2023. 02. 16.
NÉHÁNY (ELŐ)SZÓ DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ C. ÍRÁSÁHOZ
.
I.
Amit legelőször és leghatározottabban le kell szögeznünk: a szociáldemokrata mozgalom nem kommunista mozgalom. „A félreértések elkerülése végett tisztáznunk kell azt, hogy a szociáldemokrácia nem attól lett ellenforradalmi, hogy állami szereplővé lépett elő, vagy, mert »befogták«. A szociáldemokrácia a proletárforradalom és kommunizmus szükségességének ellenforradalmi megoldásaként létrejövő mozgalom; pártszervezete hierarchikusság, ami a demokratikus centralizációtól a kvázi katonaiig, társadalom változtatása az elkülönült közhatalomra való törekvéstől az elkülönült közhatalommá válásig (pártállam) terjed. Forradalmisága így olyan tendenciaként létező, mely nem írhatja felül ellenforradalmiságát, olyan progresszió, amely nem reformálható forradalmivá; azt csak belőle kiszakítva-kiszakadva lehet teljessé tenni. Tehát, amikor azt mondjuk, hogy integrált szociáldemokrácia, akkor nem arra gondolunk, hogy a szociáldemokrácia lényegileg változott volna, hanem hogy lényege ilyen viszonyban: a polgári állam aktív-irányító részeként fejeződött ki, s ellenforradalmi fejlődése e viszonyok meghatározottságában pusztítja forradalmi tendenciáit (polgárivá, liberálissá válás). Más körülmények közt ama lényeg az állam teljes elnyeléséig és a tőke teljes alárendeléséig: a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív felszámolása helyett ellentmondásait újjal: a pártállam hatalmának alárendelt tőke ellentmondásával terhelő, így nem tőkelogikával működésképtelenségig fejlődő osztálytársadalomig radikalizálódik.” Részeg Hajó: Saul fiához 2. rész.
Mármost az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt, azaz az OSZDMP(b) sem hívható kommunistának pusztán attól, hogy 1918-ban a pártot átkeresztelték Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párttá. A név különbsége a körülmények különbözősége volt, nem pedig a lényegé. A nem radikalizálódó, polgári államba beépülő, az így megszerzett, mert adott körülmények közt megszerezhető pozícióit, hatalmát akár a tőkés világháború igenlésével, azaz az általa „képviselt”, ekképp manipulált („fegyelmezett”, „nevelt”) bérmunkásság tőkés vágóhídra hajtásával fenntartó – vagyis nem egyszerűen a proletariátust önkényeskedve eláruló – „integrált” németországi szociáldemokrácia útját Oroszországban nem lehetett járni. Ettől az úttól az orosz társadalom, az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek történelmi radikalizmusa, a tőkés fejlődés adott lehetői, és a cári állam (ezekből is) fakadó merevsége, kérlelhetetlensége elzárta az oroszországi szociáldemokráciát. S a látványos és radikális változtatásra kényszerített oroszországi szociáldemokrácia, pláne ennek bolsevik ága gondolhatta azt, és mindezért gondolhatták róla, hogy ő több és más, mint a tőke reformere. Ám belső szervezete, hierarchikussága, mindennek személyiségszocializációi adott körülmények között sem tudott többet létrehozni, mint az alávetés, kizsákmányolás, kisemmizés más, a korábbiakhoz képest társadalmibb, korporatívabb formáit. Mind az önmagukba záródó termelőegységekhez képest – vagyis az obscsina[1] önmagába zárt közösségéhez képest, ami így egyben minden belső „társadalmiság” ellenére a társadalmi össz-termeléssel szemben tulajdoni jelleggel bírt –, mind a tőke társadalmi termeléséhez képest annyiban, amennyiben a széttöredezett, a külföld kapitalista hatalmaihoz képest jóval gyatrább tőkés magántulajdont egységes államivá, korporatívvá változtatta. Létrehozva ezzel a pártállam hatalom-felhalmozásának alárendelt tőke rendszerét, annak korporatív, különös szerveződésű uralkodó osztályát és ennek alávetett bérmunkásosztályt, parasztságot, akiknek többletmunkája, kizsákmányolása tartotta fenn a pártállam hatalmát e kizsákmányolásért és ennek hatalmáért.
II.
A szociáldemokrácia elválaszthatatlan a társadalmi szintű és nagyságú szervezettségtől, a szociáldemokrata párttól. Mivel a kapitalizmus ellentmondásait felismerte annyiban, hogy a kapitalista társadalmisággal szemben nem lehet nem-társadalmiságot, individualista „önfelszabadítást” állítani vagy helyi szervezetek önmagukba záródását, szétforgácsoltságát, egymással szembeni közömbösségét, tetteik össze nem hangolhatóságát és hangoltságát – a kapitalista állam, a gépi nagyipar tőkéjének stb. társadalmisága mindezzel szemben az össztársadalmi szervezettség erejével tud hathatósan fellépni a nyers erőszaktól a kifinomult manipulációig – a szociáldemokrácia lényegénél fogva pártban gondolkodó. De a szociáldemokrácia pártszervezet, mint a tőkével, kapitalizmussal kompatibilis, hierarchikus rendszer és annak fegyelme, nem lehet a kommunizmus szervezete és együttműködése. Lehet szigorúan vagy kevésbé szigorúan centralizált, ráépülhet más hierarchikus szervezetekre (pl. szakszervezetek), haladhat együtt a tömeg, a középvezetői réteg, a bizalmiak stb. a reformista vezetéssel a pártfegyelem szocializációjának megfelelve vagy épp a vezetés lehet „forradalmibb”, „öntudatosabb” a párt tömegeinél, netán fordítva, a tömegek radikalizálódhatnak a pártvezetéssel szemben a pártszakadásig – de a kommunizmus társadalmiságát, annak egyenlőségét és egységességét szükségképp tagadnia kell. Vezetők és vezettek világa, az alá-fölérendeltség világa szükségképp a részekre daraboltság világa az alá-fölérendeltek kibékíthetetlen ellentéteiből következőleg; ezért a legtöbb, amit a szociáldemokrácia a társadalommá válásakor elérhet az az állammá, az elkülönült közhatalommá, a társadalmat osztálytársadalomként fenntartó rész totális uralmává válás és rögzülés a társadalom többi, ekképp számára külső, egyben neki alávetett része felett, s nem az egész totalitásává levés. Nem kommunista párt: belső viszonyainál fogva soha sem lehet azzá, s pártja sem lehet társadalommá.
III.
