni a figyelmet a húsfogyasztás kapcsán, és nagyvonalúan, vagy épp taktikai megfontolásból elfelejteni a tőkés növénytermesztés visszásságait, egész világot gyötrő és roncsoló gyakorlatát, a növényvédő és talajjavító szerek növény-, állat-, rovarvilágot és talajt pusztító, ám tőkét és államot fenntartó gyakorlatát, vagy például a nem csak a takarmányként termesztett szója termőterületeiért nap mint nap pusztított esőerdőket, pont az álszenteskedés netovábbja.[1] Nem beszélve arról hogy az ember ember általi kizsákmányolásának ekképp másodlagossá, a hamis egészből következőleg „résszé” tétele, vagyis a kapitalizmus fenntartása az állatok „kizsákmányolását” is konzerválja. A kapitalizmus termelésének eme mozzanatait nem lehet lényegileg jobbá tenni vagy épp a pusztításukat felszámolni; csak felemás rész-eredmények érhetőek el, amelyek lehetővé teszik a még nagyobb aljasságot, mondván: előbb‑utóbb az is megreformálható, tehát mindennek forrása, a tőkés rendszer fenntartható. De itt van egy határ, és ez maga a tőke. Egy pont után nem csak arról van szó, hogy magát a rendszerfékező-rendszerfenntartó reformot rendszergyorsítóvá tőkésítik. Hanem arról, hogy egyszerűen a reform lesz lehetetlen. Felhívni a figyelmet arra, hogy egy-egy húsipari termékhez milyen sok víz stb. kell, szemben egy ugyanilyen tápértékű növényi eredetű étellel, a legjobb esetben is csak naiv sóhajtozás. Ez a pazarlás tőkésített, és ennek kikapcsolása az amúgy is egyre krónikusabb tőketúltermelést növelné, (ez is) válsággá szűkítené a tőke lehetőit, méghozzá a tőke haszon‑ és hatalomélvezői által is felismerten. Ahogy nem fognak örökké működő izzókat termelni társadalmi méretekben, úgy nem-pazarló, világot nem pusztító mezőgazdaság is elképzelhetetlen tőkés viszonyok közt.