Mindez azonban nem egyszerűen a (korabeli) szociáldemokrata pártok „bűne”. Maguknak az elnyomott, kizsákmányolt, kisemmizett tömegeknek, legyenek szociáldemokraták, szindikalisták és/vagy épp anarchisták, a kapitalizmus utánról, kommunizmusról való elképzelésük nem igen lépett túl azon, hogy „munkáshatalom”, hogy a burzsoázia stb. helyett most egyszerűen proletariátus lesz az úr. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a kapitalizmus által létrehozott, ezáltal hozzá és ellenében strukturált termelőerők, termelési apparátusok „egyszerű” átvételében gondolkodtak. A gond csak az, hogy a gyárak, mezőgazdasági üzemek stb. termelékenysége, társadalmisága – a nemzetközi munkamegosztás, a szükségletek differenciáltsága, az önmagukba nem záródható termelők, termelési egységek, illetve a piac és az állami szabályozás lehetőin is túlfejlődő nemzetközi monopolizáció stb. – maga a tőkefelhalmozás ellen hatnak az eleven munkaerő kikapcsolása, a munkaalapúság, a szabályozhatóság tagadása, ekképp végső soron az áruérték és tulajdoni elválasztás tagadása okán. De egyben kapitalista termelőapparátusként, termelőerőként a kapitalizmus viszonyait tartják fenn pont a tőkének megfelelő, azzal csereszabatos, hierarchikus munkamegosztásukkal, és munkaalapúságukkal, ennek személyiségszocializációival – eleven munkaerő kizsákmányolásaként, kizsákmányolásáért létrehozott eszközökről van szó továbbra is. A kapitalizmushoz túl sok, a kapitalizmus meghaladásához túl kevés esetével állunk szemben; ám a korabeli munkásmozgalom számára a kapitalizmus alacsonyabb fejlettségéből, illetve a végig nem járt utak tapasztalatlanságából következőleg ez még nem tűn(hetet)t bajnak. Pláne azért – és ez a másrészt –, mert a termelési viszonyokat sem kívánták (gyakran) megváltoztatni lényegében. Önmagukba zárt munkástanácsokban, kommunákban, szakszervezetekben, ágazatokban – amiket társadalmi egésszé végső soron piaccal kapcsoltak (volna) össze –, vagy épp a termelőegységek stb. államivá, elkülönült közhatalommá szervezésben, „társadalmasításban” gondolkodtak. S akár kvázi tulajdoni elválasztással és lényegében társadalmilag szükséges munkaidő/áruérték/piac stb. összekötéssel, akár domináló tendenciaként vagy ténylegesen „új”, korporatív[2] uralkodó osztályt képző állami hierarchiában folytatott/szervezett termelésről van szó, nem lesz meghaladva-tagadva a tőke világa és viszonyai. A létbiztonság e viszonyok közt – s ne felejtsük, e „új” viszonyokat forradalminak, azaz mássá már nem lehetőnek gondolták/gondolják, vagyis nincs más perspektíva, nincs miért „fékezni” – arra indítja a tömegeket, hogy egyre többet felhalmozni a többi ellen és szükségképp a többiből, mivel így tudják magukat védeni a többiek „piaci”, tőkés felhalmozásával vagy épp a nagyobb hatalmú parancsával szemben. Ez a tőke és világának fenntartása, illetve restaurálása. Azaz a korabeli „kommunistának” hívott-gondolt elképzelések merőben statikusak voltak: minden marad a régiben, csak a formák és hangsúlyok változnak. Nem tagadták-tagadják lényegében a tulajdoni elválasztást, annak áruérték összekötését, vagy a mindezt létrehozó/fenntartó hierarchikusságot, mindennek személyiségszocializációit, irracionalitássá levő racionalitását. Nem társadalmasítanak ténylegesen és nem teremtik meg aztán ezen új viszonyok által megengedve és az új viszonyokat fenntartó, ezeknek megfelelő új termelőerő-bázist, hanem csak a „meglévőt”, a kapitalistát terjesztik el adott esetben a kapitalizmus ellenében (iparosítás, villamosítás stb. a túltermeléssel küzdő „külföldi” tőkés iparokkal, azok dömpingjével szemben). Nem tagadják meghaladva a tőke, az állam, a tulajdon viszonyait, sem az ipart, a mezőgazdaságot stb., ezek technológiáit, hierarchikus munkamegosztásait és elválasztottságait, vagy a szabadidő-munkaidő hasadtságát, a munkát stb. Nem hordozták lényegileg, csak és legfeljebb „mintha”, csak formailag a „mindennek másképp kell lennie” attitűdjét. S eme „tőkével kompatibilitás” igenlése tovább erősödött azzal, hogy a tőke meglévő intézményei, állama stb. a bérmunkásság, proletariátus elől elzártként, így meghódítható-meghódítandóként léteztek. Társadalmi méretekben el kellett jutni például az egyre általánosabb választójog, vagy épp a pártállam működésének valós tapasztalatáig, hogy ezekről az eszközökről ne csak „elméletileg” bizonyítódjék be az, hogy alkalmatlanok a kapitalizmus meghaladva tagadásához, hogy erre a célra alkalmatlan eszközök.[3] És eme „tőkeellenesség, mi a tőkével kompatibilis” gondolatvilág, mentalitás aztán sajátos szervezeti formákban, általuk (is) erősítve-terjesztve jelent meg: szociáldemokráciaként például.[4]
IV.
A szociáldemokrácia nem statikus tárgy, hanem a történelem dinamizmusára reagáló, általa alakuló, illetve azt alakító különös szerveződés, viszonyulás. Ez azt is jelenti, hogy a szociáldemokrata működés saját belső szervezettségét, hogy demokratikusan vagy katonailag centralizált, nem választhatja szabadon, de azt is, hogy e kettő lehetőjét a szociáldemokrácia saját magában hordozza, s maga a történelmi szituáció kényszeríti ki a katonai vagy demokratikus formát. S kommunista szempontból pont az a baj, hogy olyan szervezettel állunk szemben, ami e két szerveződési formát hordozza és hordozhatja csupán, hogy e szervezetnél a történelmi szituáció csak e kettő közül kényszerítheti ki valamelyiket, nem pedig az, hogy valakik a demokratikus vagy épp katonailag centralizált formát részesítik-e előnyben. Pont az a gond, hogy a szociáldemokrácia szervezetének személyszocializációit, a „vezetők jobban tudják” attitűdjét, a „parancs, mit csak fentebbről jövő paranccsal lehet felülírni” fegyelmét nem lehet sem a történelmi helyzetre, célokra, vagy épp a „lenini elvekre”, sem a demokráciára való hivatkozással felülbírálni. Utóbbiak ugyanis pont ezeknek a viszonyoknak a fenntartói, illetve ideológiái. Nem lehet a parancsot és annak világát pusztán szabotálással, dezorganizációval, „likvidátorsággal” megszüntetni, mivel, ha nincs felmutatva másféle, e lényeget tagadó működés, akkor a „józan ész” mint kisebbik – valójában „másik”, minőségileg különböző – rosszat: a szociáldemokrata szerveződést fogja igenelni azon az egyébként meglehetősen korlátolt alapon, hogy a semminél több, úgy, ahogy de működik. A parancs végrehajtásának lassításával és jobb vezetők utáni vággyal, vagy épp közösségibb, „alulról szerveződőbb” vezető-kiválasztással pedig az egyik szociáldemokrata formát állítják szembe a másikkal, a formát lényegnek, ekképp lényegi tagadásnak gondolva a dolgot. Pláne, ha nincs olyan társadalmi működés, szervezet, ami mind a tőke, az állam társadalmát, mind azok mintha-tagadásának szervezeteit, például a szociáldemokráciát ténylegesen, meghaladva tagadja. Csak hát a kommunizmus történelmi feladata attól még történelmi feladat marad a maga meghatározottságaival és követelményeivel; s szociáldemokráciát szociáldemokráciával, a kapitalizmus restaurációját a kapitalizmus restaurációjával gyógyítani nem lehet.
V.
A szociáldemokrácia azonban nem egyszerűen polgári működés. Azon mozzanata, hogy a proletariátust szervezi a tőke ellen úgy, hogy a tőke akarva-akaratlanul fennmaradjon azt is jelenti, hogy jelentős tőkellenes progresszióval bír(hat). Ez azonban nem jelenti sem azt, hogy ez a mozzanat uralkodóvá válhatna szociáldemokrataként, s átváltoztathatná magát a szociáldemokráciát „tisztán” forradalmivá úgy, hogy közbe ő maga és a szociáldemokrácia szociáldemokrata marad; sem azt, hogy a forradalmi progresszivitást a szociáldemokrácia mindig, minden helyzetben, történelmi időszakban hordozná. Ahogy a szervezeti formája, úgy kommunista forradalmisága, vagy pontosabban annak látszata történelmi szituáció által, „külsőleg” kikényszeríthető-kikényszerített, nem pedig belső, adott esetben a történelmi szituációval szemben érvényesítendő szükséglet. Semmi más nem fejeződik ki ebben, mint az, hogy a szociáldemokrácia a kommunizmus szükségességének ellenforradalmi megoldása; hogy a kapitalizmus, a tőke, az állam gravitációs teréhez kötötten adott időszakban a munkásság pártja, és annak, adott esetben általa is gerjesztett forradalmi erejétől leng ki szélsőbalos irányba, vagy épp a munkásságot húzza vissza az osztálybéke polgári univerzumába. Ezért nem „egyszerű” polgári párt, de nem is kommunista, mert belsőleg nem a forradalmiságot, hanem csak ki nem teljesedhető tendenciáját hordozhatja „külső” hatásra. A forradalmi mozzanat nem maradhat meg másképp, mint a szociáldemokráciából kiszakítva-kiszakadva, önálló életre kelve.
VI.
Magának a szociáldemokráciának az ellenforradalmi fejlődése azonban azt is jelenti, hogy a szociáldemokrácia egy ponton túl egyre kevésbé a kommunizmus szükségességének ellenforradalmi megoldása, hogy progresszivitása – ami egyben sajátos ellenforradalmiságot tételez – elhal. Ez létrejöhet a polgári államba való teljes beintegrálódás eredményeképp, azaz a munkásság pártjából egyszerű gyűjtő, „szupermarket” párttá lesz, s fejlődésének korábbi időszakából legfeljebb az egyre kapitalistabarátabb baloldaliság, szociális „védelem” marad. Ekkor, általában erőteljes liberális tendenciákkal a tőkés gazdaság fejlődésének menedzsereként lép fel („szakértelem” stb.) annak nevében, hogy a működő, prosperáló gazdaság mindenkinek lehetőséget nyújt a jóléthez – elfelejtve azt, hogy a tőke a bérmunka kizsákmányolója, hogy a tőke semmit sem ad ingyen, azaz bármiféle szociális „haladás”, már amennyire és ameddig ez lehetséges a tőke társadalmában, a bérmunka osztályharca nélkül semmiképp sem jöhet létre. A progresszivitása elhalhat aztán a pártállammá válással is, vagyis azzal, hogy a „munkásság pártjából” a munkásságot stb. kizsákmányoló és alávető uralkodó osztály sajátos tulajdonosi szervezetévé lesz. Ahol a bérmunkásság, parasztság stb., a tagság „alsó része”, „külső párt” lehet csak, a valódi döntő és vezetőréteg, a nomenklatúra hivatkozási alapja, kizsákmányoltja és – kis részük – leendő kiemeltként leendő uralkodó. S ebből is továbbfejlődhet olyan pártállammá, ami a tőkének, illetve a tőkelogikának, a „pragmatikusnak” lesz teljesen alárendeltjévé (lásd Kína), a pártállam hatalomfelhalmozásának alárendelt tőke, bérmunka stb. időszakával szemben, vagy a pártállamot lebontó tőkebarát polgári párttá (lásd Kelet-Közép Európát). S mint a kommunizmustól „függetlenítettként” az így vagy úgy szervezett uralkodó osztállyá és/vagy annak konkurenciaharcosává fejlődő, adott szituációban a szélsőjobboldali tendenciák sem (lehetnek) idegenek tőle. Lásd pártállamként a nemzetiségi politikákat, a csúcsvezetésnek való alárendelés uniformizációjából fakadó elnyomatást – a csúcsvezetéstől, a „központtól” való nyelvi, szokás stb. eltérés különutasságot, a parancs végre nem hajtásának gyanúját és valóját hordozta magában –, amik szélsőjobboldali ideológiákká és viszonyulásokká fejlődtek (Románia, Észak-Korea stb.), vagy akár pártállami múlttal, akár anélkül létező tisztes polgári szavazatvadászoknak pl. a migráció kérdéséhez való viszonyulását Európa jelenében.
Persze itt arról van szó, hogy a szociáldemokrata mozgalom lényegéből kifolyólag milyen fejlődési lehetőkkel bír adott történelmi szituációkban, milyen változtatva-változásokon, milyen fejlődéseken mehet/megy keresztül, nem pedig arról, hogy a szociáldemokrata mozgalom teljes tagsága bármikor bármivé tudna válni. Például egy, a szociáldemokrácián túlra, tanácskommunista irányba radikalizálódó, az SPD tagjaként „kezdő” németországi munkás nem valószínű, hogy alkalmas lett volna Pol Pot-féle tömeggyilkosságok végrehajtására. Vagy a liberalizálódó szociáldemokrácia pártjaiból a „szocializmusban” gondolkodó munkásság, értelmiség stb. kikopik előbb vagy utóbb. Vagy például a sztálini korszak „párttisztogatási” kampányainak okai között az is ott volt, hogy a „túl kritikus”, nem kellőképp karrierista, a csúcsvezetés által nem oly könnyen felhasználható „régi, lenini” párt tagsága, apparátusa a 30-as évekre Sztálin számára nem volt több, mint „ócskaság, limlom, elhasználódott gőz”[5], azaz potenciális ellenzék és ellenfél, akivel le kell számolni. A szociáldemokrácia adott fejlődése a tagság változását is maga után vonja; a „régiek” által előkészített új helyzet „új embereket” követel. S mint „hatalmat a hatalomért” működés fejlődése szükségképp feltételezi e váltásoknak a könnyedtől az ostobán és a képmutatón át az aljasig tartó megvalósulását, egyre ellenforradalmibb jellegét.
Mindezen pedig az sem változtat, ha a kapitalizmus növekvő ellentmondásai, működésképtelensége láttán – na meg az úgy, ahogy, de radikalizálódó tömegek hatására, a szavazataikért – néhány szociáldemokrata párt a liberálisból megpróbál visszaváltani klasszikus, 20. század eleji szociáldemokratába. Elfelejtve, hogy – egyelőre még – nem a történelem kezdődött újra, hanem a kapitalizmus fejlődése jutott a végpontjáig. Hogy aztán visszajuttat-e minket szeretett rendszerünk a „boldog békeidők” végére némi kőkorszaki kitérő után, vagy még ennyiben sem kezdhető újra a történelem; netán mégis megszabadulhatunk az emberiség előtörténetétől végre és továbbléphetünk, azt majd a történelem dönti el. De egy biztos: a kapitalizmus elleni gyógyszer nem a szociáldemokrácia, hanem a kommunizmus.
VII.