5, Nem segít a dolgon az sem, ha az egyik egésszé ideologizált részt egy másik résszel kapcsolják össze. Ez csak önmagukba szakított és egészé ideologizált részek alkalmi halmaza, s nem az egész; ismét csak és legfeljebb kimondott valódi, és nem az igaz. Amikor feminista érveléssel támogatják meg a vegetarianizmust, akkor részként fő politikai tetté válva ismét elkerülik a tőke totalitásának kérdését. Azt mondják például, hogy az amerikai életmód egyik legfőbb toposza a Marlboro Man, a telepes, a revolverhős, a cowboy, aki természetesen jól átsütött steaket eszik, a férfiasság egyik szimbóluma. Következésképp a húsevés elutasítása a nők másodrendűvé degradálásának a tagadása. Tetszetős érv, (rész)igazsággal bír – és ezért valódiként elkerüli a teljes igazságot. Azt, hogy a tőke, mint elnyomatáson alapuló rendszer beépíti, fel és kihasználja a korábbi alávetettségen, kizsákmányoláson alapuló társadalmi-gazdasági alakulatok örökségét. Például a nők és férfiak alávetettségét az egész társadalom felett uralkodóknak a nők férfiaknak való alárendelésen keresztül. Vagyis azt, hogy nem egyszerűen a hímnemnek van alárendelve a nőnem, hanem uralmi viszonyoknak, s az egyenlőtlenségen, alávetettségen belül van az alávetettség, az egyenlőtlenség, mi alávetettséget és egyenlőtlenséget szül. A rabszolgatartó szabadsága szolgái rabságának sajátos formája. Ezt a tőke felhasználja, konzerválja, reformálja, elmélyíti. Az ez elleni harc csak törekvés maradhat mindaddig, míg nem a kapitalizmus meghaladva tagadásának mozgalmaként számolják fel a tőke rendszerét, a hierarchiát, tulajdont. Azaz analóg a korábban leírtakkal: ez a rész is csak az egész megváltoztatásával változhat meg ténylegesen. Több kell a feminizmusnál: a tényleges, a különbözőségeket nem ellentétekké és hierarchiákká, illetve nem uniformizációvá tevő egyenlőségért kell harcot folytatni, nem pedig csak az egyenjogúságért, például a nemek köztiért. Ez pedig nem lehetséges másképp, csak a kapitalizmus meghaladásának perspektívájával, azaz kommunista harcként. E harcot azonban magában a kommunista mozgalmon belül is folytatni kell a tőke világának mentalitásai, szokásai ellen – amik a tőkés viszonyok közt szükségképp létrejönnek, újratermelődnek a mozgalomban –, hogy e tendenciák uralkodóvá ne válhassanak, hogy maga a mozgalom ne váljon osztálytársadalom-restaurátorrá, a szociáldemokrácia kommunista tagadójából szociáldemokrata-bolsevik mozgalom második kiadásává, hogy ne képzelje magát se mindenhatónak, se „mindenhez jogom van” kiválasztottnak. „A nevelőt magát is nevelni kell”[2]. De a kommunista perspektíva, tudatosság és harc nélkül csak a tőke reformjának naiv óhaja maradhat, egészen az álszenteskedésig, és maga az alávetettség ölt egyre brutálisabb formát a rendszer növekvő működésképtelenségével. Ezért mondjuk azt, hogy a steakevő hímidol fentebb leírt „kritikája” történelmietlen, „steril” gender kérdéssé csonkít egy osztálytársadalmi, történelmi beágyazottságot. S egy példa e kritika gyakorlati kifutására: Burmában, vagy ahogy katonai juntája hívja: Mianmarban Aun Szan Szu Kji (kvázi)kormányfő, buddhista vegetariánus és Nobel-békedíjas polgárjogi harcos az állam, a hadsereg és a hozzájuk kapcsolódó buddhista paramilitáris halálbrigádok által folytatott rohingya népirtást szó nélkül tűrte, majd üres és hazug kifogásokkal legitimálta azt, az elért demokratikus, ésatöbbi „eredményeket” (na meg saját hatalmát) fenntartandó. Minden, mi szép egy (felvilágosult) polgárnak itt van. S mivel mi undorodunk a kapitalizmus eme szükségszerűségeitől és „felvilágosultságától”, ami belső, növekvő ellentmondásainak sajátos kifejeződése és a tőke gyógymódja a saját maga által generált problémákra (a rendszer növekvő működésképtelenségének termékeként tőke és népességfelesleg, konkurenciaharc, válságáthárítás, stb.) a rendszer ellentmondásainak pozitív megoldását, meghaladva tagadását, a kommunista mozgalom totalitásának szükségességét állítjuk szembe e sok szépséggel. Legyen szó népirtásról, vallásról, hím vagy nőideálról, vagy épp mindezek felszínes tagadásról. Felszínesen, mintha-tagadni: az alávetés konzerválása, ami a másként-ugyanaz, sőt még rosszabb forrásává lett és lesz.