Mi azt állítjuk, hogy a kommunizmus a kapitalizmus meghaladva tagadása, hogy a kommunizmus a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív megoldása, abból következőleg, hogy a kapitalizmus fejlődése saját viszonyain való túlfejlődés társadalmiságban, nemzetköziségben, termelékenységben, s ezzel termelőerőinek rombolóerőkké változása „saját” tőkés viszonyai közt. Ezért új viszonyok: társadalmibbak, nemzetközibbek kellenek, hogy a már meglévő termelőerők ne legyenek és ne lehessenek rombolóerők. Ám a történelem itt nem állhat meg: a tulajdoni elválasztást és ennek megfelelő társadalmi összekötéseket meghaladva tagadó viszonyokhoz elégtelenek a tőkés viszonyok közt létrehozott termelőerők, azok az új viszonyoknak megfelelő, azokat fenntartó termelőerő-fejlesztés alapjául szolgálhatnak csak, különben az új viszonyokat nyomorítják vissza kapitalizmussá. Ez az átmenet, mint szerves egész azonban tartalmaz még egy mozzanatot. A tulajdon világának legtársadalmabbika tulajdont tagadó társadalmasítást követel, ezt pedig nem lehet paranccsal és alávetéssel, rabszolgává tevő viszonyok személyiségszocializációjával végrehajtani. Ehhez az osztályharc kommunista harccá változtatása, azaz a proletár osztályöntudat szabad személyiségfejlődéssé forradalmasítása szükséges a tőke, az állam felszámolásáért folytatott harcban, illetve harcként. Azaz a forradalmi, kommunista harci szervezetnek a szabad személyiségfejlődés szervezetének kell lennie, mivel rabszolgákkal, kik rabszolgák akarnak maradni, társadalmasítani nem lehet, legfeljebb csak a parancsnokok világát létrehozni, államosítani, kapitalizmust restaurálni. Mindennek etikája, mentalitása, nem lehet a „rossz feltétlen vállalása”, mivel a cél meghatározza és nem szentesíti az eszközt; és nem lehet a végtelenségig tartó demokratikus, külső-belső harcok nehézsége, mivel maga a harc nem lehet demokratikus, tőkés rendszerben maradó, polgári államba integrálódó kis lépések politikája. Lukács György „A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma”[6] című írásának mindkét útját, a kezdetben Lukács által vallott demokratikus, a kapitalizmusba hatalmi tényezőként, állam stb. embereként beépülés és egyben nem-kapitalistaként a mindez elleni harc „emberfeletti önfeláldozás és lemondás”-t követelő képtelenségét is (ha igaz, hogy a lét határozza meg a tudatot, akkor pont az a feladat, hogy – kommunista szempontból – a kapitalista lét a lehető „legkorlátozottabb” legyen, ne legyen hatalmi, tőketulajdonosi stb, mivel ez hatványozottabban antikommunista tudati orientációkat generál), és a katonai centralizáció később Lukács által is vállalt – majd se az első, a polgári-szocdem úthoz visszatérni nem akaróan, de a bolsevizmust se megtagadóan kritizált – „igazságig keresztülhazudás”, a „jót rossz eszközökkel”, „a rosszból jó származik” „szektaetikáját” is elutasítjuk. Mert az új rendszer nem egyszerűen az elidegenedés, elnyomatás ellen, magasztos erkölcsi okokból kell létrehozni, nem egyszerűen az „emberi” abszolút pozitívvá tétele, azaz társadalmi-történelmi meghatározottságainak, szükségszerűségeinek, személyiségszocializációinak a tagadása: utópiagyártás és megvalósítás a feladat. Nem lehet a társadalmi-történelmi meghatározottságokat, vagyis a konkrét embert tagadni és helyette a magasztosra hivatottat vagy épp a magasztosra akár a legalantasabban kényszerítendőt állítani. Ennél profánabb az ügy: a kapitalizmus, mint a tulajdoni elválasztás legfelsőbb fokának, fentebb írt kibékíthetetlen ellentmondásainak a pozitív megoldása a történelmi feladat – vagy jó esetben az emberiség pusztulását kísértő barbarizmusba kell visszahullani, és elölről kezdeni a történelmet, s eljutni aztán ugyanide. De ha az emberiség nem akar ötszáz vagy ezer éves kitérőt tenni, ha az alávettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek, megnyomorítottak kizsákmányolóiknak, megalázóiknak, gyilkosaiknak nem akarnak igazat adni, akkor a kapitalizmust meghaladva kell tagadni. Azt pedig csak társadalmasítással, ennek megfelelő proletár tudatossággal lehetséges, mi kommunista harccá, annak tudatosságává, szervezetévé, konszenzussal döntő, nem demokratikus, mivel nem állammá, hanem társadalommá váló pártjává, mindennek megfelelő szabad személyiségfejlődés folyamatává lesz. Ez a történelmileg-társadalmilag meghatározott meghatározó, ez a mérce, ez az alap. Csak ismételhetjük: a rabszolgaságot akár alávetettként, akár haszon és hatalomélvezőként igenlő, azt újratermelő, jóváhagyó gondolatvilággal, mentalitással, viszonyokkal nem lehet felszámolni a tulajdoni elválasztás, kizsákmányolás, hierarchia, tőke és állam, kapitalizmus, ésatöbbi, önmagát túlélt, minden progresszivitását rég elvesztett, történelmileg már szükségtelen, csak önmaga tehetetlenségének: a kommunisták gyengeségének okán fennmaradó, növekvő működésképtelenségével a világot pusztító rendszerét. S nem lehet felépíteni annak meghaladva a tagadását, a kommunizmust. Duczynska írásának fontosságát, progresszivitását nem abban látjuk, hogy a demokráciát állítja szembe a katonai centralizációval. Hanem abban, hogy bár a demokratikusság naivjaként a bolsevizmus megreformálásának a képtelenségét vallja, de – mivel a forradalmi progresszivitás szempontjából a katonai centralizáció viszonyainál tűnik fel a legélesebben a kritika, önkritika, konszenzus hiánya, a „magasabb célokért” való elszemélytelenedés, és elszemélytelenítés, feljebbvalóvá korlátoltság és alávetetté nyomorítás, vagyis az antikommunista tendenciák – akarva-akaratlanul rá tudott és rámutatott arra, hogy a radikális-szociáldemokrata pártállam, annak pártszervezete, minden „friss forradalmisága”, „romlatlansága” ellenére (ekkor még a nagy, a Sztálin és a rémálom még nem állt össze Nagy Sztálini Rémálommá, csak dolgoztak rajta) a társadalmasításhoz elengedhetetlen szabad személyiségfejlődés tagadása. Azaz „legforradalmibb” időszakában is a tőke, az állam, a hierarchia társadalmi-termelési viszonyait fenntartó, a kritika és önkritika hatalmat a hatalomért látszatait és karikatúráit létrehozó pártszervezet, mindennek megfelelő-újratermelő mentális-tudati osztálytársadalom-restauráció.
*
Függelék
Lukács, Lenin, erkölcs, probléma
.
Lukács György – a 6-os jegyzetben említett – írásai, illetve Duczynska Ilona „Széljegyzetek a KMP bomlásához” című írása alapján kell azt mondanunk, hogy Lukács mindkettőt: a demokratikus utat és a pártállamot, annak katonai centralizációját is „legitimálta”. Persze nem egyszerre; már abban az értelemben nem, hogy először a demokratikus verziót támogatta a bolsevik működéssel szemben, majd bolsevikként a katonai centralizációt a polgári működésekkel (és egyben a proletariátussal) szemben. Ám abból a szempontból mindkettőt egyszerre legitimálta, hogy a szociáldemokráciát igenelte. Az pedig a történelmi helyzettől, annak dinamikájától, stb. függően változhat és változik, nem pedig a belső lényege lesz másmilyen. A belső lényege ilyen, hogy eme változásokra alkalmas, a belső lényege fejeződhet és fejeződik ki különböző formákban, azok dinamizmusában. S ezért kell mondanunk azt, hogy aki a szociáldemokrácia egyik vagy másik időszakára, fázisára stb. rábólint, akár a többit tagadandó, sőt, a többivel akár élethalál harcot folytatva, az szükségképp a másik fennállásához, létrejöttéhez is hozzájárul, akarva-akaratlanul; és ha mindezt a kapitalizmus felszámolásának a céljából tette, akkor minden polgári, illetve osztálytársadalom-restaurációs pártszervezetre, proletárforradalom-koncepcióra, kommunizmusképre stb. mondott igent, mivel a tőkét tőkét fenntartó-restauráló módon akarta tagadni. S Lukács esetében a pártállammá lett szociáldemokráciával folytatott „kollaboráción” nem segít(het)ett az sem, hogy később a szektaetikát is megkritizálta, meg a „sztálini bürokratizmust”. A demokratizált bolsevizmus, mint írtuk volt, sem szüntetheti meg a közvetlen termelők alávetettségét az államnak, tőkének, ezen viszonyok kényszert szülő kényszereinek; ezért nem lehet „ugrás… a szükségszerűségek birodalmából a szabadság birodalmába”, hogy „Belsebubbal”, pontosabban Engels Anti-Dühringjéből vett idézet megfelelő alkalmazásával „próbáljuk kiűzni a sátánt”, azaz a szociáldemokráciát, annak ideológiáját. S még egy dolog. Az, hogy ölni bűn, de az osztályharc szükségessé teszi – mielőtt bármelyik jópolgár (újra) sikoltozni kezdene, hogy a komenisták má’ megint gyilkolászni akarnak, megjegyeznénk, hogy a tőke harca a bérmunkásosztály ellen is osztályharc, s a tőke halálbrigádjai és világháborúi a jópolgári sikoltozást olyan mesévé igazítják, ahol úgy kezdődik a történet, hogy visszalőttek – szóval, hogy a proletariátus osztályharca is szükségképp háborút és halált jelent, tehát a kommunista harc szükségképp a romlottá válás áldozatával jár (vö.: Lukács György: Taktika és etika), magában hordoz némi problémát. Nevezetesen a polgári materialista mechanikusságot és szétszakítottságot, a valóságra csak rímelés, ekképp elferdítés problémáját, ami analóg a lenini általános emberi normák (lásd Lenin: Állam és forradalom; LÖM 25. Szikra kiadás 1952.) versus kommunista erkölcsök (Lenin: Az Ifjúsági Szövetségek feladatai; LÖM 31. Szikra Kiadás 1951.) kérdéskörével. Lenin az általános emberi normákkal kapcsolatban így ír: „Csakis a kommunista társadalomban, amikor a kapitalisták ellenállását már végleg megtörték, amikor a kapitalisták végleg eltűntek, amikor nincsenek osztályok (vagyis nincs különbség a társadalom tagjai között a társadalmi termelési eszközökhöz való viszonyuk tekintetében) –, csakis akkor »szűnik meg az állam és lehet szó szabadságról«. Csak akkor lesz lehetséges és akkor valósul meg igazán teljes, igazán minden kivételtől mentes demokrácia. És csak akkor kezd majd elhalni a demokrácia, annál az egyszerű körülménynél fogva, hogy a kapitalista rabságtól… brutalitástól… megszabadult emberek fokozatosan hozzászoknak majd ahhoz, hogy megtartsák a társadalmi együttélés legelemibb, ősidők óta ismert és évezredek óta minden intelemben ismételt szabályait, erőszak nélkül, kényszer nélkül, alárendeltség nélkül, anélkül a külön kényszerítő apparátus nélkül, amelyet államnak neveznek.” (Állam és forradalom). A kommunista erkölcsökkel kapcsolatban pedig ekképp: „Mi tagadunk minden olyan erkölcsöt, amelyet embereken kívül álló, osztályokon kívül álló fogalmakból vezettek le. Mi azt mondjuk, hogy ez csalás, a munkások és parasztok félrevezetése és elbutítása a földbirtokosok és a tőkések érdekében. Mi azt mondjuk, hogy a mi erkölcsünk teljesen alá van rendelve a proletár osztályharc érdekeinek. Mi a mi erkölcsünket a proletár osztályharcának érdekeiből vezetjük le… Mi azt mondjuk: az erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül”. Miért hasonló a lukácsi felvetés a leninivel? A darabosság, mechanikus különválasztás, valamint az, hogy a proletár, kommunista stb. „erkölcs”, illetve az „etika” alapja, meghatározója a szociáldemokrata módon folytatott proletár osztályharc, azaz végső soron a proletariátus öngyilkossága: a pártállam építése. Lukács az „Erkölcs szerepe a kommunista termelésben” c. írásában a proletariátust munkafegyelemre, a munka magasabb termelékenységére való kényszerítését „külső” eszközökkel is lehetségesnek tartotta, amennyiben a „dolgozz többet, jobban” nem válik a proletariátus belső igényévé, erkölcsévé. Azaz, ha a proletariátus az őt kizsákmányoló pártállammal szemben elvesztené naivitását, létének megfelelően ellenségessé válna „saját” kizsákmányolói és elnyomóival szemben, akkor nem az a megoldás, hogy a tényleges proletárdiktatúráért fokozza a harcot, hogy valódi kommunista öntudata megerősödjön a polgári, illetve az osztálytársadalom-restauráció szervezetei, tudatai, mentalitásai ellen. Hanem fordítva, a külső kényszert, azaz a pártállamot, a kommunizmus tagadását kell megerősíteni, ami persze, mondja Lukács, majd nehezebbé teszi az állam lebontását, a kommunizmus felső fokát stb. Vagyis a radikális szociáldemokrácia végkifejlete, mint ahogy maga a szociáldemokrata mozgalom nem szükségszerű tagadása a kommunizmusnak, hanem csak könnyebb vagy nehezebb utakat biztosít a kommunizmus felépítéséhez.
Mi természetesen mindezt tagadjuk. Nem állítjuk Lenin módjára azt, hogy az emberiség együttélési normái valamiféle kövület lenne, amiről le kell mosni a rárakódott mocskot, netán le kell pattintani néhány durva kitüremkedést, és kész is a kommunista mentalitás, társadalmi együttélési norma. Aztán jó pragmatikusként nem tesszük hozzá azt a pártállam, mint a proletár osztályharc egyetlen lehetséges útját igenelve – egyben némi ellentmondást generálva, mind az örök erkölcsiséggel, mind a pártállam kommunizmussal való egylényegűségével kapcsolatban –, hogy az erkölcsi norma történelmileg-társadalmilag meghatározott, osztályhoz, annak harcához kötött. Lenin polgári materializmusát, annak mechanikusságát (lásd ehhez Anton Pannekok: Lenin mint filozófus c. munkáját http://barricade.epizy.com/program/Pannekoek_Lenin.zip) ebben a kérdésben is el kell utasítanunk. Adott társadalmak, azok viszonyaiknak, fejlődésüknek stb. történelmi folyamatában, meghatározottságában létrejövésről van szó, olyan szerves egészekről, amik más történelmi körülmények között szükségképp másnak kell lenniük, még akkor is, ha néhány részletben hasonlítanak