6, A tőke rendszerével, annak közegeivel való tudatos vagy „nem tudva, de csinálva” kiegyezés, úgy, hogy rész-problémákat egészként kezelnek, s ezért az alapvető viszonyokat, azok ellentmondásait másodlagossá vagy épp nem létezővé teszik, a legkevésbé sem jelent a tőkétől független s a tőkével való békés egymás mellett élést. Hanem szükségképp alárendelődést jelent: többé-kevésbé sikeres integrációt, azaz megnyomorított megnyomorítóként a tőke részévé válást, az ő világának, az ő játékszabályainak való megfelelést. Vagyis az eredeti cél, a rész-probléma tényleges elkerülését annak következtében, hogy a könnyebb, a tőke által felkínált, készen kapott úton járnak, az eszközt rosszul, vagy épp rossz eszközt használnak. Maga a vegetarianizmus nem tagadja a tőkét, ezért integrálható. Ezt még nem lehet felróni egy vegetáriánusnak; az élet más részei is, illetve más életmódok is tőkésítettek, a tőke társadalmának totalitása okán. De ha fő politikai tettként lép fel, akkor a tőkeellenes tudatosság harcaiba lép be. Méghozzá olyan tudatként, amit a tőke szintúgy integrálhat és a tőke integrálja is. Tényleges tőkeellenes harc részeként pária lesz; lifestyle-ként sikeres és trendi lehet: tőkés iparágat tart fenn, s e tőkés iparág a maga hasznára és hatalmára manipulálja. A tőke fenntartásával viszont azt az élelmiszeripart, mezőgazdaságot tartja fenn, ami tőkeként működve, annak hasznára és hatalmára pusztít élőt és élettelent. Fő politikai tettként pedig a valódi tőkeellenes tudatosságot erodálja. Azt a tudatosságot, ami nélkül ez az egész rémálom felszámolhatatlan.

7, A kommunizmus tendenciájával bíró progresszív mozgalmaknál a különböző irányvonalak harcában könnyen előállhat az a helyzet, hogy a kommunizmus perspektíváját pusztán szavakban ismerik el, s a mozgalomban a tőke mindennapjaiba lényegében vissza, illetve beintegráló gyakorlatok, mentalitások, stílusok uralkodnak el. A kis lépések politikájaként olyan dolgok lesznek meghatározóvá, amelyek a tőke világával lényegileg, sőt, gyakran sehogy sem ellenségesek. Végül lemondanak arról, hogy ha másképp nem is tudnak ellenállni a tőke univerzumának, akkor legalább tudatosságban, mentalitásban álljanak ellen. Így viszont nem tudatosan is fő politikai tetté válhat az, ami egyébként csak rész-mozzanat lenne; uralkodóvá lesz az, ami önmagában is tőkeellenesnek tűnik, de valójában a tőke világának az újratermelője. Felkínálja a harcot a tőke világával, de olyat és úgy, amivel nem lehet győzni.A cselekvés illúziójaként pedig a mozgalomban a konzervativizmust teszi uralkodóvá, fennállóvá, és a világban a fennálló uralmát konzerválja. A különböző kapitalizmusellenes mozgásokban ezért lehet akár minden tudat, akarat és szándék ellenére fő politikai tetté például a vegetarianizmus. A kapitalizmus meghaladva tagadásának jelenlegi perspektíváiból, illetve a szervezeti-személyi-teoretikus hiányosságokból fakadó perspektívátlanságukból következőleg e működések a pótcselekvés különböző formáival élve őrlik fel magukat, integrálódnak tudatilag-mentálisan vissza a tőke univerzumába.

8, A vegetarianizmus által felvetett ellentmondásokat mi olyan részproblémaként értelmezzük, amiben az egész ellentmondásai fejeződnek ki sajátos, adott esetben helytelenül értelmezett, önállóvá, egésszé ideologizált formákban; és minden ideológia – azaz valódira rímelés: teóriát tagadás – ellenére az egész megváltoztatásával oldhatóak meg. Az egész ellentmondásainak a kérdése nem vegetarianizmus versus húsevés kérdése, hanem kapitalizmuskérdés; a kapitalizmus ellentmondásainak a pozitív megoldása pedig nem a vegetarianizmus uralkodóvá tétele, hanem a kommunizmus győzelme.