az előzőekre. Más alapok, más viszonyok – még az ugyanolyanoknak tűnő részeltek is másmilyenek lesznek, mert különböző egészek mozzanataiként azok, amik. S a polgári materializmus mechanikussága érhető tetten mind a pártállammal felépített kommunizmus képtelenségének igenlésében, mind abban, hogy e pártállam felépítése lenne az egyedüli helyes cselekedet a proletariátus részéről. Nyilvánvalóan ezt el kell utasítanunk, mivel, hogy újra és újra ismételjük, a pártállam társadalma – a pártállam hatalom-felhalmozásának alárendelt tőke társadalmaként sokban hasonlítva a kapitalizmus, a tőkefelhalmozásának alárendelt mindenség világához –, olyan osztályléthelyzeteket, viszonyokat jelent s teremt, amik személyiségszocializációi vagy a kommunizmus direkt tagadását, a hatalmat a hatalomért igenlését, vagy a pártállammal szembeni kommunista forradalom tudati dinamikáját hozzák létre. Nem egylényegű a kommunizmussal, nem mennyiségi különbségről van szó, hanem kibékíthetetlen, lényegi, ezért minőségi ellentétről, ilyen tagadásról. Lenin a proletár öntudatosságának, ekképp erkölcsi jónak a proletariátus öntudatlanságát, ellenségeinek az éltetését, a parancsok és parancsnokok világának vörösre pácolt államként létrehozását és fenntartását, azaz a parancsvégrehajtást tartotta. Vagyis minden ellentétes, akár kommunista tendencia, demokratizmus, ésatöbbi ellenére szükségképp a kritikátlanságot: parancsot csak fentebbről jövő paranccsal lehet megkérdőjelezni. A parancsot ezért nem lehet kritikusan végrehajtani, hanem csak szabotálni; a kritikus parancsvégrehajtás az érintetlen utcalány esete. A parancs szabotálása viszont óhatatlanul a parancsok rendszerének a megkérdőjelezését rejti magában, annál inkább, minél „lentebb”, a közvetlen termelők, kisemmizettek stb. szintjén történik az ilyesmi a hierarchiában. Lukács az „ölni bűn” általános, örök erkölcsét állította szembe a kommunizmusért folytatott háború szükségképpeni, proletár részről elkövetett vérontásával, tehát az örök jót, az élet feltétlen védelmét és kíméletét a vérontás és gyilkosság örök rosszával. E történelmietlen mechanikából aztán az is következik, hogy e bűn vállalásának igenlésével nem kell, nem lehet megállni egészen a pártállam bármilyen parancsát végrehajtó embertípusának az igenléséig. Hiszen ha a bűn a kommunizmusért folytatott harcban szükségképp létrejön, az ebbéli szüzesség szükségképp elvesztődik, akkor semmiféle fék nincs és nem is lehet a rendszerben: csak történelmietlen-elvont minőségünk van ugyanis, amit történelmietlen-elvont általános határoz meg. Ha a feltétlen jó ellen a feltétlen rossz, azaz – bár történelmi szükségszerűségnek megfelelve, de – a történelmietlen ellen a történelmietlen a kommunizmusért történik, és „ennyi”; ha nincs „belső” kapcsolat, visszahatás stb. a kommunizmus személyiségszocializációja és az érte való gyilkosság között, hanem külön van „kommunizmus” és külön az „érte gyilkosság”, akkor tulajdonképp sem miért, sem miként, sem mérték nem jöhet számításba. Ismételhetővé válik anélkül, hogy a bűnösség mértéke változna. Olyan eszközként lett tételezve a forradalmi erőszak, ami nem hat az általa elérendő célra, illetve, ami nem határozza meg az elérendő célt – mint ahogy az elérendő cél sem határozza meg ez esetben az eléréséhez használható eszközöket, a forradalmi erőszak milyenségét, szervezetét, mértékét, következményeit stb. Csak „bűn” van. Az ilyen bűn tudatával terhelt felszabadíthatja magát ekképp: már bűnös vagyok, úgyhogy mindegy, hogy 10 vagy 10 000 gyilkosságot követtem el a „pártért”, a „kommunizmusért”; az is mindegy, hogy akit megöltem, az ki, vagy mi volt tulajdonképp, hogy megveszekedett ellenforradalmár, vagy meggyőződéses/megtévedt/kritikus/újbeszélül nemjó/rossz időben rossz helyen kommunista. A vezetés ezt követelte; a kommunizmus konkrét helyzete ezt követelte; a kommunizmus magasabb érdeke ezt követelte; a parancsot végre kellett hajtani. És nincs megállás.
Persze Lukács (és Lenin) a szociáldemokrácia kommunizmust tagadó viszonyait kommunista viszonyoknak, illetve kommunista viszonyokká változtathatónak gondolta. Így nem nehéz az efféle tényleges szétszakítottságot és képzelt összeköthetőséget másutt is reprodukálni, „alkalmazni”. Ám még egy gond van. Ha a bűnt más helyett vállalják, ha a legöntudatosabbnak élen kell, és élen jár az – egyébként a fenti logikából következőleg meglehetősen önkényesen vagy pl. a „hatalmat a hatalomért” öncélúságával meghatározott – ellenség stb. megsemmisítésében, s ezzel mások helyett végzi a „piszkos” munkát a kommunizmus állítólagos üdvére, akkor a mások helyett vállat bűn mártírjává lesz egyben, ekképp a bűn alól a mások helyetti, kényszerű bűnelkövetés mártíromságával feloldozva. Bűn, ami önmagát szünteti meg. A pártállammal épített „kommunizmusért” mindent szabad. Lukács ezt Leninnel, a nyugodt álmú, egyszerű pragmatikussal szemben filozofikus tépelődéssel igenli végül, s az általa kommunistának gondoltat ő sem fékezheti meg attól, hogy az osztályháború frontharcosából (állami) sorozatgyilkos legyen, egészen a „pártállam és csúcsvezetésének fenntartása mindennel és mindenkivel, még a pártállam uralkodó osztályával szemben is” sztálini gyakorlatának ön- és köz-, valamint az egész rendszert pusztító emberirtójáig. Csak hozzá kapcsolja az önmagát megszüntető bűntudatot. S Duczynska állításának hitelt adva azt kell mondanunk, hogy az önmagát megszüntető bűn(tudat) féktelenségét sikerült még egy dologgal bebiztosítani. Az ún. rossz dialektikájával: „…a KMP egy kimagasló teoretikusa és kétségtelen, szinte kizárólagos szellemi vezére nekem egy döntő helyzetben azt a választ adta, hogy a kommunista etika legmagasabb kötelességünkké teszi, hogy vállaljuk a rosszat. Ez a legnagyobb áldozat, amit a forradalom tőlünk követel. Az igazi kommunistának az a meggyőződése, hogy a történelmi fejlődés dialektikája folytán az általunk vállalt rossz az ellenkezőjébe, vagyis jóba csap át. (E nyecsajevi erkölcsnek Dosztojevszkijre való hivatkozása a hallottak után már nem fog bennünket meglepni.) Igaz ugyan, hogy az illető teoretikus a rossznak e dialektikus teóriáját sohasem hozta nyilvánosságra, a kommunista üdvözülésnek e tana azonban dacára ennek elterjedt; úgyszólván mint az igazhívők titka járt kézről kézre, míg végtére is az »igazi kommunizmus« félhivatalosan elismert velejévé, az »igazi kommunista« egyetlen ismertetőjelévé nem vált a beavatottak körében.” (Duczynska Ilona: Széljegyzetek a KMP bomlásához). Vagyis, ha valakinél e működésben a bűn nem számolódott volna fel teljesen önmagától, akkor sincs baj: Goethe Mefisztójaként, azaz sátánjaként „Örökké rosszra tör s örökké jót művel”. Így is sikerült a „kommunista” erkölcsöt önfelszámoló bűnné konstruálni. Csak hát a kommunizmus mindezzel szemben konkrétabb és meghatározottabb; ez esetben az elvont-általános sem lehet elvont-általános pusztán, hanem konkrét szintekkel bíró, és a dialektika sem lehet formális, hanem a valóság konkrétumainak a dialektikája a valós konkrétat, és nem a képzeltet tartalmazó elvontság adott szintjén.