Ám a kapitalizmus helytelen, ideologikus értelmezése a kapitalizmus „helyetti” társadalomkép helytelenségét, ideologikusságát, utópisztikusságát generálja. A vegetarianizmus, mint fő politikai tett nem csak a tőke kollaboránsaként végezheti, nem csak öngyilkos taktikai lépéseket tehet. Hanem feltételezheti azt, hogy a kapitalizmus „utáni”, „helyetti” társadalomban a szükségletek köre ugyanaz maradhat, mint a tőke világában. S mint fenn nem tartható vagy épp morális okból fenn nem tartandó szükségletek, korlátozandóak. Ez a jelen átörökítése a jövőre. Ez a fennálló elidegenedettségek s azok szükségleteinek az örökkévalóságát vagy legalább is (újabb) 1000 éves birodalmukat hirdeti. Az, hogy a kapitalizmus nem szükségletekre, hanem tőkefelhalmozásért termel, feltételezi és megvalósítja a hozzá nyomorított szükségletek korlátozását a maga módján, például éhínségek termelésével. Mi ezeket a szükségleteket, s ezek fenntartva‑korlátozását, mint a tőke működését utasítjuk el, egyrészt. Másrészt a kapitalizmus meghaladva tagadása melletti fő érv pont az, hogy a kapitalizmussal nem pusztán az a gond, hogy tömegeket korlátoz a szükségleteik kielégítésében, hogy működése nyomorúságot, kiszolgáltatottságot, alávethetőséget stb. tételez és termel. Sőt, nemcsak az a baj, hogy tartalmukat s formáikat tekintve torz szükségleteket termel e rend szükségképp, hiszen az emberi termelés célja a tőke rendszerében nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem a tőkefelhalmozás. Méghozzá anélkül, hogy ténylegesen meg lehetne szabadulni teljesen e személyiségszocializációktól e rendszerben a tőke totalitásából következőleg, amik aztán a velük (is) folytatott tudatos kommunista harc nélkül a tőke totalitását tartják-tartanák fenn. E ördögi kör széttépése melletti, a kapitalizmus meghaladva tagadása melletti legfőbb érv az, hogy e szükségletek kielégítésének korlátozását, a fizetőképes kereslet hiányát, a nyomort stb. egyre inkább a kapitalizmus növekvő működésképtelenségének s nem egyszerűen a működésének köszönhetjük. Nem egyszerűen egy dúvad, aki széttépi a gyengét, hogy ő élhessen, s a naivak azt mondják, szelídítsük meg a kölcsönös előnyök reményében, mások meg azt, hogy pusztítsuk el, mert jobb lenne nélküle. Ez a rendszer önmagát túlélt, rothadó élőhalott, aki így mérgez és pusztít élőt s élettelent. Persze vannak aztán olyanok, akik a minőség hedonistáiként akarják tagadni az alávetettségüket és kiszolgáltatottságukat e „rendnek”, a keveset jobbal kompenzálandó. Az aszkétizmusnak, antifogyasztásnak, mint antikapitalistának gondolt életformának egyszerű fordítottjaiként értékelik túl a kapitalizmus nyújtotta élet és antikapitalizmus lehetőit, s ezzel önmagukat is gyakran; ám attól, hogy lenézik a fő politikai tettként űzött és szintúgy önteltté konzerváló aszkétizmust, még nem lesznek jobbak nála. A jelen efféle élvezete a jövő elfelejtése; de lemondani a lemondás kedvéért szintúgy. Mindkettő elégedetté tesz, és elégedettek nem csinálnak forradalmakat. S egy „mozgalmi” vegetáriánus eljuthat mindkettőhöz, sőt, sajátos szintézist mondhat: lemondani a húsról, hogy dús vega-világként kiteljesedhessünk. Azaz a tőke világának termelését és szükségleteit teljesítené-változatná-csökkentené-növelné továbbra is, a készen kapott világ kockáit rendezné újra meg újra. Ez pedig a tőke restaurációja, illetve fenntartása. Helytelen kapitalizmuskép, helytelen mentalitások – mindegyik a maga önkényességével a fennállót vetíti ki új társadalommá; mintha‑változtatással és cselekvéssel konzerválnak, akár lemondanak mindenről, akár anarchoprimitivistaként mindenkit visszakényszerítenének egy felvilágosult kőkorba, akár roppant elégedetten kivonulnak a tőke elől a tőke primitívebb világába, hogy akarva‑akaratlanul újból felépítsék a jelent, akár a legminőségibb önteltségekbe fulladnak a vállalható életszínvonal perifériáján. Nem, nem az a feladat, hogy az elégedetlenség elégedetté tegyen és lehetőleg az sem, hogy megöljön. A kommunizmus dinamikájának a mozzanatává kell, hogy váljon, olyan kritikus és önkritikus cselekvések hajtóerejévé, amelyek a kommunizmus irányelveinek felelnek meg konkrét szituációkban, a kapitalizmus konkrétumaiból meghaladva tagadásként létrejött általános irányelvek konkréttá válásakor, kiteljesedésükkor. Szerves egész, s annak meghatározottságairól van szó. A kapitalizmus által kitermelt történelmi feladat, a kommunizmus nem a kapitalizmus helyetti társadalom, hanem általa meghatározott történelmi szükségesség, meghaladva tagadás; és nem csak annyiban meghaladva tagadása a fennállónak, hogy ott nincs tulajdon vagy épp állam. Nem lehet egy zéró fejlődésű nyomortelep, ahol azzal biztatják egymást a nyomorba egyenlősítettek, hogy holnap és holnapután is csak ennyi lesz és kész. Az ember pont azért lett az, ami, mert tovább tud, tovább akar és tovább kell lépnie. Ha ez csak egymás alá-fölérendelésével, tulajdoni elválasztással, ennek történelmi dinamikájával volt lehetséges, akkor úgy történt. Ha a társadalmi fejlődésben odáig jutott, hogy a tudása, termelőeszközei, termelőerői az áru és tulajdonviszonyok, ekképp a tőke és állam, a hierarchia viszonyainak az eltörlésével tarthatóak fenn, de csak úgy és annyiban, amennyiben az új viszonyoknak megfelelően változnak, fejlődnek tovább, azaz a társadalmasításhoz kellő szabad személyiségfejlődés és annak szükségleteinek dinamizmusaként meghaladva tagadják a tőkét, kiteljesítve ekképp a társadalmasítást, akkor pedig erre kell haladnia. S ez nem egyszerűen a szükségletek körének csökkentése, vagy épp a tébolyult fogyasztás igenlése, s nem is a kettő átlaga. A kommunizmus nem egyszerűen az aranykor (újbóli) eljövetele, így nem is a meglévők és fennállók arany középúttá „normalizálása”. A termelés viszonyai, annak eszközei, tudása, minden a kapitalizmus meghaladva tagadásává kell, hogy legyen. Teljesen más, teljesen új; így a szükségletek is ennek a dinamizmusnak a mozzanataként fognak változni, múlnak majd el, jönnek létre. Ne féljünk, s ne legyünk önteltek, ne higgyük, hogy már mindent tudunk és tudhatunk; így a kommunizmust se merevítsük valami statikus állapottá, mintha-jelenné, másként-kapitalizmussá.