Az önkényesen, valósággal szemben létrehozott formáldialektikával igazolt külső-mechanikus hozzácsatoltságokkal, „hatalmat a hatalomért” eklektikákkal szemben mi azt állítjuk, hogy amint a kommunista társadalom létrehozása a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív megoldása, azaz folyamatok szerves egésze, úgy a kommunista „erkölcs” stb. sem lehet valami „ősi állandó”, és nem lehet polgári; nem lehet meghatározottságok nélküli, nem konstruálható, és nem igazolható önkényesen, formáldialektikus, célt és eszközt hamisan összekapcsoló, azaz ténylegesen szétszakító módon. Megölni valakit a kommunizmusért nem egyszerűen bűn. Ha a kommunizmus a szabad személyiségfejlődés nélkül lehetetlen, ha az autonóm személyiségek önkéntes szerveződése hozhatja csak létre s tarthatja fenn a kommunizmus mozgalmát, szervezetét, társadalmát, akkor az a kérdés, hogy adott tett mennyiben a kommunizmus érdekében történik, illetve, hogyan hat a szabad személyiségfejlődés, azaz a kommunizmus ellen. A történelem rákényszeríti a proletariátust a forradalmi harcra, az pedig szükségképp azt jelenti, hogy rákényszeríti a proletariátust arra, hogy a kapitalizmus restaurátorait, a régi világot bármi áron fenntartani akaró minden hájjal megkent gazembereit és ostobáit megölje, ha kell. Diktatúrára kényszeríti a történelem tehát, ami a szabad személyiségfejlődés fékezőjévé válhat, tagadásának tendenciáját hordozza magában, s e tendencia uralkodóvá is lehet: a védelem felfalhatja a védendőt. Vagyis a kommunizmusért folytatott harc eme ellentmondása, az, hogy a szabad személyiségfejlődés előmozdításaként tagadja annak teljességét a szabad személyiségfejlődés pusztítóinak az elpusztításával, a kommunista számára valóban erkölcsi ellentmondásként jelentkezhet, lelkiismeret-furdalásként. De pont azáltal maradhat kommunista, hogy nem egyszerűen felmenti magát az önfelszámoló bűn, vagy a „rossz dialektikája” révén. Hanem kritikailag és önkritikailag, saját autonóm személyiségének fenntartásával kezelni próbálja az ellentmondást annak érdekében, hogy a szabad személyiségfejlődés gátjává ne válhasson semmi. Adott esetben felismerheti, hogy a proletariátus mindenre elszánt ellenségeit, gyilkosait elpusztítani kevésbé hat a kommunizmus felépítéséhez szükséges szabad személyiségfejlődés ellen, mint az, hogy a proletariátus békés baromként vonuljon a vágóhídra, és bambán tűrje gyilkosainak „szent szabadságát és autonómiáját”. Más esetben felismerheti, hogy pl. a terrort nem lehet a végtelenségig fenntartani és kiterjeszteni, mert ez olyan mértékben hathat a szabad személyiségfejlődés, a kommunizmus, így az egyes kommunista ellen is, hogy jobb a rendezett visszavonulás a későbbi, biztosabb támadás reményében, jobb megszervezni az illegális sejteket a gyárakban, vagy gerillamozgalmat stb., mint puccs-jellegűvé, teljesen autoriterré, bolsevik-jellegűvé tenni a kommunista szervezetet s forradalmat. Összegezve tehát: a kommunista erkölcs, ha hívható így, az autonóm személyiségek proletár osztályharcban, proletár öntudatként kommunista szervezetté, a kommunizmusért létrejövő szabad személyiségfejlődéshez, létrehozásához kötött, az a mércéje; adott szituációkban létrejövő ellentmondások felvállalása vagy épp fel nem vállalhatósága kritika és önkritika útján történhet; ha szükséges, ama ellentmondás felvállalása nem tesz mártírrá, hanem (ön)kritikussá, ekképp tapasztalttá, s nem egyszerűen bűntudatot generál, ami felszabadít minden aggály alól. Az ilyen szituációban érzett lelkiismeret-furdalás a kommunista számára nem felmentést jelent, nem lehet, nem szabad, hogy a „rossz dialektikájának” automatizmusában öntudatlanított fogaskerékké változzon. Hanem a harc eszközeinek tudatosabb használójává, adott esetben adott eszközök elutasítójává, adott helyzetet biztosabban, tudatosabban fel nem vállalójává kell lennie. Azaz tapasztaltabbá: a kommunizmus kétkedés, kritika, önkritika útján létrejövő, nem csak formailag, hanem ezért a lehetőségeket teljes súllyal számbavevő, magabiztosabb harcosává.
[1] Az obscsina kérdéskörhöz lásd: Anton Pannekoek: A világforradalom fejlődése és a kommunizmus taktikája / Herman Gorter: Nyílt levél Lenin elvtárshoz. Előszó. http://barricade.epizy.com/program/Gorter_Pannekoek.zip; illetve Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich Kronstadt – 1921 c. könyvéhez (A Részeg Hajó álláspontja 20. század eleji oroszországi proletárforradalomról)
[2] Lásd ehhez Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus László: Diktatúra a szükségletek felett. 79. o. Megjegyezzük (ismét), hogy a szerzők ekkori piacszocialista álláspontjával és ebből fakadó megoldásaival nem értünk egyet. A könyv legértékesebb részének a Márkus György által írt „Gazdasági és társadalmi struktúra” című részt tartjuk. S ennek alapján (is) állítjuk azt, hogy a Szovjetunió társadalmát – legalább is az első ötéves terv időszakától kezdve, szemben a NEP tendenciáival – nem hívhatjuk államkapitalistának: ez esetben a tőkének kellett volna uralkodnia, főként állami tulajdonként; az állam beruházásainak a tőkelogikát kellett volna követnie, a tőkéhez kellett volna a beruházásokat keresni-igazítani, nem pedig a beruházásokhoz a tőkét. De a kommunizmushoz, a kapitalizmus meghaladva-tagadásához való átmenetként se jellemezhetjük a „szovjet típusú” társadalmakat: a (párt)állam hatalomfelhalmozását csak a tőkefelhalmozás (újbóli) dominanciájáig lehet fejleszteni-reformálni.
[3] Persze ez nem jelenti azt, hogy a kommunistáknak pusztán a történelmi helyzet éretlenségéből következőleg fel kellene adniuk a kommunista álláspont képviseletét. A kommunizmus a kapitalizmus ellentmondásainak pozitív megoldásaként, mint szükségesség objektíve létező, és ennyiben egy, nem pedig korszakonként változó. Az, hogy a kommunisták elismerik, hogy adott helyzetben a világháború kitörése szükségszerű és a társadalmi forradalmat katalizálhatja, vagy hogy a szociáldemokrácia, vagy a fasizmus-antifasizmus, vagy a nemzeti felszabadító, vagy polgárjogi mozgalom stb. lett/lesz az uralkodó eszme és vonulat, hogy a tömegeknek ekképp szereznek társadalmi tapasztalatot stb., nem jelentheti azt, hogy akkor ők maguk – az új társadalom szülési fájdalmait lerövidítendő –, támogassák a világháborút, vagy vezessék akár a fasizmus, vagy a szovjet, vagy a polgári-radikális társadalmi működéseket. Mondván, hogy tudatosabbak lévén azoknál, akik a valóság polgári stb. felfogásából következőleg csak rímelni tudnak a valóra, e mozgalmak is „épelméjűbbek” lehetnek, illetve ilyen vezetéssel, irányítással, „derékhaddal” könnyebb lesz adott történelmi időszak, szakasz végére jutni, vagy épp áttérni a valós kommunista tömegmozgalom időszakára. Nem, a kommunisták és a kommunista mozgalom nem kompromittálhatja és nem rohaszthatja magát ilyen-olyan polgári, osztálytársadalom-restaurációs stb. mozgalomban, pusztán azért, mert az népszerű és/vagy szükségszerű. Hogy a polgárság, a tőke, az ellenforradalom, a reformizmus stb. mit izzad ki magából, ennek milyen hatásai, progressziói lehetnek, ez egy dolog. De ahhoz, hogy a kommunistáknak nőjenek nagyra, el kell különíteni őket – amennyire lehet s kell – a kommunistáktól. Mert csak akkor lehet a kommunista mozgalom „fogadóállomása” a különböző, kapitalizmust tagadni akaró, ám osztálytársadalom-restaurációvá levő mozgások kiábrándultjainak, ha e mozgalmakat nem vezetik, ha e mozgalmakban csak akkor vesznek részt, ha abban nem feloldódva, azt nem legitimálva, önmagukat ekképp nem korrumpálva annak tagságát e mozgalmak ellen kommunistává radikalizálhatják. Ebből a szempontból tehát a kommunista mozgalomnak fogadóállomásnak és új kezdetnek kell lennie: úgy is, mint nem korrumpált és nem korrumpáló – és épp elég bajunk van a polgári szocializációnk antikommunizmusával ahhoz, hogy ne akarjuk ezt tetézni azzal, hogy a polgári működések irányítóivá, hasznos idiótáivá, nagyszerűbbjeivé váljunk –, és úgy is, mint a végig nem járt út reménye, ami a többi út reménytelenné válásával dereng(het) fel a társadalom kizsákmányolt, kisemmizett, alávettett tömegei előtt.
[4] A „forradalmi” osztálytársadalom-restauráció azonban a szociáldemokrácián kívül más formákban is létrejöhet(ett). Ebbe a kategóriába sorolható például Spanyolországban a szociáldemokrácia különböző ágai mellett az anarchoszindikalizmus pályája is. Persze e kategóriának, mint más szituáció más szervezete, másképp felelt meg, az anarchizmus elméletéből fakadó különös forradalmi és reformista tendenciák miatt. Amiatt, hogy az anarchizmus a középpontba történelmietlenül, a társadalmi ellentmondások fejlettségének és fejlődésének, a termelőerők és termelési viszonyok dialektikájának, szükségszerűségeinek, ellentmondásainak szerves egészét meghaladva tagadó szerves egész helyett – amit mi kommunizmusnak hívunk – önmagában állóan a szabadságot, a hatalom, tulajdon és államellenességet állítja. A „történelmileg létrejött” helyett „épp fennállóvá” lesz a jelen, adott kapitalista társadalmiság. Ekképp a fennálló, mint nem történelmi-társadalmi szükségszerűséggel létrejöttként látott, mellékes lesz a törvényszerűségeit, történetiségét tekintve. S ezért működésének megértése, mint „mellékesnek”, „másodlagosnak” a megértése szükségképp másodlagossá kell lennie e szemlélet számára; például Marx elemzései, mondjuk a „Tőke”, fontosak (lehetnek) számára, de valójában nem elengedhetetlen segédanyagok csupán. Ebből következőleg a jövő nem a fennálló által meghatározott objektíve lehetők spektrumává lesz. Hanem a jelen s múlt társadalmiságából öntudatlanul s vulgárisan leszűrt hittétel – szabadság, államnélküliség – megvalósításának a gyarmata. Így a darabos, korlátolt jelen és jövőképből – lásd a törzsszövegben a munkáshatalomról írottakat – következőleg a tulajdon, a tőke, az állam felszámolásához helytelen és elégtelen taktikát valósít(hat) meg, minden állam és tulajdonellenes forradalmiság ellenére, utóbbi lényegét formai és formák elleni harcokká herdálva, darabolva, „ellenforradalmasítva”. Például az állam „régi” formáját tartalomnak gondolva, önmagába álló egésznek idegenítve, az „új” formájú, köztársasági államot valami másnak tartva stb. az anarchisták közül többen beléptek a köztársasági kormányba. Méghozzá az anarchizmus szindikalizmussal összevegyült változatát képviselve, vagyis a szakszervezetiség bérmunkát fenntartva védő, kapitalizmuson túlra ténylegesen nem jutható szerveződésével, annak hierarchikus tendenciáival, illetve az ágazati különválasztással, elkülönüléssel terhelten. Azzal, hogy kvázi vagy tényleges tulajdoni elválasztást fenntartva-létrehozva nem képes a kapitalizmust meghaladva tagadó társadalmi egységet létrehozni, hogy az anarchoszindikalizmus minden forradalmi tendenciája ellenére kompatibilis a tőkével, az állammal s ennyiben (is) analóg a szociáldemokráciával. A spanyol köztársasági államba való beépüléssel pedig, a polgári politikai taktikázásba teljesen elmerülve a forradalmi tömegek nyomatékként fel- és kihasználásával szükségképp e forradalmi tömegek a tőkének, államnak való alárendelését valósította meg – lásd a CNT magatartását a termelőeszközök elfoglalásának, „szocializálásának” kérdésében, annak „visszavonását”, államosítássá változtatását jóváhagyó, a polgárháborús „győzelem” érdekében megvalósítandó osztálybékéért folytatott kollaborácóját. Mindezzel pedig e tömegek kiábrándítását kellett előidéznie – s e tömegek másképp nem tudván szerveződni, inkább dezorganizálódtak –, a sztálinista-szocdem reformizmussal szembeni tömegerőt kikapcsolva ezzel. Mindehhez lásd Részeg Hajó 5. szám; Agustín Guillamón: Tézisek a spanyol polgárháborúról 1-2. rész. Részeg Hajó fordítás.
A „Részeg Hajó: Előszó Paul Avrich – Kronstadt 1921. c. munkájához” 25-ös jegyzetében pedig ezt írtuk az anarchizmussal kapcsolatban: „Meg kell jegyeznünk azt, hogy a bolsevik-szociáldemokrata irányzatok, mint forradalmi tendenciájú, de lényegénél fogva forradalmivá nem reformálható, ellenforradalmi szervezetek, ideológiák stb. a módszertan ellentmondásos alkalmazóiként lettek/lesznek azzá, amik; de pont eme módszertan nyújt lehetőséget arra, hogy kiszakadjanak ebből az univerzumból egyes személyek és csoportok, hogy aztán a forradalmi, kommunista tendenciát dominánssá tegyék elméletükben s gyakorlatukban (vagy legalábbis, hogy ezen fejlődést önmaguk vagy mások számára megalapozzák). De a kommunista tendencia nem csak a kimondottan marxista vagy pontosabban marxi alapú szervezetek sajátja lehet. Az anarchista működések is kitermelhetnek olyan mozzanatokat, szituációkat, amelyek az elméletük minden idealizmusa és történelmietlensége ellenére kommunista tendenciát hordoznak/hordoztak. Pont az anarchista elmélet szabadossága az, ami lehetővé teszi a kapitalizmus meghaladva tagadása felé való reformálhatóságát az elméletének s a gyakorlatának; s pont azért elégtelen az anarchizmus elmélete, mert mást is lehetővé tesz. Ezen korszak jelentős és „leginkább” kommunista tendenciájú anarchista mozgalma a Mahnovscsina volt; a fentiekből következőleg jóval nagyobb forradalmi potenciállal, mint ami az OSZDMP(b)-nek bármikor is volt/lehetett.”
[5] Anatolij Ribakov: Az Arbat gyermekei. Fordította: Szilágyi Ákos. Megjelent: Befejezetlen forradalom. Szerk.: Szilágyi Ákos. 129. o.
[6] Lukács György: A bolsevizmus, mint erkölcsi probléma. Történelem és osztályöntudat. Magvető kiadó 1971. 11.o.; uo.: Az erkölcs szerepe a kommunista termelésben. 22. o.; A kommunizmus erkölcsi alapja. 18. o. Illetve lásd még uő: Taktika és etika. Lukács György: Forradalomban – cikkek, tanulmányok 1918-1919. Magvető kiadó 1987. 124. o. A Lukácsi és Lenini „normákról” lásd a függeléket.
(2019. 09. 05.)