9, Véletlenül sem kívánjuk bagatellizálni az élelmiszertermelés vagy a mezőgazdaság visszásságait. Sőt, arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mindezt puszta életmód-váltással nem lehet megszüntetni. A tőke totalitásának részeit nem lehet megszüntetni anélkül, hogy magát a tőke totalitását ne számolnánk fel; azt pedig csak egy másik, a tőkét meghaladva tagadó totalitással, a kommunista mozgalom szerveződésével, nem polgári, nem szociáldemokrata/bolsevik párttá szerveződéssel, hanem forradalommal, kommunista társadalommá válással lehet. De ez sem egy egyszeri aktus, hanem folyamat; és nem egy statikus állapotot létrehozó mozgás, hanem szerves egészként továbbfejlődő dinamizmus. A kapitalizmus a maga ellentmondásaival csak indítója e tudati-mentális-szervezeti folyamatnak, ami társadalmi viszonyokként és ennek megfelelő termelőerőkként teljesíti ki a tudati, mentális stb. mozzanatot, s az új, kommunista viszonyokat, termelőerőket. Vagyis nem csak a tulajdon vagy a hierarchia felszámolása a feladat. E viszonyok megváltoztatása, a társadalmasítás, a konszenzussal döntés stb. viszonyainak létrehozása keserves, de csak egy lépés. Olyan technológiákra van szükség, amelyek az új viszonyok közt tudnak csak megjelenni, és amik az új viszonyok fenntartói; amelyek a kapitalista technológiák meghaladva tagadásai. Ám ez nem megy egyik napról a másikra. S addig az új viszonyok – régi termelőerők ellentmondásaival terhelt rendszerrel van dolgunk. Ez a szituáció, amennyire és ameddig lehet, gazdaságon kívüli kényszerrel fékezhető, vagyis a proletárdiktatúrával, mivel magában a gazdaságban van a baj, s ezért nem lehet a baj megoldását a gazdaság „automatikájára” bízni. Mindebből következőleg pedig a proletárdiktatúra nem pusztán a társadalmasítás aktusát jelenti a tulajdon, az áruviszony, a tőke, az állam ellen; és legfőbb feladata nem egyszerűen az ellenforradalommal folytatott fegyveres harc. Hanem az új termelőerők megalkotása. S amennyiben az élelmiszeripar vagy a mezőgazdaság esetét nézzük, úgy azt kell mondanunk, hogy kényszerűen annyit és úgy át kell vennünk a tőke rendszerének gyáriparából, mezőgazdaságából, élelmiszeriparából, ami még nem jelenti a kommunizmus öngyilkosságát. Mert az új viszonyok közt már reformálható a régi, de mint a tőke „konstrukciós hibájával” bíró (ember és természetpusztító technológiák, szak-segédmunka, kulcsiparágak stb. hierarchiaképzése például), nem reformálható és nem tartható fenn a végletekig. Az ipari mezőgazdaság, állattartás, növénytermesztés legkirívóbb visszásságait csak az új, kommunista viszonyok létrejöttével szüntethetjük meg, a világmindenségbe továbblépő szabad személyiségfejlődés szükségleteinek a kielégítéséért folytatott termelés mozzanataként, s nem a tőkelogikával, a tőke eszelős és lehetetlen, önmaga által korlátolt végtelenéért folytatott termelés és fogyasztás reménytelen reformjaként – de ezeknél többet, a kommunista viszonyoknak megfelelő „teljesen mást” kell létrehoznunk. A történelem által felvetett problémakör, a kapitalizmus meghaladva tagadásának, mint történelmi feladatnak a legnagyobb kérdése ez. Bízunk benne, hogy erre az új, kommunista viszonyok közt már lehet pozitív választ adni; és abban is, hogy ama válasz az egész kérdéskört – vegetarianizmus vs. húsevés – a régiségek múzeumába helyezi, a rokka, a kőbalta, a család, a tulajdon, a (bér)munka, az állam, a város és falu, az ipar és mezőgazdaság mellé.

Mert különben abban kellene bíznunk, hogy ronccsá nem válva élhetjük az élhetetlent, a tőke világát, a mindent és mindenkit megnyomorítót.

És ebbe más is tönkrement már.

---

[1] https://nuevocurso.org/quien-quema-el-amazonas/?fbclid=

IwAR0TTaUvyIGuCeJRtBZiiUPdE6RChOFCv42DtgdQKHJOKFmlfZxPlSjaou4

[2] Karl Marx: Tézisek Feuerbachról, MEM, 3., Budapest, 1960, 7–10.